Hetedik évfolyam, 1908    |   Második szám    |    p. 119-123.
 

 

SZANA TAMÁS
1844 január 1—1908 február 11

Lezárhatjuk a könyvet, amely Szana Tamás élete művét tartalmazza. -Hosszú munkásságát áttekinthetjük, most, miután annak folytatása nem lesz többé. Betegsége jó ideje, hogy lehetetlenné tette neki a művészetekkel való foglalkozást s ez talán még jobban gyötörte, mint a fizikai fájdalmak, amelyektől február 11-ikén váltotta meg a halál. A tisztelet és becsülés koszorújával állunk friss sírjánál.


Szana Tamás az irodalom több ágát művelte s irodalmi tisztségeket is viselt. Munkásságának egészét méltatták s méltatni fogják az erre hivatott fórumok. Minket benne a mű-kritikus érdekel. Neve, szereplése, fáradozása összefügg az újabb magyar művészet sorsával, mert kétségtelen, hogy a hetvenes és nyolcvanas években nemcsak egyik jelentős irányítója volt közönségünk ízlésének, hanem lelkes propagálója Mészöly, Munkácsy, Bihari s a magyar Piloty-kör művészetének. Az alatt a két évtized alatt, míg e nevek adtak jelleget hazai művészetünknek, Szana volt irodalmi tolmácsuk. Mikor aztán művészetünkben más áramlatok keltek szárnyra, amelyekkel sem kedvenc művészei, sem ő nem vallhatták közösséget, hallgatagon félreállott, nem elegyedett a napi harcokba, hanem szorgalmasan belemélyedt abba a művészetbe, amely nekünk már multat, neki azonban még élő jelent, minden élményeinek élesztőjét, táplálóját, heví-tőjét jelentette. Újra elővette jegyzeteit, elszórtan megjelent cikkeit s összefoglaló munkában mutatta be a magyar festészet és szobrászat legutóbbi száz esztendejének történetét és monográfiákban adta ki e történet néhány neki kedves hősét, Markot, Izsót, Jankó Jánost, így élesztgette maga körül új életre azt a művészetet, amelyről ösztönszerűen érezte, hogy hamvadófélben van, így elegyedett újra benső, meghitt tereferébe azokkal a mesterekkel, akiknek műhelyzugában oly gyakran üldögélt, akiknek ízlésével annyira egyezett az ő ízlése, akiknek művészetét — s ez természetes -inkább kedvelte, mint az épp életre kelő legújabb művészeti hitvallásokat. Nem mindenki cselekedett volna így az ő helyében. Ha vére hevesebb, ha temperamentuma lázasabb, ha belátása és tapintata kisebb: bizonyára ő lett volna az első, aki hévvel síkra száll a művészet új eszméi ellen, amelyek szükségszerűen idegenek voltak neki s ő lett volna az utolsó, aki a harcteret otthagyta volna.

De Szana Tamásnak nem kellett a porondról visszavonulnia, mert fel sem vette a harcot. És nem vette fel azért, mert ő, az olasz művészet lelkes amatőrje, Taine fordítója, nagyon jól tudta, hogy az ilyen harc megokolatlan és sikertelen volna. Aki évtizedeken át tanulmányozza a renaissance művészetét, abban vérré válik az a meggyőződés, hogy a művészet szakadatlan átalakulásokon megyén át s hogy a ma művészete nem egyezhetik a tegnap vagy a tegnapelőtt művészetével. Hol van az az erő, amely ezt az alakulást megfagyasztani, örökre megrögzíteni képes? S ha akad ilyen, vajjon mi szolgálatot tesz vele a művészetnek?

Beszélgetéseink közben egyszer, valamely szerkesztőségi szobában, a szecesszióra tértünk. Az új volt akkor s nem értettek alatta az emberek valamely különleges stílust, mint ma. Szana nagyon jellemzőn tolmácsolta nekem állásfoglalását:

- A szecessziót nem szeretem, mert nem érzem és nem értem. Távol állok tőle és nem akarom ezt az új divatot egyszerűn magamra ölteni, mint annyi más. De ennek a szecessziónak (a münchenit értette) meg kellett történnie. A bolondságai majd lehámlanak róla, s ami benne művészi értékű, majd nagyobbra fejlődik. Ellene dolgozni nevetséges. Éppen annyi volna, mint ha a gótikus építkezés első kisér-letezőinek megtiltotta volna valaki, hogy kísérleteiket folytassák. Mily kár volna, ha ennek következtében az emberiséget megfosztotta volna a gótikától.

Így beszélt, de tettei sem cáfoltak rá. Akkor egy nagy magyar napilapnak művészeti rovatát szerkesztette. S ebben az ő rovatában, amelynek összeállítására csak neki volt befolyása, más kéztől eredő egész sor oly művészeti cikket nyomatott le, amelyek ennek a "szecessziónak" elveit, eszméit propagálták, termékeit" ösmertették.

Nemcsak tapintata nyilvánult ebben, hanem az a jellemvonása is, hogy nem szeretett a harc tűzvonalában állani. Egész kritikai munkásságából hiányzik az élesen megszabott állásfoglalás. Nem kritikusnak érezte magát, hanem amatőrnek. S ilyennek is aposztrofálta magát egyik könyve címlapján. Végigjárta a műhelyeket, végig a kiállításokat: ha talált valamit, ami szivéhez szólt, sietett a többi emberrel közölni, felhívta rá a közönség figyelmét, igyekezett megkedvelteim, örömét másokba is átplántálni.

