Kilencedik évfolyam, 1910    |    Negyedik szám    |    p. 146-158.    |    Facsimile
 

 


BARABÁS MIKLÓS 1810-1910*

Tisztelt Közgyűlés!

Nekem jutott a megtisztelő és hálás feladat, hogy társulatunk mai közgyűlésén Barabás Miklósnak, a hazai festőművészet úttörő mesterének érdemeit méltassam, születésének ez idén betelt századik évfordulója alkalmából.

Hazai művészetünk történetében ez a nevezetes évforduló korszakot jelez, mert Barabásnak a bölcsője egyszersmind a magas színvonalra emelkedett, dúsan virágzó mai magyar festőművészetnek a bölcsője volt.

Kupeczky és Mányoky után sokáig nem merült fel kiválóbb magyar tehetség.

Később Markó s utána Brocky közvetlenül Barabás előtt lépett a művészi pályára. De csakhamar elszakadtak tőlünk. Markó olasz földön lett korának egyik legünnepeltebb művésze. Ligeti volt a tanítványa s ezen a réven volt csak a magyar tájfestésre egy időn át hatással. Brocky, az angol udvar festője, végrendeletében néhány remekművét ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. Abból értesült a nemzet, hogy ez az előkelő művész a távolban is híven ragaszkodott hazájához.

Ezeket az ismert neveket és tényeket röviden csak azért említem, mert a nevezetteken kívül nem volt senki más, kit az időrend és a kiválóság szempontjából Barabással egy sorba lehetne állítani.

S a lényeges különbség az, hogy bármily nagyra becsülhetjük Markónak és Brockynak művészi kiválóságát, őket csak haláluk után lehetett visszahódítani műveiknek megszerzésével, művészettörténelmünk számára. Életök-ben távol állottak tőlünk. A hazai talaj és a hazai légkör az ő nagy művészi képességökkel nem forrt egybe Míg Barabás csak rövid ideig volt távol bécsi és olaszországi tanulmányai alatt. Két évet Bukarestben töltött. Ezt leszámítva, születésétől kezdve haláláig, -lehet mondani a múlt század elejétől legvégéig állandóan Magyarországon, huszonöt éves korától fogva pedig majdnem megszakítás nélkül a fővárosban élt, mint a művészetnek szorgalmas, lelkiismeretes munkása, művészetünk fejlődésének és átalakulásának majdnem egy századon át eleven tanuja és önzetlen előmozdítója.

A gondviselés megáldotta ritka egészséges, ép szervezettel. Alig lankadó képessége megmaradhatott mindvégig művészetének változatlan színvonalán. Az ő életének és működésének súlya mégis a március előtti időre esik, amikor jóformán egyedül állott az odáig dédelgetett, jól iskolázott hírneves osztrák arcképfestőkkel szemben s lassankint elhódította tőlük az egész magyar közönséget.

Az őt megelőző s a vele egykorú hazai arcképfestők közül egyik sem tudta megközelíteni az ő közkedveltségét. A legtöbbjüket, Rombauert, Kozinát s más derék festőt régi adatok kutatásával kell felszínre hozni a feledés homályából. A műveikről is jobban ismert korábbi arcképfestők: Donát, Hesz, Balkay, Tikos és a többi, bizonyos helyi jelentőségen túl nem igen emelkedtek. A megrendelések túlnyomó és jutalmazóbb része mégis csak a bécsieknek jutott.

