HÁRY GYULA MINT RAJZOLÓ
Buda vára mögött, a dombos-völgyes régi kézműves- és paraszt-város csöndes utcáin az utóbbi napokban egy magas és erőteljes termetű, gömbölyű és kissé piroskás arcú, férfikora teljében lévő embert lehet sétálgatni látni. De talán nem is sétál. Csak úgy kószálgat a szép őszi napok délelőtti fehér, szelíd verőfényében. Lassan lépdel a lejtős utcák keskeny járdáin; meg-megáll, visszatekint és különös figyelemmel nézi az apró pugris-házacskákat, melyek csúcsos, kissé előre nehezedő tetőzetük alatt apró két ablakukkal sunyi módon pislognak az ódon, hepehupás kövezetre. A burger urak egyik-másika kidugja fejét az ablakon, fontolgatólag néz utána a kiváncsi úrnak: ez bizonyosan házat vagy építőtelket akar venni e vidéken.
De im a sétáló "idegen" szürke vászonba kötött hosszúkás kis könyvet vesz elő zsebéből, kivonja a táblája mellé alkalmazott iront, és - - hunyorgó szemmel távolba tekintgetve, gyorsan húzott vonalakkal kezdi a látottakat megrögzíteni könyve fehér lapjain.
Nem. Az ily urak nem igen veszik meg a polgárok házait. Rendesen bérben laknak; a házbért megfizetik. De ezt már kevésbé rendesen.
E szabály alól a mi emberünk talán kivételt képez, mert - - elárulom a budai háziuraknak -ez Háry Gvula, a kitűnő festőművész, kinek apró képeit, mint féltett kincseket őrzik gyűjteményeinkben a finom ízlésű amateur-ök.
Ki ne emlékeznék e szűk keretű, de gazdag szépségű tájképek első megjelenésére a képzőművészeti társulat kiállításain! Valóságos feltűnést keltettek. Az Adria piros és sárga vitorlákkal ékített látképei, melyeknek hátterében a távol Velence tündérpalotái merülnek fel a tenger ragyogó, mozdulatlan tükréből, halványan, párázatosan: egy fehér álom; a déli Karinthia smaragd völgyei, ölükben a pirostetejű házikókkal; a magyar hegyalja erdős domboldalain békés magányban szunnyadozó vadászlakok, melyeknek fehér falain az iharfa leveleinek árnya rezeg; megannyi költőien átérzett tájtünemények voltak, melyek kedves ábrándot keltének lelkűnkben, és a nagy Mészöly nevét ébresztgeték ajkunkon.
A tájkép szépségeinek eme lelkes beszélőjét bízta meg a főváros illetékes intézője az érdekes, de nem minden bánatosságtól ment föladattal, hogy Buda városának amaz ősi szerénységben megmaradt részeit, melyek a megújhodó, terjeszkedő főváros térbeli igényeinek, saját megsemmisülésüknek árán is, engedni kénytelenek, jelen képükben megörökítse. Háry eme rajzai a városi múzeumban lesznek letéve. Későbbi nemzedékek meg fogják találni bennük korunk élete külső keretének hiteles képeit, és nem lesznek kénytelenek - - mint mi - - képzeletből formát építeni a történeti események helyszínének, midőn emlékezésük kegyelettel visszaszáll az elődök viselt dolgaihoz.
A mélabú árnyai lebegnek a hegyoldalba fészkelt és egymásra könyöklő eme kis házak fölött, melyek mögött föl van emelve a bontó csákány, hogy ledöntse falaikat és szétszórja avult köveiket. E köveket a házak építői egykoron Budavára büszke palotái és török mecsetei romjaiból hasogatták és úgy építették bele házaik falába. Most szerte fognak szóródni; talán kaviccsá töretni, hogy a gyárak udvarainak talaját tatarozzák velük. A minden emberi dolgok hívságának szomorú tanulsága szólal meg az utcákban. És már ezért is helyesen cselekszi a város hatósága, hogy e régi utcák utolsó képét megörökítteti.
