Negyedik évfolyam, 1905    |   Harmadik szám    |    p. 190-200.
 

 

AZ ÚJABB FESTÉSZET FEJLŐDÉSE

A legfiatalabb magyar művészet érdemes munkásai akkor indultak útnak, amikor európaszerte a francia földön fogant tiszta naturalizmusra esküdtek a türelmetlen fiatal művészek s ádáz átok alá fogtak mindenkit, aki más vallásban iparkodott üdvözülni.

A mieink is, hallották még a naturalisták forradalmának kürtharsogását, - - milyen öblös kürtbe fújtak már gyöngébb tüdejűek! - - hallották, és riadónak hitték azt is, ami már takarodót jelentett.

Mert igen, forradalom volt az.

Az elaggott, formalizmusokban tehetetlenné zsibbadt, agyonhűdött hivatalos művészet zsarnoksága ellen lázadtak s taposták, kaszabolták, törték pozdorjává a lim-lomot... de az ereklyéket is. A bálvány ellen zúdultak s persze, mint a bálványrombolók rendesen, kímélni nem tudták magát az oltárt sem.

Nézzük meg csak közelebbről, mi történt akkoriban?

Az apránként elavult s tehetetlenné vénült jelképes, bölcselkedő s elbeszélő művészetben az egyéniség már nem érvényesülhetett, minden individualitás ott zsibbadt a hivatalos uralomra jutott tekintély zsarnokilag megszabott kánonjaiban s a művészet alól kicsusszant a tápláló és éltető talaj, a művészet mandarinjai nem törődtek a természettel. A visszahatás, mint rendesen, nem maradt el s megszületett a föltétlen naturalizmus. Mint minden heves reakció, túlzásba csapott az is: csakhamar olyan szolgailag másolták a természetet, annyira kizárólagosak lettek elveikben, hogy akkor meg az csavarta gúzsba az egyéniséget.

Körülbelül ötven esztendeig tartott ez a második szolgaság s ez idő alatt kevés, néhány igazi nagy egyéniség jutott csak lélegzethez.

Legtöbben a damvillersi mestert, Bastien Lepaget (1848—1884) ismerték el Messiásnak.

Bastien-Lepage, istenadta nagy tehetsége s bámulatos tudása révén, egy-egy képén csalódásig hűen ábrázolja nemcsak a természetet, de annak pillanatonkint változó hangulatait is vászonra tudja fogni; az árnyalatok megkülönböztetésében, a természetben megjelenő színek átérzésében igaz s a legtárgyi-lagosabban hű, és mégis, - művészete, lelki tartalomban meg sem közelíti mestere, Manet művészetét. Manet, erőszakos és gyakran durva előadása ellenére is, megkapóbban, meggyőzőbben ábrázolta nemcsak az élő lények, de a szabad természetben látott helyzetek tartalmát, legbensőbb életét.

És mégsem Manet teremtett vallást, - - Bas-tien-Lepagenek akadtak óriási, csábító, megtévesztő sikerei. Őt minden félig-meddig látni s emlékezni tudó ember azonnal megértette; festők, műkedvelők, a nagyközönség is, elragadtatással mutogatták egymásnak Bastien-Lepage képein a részleteket. Tagadhatatlan, ő majdnem fotografikus hűséggel adta vissza a legkülönfélébb anyagok külsejét. Tömérdek tanítványa, s még több utánzója támadt; akkor hirdették, hogy minden egyéni látás csak merő szédelgés, hallatlan, vakmerő, bűnös elbizakodottság, szentségtörés a természet igaz megjelenésével szemben !

Nem egy finom, de gyöngédebb egyéniségű művész senyvedt el abban a türelmetlen, abban az inkvizitorilag kizárólagos korban. Akárhányan, letették a palettát, elfordultak művészetüktől, mert nem merték azt cselekedni, ami után lelkűk áhítozott, nem merték s utóbb már nem is tudták egyéni érzelmeiket, elragadtatásaikat, örömüket s fájdalmukat vászonra vetni, - mert nyilván maguk is meginogtak önmagukba vetett hitükben és már maguk sem tudták becsületes, őszinte dolognak tekinteni azt, hogy ők másként írják le a, természetet, mint amilyennek azt a normális emberek ezrei látják.

így esett, hogy a fiatalsággal, örök üde-seggel, a megváltó erővel Ígérkező forradalom ellenére, a hetvenes és nyolczvanas években, - Millet, Corot, Th. Rousseau s a nagy barbizoniak letűnte után, a képek unalmasán, elcsüggesztően, közönytárasztóan kezdtek egymáshoz hasonlítani.

A revolució ismét csődöt mondott s kártevését szép lassan, enyhén, szinte észrevétlenül kezdte javítgatni, ismét csak az áldott evolúció.