Nem is lehetett ez másként. Magyarországgal az intéző hatalom mindig csak mint meghódított tartománnyal bánt. Bécsnek 1692 óta volt már képzőművészeti akadémiája. Viszont Magyarországnak közel két évszázadon át kellett várnia, míg alkotmányos kormánya az első állami művészeti iskola létesítéséről gondoskodhatott. Ez az egy körülmény is megmagyarázza azt, hogy a magyar közönség megrendeléseivel kénytelen volt századokon át az osztrák művészeinek adózni. S ne gondoljuk, hogy ez csekély adózás lett volna. A XVIII. század a templomok nagy falterületeit szolgáltatta ki az osztrák mestereknek. A Barabást megelőző időben pedig főleg az arcképfestést foglalta le az osztrák élelmesség. S ez a kár, mely nemzetünket érte abból, hogy kénytelen volt elviselni az osztrák művészet uralmát, nem is annyira nemzetgazdasági, mint mérhetetlen erkölcsi veszteségből állott és mennyiségileg nem is volt oly csekély, mint azt hazánk mostoha viszonyaiból sejtenők. Ha nekünk is lett volna, nem 1692, de legalább a szatmári béke óta művésziskolánk, ki tudja megmondani, hány magyar tehetséget hozott volna az felszínre. Elég-gyakorlottsággal s talán elegendő hírnévvel bíró művészek hiányában legjobbjaink is kénytelenek voltak a bécsi művészekhez fordulni nagyobb igényű megrendeléseikkel. Pyrker egri érsek Danhausert részesítette különös kegyében; a többek közt az egri székesegyház nagy oltárképét vele festtette meg. A legnagyobb magyar is olaszországi és görögországi utazására a bécsi Endert vitte magával. Vele festtette az Akadémia nagy allegóriáját, mely után a pecsét képe is készült. Pedig mily örömmel ragadta meg Széchenyi az első alkalmat, hogy síkra szálljon Barabás érdekében. S ha lett volna arra való hazai művész, az idegenre semmi esetre sem gondolt volna. Az ilyen kivételes megrendeléseken kívül hazánkban a művészet fogalmát abban az időben az arcképfestés úgyszólván kimerítette. S tagadhatatlan, hogy Bécsnek egykorú arcképfestői kiválóak voltak a magok nemében Az arcképfestés divatja, -- mert a divat a megrendelőkre nem téveszti el ösztönző hatását - - a bécsi kongresszuson vett erősebb lendületet. Csak úgy hemzsegtek ott az európai fejedelmek és a legkiválóbb államférfiak, - - valóságos történeti nagyságok. Az egymást érő káprázatos ünnepélyeken a kornak legragyogóbb hölgyei játszottak nagy szerepet. Az országokat osztó komoly tanácskozásokba a női cselszövények, a gyöngéd kezek vegyítettek élénkebb színeket s nem egyszer döntötték el a vitás kérdéseket. Ott mindenki azt hitte, hogy történetet csinál s mindenki átélvezte az adott helyzetben énjének rendkívüli fontosságát. S az emberi hiúság - - a művészetnek egyik éltető forrása — a kongresszusba belekapcsolta az arcképfestést, mint a halhatatlanság és a drága emlékek közvetítőjét. Két idegen mester sietett ezt a hálás teret elfoglalni: az angol Lawrence és a császárjától megfosztott Isabey. Az angol művésztől nem régen csodálhattuk egyik kiállításunkon Metternichnek magyar kézre jutott ülő arcképét. Valószínűleg ajándéknak szánt kidolgozott kis tanulmány volt az a híres nagy festményhez. Azon is látszik a széles kezelés könnyed és bátor biztossága, a frissen odavetett színfoltoknak egymást erősítő fénye és üdesége. Nagy vonású és előkelőén jellemző arckép ez; melyhez képest az akkori és az utána következő bécsi arcképek szinte elavultak és bágyadtak. Isabey a miniatűre egyik legnagyobb mestere volt s nyomában kivált Daffinger remekelt az ő apró, kecses és festői képmásaival.

A kongresszus fejedelmi divatja, az arcképláz, természetesen elterjedt Magyarországon is. S innen van, hogy a palotákban és a kastélyokban, de az egyszerű polgári lakásokban is, és sajnos, a régiségárusok kirakataiban a kongresszust követő időből lehet a legtöbb családi arcképet és bájos miniature-öket látni s ezek adtak legtöbb munkát a bécsi művészeknek. Sokan közülök rövidebb vagy hosszabb időre át is költöztek hazánkba. A potsdami származású Lieder Frigyes Budán fejezte be életét; Einsle a harmincas években József nádor hívására ismételten tartózkodott a fővárosban. S még Szatmár megye is vele festtette meg Kölcsey-nek jól ismert nagyméretű ülő arcképét. Úgy Liedert, mint Einslét is félig-meddig magyarnak fogadta a régi pesti műegylet s különösen Einslének nem egy nagyon jeles művét lehet látni előkelő családjainknál. Később Amerling, Lawrencet még leginkább megközelítő tanítványa festette közéletünknek sok kiváló alakját. Tőle van Széchenyi az Akadémiában és gróf Waldstein Jánosa műcsarnokban. Mindkét arckép előkelő színvonalon áll. Bécsben a kőre rajzolt arcképeknek is gyakorlott mestereik voltak. Ezek közül Eyblt a pozsonyi országgyűlésre is meghívták s államférfiainkat ábrázoló kőnyomatai a harmincas évekből még most is széliében el vannak terjedve az országban.

Rövid pár vonással óhajtottam képet adni arról, hogy Barabás fellépése előtt mily művészeti viszonyok uralkodtak hazánkban, ha ugyan ilyenekről egy művészetileg teljesen elhanyagolt, az idegen befolyásnak szándékosan kiszolgáltatott országban egyáltalán lehet szólani. Annyi tény, hogy ha egyébben nem, az arcképfestésben igen sok feladat kínálkozott. Vászonra, elefántcsontra festett, kőre rajzolt arcképekből - de úgyszólván csakis arcképekből megélhetett volna sok derék magyar művész hazánkban a múlt század elején, ahelyett a megrendelések java része osztrák művészeknek jutott.

