Kilencedik évfolyam, 1910    |    Negyedik szám    |    p. 164-174.    |    Facsimile
 

 

MARGÓ EDE

Jó tíz esztendeje, hogy először jártam Margó Ede műtermében, Parisban... Műterem? Fogyatékos világítású, szűk szoba, ott a hosszú Rue-Vaugirardban, a Montparnasse háta mögött; egy rozsdás kemence a szobában, nedves agyag a sarokban és sok-sok vázlat, sok, lázas munka; ott élt, reménykedett, dolgozott, bízott magában és a jövendőben két fiatal magyar fiú: Mátrai Lajos és Margó Ede.

Ember lett mind a kettőből.

Margó akkor dolgozott Hannele Haldoklását ábrázoló szép domborművén. Tanuja voltam hónapokon keresztül lelkes, ernyedetlen munkájának, az önfeláldozással határos küzdelemnek s láttam, mint tagadta meg magától szinte a nélkülözhetetlent is, sanyar-gott, néha bizony koplalt is, csakhogy művészetének élhessen. Hannele elkészült. Nagy volt az öröm, amikor hírét kaptuk, hogy művét elfogadta kiállításra a Salon válogatós zsűrije. Hogyne! Egy idegen, ismeretlen nevű fiatal művész munkáját, akinek érdekében senki szót nem ejtett, akinek senki pártfogója nem volt! És nagy volt szomorúságunk, amikor láttuk, micsoda lehetetlen helyre állították a Champs-Elyséesi Salonban a márványképet. A tömérdek csarnokban a brutális világítás merőben agyoncsapta mindazt, amit ő csupa gyöngéd finomságokból álmodott össze.

- Óh, milyen szerencsétlen vagyok! -sóhajtott a csöndes, hallgatag természetű művész és nagyon, nagyon szomorúan hagyta el Parist. Jó Isten! mi lesz már most én velem?...

Az lett, hogy abban az irgalmatlan világításban is észrevették és méltányolták a poé-tikus alkotás finomságait: Hannelének kitüntetést, "Mention honorable"-t szavazott a párisi zsűri.

így indult Margó s útja azóta szüntelen, biztosan emelkedő.

Érdekes, sőt nyugtalanítóan rejtelmes művészi egyéniség. Ügyeltem őt s tanakodtam rajta már Parisban; nem változott azóta sem.

Merengő kedvű, hallgatag, inkább bús kedély. Kissé lágylelkű vagy inkább fatalista. Csakugyan, a kairói Ezbekie rácskerítése mellett guggolnak naphosszat arab emberek, azoknak olyan formájú a fejük, olyan lanyha a testtartásuk, olyan a nézésük is, mint az övé. Allah a megmondhatója, hogy mire gondolnak, de kész muzsika és milyen édes zsongású, lélekringató, szelíd muzsika a nézésük, amint nézik, csak egyre nézik azt a felhőtlen kékséget, a keleti eget naphosszat. És úgy néznek, mint Margó, a hassis és henna illatú szűk utcákban, ott, az alexandriai Tembelli negyedben, valamelyik kert fala alatt, éjszakánkint a mesemondó vén arab köré gyűlt alakok: mozdulatlanul guggolva elhallgatják hajnalig a mesélőt, miközben a hold, mint mélázó szerelmesét Astarte, betakargatja arcukat ezüstös fürtjeivel. Ott, ott láttunk éppen olyan arcokat, mint a Margóé s éppen olyan szemeket: ott nyugtalanított bennünket az a nyugodt nézés, amiben benne van a mérhetetlen melankóliájú, könyörtelen keleti fényesség s benne vannak azok a keleti lazulikék éjszakák is, amikor szertezuhannak a holdvilágban Astaroth, Lilith és Nahéta, a gonosz szépek, akiknek "már ágyat a Paradicsomban nem vetnek". - Mire gondol, Margó?! - - kérdeztem őt néha, amikor gunnyasztva üldögélt s jó ideje meg se mukkant.

Csöndesen rám tekintett, szelíden mosolygott, vállat vont, egy kicsit beszélgetni is próbált, de csakhamar elhallgatott ismét, ült mozdulatlanul, mint ahogy a kairói Ezbekie rácskerítése mellett guggolnak naphosszat arab emberek és nézett, nézett, mintha a holdfényességben suhanó gonosz szépek után nézne. Hallottam hegedülni. Olyan merengően játszik, mint ahogyan nézni szokott. Ilyenkor suttogja, sóhajtja és sírja el, amit hosszú, szótalan merengéseiben lát. Beszédes, lobogó lesz ilyenkor; mozog, reszket, piheg s milyen boldogság volt őt hallgatni ott Parisban ilyenkor, amint régi szép magyar nótáinkat szedte sorra!