De még helyesebben tévé, hogy az emlékbe iktatás eme gyöngéd munkáját oly érző művész kezeire bízta, mint milyen Háry Gyula. Jó lélekkel mondhatjuk, hogy Háry Gyula rajzolóművészeink egyik legjelesebbike.
De értsük meg egymást a használt kifejezés értelmére nézve. Minden képzőművészet rajzoló művészet - még a kertészet is, ameny-nyiben kompozíció képezi tárgyát - mert alapvető elemét a rajzban találja. Les arts du dessin : így jelöli meg őket a franciák mű-elmélete. Van azonban a művészetnek egy ágazata, melyben a rajz nem a műgyakorlat előfeltétele, hanem végcél, amennyiben benne a műalkotás teljesen kimerül és végkép befejeződik. E művészetnek egyik legkiválóbb magyar mestere Háry Gyula. Nem megyünk túlságba, ha azt állítjuk, hogy nálánál senki sem avatottabb, senki sem gyakorlottabb, senki sem tökéletesebb a rajz különleges művészetében.
Erdemeit e téren lehetetlen félreismerni. Évek hosszú során folytatott munkálkodása, elsőrendű alkotásai, számos jelentékeny sikerei fényes tanúságot tesznek mellette. Épp ezért készségesen adózunk elismerésünkkel a neves festőnek a művészet ágazatában is, mely első pillantásra szerényebbnek látszik a többinél. De csakis látszik. Mert nagy sora van ennek a dolognak.
A rajz külön mestersége abban a percben nyert nagy jelentőséget, melyben a könyvnyomdászat megszületett. Nem mondjuk, hogy addig nem részesült megfelelő becsültetésben. Kedvelték és érdemesítették kellő módon előbb is. De önálló és magában kielégülő művészetté csak akkor fejlődött, mikor a szükségessé vált könyvékítés számban és fontosságban az előbbieknél sokkal nagyobb föladatokat szabott eléje.
A nyomdászat fölfedezése előtt a könyvékítés túlnyomó nagy mértékében a színes képírásban (la miniature) nyert kielégülést. Amíg kézzel írták a könyveket, festékkel és aranynyal magyarázták képben tartalmukat. Elérhetetlen remekeket alkottak e téren az akkor híres művészek De ezek munkáiban a rajz jobbadán csak azzal az alapföltétel szerepével bírt, mint bármely festészetben; akár a falfestészetben, akár a táblafestészetben. De mikor a könyvkészítés sokszorosító mesterséggé változott át, és mint ilyennek versenyeznie kellett - - ha nem is díszben, de magyarázó képességben — az előbbi gyakorlat termékeivel, az ékítés oly módjához kellett folyamodnia, mely a sokszorosítási műtét keretébe termézsetesen beleilleszkedett. A fa- és később a rézmetszet szolgáltatta e módot. És a könyvékítő metszet tette külön- és önállóvá a rajz művészetét.
A művészetek minden korának hírneves mesterei szolgáltatták metszet alá rajzaikat, vagy metszették maguk tábláikat és gyakorolták végül a rajzot mint a többiektől különvált és magában befejezett művészetet. Sorukban találjuk az olasz úttörők Pollajuolo, Botti-celli és Baldini mellett a nagynevű németeket, Wolgemuthot, Dürert és Schongauert; később pedig mint nagy rajzoló művészeket Mantegnát, Lionardot, Schäufeleint és Holbeint.
Aminthogy igaz, hogy a könyvnyomdászat a tudományoknak és egyáltalán a műveltségnek népszerűsítője volt, épp oly igaz az is, hogy a könyvillusztráció, mint magyarázó és megkedveltető eszköz, és vele együtt az önálló rajzművészet a könyv demokratizálásának nagy munkájában a leghatalmasabb segítőtárs szerepét vitte.