S a régi megszokás szívós szálait kellett elszaggatni; a gyakorlott, kipróbált erejű bécsi művészgárdát kellett a nyeregből kivetni s ez úgyszólván egy csapásra sikerült egymagának, a mi Barabás Miklósunknak.

Némi helyreigazításra szorul ezért az a szokásos vélemény Barabás Miklós felől, hogy az ő helyzete könnyű volt, mert versenytárs nélkül állott s azért fordult feléje kezdettől fogva a magyar közönség. A századik születési évforduló kedvező pillanatot szolgáltat arra, hogy Barabás érdemeit teljes világításba helyezzük. S az elmondottak után talán szabad bebizonyítottnak tekinteni azt, hogy Barabás pályája elején itthon nem állott versenytársak nélkül, sőt a legjobb osztrák arcképfestőket találta magával szemben. S az ő érdeme, elsősorban az övé, hogy a magyar közönséget el tudta tőlük hódítani. Az utána jövők már szabaddá tett ösvényen haladhattak előre

S magamat is érdekelt, közelebbről foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy milyen művészi felszereléssel és milyen tanulmányok révén kezdte meg Barabás Pesten az ő arcképeinek végtelen sorozatát, mely munkásságnak első fejezete eredményében egy nemzeti diadallal felért.

S elővettem újra az ő "Emlékiratait", ezt a kedves olvasmányt, melyet Kezdi Kovács László, az ismert tájfestő és író rendezett nagy gonddal sajtó alá, az Olcsó Könyvtár számára.

A művész a maga alkotásaiban él a síron túl is. De mily becses dolog, hogy Barabásnak a művein kívül, még írott emlékeit is bírhatjuk.

Igénytelen elbeszélése, jóízű adomái a maga koráról, a művészeti viszonyokról érdekes adatokat nyújtanak.

Ki lehet hámozni belőle azt is, mire most szándékozom rátérni, annak a kérdésnek megfejtését, hogy mit tanult Barabás magától s mit az iskolától?

S nem tudok eléggé csodálkozni azon, hogy mily rövid ideig tanulta ő a művészet mesterségét. Mily kedvezőtlen körülmények között s mégis mily sok készletre tett ő szert a művészi eljárások különböző fajában.

Nem terjeszkedhetem ki részletekre; mindenkinek ajánlhatom a művész saját vonzó elbeszélését.

Néhány életrajzi adat lesz csak gerince további előadásomnak.

A magyar művészet patriarchája Márkosfalván született 1810 február 22-én.**

Jómódú régi nemes székely családnak sarja volt. De kis fiú volt még, mikorra atyja a vagyont elprédálía. Szülei elváltak egymástól. Atyja újra nősült, az anyja is máshoz ment nőül. Ő, a "nagyfejű Miklóska" magára maradt. A nagyenyedi főiskolán gratis cipón kellett tengődnie. Hogy mi vezette a rajzolgatásra, ilyen apró nyomorúságok között, holott semmi ösztönzést ott nem tapasztalhatott, erről ő maga sem tud felvilágosítást nyújtani.

Rajzolt, mert kedve úgy tartotta. Kezdte kis köszöntő lapokra festett virágos koszorúkkal. A szépművészeti múzeumban van egy ilyen szép tiszta munkájú virágcsendélet, 12 éves korából. Aztán a szomszédját rajzolta le s később keresett is már az arcképeivel, Például mily tréfásan hangzik, hogy Mutili Rózsinak, a szép divatárusleánynak elefántcsontra festett miniatűré arcképéért kapott tőle hat szépen hímzett előinget. Ennek aztán jobban megörült, mint a pénznek. Máskor meg ebéddel is be kellett érnie honorárium fejében.

Nagyszebenben a Bruckenthal-képtárban igazi művészettel ismerkedhetett meg. De a gyakorlati tanításra erdélyi tartózkodása alatt mestere, a szó valódi értelmében, nem volt. A nagyszebeni Neuhauser rajztanár Fügernek kőnyomatú múzsáit másoltatta vele.

A kolozsvári Gentiluomo pedig inkább volt táncmester mint festő, bár mind a két hivatást vállalta - attól tanulta az olajfesték keverését.

Barra kőnyomdásztól csak csiszolt követ kapott s maga eszelte ki, hogy arra miként rajzolja első kőnyomatú arcképét.

S így voltaképen magától tanulta meg az életnagyságú arcképek festését, a miniatűrét és a kőre való rajzolást, mind a három faját annak a művészetnek, melynek élete fogytáig szentelte magát.