Ezzel a természettel milyen karaktere lesz a képfaragónak?

Mert mindez, úgy-e, amit róla eddig mondottunk, mindez nem arra való, hogy valakinek a képfaragói tehetségét dokumentálja? Aki ilyen, az inkább lehet zeneszerző, író vagy talán inkább festő is, úgy e?

Íme egy valaki, aki a látományok,. a költői víziók, az álmodozásba foszló, gyöngéd, légiesen formátlan érzelmek, az úgynevezett "hangulatok" embere. A "hangulatok" pedig ennyire homloktérbe kényszerítve, határozottan képzőművészetellenesek, sőt nyavalyái az irodalomnak is, amióta elsőrangú tényezővé erőszakolta a stréber tehetetlenség s a felületes vagy hozzá nem értő hírlapi kritika. Akinek nincsen érdemes fösteni vagy megírni való témája, akinek nincsen tartalmas gondolata, akinek nincsen egészséges formákban való alkotáshoz kellő ereje s tudása, de viszket benne a művészeti sikerre vágyás, mégis: az ámítja publikumát s néha önmagát is, hangulatokkal. Óh, mert a "hangulat" nagyon kényelmes holmi! Abba belé lehet magyarázni bármit. Ahogy a felhőtorlódásra ki-ki ráfoghatja, hogy az ott sárkány-, amaz meg palota, az tengeri gálya, amaz meg ölelkező pár, vagy fordítva, ha úgy tetszik: a hangulat is lehet bármi, "ha úgy tetszik". A tehetetlenségnek, a teremtésre képtelen meddőségnek szinte biztos ismérve a "hangulat" túltengése, ugyanannak a hangulatnak a túltengése, mely kellő helyén marasztva, érdeme lehet a műalkotásnak, ugyanannak a hangulatnak a túltengése, melyet egészséges műalkotáson nem is annyira magában az oeuvreben, hanem az oeuvre hatásában, tehát önmagában lel meg és tapasztal a néző. Mennyi hangulat például Rembrandt képein! De jutott valaha eszébe Rembrandtnak: no, most nekiállok s föstök egy hangulatot!...

Lám, mennyi hangulat az én cigarettám karikázó kék füstjében! Mi köze ehhez a művészetnek?!

Szédelgés a hangulathajhászás. Tekintsünk körül idehaza, ahol olyan szaporán próbálkoztak s ma is próbálkoznak még a hangulattehetségek. Egy kis siker, a jóbarátok tó-dítása révén, egy kis igen veszedelmes hirtelen siker, mert meghibban belé a fiatalember lelki egyensúlya, elhiszi, hogy ő alkotásra van hivatva, holott még tömérdeket tanulni lenne önmaga iránt tartozó kutyakötelessége s mivel a kis siker elkábítja, alkot szemérmetlenül. És mi lesz a vége? Letörik, elzüllik, elkallódik a kávéházi anarkisták közt, vagy - - ha nemesebb anyagból való -- meg-hasonlik s belepusztul ebbe.

Lelkiismeretlen cinkostársa az ilyen sorsalakulásnak az aránytalan sok tárlat és kiállítás, ami mostanában kezd nálunk divatozni. De erről majd más alkalommal.

Állapítsuk meg: ha hivatott és őszinte a művész, ha híven adja vissza egyéni meghatottságát helyesen érzett, jól látott, kellően megkomponált, megszerkesztett és kellő technikai tudás alapján megkészített műalkotásain, lesz annak az alkotásnak hangulatkeltő hatása is. Vagy, ha úgy tetszik, lesz abban az alkotásban hangulat is. A hangulatkeltő hatás benne kell légyen a leírt vagy az ábrázolt tárgy jellegében és jellegében annak a környezetnek, amelybe tárgyát elhelyezte.

Szólhatnánk még a hatásos véletlenségek, a vakmerőén alkalmazott effektusok hangulatkeltő hatásáról s ez úton némi magyarázatához jutnánk annak is, miért hogy éppen a félművészek előtt olyan kapós a modern hangulatföstés divatja. Hogy miért éppen azok kapnak kapva rajta, akik lelkiismeretlenek, képzetlenek, lusták is, akik kezdeni zseniálisan tudnak, de a munkát befejezni nem tudják, mert művészetük mesterségét becsületesen még elemeiben sem tanulták meg. Tudjuk mindnyájan, milyen zseniális, milyen érdekes például egy bátran kezdett portré s tudjuk, milyen keservesen agyonkín-zott holmi lesz belőle, amikor be akarja fejezni a fiatal mester. Tudjuk, milyen megkapó egy-egy "vázlat" s mennyire az ördögé lesz, ha a vázoló nem tudja befejezni... Hát inkább be sem fejezi.