Aki akkoriban a nevezetesebb európai tárlatokat figyelemmel kisérte, szinte magában a természet szépségében lett hajlandó kételkedni. Az a tömérdek unalmas, az a sok egyformán útszéli kép kétségbevonhatatlan hűséggel, le nem tagadható szorgalommal és fárasztó lelkiismeretességgel adta ugyan a természet legkülönfélébb aspektusait, — de annyira elkedvetlenítő, olyan közönyt keltő s mégis elszomorító tárgyilagos ridegséggel, akár megannyi pontos inventár.

Szerencsére, jött Böcklin, jött egy-kéf hozzáfogható erős egyéniség, - hoztak magukkal az angol Turner ízéből is valamit, de azt más ritmus szerint adagolták, - jöttek s megbolygatták azt az ásitozni kezdő harmóniát.

Részben a naivitás bátorságával, részben egész öntudatosan állították önmagukat szembe a terpeszkedő bálványokkal. Eleinte, volt részük megcsúfoltatásban, kijutott nek'ik az üldözésből is, - - diadalmaskodtak s diadaluk révén, természetes jogait visszanyerte az egyéniség, az egyedül üdvözítőnek hirdetett realizmus kénytelen lett megengedni, hogy más vallásban is üdvözülhessen a művész.

Ami a művészetek históriájában ismételten megesett: a tárgyilagos másolás kotródott ismét a szubjektív költői ihlet útjából.

És ez a küzdelem is szolgált, ismét, egy tanúsággal a gondolkozó emberiségnek. A művészet terén az egyenlőség elméletét ezzel is letárgyalták ismét. Az erős egyén s az engedelmes nyáj ... az egyéni teremtő erő s a nivelláló kollektivizmus . . . Ezt a nagyon régi igazságot, amelyet szüntelen tudunk s amelyet mindegyre elfelejtünk, ezt fedeztük föl ismét.

Az egyes hivatottak zászlóbontása csakhamar talpra állította az akoltól irtózókat s kis híjjá, hogy ismét túlzásba nem csapott az új irány.

Hirtelenében és hirtelen, mindenki egyéni akart lenni. Azonnal! . . . Már-már hallottunk olyasmit is, hogy nincs okvetlenül szükség arra a sok természettanulmányozásra, fölösleges a sok lelkiismeretes vizsgálódás : a művész születik s ha homlokán a múzsa csókja, ha a választottak közül való, mélyedjen el saját lelkében, merítsen a maga poeziséből... és más efféle ostobaságokat is rebesgettek már a boldogulni, a föltűnni sebesen óhajtók.

Szerencse, hogy kész sablon még nem volt Hány olyan született, olyan múzsacsókos, olyan nyiratlan üstökű kiválasztott zsebelt volna abból a sablonból s tákolt volna össze magának belőle egyéniséget! . . . De, például Böcklinből sablont csinálni nem lehetett, épp oly kevéssé nem, mint ahogy a vihar fönséges zenéjét ritmusba szedni nem lehet. Az a vulkanikus erejű ember, minden újabb alkotásával szinte szétugrasztótta, legalább is zavarta, s kétségbeejtette az őt bálványozni és utánozni annyira kész nyáj át.

Tarka idő volt az!

Hány furcsa, hány érdekes, mennyi színes próbálkozás ! És mily sok képtelenség, mennyi abnormitás! . . . A mankóra utalt emberek, botra se mertek támaszkodni. A bénák kerekedtek táncra s rótták a lehetetlen vargabetűket. Alig lett meg valami, az nyomban régi, elavult volt. Összezavarodott valamennyi megállapított, régi fogalom. A közönség elhült csodálkozásában, nem tudott mihez igazodni. Mi a maradandó alkotás a sok eszeveszett abszurdum között? . . . Miben higyjen s mi múlik el holnapra, ma estére már? ...