Emlékirataiban maga mondja, hogy Bécsbe csak azért ment az akadémiára, mert boszan-totta, hogy mindenki csodálkozva felkiált a képei előtt: "Sok ez egy naturalistától!" Hát ha én jól rajzolok, - úgymond - nem mindegy az, az akadémián tanultam, vagy a saját gyakorlatom útján?

A bécsi akadémián 1829 szeptember elejétől 1830 július végéig időzött. - - Anton von Petter volt akkor az igazgató, Gselhoffer a tanára. Nevek, melyekre méltán borul a feledés fátyola. Az akadémián csak reggel és este lehetett dolgozni, antik minták és élő modellek után. Napközben a tanár is, a növendék is kenyérkereső munka után látott. Bécsben találkozott Barabás az akkor már hírneves Markóval, ki jóindulattal ad.ott tanácsokat neki az olaj festés kezelésére. Találkozott Brockyval is. Az előbbivel olaszországi útja alatt, a másikkal évek múlva Londonban jött újra össze.

S ha nem is szól róla Barabás, kétségtelen, hogy szürke tanáránál sokkal nagyobb hatással volt reá az akkori Bécsnek két helyi zamatú, legérdekesebb művésze: Danhauser és Waldmüller. Különösen Waldmüller, a napimádó, akit azért, mert egy kicsit több fényt és a művészi jó neveléssel megegyező hivatalos tompa skálánál kicsit élénkebb színbokrétát merészelt varázsolni a képeibe, mint az egyedül üdvözítő művészet felforgatóját, élete utolsó éveiben ki is üldöztek tanári állásából. Most, ha Gauguin és Van Gogh korából visszapillantunk a jó öreg Waldmüllernek nagy gonddal és csínnal kidolgozott szelíd festményeire, szinte mosolyra késztet az, hogy ő valamikor "felforgató" volt társai szemében. S talán éppen az ízlés húrjainak bizonyos túlfeszítéséből ered, hogy az impresszionista izgalmak után a reánk maradt művészeti örökségből sokan a legcsattanóbb ellentétet kívánják meg és hogy éppen Danhauser és Waldmüller napja is újra felvirrad. Képeiket az európai piacokon meglepően magas áron vásárolják. Nem is szokatlan példája az annak, hogy régen sutba dobottaknak képzelt művészeknek az uralkodó művészeti áramlatok megváltozásával mindig üthet még a feltámadás órája.

Waldmüller közelebbről is érdekel minket azért, mert a szabadságharc előtti időben két fényes tehetségű művészünkre, Brockyra és Zichy Mihályra az ő nagy tökéletességű formanyelvének kétségtelenül maradandó hatása volt. Bármennyire szabadon szárnyalt Brockynak és Zichynek egészen egyénivé kibontakozott művészi kiválósága, a rajzbeli készségnek több jellemző előnyét a bécsi mesternek köszönhették. E két nagy művészünk között Barabás szerényebb helyet határolt el a maga művészetének. Kezdettől fogva, jól fegyelmezett önmérséklettel főleg csak arra törekedett, hogy magát az arcképfestésben tökéletesítse. Hozzásímult a kor ízléséhez és felfedezési vágyak nem izgatták soha. De viszont, ha a szépművészeti múzeumban őrzött vízfestményei között lapozok, ismételten visszatérek néhány kis remekműre - minden túlzás nélkül használhatjuk ezt a magasztaló szót - - melyekből az isteni szikra villan ki, s a megszokottnál egészen más, sokkal többre hivatott Barabást látunk magunk előtt. Ott van különösen a "Művésznő", egy már Pesten, a negyvenes évek elején készült vízfestmény-Ez a háttal ülő, festegető pici nőalak, a kor divatja szerint búbosán felcsavart-kontyával, bőven redőzött ruhájával, lyrás széken, tagadhatatlanul ihletett művészi munka. A baloldalon beáradó fény bámulatos harmóniában oszlik el a falon, megcsillan az arany kereten és az asztalra tett vizes poháron. Áttetsző, színes árnyakkal játszik a fehér galléron, a zöldes shawlon és a rózsáslila szoknya redői között. Ezekben a fényekben, az üdén összevágó apró színfoltokban csupa elevenség rejtőzik és a hajszálfinom rajznak minden keménységét feloldják. Bizonyos, hogy ezeket a finomságokat Barabás a németalföldi kismesterek biedermaieres utódainak, Danhausernek festői szobavilágításba burkolt életképein és Daffingernek miniaturejein leste el. S hogy mennyire átérzett és átélt sajátja lett az, amit Bécsben tanult s hogy mire lett volna képes az arcképfestésen túl is, azt főleg a kis "Művésznő" fogja mindenkor bizonyítani.