Tessék igazán tüzet rakni, lesz ott meleg is, ahol kellően táplált tűz ég. A melegség az a hangulat s azt a melegséget önmagában se lefösteni, se szoborba faragni nem lehet. A Corot képein annyira hangulatos hajnali köd, az bódítja a fiatal művészeket; ne feledjük azonban, hogy Corot apót nem az a ködfestés avatta mesterré; azt a ködfestést igen könnyű utánozni, azt rávéletlenkedheti vásznára akármelyik hosszúsörényű növendék, de abba a háttérben foszló ködbe mint illeszkednek az előtér s az egész kép valőrjei, stb., ezt nem lehet hangulatelméle-tekkel megcsinálni.

A képfaragásban sincs ez másként. Éppen nincsen.

Mert hol a "hangulat" a szobrászatban?

Mennél tökéletesebb a szobor plasztikailag, annál teljesebb hangulatot kelt. Az egyiptomi guggoló "scribe"-en, amelyet Mariette bey 1851-ben talált meg a néhai egyiptomi nagyúr, Skhema sírjában, van azon "hangulat" bőven s van a milói Vénusz tartásában és tekintésében is. Mi érezzük a hangulatot... Hol, mikor s hogyan törekedtek Praxitelész, Szkópasz vagy Fidiásék "hangulatu-ra s mégis mennyi hangulatot keltenek.

A képfaragásban ma már szintén kezd jelentkezni a dekadens "hangulatelmélet". Nem igen boldogul.

Útját állja a szédelgésnek az, hogy a képfaragó, úgyszólva, kénytelen becsületesen megtanulni művészete mesterségét, hacsak valamelyest is boldogulni akar. Kényszeríti őt erre a márvány, a bronz, a fa, kényszeríti művészetének az anyagja. (Jellemző, hogy a "hangulata-próbálkozások rendesen befejezetlenül, vázlatszerű állapotban, kivált színes anyagból vagy színes viaszból mintázottan kerülnek kiállításra.) A képfaragónak bajosabb a helyzete, ha kalandoskodni próbál. A kusza, el-elmosódó, hangulatos víziókból csak annyit lehet márványban marasztani, amennyit plasztikus formákba tud fogni — s a véletlenségek, az effektusok csak a Rodineknek sikerülnek. Sikerülnek, mert éppen nem véletlenségek.

Bármily rokonszenvesnek és költőinek találtuk egyébként Margó Ede egyéniségét Parisban, nem igen lelkesedtem, amikor elmondta, hogy mit dolgozik.

"A Salonban szeretnék helyet kapni. Gerhart Hauptmann haldokló Hanneléjével foglalkozom".

- Melyik jelenettel?

"Nem egy jelenet lesz az. Az egész Hannele.. "

Tehát, maga a haldokló leányka s látomá-nyainak mintegy a summája: Krisztus urunk, a kisdedek tanítómestere, a Paradicsom üdvözültje s az édesanya szelleme is, ott, a haldokló ágya körül...

Margó elmondotta, mely sorok kapták meg lelkét Gerhart művében.

Amikor Hannele sejtelmesen felsóhajt: "Hívott!"

Gottwald: "Ki hívott?"

Hannele: "Édes urunk, Jézus".

Gottwald: "Ugyan!? Hol Hívott téged édes urunk Jézus?"

Hannele: "A vízben".

Gottwald: "Hol?"

Hannels: "Hát lent, a vízben''.

Berger: "Jó, mindenekelőtt orvosra van szükség" stb.

Azután, amikor Gottwald biztatja a leánykát: "Most csak arra ügyelj, hogy mit mond az orvos és felelj neki szépen. (Hannele tagadólag int.) Ugyan hát miért ne felelnél?"

Hannele: "Mert... mert... én úgy szeretnék édesanyámhoz menni".

Azután, amikor a csöndesen sírdogáló apácához így szól a leányka: "Nem akarok egészséges lenni." "Hisz' én úgy szeretnék... úgy szeretnék - az égbe jutni " "Olyan szentül hiszek üdvözülésemben" stb.

Gyönyörű mindez úgy, ahogy Gerhart Hauptmann elképzelte s megírta, de ez nem szobrásznak való téma! - - vitatkoztunk Margóval. Muzsikát is lehet csinálni belőle, festő is inkább megpróbálkozhatnék vele, de képfaragónak nem való. Képet akar csinálni, vagy szobrot?

"Kissé mindkettőt. Domborműben próbálkozom vele".

Erre nem is gondoltam, így már... így talán, sikerülhet.

És, tekintve Margó egyéniségét, ha mesterségbeli tudása is elegendő lesz hozzá, annyi bizonyos, hogy a képfaragás terén éppen a domborműben érvényesülhet az ő egyénisége a legszerencsésebben. Éppen az, ami ő benne oly tetézetten sok, az érzés segítheti munkájában legkivált.

