Tizenegyedik évfolyam, 1912    |   Nyolcadik szám    |    p. 291-295.
 

 

BARBÁRSÁGOK

Majdnem minden esztendőben fel-felzúdul a közvélemény, hogy meggátolja ezt vagy azt a művészeti barbárságot, mert majdnem minden esztendő meghozza a szomorú alkalmat és okot erre a felzúdulásra. A sajtó körülhordozza a véres kardot, művészegyesületek deputációba állnak össze, cikkek izgatnak, gyűlések gyűlnek, legtöbbször eredmény nélkül. Hol arról van szó, hogy meg kell védeni valamely műemlékünket csákánytól, kapától, hol meg kell védeni egy restaurátor terveitől. Gyakran a kapzsiság, a nagyobb hozam vágya fenyegeti ezt vagy azt a becses épületünket, gyakran a tudatlanság vagy a félműveltség dobatja ki templomainkból a patinás régiségeket, hogy helyükbe osztrák gyári holminak talmi-szépségét helyezze. Nemrégiben is felzúdult a közvéleménynek ez a már ismerős hangja, midőn híre járta, hogy a budapesti ferencrendiek templomát, amelytől az előtte elterülő tér is nevét kapta, a pénzvágy és a spekuláció dühe feláldozni készül. Valóban ritka barbár tudatlanságot és csaknem megvetésre méltó kulturátlanságot jelentene, ha ez a szándék tényleg fennállana. Csak szándékról beszélünk, mert arra már mégis eléggé érettnek és eléggé erősnek tartjuk a közakaratot, hogy az ilyen szándék - feltéve, hogy megvan - - végre ne hajtassék. Ha már barbár kezek lesurolják fővárosunk művészi képének sok becses bélyegét: legalább mutatóba maradjon a múltból valami, ami a mai életet a már elhamvadttal egybekapcsolja és a kultúrfolytonosságnak bizonyítéka legyen. Ha Budapesten egy művészi korszaknak egy kiváló dokumentumát a "Párisi árúház" nevetséges formáivá lehetett átgyúrni, úgy igazolva van minden gyanú, igazolva van minden elővigyázat. Sokkal jobban szeretjük a mi fővárosunkat, semhogy közömbösen néz-hetnők, mint nyúzzák le bőrét: jellemének, plasztikájának, színének hordozóját, azt a jegyet, amely elmúlt kultúrkorszakok hangulatát idézi fel a művészet közvetlenségével. Valamit mégis meg kell tartanunk a régi Pest-Budából, s ha a szigorú kritikus talán arra az álláspontra helyezkednék, hogy alig van fővárosunkban valami, ami művészeti szempontból abszolút értéket jelentene, s aminek elenyésztével művészeti kincsünket valóban veszteség érné, úgy e szigorú kritikával szemben hangsúlyozni szeretnők, hogy a világ nem csupán a művészet körül forog s hogy ami nem jelent abszolút értéket művészeti szempontból, még mindig jelenthet fontos értéket a kultúrhistória szempontjából.

Ezzel nem a csökönyös konzervatizmus szekerét toljuk. Bizonyos, hogy sok-sok pesti és budai épületnek okvetlenül el kell tűnnie, városrendezési, gazdasági, közlekedési s más okokból. Egy város nem csontosodhatok múzeummá, mert a város az élő életet szolgálja minden formájával. E tekintetben minden várost ad hoc épültnek kell tartanunk, amelynek alkotásai nagyrészt két-három-négy nemzedéket szolgálnak. A város élő szervezet, amely -akár a diatomeák — a maga mészkőruháját a maga testére szabja. Leveti, amikor szűkké válik, átalakítja, amikor ezt az új körülményekhez való alkalmazkodás törvénye kívánja. Ám bontsák le a Huszár-házat, vagy helyettesítsék a híres Orczy-házat valami vasbetón-ember-raktárral: senki sem fogja ezt kifogással illetni, mert az efajta építmények eleve a múlandóságnak voltak szentelve, azért, mert a gyakorlati élet céljait szolgálják, a gyakorlati célok pedig alá vannak vetve a korok felfogásának, érdekeinek, gazdasági változásainak. Egy lágyszívű poéta majd verset ír róluk, a régi Pestnek egy ábrándos tisztelője elmondja majd azt a sok anekdotát, ami e vén falakhoz fűződik, elkesergi a nótákat, a melyeket neki ez öreg falak sugallnak: mi többiek azonban belátjuk, hogy az ily épületek felett egyszer csak — akár 1912-ben, akár 2000-ben — meg kell kondulnia a halálharangnak.