Csodálatunkkal adózunk a későbbi nagy rajzmestereknek, kiknek nagy táborában Rembrandt, Callot, Claude Lorrain, Bosse, a bájos könnyedségű franciák Gravelot, Eisen, Cochin, Moreau, az angol szatirikusok, Hogarth, Rowlandson és Leech - - a Punch-nak harminc évig rajzolómestere - - foglalnak el első helyeket. Őket követték a romantikusok kíséretében Deveria, Daumier, a Johannot testvérek és a fantasztikus kompozíciói révén híressé vált Gustave Doré.
Mindezen nagy rajzművészek alkotásaiban a szellemi tartalom, az elbeszélő és magyarázó elem. hogy igazi nevén nevezzük, az irodalmi tétel megérzékesítése képezi a közös, szembeötlő jellegzetes vonást. Mint korukban az egész művészet, úgy ők is jobbadán, sőt túlnyomó nagy részükben, a lelki világ jelenségeinek szegődtek kifejezőivé.
Ekkor a művészetben nagy változás állott elő.
Aminthogy a tudomány mindinkább távolodott a tiszta szemlélődés mezejétől és növekedő érdeklődéssel a természetben működő erőket és észlelhető változási folyamatokat tette kutatásai tárgyává, úgy a művészet is, követvén ebben az általános szellemi áramlatot, a lét, a környező valóság, a kézzel érinthető jelenség képét vette föl gondja és munkája tárgyául. Elidegenedett a rege homályos világától, a történet hangzatos szónoklatától, de még a népélet jellemző kialakulásának kedvelt képeitől is; elidegenedett mindentől, ami addig a művészetben egyenesen és közvetlenül erkölcsi intelmet, ismeretbővítést, vagyis - oktatást célzott. A művészet lemondott az elmélkedő tartalomról és helyébe fölvette a való jelenség hűséges ábrázolását. Fölcserélte tárgyban a lelkit az anyagival ; módszerben az irányzatosságot az őszinteséggel; eljárásban a kieszelést a megfigyeléssel; hatásban pedig a potnpázót és elragadót a családival és bensővel. Leginkább és legmeggyőzőbben tűnik ez ki az újkori festészet legkedveltebb - fajában, a tájfestészetben.
Mi volt a tájkép régebben? Sok mértföldnyi terület talajalakulásának, növényzetének, égöv-és évadbeli különlegességeinek összegyeztető képe, melyben -- amint eget-földet egyaránt nagyjában szemlélt - - vajmi kevés tér jutott az embernek és a reá emlékeztető tárgyaknak.
És mi a tájkép jelenleg? Az ember közvetlen körének tükröző mása, mely tárgyának forma-, szín- és fényhatását éles megfigyelés alapján, mintegy taglaló hűséggel adja vissza: egy parkrészlet, az országút egy fordulója, a réti virágszőnyeg egyik sarka, a magános fát környező csalit-koszorú ; szóval a természet egyik szerény és intim szeglete, melyben az emberi elem, ha esetleg élénkíti, minden mással egyenlően jelentős.
Felszabadulva a régi canon-t hirdető iskola fegyelme alól és átengedve magát a művészet újkori nagy evolúciójának, Háry Gyula ez intim tájképben találta meg nagy képességeinek méltó érvényesülését úgy a festészet, mint a rajz, vagyis a könyvillusztráció-terén.
Hasonlítsák össze a jelen ismertetés kíséretében közölt rajzoknak kettőjét : a Trafo-i látképet és a Zebegényi fahídat és azonnal fel fogják ismerni, mily nagy utat tett meg a művész működésének aránylag nem is igen hosszú ideje alatt.
