Negyedik évfolyam, 1905    |   Ötödik szám    |    p. 315-323.
 

 


ÉRMEK ÉS PLAKETTEK

A modern esztétika, amely a reneszánsz művészi ideálját: a művészetek egységét hirdeti, mint az éltető napsugár új bimbófakadásra felcsókolta a művészet fáján egyik évszázadokon át meddő volt ágat: az éremművészetet. Főleg Roger Marx francia író lelkes apostolkodásának köszönhető az a nagy érdeklődés, amely most világszerte az éremművészet iránt mutatkozik s amely a művészet e nemes és kiválóan értékes ágát az őt megillető rangra emelte. Marxot ugyanis az 1889. évi párisi retroszpektiv-kiállítás arra indította, hogy az éremművészetet alapos esztétikai tanulmány tárgyává tegye s a néhány évvel később megjelent klasszikus könyve oly mély hatástgyakorolt Paris művészbarát-köreire, hogy már 1899-ben megalakulhatott a "Société des amis de la Medaille", amelynek nyomán nemsokára a művelt világ egyéb gócpontjain is keletkeztek hasonló célú egyesületek. Most, hogy minálunk is lelkes műbarátok a célból csoportosultak, hogy a csírájában levő magyar éremművészetet fejleszszék, helyén való lesz egy-két szót e nemes művészet céljairól és szépségeiről elmondani.

A régi, dogmatikus esztétika egyik sarkalatos hibája volt, hogy a művészet alkotásait bürokrata módon osztályozta: iktató volt és nem a szépnek megismerője. Legfontosabb feladatának tekintette, az elbírálása alá kerülő műtárgyakat megfelelő cédulákkal ellátva megfelelő fiókban helyezni el. A régebbi műtörténelmek iskolákról regélnek, azoknak keletkezéséről, fejlődéséről és hanyatlásáról; lelkiismeretesen lajstromozzák az egyes iskolák leltárát, tömérdek név és számadatot halmoznak fel, de szinte rettegve tartózkodnak attól, hogy a száraz adatokon kívül a művészetek benső vibráló életét is kutassák, így természetes, hogy az éremművészet alkotásaival nem tudtak boldogulni. Nem tudták ugyanis, vajjon a numizmatikához sorolják-e, átengedvén ilyformán a művészet ezen ágát a régészetnek, vagy pedig, mint a szobrászatnak alantas fokát, valamelyes alosztályban helyezzék-e el? S a művészetnek ezen Linné-re emlékeztető felfogása tényleg azt eredményezte, hogy az éremművészetet soká mint "kisplasztikát" könyvelték el a paragrafusokban megmerevedett esztétika poros foliánsaiba. S aki a dolgok felületén szeret kalandozni, aki nem érzi a vágyát annak, hogy a rejtett mélységekbe is hatoljon, az az éremművészetben tényleg nem látott mást bájos kis játéknál, melyet a szobrász fáradságos munkája közepette játszi kedvtelésből készített. Mert igaz, az éremművész mintáz, sőt az is áll, hogy az alakokról, amelyeket a kis érclemezre varázsolni óhajt, előbb agyagmodelleket, az úgynevezett "maquettes"-eket formál. De ezzel a két művészet közt mutatkozó analógia már ki is van merítve.

