Harmadik évfolyam, 1904    |   Harmadik szám    |    p. 178-185.    |   Facsimile
 

 

MŰEMLÉKEINK PUSZTULÁSA

I. FELVIDÉKI MŰEMLÉKEINK S0RSA

Hazánk ama felvidéki műemlékeiről szólnak e sorok, amelyek közönyösség és főleg stílszerűtlen renoválás következtében, úgyszólván szemünk láttára pusztultak el és mennek tönkre még ma is. Ennek megírására engem az a cikk vezetett, amely a "Művészet" egyik utóbbi számában Divald Kornél tollából jelent meg.

"Művészeti emlékeink veszedelme" címmel Divald, ki műtörténetünk legbuzgóbb művelőinek egyike s aki lelkiismeretes szorgalommal kutatja a múlt emlékeit, a szepességi templomok műipari és művészi alkotásainak stílszerűtlen újításával behatóan foglalkozik. Ennek kapcsán néhány adatot sorolok fel, melyek azt igazolják, hogy műemlékeink egy része még mindig nem részesül a kellő védelemben.

Műtörténetünk tanúsága szerint Felső-Magyarország nagyszabású építkezése a XVI-ik században indult meg, bár nem a legkedvezőbb auspiciumok között, ha tekintetbe veszszük, hogy az akkori háborús idők lángtengerbe borították a felvidék városait. Mindazonáltal a renaissance teljes virágzást ért el, melyet sem a török vad hordái, sem a császári zsoldosok nem bírtak fejlődésében megakasztani. Az erős autonómiával bíró városokban egymásután épültek templomok, kastélyok és középületek. Sajnos, hogy amit a barbárok dúlása megkímélt, azt a későbbi nemzedék nemtörődömsége, gondatlansága veszni hagyott. Hogy annyi pusztulás után mégis számos művészi emléket tudunk felmutatni, az annak az örökségnek gazdagsága mellett bizonyít, amelyet a századokon keresztül vesztegető ivadék máig sem volt képes elpazarolni.

Elpusztult, illetve veszni induló műemlékeinket három csoportba oszthatjuk. Nyom nélkül elveszettekre, amelyek művészettörténetünkre nézve any-nyival is inkább pótolhatatlan veszteségnek tekinthetők, mert azokról semmiféle felvételeink, reprodukcióink nincsenek; továbbá művészietlen, helytelen újítás által eredeti jellegüktől megfosztott alkotásokra és végül olyan műemlékekre, amelyek pusztulófél-ben vannak és így még megmenthetők.

Kezdem az első csoporttal s a sok közül csak a legfontosabbakra szorítkozom.

A körmöcbányai vártemplom renoválása alkalmával a templom XVI. századból származó, féldomborműves, renaissance stílű szószéke, orgonakarzata és gyönyörű faintarziákkal díszített stallumai nyomtalanul elvesztek ; az utóbbiakból néhány töredék megkerült s Budapesten, az Iparművészeti Múzeumban kapott méltó elhelyezést. Ugyancsak Körmöcbányán a régi plébániatemplomot lerombolták anélkül, hogy arról legalább fényképfelvételt készítettek volna. Igaz ugyan, hogy ezt a szép műemléket talajsüp-pedés miatt le kellett bontani, de a templomnak Krakker festette freskóit és szobrászati díszeit egy kevés jóakarattal megmenthették volna.

A szepesmegyei topporci plébániatemplom díszes gerendamennyezetét elhordták s helyébe közönséges deszkamennyezetet állítottak. Pedig a régi mennyezet festett gerendázata a XIV. századbeli díszítő festészet egyik legbecsesebb és legritkább emléke, melynek párját hazánkban még csak egy helyen, a liptómegyei szmrecsáni templomban láthatjuk. Tüzelőanyagnak használták fel.

A besztercebányai, úgynevezett "alsó kapu" gazdagon díszített régi tornyát lebontották. Hasonló sors érte Bártfa középkori erődítményeinek egyik legjellemzőbb emlékét, a csúcsíves kapuzattal bíró óratornyot.