Mindkét lap egyaránt nagy szakbeli készültséggel, egyaránt fényes technikával van megrajzolva. Ugyanazon biztos, avatott kéz műve mindakettő. És mégis egész más látás, egész más felfogás, más irányzat nyilvánul mindenikében ; egész más szellem beszél, más nyelven is, mindenikéből. A Trafói látkép, mely az Ortlen-hegység zömének tetemes részét öleli fel, véghetetlen lelkiismeretességgel, szembeötlő és megbízható szabatossággal, mondhatnók, valami tudományos tárgyiassággal tünteti fel a havasok imponáló látványát. Egytől-egyig leolvashatjuk róla, igaz és hiteles formájukban - - balról jobbra — az Alsó-Ortler-jégdúcot és fölötte a Schneeglockét ; aztán az Orszarvú-csúcsot, mellette a Trafoii jégdúcot, e fölött a Tucket-csúcsot, a sorban álló három Madatschon túl és a Madatsch-jégdúc fölött messze távolban a Payer-csúcsot. A hegymászó turista eligazodhatnék a képen, a földíró tudós helybenhagyná meghatározásait. És ne higyjék, hogy a kép a nagy pontosság következtében talán száraz, józan; távolról sem ; igazi, hatásos, alpesi kép, melyen megérezhető a havasok tiszta, ritka levegője, melyen szinte lohog az éjszaka hullott friss hó, mely megdöbbentő hűséggel adja vissza a magas hegyvidék természetének idegen-szerű szépségét. Csakhogy mesél, szónokol, tanít. Egészen más a Zebegényi fahíd. Ezen a házak szerény szótlanságban guggolnak kerítéseik mögött ; a fák szegény falusi fácskák ; olyanok, mint mindenütt ; a dülöngő gerendákon álló keskeny fahíd alatt pedig hűvös árnyékban, nesztelen síklik a friss patak, melynek sima tükörlapját csupán a benne pocsékoló kacsák zavarják meg csekély hullámveréssel. Ezt a képet — világosan felismerjük rajta - - sietve, bizonyos ideges mohósággal, szinte lelkendezve kapkodta össze block-ján a művész. A csendes falusi kép megragadta lelkét, felmelegítette, felvillanyozta. Elég volt neki, hogy a kép érdekli ; azzal nem gondolt, hogy érdekelni fog-e másokat is. Ennek a képnek nem kell szavalnia. Ez a kép ne tanítson semmit. Csak létezzék. Úgy, amint az a kis falu is csak létezik. Hát nem elég az, ha valami létezik és szép? Valóban szép is. Tekintsék csak az árnyas hídalját és a két-három vonásból kiálló, rendkívül erős domborlatú mellső kacsákat ! Meg van ez csinálva.
Tehát : elég ha létezik és szép. A műterméknek nincs más rendeltetése, mint hogy tökéletességeiben ragyogjon. A művészet nem mesél, nem eszköze valamely magasabb kioktatásnak. A művészet öncél.
Íme, világosan kifejtve, félreérthetetlenül megvallva a két alapfelfogás, melynek egyikéből Háry kiindult és melynek másikához hosszú gyakorlati tapasztalat után megérkezett. Volt — a régi iskola egyik kitűnő neveltje ; és lett - - az újkori művészet egyik avatott mestere.
A Betléri parkrészlet már az újabb modorban van koncipiálva és fölötte érdekes, mélyen bevezető távlatában és kétoldalt álló facsoportjaiban, melyek úgy hatnak, mint a szőke lány és a barna lány egymás mellett.
Ne vessék ellenembe, hogy értelmezésemben visszaélek e rajzok vázlatos voltával. Nem teszem. Íme mellettem bizonyítékul a tatai parkból vett motivum. Ez teljesen ki van dolgozva, talán egyes részben túlságosan is. Bizonyos, hogy egy vonás sem férne többé bele. És adják meg, hogy nincs elmesélhető tárgya. Itt a művészt csupán az érdekelte, hogy mily könnyedén lebeg a mögötte lévő juharfának két előrehajló ága a tó sötét vízlapja és az ettől rikítófehéren elváló márvány-amorette fölött. Csupán finom lég- és színhatás. Tárgy? Semmi. Vagy ha igen, a természeti jelenség festőisége. És mint mondók, ez nem a kóborló festő sebtiben leírt könyvjegyzéke ; ez teljesen befejezett kép.
