Tizedik évfolyam, 1911    |   Negyedik szám    |    p. 158-165.    |    Facsimile
 

 

A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT KÖZGYŰLÉSE

Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat március 28-án érte meg fennállásának ötvenedik esztendejét és ezt a nevezetes évfordulót minden különösebb külső ünnepség nélkül, szinte egész csendben ülte meg április hó 2-án, vasárnap délelőtt megtartott ötvenedik évi rendes, jubiláns közgyűlésén.

Azonban bármily csendben is folyt le a közgyűlés, mégis ez a vasárnap ünnepe volt a magyar képzőművészetnek, a melyet a Képzőművészeti Társulat - - - a mint ez nemcsak itthon, de messze a haza határain túl, szerte az egész művelt világon ismeretes -az elmúlt félszázadban naggyá fejlesztett s avval hírt, elismerést szerzett a magyar névnek, dicsőséget a magyar nemzetnek.

A múlt gazdag eredményeiről a társulat ékesszavú elnökének Andrássy Gyula grófnak kellett volna megemlékeznie, de ő Olaszországból hazajövet, forgalmi zavar miatt, nem érkezhetett meg, ezért az elnöki tisztet Forster Gyula báró alelnök töltötte be. Forster báró, aki a közgyűlés idejénél csak néhány órával korábban értesült, hogy neki kell elnökölnie, a gyűlésen rövid, de annál tartalmasabb beszédben méltatta a társulat félszázados működését. A jubiláris közgyűlést a társulat egyébként fcstőművészetünk közelben elhunyt nagy mestere: Székely Bertalan emlékének szentelte, aki felett Kőrösfői Kriesch Aladár mondott magasszárnyalású emlékbeszédet.

A közgyűlésre a képzőművészet lelkes barátai egészen megtöltötték a műcsarnok oszlopcsarnokát, a kiknek soraiban megjelent Zichy János gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter is, Molnár Viktor és Balogh Jenő dr. államtitkárok kíséretében, továbbá Székely Bertalan családjának a tagjai, a közélet és társadalom igen sok kitűnősége.

Az elnök üdvözölvén a megjelenteket, konstatálta, hogy a közgyűlés szabályszerűen hivatott össze, a jegyzőkönyv vezetésével Ambrozovics Dezső dr. titkárt bízta meg, annak hitelesítésére pedig Ujházy Ferenc festőművészt és Kisfaludi-Lipthay Kornél ny. táblabírót kérte fel, a kik a társulatnak immár félszázad óta tagjai. Ebből az alkalomból az elnök a közgyűlés lelkes ovációi közepette melegen üdvözölte a társulat két legrégibb tagját és azután a következő beszéddel nyitotta meg a közgyűlést:

 

FORSTER GYULA BÁRÓ ELNÖKI MEGNYITÓ BESZÉDE.

Tisztelt Közgyűlés!

A késő órákban vettük társulatunk szeretett és tisztelt elnökétől azt a távirati értesítést Perugiából, hogy lehetetlen megérkeznie kellő időre Budapestre és nagy sajnálatára nem

tarthatja meg elnöki beszédét társulatunk fennállásának 50-ik évfordulóján. Ezt valóban szívből kell sajnálnunk, mert nem hallhatjuk azokat a mélyreható fejtegetéseket, melyekben társulatunk és általa - dicsekvés nélkül mondhatjuk - - egész hazai művészetünk félszázados életének történetét ismertetve és az eredményeket megítélve, szelleme az ő nagy atyjának szellemével találkozik, mert végleg megalakult társulatunk első elnöke az a férfiú volt, kit a haza bölcse mellett nemzete a nagy Andrássynak, gondviselésszerű államférfiénak nevezett.

Eseményeiben mily érdekes, eredményeiben mily jelentős az a történet, melynek első tényezője a társulat élén az atya és 50 év multán a fiú. Ötven év vajmi rövidke pillanat a népek életében, és nemzetünkben ez az ötven év mégis századokat rejt magában, mert százados kényszerű mulasztások és hiányok pótlására törekvéseinek, vágyainak, reményeinek alapjául századok energiáját tette.

