Ötödik évfolyam, 1906    |   Hatodik szám    |    p. 379-390.   |   Facsimile
 

 

MŰEMLÉKEK GONDOZÁSA ÉS MODERN MŰVÉSZET

Mint a múlt század történeti szellemének a szülötte, a műemlékek fönntartására, gondozására vonatkozó törekvés aránylag rövid múltra tekinthet vissza. A műemlékek céltudatos, rendszeres védelme, az állami gondoskodásnak reájuk való kiterjesztése igazán csak a XIX. század első felében kezdődött és ezentúl párhuzamosan haladt az egyoldalú klasszicista fölfogás alól fölszabadult műveszettudománynyal, amely mindinkább azt ismerte el föladatának, hogy az egész régi művészet, nemcsak egyes korszakok emlékeivel foglalkozzék.

Részint e fönntartó törekvés aránylagos fiatalsága, részint a műemlékek védelmének, gondozásának a sajátságos, belső lényege az oka annak, hogy legfőbb, alapvető elvei tekintetében mind régebben, mind újabban, kivált pedig a legújabb időben annyi és gyakran egymással homlokegyenest ellenkező vélemény merült föl.

A műemlékek gondozása gyakorlati irányú tevékenység. Célja: a régi művészet emlékeinek védelme, fönntartása, helyreállítása. E gyakorlati cél követése azonban a szellemi tevékenység különböző útjait keresztezi. Akinek az a hivatása, hogy valamely művészeti emlék sorsát intézze, ismernie kell annak történeti és művészeti jellegét. Kellő művészettörténeti ismeretek nélkül a sötétben tapogatódzunk. Éppen a művészettörténeti tudás a legfőbb elméleti alapja a műemlékek gondozásának. Ellenlábasa, az egész intézmény gyakorlati alapja a műszaki tudás, valamely építészeti emlék állapotának a megóvására, kijavítására szolgáló technikai eszközöknek a megismerése. Minden egyéb, az oly gyakran fölmerülő jogi, történeti és más kérdések megoldása inkább másodrangú szerepet játszik, így tehát, bár a cél gyakorlati, elérésének egyik legfőbb eszköze mégis elméleti. Először is tudnunk kell, mi az az emlék, amelylyel dolgunk van, csak így dönthetünk sorsa fölött, érdekében csak úgy folyamodhatunk biztos sikerrel azokhoz az eszközökhöz, amelyekkel a műszaki képzettség rendelkezik. Célunkat eltévesztjük, ha az elméleti alap nem elég szilárd, de akkor is, ha a legbiztosabb megismerés mellett is híjával vagyunk a megfelelő gyakorlati eszközöknek.

Ki lehet tehát a műemlékek hivatott gondozója? Az elméleti, művészettörténeti képzettségű szakember, vagy az építőművész, a gyakorlati cél közvetlen megvalósítója? Ez a kérdés hosszú, olykor szenvedélyes vitáknak volt a tárgya, amelyek még ma sem értek véget. Mindkét táborban azonban egyetértenek abban, hogy a két irány egyesülése elkerülhetetlen követelmény: ott a művészeti és technikai képzettségű művészettörténészt, archeológust mondják a leghivatottabb egyéniségnek, — itt az építőművészt, akinek megvan a kellő művészettörténeti tudománya.

Ennek a kérdésnek a megvitatása is arról tanúskodik, hogy a műemlékek gondozásának legfőbb elvi kérdései sincsenek még távolról sem tisztázva. Természetes, hogy a tudomány embere más szemmel nézi a műemlékek gondozásának célját és eszközeit, mint az alkotáshoz szokott építőművész. Dehio, a strassburgi egyetem híres tanára, egy nem rég mondott ünnepi beszédében,1 amelyben a műemlékek gondozásának fejlődését ismertette, igen jellemző módon nyilatkozott. A fő elv: "fönntartani és nem helyreállítani".... "Ha a műemlékek gondozása annyit jelent, mint a műemlékek megszépítése — csakugyan sokáig ez volt a vélemény — akkor kétségtelen, hogy számára a művész az igazi ember ; de ha a föladat súlypontját a fönntartásra helyezzük, akkor a művésznek csak annyiban van beleszólása, amennyiben egyrészt műszaki ember, másrészt a stílusok ismerője, vagyis archeológus-művész voltának hallgatnia kell" .... "Ha restaurátorok, akik sikert akarnak, párthíveik által "genialitásukat" tanúsíttatják, erre csak azt mondhatom : Isten óvja meg az emlékeket geniális restaurátoroktól! Nyilvánvaló, hogy a műemlékek fönntartásának föladata és a művész természetes lénye között soha teljesen meg nem szüntethető feszültség uralkodik" .... "Papírra vetett helyreállítások tanulságosak; a valóságba átültetve mindenkorra lezárják a vitát. Mai művészeink az elsők, akik 40 vagy 70 évvel ezelőtt végzett helyreállításokat mindenestől fogyatékosaknak jelentenek ki; honnan van meg bizonyosságuk arra nézve, hogy 40 vagy 70 év után az öveik ki fogják állani a kritikát? . . . ." és így tovább. Világos beszéd.