Jussanak csak eszünkbe a Parthenon frízei, a Panáthénák menete s kapcsolatban a dom-borműfaragás, amelynek, mint Beulé, magyarázza, első megértője, tulajdonképpeni feltalálója Fidiás volt.

Fidiás kora előtt még a görög templomokat magas méretekben (haut relief) tartott domborfaragványokkal díszítették; gondos utánzatai voltak ezek az ábrázolt való dolgoknak, a realitásnak, valósággal "egész szobrok" (ronde-bosse), melyeknek mintha csupán hátsó felüket szelték volna le, mielőtt a falra, tehát egy sima lapra helyeztettek, mint például Thezeusz-templomán; még a Parthenon méto-páin is ilyen volt a díszítés. "Az alacsonyan mintázott dombormű, a bas-relief feltalálója Fidiás. Csekélyke dombormagassággal meg tudja adni a kiemelkedő alakoknak s a háttérnek látszólagos valőrjeit. Távlattani tudása s egyéni érzése segítették, hogy teljes illúziót tudjon kelteni."

E zsánerre nem alkalmazhatók a képfaragás szokott törvényei. A szobrásznak itt nem arra kell törekednie, hogy híven másolja le a formákat s azok való, reális tömegeit, de iparkodásának arra kell irányulnia, hogy érvényesítse, még pedig jelentékenyen lefokozott vastagságban, a formák viszonylagos arányait s jelezze a tömegek, a masszák között lévő különbségeket. Az ihletvezette vésőnek kellett beleadnia Fidiás művébe azt, amit a teljes formákat ábrázoló szobrász művében a modellen végzett tanulmányok révén érvényesül és hogy a művész bizonyos igazságokat kifejezhessen domborművén, eleve bíznia kellett egy-egy "szerencsésen" sikerülendő vonalban, egy-egy előre ki nem számítható, munkaközben meglelt effektusban; sőt, helyenként erőszakot kellett ejtenie még a logika törvényein is. Például: másodtérbe helyezett alakjainak több dombormagasságot kellett adnia, mint az előtérbe helyezetteknek ; imitt-amott mélyítenie kellett a hátteret, így süppesztvén még hátrább egyes faragott részeket; számot kellett vetnie eleve az egész mű domborszintjével s ügyesen, ehhez alkalmazkodva kellett szétosztania ama támadható inkorrektségeket, amelyek révén a távlat szükséges látszatainak helyesebben eleget tett, mint tett volna holmi módszeres egyöntetűséggel. Elmésségre, hajlékonyságra, de legkivált érzésre volt itt szükség, stb. Ösztönszerűleg, ezért is így nyúlt Margó első nagyobb ambíciójú munkája alkalmával a relief kezeléshez.

Gyakran elnéztem azután, mily odaadással, mennyi fegyelmezett tudással s mégis mennyi ihletszerűséggel dolgozott. A véletlenkedésnek semmi köze sem volt sikeréhez, az előkészülő munka folyamán: tervezett művével összes nagyobb alakjait külön s aktban mintázta meg, csak azután adott köntöst rájuk, csak azután dolgozta át a domborképre. Többször újra kezdte az egészet s néha igazán hatásos részleteket simított le, mert egyszerűbb stílusosan kifejezőbb kívánt lenni, így tette, sok, sok munka után, valóban plasztikussá "hangulatát".

Íígy indult, jó tíz esztendeje múlt már, Margó Ede.

A minap meglátogattuk budapesti műtermében.

A régi külsejű, régi kedvű s a régi poéta Margó. Sok sikere volt azóta, nevét gyakran emlegették már azóta, de mintha ugyanaz a fakó kis puha kalap volna a fején, ugyanaz a kialudt szivarcsutka a szájában, ma is az a szerény, szívesen elbújó, csöndes fiú, aki nagyokat hallgat, udvariasan mosolyog s néz, néz a holdfényességben suhanó gonosz szépek után.

Tágas, nagy műtermében sok munka, de semmi cifraság. Rozsdás, fűtetlen a kemence, mint Parisban; ő nem fázik, nem is éhes, nem is szomjas, semmi sem kell neki, ha dolgozik. Mindig dolgozik...

Néhány könyv egy gipszes polcon: Schönherr Gyula, Hunyadi Corvin János, a biblia, néhány fotográfia, néhány verseskönyv s ugyanaz a hegedű, amelyik Parisban. A hegedű aljára egy szép leányfej föstve.

Az állványokon számos, nedves pólyában pihenő vázlat és egyetlenegy szék, de arra se szokott leülni. Az ajtó zárva. Kopogtathat, aki látogatóba jön, ide ugyan bajosan bocsátják be, talán nem is hallja a művész, hogy valaki kopogtat, amikor ő dolgozik.