Akkoriban zavarogtak a különféle impresz-szionisták, a szimbolisták, prerafaelisták, keresők, a pontozók, az ultranaivok, - - és rágalmazták, szidták, átkozták egymás portékáját. A legszélsőbb határokon alapított iskolát, pl. Paul Signac (Groupe neoimpressioniste) s köréje csoportosultak a Pisarro testvérek hárman, Charles Angraud, Henrié-Edmond Cross, Maxi-milien Luce, Antoine de la Rochefoucauld, Théo van Rysselberghe, akinek a vászon már nem volt elég, a képrámára is kiáradt apostoli lelke. Képeik közt az első pillanatban azt hitte az ember, valami kaján társaságba került, ahol gúnyt űztek belőle s nevetségessé akarják tenni; aztán nyugtalanság fogott el bennünket : tulajdonkép mi is hát ez? ... Elméletük, mert elméletből mindig telik folt a művészi tökéletlenségre, - - alapelveiben, szintén abból a forradalmi mozgalomból indult ki, melyről már szólottunk, amely felszabadította az igazi tehetségeket csakúgy, mint a művészet köntösében kalandorkodó spekulációt. Ők is Boningtont, Constablet, Turnert, a mázsás lépésekkel induló angolokat vallották őseiknek, hódolattal emlegették Rousseaut s kedves volt nékik Huet és Dupré, Millet és Courbet. Elágazásukat Cézanneal magyarázták, aki már a harmincas években vakmerő, de túllicitálta őt Sisley és Caillebotte, akik először hangoztatták a szűz színek jogait s hat szín és a tónusok átmeneti árnyalataival iparkodtak visszaadni a tárgyak színeit, a környezet reflexeit, a levegő, a világosság és az árnyék rezgéseit. Ezeknek nyomába lépett a modern impresszionizmus: Edgard Degas, Edouard Manet, Claude Monet, Camille Pissarro, Jean Francois Raffaelli és Auguste Renoir, hirdetvén az egyszerűséget, minden igaz művész szent jelszavát. Egészen helyes társaság, fényes genealógia s amit tanítottak, az valóságos művészet: egyszerűség és tisztaság a terv kivitelében ; keresése a makulátlan színnek s a napsugár harmóniáinak; a renaissance nemessége a vonalakban s undorodás a hatásvadászat szennyes fogásairól ...

Ki hinné, hogy ezeket a művészeket vallották apostolaiknak s e tanításokra alapították elméletüket Signacék is, megtoldva a pontozás elméletével. Kimondták, hogy műteremre nincsen szükség, az ihletett művész ott fest, abban a világításban, ahol az ihlet utoléri; a művész első sorban az atmoszférikus hatásokat tanulmányozza, a szomszédság színeinek hatását az egyes testekre ; a művész necsak eszménynyel szolgáljon (itt kezd bonyolulni az elmélet), de fesse a természetet a maga teljes mivoltában; nincs fekete árnyék, teli van színnel az árnyék is ; a meleg színeket kerülni kell, hideg színekben a művészet . . . Mindez úgy hangzik, mintha teljesen elfogadható volna !

A túlzás leginkább ott válik nyugtalanítóvá, ahol a levegőrezgésen alapuló elmélettel magyarázták eljárásukat: a pontozást.

Tudni kell, hogy a színek fizikai tanulmányozását Charles Bourgeois kezdte meg 1812-ben s később Chevreul szedte törvényekbe (Loi du contraste simultane de cou-leurs). A prizmán keresztül bocsátott napsugár hat színre bomlik, a hat alapszínre: sárga, piros, kék, ibolya, zöld és narancs. Primitív a három első, azokat semmiféle keverés útján előállítani nem lehet: összetett az ibolya, a zöld és a narancs, mert például az ibolyát megkapjuk a kék és a piros keverékéből, zöldet ad a sárga és a kék, a pirosból és sárgából pedig narancsszín lesz A hat szín közé esik az átmenetek végtelen sokasága, ezer és ezer árnyalat egy színben is.

A neo-impresszionisták csak a hat színt tűrték palettájukon, azokat nem keverték, azon szűzen rakták a vászonra, azt állítván, hogy amit ők elmulasztanak, a keverést, elvégzi azt a vásznon maga a természet. A festmény tehát számtalan sűrűn egymásmellé pötyög-tetett apró színes pont, mintha sárga, piros, kék, ibolya, zöld és narancsszínű köleskásával szitálták volna be a vásznat, - - a művészet fiatal anarkistái pedig esküdtek, hogy az a sok apró színes pont, ha sokáig és kellő távolságból nézi a szem, elkezd rezegni s harmonikus tónusokba olvad össze! . . . így istápolja maga a természet az ő hűséges piktorát, önmagát segíti vászonra a levegőrezgés !

És esküdtek, hogy ez művészet, sőt csakis ez az egyedüli művészet. Emlékszem egy képre: fürödni készülő hölgy, merő ibolya és zöld pontocskákból volt összeállítva ; Théo van Rysselberghe a kép keretére is pötyög-tetett ibolya és sárga pontokat, sokat.