Dehio beszédével egy időben jelent meg Ebhardt röpirata, amely hasonló kérdésekkel foglalkozik.2 A szerző építész, akinek még folyamatban levő nagy munkája, az elzászi Hochkönigsburg helyreállítása már sok vitára adott alkalmat. Főleg a várak fönntartásáról és helyreállításáról értekezik. A teljes helyreállítás híve. "Időjárásunk pusztító erejét csak teljes helyreállítással és az azután magától értődő szükséges, állandó és gondos fönntartással lehet föltartóztatni." Elítéli mindazokat az eszközöket, amelyeket romoknak eredeti állapotukban való fönntartása érdekében szokás alkalmazni. Nézete szerint sohasem mondhatjuk azt, hogy a helyreállítás lehetetlen, csak a következő kérdések merülnek föl: " l. Ki képes a helyreállítás kivitelére? 2. Melyek azok az alapok, amelyekre egy helyreállítás tervét föl lehet építeni? 3. Milyen föladatot kell az építésznek megoldania, mielőtt munkához lát?" A helyreállítás tehát nemcsak jogosult, hanem föltétlen szükséges is, a műemlékek gondozásának ideális módja.

Ebhardt "alapelvei" közé fölvette a következőket is: " A szükséges munkák kivitele olyképpen történjék, hogy se szín, se a technika változtatása által ne legyenek mint utólagos toldások és foltozások fölismerhetők". Ennek természetes következménye, hogy "valamennyi helyreállítási munkát föliratok és évszámok alkalmazása által mint olyanokat fölismerhe-tőkké kell tenni".

A két fölfogás ellentétes volta olyan szembeötlő, hogy magyarázatra nem szorul. Az egyik részről az az óhajtás, hogy a műemlékek fönnmaradását lehetőleg biztosítsuk, hogy minden helyreállítástól óvakodjunk. A másik részről a teljes helyreállítás dicséretét halljuk: a törekvés az évszázadok romboló munkájának az eltüntetése, a rég letűnt kép föltámasztása, még pedig a valódiság lehető erős csalódásának fölkeltésével. Ez alkalommal e két elmélet bírálatával nem foglalkozhatunk és csak azt állapítjuk meg, hogy a műemlékek gondozásának gyakorlata is e két szempont egyikéhez vagy másikához hajlik.

Ismeretes, hogy az utolsó években egyes kiváló, történeti és művészeti szempontból nevezetes építészeti emlékek sorsa mekkora hatást gyakorolt a közvéleményre is. A velencei campanile, heidelbergi várkastély, aacheni münster ügyei nemcsak a szakembereket foglalkoztatják, hanem tudomást vett róluk a nagy közönség is. Komoly fejtegetések és szenvedélyes hangú újságcikkek özöne foglalkozik e kérdésekkel. A dolog a legtöbb esetben a körül a kérdés körül fordul meg: fönntartani vagy helyreállítani? - az imént bemutatott két szempontnak bár néha öntudatlanul - - megfelelően.

De nemcsak az egész törekvés fiatalsága és nemcsak az elmélet és gyakorlat embereinek az eltérő elvi álláspontja okozza azt, hogy a műemlékek gondozásának elmélete és gyakorlata minduntalan annyi fontos és kényes kérdést vet föl. Bízvást mondhatjuk, hogy általános érvényű, minden egyes esetre alkalmazható szabályok fölállításáig sohasem fogunk eljutni. Eljön majd az az idő, mikor nem lesz már vita tárgya, hogy első sorban az elmélet emberei, a tudósok vannak arra hivatva, hogy a régi művészet alkotásainak a sorsa fölött határozzanak, midőn a művészek, az elméleti megismerés szolgálatában, az önmegtagadásban látják majd legfőbb erényöket, de még az elvi fölfogás teljes megállapodása esetében is a fölmerülő egyes esetekkel szemben mindig a legbehatóbb megfontolásra lesz szükség. Általános érvényű szabályok fölállítása a legnagyobb veszedelem, amely a műemlékek gyakorlati gondozását érhetné.

Bele kell hatolnunk a régi művészet alkotásainak egyéniségébe. Amint nincs a régi építőművészetnek két olyan emléke sem, amely külső megjelenésében teljesen hasonlítana egymáshoz, úgy eltér egymástól az építészeti alkotások története is: mind az a folyamat, amelyen elkészültökig keresztülmentek, mind későbbi sorsuk. A műemlékek lelkiismeretes gondozója például nem vállalkozik arra, hogy befejezzen valamit, ami régente befejezetlen maradt, de arra sem, hogy újból fölépítsen valamit, amit a gyakorlati szükséglet vagy művészeti türelmetlenség egykor eltüntetett. Az eredeti állapot megmásulása, az évszázadok folyamán bekövetkezett változások is hozzá tartoznak a műemlék egyéni lényegéhez és meghamisítjuk történetét, ha annak egyik vagy másik fejezetét - még ha szomorú is - kitörölni igyekszünk. Sok "régi pompájában föltámadt emlék", voltaképpen verteién kisértet, tanúskodik e mellett. Ehhez járul, hogy minden egyes emlék más állapotban maradt reánk. Ez az állapot is hozzátartozik egyéniségéhez. Ami rom, az rom marad még akkor is, ha kiépítjük, csakhogy megcsúfolt, elcsúfított rom, akármilyen tökéletes technikai eszközökkel igyekszünk is történetét meghamisítani.