Olyan elmélyedve, teljeseri munkájának élve dolgozik.

És nézve mindazt, amit eddig csinált, összeszedhetjük művészi egyéniségének és oeuvrejének jellemző vonásait.

Melyek ezek?

Mindent alárendelni, hogy az alkotás fő-megjelenésében az uralkodó eszme érvényesüljön. (Ennek a művészi elvnek a lehetetlenségig vitt példája Rodin Balsacja.)

Plasztika ne vesszen a gondolatba, viszont: a gondolat se fagyjon meg a mintázás modorában.

Magyarázzuk kissé ezt. Tekintsük a modern kép faragók munkáját: mindnyájan valamely modorban dolgoznak. Például Metzner vagy Hahn. Úgynevezett saját egyéni stílusa van mindeniknek s ugyanabban a stílusban tálalnak bármit. Nem így a mi poéta Margónk; ő lehetetlennek tartja, hogy például a nótás Dankó szobrát ugyanolyan stílusban oldja meg, mint amilyenben Beethovent mintázná.

Iparkodik: a témából kiindulva alkotni meg formailag dolgát.

A Dankó-emléken Dankó alakja vonzotta a festőiség felé; ennek a munkának azonban, merő ellentéte a Kereskedelmi Bank kútja, amelyen a figurális szobrászától ledegradálja ornamentté, letompítja - - úgyszólván - - architektúrára, stilizál oly erősen, hogy az egész műből szinte építészeti kiképzés lesz, mert így kívánja, szinte hozza magával ezt az eljárási módotmaga a feladat s a téma, amelynek megoldására vállalkozott.

Ha az a feladata, hogy egy síremléket tervezzen?

Nem keres függőlegesen nyugodt vonalakat azért, mert elsősorban függőleges vonalakat akar, de mert bensőségesen átérzett szomorúságának kifejezéséhez van szüksége függélyesen haladó vonalakra.

Előbb érez, mélyen, korlátlan odaadássá és csak azután gondolkozik.

Témájával érez s ez irányítja, egészen Ösztönszerűleg, hogy a plasztika mely módjavai fejezze ki témájának eszmei tartalmát. Az érzelmi rész így, természetesen, szinte magától nyer formát a kifejeződéshez.

Híres művészeket tudunk, akiknél mindez éppen megfordítva szokott történni.

Hogyan dolgozik?

Talál vagy kap egy témát.

Ez, eleinte, formailag csak mint sejtelem foglalkoztatja. Gondolkozik témáján. Érleli magában. És témájával szemben ő egyelőre még se muzsikus, se piktor, se képfaragó. Együtt él témájával, vele ébred, vele alszik mindaddig, míg meg nem lelte érzésben a téma lelkét, annak leglényegesebb részeit.

Vegyük például legutolsó, igen kedves munkáját, a Dankó-emléket.

De mennyit él együtt Dankóval, amióta e munka végzésére vállalkozott! Róla beszélgetett, reá emlékezett szüntelen; játszotta nótáit magának, a műteremben. Emlékezett reá, látta s a lelkét akarta magába szívni... Így, mindaddig, míg végre a szeretett magyar nóta valóságos megtestesülését látta Dankó alakjában.

És így, együttélve Dankóval, olykor egy-egy kedves dallam rezdült át lelkén s érezte, szinte már formában látta nemcsak Dankót, de az egész magyar nóta karakterét. Hallotta a hegedűpengetést, mely összecsendül a kis magyar falu alkonyati harangszavával... Mintha ő is a faluban lenne... Látja a rácsos kapu előtt a szerelmes legényt választott párjával.

És ekkor - - anélkül, hogy hűvös észszel a készítendő szobor formai részére gondolna - vázolni kezd, de még mindig csak úgy ösztönszerűleg, az érzés vezetése alatt.

Az első agyagvázlat, úgyszólván: a magyar nóta vázlata.

Érzi, hogy Dankó alakjának plasztikailag ki kell fejeznie a merengést, az elmélyedést, a borongást és az átrobogást a hasadó, daliás jókedvbe. Ilyen alak - - ezt is érzi -nem állhat valamely rideg alapzaton, valamely architektonikusan kifaragott posztamen-ten, elképzeli tehát Dankót kunt a szabadban... mögötte egy vadrózsabokor...

Ez a bokor nyomban új vonallal szolgál s most már helyes nyomon haladhat a munka!

Kapott egy új foltot is, még pedig olyat, amelyben benne látja a magyar zeneköltő karakterét.