A nemzet oly munkát végzett, melynek eredményeit, ha a mindennapi szemlélet, a közelség a bennük való élés által arányaiban talán-elégteleneknek is találjuk, óriási méreteket vesznek azok, ha az 50 év előtti szemmértéket alkalmazzuk reájuk.

Ötven év alatt teljesen átalakult az Andrássy által kijelölt alapon a magyar állam és nemzetet fenntartó kultúr-intézményeiben oly magasra emelkedett, melyet félszázad előtt még csak sejteni sem lehetett.

Kiváló szerencse volt társulatunkra, hogy Andrássy állott annak élére, ki a társulat választmányához intézett egyik levelében hangsúlyozta, hogy "hazánknak, ha el akarja foglalni azon állását, melyet helyzete és múltja számára kijelöltek, feladata a civilizáció eszméivel egyetemben a művészetet is terjeszteni a világ ezen részén."

Ez ma is hitvallásunk, mert ha talán közhelynek is látszik, nem hangoztathatjuk eléggé, hogy arra, mit a magyar karddal szerzett meg, a kard ma már nem elegendő és a győzelmet csak a szellem fegyverével vívhatjuk ki, hogy biztosíisuk azt a helyzetet, melyről a híres francia történetíró mondja, hogy "Attila utódainak főága, a magyar nemzet, nemesen foglalja el helyét az európai társadalomban".

Az a kívánság, melyet Andrássy társulatunk elnöke kifejezett, valóra vált Őt királya és nemzete bizalma az ország hajójának kormányzására szólítván, társulatunk vezetésétől megvált ugyan, de öröké sértetlen maradt.

Mi volt a helyzet félszázad előtt? Társulatunk tagjainak száma ez időben nem több, mint 154. Kulturális intézményeink teljesen fogyatékosak, művészeti intézményeink pedig éppen nem voltak. Arról a helyről, honnan a kezdeményezésnek, az alapozásnak ki kellett volna indulnia, az állam, a kormány részéről mi sem adatott. Mosolyra keltő lenne, ha keserűséget nem idézne fel, midőn Beleredi az államminiszter 1866-ban először engedélyezett 1000 forintot Lotznak, hogy a múzeum lépcsőcsarnokát a kancellária által érthetetlen szövegben megjelölt módon fesse ki.

És bámulatos tan- és művelődési intézményeink fogyatékossága, művészeti intézményeink teljes hiánya mellett is, akkor, midőn a magyar állam önállóságát visszanyerte, midőn a nemzet az ő létfenntartásának nehéz küzdelmeiből új életre kelt, a nemzet lekötött művészi ereje is, mint éltető napra a szunnyadó természet, egyszerre életre ébredt és hatalmas megnyilvánulásra jutott, mert oly nagy szellemekkel áldotta meg az Isten, mint - hogy csak a művészet Pantheonjából idézzek Lotz, Székely, Munkácsy, Paál, Zichy, Izsó, Mészöly és nincs az emberi szellem megnyilatkozásának az az ága, melyben a magyar nemzet fiai az egész emberiségnek nemcsak számottévő, hanem kimagasló munkásai ne lettek volna.

Kifejezésre jut az a bámulatot keltő haladás, melyet a művészeti téren elértünk, társulatunk történetében is. A művészetek iránt való érdeklődésről és szeretetről tanúskodik társulatunk tagjainak száma, mely az 1910. évben 7484 volt.

Ennek a történetnek ismertetésébe azonban nem kívánok bocsátkozni, inert azt társulatunk folyóirata, a Művészet, közgyűlésünk alkalmára kiadott harmadik számában tartalmazza, melyben Szmrecsányi Miklósnak, társulatunk tiszteleti tagjának nagybecsű műve társulatunk 50 éves múltjáról megjelent.