Méltóztassanak, kérem, azt a kis érmet vagy plakettet beható figyelmük tárgyává tenni és azután számot adni önmaguknak arról az impresszióról, amelyet nyertek. Az esztétikai öröm, amelyet e kis műtárgy élvezésénél érzünk, összehasonlíthatlanul más, mint az az érzés, amelyet a szoborban való gyönyörködés bennünk kivált. Aki valamelyes művészi érem szépségeiben elmerül, annak a lelkében egy bűbájos népdal fog zengeni, amelynek szövegét csak a magány fokozott fogékonysága érteti meg velünk. A szobor harsogó páthosza azonban az utca zsibongó zaja közepette ezrekhez szól. Talán azért, mert az érem kicsiny és a szobor nagy? Nem. Az igazi művész ezen a szerény érclapon az egész emberiséget felölelő eszmét képes monumentális hatással kifejezni. A lényeges különbség csak abban rejlik, hogy míg az érem intim vallomása a művészieteknek, úgyszólván meghatott suttogása, addig a szobor annak pate-tikus, diadalmasan büszkélkedő nyilatkozása. Ez az intim vonása közel hozza az éremművészetet a grafikához, amelylyel különben is közeli rokonságot tart. A rézmetszetekre és karcokra, a művészietek e szubtilis dokumentumaira kell gondolnunk, amik az éremművészettel még abban a rokonvonásban is találkoznak, hogy tetszés szerinti példányszámban sokszorosítva, nemcsak a büszkék kincseit öregbítik, hanem az alázatosak otthonába is hatolva, azoknak lelkét is nemes örömmel töltik el. Ellentétben tehát az arisztokratikus szobrászattal, igazán demokratikus művészet: Deposuit potentes de sede et exaltavit humiles. Mint a népdal, áldást és vigaszt visz az érem a legszerényebb kunyhóba is, lévén rendeltetése, hogy ragyogó napokról regéljen, ünnepekről, amik túlemelkednek a színtelen hétköznapon ; emberekről, akik távol állva a vásári zsibajtól, az emberiség fenséges eszméit fényes diadalokkal gazdagították. Vagy a magábaszállásra ösztökélnek, amikor a sors tragikus fordulatait az elpusztíthatlan érclemezbe vésve, komoly intelmül az utódokra hagyják. Oly művészet ez, amely a legszűkebb családi körben s a megmérhetlen világűrben mozog. Követi az egyes embert kulturacselekedeteinek magaslatára, résztvesz a családok örömében és keserveiben, megörökíti a nemzetek fénykorait és sötét megpróbáltatásait és így megírója lesz kiváló életrajzoknak, jelentőségteljes krónikáknak, mozgalmas történelmi időszakoknak. És mivel eszmekörébe minden problémát befogad, amelyet a kultúra fejlődése felszínre vet, ma költő az éremművész, holnap bölcsész és holnapután a társadalmi tünetek mély kutatója : minden eszmének művészi hirdetője. S mivel mindig lelke mélyéből hirdet, az ő művészetére illik talán leginkább a Ruskin szép mondása: "The art is praise". És így nemcsak a művészetnek szolgál. Mert a mellett, hogy ideálja művészeti alakításával esztétikai gyönyört kelt; világos kifejezés! eszközeivel összehasonlíthatlanul szélesebb rétegekkel érteti meg az eszmét, mint az a prózaíró vagy a költő szókincsének adatott volna. Amit most az éremművészet eszmetartal-máról elmondtam, könnyen csábíthatna arra a téves értelmezésre, mintha egy merően, vagy legalább is lényegesen célzatos művészettel állnánk szemben. Igaz : az éremművész legyen költő, legyen sok esetben bölcsész vagy szociálpolitikus is. De ne követeljük tőle, hogy rabszolgai tolmácsa legyen valamelyes eszmének, amely lelkében nem talál visszhangra. Kötelessége az eszmét, amelynek művészetét szenteli, nemcsak világosan, de könnyen érthetően is kifejezni, mert művészete nem csupán a kiválasztottakhoz szól, hanem kell, hogy a nép tömegével is megértesse magát. Azért teljesítenie kell, amit Schiller a művészektől követelt: föléje kell emelkednie a valóságnak, de meg kell állnia azon a körön belül, ahová az emberi érzékek hatolhatnak. A tárgy mélyéből kell merítenie és azt poétikus tartalommal gazdagítani. Más szóval: mutassa meg a művész, hogy a saját lelkülete hogyan viszonyul a kifejezni óhajtott ideálhoz: szólaltassa meg azokat az alakokat, amelyek a lelkében élnek. - Minél világosabb, minél könnyebben érthető azoknak a szava, annál nagyobb az alkotó művészete. És annál artisz-tikusabb lesz az alkotása, minél finomabb az összhang, amely a saját érzése és a kifejezett eszme közt létesül. Ezért művészietlenül kell hogy hasson az olyan modern érem, amely a görög-római mitológia szótárából veszi kölcsön kifejezési eszközeit; amely oly allegóriákban beszél, amik a modern gondolatvilág határán túl esnek; amely rég alámerült világok kincseiből aknáz szimbólumokat, hogy tetteket és vágyakat hirdessen, amelyek a mi korunkat mozgatják. Ilyen érmek láttára ugyanaz az érzésünk, mintha valaki egy rég kihalt nyelven beszélne hozzánk. Mint a költő a saját nyelvét használja, hogy megértessék, úgy az éremművész is a saját korának formanyelvében hirdesse azokat az eszméket és problémákat, amik a mi modern kultúránkat foglalkoztatják.