Számtalan, szóval sokszor alig kifejezhető vonás összessége adja meg valamely művészi alkotásnak a sajátos jellemét. Ezek megállapítása nemcsak a tudományos elmélyedés, hanem a művészi átérzés, intuíció dolga. E tekintetben különbséget kell tennünk a korunkban keletkezett művek és a régi idők emlékei között. Ezek a legritkább esetben jutottak teljes épségökben, utólagos változások nélkül reánk. De a lefolyt idő nyomai is hozzátartoznak a "művészeti emlék" fogalmához. Szerenesétlen hatású, korcs művek keletkeznek, ha e nyomokat el akarjuk tüntetni: művek, amelyek nem is újak, nem is régiek. A nagy eszközökkel végzett "helyreállítások" hatása a panorámák illuzionisztikus, újabb időben annyira kifejlődött, de teljességgel művészietlen hatására emlékeztet. Amint a panorámával szemben az egészséges művészi érzékű embert zavarba hozza, elkedvetleníti a tökéletes eszközökkel elért csalódás, úgy hogy nem tudja, hol kezdődik a festmény és hol ér véget a plasztikus, kézzelfogható valóság, úgy a "helyreállított" építészeti műveknél is annál inkább tönkremegy a művészi benyomás, mennél inkább összeolvadnak az új részek a régiekkel, mennél tökéletesebb a szemlélő tudatában keltett csalódás, amely azonban a valódi helyzet elmaradhatatlan fölismerésével ellenkezőjébe megy át, megbotránkozásnak ad helyet. Mit sem használnak az Ebhardt által ajánlott "föliratok és évszámok" sem, csak a kiábrándulást siettetik.

A műemlékek mivoltának fölismeréséhez vezető művészi átérzés, intuició nem azonos az építészek művészi alkotó képességével, a régi művészet ismeretében gyökeredző készségével, amelynek révén az emlékek "helyreállítására" vállalkoznak.

"Restaurationen und Purifikationen haben auch noch das an sich, das sie Schritte sind, die nie zurückgetan werden können ... Ein verpfuschtes Denkmal bleibt verpfuscht", mondja Dehio. A csalódások hosszú sora, az eredeti lényegökből mindörökre kivetkőztetett, siralmas emlékek nagy serege óv attól, hogy olyan lépésekre vállalkozzunk, amelyek látszólag megnyugtatók, célhoz vezetnek, de amelyek káros volta később ugyancsak kitünhetik még. Minden régiséggyűjtő, múzeumi igazgató a maga kárán tapasztalhatta, hogy a régiségek hamisítása, amelynek szintén a tökéletes csalódás előidézése, tehát megtévesztés a célja, lépést tart a tudomány haladásával. Idővel, rendesen néhány évtized múlva, az archeológia fejlődése meghaladja az ismereteknek azt a fokát, amelyen bizonyos hamisítványok keletkeztek. Lomtárba kerülnek azok a "régiségek", amelyek 20—30 évvel azelőtt alkalmasak voltak arra, hogy még a szakember gyakorlott szemét is meg-téveszszék. így lesz 20—30 év múlva sok olyan tárgygyal, amely napjainkban kerül a múzeumok, gyűjtők szekrényeibe. Ez a dolgok természetes rendje. De a "stílszerűen" helyreállított régi épületek el nem dughatok, mindörökre rajtuk marad az a bélyeg, amelyet az építészek szemfényvesztő ügyessége sütött reájuk, - a tudományos kutatás segédeszközeivel, a tudomány ellenére!

Érthető Thodenak, a művészettörténetírónak az a fölfogása, hogy inkább semmisüljön meg, váljék idővel alaktalan rommá a németek egyik legfőbb büszkesége, a heidelbergi várkastély, semhogy szentségtörő kezek kiépítésére vállalkozzanak.3 A művészet alkotásai egyéni szervezetek. Megvan fiatalságuk, midőn ifjú szép-ségök ragyogásával gyönyörködtetik a kortársak szemét. De életök határa meg van szabva. A kor őket is megviseli, az ellenséges idők könyörtelensége sebet üt rajtok is. Gondviselőjük meghosszabbíthatja létöket, kötelessége, hogy mindent elkövessen a drága élet fönntartása érdekében, de nem varázsolhatja vissza az ifjúkor varázsát, vétkes kegyeletlenség nélkül nem kendőzheti a tiszteletreméltó vonásokat. Hiszen szépek még öregségekben is! Magukon viselik az évszázadok nyomát. Sok szép emlék fűződik hozzájuk. A ráncokon, a tudatlanságból reájok aggatott rongyokon is keresztül hat még egy-egy sugár és gyönyörködteti a késő utódok szemét. Ne érjen bennünket elmúlásuk! Hosszabbítsuk meg éle-töket, amíg lehet! Mert elkerülhetetlen a halál, a végső óra, midőn a rozzant szervezet fölmondja a szolgálatot. Törődjünk bele, ne igyekezzünk a természet rendjét bűnös eszközökkel megváltoztatni. Az önfeláldozó ápolás édes testvére a bölcs megnyugvás. —