Egészen másként beszélnénk természetesen akkor, ha valaki a Nemzeti Múzeum palotájának lerombolását indítványozná, hogy helyébe egy londoni vagy japáni árúház kerüljön. S egészen más hangon kellene beszélnünk, ha valakinek eszébe jutna, hogy a kapzsiság nevében megbolygassa a ferenciek temploma mű-formáit. Valóban, ez esetekben a közvélemény nagyon helyes okok alapján szinte statáriáli-san végezne az ily szándékok kieszelőivel vagy munkatársaival. A katholikus egyház, amelyet ez a templom szolgál - - legalább a mi tudtunkkal, — nem esett át semmi oly változáson, amely a régi Pest e kedves emlékének tönkretevését, átalakítását kívánná. A ritus, a liturgia a régi. Azt sem olvastuk eddig sehol, hogy a ferencrendiek szerzetének céljai megváltoztak volna s a vallás szolgálatát most már a telek-spekuláció volna hivatva pótolni. Semmi sem változott tehát ama célok közül, amelyek ennek az épületnek a létalapjai. Mivel lehetne tehát megokolni azt, hogy ez a templom is ossza az Orczy-ház sorsát? Amily természetesnek tartjuk azt, hogy a XX. század gazdasági szelleme nem hagyhatja életben ezt a patriarkális viszonyok között keletkezett alkotmányt, épp annyira természetesnek tartjuk, hogy a ferenciek temploma ma épp úgy megfelel egyházi céljainak, mint megfelelt tervezése idejében. Feltesszük tehát Budapest népéről, hogy az ilyen s ehhez hasonló barbárságokat lesz ereje és akaratja még csirájukban elfojtani. Mert hisz a budapesti közönségnek mégis csak van némi köz.e Budapesthez.

*

Be kell vallanunk, hogy midőn művészeti barbárságról beszélünk, nem csupán a fővárosra gondolunk s nem csupán a pusztításokat tekintjük, amelyek régóta meglevő becses kultúrdokumentumokat tesznek tönkre, hanem gondolunk ama barbárságokra is, amelyek a vidék nem egy városában, még pedig "új művészet", "modern művészet" örve alatt szinte észrevétlenül, egyre jobban elharapódznak. Ha szavunk joggal kíméletlen hangú a pusztítókkal szemben, nem szabad kevésbbé kíméletlennek lennie az "alkotókkal" szemben sem. Számos magyar város éppen a legutóbbi évtizedekben jutott az erőteljesebb fejlődés útjaira. Gazdasági életük megélénkült, új igényeik támadtak, kiléptek a patriarkális hangulatok álmosságából, tevékenynyé váltak. Az új gazdasági alap s vele az új lelkület természetesen észrevehető a városképen is. Emberek, akik egy emberöltővel ezelőtt látták utoljára ezt vagy azt a városunkat, csodálkozva szemlélik az átalakulást, amely szinte zajtalanul ment végbe városainkon. De ha örömmel s nagy reménnyel nézzük is e változásokat, nem lehetünk mindig elragadtatva attól az új fiziognomiától, amelyet e változások révén nem is egy városunk elénk tár.

Jó mesterek kezén az épület, az utcasor rendesen beszédes tolmácsa az ily változásoknak. A kőnek, a téglának is van nyelve, s ez a nyelv nem csak építészeti formákat mond el, hanem szól az érzületről, az ízlésről is. Tud egy homlokzat is indiszkrét lenni és az efajta suttogásai olykor nem valami hízelgők azokra nézve, akik először vetették képét papirosra.

Sok magyar város sok-sok új háza követi el ezt az- indiszkréciót s beszél nekünk apróbb-nagyobb barbárságokról, amelyeknek létrejöttét köszöni. Erről szeretnénk néhány futólagos megjegyzést ide iktatni.

Vidéki útjainkon sokszor szemünkbe ötlik, hogy valamely "modern" épület úgy áll ott az utcasorban vagy a téren, mintha semmi köze sem volna kő- és tégla-testvéreihez, de meg az egész városhoz sem. Mintha úgy készítették volna valahol New-Yorkban, vagy Belgrádban, vagy Budapesten s aztán idetólták volna, ebbe a neki teljesen idegen környezetbe. Ez a típus, mellyel kelleténél gyakrabban találkozunk a magyar városokban, messziről elárulja, hogy jövevény, hogy nem abból a talajból fakadt, amiből a többi ház, hogy import.

Van egy egész sor közös jegyük, amelyekre itt röviden fel szeretnők hívni az érdeklődők figyelmét.

Legtöbbször messziről meglátszik, hogy aki tervezte, nem ismeri annak a városnak napi életét, ennek a napi életnek alakulásait, a szükségletet, az ízlést, a helyi hagyományokat. Láttunk oly módon dimenzionált házakat, amilyen módon azok megfelelnének a speciális pesti követelményeknek, de éppen ennél fogva nem felelhetnek meg a Pesten kívülieknek'. Ajtó, kapu, ablak aránya rögtön elárulja a lakó napi életét, sőt a klímát is, feltéve, hogy ügyes kéz tervelte. Egy nyeregtető hajlásszöge, a padlás űrtartalmai,ak meghatározása egészen pozitív felvilágosítást ad nekünk az odavaló napi élet követelményeiről. Aki e dimenziókat csupán egy terv-kép várható hatása szempontjából alakítja, természetszerűen vét az építőművészet egyik alapkövetelménye ellen.