Az éremművészben épp úgy, mint a festőkarcolóban, a képzőművész a költővel frigybe lép. Ha feladatát művésziesen akarja megoldani: első sorban a fantáziájának akad dolga. Felidézi lelkében azokat az alakokat, amik majd büszke hirdetői leendnek az eszmének. Hívja őket és azok jelentkeznek. Előbb, mintha finom ködfátyol takarná őket: elmosódott körvonalakban, de hangos gesztusokkal. És a fantázia titokzatosan dolgozik: értékeli a jelentkező alakok kifejezési erejét, megállapítja az egymásközti viszonyukat s elküldi a hivatlan jövevényeket. És amint a víziók sokaságából a felesleges alakok távoznak: mind erősebb életet nyer a benső jelenség. Most a kép, amely a lélek megmérhetlen birodalmát egészen betölti, a pici érclapra vágyódik. Itt közvetítőre van szükség: a rajzra. Amíg azonban a rajzoló fantáziájának szabad mozgást engedhet, amíg ő benyomásait csak szubjektivitása által vezérelve, az anyag szigorú törvényeitől függetlenül vetheti papírra : addig az éremművésznek drakonikus követelményeknek kell magát alávetnie: a reliefszerű kezelés feltételeinek. A grafikai eszköz, a fényt és az árnyékot még sokkal bőkezűbben osztogathatja, mint maga az ecset, amelynek pedig a gazdagon megrakott paletta áll rendelkezésre. A rajzoló egyetlen finom körvonallal dramatikus mozgásnak keltheti a benyomását. Szabadságában áll a hátteret céljaira kiaknázni s a tónus változatosságaival életteljes rithmust adhat alakjainak. Mindezen szabadságoktól az éremművész meg van fosztva: ő az árnykörvonalt (Silhouette) keresi, amely a fényt és az árnyat egyszerre megadja és ezt a silhouette-t azzal a kis felülettel kell összhangzásba hoznia, amely művészetének egy kis köralakú, vagy négyszögű érclemez alakjában rendelkezésére áll. Ha pedig a művészetét csak a fantáziájára vagy a ritmusra akarná koncentrálni, akkor megtörné azt az erőt, amelyre a mintázásnál szüksége van. Vagyis műve híján volna a legjellemzőbb tulajdonságának: a reliefszerű hatásnak.

Roger Marx és a hamburgi Kunsthalle geniális igazgatója, Lichtwark, aki szintén nagyobb művet írt az éremművészetről, az alkotás e szubtilis folyamatát alaposan tanulmányozták. Rendkívül értékes tapasztalataikat a következőkben foglalom össze: Első feladata az éremművésznek, hogy a plakett négyszögében vagy az érem körvonalán belül a szilhouette-t megkeresse. Ha látja, hogy a lelkében felmerült képet ily módon nem fejezheti ki, akkor újból kell kezdenie. Ami azonban ritkán esik meg, ha a benső koncepció kellő gonddal megtörtént vala, lévén egyik kifür-készhetlen misztériuma a művészi alkotásnak, hogy a megvalósítható kép mindig sokkal erősebb körvonalakban áll az alkotó lelki szemei előtt, mint minden más lehetőség. Csak amikor a Silhouette és az alakok tömege a rajz gyors eszközeivel meg vannak rögzítve, csak akkor lép előtérbe a szobrász. A kompozíciót szélesen kezelt vázlatban a rajzból a reliefbe ülteti át. Ez a harmadik stádium. Ha a művész úgy találja, hogy a teljes összhangot még mindig nem érte el, akkor a rajzhoz fordul vissza. Ha pedig a kutató szem semmilyen diszharmóniát nem képes fölfedezni, akkor a természet tanulmányozása kezdődik. Itt újból a rajzolónak akad dolga, aki az egyes alakokról akt-tanulmány okát, a fontosabb tagokról több rajzot is készít. Chaplain, a francia éremművészet e büszkesége, például soványabb és teltebb modell teste után külön-külön tanulmányokat szokott rajzolni. Mielőtt az éremművész újból munkába foghatna, még a szobrászra vár egy fontos feladat megoldása. A rajz alapján minden alakról, főleg olyanról, amely antik mezbe van öltözve, fél métertől egészen egy méterig terjedő nagyságban agyagmintát készít. Ezen modell először is számot ad a proporciók feltétlen helyes voltáról, azon-felül pedig támpontot nyújt a mozgások értékelésére és azáltal, hogy finom muszelin-szövetekbe burkolják, a jelmezmotivumok kipróbálását is lehetővé teszi. Csak ezek után kezdődik az éremművész munkája. Az alapját megadják a rajztanulmányok, az agyagminták (maquettes) és sokszor még az élő modellek is. Az első érem-modellt viaszkból vagy agyagból mintázzák, és ezt, ha teljesen sikerült, gipszbe öntik. A finom gipszanyagon végzi azután a művész az utolsó csiszolási munkát. Ez a minta azonban sokkal nagyobb méretű, mint a kontemplált érem. Ezt vasba (nem pedig bronzba, amely lágy-sága folytán a gépmunkára nem alkalmas) öntik és a redukálógép segítségével a kívánt méretekre redukálják. Legros, Charpentier és Canin nem használják e szubtilis finomságú gépet és ha tisztán az esztétikai szempontot mérlegeljük: igazuk van. Ámbátor Chaplain és Roty remekei bizonyítják, hogy a "tour a reduire" a művész munkáján semmiféle gépnyomot nem hagy.