Ezek voltak a mérsékelt neo-impresszionisták. Rájuk licitált az Union Liberale, ahol akadt olyan piktor is, aki hullámzó tengert festvén, foszfort kevert a festékbe. Voltak olyanok, akik csak azt tekintették mű vésznek, aki az encaustique eljárást követte s régi módra, viaszban olvasztott festékkel dolgozott ; voltak, akik átokkal sújtották az olyan piktort, aki egy ma megkezdett képet holnap is folytatni merészelt. Voltak vallásosak és misztikusak, prerafaelisták és bizantinusok, -Sar Mérodock Josephin Péladan megalapította a Rose + Croix-t, a Rosae Crucis templomot, a következő igéket írván a templom homlokára : Ad rosam per crucem, ad crucem per rosam; mea in eis gemmatus resurgam. Non nobis, non nobis Domine, sed nominis tui gloriae soli. Amen. A templom címere: kehely fölött, sziklák és rózsák közt szárnyaló kereszten, három hatszög ... Ők voltak az eszménykeresők s keresték a lehető legmisz-tikusabb cifraságok révén; tiszta keresztény alapra állva ölelték karjuk közé a szépet s előszeretettel az olyan szépet, amelynek valamelyes ó-káldus, asszíriai, föníciai vagy egyip-tusi zamatja volt. Sar Péladan hivalkodva nevezé magát Messiásnak, földi szerénység soha nem nyugtalanította és könyörtelen vala az ő szava, amikor ítélt írástudók és farizeusok fölött. Riadója így szólt:

"Művész, te apostol vagy! A művészet a nagy misztérium. Művész, te király vagy! A művészet az igaz birodalom. Óh, szellem rajzai, óh, lélek vonalai és óh, ész formái, ti, ti valósítjátok meg álmainkat. Szamotráke és Szent János, Szixtus kápolnája és Utolsó vacsora, Parzifál és Kilencedik szimfónia, és te, óh Notre-Dame temploma ! . . . Művész, te vagy a napkeleti bölcs! A művészet a nagy csoda és halhatatlanságunk záloga a művészet. Ki kételkedhetik még? . . . Giotto érintette a Megváltó sebeit, a Szűz megjelent Beato Angelicónak, és Rembrandt tanúskodik Lázár föltámadásáról. Ki merészel még kételkedni? . . . Nem hiszed Mózest, itt van Michel-Angelo; tagadod Jézust, - - de itt van Lionardo. Profanáljanak bár mindent: a tagadhatatlan szent művészet könyörög érettünk!"

És így tovább, összehordva tücsköt-boga-rat, harsogva hozsannát, alleluját, emlegetve a szent világosságot, Homéroszt, Buanarotti kétségbeesésének hullámait, a szent kínszenvedés ormát, Strausst, Franck arkangyalát, Wagnert, Bachot, Beethovent, Palestrinát, az ideálizmus lovagrendjét, VII Gergelyt s Renant, Moliéret s az igazság Szent Györgyét . . . hozsanna! . . . hozsanna !

A köréje csoportosult művészek pedig nyakrafőre festették az ő portréit. Legfanatikusabb tanítványai közé tartozott Alexander Séon, aki megfestette a Finis Latinorumot. A kép hátterében láttuk a romba dőlt Parist, csonkán meredt égnek az Eiffel-torony s az előtérben, sziklák között a kereszt, a keresztre szegezve a Mester, Sar Péladan feje ... a vér csurog a kereszten végig s egy patkány nyalogatja a kereszt tövében a vért.

A Rose + Croix művészeinek témái: Lohen-grin ; mezítelenségek, amelyeknek áhítatos cím vala adva; aszkétikus soványságok, a mélaság, a harmónia, a himnusz, az álom, ártatlanság, szenvedés, kétségbeesés, az ima allegóriái. A hold lehetett lila, berlini kék vagy cinóbervörös, a levegő zöld vagy akár aranyos, a fák feketék vagy ezüstszínűek, az emberi test kék . . .

Így dolgozott Maureau Vauthier, Desrioiéres, Rigaud, Sarluis, Steek, Osbert, Umna Gillet, Du Gardiér, s akkor kezdte hóbortjait Maxence, - és alapjában nem cselekedtek egyebet, lopkodták, utánozták s torzították Burne Jonest, Puvis de Chavannest, Rochegrosset, Aman-Jeant, Deschampst, szemérmetlenül emlegetve Lionardot, Botticellit, Salvatore Rosát.

Akkoriban mint a gomba, úgy csíráztak a vallásalapítók; az volt az eszmény-szédelgés aranykora, de nemcsak a képzőművészetek terén, az irodalomban is nyüzsgött a sok csudabogár, hetvenkedett a feltűnni vágya-kozó középszerűség. Robert de Montesquiou-Fézensac gróf (hogy a legtúlzóbbat említsük), akkor adta ki díszes kötetben (Les Chauvessouris) költeményeit s hallatlan divatja kerekedett annak a könyvnek. A gróf úr azt állította, hogy költőnek nincs szüksége a szokásos szavakra, hangulatzavaró banalitás minden szóba foglalható fogalom, de elegendő zene és szín vagyon már a betűkben. A modern lélek az i betűben látja a zöld színt s érzi a tavasz boldog üdeségét; az u betű ábrándos azúrkék, az r viszont féktelenül szenvedélyes vérvörösszínű, íme egy költemény a nevezetes kötetből; a tavaszi madárdal, a szerelem modern poémája:

Tiovov, tiovov, tiovov, tiovov
Shpe tiov, tohova
Tio, tio, tio, tio
Kovovtio, kovovtio, kovovtiov, kovovtiov
Tskovo, tskovo, tskovo, tskovo
Tsii, tsii, tsii, tsii, tsii, tsii, tsii, tsii, tsii, tsii,
Kovovrortiov, Tsova pipitskovisi
Tso, tso, tso, tso, tso, tso, tso, tso, tso, tso, tso, tso,tsirrhading
Tsisi si, tosi si si si si si si si
Tsorre tsorre tsorre tsorrehi :
Tsatn, tsatn, tsatu, tsatu, tsatn, tsatn, tsatu, ts
Dlo, dlo, dlo. dlo, dlo, dlo, dlo, dlo, dlo, dlo,
Kovio, trrrrrrrrzt Lu lu lu ly ly ly li li li
Kovio didi li lovlyli
Ha quour quour, kovi kovio !
Kovio kovovi kovovi, kovovi, kovi kovi kovi, kovi
Ghi, ghi, ghi, Gholl gholl gholl goll ghia hudndoi
Kovi kovi horr ha dia dillhi !
Hets, hets, hets, hets, hets, hets, hets, hets, hets, hets,
Hets, hets, hets, hets, hets.
Tovarrho hostehoi
Kovia kovia kovia kovia kovia kovia kovia koviati
Kovi kovi kovi io io io io io io io io kovi
Lu lyle lolo didi io kovia
Higvai gvai gvay gvai gvai gvai gvai gvai kovior tsio tsiopi

Szakasztott ilyen volt az a piktura is.

A józan Mirbeau indított ellenük támadást, azzal sújtván reájuk, arnire leginkább rászolgáltak: nevetségesekké tette őket. Megírta, mint savanyodik agyon, hogy undorodik meg önmagától az ilyen művész, amikor lerongyosodik, amikor éhes és kénytelen őszinte lenni. A «Függetlenek» tárlatán hiába küzködött a dicsőségért, pedig ott lógtak az ő görbelábú mar-tirjai, akiknek keresztrefeszített karja liliomban végződött s a liliomból csurgóit a vér; pedig festett piros égen vergődő halfarkú madarakat, festett csillagokat, amelyek olyan lázasan ragyogtak, mint egy tüdőbeteg kurtizán szeme, festett misztikus erdőket, amelyekben emberformája volt a fatörzsnek s a fagyökér kígyókból fonódott össze, hiába! A közönség csudálta, de zsebbe nem nyúlt.

És ekkor, egy őszinteség! rohamában, meggyónt magának a független, vallván magáról s egyben társairól, a következőket:

A művészetben mégis csak egy a nagy, csak egy a szép: az egészség! . . . Én, én beteg vagyok és annál végzetesebb a betegségem, mert most már vén vagyok ahhoz, hogy kigyógyulhassak. Betegségem ott kezdődött, hogy nem tanultam s nem tudok semmit. Nem tudok egy kukkot se, mesterségem ábécéjéből. Nem vagyok én bolond, óh nem ! Ép az én eszem, de tehetetlen vagyok. Tetszik tudni, miért gyötröm magam, miért kínzóm, nyomorgatom az agyamat, hogy egy rakás olyan komplikált dolgot kiszorítsak, amit mostanság ritka szenzációnak, sejtelmes ihletben fogant revelációnak neveznek s ami alapjában nem egyéb, mint gyerekség és hazugság? . . . Tetszik tudni, miért?! ... Azért, mert az egyszerűséghez nem értek, az egyszerűséghez nincs erőm. Mert rajzolni nem tudok. Mert, például, a valőrökről sejtelmem sincsen. Adok hát helyettük kacska-ringós cifraságot, hóbortos arabeszket, adok egy rakás perverzus alakot, ami illúziót kelt az ostobákban. Nem tudom talpra állítani az embert, állítom tehát a fejetetejére, - s azt mondják rá: milyen különös! . . . Óh, dehogy különös, én vagyok a szédelgő. A Terburgoknak, a Metziseknek, a Halsoknak és Rembrandtoknak jutott-e valaha eszükbe, hogy megfessék, például, a csillagok vajúdását? Ők férfiakat s nőket festettek, egész együgyűen. És Corot apó !. . . Jutott-e valaha eszébe, hogy ég felé meressze a fák gyökereit? Nem, mégis halhatatlan művész. Óh, bennünket hogy agyon nyomorítottak a tehetetlenség esztétikusai, akik nem átallották azt hirdetni, hogy ne törődjünk az élettel s a természettel, akik csábító hangon prédikálják, hogy fölösleges hiábavalóság a rajz, akik biztatnak bennünket, hogy kezdjük élűiről, primitiv tapogatózásainál a művészetet. Állítólag eszményiségre oktattak bennünket s ezen a réven egy egész nemzedéket mételyeztek meg. Óh, azok az ábrándozó királykisasszonyok, akiknek alakja hitvány, mint a nád s olyan az arcuk, mint a fonnyadt virág, akik felhőkön lebegnek, ott könyökölnek a beteg hold sarlóján, bádog köntösben! . . . Óh, azok a nyurga, szűkmellű szerelmes trubadúrok, akik járnak lábszár nélkül, néznek szem nélkül, beszélnek száj nélkül és nem nélkül szeretnek, miközben kificamodott gesztussal lógnak a semmiben! . . . Bevallom töredelmesen, soha én nem hittem ebben a koldus művészkedésben, ebben a piaci olcsó miszticizmusban - és mégis ! . . . Apránkint, lassan, észre se vettem, hogyan, belém is átszállt e ragályos elméletek bacillusa. Úgy teli volt velük a levegő. Fiatal voltam, s a fiatal ember mohón falja azt, ami új és könnyen elhiszi, hogy az a szebb, ami különösebb. Ahelyett, hogy rendszeresen dolgoztam volna, ahelyett, hogy szorgalmasan iparkodtam volna meglátni a természet egy-egy szép mozzanatát, ahelyett, hogy lestem volna az egészséges élet egy-egy ép formáját, ahelyett, hogy kerestem volna az egyszerűt és nagyot, - odáig nyomorodtam, hogy csak az ellentétekben, a kificamodottban kerestem a művészit. Sorsom utolért. Csődbe jutottam. Volna egy mesterségem s éppen ahhoz nem értek. Miért? . . . Vajjon miért gyártanak manapság olyan pazarul csúnya bútort? Miért faragnak a bútorra manapság olyan gyalázatos díszítést, hogy megundorodik tőle az épgyomrú ember? . . . Azért, csupán csak azért, mert manapság az asztalos nem ért a mesterségéhez, mert képtelen egy szép vonal meg-csinálására, mert nincs többé érzéke az össz-hangzatos arányok iránt, farag hát helyette kacskaringós hóbortokat, azaz hogy nem is farag már, csak enyvez és ragaszt. Pedig, milyen szép egy egyszerű asztal! . . . Én is úgy cselekszem, mint a modern asztalos, -kacskaringós hóbortokkal palástolgatom a tehetetlenségemet. Csakhogy én ma-holnap éhen pusztulok mellette ! ... Óh ha az ember egészséges, mint pl. Manet, vagy Claude Monet... mint Corot apó, aki mindent látott s mindent kifejezett! . . . Hát az ő művészetükben nincs művészi álom! Az ő bámulatos lelki egyensúlyukban nem érvényesül az ihlet, a poézis örök ifjúsága, a ragyogó fantázia teremtő ereje ! ... És ők, ők tudnak. Dolgoztak igazán, becsületesen. Én pedig már elkéstem, véremben a métely, béna a kezem, vak lettem s most, mehetek koldulni . . .

Ez a sorsa, ez volt s mindig ez lesz sorsa az ilyenfajta művésznek.

Abban az időben, még alig tegnap, számosan jártak így - - s ezek a bacillusok szállingóztak a kezdődő magyar művészet levegőjében is.

Jelentkezett a tudatlanság és a feltűnési viszketeg keretében a szemérmetlen utánzás; példáira találtunk az ügyeskedésnek s ott kullogott nyomában a beteges becsvágy és a lustaság . . . Mert jellemhibáit a művész menthetetlenül beviszi művészetébe s azok mindig megtalálhatók ott, palástolja bármily ügyesen, mint hiányosságok.

Hol lappangott akkoriban az igazság? . . .

És egyáltalában vannak-e kodifikálható művészeti igazságok, - - és érdemes munkát, hasznavehető munkát végez-e az, aki azokat az igazságokat szedegeti paragrafusokba?... Vagy csak azoknak a művészeti igazságoknak veszi hasznát a művész, amelyeket nem készen kapott, hanem munka közben önmaga fedezett föl? . . .

Eszembe jut Véron, aki irtózott a sablontól s annyira imádta a szépet, annyira szerette a művészetet, hogy sok tapasztalás, sok tanulás után föltétlen szabadságot követelvén a művésznek, bevallja őszintén, hogy valamint "egy" művészet nem létezik (mert hiszen az abszolút "szép" kiméra), éppen úgy lehetetlenség egy törvényszerűen kötelező, minden tételében szigorúan körvonalozható esztétikára még csak gondolni is.