Művészetünk nem virágházi növény, nem művészi intézményeink, iskoláink tanításának egyszerű eredménye. A magyar nemzeti génius szülöttje az és e génius csodálatos bőségben termetté a művészi tehetségeket.

Hálával tartozik a nemzet művészeinek, kik e géniusnak áldoznak és a magyar nemzeti kultúra erősítésével és terjesztésével a magyar nemzeti állam alapjait erősítik. Ma a művészetben forrongás, átalakulási áramlat van. Mintha bölcsőjéből akarna újra kikelni az, mi számos ezer éves múltra tekint vissza. Új irányok kelnek életre. Ki tudja, melyiké lesz a győzelem. Egyet tudunk, azt, hogy a győzelem azé az irányé lesz, mely leghívebben fejezi ki az embert minden megnyilatkozásaiban, vágyaiban, törekvéseiben, leghívebben lelkét, szellemét, azt, mi magából az emberből, az őt környező természetből indul ki és mely ekként kifejezésre juttatja a mi nemzeti jellegünket és alapját rakja le a mi sajátos nemzeti művészetünknek.

A mai ünnep azonban nemcsak a művészeknek szól, hanem a társadalomnak is. A némaság nehéz esztendőiben ki élesztgette művészetünk pislogó mécsesét? A társadalom, az a társadalom, melynek szerény körébe vonultak meg közművelődésünknek a jövő fejlődés csiráit magában foglaló és ápolást váró gyökerei.

A társadalom nehéz viszonyok között -az államhatalomnak nem őrködő, buzdító tekintete alatt, hanem az általa támasztott akadályok ellenére - - alapította meg ezt a társulatot, hogy a hazai képzőművészetet felkarolja, szellemi és anyagi érdekeit előmozdítsa, a műízlést nemesítse és a műszeretetet terjessze.

A társadalom nyújtja az éltető erőt a művészetnek és ha a műízlés fejlesztése által a társadalomban a műszeretet, a művészetek pártolása oly széles körökben terjedt el, hogy az a művészetünk fejlődésének hatalmas tényezője, ebben - szerénytelenség nélkül mondhatjuk ezt társulatunk fennállásának ötvenedik évfordulóján - - méltánylásra érdemes része éppen társulatunknak van.

A társadalom hatalmas tényező ugyan, ámde nem merítheti ki azokat az eszközöket, melyeket a művészetek virágzása megkíván.

Ezeket csak az állam és a kormány adhatja. És társulatunk fennállásának ötvenedik évfordulóján hálás szívvel kell megemlékeznünk arról, hogy társulatunk fellendülésének, művészetünk fejlesztésének kezdete az Andrássy vezetésére bízott alkotmányos magyar kormány visszaállításának idejére esik. Kormányunk a politika szempontjai által meg nem tévesztve - - mindenkor és minden irányban teljes erejéből pártolta és támogatta a művészeteket, mert tudja, hogy a kultúrában van a nemzet ereje s bennünket körülvevő népek tengerében csak a szellemi hatalom az, mi fölényünket, elsőségünket biztosítja. Ezt hangoztatta közoktatásügyi kormányunk mostani vezetője, kit körünkben üdvözölhetünk és midőn neki és általa az egész kormánynak társulatunk őszintén érzett háláját fejezzük ki, nem kívánhatunk jobbat neki, társulatunknak, művészetünknek és az egész nemzetnek, mint azt, hogy ő, ki a magyar kultúra templomát a csillagokig óhajtaná felépíteni, gyújtsa meg azt a csillagot, mely miként egykor a világ megváltójának kunyhójába, az örökvilágossághoz vezetett, elvezesse a magyart a nemzeti kultúrának hazánk felvirágzását biztosító megdönthetetlen birodalmába.