Az előre bocsájtott megjegyzések talán alkalmasak arra, hogy bemutassák a műemlékek gondozására irányuló törekvések tekintetében leginkább uralkodó nézeteltéréseket, fölmerülő kérdéseket. Az elméleti munkának, a kérdések megvitatásának karöltve kell haladnia a gyakorlati tevékenységgel, csak így reményelhetjük, hogy elkerülhetjük azokat a végzetes tévedéseket, amelyeknek olyan megszégyenítőleg hosszú sora maradt fönn a közel múltból, intő példa gyanánt. Különösen Németország az, ahol megfeszített munkásság folyik ezen a téren is. A német államok történeti és művészeti emlékeik leltározásának hatalmas munkájával már majdnem teljesen elkészültek, még pedig általában mintaszerű módon. A múlt év őszén ült össze immár hatodszor az a kongresszus, amelyet évente a német birodalom valamelyik városába hívnak össze és amely a műemlékek gondozása körül fölmerülő időszerű, gyakorlati kérdéseken kívül főleg a legfontosabb elvi kérdések megvitatásával foglalkozik (Tag für Denkmalpflege). E kongresszusok nyomtatásban megjelenő gyorsírói följegyzései gazdag, rendkívül becses anyagot szolgáltatnak. Teljesen e cél szolgálatában áll a "Die Denkmalpflege" című folyóirat is, amelyből eddig már hét évfolyam jelent meg.

A tavaly, Bambergben tartott kongresszuson többek között Dr. Hager György, müncheni konzervátor tartott hosszabb, rendkívül érdekes és mind elméleti, mind gyakorlati szempontból figyelemreméltó előadást. A műemlékek gondozása és a modern művészet között fönnálló viszonyról értekezett, illetőleg arról a szerepről, amely a modern művészetet a műem-lékek fönntartásában megilleti. Fejtegetései olyan világosak, tanulságosak, olyan jellemző módon mutatják be egy fontos elvi kérdés tárgyalása alkalmából fölmerülhető szempontokat, hogy az ő gondolatmenetét véve alapul, talán haszonnal foglalkozhatunk e kérdéssel a jelen folyóirat hasábjain is. Talán sikerül ezen az alapon olyan gyakorlati kérdéseket, egyes eseteket is megvilágítanunk, amelyek egész közelről érdekelnek.

Hager bevezetésképpen rövid áttekintést adott a műemlékek gondozásának fejlődéséről, amely sokáig csak a középkori építészeti emlékek helyreállítására szorítkozott, olyképpen, hogy a későbbi toldalékokat eltávolították, az épületet kijavították és a stílus egysége kedvéért az új részeket és berendezési tárgyakat az illető épületnek — legtöbbször templomnak - megfelelő stílusban alkották meg. Csak a múlt század 70-es, 80-as éveiben fejlődött ki az összes művészeti stílusok jogosultságának elismerése. A műemlékek gondozásának mai álláspontja szerint már nem a helyreállítás a fő cél, hanem a fönntartás, de a gyakorlati szükségleteknél fogva — mind egyházi, mind világi építészeti emlékekkel szemben — a toldás, bővítés, kiegészítés kényszerűsége gyakran fölmerül. Ez alkalommal rendszerint érvénybe lép a régi stílusok utánzása, olyképpen, hogy például csúcsíves templomokat csúcsíves új részekkel bővítenék ki, román templomokhoz román formájú tornyot építenek, rokokó templomokat rokokó ízlésű oltárokkal látnak el, stb. Nagyjából tehát még mindig a régi rendszer uralkodik, csakhogy az emlékek behatóbb, a fényképezés elterjedése által is előmozdított ismeretén alapszik. Ezzel az általánosan elterjedt, nagyon is ismeretes gyakorlattal szemben Hager a maga nézetét fejti ki: "Mindinkább tudatára jutunk annak, hogy az új és régi részek összeegyeztetésének a titka nem a hasonló stílusbeli formák megválasztásában, hanem kizárólag a művészi tervezésben és kivitelben rejlik. Ezzel a belátással utat törünk a műemlékek gondozásának új fejlődési fázisa számára. Megértjük, hogy nem a stíluson, hanem a művészeten fordul meg a kérdés. Világosabban kifejezve: nem a történeti stílusok formáin alapul a művészi összhatása egy oly épületnek, amely különböző stílusokat egyesít magán és magában. Az egyes részek művészi értéke és e részeknek az egészhez való művészeti viszonya képezi az egyesítő kapcsot, magyarázza meg az épület és berendezésének a szemlélőre gyakorolt hatását. A mű hatása végeredményben a művészi egységtől, nem a stílus egységétől függ".