Ebből látható, hogy a szerény érem vagy plakett alapjában véve egy igen komplikált művészi alkotásnak az eredménye. Szigorúan véve azonban csak Francois Poinscarme óta lett azzá, aki a múlt század közepe táján mint első szakított a régi hagyományokkal s így az éremművészetet kiragadta a numizmatika köréből. Merész vállalkozásnak tetszett akkor, hogy az érmekről a szokásos volt szegélyt elhagyta, hogy a merev antikva írás helyébe az éremkompozició dekorativ hatását kiegészítő individuális betűket használt. Ezen, előttünk természetesnek látszó újítás akkoriban forradalomnak tetszett s az is volt, amennyiben az éremművészetet addig nem sejtett fejlődési lehetőségek elé állította s így megújította azt a Vittore Pisano óta elévült okiratot, amely az éremművészetnek polgárjogot adományozott a nagyművészetek fényes birodalmában.

A fölirat egyáltalán igen kényes pontja az éremnek vagy plakettnek. Érzésem szivesebben nélkülözné ezeket a magyarázó betűket, amik sokszor igen bántóan emlékeztetnek a primitív festészet szövegszalagjaira. De oly esetekben, amikor az éremművészet krónikái vagy történelmi céloknak szolgál, nehezen lesz elkerülhető a fölirat alkalmazása. Ilyen elkerülhetlen esetekben azonban tartsa szem előtt a művész, hogy feladata nemcsak emléktárgyakat készíteni, hanem művészeti alkotást létrehozni, így a fölirat háttérbe szorul. Az írás karaktere alárendelendő a kompozíció jellegének. És finom érzék kell ahhoz, hogy a betűk páthosza ne harsogja túl a portré vagy az alakok szózatát, hanem csak halk magyarázója legyen annak, amit a kompozíció beszédes kifejezése elhallgat. Ezért a nagy érem-művészek - - Roty szava szerint - - paneel-nek gondolják az érem vagy plakett felületet, amelybe az írás mint dekorativ elem beilleszkedik. Természetes ilyenformán, hogy a föliratnak egyéninek kell lennie. Mert épp oly ferdén hat, ha egy modern vívmányt gótikus betűkkel hirdetünk, minthogy fura, ha egy történelmi alak úgynevezett szecessziós írásban talál keretet. És nem kevésbbé komikusán hat, ha a művész a saját monogrammjára oly nagy betűket használ, melyek a szemlélő pillantását szinte kihívóan maguknak foglalják le. E részben Charpentier művészete a legtökéletesebb. Plakettjein ritkán találunk föliratokat. Mint az egyszerűségében fenséges kompozíció nagymestere kerüli a csoportokat, az allegóriákat, hanem az emberi cselekvés nagy gesztusaival monumentális szimbólumokat szólaltat meg. A magyarázó betűre nincsen szüksége. Aki a nehéz, leigázó munka köréből vett plakettjeit nézi, megérti a Charpentier lelkületét. Tudja, hogy a mester nem a naturalizmus művészeti elvét hirdeti, tudja, hogy nem akar művészpolitikai polémiákba bocsátkozni, hanem meghatva áll egy végtelenül mélységes szociális érzésnek a hatalmas kifejezése előtt, amely, mint a biblia egyszerű, de lelket rázó szava többet árul el a kitagadottak keserveiből, mint ezrek jaj szava azt tehetné. És nekem Charpentier plakettjei azok, amik talán legszembeötlőbben tüntetik fel azt a benső differenciát, amely az érem és a plakett közt fennáll. Az ő szélesen kezelt plakettjei úgy viszonyulnak a hajfinom vésetű érmekhez, mint a festő karcoló lapja valamelyes régebbi keletű acélmetszethez. És így mondhatjuk, hogy Charpentier adta meg a plakettstílusnak azt az irányát, amelyet követve, ez az éremtől független, önálló és nagy jövőjű művészetté fog fejlődhetni.