Akinek egy kémény magassága csupán "folt", egy tető csupán silhouette, az festő, de nem építész. Valóban, már e néhány szempontnak elhanyagolása rögtön árulójává lesz a rajzdeszka barbárságának: elárulja, hogy a tér-velő nincs tisztában, mily célra tervei, hova tervei, mi okból tervei. Az így keletkezett lakóház vagy középület abszolúte nem függhet össze a várossal, amelyben építették. Idegen marad benne, épp olyan kuriózum, mintha valaki egy bogárhátú erdélyi házikót állítana az Andrássy-útra.

Sokszor szinte csak levelezés útján készülnek az ilyen házak: a vidéki megrendelő hozat magának egy budapesti irodából egy tervet, amely ott sablonosan, akadémikusan készül s amelynek már alapgondolata sincs összefüggésben ama hellyel, ahová szánták.

Más esetben az ily házak idegenszerűségének, barbár hatásának oka éppen az ellenkező eljárás: az építésznek túlzott lokalizálás! vágya. A budapesti iroda megkapja a megrendelést. Tegyük fel, hogy alföldi városról van szó, amelyet a tervelő esetleg eléggé ismer. S ez az "eléggé ismer" válik végzetévé. Mert az ő elégséges ismerete körülbelül abból áll, hogy azon az alföldi vidéken kő nem kapható, sár azonban van tengernyi s az a legragasz-kodóbb agyagból áll. Eléggé tudja azt is, hogy ezen az agyagon tőrülmetszett magyar nép lakik, amelyik subát hord (talán a polgármester is, a bankigazgató pedig rézfokosra rój ja a dividendákat). A lelkes építész természetesen agyagból gondolja ki a ház testét és természetesen majolika-subát akaszt a homlokzatra s a ház most már természetesen magyar stílű. Ha valaki az ily észjárás ellen tiltakoznék, rögtön hallania kellene a művészi szabadság, a magyar stílus, az új törekvések s más ilyesmi szörnyű megsértésének vádját. Holott a tervet elrontó alapvető balfogás itt az, hogy a tervelő nem ismerte sem a vidéket, sem a várost, sem annak embereit, sem speciális célját olyan alaposan, mint ahogy az ilyen vállalkozásnál illenék. Felületességében felkapott néhány általános frázist és mert erőnek erejével a félreismert miliőbe akarta beilleszteni épületét: ez a túlzott és hamis alapú lokalizálási vágy barbár alkotmányt csináltatott vele. Sok-sok magyar városban láttunk ilyen budapesti eredetű, de átlokalizált magyar stílust, nem nagy örömünkre.

Az idegen ember tájékozatlanságából fejthető meg még egy sor széliében látható balfogás. Aki az adott elemeket (az összes helyi viszonyok, a felhasználható anyag, a napi élet stb.) nem ismeri, az ki sem tudja aknázni a lehetőségeknek egész sorát, amelyek ismerete, megértése valóban odavaló, speciális művészi szerkezeteket, téralakítást, formanyelvet tudna ott létrehozni. Ezt a művészet számláján az "elmaradt haszon" tétel rovatában könyveljük el. S bár az így előálló művészeti veszteség nagy, mégsem vesszük oly érzékenyen, mint

azokat a barbárságokat, amelyekre fentebb röviden céloztunk. Mert nincs módunkban a magyar városokban bennszülött építő-zseniket a földből felidézni: a kiváló építőtalentum is a véletlen adománya. A barbárságok ellen azonban fel kell emelnünk szavunkat, mert azok belátással, okossággal, felvilágosítással mindig elháríthatok. Bízunk abban is, hogy hovatovább önmagukat kompromittálják az ilyen építészeti fogások. Akkor aztán csöndesen elhamvad ez a barbár építészet s egy valóban modern, valóban nekünk való építőművészetnek adhat helyet.

LYKA KÁROLY

TANULMÁNY GYENIS JÁNOS RAJZA
TANULMÁNY
GYENIS JÁNOS RAJZA

ÁLLAT-TANULMÁNY, KATONA NÁNDOR VÁZLATKÖNYVÉBŐL
ÁLLAT-TANULMÁNY, KATONA NÁNDOR VÁZLATKÖNYVÉBŐL

FÖLDHORDÁS BUDAI SÁNDOR RAJZA AZ ANDRÁSSY DÉNES ÉS FRANCISKA-ÖSZTÖNDÍJ NYERTESE
FÖLDHORDÁS
BUDAI SÁNDOR RAJZA
AZ ANDRÁSSY DÉNES ÉS FRANCISKA-ÖSZTÖNDÍJ NYERTESE

JUHÁSZ ÁRPÁD VÁZLATKÖNYVÉBŐL
JUHÁSZ ÁRPÁD VÁZLATKÖNYVÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003