Háry rajzművészetének kezdő- és végzőpontja között középen áll a négy olasz tájkép, melyet közlünk. A legfinomabb köztük a velencei Canale grande látképe, mely — dacára annali, hogy annyiszor láttuk - - mégis az ízléssel megválasztott nézőpont következtében valami ingerlőbb újat látszik mutatni. Gyö-györű távlata, valamint a piazzetta, és a Santa-Maria között csoportosult épületek bájos arabeszkje kiváló érdekességet kölcsönöznek neki.
A Piazza San-Marco kellő fogalmat ad a híres galambetetésről, mely a Velencébe ellátogató idegeneknek kedves mulatsága. E lap helyes címe az volna, hogy "a Campanile", mert csak az azóta összeomlott szép harang-tornyot rajzolta a művész gonddal és szeretettel. Mellette a többi úgy látszik, mintha csak gyorsjegyzetet képezne. A légben kóválygó galambokhoz még ónját sem változtatta. Az árnyékolásban hegyekopottá lett ceruza kissé vastagot fogott és a madárkák nagyon kövéreknek látszanak.
Minden tekintetben kiváló rajz a Calle Rampani. A szűk utcának egyenesen mélyedő távlata, a házak homlokzatain delelő nap, a falak mélyén hűsölő árnyék, a behajló fa-lomb sötét pamacsai, a járókelők természetes csoportosulása, az egész jelenet finom levegője csodás módon működnek közre abban, hogy a kép teljes illúziót keltsen. Pompás egy lap. Fölér bármely becses olaj képpel.
De a legszebb mind a nyolc rajz között Narni, az umbriai kis helység látképe. A köves, sziklás talajon, mely oly száraz és kemény, hogy nem is sejteti szomszédságában a Nerá-nak a távol Monte-Rotondoról aláhulló, siető hullámait, összeszorulnak és egymás fölé kapaszkodnak a városka laposfedelű házai. A sziklahasadékok kényszerítő kívánalmának megfelelőleg három csoportba tömbösödnek az égető nap sugaraiban, melyek féloldalt izzó fehérre hevítik falaikat, másik felén fekete árnyat keltenek rendetlen összeszögeléseikben. A háttérben az egész világosan szürkélő Sabin-hegyek emelik föl hullámszerűen elfutó gerincüket a feltűnően sötét égbe. Lehetetlen a helyi sajátosságnak több kifejezését — vagy pedig, mint a festők mondják, több karaktert - bele vinni a képbe. S mi több, a rajz oly színes, hogy szinte tarkának látszik. Ezáltal pedig eléri a rajz legfőbb tökéletességét.
Majdnem lélekzetvétel nélkül jártuk végig a szép tájakat, melyeket a művész pazar könnyedségű ónja elénk varázsol; az Ortler-től indulva az Eszterházy herceg dominiumán keresztül le az ősi Latium nyugati határáig. És ha visszanézünk a művektől magára a művészre, valóban nem tudjuk, mit irigyeljünk tőle jobban, a nagy és fényes képességet-e, mellyel a kívánságát ingerlő világjelenséget külön birtokába tudja hódítani, vagy pedig azt a sok élvezetet, melyet ama képességei érvényesítése közben a művészi szabad vándorélet számára biztosít.
Azt azonban határozottan tudjuk, hogy Háry Gyula, mint rajzoló, méltó ama nagy elődökhöz, kik a "fekete és fehérnek művészetét" a múlt századok hosszú folyamában egymást követő nemzedékek nagy gyönyörűségére gyakorolták.
KESZLER JÓZSEF