Midőn társulatunk fennállásának ötvenedik évfordulóját üljük, lehetetlen, hogy meg ne emlékezzünk arról a támogatásról, melyben a művészetek a sajtó útján részesülnek. A sajtó e téren is fontos tényező. Igaz, a kritika, ha gáncsol, nehezen esik, ámde Boucher, kit a kritikusok erősen támadtak és emiatt a rendőrfőnöktől ellenük tilalmat szeretett volna kieszközölni, mondta "a kritika elhangzik, a jó kép megmarad". Ha valahol, úgy hazánkban volt üdvös hatása a sajtónak lassan meginduló művészetünk fejlesztésére, a közönség érdeklődésének felkeltése, buzdítása és a művek ismertetése által, melyért a hála társulatunk és a művészek részéről őt méltán megilleti.

Végül őszinte köszönetünket fejezem ki társulatunk, művészetünk pártfogói irányában, kik oly nagy számban jelentek meg ülésünkön, hogy ezzel az érdeklődésükkel is tanúsítsák, hogy mily fontossággal bír a magyar állam biztosításának egyik alapját alkotó a nemzeti kultúrára a művészetek előmozdítása.

Hosszas éljenzéssel üdvözölte a közgyűlés az elnököt, a mikor beszédét befejezte. Most Kőrösfői-Kriesch Aladár mondotta el Székely Bertalan felett alábbi emlékbeszédét:

 

KŐRÖSFŐI-KRIESCH ALADÁR EMLÉKBESZÉDE SZÉKELY BERTALAN FELETT

Tisztelt ünnepi gyülekezet!

Székely, Bertalanról akarunk ma megemlékezni.

Mint midőn kies, nyájas vidéken gondtalanul sétálgatván, - hirtelen zord, hatalmas sziklatömeg állja el utunkat, olyanformán jelenik meg Székely Bertalan alakja előttünk - hétköznapi, kicsinyes környezetünkben. - A szikla oldalát helyenként a moh belepte, egy-egy esővágta hasadékból finomrajzú, ismeretlen virág bólogat felénk, de belseje setét, kipuhatolhatatlan: nem nyitja meg ércét a jövő-menőnek.

Ilyen volt Székely Bertalan is. Lelke kincseit mélyen magában hordozta - és háromszoros bástyafallal vette azokat körül a piaci zaj ellen. Ismertük és éreztük szíve atyai jóságát - - önfeláldozó munkálkodása világított nekünk ; mégis úgy hittük akkoriban, hogy lelkében néminemű meghasonlás lakozik. Mert nem ért még fel lelkűnknek ereje az ő lelkének erejéhez. Most már tudjuk, örömmel tudjuk, hogy az a meghasonlás, melyet néha mutatni látszott, a magyar ember öröksége és útravalója volt, minden magyar emberé, a ki keresi a töretlen csapást, melyen nemzete járhasson.

És ez a hasadás épen, de épen addig ért csak lelkének legtitkosabb, legszentebb részéig, ahol a művészete kezdődött - innen belül a mag ép maradt, friss és életerős és hajtotta titkon csudálatos virágait, mint a sumátrai lotus.

Úgy gondoltuk: talán félti, sajnálja, a méltatlan, botor embertől, lelkének mély értékeit, pedig a csordultig való szeretet volt az, amely nem engedhette, hogy a pohárhoz avatatlanok hozzá nyúljanak.

Amit termelt, sajátja volt. Önmaga szerezte, csiszolta, sok keserves, de férfias vergődéssel. Ezt kézről-kézre adni nem lehetett.

Minden emberi léleknek van egy zuga, amelyben legdrágább kincseit tartogatja - - amely embertársainak hozzáférhetetlen - ahová csak istenét bocsátja be: Székely Bertalannál ez a zug kiépített, hatalmas dóm vaia, drágaságokkal ékes, ahová szelleme naponta eljárt leborulni, amelynek gyönyörűséges ékességeit azonban csak messziről, egy-egy villanásra láthatták meg a pitvarból tanítványai, a hozzá legközelebb állók.

Történt egyszer, hogy a mester szadai kertjében fiaival ülne. Meglátja, hogy a szemközti gyümölcsfára a kerítés mellett - az ő gyümölcsfájára - falusi gyerekek kapaszkodnak, hogy megdézsmálják annak gyümölcseit. "Gyerünk innen", úgymond "hátha a sihederek meglátnak bennünket és még zavarba találnak jönni! "

Kell-e ennél szebb tanúbizonysága a finom életbölcseletnek és a gyermeki, felmagasztosult kedélynek?