S a Bécsben töltött egy esztendővel véget is ér Barabásnak művészeti iskolai tanulása.

A művésszé avatásnak másik szükséges kelléke volt a szokásos olaszországi utazás.

Hogy azt is megtehesse, Barabás két évet töltött Bukarestben s ott az orosz megszálló sereg vezérlő alakjait s a román társaság előkelőségeit oly sikerrel festette, hogy néhány ezer forintot szerzett s azzal indulhatott olaszországi útjára.

Emlékirataiban részletesen leírt utazási élményeiből csak azt ragadom ki, ami az ő művészetének készletét gazdagította.

Velencében ejtette őt hatalmába először a festőművészet igazi eleme, a szín varázsa. { is átengedte magát a ragyogó színpompa mámorának. Azon melegében másolta a doge palotában Veronesenek "Európa elrablását" ábrázoló képét, éppen a legbűvösebb, telivér velencei remekművek egyikét. E közben az Anticollegio terem egyik oldalfalát festette meg, ahol a nagy képet másolta. Ez a kis vízfestmény megint igazi remeklés. A színes márvánnyal kereteit ajtó, kétoldalt Tintorettónak allegóriái, a felső övezet reliefjei, a szobrokkal ékes kandalló csupa külön színérték és más-más csillogó anyag, - - s ismét a legteljesebb harmóniába olvadnak a külön-külön hajszálra kidolgozott részletek.

A szépművészeti múzeum gyűjteményében egy egész sora az olaszországi rajzoknak és víz festményeknek tanúsítja, hogy Barabás az Olaszországban töltött egy évet megfeszített, folytonos munkával hasznosította. Még arra is ráért Velencében, hogy az akadémián az agyagban való mintázást tanulja. Szintén Velencében ismerkedett meg Leitch aquarellis-tával s vele utazott aztán Bolognán, Firenzén át Rómába. A vízfestésnek angol kezelését tőle leste el. A "della Salute temploma" alkonyati hangulatban s a firenzei ,. Giardino Boboli'' szintén igen finoman átérzett lapok.

Ezeket az apró, nagyon művészies vízfestményeket látva, önkéntelenül feltevések szövődnek a szemlélőben. Vajjon Barabás más környezetben, mint az akkori művészieden Pesten és a megszokottsághoz ragaszkodó megrendelők nyűge helyett valamely művészeti metropolisnak serkentő benyomásai között mennyire tudta volna továbbfejleszteni a szépművészeti múzeumban őrzött vízfestményeiből kisugárzó talentumát? Ez azonban csak meddő eszmefuttatásra vezetne. Míg az ő érdemessége éppen abban rejlik, hogy itthon is tudott érvényesülni.

Annyi bizonyos, hogy Bécsben az akadémián csak egy évet töltött. Olaszországban sem járt egy évnél tovább. S ezzel az ő tanulása be volt fejezve. 1835 őszén tért vissza Pestre s azon túl állandóan itt is maradt.

Előnyös ajánlatokat kapott, nagyon előkelő oldalról, hogy költözködjék Oroszországba.

De akkor már Szemere Miklóssal, a költővel kötött szoros barátsága az "Aurora" körébe s szellemi életünk vezérlő alakjainak társaságába vezette s Vörösmarty Mihály, Schedel (Toldy) Kerencz és Bajza József rávették, hogy maradjon a hazában.

Kevéssel rá, 1836 február 11-én írta Széchenyi István azt a kedélyesen meleghangú levelet Bihar vármegyének, mikor arra kérték, hogy a vármegyeház számára lefestetni engedj-e magát: "... Pest volna tehát a hely, hol a festés végbemehetne, mi azáltal lesz teljesíthető, hogy valami, mondhatni igen szerencsés véletlen, csak kevéssel ezelőtt hozott egy igen derék s ügyes festőt e hazai központba. Neve Barabás Miklós, szülőföldje Erdély, mintája Olaszország remekei, melyekkel lelkesen s gyakorlatilag jól összebarátkozott. Ajánlhatom s jót merek állani. hogy a Tekintetes Rendek - - parancsoljanak csak véle - - mindenesetre — ha nem is egy különös szép arcú és testű embernek fogják birni mását, ez okvetlen talpraesett munka leend s mi még e tekintetekhez is járul a Tekintetes Rendek, midőn Széchenyi Istvánt megbecsülik s ha lehet a hűségnek még erősebb láncaival kötik magokhoz, Barabás Miklós képírót, hazánk fiát is gyámolítják...."

