Harmadik évfolyam, 1904    |   Ötödik szám    |    p. 292-295.    |   Facsimile
 

 

UTI JEGYZETEK

Tizenegyezer hétszáz és egynéhány műtárgyban gyönyörködhetett ezen a nyáron az utas, aki Berlint, Drezdát, Düsseldorfot és Münchent meglátogatta. S e számba nem is foglaltuk azokat a múzeumi gyűjteményeket, amelyek állandóan megszemlélhetők. Csak azokra a kiállításokra vonatkozik ez az ijesztő statisztikai adat, amelyek e nyár elején nyíltak meg s most őszszel zárulnak.

Tegyük fel, hogy e számból 10,000 kép, szobor, rajz és iparművészeti tárgy modern mű, az utolsó pár év terméke. Ennyi került kiállításra. Bátran feltehetjük azt is, hogy ama képek, szobrok s egyéb műtárgyak száma, amelyeket szerzőik e négy város tárlataira küldtek, legalább három-négyszer akkora volt: csak a bíráló-bizottságok szigorúságán múlt, hogy nem láthatja azokat a közönség. Kisül tehát, hogy pusztán e négy városban legalább 40—50,000 műtárgyat igyekeztek közszemlére állítani a művészek. Körülbelül még egyszer annyi található a műkereskedésekben és mű-iparos-boltokban. Ez a szám megdöbbentő s gondolkodóba ejt.

Kétségtelen, hogy a nagy közönség, ha még úgy lelkesednék is a művészetért, képtelen volna otthonában mind e műveknek hajlékot adni. Pedig alig van köztük néhány, amelynek rendeltetése nem ez volna. A túltermelés klasszikus esetével állunk szemközt. A műcsarnokok zsúfolt vásárcsarnokokká alakultak át. Leverten, csüggedten, főfájással hagyjuk el e kiállítások legtöbbjét. Színek, címek, keretek kusza képei kergetőznek agyvelőnkben. Egyik mű a másikat rontja. A hangos kurjantás lefőzi a csöndben termett, csöndet lehelő intim munkákat. Van olyan kiállítás is, amely voltaképp hetvennégy terem és szobából álló útvesztő. Ha ez ily arányban megy tovább, úgy egy emberöltő múlva a müncheni kiállítóknak ki kell bérelniök a Vatikán tízezer szobáját.

Szerencsére, ki van zárva, hogy a kiállítások e rendszere életben maradjon. E nagy kiállításoknak művészi értéke és jelentősége már ma sincs. Puszta kép- és szoborvásárrá lettek, de már vásárolni sem lehet bennük jó kedvvel, mert az árú nagy tömege lehetetlenné teszi a nyugodt és helyes válogatást. Csömörrel menekül e közraktárakból a gyűjtő, aki különben örömest szánna évenkint néhány ezer koronát galériája gyarapítására. Aki nevelni akarja ízlését, tájékozódást igyekszik szerezni korunk újabb áramlatai dolgában: a legnagyobb zavarba jut, mert csak zavart lát.

