Tizedik évfolyam, 1911    |   Második szám    |    p. 87-88.    |    Facsimile
 

 

A MŰCSARNOKBÓL

 

SZÉKELY BERTALAN EMLÉKKIÁLLÍTÁS. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat" február hó 3-án a Székely Bertalan Emlékkiállítással nyitotta meg a jubiláris esztendőre tervezett kiállításainak a sorozatát. Magasztos, a maga egyszerűségében monumentális, és az elhunyt halhatatlan Mester emlékéhez minden ízében méltó volt az az ünnepség, amelynek a keretében József főherceg, a Társulat védője, a hatalmas kiállítást megnyitotta. A fenséges védőt a Társulat vezetősége és a kormány tagjai fogadták az előcsarnokban. Mikor a főherceg kíséretével bevonult az első nagy terembe, a magyar himnus hangjai fogadták, amelyet a közönség a fenséggel együtt áhítattal hallgatott végig. Mikor az utolsó akkord is elhangzott, előlépett Andrássy Gyula gróf, és a következő nagyszabású, eszmékben gazdag és klasszikus szárnyalásű beszédet intézte a Társulat védőjéhez: Fenséges uram! Mindenekelőtt legyen szabad az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nevében megköszönni, hogy eljött az ünnepélyre és hogy megjelenésével annak fényét emeli. A mai nap nevezetes a Képzőművészeti Társulatra nézve, mert jubiláris éve első kiállítása nyílik meg. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat ötven éve szolgálja a magyar kultúra szent ügyét, szolgálja sikerrel és szép eredménnyel. Működéséről most nem akarok szólani, csak lehető röviden azt a célt akarom kifejteni, mely a Társulatot vezette. A Társulat célja a magyar művészek számára piacot teremteni és célja a magyar művelt társadalmat a művészet számára meghódítani. E munkával épp annyira vél a művészeknek és a művészetnek, mint a magyar nemzetnek és a magyar kultúrának általában használni, sőt nézetem szerint nagyobb szolgálatot tesz még a nemzeti kultúrának, mint a művészetnek. Igaz, hogy a művészek a közönségtől kapják a mindennapi kenyeret, hogy a művész tőle kapja az elismerést és a dicsőség babérkoszorúját és igaz az is, hogy a művészek alig érhetik el a tökélyt minden irányban, ha nem támogatja a társadalom szeretete és áldozatkészsége. Bizonyítja ezt az olasz renaissance, amely nagyszerű eredményeit el nem érhette volna, ha nem áll mögötte a pápa, az olasz fejedelmek és az egész társadalom színe-java. De azért mindezek ellenére a művészet mégis többet ad a társadalomnak, mint amennyit tőle kap. A művész munkájának impulzusa nem a külső haszon, nem a pénz és nem a dicsőség, hanem saját művészi ösztöne. Az igazi művész azért dolgozik, mert nem tehet másként, mert az ihlet vezeti és a művész legszebb, legdicsőbb alkotása gyakran a nyomorban, a társadalom közönye közepette, sőt ellenszenve mellett jött létre. Az úttörő hevét, a társadalom igen gyakran félreismerte. A művészalkotás egy belső lélektani processzus folyománya, oly processzusé, amelyet a külvilág alig tud módosítani és erősíteni és a társadalom érdeklődése néha még bizonyos veszéllyel is jár. A társadalom a művészt néha irányítani és vezetni akarja, holott a helyes helyzet az, hogy a művész vezessen és ha a művész ezt nem teszi, hanem fut a közönség után, akkor úgy jár el, mint a vezető államférfi, aki nem saját meggyőződését követi, hanem a közvélemény által irányíttatja magát. A közvélemény nyomása gyakran a művész őszinteségét gyengíti. Kevés dolgot utálok annyira az élet minden vonatkozásában, mint az őszinteség hiányát, mint a meggyőződés ellen való cselekedetet és különösen károsnak tartom ezt a művészet terén, amely csak akkor becses és csak akkor komoly, ha a művész őszinte látásából, becsületes megfigyeléséből, a művész egyéniségéből táplálkozik. A közvélemény nyomása pedig leterelheti a meggyőződés útjáról. Két irányú hátránnyal szokott járni a laikus közönség beavatkozása a művészi produkcióba, azzal a hátránnyal, hogy a közvélemény, amely mindig a múlt varázsa alatt áll, az új irány életerős kifejlődését hátráltatja és a szükséges újat az unalmas középszerűségnek, a zseninek néha meglepő ugrásaival szemben előnyben részesíti. Máskor pedig ezer kárral járhat, ha a művész, aki gyorsan fel akar tűnni, gyorsan beszéltetni kíván magáról, egy pózt vesz fel, egy túlzott zsanért és a közönség ízléstelenségére pályázik. A művészet életerős és egészséges fejlődésére csak a szabadság talaján számíthat. Minden beavatkozás, kívülről való irányítás csak gyengíti annak eredetiségét. A művészet többet ad a közönségnek, mint amit kap tőle, mert míg legföljebb csak a működéséhez szükséges külső eszközöket nyeri meg, addig a társadalomnak belső értékét fokozza, annak lelki kincseit szaporítja, a műélvezet és a műízlés fokozásával a társadalmat és az egyén életét tartalmasabbá, gazdagabbá teszi. A művészet az idealizmust erősíti, az igazzal és széppel való foglalkozás a mindennapi kicsinyesség fölé emeli a lelkeket, a művész az emberiség jótevője, a nevelője és szórakoztatója ugyanakkor. Magyarországon különösen fontossággal bír a képzőművészet, mert a magyar különös tehetséggel bír a képzőművészet iránt. Bizonyítja ezt, hogy olyan időben, midőn a kultúra más ágaiban még nagyobb eredményt nem érhettünk el, a művészet terén már nagy embereket produkáltunk. Bizonyítja ezt a magyar képzőművészet fejlődése a mai napig és bizonyítja a mai kiállítás, bizonyítja Székely Bertalan, az, aki bármely nemzetnek büszkeségére válna, aki a legnagyobb művészek mellett megállhat. Én, aki a közélet gyakran csúnya jelenségei között azon egoizmus, opportunizmus és számítás közepette, amelyet különösen a válságos idők szoktak kiváltani, sokszor aggódva kérdezem, van e még a nemzetben életerő és képes lesz-e magát fenntartani, engem olyan alak, mint Székely Bertalan megvigasztal, olyan nemzet, melynek ilyen tagja van, olyan nemzet, amely ilyen becsületes, komoly, kulturmunkát tud produkálni, amelynek olyan férfla van, aki egész életét csendes, reklámnélküli munkára fordítja s ennyi reális tudást egyesít a becsületes munkássággal és művészi tehetséggel, az ilyen nemzet jövőjében bíznunk kell, az ilyen nemzet nemcsak fenn fog maradni, hanem a kultúrának egyik produktiv munkása lesz. De végzem beszédemet avval, amivel kezdtem, köszönöm újból, hogy fenséged idefáradt, hogy fenséged, aki hús a mi húsunkból, vér a mi vérünkből, aki minden szép törekvését a magyar nemzetnek osztja, idejövetelével rokonszenvét bizonyította a magyar művészet iránt, és tiszteletét Székely Bertalan emléke iránt.