S újból a véletlen úgy hozza magával, hogy az egész ország most ünnepli halálának ötvenedik évfordulóján a legnagyobb magyart, s ugyanakkor a mi társulatunk szűkebb körében az ő pártfogoltjáról, Barabás Miklósról emlékezünk meg.

Lehetetlen még csak megközelítően is felsorolni az ő arcképeit. Számuk, különböző műfajban, - - az ő művészeti pályafutásának ötvenedik évfordulóján, a társulatunk által rendezett kiállítás tárgymutatója szerint -meghaladta az 5000-et. S azon túl még 20 éven át festett.

Ez alkalomra - - 1877 december 2-án írta hozzá Trefort, vallás és közoktatásügyi s ha nem is hivatalosan, de lelkes, alkotó tevékenysége jogán valódi művészeti miniszterünk, szép üdvözlő levelében a többi között ".... amikor a magyar nemzeti művészet eszméje még alig fogamzott meg kevesek lelkében, lépett Ön a művészi pályára, saját lelke benső ösztönéből ; midőn a külföldön jobban jutalmazó állást és helyzetet biztosított volna magának, a hazaszeretet és egy még teremtendő magyar festőművészet által visszatartva, idekötve, Ön inkább akart a hazában maradni s itt az úttörés nehézségeivel küzdeni, mint idegen nemzeteknél versenyezni a. művészi dicsőségért és jutalomért..."

S Trefortnak, mint az első műegylet létrehozójának s már Barabás pályája kezdetén a művészet melegen érdeklődő barátjának elismerő szavait, a közvetlen tapasztalat hitelességénél fogva is, tartózkodás nélkül tehetjük a magunkévá.

Néhány év múlva, 1883-ban, mikor a vaskorona-renddel kitüntetett Barabást az írók és művészek megünnepelték, Reviczky Gyula alkalmi költeményében oly találóan szép szavakba foglalta Barabás jelentőségét:

"Együtt küzdöttél az egész hazával,
Ecsettel kézben és szivedben lánggal,
És hogy csodálják késő unokák:
Megfested korod arcképcsarnokát."

A tudományos intézetekben, a tanácskozó termekben, közéletünk kitűnőségeinek, tudósainknak, íróinknak, művészeinknek és művésznőinknek arcképeinek jóformán teljes sorozatát lehetne összeállítani a Barabás műveiből. A legbecsesebbek a harmincas és negyvenes évek alatti szellemi és társadalmi mozgalmak vezérlő alakjait megörökítő arcképek, s a szabadságharc hőseit ábrázolók, mert azok értékét az is emeli, hogy megvannak s nélküle e nagy idők legfőbb képviselői meg sem lettek volna örökítve. Annyira hozzátartoznak az ő művei a mi történeti kincseink leltárához, hogy Barabás még ma is az ő korára vonatkozó irodalmi műveknek nélkülözhetetlen és legsűrűbben használt illusztrátora.

Nagyobb igényű képei és különösen "A menyasszony hazatérése", valamint "A Lánchíd alapkőletételének ünnepélye", sokkal ismertebbek, semhogy azokkal részletesen kellene foglalkoznom.

A március előtti idők langyos légköréből való, bár egy kissé elkésetten 1856-ban készült életkép: "A menyasszony hazatérése", éppen úgy, mint a derék Canzinak hozzáillő műve: "Szüret Vácz vidékén", a jól ismert almanachok falusi novelláival együtt a magok idején még reprodukciókban is sok gyönyörűséget szereztek. Jó, hogy van ilyen jellegzetes két kép ebből a nemből a Szépművészeti Múzeumban. A lánchíd alapkőletételét 1861-ben báró Sina Simon rendelte meg kinek a létrehozásban Széchenyi mellett legnagyobb- érdeme volt. Barabás csak öt év múlva készült el vele, több mint két évtizeddel az ábrázolt esemény után. Ez a kép is szinte megbecsülhetlen, mert a magyar társadalomnak vezető alakjait nagy számban egyesíti. De a túlságos nagy felületet elfoglaló nehéz gerendázat és a légtávlat fogyatékossága miatt a legfőbb szereplők csoportja egészen eltörpül s ezért sok gáncsot kellett elviselnie szegény Barabásnak. Pedig éppen a távlattan alapos ismeretére volt ő büszke s a gerendázaton nemcsak a rövidülés vonalait szerkesztette meg, de pontosan meghatározta, hogy az esemény adott órájában a nap sugarainak mily szög alatt kellett a réseken át behatolni. Ezek persze művészi alkotásnál alárendelt kérdések.

Más a vonalak s más a szinek távlati törvénye. Az egyiket gépiesen lehet megszerkeszteni, a másikat a művészi érzés oldja meg.