Műkritikai tevékenysége tehát a propaganda jegyében folyt. S akkor, amidőn Szana Tamás kezében volt a gyeplő, erre és éppen erre volt szükség.

Voltak a hetvenes-nyolcvanas években is embereink, akik törődtek a művészettel. Voltak, akik áldoztak is érte. A baj azonban éppen abban rejlett, hogy csakugyan áldoztak, azaz a művészettel szemben a fenkölt pártfogók szerepét vállalták. Nem szükséglet volt a műtárgy: megszerzése inkább az önként vállalt nobile officium kifolyása volt. A mecénás és a művészet ily faj ta viszonyának magyarázatát megkapjuk, ha az akkori magyar társadalom szervezetét tartjuk szem előtt. A művészet azonban, ha részt akart vállalni a kulturmunkában, nem maradhatott ebben a cigányprímási sorban. Hogyan szabaduljon belőle? Egy mód kínálkozott rá: szélesebb rétegeket kellett iránta fogékonnyá tenni.

Erre a művészet egymaga rövid idő alatt nem képes. Az ecset és véső segítségére sietett azonban a toll. S valamennyi tollforgatónk közt Szana Tamás végezte e téren a legeredményesebb munkát.

Nem kérdjük s nem keressük, hogy mily művészet számára csinált hírlapokban és folyóiratokban, felolvasásokban és könyveiben propagandát. Ha oly művészet volt is az, amelynek fejlődésképességében mi történetesen nem bízunk: mégis művészet volt. S ez a döntő. Valaki azt mondta egyszer, hogy nem baj, ha az emberek rossz képeket vesznek, mert az a tény, hogy egyáltalában vesznek már, haladást jelent. Ma túl vagyunk ezen az állásponton, de nem volnánk túl rajta, ha Szana néhány évtizedre terjedő munkássága nem tétette volna meg a közönséggel ezt az első, talán legnehezebb lépést. Igazságot kell azonban szolgáltatnunk neki e részben is. A jelentékeny tehetségek a hetvenes és nyolcvanas években Szanában mindig meggyőződéssel teljes, szíves szavú tolmácsra, terjesztőre, magyarázóra találtak. Fáradhatatlanul forgatta nevüket a nyilvánosság piaczán, írt róluk, amatőröket gyűjtött köréjük. S e sürgő, buzgó munka közepette lágy szívvel megkegyelmezett azoknak is, akiknek csupán cégér volt a művészet. Nem látta szükségesnek kritikai éllel elkülöníteni az igazat a hamistól. Talán személyes bonhommiája tartotta vissza ettől a keserves munkától. De talán volt ennél fontosabb oka is. Mily könnyen ingathatta volna meg az effajta munkával az imént fáradsággal megszerzett amatőröket. Mily könnyen kelthetett volna tétovázást, gyanút nemcsak a lekritizált festőkkel, hanem egyáltalán a művészettel szemben. Gondoljuk meg, hogy naiv, tájékozatlan, ingadozó közönséghez beszélt, amelyet talán elijesztett volna a művészettől, ha kitárja előttük, hogy vannak a művészetnek marodőrjei is. S mily nehéz, szinte lehetetlen lett volna a felkészületlen publikummal világosan megértetni, mi a jó, mi a helytelen, mi az őszinte munka, mi a maszlag? Egész propaganda-munkáját kockáztatta volna, ha egy minden szükséges ismeret nélkül szűkölködő közönséget finom művészeti disztinkciókra szólít fel. Ez akkor kaviár lett volna a népnek.

Olvassuk el újra az ő "Száz évét". Mennyi művészt ismertet benne! S mindegyik számára van jó szava. Szinte beajánlja a teljes létszámot, személyválogatás nélkül, a derék, a jó, a nemeskeblű publikumnak Hogy ez nem kritikai eljárás, azt tudjuk, de legelső sorban tudta Szana is. Kérdés azonban, több jót cselekszik-e művészetünkkel, ha éles kritikai munkát végez. Ha szabad e pontnál véleményünket hangoztatnunk: habozás nélkül Szana pártjára állunk. A szorosan vett kritika, amelyet mindenkor tisztelünk, gyakran olcsóbb az efféle munkánál. Az élő művészetre, annak kialakulására azonban távolról sem hat annyira, mint a propaganda. Ez megteremtheti a művészet számára a létfeltételeket, amaz a legkedvezőbb esetben is csak egyes művészek létfeltételeire lehet befolyással. A szorosan vett kritika egy-egy művész mellé szegődik s jó-hiszeműn kimutatja annak erényeit. De ha véletlenül téved, még ez a szűkkörű munkája is kárba vész. Az a munkásság, amelynek két évtizeden át Szana volt képviselője, igaz, hogy érdemesnek s kevésbbé érdemesnek egyaránt juttat, de - - kivált a mi körülményeink közt - - kérdés, nem-e helyesebb száz igaztalannak megkegyelmezni egy igazért. Főképp, miután az utóbbinak kiderítése úgy sem végezhető a matematika biztosságával. A magyar közönség is, a magyar művészek is hálásak lehetnek, hogy Szana effajta munkássággal töltötte el életét. Művészeti nézeteit ma így, holnap amúgy mérlegelheti a kritika. De ő több volt a rideg nézet-embernél, ő cselekedett is. Nehéz és eredményes munkáját nem lehet kitörölni művészetünk történetéből.

GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL
GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003