Így talán kissé közeledett a szobor a tilalomfához, mely a plasztikai munka és a pik-turális munka mesgyehatárán vagyon leütve; talán kissé több a festői hatás, mint a szobrászati, de éppen ez Margó egyéniségében a jellemző, ez lesz jellemző a szobron és ezt így hozta magával, nem az előre elvégzett, hidegen okos kigondolás, de az őszinte, a hő érzés természetes formábaalakulása.

Még egy példát!

Hogyan készült az Erzsébet-emlék pályamunka, amelyet Pongráccal együtt terveztek?

Kiindulási pont a tartalom volt, az érzés.

Az első pályázaton nem vettek részt. De amint az első pályázat pályaműveit nézegették, majdnem valamennyin azonegy gondolatot találták meg: a nép megyén a mártír királyné szobrához s viszen virágot, visz érzést.

Ezt a gondolatot Margó elhibázottnak tartotta egy Erzsébet-emléken. Mert hiszen majd a valóságban fog a nép odazarádokolni s visz virágot, visz érzést áldott emlékű királynéjának.

A művész feladata, hogy abban a szoborműben Erzsébet királynénk lénye nyerjen kifejeződést s azt értse és érezze meg az oda zarándokoló.

Valamely nagy formában tehát, a királyné lénye, eszmei és érzelmi tartalma ábrázolandó.

Ezt vállalta megoldandó feladatának Margó és munkatársa.

A királyné!... A mi fenséges Erzsébet királynénk!...

... Élete útja virágokkal és tövisekkel volt tele, a rózsákat szétosztotta s a töviseken elvérzett.

Ez van kifejezve az emlék domborművében.

Egy serdülő leánykát visznek a gráciák az életbe s mögöttük, másodtérben, költészet irodalom; egy hajadon visszafordul, búcsúzik az ifjúságtól s egy férfi kézen fogja, viszi tovább, az életbe (mögöttük ott az anyai-szeretet, a családi idil; ott a jótékonyság, Szent Erzsébet, amint palástjával egy didergő anyát s gyermeket betakar); látunk egy megsebesült harcost támogató női alakot; látunk gyászmenetet, a gyermekét temető anyát, - - végül egy női alak töviskoszorút szorít szivéhez s vonul el, a nyugalom felé.

Minden magyar ember megérti ezt a képes beszédet.

Az alkotás fő érdeme — igen helyesen, mert hiszen szobormű ez s nem festett kép, sem nem írott elégia, — az alkotás fő érdeme nem a tartalom, hanem az, hogy eme gondolatok rögtön mint tömeg, mint masszák jelentek meg a művész lelkiszeme előtt s ezért tudta gondolatait elmondani szobrászilag helyesen. Ilyen illő ritmikus hullámzással megalkotott relief azért lett, mert amikor a plasztikai megalkotáshoz fogtak, már eszmeileg érett volt a végzendő munka s nem is igen kellett egyébbel vesződniök: a tömegeket, a masszákat kellett muzikálisan elrendezniök. Tisztában voltak a hangsúlyozandó részekkel — s a tónusok egymáshoz való intenzivitási arányát, erejét ösztönszerűleg harmóniába segítette az érzésből természetesen sarjadt és kiérett gondolat.

Mit látunk az egészen?

Ahol a királyné egyéniségének egy-egy jellemzőbb vonását kívánták erősebben kifejezni, ott ezek lettek a ritmusban a plaszti-kailag kiemelt masszák, holott az alárendel-tebb részletek - - amelyekre azonban, éppen a ritmus szempontjából, szükség van — laposabban vannak kezelve. Íígy jellemez ez a művész az úgynevezett "traktálás"-sal is.

És az a sokat emlegetett "ihlet", így ér az csak művészetileg valamit s nem a "hangulat" művészei teremtenek ilyesmit.

A sok részlet mellett is, így tudtak monumentalitást adni alkotásukba, anélkül, hogy arra külön törekedtek volna; miután érezték, hogy a főalakban s az emlék domborművé-ben összes mondandójuk kifejezést nyert, egyéb járulékokra többé nem volt szükségük, sőt azon iparkodtak, hogy mennél nagyobb egyszerűséggel oldassék meg az egész környezet, mert így, éppen hogy így, a hangsúlyozott dolgok hatása annál erőteljesebb, így maradtak az emlékművön azok a nagy üres síkok, amelyek megadják neki a gyászjelleget. Hogy ez a gyászjelleg megokolt-e, vagy sem?... Bennünket, magyarokat, Erzsébet királyasszonyunkra gondolva, fájdalmas érzés fog el; az ő emlékét megörökítő alkotáson a nemzet közös érzése van kifejezve így.

A főalak?

Maga a királyné. Egy história nagyasszony, akiben valósággal stílus is volt...