Legyen a művész független, - tanítja Véron, - - teljesen független, egyetlenegy kikötéssel azonban : azzal, hogy teljesen őszinte, azzal, hogy a saját gondolatait, saját érzelmeit és kedvét iparkodik kifejezni, tehát nem utánoz senkit. Azok a különböző tanítások, amelyekből bilincseket kovácsolnának a "szép"-re, legyen az akár az idealizmus, akár a realizmus vagy naturalizmus tanítása, felfogás, szempont az csak valamennyi, egyik sem az egyedül üdvözítő s a "szép" egyikben sem fér el teljesen és kizárólag. Hol az egyik, hol a másik tanítás felel meg ennek vagy amannak a művész-temperamentumnak, adott egyénisége és nemzetisége szerint; abszurdum, meddő erőlködés erőszakolni bármelyiket. Csakolyan nevetséges a flamand vagy hollandus művészet kárhoztatása a görög képfaragás alapján, mint amilyen nevetséges a görög képfaragás birálgatása a hollandus vagy flamand művészet szempontjából. Ritka eset, csaknem lehetetlen, hogy a művész ne a saját korának embere legyen s ihletét ne a maga korszakából mentse. A civilizáció ingadozásainak ellenére ma már bizonyos, hogy a sok képtelen theológiai és metafizikai hajsza után a tudomány leszállott a felhők közül a földre s nem vállalkozik erejét meghaladó föladatokra: azt vizsgálja, ami van. Miután századokat leközöltünk skolasztikus okoskodásokra, rejtélyeket, istenek cselekedeteit kutatva, - - most szembe nézünk a természettel, magát az embert vizsgáljuk, s így iparkodunk magyarázatára bukkanni a fizikai és erkölcsi világnak.

És ebben az irányban igazodik a művészet is. Távolodik már apránkint a mitológiától és metafizikától, ahol együtt vesztegelt a múlt idők kultúrájával. Ez magyarázza a "kifejezés" érvényesülését, ezért jut mind nagyobb és nagyobb térhez az érzelmek és szenvedélyek ábrázolása, - • és ez a magyarázata annak is, hogy a tájkép, azaz a természettel szemben álló ember emócióinak kifejeződése a festészetben, vagy ötven év óta oly jelentékeny szerephez jutott, íme tehát, a művészet, amely eredetileg csak emberi lehetett, csak emberi eszmék és érzelmek megnyilatkozása, - - emberivé készül lenni ismét, témái és célja révén is. Istenek dicsőítése és ábrázolása helyett, átvergődve az így bekövetkezett sorvadáson és agyonfinomodásban végződött szimbolizmuson, - most erőteljes mozdulatokkal iparkodik helyet foglalni a tisztán "emberi" területén, az egyedüli téren, ahol egészséges maradhat, ahol a művész az ő teremtő vágyát s alkotó képességét tápláló őszinte és mély emóciókra talál.

Ezt az új irányt erőszakosan, titokban és nyíltan támadja a tradíció, az a tradíció, amelyen az akadémiák szervezete és a hivatalos művészi oktatás épül. Az új irányt támadva, a haladás útjába vet gátat s annál gyászosabb ez, mert szinte észrevétlenül nyomorítja meg a tehetséget. A fiatal művész, akinek filozófiai nevelése alig van, vagy éppen nincs, olyan iskolába, olyan környezetbe kerül, ahol buján tenyészik még az akadémikus előítéletek gyomja s a művész tehetsége fiatalságával együtt satnyul el, áldozatul esik, mielőtt gondolkozni még eszébe is juthatott volna, mielőtt valamely egyéni meggyőződés még egyátalában kiforrhatott volna lelkében.

Pedig függetlenség s egyéni meggyőződés nélkül nincs művészet, nincs művész.

Ahány nagy művészi korszak, valamennyi a szabadság korszaka volt. Görögország aranykorában csakúgy, mint az olasz renaissance idejében, a középkori Franciaországban csakúgy, mint a később fölszabadult Hollandiában, - - szabadon dolgozott a művész; fantáziáját nem nyűgözte semmiféle esztétikai dogma, a művészet diktatúrájának jogát nem bitorolta semmiféle hivatalos érdekszövetkezet s a tekintély nem vállalkozott arra, hogy irányt szabjon, hogy nagyképűen őrizze az állítólagos eltévelyedéstől a nemzet ízlését.

Természetesen, azokban az eredményes szép korszakokban a művészet valóban nemzeti művészet is volt. A természetes hajlamát szabadon követő tehetség ott kereste a művészetet, ahol érezte, vagyis inkább : művészetére talált, anélkül, hogy keresgélt volna ; segítségére volt a képzelet spontán mozgása, szabály nem nyűgözte, erőszakos tekintély nem fogta rúd mellé igába, de vezette, irányította, lelkesítette az ösztönszerű, az egész fajjal közös ízlés: a nemzeti ízlés.