Hager néhány jellemző példa kapcsán fejtette ki fő gondolatát. Ezek a példák olyan találóak, tanulságosak, hogy egyet-kettőt szószerinti fordításban közlünk közülök. "Egy tiszteletreméltó román székesegyház (nyilván a bambergi) régi berendezését több mint egy fél századdal ezelőtt eltávolították, mert az a barokk és rokokó korszakból származott és a szükséges stílusbeli egységről táplált nézettel nem fért meg.4 Amit több mint ötven évvel ezelőtt a régi helyébe tettek, viszont mai, a megjelenés méltóságára vonatkozó igényeinket nem elégíti ki. Azonkívül a román stílus formáinak az a fogyatékos megértése, amely ezeken a műveken olyan föltűnő, a fölsőbbség mosolyát csalja ajkunkra. Már előállott az építész, aki azt igéri, hogy mindezt a román művészet szellemében sokkal jobban, sőt talán mintaszerűen fogja elkészíteni. Kisértsük-e meg tehát, hogy a román stílus formáinak ama hasonlíthatlanul nagyobb és behatóbb megértésénél fogva, amelylyel mi ma rendelkezünk, az oltárokat, szószékeket, stb. valódibb román stílusban állítsuk elő? Ezt a kísérletet mai tapasztalatunk szempontjából nagyon sajnálnám. Akármennyire is képzelődünk, hogy valami stílszerű vagy legalább is a román művészetet rendkívül megközelítő dolgot alkotnánk, előbb-utóbb eljön az az idő is, midőn ezeket a műveket is mint a stílusnak meg nem felelőket fogják fölismerni. És milyen ízléstelenség a finomabban érző ember szemében, ha a modern művész -stílusbeli versenyre vállalkozik a régi mesterek alkotásával, magával az épülettel! Mit érhetünk el egyebet, mint hogy az archaizáló, részleteikben a régit követő új készítmények a régi mű eredetiségét és hatását gyöngítik, sőt tönkreteszik? Jóhiszemű, de félreértett kegyeletből a legnagyobb kegyeletlenség áll elő a régi -művel szemben. Én az én művészi érzékemmel még inkább összeegyeztethetőnek tartanám, ha a példa gyanánt idézett román templom új berendezésénél későbbi korszakok stílusait, például a csúcsíves vagy renaissance stílust használnák föl forrás gyanánt. Akkor legalább elke-rülnők azt a veszélyt, hogy az új vetélytársak a régi román formákat hatásukban megrövidítsék. Leginkább azonban azt szeretném, ha a berendezést valamely határozott régi stílustól egész függetlenül terveznék, csak azzal a célzattal, hogy olyan műveket alkossanak, amelyek rajzolatukkal és színökkel beleilleszkednek az adott térbe. És ha azt hiszik, hogy a régi formák nyelvétől mégsem szabad elszakadnunk, akkor használják föl legalább egész szabadon, egyénileg kiképzett művészi módon, amely bennünk és későbbi nemzedékekben semmi kétséget se kelthessen a keletkezés kora iránt. Nem a lehető legnagyobb stílszerűség, hanem megszabadulás a stílszerűségtől, a régi formák művészi értékesítése, átalakítása és továbbfejlesztése, - - ez legyen akkor a jelszó ! Minden esetben azonban az legyen a vezérlő gondolat, hogy az új berendezési tárgyakat művészi, sajátos módon készítsük el, hogy művészetet állítsunk a művészet mellé. Csak így üt majd el az, ami új, a régitől, világosan és határozottan, mint egy más kor gyermeke és mégis művészi módon beleilleszkedve annak keretébe".

Egy másik példa. "Egy rokokó stílusú kis falusi templomot, amelyet csinos stukkók és mennyezetképek díszítenek, ki kell bővíteni. Nyugat felé nagy hajót építenek, úgy hogy keleten a régi templom már csak szentély gyanánt hat. Az alaprajz és fölépítés egyszerű, úgy hogy nem ad sok kétségre alkalmat. De a toldalék belső díszítése? Kövessük-e itt vakon a régi mintát? Elég gyakran ez történik meg. Ilyenkor az a fő törekvés, hogy az új stukkóművek lehetőleg csalódásig hasonlítsanak a régiekhez. Az új életre ébredt stukkótechnika rendkívüli fejlettségénél fogva ez nem okoz nehézséget. Ha pedig a régi templomban levő stukkóművek nem elégségesek ahhoz, hogy az új épület díszítésének a tervezésénél minta gyanánt szolgáljanak, akkor van elég más minta, vannak fényképgyűjtemények: azokhoz folyamodnak tanácsért, azokból lehet a tervező művész motívumait meríteni. Nehezebb már a régies mennyezetképek előállítása. Csak igen kevés művész van, aki mind kompozícióban, mind rajzban, mind színezésben a régi rokokó modort követni képes. De ezt az akadályt is legyőzik. Mire valók volnának a XVIII. század régi rézmetszetei és képei, ha nem értenének ahhoz, hogy a belőlök kiböngészett elemeket új kompozíciókká egyesítsük, hogy a rajongó és heves mozdulata szenteket, modorosan elrendezett ruházatukkal és arckifejezésökkel értékesítsük? Milyen nagy a büszkeség, ha minden szerencsésen elkészült és alig különböztethető meg a régitől! Mekkora a diadal, ha valamikor éppenséggel szakértő lép be gyanútlanul egy ilyen templomba és a hozzá toldott épületet diszítményeivel együtt réginek tartja! A munkában részes művészek tudása igazán tiszteletre méltó. Nagyra becsülöm, csudálom munkájukat. De minden alkalommal szomorúság fog el, valahányszor látom, mekkora művészi erőt fordítottak olyan munkára, amely nem tarthat magasabb művészi értékre igényt, minthogy csupa utánzásból és utánzóit érzésből van összeállítva. Mit nyújtanának ezek a művészek, ha saját nyelvünkön szólalhatnának meg!"