*
Mit mondjak arról a buzgóságról és odaadásról, amellyel tanítványaival - pedig bizony azok sokan is voltak, tehetségtelenek is voltak - - foglalkozott? Külön foglalkozott mindegyikkel, kereste, egyengette az egyéniségének megfelelő utat - - az ügyesebbeknek meg mindenképen kezükre járt - - s szerzett módot és alkalmatosságot, hogy külön, egyebeket is tanulhassanak.

Egy-egy magyarázata gyakran műtörténeti vagy technikai essayszámba mehetett volna, dacára darabos, szakgatott, nehézkes beszédmodorának, mely érdekes ellentétben állott a mély tartalommal.

Megesett, hogy mint a későn kihajtó kalász, csak évek múlva emlékeztünk vissza egy-egy aranymondására és értettük meg annak jelentőségét s alkalmazhattuk azt saját munkálkodásunknál.

Nem ismertem élő mestert, aki tanítását - éppen mint a művészetét is - - oly széles alapokra fektette volna, mint ő. Figyelmét nem kerülte el semmi probléma és lehet mondani, egész élete egyúttal kísérletezés is volt. Ebből aztán gazdag haszon hárult a tanítványokra. Nála a "technika" csakugyan nem festésmodort, hanem az alkotásra való készséget vagy annak keresését jelentette.

Tanított ő nekünk ember- és lóbonctant, adott kompositio feladatokat, melyeknél a kép alakja néha meg volt szabva, máskor meg csak a színfoltot kellett keresni vagy a kompositio vonalát. Megismertetett bennünket a színeknek rétegenként egymás felett való, százféle alkalmazásával, ami a régi mesterek festésének egyik főerényét és főtitkát képezi, szemben a modern eljárással, amidőn a kívánt színt a palettáról egyenesen odakenjük. Megtanított festéket törni, festő vásznat elkészíteni. Ismerte a legkülönfélébb festési eljárásokat. És így tovább és így tovább. Egyszóval mester volt a szó legigazabb értelmében.

Tapasztalat-gyűjteménye nemcsak hihetetlenül gazdag, de épp oly rendszeres is volt, úgy hogy akadály nélkül meríthetett belőle bármikor, úgy ő maga, mint tanítványai is, akiknek aztán a legnagyobb türelemmel magyarázta meg a szükségeseket. Átható s mégis oly jóságos, szürke szemei ilyenkor szinte leszögezték az embert. Gyorsan mozgó alsó ajakán egy elszítt cigarettavég, vállán nagy szürke plaidje, így áll ő most is előttem, mint legdrágább mesterem és szívem megremeg, ha reá gondolok.

Nem régiben olvastam Rodinnek egy mondását, mely szerint a művészethez kettő kell: tehetség és türelem.

A tehetség azt jelenti, hogy valaki magában hordozza a teremtő erőt, az isteni lehelletet ; a türelem meg azt, hogy nem nyugszik, fárad, törekszik, ernyedetlen, míg ezt a teremtő erőt a lehető legtökéletesebb formába nem öntötte.

A természet is így tesz: a nagy, szabad kényszerűség új típust kíván, - a természet egy első kísérletet tesz, szerényen, félénken ; aztán egy másodikat, harmadikat, negyediket.

Bátorságot vesz. Elejti a negyediket, újra visszatér az elsőhöz, itt elvesz, ott hozzátold - mérlegeli a lehetőségeket, - számol a szükségszerűséggel s addig-addig csoportosítja, osztja el az erőket s azok külső jeleit, a formákat, amíg végre előáll az új, kész, egységes típus.

Ugyanez a nagy természeti törvény vezette Székely Bertalant is munkálkodásánál. Szembeszökő tanulságul szolgálhatott erre az ő kiállítása azoknak, akik egyéniségét, munkálódá-sának módját még nem ismerték.