Nem, e nagy kiállításoknak nincsen művészeti jelentőségük. Ezt olykor in camera cari-tatis maguk a rendezők is bevallják. A tárlatkolosszusok némelyike nem egyéb idegenforgalmat emelő vállalatnál. Ilyen például most a düsseldorfi, amelyhez egy különben pompás ízlésű virágkiállítást is csatoltak, de egyben japáni teaházat, gépkiállítást, vásári bódékat, Ős-Budavára attrakcióit. Ilyen gyakran a velencei tárlat is, amelynek pénzügyi támaszaiul a velencei szállodások ajánlkoztak. A müncheni Glaspalast kép-forgalma is az idegenforgalommal áll összeköttetésben. Sok kiállítás tehát már csirájában művészietlen vagy legalább is nem művészeti szükséglet szülötte. Ám sebaj, emelkedjék az idegenforgalom a tárlatok révén, a kiállítások mellékterméke gyanánt. Senkinek sem volna kifogása az ellen, ha egy jó képkiállítás a világ egész intelligenciáját maga köré csődí-tené. Csak a tárlat, mint olyan, legyen művészi értékű és élvezhető. S e ponton hibázták el a rendezők a dolgukat. Azt hitték, hogy ha sok ezer műtárgyat rakosgatnak össze egy fedél alá, már nagyszabású kiállítással örvendeztették meg a világot. Ez a világ pedig, amelynek érdeklődése oly fontos a rendezők budgetjében, egyszer-kétszer még csak kötélnek áll, ele végre is megunja az idegzsibba-dást s a főfájást, amelyet neki az ezer meg ezer kép és szobor okoz. Az érzékenyebb emberek kerülni fogják a sokadalmat és elsietnek azokba a kisebb kiállításokba, amilyenekre mégis csak akad az ember egy-egy nagy városban s amelyek valószínűleg kiverik a divatból a monstre-tárlatokat. A berlini szecesszió termeiben mindössze 260 képet és szobrot láttunk, nem is a legjavából, mégis kellemesebb volt nekünk, mint a düsseldorfi "nagy nemzetközi", amelyen 4000-nél több műtárgy impressziója vívta élet-halál harcát agyunkban. A berlini nagy tárlat is túlzsúfolt (2275 szám), a drezdai (2325) és a müncheni (2183) szintén.

Kétségtelen, hogy a rendező-bizottságok maguk is jól látják kiállításaik fonákját. Sok helyen egy kis brómot adnak a közönségnek: mindenféle mesterfogással iparkodnak a szegény delikvens fájdalmait enyhíteni. Drezdában az empire-kiállítás és a művészi értékű biedermeier-kertecske szerepel frissítő gyanánt. Düsseldorfban az orchideák pompázó gyűjteménye és egy csomó zenekar igyekszik csillapítószer gyanánt szolgálni. A művészet barátja, aki végkép kidőlt és akin e szerek már nem fognak: erős narkotikumot, sőt morfium-injekciót kap Düsseldorfban a "műtörténeti osztály''-ban, ahol olyan régi mesterműveket van alkalma tanulmányozni, amelyek ismét láthatatlanok lesznek hosszú időre, mert vissza-' vándorolnak zárkózott gazdáikhoz. Valahogy tehát lábraállítódik ismét s ismét, de mihelyst bevette ezt az utolsó villanyozó szert is: annál mélyebb zsibbadtságba esik.

Nem, ily módon nem lehet művészetet élvezni, nem lehet művészetet terjeszteni.

Pedig mind e kiállításokban sok becses és értékes anyag halmozódott fel s vívja a létért való küzdelmet. Első sorban feltűnő a nagy tárlat kereteibe illesztett gyűjteményes kiállítások száma. Düsseldorfban Rodin 60 szobra látható, Menzel 129 képe van egybegyűjtve, Drezdában 330-nál több számot mutat fel a "retrospektiv osztály", ugyanitt Menzel félszáz műve látható. A berlini nagy tárlaton mintegy harminc Lenbach-kép gyűlt egybe. Csupa olyan gyűjtemény, amelyek mindegyike egymagában is érdekes és élvezetes műtárlat gyanánt szerepelhetne. Ahogy most a festmények ezreibe ékelődtek, rendkívül sokat vesztenek. Zsúfolt környezetüktől megszabadulva, érvényesülne a kiváló művek minden erénye.