Hager megfigyelései, megjegyzései és tanácsai bizonyára általánosabb figyelmet érdemelnek. Semmi esetre sem vonatkoznak kizárólag a német viszonyokra. Hazánkban is előfordultak és előfordulnak hasonló esetek, mint amelyekkel ő foglalkozik. Minálunk is találkozunk azzal a rosszul alkalmazott kegyelettel, amely nem használ, hanem árt a régi művészetnek, korunk művészeti fejlődésének pedig egyenes ellensége. A következő néhány példa, amelyek mindegyike a legújabb korból van merítve, talán alkalmas arra, hogy éppen eltérő természeténél fogva több oldalról világítsa meg a szóban levő kérdést.

Egy vidéki városka csúcsíves templomának három oltárát — a főoltárt és két mellékoltárt — festményekkel, fafaragványokkal ékes, művészettörténeti szempontból jelentős középkori műveket, múzeumba helyezték. Az egyház a régiek helyett három új oltárt kap. A főoltár elkészült, de a hívek — és ebben igazuk volt - nem voltak a cserével megelégedve. Azt követelték, hogy a két régi mellékoltár helyébe állítsák azok hű másolatát. Ebben nem volt igazuk, -- de kívánságuk teljesül. A két régi oltár másolata kerül templomukba, holott elé-gedetlenségöknek az lett volna a természetes következménye, ha a mellékoltárok kivitele a főoltárénál jobb, művészibb lett volna. A másolatoknak semmi művészi értéke sincsen. Lehetnek jó vagy rossz másolatok, hűségöknek megfelelően, de művészi alkotásoknak semmi esetre sem tekinthetők. Az eredmény: művészeti és közgazdasági kár. Kárba vész a művész munkája, aki a másolatokat készíti, kárba vész az az összeg, amelybe a másolatok kerülnek. Miért állítunk egyéni élet nélkül szűkölködő utánzatokat a régi templomba, miért ne állíthatnánk új műveket, amelyek őszintén hirdetik keletkezésük korát? Új oltárok is tökéletesen beleillenek a régi környezetbe, ha tekintettel vannak annak sajátos követelményeire; új oltárok, minden régieskedés nélkül, ha igazán művészi alkotások, talán inkább elfeledtették volna a régi művészetért lelkesedő hívekkel azt, amit elvesztettek, mint a másolatok, amelyek mégsem pótolhatják teljesen az eredeti műveket.

Fölső-Magyarország egy falújában van egy román művészetű, igen érdekes, központi elrendezésű egyházi épület, amely eredetileg nyilván keresztelő templom volt. Négy félköríves apsis zárt körül egy négyzetes alaprajzú tért. Az épület közepén most torony emelkedik. Egyik apsisát a XVIII. században lebontották és az ilyképpen keletkezett nyilas elé hosszanti hajót építettek, úgy hogy a baptisterium jelenleg szentély gyanánt szolgál. A hajó építésének idejéből való a templom berendezése, díszítése: a gazdagon faragott és aranyozott oltár, a pompás szószék, a hajó falait díszítő festmények, amelyek rendkívül jellemző, értékes, rokokó stílusú keretekbe vannak foglalva. Néhány évvel ezelőtt tűz ütött ki a templomban és elhamvasztottá az oltár fölső részét, az oltárképpel együtt. Ennek következtében az a nézet merült föl, hogy a csonka oltárt egészen el kellene távolítani és a szentélynek megfelelően román stílusú új oltárt állítani helyébe. Szembeötlő, hogy ez a kívánság téves fölfogásból, a mai épület lényegének meg nem értéséből származik. A templom mai formájában a XVIII. században keletkezett, hosszanti hajója, a rokokó művészet alkotása, szerves alkotó része. A román oltár egyenesen művészietlen anachronizmus volna. A helyes megoldás kétféleképpen lehetséges. Vagy kiegészítik a tűzvész által megcsonkított oltár fölső részét, vagy múzeumban helyezik el a régi oltárt és új, modern, minden stílusbeli kényszertől ment új oltárt állítanak helyébe.

Az imént említett központi elrendezésű épülethez hasonló sorsra jutott egy szintén centrális és eredetileg szintén keresztelő templomnak épített, XIII. századbeli emlék. A XVIII. században hosszanti hajót építettek hozza, úgy hogy a régi rész ma szentély gyanánt szolgál. Az új épület azonban, amelynek különben művészeti értéke nincsen, olyan rossz állapotban van, hogy bedőléssel fenyeget. Új templomot kell tehát építeni. Ez alkalommal az a kérdés merül föl, vajjon a templomot a központi elrendezésű épülettől függetlenül építsük-e, vagy pedig vonjuk-e be azt az új épület keretébe ; vagyis kisértsük-e meg, hogy a régi emléket eredeti, önálló, magában zárt helyzetébe visszaállítsuk, vagy használjuk-e föl ismét szentély gyanánt? E kérdés eldöntése tisztán a helyzet elfogulatlan fölismerésétől függ. Az első esetben az emlék történetéből kitörlünk egy részt, azonkívül azt a föladatot vállaljuk magunkra, hogy a különálló épület bejáratát építészetileg kiképezzük. Csakhogy e föladat megoldásával — még az egykorú építészet formáinak leglelkiismeretesebb fölhasználása mellett is - - már túllőttünk a célon. Nem elégedtünk meg az eredeti épület fönntartásával, hanem helyreállítjuk, kiegészítjük azt, önkényesen megváltoztatjuk azt az állapotot, amelybe idők folytán jutott. A műemlékek gondozása szempontjából hasonlíthatlanul kedvezőbb eset, ha az új templom a régi szentélyhez épül hozzá.