De nem kell elfelejteni, hogy elméletileg akkor még nem igen foglalkoztak mással, mint a vonalas távlattannal s azt Barabás nagyon alaposan ismerte.

Az akadémia 1836-ban választotta meg levelező tagjának. Barabásnak székfoglalója is a művészek számára szükséges távlattani ismeretekről szólott.

1886-ban akadémiai tagságának ötvenedik évfordulóján Trefort elnök és Fraknói üdvözölték.

Barabás a művészeti élet szervezésében is tevékeny részt vett. Az ő megtelepülése Pesten bizonyára siettette a Széchenyi körében s másfelé is hangoztatott művészeti szövetkezés megvalósítását.

Trefort Ágoston volt az, aki külföldi útjáról hazatérve, lelkesen élére állott e mozgalomnak s ő hozta létre barátjaival - - Eötvössel, Serényivei és Lukács Móriccal s természetesen Barabással s Grimm festővel — a kezdeményezőknek egyikével —- együtt 1840-ben az első művészeti társadalmi szervezetet hazánkban, a pesti magyar műegyletet. Első elnöke az egyletnek Trefort volt, titkára Szalay László. Ez a gyorsan felvirult egylet a későbbi években kevésbé hivatott kezekbe került és a bécsi műkereskedés érdekkörének rabja lett. Ezért Barabás az elsők között volt, kik a tisztán magyar művek vásárlására alakult képzőművészeti társulathoz - - a mi társulatunkhoz — csatlakoztak. A társulat első, 1861 március 28-án tartott közgyűlésének elnöke Barabás Miklós volt.

S azóta a társulat vele a legszorosabb kapcsolatban állott.

Az ő művészeti irányát senki sem bántotta, mert hiszen az lassankint egy elszigetelt, senkit nem befolyásoló, sokaknak kedves ana-chronizmussá vált, abból a korból, melyet megszokásból "régi jó idő"-nek, a Biedermaier helyett nálunk még a művészeti ízlés jellemzésére is inkább Táblabiró-világnak nevezhetünk. S így a Barabás Miklós személye iránti tiszteletet s a társulat körében az ő kiváltságos állását sem érintették az egymást követő újabb és újabb művészeti irányváltozások.

A március előtti szelíd, mosolygó, kissé színtelen és érzelgős művészet után a hazai szomorú állapotokkal, a nemzet elborult lelkületével annyira megegyező történeti képfestés komor ékesszólása nyomult előtérbe az ötvenes évek végén.

Akkor -- 1859-ben — írta Jókai Mór ("Kakas Márton a műtárlatban): "íme kiderült, hogy azért volt eddig olyan nagy az apály, hogy egyszerre döntsenek bennünket művésztestvéreink a sok széppel és gyönyörűséggel. Nem kevesebb, mint huszonhárom olajfestmény (!) van a kiállításon hazai művészeinktől.... s néhány kétségtelen remekmű..."

Lám 1859-ben még 23 magyar művésztől való festmény is megdöbbenést keltett.

Azontúl Barabás körül egyre nőtt a hazai művészek tábora. Nem is egy tábor, de különböző irányok, árnyalatok képviselői és csoportjai. A realizmus, a naturalizmus, a plein air, az impresszionizmus, - - szóval mindenfajta -izmus hullámai elverődtek mi hozzánk is. Barabás Miklós mindezt megérte, azért csak a régi maradt s ami oly ritka a művészek életében, legvégső öregségéig kitartott mellette és megrendeléseivel előszeretettel kereste fel a magyar közönség. S megvolt az a nagy öröme is, hogy megérte teljes épségben az ezredéves kiállítást, — résztvett abban ő is a sok százra felszaporodott művészekkel együtt s bevonulhatott még a városligeti új műcsarnokba ő is, mint öreg Álmos az új haza földjére. Jól emlékszem egyik akkor kiállított de már régi keletű művére: hintázó kis leányainak nagy szeretettel megfestett életnagyságú arcképcsoportjára. Kedves gyermekkori emlékek, andalító "hangok a múltból" szólaltak meg ebből a régiesen kezelt festményből. Két évre rá: 1898 február 12-én, ragadta el őt a halál, csak" két évet kellett volna élnie, hogy kilencvenedik évét és a század végét elérje.

Csodálatosan megőrizte ő végig ép látóképességét, kezének biztosságát. 1877-ben, 50 éves művészi jubileuma alkalmából a társulat kérte meg, hogy fesse meg ő maga a saját arcképét. Ez egyike legjobb arcképeinek, egészen olyan volt ő még a nyolcvanas évek elején.

Szerencsés derült egykedvűséggel ment ő át fiatal korának apró nyomorúságain. S ez a szerencsés, egyenletes és mindig derült kedély irigylésre méltó tulajdona volt mindvégig.