Minden egyes gondolat nyomában a kész képig, - a hosszú úton, - számtalan vázlatot, tanulmányt találunk, a vonal, a szín, a folt számára, - magának a képnek is gyakran újabb és újabb változatait. Egy magával s az eredménnyel soha be nem érő, háborgó léleknek titáni küzdelme ez.

Székely Bertalan gyakran, elpusztítván a jobbat, aránylag rosszat alkotott, mert a tökéleteset akarta.

Mennyivel bölcsebb az a művész, aki ismervén tehetségét és annak határait, számolván a lehetőségekkel és a körülményekkel, azt csinálja békességesen, amit tud, amit megtanult és bizonytalan, sokszor kegyetlenül visszasujtó kísérletekért nem áldozza fel az elért eredményt.

De mennyivel fenségesebb az a művész, akit nem hajt más, mint az a belül lappangó tűz, a megteremtendőnek belső, titkos látománya, mely vonja őt maga után olthatatlan szenvedéllyel, útközben, a keresés közben, százszor is eltiporva, meg újra ismét felépítve a megalkotott, a megalkotandó művet.

Az ilyen művész talán kevesebb remekművet fog hátra hagyni, amelyben szándék és képesség, lehetőség és megvalósulás teljes egyensúlyban tartják egymást, de ez a kevés aztán igazi remekmű lesz, megrázó, leiekbe vágó. Érték, igazi új típus.

Így kereste Székely Bertalan is az ő típusait.

Lehet, hogyha az első utat választja, talán több, művészi mesterség szempontjából értékesebb, frissebb képet alkot. De hová lett volna akkor ama kevés remekműnek, egyelőre talán még csak a választottak előtt megnyilatkozó, megrázó szépsége, az a dante-i, megközelíthetetlen s mégis mindeneket összefoglaló és kiegyenlítő szépség, amely bennünket egyszerre odakényszerít s odahajt az egyetemesség ölébe!

Istenem, milyen ősi, mély, soha el nem apadó forrásokból kellett Székely Bertalannak meríthetnie, hogy ezt az ő életpályáját itt, minálunk, egyáltalában bejárhatta! Kik jöttek - az ő segítségére, álltak az ő oldala mellett,

az élők vagy a holtak? Mi öntött erőt a lankadó leiekbe: a múltból vett felemelő emlékek vagy a jelennek bíztató körülményei? Látszólag Székely Bertalan egyes-egyedül, egymagára küzdött: sem élő, sem halott nem állott mellette ; sem a múlt, sem a jelen tettekre nem serkenthették. És bizonyos, hogy ez a magárahagyatottság műveinek rapsodikus voltán gyakran meglátszik és második oka volt egyúttal annak is, hogy munkáiban oly egyenlőtlen magasságokat ért el.

Mert az emberi lélek hullámvonalban mozog. Vannak hullámhegyei és hullámvölgyei. S hogy a hullámvölgyből ismét a - lehetőleg magas -hulláinhegyre kapaszkodhassék, ahhoz energia kell. Egy fejlettebb társadalomban, hol az egyirányú törekvés céltudatosabb, mert mindenki megtanulta a másik, - bár néha az övével egészen ellentétes - munkájának értékét megbecsülni - aránylag könnyebb megszerezni, - egy komoly kollégának néhány odahúzott vonásából, egy elejtett szóból vagy a bennünket körülvevő, de már ugyanazon kultúr-sphaerában mozgó élet bármilyen megnyilatkozásából - azt az impulsust, amely ismét a kellő magaslatra felsegít. De Székely Bertalan ezeknek a segítő és gyakran annyira szükséges lökéseknek úgyszólván merőben híjával volt. És ez csak fokozta művészetének zord hozzáférhetlenségct.

E tekintetben különben a viszonyok még most sem fejlődtek nagyon tovább.