Ez az eset azonban ismét egy kényes, elvi jelentőségű kérdést vet föl. Milyen stílusú legyen az új hosszanti épület? Az első pillanatban szinte természetesnek, kikerülhetlennek tűnik föl, hogy a régi szentély formáihoz kell alkalmazkodnia. Csakhamar azonban reájövünk arra, hogy ezzel az eljárással egyenesen képtelen, művészi szempontból fonák eredményt érünk el. A mostani szentély eredetileg más célra épült. Önálló, magában zárt épület volt. Alaprajzi elrendezése világos tanúságot tesz erről. Ha tehát az új rész stílusában megegyezik a szentélylyel, történeti szempontból lehetetlen helyzet áll elő, minthogy a hosszanti hajónak határozottan, minden kétséget kizáró és minden csalódást lehetetlenné tevő módon újabbnak kell lennie a szentélynél, mert annak a ténynek azonnal fölismerhetőnek kell lennie, hogy az előálló állapot nem eredeti, hanem újabb alakulás, kombináció eredménye. Az újonnan építendő hajó stílusa tekintetében teljesen szabad kezet hagyhatunk a tervező művésznek, csak azt kell kikötnünk, hogy a "stílszerűségtől", az eredeti rész formáinak követésétől szigorúan óvakodjék. A régi és új épület harmonikus összeegyeztetése bizonyára nehéz föladat, de megoldása annál szerencsésebb, művészi és történeti szempontból annál kielégítőbbb lesz, mennél határozottabban szembeötlik, hogy a hosszanti hajó később, korunkban épült.

Újabb történetünk egyik legdicsőbb alakjának készül síremléket állítani a nemzet, egy csúcsíves művészetű székesegyházban, legszebb, de fájdalom, szintén alaposan "helyre-állított" építészeti emlékeink egyikében. A műemlékek gondozásának a körébe esik az a gondoskodás, hogy a síremlék illő, méltó helyre kerüljön, olyan helyre, amely a kegyeletnek megfelel és a mellett harmonikus módon illeszkedjék bele a templom építészeti keretébe, annak együttes hatását ne zavarja. A kérlel-hetlen purizmus ideje, szerencsére, elmúlt már és így nem fenyeget az a veszély, hogy a síremlék versenyre fog kelni az épület formáival, csúcsíves stílusával. Meg kell fontolnunk azonban, hogy egyáltalán szabad-e ebben az esetben a síremlék tervezését valamely korszak művészeti formáihoz kötnünk. A történeti személy, akiről szó van, a XVIII. század első felében halt meg. Az a kérdés, vajjon ez a történeti adat alkalmas-e arra, hogy a síremlék stílusát meghatározza? Vagy talán a történeti szempont helytelen alkalmazása, logikai tévedés, ha ezt föltételezzük?

Régi síremlékeknek sokszor nagy a történeti jelentőségűk. Ismeretlen adatokat tartanak fönn számunkra; genealógiai, címertani, viselettörténeti szempontból megbecsülhetlen források. Ezt a történeti értéket azonban meg kell különböztetni a művészettörténeti értéktől, amely amattól teljesen független. A síremlék, mint művészeti alkotás, annak a kornak művészeti jellemét tartja fönn számunkra amelyben keletkezett. Síremlékek, amelyek különös körülményeknél fogva sokkal az elhunyt halála után keletkeznek, már nem történeti jelentőségű emlékek, vagy más értelemben azok, míg művészettörténeti szempontból elsőrangú jelentőségök lehet.

Azok, akik a csúcsíves templomba állítandó síremlék számára a barokk művészet formáit tartják kívánatosnak, — talán öntudatlanul -azt a történeti vonást akarják belevinni, amelyre nem tarthat igényt és nem veszik észre, hogy e mellett az emlék igazi történeti jelentőségén kívül a művészeti értéket is veszélyeztetik. Szabad, minden kényszertől ment művészi munka, korunk, nem a XVIII. szazad művészeti fölfogásának kifejezése modern formákkal, - csak ez teszi lehetővé, hogy a síremlék igazán művészi alkotás és igazán történeti jelentőségű emlék legyen. A "stílszerűség" követelménye ez esetben is csak végzetes hibáknak lehet a forrása.

A fölsorolt néhány példa is azt bizonyítja, hogy igen sok eset van, amikor a műemlékek gondozásának le szabad, sőt le kell mondania a "stílszerűség" követeléséről. Korunk művészetének kiküszöbölése régi templomainkból és világi épületeinkből meghamisítja a múltat és sivárrá teszi a jövőt. Következetlenség, ha például a lőcsei Szent Jakab templomban legfőbb gyönyörűségünket a különböző időkből származó berendezési tárgyak együttes hatásában találjuk és egyúttal, a stílszerűséget hajhászva, korcs, felemás műveket, a legjobb esetben sikerült hamisítványokat hagyunk az utókorra. Ebből a szempontból tekintve, a modern művészet megbecsülése nemcsak nem ellenkezik a műemlékek észszerű gondozásával, hanem hatalmas segítő társa annak.5