Sokszor voltam vele éveken át, s tisztán emlékszem reá, a magyar művészek Nesztorára, nagyon alacsony, tömzsi alakjára, egyenes tartására, erős vállain nyugvó hosszú szakálas fejére.

Mintha csak hallanám, amint folyton nevetgélve, tréfásan, egyszerűen elbeszélget. Sohasem láttam a sodrából kijönni, sohasem túlságosan sietni.

Az ülések után még az ajtó küszöbén is eltrécselt valami jóízű adomát.

Egyike volt azoknak a jóságos öreg művészeknek, akik soha sem ártottak volna a leggyöngébb kezdőnek sem. Ott a régi műcsarnokban, az Andrássy-úton, a nyolcszögletes tanácsteremben, amelynek finom díszítését maga Láng, az akkor nagy művészi becsvággyal dolgozó építőművész sajátkezűleg készítette, együtt ültek s tanácskoztak a jó öregek közül Barabás, Ligeti, Than, Henslmann - és fiatal pályatársaikért lelkesen vetették latba az ő nemes jó szivüket. Oly régen volt az, hogy azóta az ő pártfogoltjaik is megöregedtek.

Kezdetben Barabás állott a kiállítási bizottság élén; neki kellett volna - - ha úgy határoztak - - kimondani a visszautasítást. Erre - jól emlékszem - - soha sem volt kapható. Azt másnak engedte át Két dologban a kritikája kérlelhetetlen volt. El nem tudta viselni, ha a távlatban szerkezeti hibát. fedezett fel. Tudjuk, hogy ebből külön stúdiumot csinált. A másik kiengesztelhetlen kifogása volt, ha az arcképen az apró testi hibákat túlságosan híven, realisztikusan ábrázoltaknak találta. Ilyenkor — úgy emlékszem Théophile Gautier véste ezt a szót - franciául csak annyit mondott, hogy "cruellement ressemblant" - s ez tőle, a szép, sima festés hívétől a legkeményebb rosszalás volt. De csak félhangon szólt felém fordulva, hogy valahogy ne ártson vele a kép szerzőjének.

S mikor azután a kiállítás rendezését az "öregek"-től a "fiatalok" igyekeztek átvenni, ő a maga helyét minden neheztelés nélkül engedte át s élete fogytáig az orsz. m. képzőművészeti társulatnak mindenki által tisztelt buzgó alelnöke maradt.

Jóleső gondolat, hogy az általános szeretet és tisztelet, mely őt életében kisérte, születésének századik évfordulóján változatlan melegséggel nyilvánul s friss babérral koszorúzza a magyar festőművészet úttörőjének síremlékét.

* Szmrecsányi Miklós emlékbeszéde az Orsz. Magy. Képzőművészeti Társulat 1910 április hó 10-én tartott közgyűlésén.

** Barabás születési napját az ő saját előadása és eddigi életrajzai nyomán február 22-re tettem. Utólag Szegedy Maszák Hugó, a művész veje, szíves volt Barabás Albertnek, a család egyik rokonának, 1892 április 23-ról kelt leveléből velem közölni, hogy a márkosfalvi anyakönyv az 1810. évről Kovács esperesnek következő feljegyzését tartalmazza: "Tekintetes Barabás János úrnak kereszteltem Miklóst, február 10". Ügy látszik eszerint, hogy Barabás születési napja iránt maga is tévedésben volt s mert az művészettörténetünket érdekli, szükségesnek tarfottam ez új adat felemlítését.

Sz. M.

BARABÁS MIKLÓS ÖNARCKÉPE KŐRAJZ 1865-BŐL
BARABÁS MIKLÓS ÖNARCKÉPE
KŐRAJZ 1865-BŐL


TANULMÁNY KOSZTA JÓZSEF RAJZA
TANULMÁNY
KOSZTA JÓZSEF RAJZA

DIENES JÁNOS KŐRAJZA
DIENES JÁNOS KŐRAJZA

NAGY ZSIGMOND VÁZLATKÖNYVÉBŐL
NAGY ZSIGMOND VÁZLATKÖNYVÉBŐL

ALFÖLDI TÁJ FRECSKAY ENDRE RAJZA
ALFÖLDI TÁJ
FRECSKAY ENDRE RAJZA

A RÓMAI MAGYAR MŰVÉSZHÁZ ELSŐ DÍJAT NYERT PÁLYAMŰ HOEPFNER ÉS GYÖRGYI TERVE
A RÓMAI MAGYAR MŰVÉSZHÁZ
ELSŐ DÍJAT NYERT PÁLYAMŰ
HOEPFNER ÉS GYÖRGYI TERVE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003