Ugyancsak Bártfán, a szent Egyed templomnak 1650-ik évéből származó barokkstílű főoltára elpusztult ; a régi helyérc új oltárt állítottak, amely a régit művészi érték tekintetében meg sem közelíti. A templom újítása alkalmával a mellékhajó falán a gethsemani kertben imádkozó Jézust ábrázoló és a bártfai születésű Emericzy János és Krause János által festett freskó, valamint a templom tornyát díszítő szent István, szent Imre, szent László és a város címerét feltüntető falfestmények barbár módon bemeszeltettek. A templom helyreállításának befejezése után pedig a művészeti emlékeknek egész sorát dobták ki. Fafaragásunk és festészetünk számos emléke, amelyekből akár egész múzeumot lehetett volna berendezni, a város egyik bástyájának lomtárába került s az a benne felhalmozott műtárgyakkal együtt a hetvenes évek elején kiütött óriási tűzvész martaléka lett. Ugyanezen templom "Fájdalmas szűz" oltárának arany alapú középkori festményei az ötvenes években egy ahhoz nem értő festő által olajfestékkel durván bemázoltattak s így teljesen elromlottak annyira, hogy azok most már semmiféle műértékkel nem bírnak.

A szepesmegyei podolini templom mellett álló campanile XVI. századbeli magyar jellegű sgrafitto díszítményeit vastag vakolatréteg takarja s így műtörténetünkre nézve teljesen elvesztek. Ugyancsak ily barbár módon bántak el a felsőmagyarországi renaissance egyik legrégibb és legszebb emlékével, az eperjesi Rákóczi-házzal is, melynek architektúráját és sgrafittóit egészen kivetkőztették eredeti alakjukból. Jóleső érzéssel konstatáljuk azonban, hogy a múlt eme hibáját helyrehozták, amennyiben az iparművészeti iskola növendékei nemrég eredeti alakjába helyezték vissza.

Az iglói templom keresztelőkápolnájának lépcsőzetes erkélye, díszes vasazatú régi ajtaja és kovácsolt vasracsozata eltűnt, nyoma veszett; renaissance stílű szószékét és hermákkal díszített orgonakarzatát a templomból kidobták.

Ugyanez történt Körmöcbányán is, ahol a gyönyörű intarziákkal ékített renaissance stílű egyházi tanácsosi székeket, mivel azok a templom gótikus milieujéhez "nem illettek", a templomból egyszerűen elvitték.

Ime, ennyit s ki tudja még mily számos műalkotást vesztettünk el kellő gondozás, szakismeret és kegyelethiány következtében s hogy ily viszonyok közt még többet nem vesztettünk, azt a hetvenes években alakult műemlékek országos bizottsága működésének köszönhetjük, mely a műemlékeink fen-tartása és megőrzése érdekében alkotott törvény értelmében fogott munkához.

Áttérek most a helytelen renoválás által eredeti jellemétől megfosztott műemlékek egynéhányának felsorolására.

Az eperjesi evangélikus kollégium épületének XVII. századbeli monumentális homlokzata díszes renaissance stílű sgrafittóival és építészeti részleteivel az eredeti stílusnak meg nem felelő újítása által emlékszem jellege elveszett. Most rideg, kaszárnyaszerű homlokzatot kapott.

A lőcsei templomnak 1620-ból való függő orgonáját széjjelszedték s a templom más helyén állították fel. Ezt, a semmivel sem igazolt eljárással teljesen elrontott ritka becsű és faragásokkal díszített emléket még ráadásul olajfestékkel durván bemázolták, miáltal értékét teljesen elvesztette.

A bártfai templom XV. századbeli gótikus szárnyoltárának a századok folyamán nemes patinával bevont diszkrét fényű szobrászati és építészeti részleteit az új, túlságos fényes s ennek következtében háborítóan csillogó aranyozás által tönkretették.