"Meddig fogja még az a sok derék festő és szobrász, aki nem akar régi modorban dolgozni, nyugodtan nézni, hogy előttük és műveik előtt rendszerint és rendszeresen bezárják a régi templomok és építészeti emlékek kapuit?" - kérdi Hager. Korunk művészeinek joguk van ahhoz, hogy igényt tartsanak arra a szerepre, amelyet soha és sehol sem tagadtak meg a művészektől. Természetes, hogy a modern műveknek alkalmazkodniuk kell a régi környezethez, de nem stílusukkal, részleteikkel, hanem tömegökkel, rajzolatukkal szín hatásukkal, általános jellegekkel. Ez azonban nem jelenti a művészi kifejezés korlátozását, a régieskedés követelését. Krakó egyik csúcsíves templomában egészen modern képes ablakokat látunk, amelyek tökéletes összhang vannak a régi épülettel, míg azok a szokásos üvegfestmények, amelyeket régi minták nyomán készítenek, művészietlen, száraz régies-kedésökkel ugyancsak eltévesztik céljokat. Korunk művészete nem lehet quantité négligeable még a régi művészet legrajongóbb tisztelőjének a szemében sem. A történeti fölfogás hamis alkalmazása, elfogultság, ha lélektelen utánzatokat, minden önállóság nélkül szűkölködő készítményeket inkább megtűrünk műemlékeink keretében, mint eredeti, őszinte művészi alkotásokat. Bűnt követünk el napjaink művészetével szemben, ha elvonjuk tőle azokat a nagy föladatokat, amelyek a műemlékek fönntartásának körében számára kínálkoznak.

Régi templomainkba bízvást beleállíthatunk modern műveket, oltárokat és orgonákat, szószékeket és szobrokat, padokat, egyéb berendezési tárgyakat. Nem sértik meg a kegyeletet és művészi érzést. Ha középkori templomok új kifestéséről van szó, ne folyamodjunk a régi mintákhoz, hanem törekedjünk arra, hogy a festett dísz az épület jellegének megfeleljen, de egyúttal nyíltan elárulja modern voltát. Ha valamely régi épülethez, gyakorlati oknál fogva, új részt kell hozzáépíteni, az ne legyen "stílszerű", hanem igazán új és csak tömegével, tagoltságával feleljen meg a réginek, ne igyekezzék egyes részleteivel a régit utánozni.

Az esetek igen hosszú sorát állapíthatnék meg, ahol a modern művészet joggal szerepelhetne a műemlékek gondozásának gyakorlatában. Igaz, hogy a kinálkozó föladatok már jellegeknél fogva is nehezek, csak a helyzet határozott fölismerése és finom művészi érzés segítségével oldhatók meg sikeresen. Őrizkednünk kell attól, hogy szabályokat állítsunk föl; csak az egyes esetek mérlegelése szabhatja meg az .eljárás helyes módját.

Ha a modern művészetnek az a joga, hogy leplezetlenül szerepeljen olyankor is, midőn műemlékek kiegészítéséről, bővítéséről, díszítéséről van szó, teljes mértékben érvényesül, eltűnnek majd azok a kontárok, akiknek a régi művészet formáinak - - rendesen fogyatékos — ismerete, értelmetlen, szellemtelen utánzása alkalmat adott arra, hogy a múlt századok alkotásait elcsúfítsák. Ha megismerjük, hogy a "stílszerűség" sokszor üres, sőt veszedelmes szó, ha elismerjük, hogy a műemlékeket nem kell korunk művészetétől féltenünk, akkor azt is remélhetjük, hogy a kinálkozó új föladatok üdvös hatást fognak gyakorolni művészetünk fejlődésére.

ÉBER LÁSZLÓ


1 G. G. Dehio. Denkmalschutz und Denkmalpflege im neunzehnten Jahrhundert Strassburg, 1905.

2 B. Ebhardt, Lieber Verfall. Erhaltung und Wiederherstellung von Baudenkmalen, mit Regeln für praktische Ausführungen. Berlin, 1905

3 V. ö. Riegl Alois mélyreható fejtegetéseit a műemlékek "régiségi értékéről". (Der moderne Denkmalkultus, sein Wesen und seine Entstehung. Bécs-Lipcse, 1903.)

4 A bambergi székesegyház "helyreállításakor" Heideloff és Gärtner építészek valamennyi, nem a középkorból származó berendezési tárgyat eltávolítottak. I. Lajos bajor királynak az volt az óhaja, "hogy a szent és nagyszerű emlék elcsúfitásaitól kijavíttassák és e fönséges templom zavartalan képe az eredeti stílusban állíttassék helyre". Ez alkalommal egy kereskedő 147 mázsa rezet és bronzot vásárolt össze, - - a lebontott oltárok és síremlékek romjait. — Ismeretes egyébiránt, hogy a pozsonyi koronázó templom "eredeti góth stílusa szerinti helyreállítása miatt" Donner Rafael két ólomból öntött hatalmas angyalszobrát — nemzeti múzeumunk büszkeségét — majdnem beolvasztották !

5 Delacroix a kölni jezsuita templomról: "Annak ellenkezője, amit mi ma csinálunk. Anélkül, hogy azzal vesződtek volna, hogy más kor emlékeit másolják, azt csináltak, amit tudtak, összekeverték a gótikát, renais-sanceot, szóval valamennyi stílust. Igazán művészi művészek elragadó egészet tudtak belőle csinálni". Naplójegyzetek, 1850.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003