Margóék, az alak elgondolása, beállítása és mintázása közben, nyilván - - egész ösztön-szerűén - - a tanagrákra gondoltak, amelyek az életet ábrázolják olyan művészi típuserővel, hogy klasszikusakká lettek, annyira jellemzően, hogy stílust teremtettek. És ez a stílus annál inkább kínálkozott művészeinknek, mert a királyné egyéniségét is jellemezhették benne. Azt a szinte misztikus egyéniséget, azt a befelé élő, azt a magányosságszerető, azt a végül már nem is közöttünk, nem is e földön járó, de mindvégig királyi hölgyet...

Margó újabb munkái közül való a Vízváripár síremléke.

Ez is úgy készült, mint minden egyéb munkája. Vízváriné síremlékén a gyermekét s unokáit rajongva szerető anya és nagyanya; a nagymama szelleme óvja az imádkozó unokákat. Az érzésben van valami hasonló ahhoz, amit Hannelén dicsértünk. Mennyi meghatottság és gyöngédség!

Formailag érdekes, hogy a "traktament", a magasságok elrendezése révén sikerült pompásan a viziószerűség kifejezése.

Vízvári síremlékén a bohóc tragikuma: a csörgősapkát adja át a mosolytalan, zordon halálnak. Vége a komédiának!...

Dudics és Lux társaságában készült a Rákóczi-síremlék pályamű.

A plasztikai nagy eredmény ezen is: az egyes témáknak masszákban való kidomborí-tása s az így nyert plasztikai ritmus ábrázolásában annak a nagy temetésnek, amelyen a föltámadást keresik.

Margónak kedves anyaga a márvány. Természetesen. Egyénisége magyarázza ezt is: márvány a legalkalmasabb a színek, a fél-tónusok kihozására s márványban tudja legjobban kifejezni a ritmust, amelyet zenével teli lelke érez. Igen! A szobrászatban a ritmus muzsika, s a tónusok egymáshoz való aránya a harmónia.

Művészünk meggyőződése, — s mennyire igaza van! - - hogy az a kép faragó, az a festő, akiben nincs muzsika, az képtelen a masszák művészi elosztására, a foltok arányítására és elosztására a képberendezés szempontjából.

Ilyen telivér, ilyen egészen művész Margó Ede.

Született 1872-ben, Budapesten.

Szegény emberek gyermeke; négy középosztályt végzett, de akkor már művészi levegőt szívott: testvére, Célia, énekesnőnek készült... Vágyakat erezett ő is, művészet után rebesett, de még nem tudta, merre, hova?

Betoppant hozzájuk egy távoli rokona, aki a bécsi akadémiáról érkezett, ahol képfaragást tanult. Őt látta először mintázni. Ha ő is azt csinálhatná!... Addig sóvárgott, míg végre bejuthatott az Iparrajziskolába s ott Vasadi Ferenc kezdte mintázásra tanítani. Egy esztendőt ott töltvén, Zala műtermében kapott néhány hónapig foglalkozást s a művész biztatására ment az Iparművészeti iskolába, ahol öt évig volt Mátrai Lajos növendéke; onnan Stróbl mesteriskolájába került.

Első munkája, egy kis bronz szökőkút alak az Epres-kert udvarán, már talált amatőrre: egy éjszaka ellopták az udvarról. Ott készített több tanulmányt (egy hegedülő cigányfiú, egy vasmunkás szobra) s egy nagyobb magas reliefet a szabadkőmívesek szimbolikus nagypáholyának szentélyébe, mely a mestert, legényt és inast ábrázolja. Stróbl izzó temperamentuma nagy hatással volt az induló fiatal művészre, de viszont vágyott már egyéb után, más útra, a maga útjára. Akkoriban hirdettek egy 2000 koronás ösztöndíjra pályázatot Bécsben; a zsűri elnöke Zumbusch volt; pályáztak az egész Osztrák-Magyar-Monarkiából s a magyar fiú munkái nyerték el az ösztöndíjat. Ezzel a pénzzel ment ki Parisba; a Julianban Puech növendékei közé állott s mindjárt első nap új világ tárult szeme elé.

Mestere, Puech, első akt-tanulmány munkájára azt jegyezte meg, hogy "érdekes alak, de nem az az alak, amelyik ott van az úr előtt a pódiumon!"

Margó nyomban megértette, mily irányban kell haladnia. Hű természetmegfigyelés, az emberi test, az akt valódi formáinak mintázása. Ezt kezdte keresni munkájában. Ez a keresés nagyon, de nagyon tetszett Puech-nek. Az első hét végén, amikor társai mindnyájan elkészültek a munkával, ő még mindig bontott, épített, keresett - - s ezért dicsérte, bíztatta, lelkesítette a francia mester. Sokat járkált a múzeumokban s mind erősebb vágyat érzett az önálló alkotásra. Megkapta a modern francia képfaragás egyik legjellemzőbb sajátossága, a plasztikában való színezés (fény és árnyhatásokkal, a tónusok arányosítása révén) - - s ez vezette vissza egy régi tervéhez, amelynek keretében éppen ez a módszer érvényesíthető.