Sokkal mélyebb forrásokból kellett tehát Székely Bertalannak merítenie, hogy újra meg újra megtalálhassa az erőt a lankadatlan küzdelemhez, hogy Anteusként újra meg újra talpra állhasson, ha az általános közöny és siket, de fanatikus tudatlanság egy percre lebírhatták lelkének erejét.

Ott élt benne, mint legősibb ösztöne - saját lelke erejének jelképében - - fajának elpusz-títhatlan ereje. Élők és holtak, múlt és jelen képében, ez volt az a szellem, mely megjelent előtte láthatatlanul, senkitől sem sejtve, az éjnek legtitkosabb óráiban, a legédesebb álom közepette, ez rázta fel őt, mint Hamletet édes atyja, ez árasztotta el, még akkor is, amikor legtragikusabb vizióit bocsátotta reája, elapadhatatlan bizalommal.

Szavainak szellemes skepticizmusa gyakran megtagadta ezt az ősi faji erőt s a beléje vetett bizalmat. De ez a csak szóval hirdetett skepticizmus a legélesebb ellentétben állott soha lankadni nem tudó, mindig csak ideálját hajszoló munkálkodásával és inkább csak olyan hamvas, tompító patina volt azon a tündöklő, nemes ércen, melyből lelke alkottatott és arra szolgált csupán, hogy a hétköznapi élet szürkeségében, annak száz apró bajai között, kissé enyhítse fényének túlnagy, vakító ellentétét.

Német kultúrán nevekedett. Ebből felszívta a felszívhatót s ez sokszor temérdek súlyával reá is nehezedett, néha visszás megnyilatkozásokra is kényszerítette, midőn magyar faji ösztönével került szembe.

De ahol ez a faji géniusz győzedelmeskedett, ott dús volt az aratás és teljes alkotásaiban a harmónia.

*
Székely Bertalan művészete, absolut, érinthetetlen értéke mellett, egyúttal a tegnap művészete is. És tegnap és ma természetszerűen hadilábon állanak egymással. Mert valamint a tegnap művészete már részben reakciója egy előbbi kor művészetének, úgy a máé is reakciója a tegnapinak s így annak eredményeitől bizonyos fokig függetleníteni óhajtja magát. Ez természetes, egészséges folyamat, alapfeltétele a fejlődésnek.

És ez az ellentmondás, mint valami ingerlő szerűm, újabb alkotásokra serkent.

A baj ott kezdődik csupán, midőn a ma, rövidlátóságában és hevében nem látván meg a közös alapot, megtagadja a tegnapot s mindent épen elölről akarna kezdeni. Mintha valaki saját apját, anyját akarná megtagadni.

A múltnak ez a megtagadása csak' olyan nemzeteknél lehetséges, amelyek nem bírnak életerős, önálló, nemzeti kultúrával.

És nem ismerek kulturátlanabb embert annál, aki fennhéjázásában és rövidlátóságában csupán az egyedül érvényes, csalhatatlan mával akarja kezdeni nemzete kultúráját, művészetét.

Vannak Székely Bertalan művészetének jelenségei, melyek éppen az ő tegnapi vonatkozásaiknál fogva a ma gyermekének kellemetlenek lehetnek, de a holnap gyermeke már nem fog reagálni reájuk, történelmi, nyugodt szemmel fogja szemlélni s igaz becsük szerint fogja megítélni őket. Sőt talán közvetlen kapcsolatot fog keresni velük éppen a ma rovására.

De épp ezért e jelenségeknek az észlelése ne ragadjon el bennünket sohasem odáig, bármilyen ellentétes, tőle merőben különböző legyen is a saját művészetünk, hogy Székely Bertalan művészetét s a vele való kapcsolatunkat megtagadjuk, - - mert ezzel egyúttal megtagadnók magát a magyar kultúrát, a beléje s annak folytonosságába, fejlődésébe vetett hitünket is!

Még nem ismerjük Székely Bertalan műveinek, munkálkodásának egy nagy, másik részét.