Bár e kis kollekcióknak sem válik javára a vásárcsarnok-rendszer, mégsem sínylik meg az idegenforgalmi szempontot annyira, mint azok a boldogtalan művészek, akik egy-két képpel vagy szoborral kerültek a forgatagba. Eltekintve attól, hogy Menzel, Lenbach, Rodin magukban véve is feltűnő jelenségek, jobban közelükbe férkőzhetünk azáltal is, hogy műveik nagy száma már bizonyos fokig elszigeteli őket a nagy tömegtől. Nyugodtabban nézhetjük meg egyes darabjaikat, zavartala-nabbul merülhetünk el beléjük, holott a kevés darabbal szereplő művészeket elnyomja környezetük. Aki ily tárlatot végigjárt, nagyobbára átlagos benyomással távozik, ha ugyan elég erősek az idegei. Ez az átlagos benyomás az említett négy városban jó. Meggyőződünk róla, hogy nagy a jól rajzoló, jól festő, jól mintázó művészek száma. A készség és tudás nagyobbára respektabilis. Az általános benyomás azt a véleményt kelti a szemlélőben, hogy a naturalizmusból és az impresszionizmusból lassan áthajlik a festők nagy tömege a stilizálás felé. Ennek az áramlatnak előőrsei már is közel járnak e részben a túlzáshoz. Akadnak festők, akiknek művészete meglepő fordulatot vesz. Charles Cottet képeit a magyar közönség is jól ismeri; sötét képeket küldött hozzánk: az alkonyat vagy rőzseláng égő reflekszet vetett az arcokra, bánatos melankóliáról szóltak nyugodt breton-képei. Most hirtelenül az életörömöt sugárzó világosságot keresi. Erőteljes körvonalban adja elő alakjait, e körvonalakba egységes világos színt ágyai be, akár az üvegmozaikos mester. Más festők fejlődéséről érdekes felvilágosítást ad egy-egy régibb képük, amely most hirtelenül felmerül ezen vagy azon a tárlaton s amelyet fél emberöltővel ezelőtt ismertünk, mint jellegzetesen modern művet. Liebermann és Uhde néhány régi keletű képe tűnik fel ily szempontból ugyancsak a berlini "Secession"-ban. E képek ma, midőn a festők jórésze a szín tüzében és erejében leli örömét, kissé bágyadtaknak hatnak környezetükben Nélkülök azonban aligha jutott volna a német képírás mai állomásaihoz.

A színnel teljes új környezetben egy érdekes német mester, Adolf von Menzel, aki ritkán juttat ennyi képet a közönség elé, kevésbbé érvényesül. Nagyon ki kell bontakoznunk a képáradatból, hogy hatalmas tudását elfogulatlanul értékelhessük. Az ideges és fürge ifjúság mellett kissé száraznak hat, a hirtelen ihletet a könyörtelen pontosság látszik helyettesíteni. Kötelességét precíze végrehajtó szigorú porosz, aki rendületlenül megmaradt a maga útjain. Hatása alig látszik meg a mai német képíráson. Franciaország festői általában észrevehetőn folytak be keleti szomszédjaik művészetének sorsára. A finom diszkréció, a könnyed elegancia gall tulajdonság, vér dolga, más kultúra szülötte. Ezt nem vehették át a németek. Ellenben erős nyomait látjuk -ha nem tévedünk - - Edouard Manet előadó művészetének úgy Münchenben, mint Berlinben. Nem egyenes átvételről van itt szó, hanem benyomásról, amelyet Manet és követőinek nagy sora ebben is, abban is keltett, anélkül, hogy ez a laza függés e festőkben tudatossá lett volna. A német mesterek közül a legkirívóbb utánzásnak áldozata Böcklin, akinek még kép-címeit is el-elvadászgatják.

Mindezek a kiállítások, bármily zavaros összbenyomást keltenek is szertelen tömegességüknél fogva, talán mégis azt árulják el, hogy a mai német művészet erősen hajlik a stilizálás felé. Hogy ez így esett, ahhoz bizonyára nagyban hozzájárult a grafika és az iparművészet ritka erős térfoglalása. Jelentékeny készség és tudás nyilatkozik meg sokfelé, de ez azután bizonyos fokig nivellálja a tehetségeket. A jó átlagból messze kiemelkedő géniusz, aki új értékeket teremt majd meg, úgy látszik, Németországban sem serdült még fel.

VIATOR

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002