Andrássy Gyula gróf beszédére József főherceg az alábbi beszéddel válaszolt:

Nagyméltóságú elnök úr! Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat méltóbban igazán alig kezdhette volna meg jubiláris esztendeje ünnepélyeinek és kiállításainak a sorozatát mással, mint éppen Székely Bertalannak, a magyar történeti festőművészet legnagyobb alakjának korszakot alkotó műveinek a kiállításával. Rendkívül fontos nemzeti és kulturális érdekű feladat a társulatnak a feladata. Ha visszatekintek a múltba, nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy a világhírű magyar mesternek, Munkácsynak, aki annyi dicsőséget és babért szerzett nemzetünknek, az első támogatója a Képzőművészeti Társulat volt. És ez csak egyetlen momentum, amelyet félszázados gazdag eredményes működéséből kiragadok, de minden sikerét ez alkalommal felsorolni hosszú lenne. Inkább nézzünk a jövőbe. A magyar művészet jövőjében sok a bimbózó rügy, amelyek virulhatnak és a magyarnak e téren ismét babérokat juttathatnak. A Képzőművészeti Társulatra ebben az irányban nagy hivatás vár. És bizton hiszem, hogy ezt a hivatását jól fogja teljesíteni.

Amidőn nagyméltóságod meleg és rokonszenvvel telt szavaiért hálás köszönetet mondok, azon forró kívánság tölti el keblemet, hogy számtalan Székely Bertalanhoz hasonló és az ő magaslatán álló magyar művésznek alkotása töltse be a jövőben is ezeket a termeket. Amidőn a jubiláns Képzőművészeti Társulatnak őszinte szerencsekívánataimat fejezem ki, a kiállítást ezennel megnyitom.

A beszédek elhangzása után a főherceg Andrássy Gyula gróf és a kiállítás egyik lelkes és buzgó rendezője, Lándor Tivadar kalauzolása mellett megtekintette az örökbecsű kiállítást, és közel két órai időzés után ezekkel a szavakkal fordult kísérőihez: - Hihetetlen gazdag ez a kiállítás. Soha senki sem sejthette, hogy Székely Bertalan ennyit és ennyifélét produkált. Ezt a kiállítást nem elég egyszer megnézni. Még sokszor el fogok jönni, hogy kellőkép és nappali világítás mellett élvezhessem ezt a gyönyörű tárlatot.

Ezután meleg kézszorítással búcsúzott el kísérőitől. Távozása után a közönség késő estig hullámzott fel s alá a termekben.

 

A TÉLI KIÁLLÍTÁS január 15-én zárult minden várakozást felülmúló jó eredménnyel. A kiállítást két hónap alatt több mint 60.000-en nézték meg s így napjára átlag ezer látogató esik. A tárlaton 631 műtárgy volt kiállítva s ezek közül 491 volt eladó. Ezekből összesen 157 műtárgy kelt el, összesen 151.165 korona értékben. A vásárlás következőleg oszlott meg: Ő Felsége, a király vett 6 művet 5800 koronáért, az állam 10 művet 18.050 koronáért, a földművelési miniszter 2 művet 2500 koronáért, a társulati nyerők 53 művet 42.380 koronáért és magánosok 77 művet 82.375 koronáért. Tekintve, hogy a nyerő tagok 25 mű vásárlásánál nyereményértékeikre 12.080 koronát ráfizettek, azt lehet mondani, hogy a magánvásárlás összege 94.455 koronára rúgott. A tárlat nyers bevétele 25.785 korona 30 fillért tett ki.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003