Hátrahagyott feljegyzései, tanulmányai, aesthetikai s a festés mesterségére vonatkozó írásai köteteket tesznek ki. Majd, ha ezek is hozzáférhetőkké, közkincsesé válnak, akkor fog Székely Bertalan élete a maga egészében - Leonardo da Vinci-szerű szélességében -előttünk állani.

Fáradhatatlan kutatásból, a tökéletes kereséséből kikristályosodott, a temérdek közül kimagasló, legjobb alkotásai, melyek bizonyos hasonlatosságot mutatnak a hegyóriások hozzá-férhetlen, hólepte, gyakran ködbe burkolt csúcsaihoz - adják nekünk kezünkbe a mértéket, amellyel Székely Bertalan művészetét mérnünk kell és belé sugározzák a mi lelkűnkbe is azt a szent ihletet, amelyet az ő lelke egész életén át ragyogó palástként viselt.

*
Igen, hatalmas, setétlő sziklatömb Székely Bertalan művészete, amely ott fekszik, szinte félelmetesen, a mi nemzeti kultúránk még fel-szántatlan rónáján. Némelyeknek még talán kényelmetlen is, el is távolítanak talán utjok-ból, - de ki bírná megmozgatni e kolossusi tömeget?

Mi azonban, akik megértettük Székely Bertalan művészetének jelentőségét, a benne megnyilatkozó ősi, igaz, faji erőt, mi ne vessük el ezt a nagy, setét sziklát, hanem tegyük meg inkább hatalmas alapkőnek, művészetünk valamelyik sarokkövének, amelyre felépíthessük ott a még felszántatlan, kies róna közepén a magyar faj kultúrájának hatalmas és dicső temlomát!

 

A közgyűlés tárgysorozata:

Az emlékbeszéd igen nagy hatást tett a közönségre és a szónokot igen sokan üdvözölték. Az emlékbeszéd után megkezdődött a közgyűlés tárgysorozata: a hivatalos ügyek elintézése. Ambrozovics Dezső titkár bemutatta a közgyűlésnek a választmány évi jelentését, amelyet egyhangúlag elfogadtak, egyúttal előterjesztette a választmánynak azt az indítványát, hogy a közgyűlés Madarász Viktort, a magyar festőművészet kiváló mesterét, 80-ik születésnapja alkalmából, a társulat tiszteleti tagjává megválassza. A közgyűlés az indítványt egyhangúan elfogadta és a jelen volt ősz mestert lelkesen megéljenezte. Végül egyhangúan fogadta el a beterjesztett zárszámadásokat és az 1911. évi költségvetést is. Ezután az elnök felfüggesztette a közgyűlést és megkezdődött a szavazás, a melynek eredményét az április 4-én, kedden megtartott választmányi ülésben hirdettek ki.

A közgyűlés a társulat művészalelnökévé újra egyhangúan Hauszmann Alajos műegyetemi tanárt választotta meg. A választmány művésztagjai lettek: Basch Gyula, Jendrássik Jenő, Kernstok Károly, Márk Lajos, Poll Hugó, Róna József, Gách István és Málnai Béla. A nem-művész tagok közül a választmány tagjai sorába a következőket választották meg: Benké Gyula, Berzeviczy Albert dr.; Dessewffy Arisztid, Hadik Barkóczy Endre gróf, Károlyi Imre gróf, Bánffy Miklós gróf, Végh Artúr és zólyomi Wagner Géza dr. A kiállítási jury tagjai lettek egy évre: a festők közül: Benczúr Gyula, Knopp Imre, Dudits Andor, Éder Gyula, Jendrássik Jenő, Katona Nándor, Kosztolányi Gyula, Iványi-Grünwald Béla, Herrer Cézár és Kernstok Károly ; a szobrászok közül: Zala György, Róna József, Kallós Ede és Gárdos Aladár; építészek közül: Lechner Ödön, Jámbor Lajos, Hikisch Rezső és Jakab Dezső. A számvizsgáló-bizottság rendes tagjai lettek: Simon Ignác, Gyulányi Béla és Csuka Lajos, póttagok pedig Márton Alajos és Waigerth Károly.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003