Így nyúlt Hannele-hez.

Azután hazajött.

Az első nyilvános pályázat, amelyen idehaza részt vett, a Kozma-síremlék pályázat volt. Egy síró rab a főügyész sírján... Második díjat nyert.

Csakhamar megbízást kapott a Polónyi Ilonka-féle síremlék elkészítésére: még virágok között a fiatal leány, de már indulóban...

Azóta részt vett számos pályázaton (a nagy Erzsébet-emlék, Vörösmarty, Szabadságemlék,

Kossuth-szobor stb.) elismerést aratva mindig. Végre, társaságban Pongrácz Szigfriddel, az ügyes, dekorativ érzésű mintázóval, elnyerte az aradi Kossuth-szobor megrendelését, s azt emberül meg is csinálták. (Leleplezés 1909-ben.) Jeles alkotása a nagyváradi Szacsvay-szobor is.

Most foglalkozik, ugyancsak nagyváradi megrendelésre, Szigligeti Ede szobrának mintázásával s most dolgozik Dankó Pista szobrán, sok szeretettel.

Készül, szüntelen készül nagy művészi álma megvalósításához:... egy szimfóniát... márványban...

Mi lesz a forma? Mi lesz benne a plasztika? A gondolat magja micsoda?

- Nem tudom, mondja Margó csöndesen. Valami nagy, valami vehemens erő... Az én érzéseim... Alakok, férfiak, nők, gyermekek, emberek... Foltok, világosság, homály, olyan ritmusban, olyan tónusharmóniákban, hogy a néző érezze, amit én erezek... Lelkesedjék, borongjon, reméljen s essék kétségbe mint én, vigasztalódjék meg, higyjen újra, akarjon nagyot, lehetetlent!... Óh, nem tudom így elmondani! Azt meg kell csinálni!... Csak egy nyugodt, gondtalan esztendőm legyen hozzá!

MALONYAY DEZSŐ

HANNELE MARGÓ EDE SZOBORMŰVE
HANNELE
MARGÓ EDE SZOBORMŰVE

JÓZSEF KIRÁLYI HERCEG MARGÓ EDE MŰVE
JÓZSEF KIRÁLYI HERCEG
MARGÓ EDE MŰVE



RÉSZLET A RÁKÓCZI-SÍREMLÉK PÁLYAMŰRŐL MARGÓ EDE MŰVE
RÉSZLET A RÁKÓCZI-SÍREMLÉK PÁLYAMŰRŐL
MARGÓ EDE MŰVE

RÉSZLET A RÁKÓCZI-SÍREMLÉK PÁLYAMŰRŐL MARGÓ EDE MŰVE
RÉSZLET A RÁKÓCZI-SÍREMLÉK PÁLYAMŰRŐL
MARGÓ EDE MŰVE

BRONZ-DOMBORMŰVEK A KERESKEDELMI BANK DÍSZUDVARÁBAN MARGÓ EDE MŰVEI
BRONZ-DOMBORMŰVEK A KERESKEDELMI BANK DÍSZUDVARÁBAN
MARGÓ EDE MŰVEI

A RÁKÓCZI-SÍREMLÉK PÁLYAMŰVE MARGÓ EDE, DUDITS ANDOR ÉS LUX KÁLMÁN MŰVE
A RÁKÓCZI-SÍREMLÉK PÁLYAMŰVE
MARGÓ EDE, DUDITS ANDOR ÉS LUX KÁLMÁN MŰVE

MERKUR, KUTTERV-VÁZLAT, A KERESKEDELMI BANK DÍSZTERMÉBEN MARGÓ EDE ÉS QUITTNER ÉPÍTÉSZ TERVE
MERKUR, KUTTERV-VÁZLAT,
A KERESKEDELMI BANK DÍSZTERMÉBEN
MARGÓ EDE ÉS QUITTNER ÉPÍTÉSZ TERVE

VÍZVÁRI GYULA SÍREMLÉKE MARGÓ EDE MŰVE
VÍZVÁRI GYULA SÍREMLÉKE
MARGÓ EDE MŰVE

VÍZVÁRI GYULÁNE SÍREMLÉKE MARGÓ EDE MŰVE
VÍZVÁRI GYULÁNE SÍREMLÉKE
MARGÓ EDE MŰVE

DANKÓ PISTA SZOBRA, VÁZLAT MARGÓ EDE MŰVE
DANKÓ PISTA SZOBRA, VÁZLAT
MARGÓ EDE MŰVE

MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV VÁZLATKÖNYVÉBŐL
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV VÁZLATKÖNYVÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003