Örvendetes jelenség, hogy fiatal művészgárdánk néhány jeles tagja a művészet e nemes és értékes ágát nagy szeretettel kezdi ápolni. Nem puszta véletlen dolga, hogy az éremművészet újjáélesztése és fölvirágoztatása épp Franciaországban esett meg. A francia történelmi érzésű nemzet. Szeret elmerengni történelmének fényes lapjain s bár a haladást írta zászlajára, szívében hordja a múltat, azok emlékét, akik a jelen álmait, a jövő dicsőségét elősegítették. Történelmi érzésű nemzet a magyar is — és híven emlékező. A jubileumok hazájában szinte nemzetivé fejlődhetnék az érmek és plakettek művészete. Egyetlen ellensége, amely fejlődését eddigelé gátolja: a bankett. Pedig csak arra kellene gondolni, hogy az asztaljegyek áráért nemcsak a jubiláló, hanem az annak örömében osztozók is egy-egy örökéletű és művészi plakettet kaphatnának. És lenne kevesebb gyomorbaj és több magyar művészet. És a családi örömnapokat menynyire nemesebbé tenné egy ily finomérzésű megörökítés, mint a rendszerint Ízléstelen és még többször kelletlen ajándék, amely a házasságok és születésnapok hőseit oly sokszor zavarba ejti. Mondom: ebben a híven emlékező országban széles talaja lenne az éremművészetnek. Csak a munkálóit nélkülözzük, akik termékenyítenék. Az érembarátok egyesületéhez sok szép remény fűződik. És szép és nemes célját el is fogja érni, ha sikeresen megérteti a magyar közönséggel: a bankettezés és az igazi kegyelet közti különbséget.

LEIPNIK L. NÁNDOR


ÉS MEGYÜNK AZ ÉLETEN KERESZTÜL BECK Ö. FÜLÖP MŰVE
ÉS MEGYÜNK AZ ÉLETEN KERESZTÜL BECK Ö. FÜLÖP MŰVE

EGY MUNKÁS ÉLET ALLEGÓRIÁJA BECK Ö. FÜLÖP MŰVE
EGY MUNKÁS ÉLET ALLEGÓRIÁJA BECK Ö. FÜLÖP MŰVE

ARCKÉP PLAKETTEK BECK Ö. FÜLÖP MÜVEI
ARCKÉP PLAKETTEK BECK Ö. FÜLÖP MÜVEI

GRÓF SZÉCHENYI FERENC BECK Ö. FÜLÖP MŰVE
GRÓF SZÉCHENYI FERENC BECK Ö. FÜLÖP MŰVE

JÁNOS BÁCSI BECK Ö. FÜLÖP MŰVE
JÁNOS BÁCSI BECK Ö. FÜLÖP MŰVE

TANULMÁNY EGY RÁKÓCZI PLAKETTHEZ BECK Ö. FÜLÖP MŰVE
TANULMÁNY EGY RÁKÓCZI PLAKETTHEZ BECK Ö. FÜLÖP MŰVE

EGY MUNKÁS ÉLET ALLEGÓRIÁJA BECK Ö. FÜLÖP MŰVE
EGY MUNKÁS ÉLET ALLEGÓRIÁJA BECK Ö. FÜLÖP MŰVE

AZ AGANCS KIÁLLÍTÁS PLAKETTJE BECK Ö. FÜLÖP MŰVE
AZ AGANCS KIÁLLÍTÁS PLAKETTJE BECK Ö. FÜLÖP MŰVE


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003