A szabadon érvényesülő ösztön eme közössége adja magyarázatát annak a benső hasonlóságnak, amely a nagy korszakok műremekein észlelhető ugyanakkor, amikor annyira szembetűnő rajtuk a szabadság hatása, azé a szabadságé, amelyet a művészetben semmi által nem pótolható egyéni eredetiség adott reájuk.

Mert mikor szűnik meg nemzeti lenni a művészet, azaz, mikor nem közös többé egy nép, egy faj minden egyedével? . . . Mikor sekélyesedik, mikor tűnik el egy nemzetben az ízlésnek az a közössége, amely legjobban jellemzi a nagy művészeti korszakokat és amelynek eltűnése jelzi egyszersmind a művészet hanyatlását is?

Akkor, amikor a művészet megszűnik a közérzület kényszer nélkül való és őszinte kifejezése lenni; akkor, amikor ahelyett, hogy a mindnyájunkkal, vagy legalább is a többséggel közös, az igaz emóciók kifejezésére törekednék a művész, kezdi boncolgatni, magyarázgatni a saját cselekvési eszközeit, erőfeszítéseinek minden célja csupán a forma, és eltávolodván az őszinteségtől, cserben hagyva az érzelmek közvetetlenségét, magát a művészetet is megtagadja.

Ez, ez a hanyatlás.

És a hanyatlás elkerülhetetlenül bekövetkezik, be már ama törvény révén is, amely megtiltja a fejlettebb faj emberének, hogy túl-sokáig ácsorogjon egyazon látvány előtt . . . Elmaradhatatlanul és szükségképpen bekövetkezik az a pillanat, amikor azok a gondolatok és érzelmek, amelyek valamely civilizáció és művészet ihletét táplálták, már kiadták minden hasznos, összes termékenyítő erejüket,— és ilyen időközökben, bizony, az emberi szellem, hosszabb vagy rövidebb ideig, de ismétlésekre s végzetesen utánzásra van kárhoztatva. Bámuljuk ilyenkor a megelőző korszak alkotásait. De tévedés, hogy ilyenkor a megelőző nagy korszak érzelmeit és gondolatait ismételjük meg! Nem. Ilyenkor csak azoknak a hatalmas érzelmeknek és azoknak a nagy gondolatoknak a kifejezéseit utánozzuk, -- másoljuk a formákat, amelyekben azok nyilvánultak, holott azok a formák minekünk már üresek és lelkűk nincsen.

Franciaországban és Európában szinte mindenütt (minálunk is), a nevelés, legalább is a művészek nevelése, csaknem kizárólag a múlt bámulásán és formautánzásán alapszik. A művészet legveszedelmesebb ellenségeinek egyike például a hivatalos francia művésznevelőintézet: az Académie des Beaux-Arts. Azok a jeles és érdemes urak, akik azt az intézetet dirigálják, annál veszedelmesebb kerékkötői a művészet fejlődésének, mennél inkább arról vannak meggyőződve, hogy a művészetnek tesznek szolgálatot. Pedig éppen e meggyőződésükben van az ő erejük. Ha azt mernék hirdetni, hogy ők ellenségei a haladásnak, megszűnnék csakhamar minden befolyásuk. De nem! . . . Hisz minden hévvel a művészet fejlődését és haladását istápolnák, azt óhajtják, - - viszont, meggyőződésük, hogy fejlődés, haladás csupán a hajdani művészetek tanulmányozása révén létesülhet! .. . Mert ugyan volt-e művészet valaha dicsőbb, mint a néhai Hellasz földjén, vagy a renaissance Itáliájában?! Sehol, soha. Tehát mintát keresvén, ott találjuk a legtökéletesebbeket. Minek keresgélnők azokat egyebütt?. . . Nos tehát, fiatal művészek! ide! okuljatok e soha túl nem szárnyalt lángelmék tökéletes alkotásain, s ha majdan titkaikba hatoltatok, rajta, keljetek ti is szárnyra, alkossatok remekműveket, ha tudtok ! .. .

*

És ez okoskodás alapján, az Ecole des Beaux-Arts minden oktatása egyebet sem cselekszik : csinálja újra és megint újra, mindegyre csak utánozza ugyanazt, amit egy régen elmúlt, régen meghalt civilizáció művészei alkottak. És csinálják ezt szakadatlanul így, mindig csak így, mindaddig, amig jól-rosszul másolni meg nem tanul a növendék, hogy azután soha egyebet ne is tudjon. És kapnak érmet, kitüntetést, ösztöndíjat azok, akik legjobban utánoznak.

MALONYAY DEZSŐ



 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003