A szepesváraljai dóm még románstílű tornyainak és homlokzatának sgrafittóval díszített, sarokköveket utánzó díszítményeit és homlokzatának faragott kövekből álló, monumentális jellegű felszínét vakolattal kenték be.

A pusztulófélben lévő, azonban stílszerű újítás által még megmenthető nemzeti műemlékeink közül is jó lesz néhányat felemlíteni.

A kassai dóm újítása alkalmával történeti adatokat tartalmazó, feliratokkal, címerpajzsokkal és monogrammokkal ellátott márványsíremlékeket kidobták a templomból. Ezek az idő romboló hatásának kitéve, csendes megadással várják végső pusztulásukat.

Számos tekintélyes bártfai patrícius kiváló becsű renaissance epitáfluma a bártfai templom egyik helyiségében, megrongált állapotban hever. Ezek annyival is inkább értékesek, mert az érdemdús patríciusok XVI XVII. századbeli magyar viseletben, zsinórozott és gombozott attilában, kucsmásan és kardosan lévén ábrázolva, nemzeti viseletünkre nézve is becses kosztümképek, kultúrtörténeti adatok.

Kiváló fontosságánál fogva nem hagyhatók figyelmen kívül a pécsi ókeresztény, katakombaszerű föladalatti kubikulumnak a IV. századból való falfestményei, amelyek a föld nedvessége folytán mindinkább pusztulnak. Ugyancsak szükséges volna még a következő műalkotásokat az enyészettől megmenteni :

A szepesmegyei zsegrai, jekelfalvi, hevesmegyci debrői, liptómegyei szentkúti régi templomoknak a boltozaton keresztül szivárgó nedvességtől megrongált freskóit, a kassai szent Mihály-kápolna orgonakarzatán lévő és a négy evangélista jelvényeit ábrázoló falfestményeket, a kézsmárki campanilé-nek (amelyet egykor aranyalapú díszítményei miatt aranytoronynak neveztek), vakolatba karcolt orna-mentjeit, ugyanott a Thököly-vár bástyatornyának sgrafittóit és főkép a sárosmegyei fricsi várkastély majdnem hatvan alakját ábrázoló és 1620. évben Axmann Márton által művészies felfogással készített sgrafitto-sorozatát, a bártfai templomban lévő és Mátyás királynak hollós címerével és az ország, valamint a többi európai királyságok címeres pajzsával ellátott tizenkétüléses egyházi székeit, a nyírbátori templom nagybecsű olasz renaissance stal-lumait is, melyek igen megrongált állapotban vannak s várják szakszerű megújításukat. Végül nem mulaszthatom el az illetékes körök figyelmét a bártfai városházra, hazánknak ezen, a maga nemében páratlan műemlékére felhívni, melynek erkélytornyocskája, különösen pedig az északi oromfala ledőléssel fenyeget.

Ebből a rövid, száraz adathalmazból láthatjuk, hogy már eddig is mennyi értékes műalkotással vagyunk szegényebbek. Bár az ismeretlen műemlékek száma újabb felvételek és ismertetések következtében mindinkább apad, mindamellett az ország különböző részeiben még sok ismeretlen s pusztulófélben lévő emlék van elrejtve. Ennélfogva nagyon kívánatos volna hazánk összes műemlékeit ügybuzgó szakférfiainkkal összeiratni s ezen lajstromszerű kimutatást a műemlékek országos bizottsága által ellenőrzés végett a hatóságokkal közölni, hogy velük egyetemben a már meglévő törvény szigorú végrehajtásával műemlékeink fentartása biztosíttassék.

Épp oly égető szükség volna a nagyközönséget alkalmas, könnyen terjeszthető publikációk révén belevonni a mentési akcióba. E téren hihetetlen sok a tennivaló s nem volna szabad egyetlen órát is elmulasztanunk. Egyben pedig okosan meg kell választanunk az e célra legalkalmasabb eszközöket.

Ne nézzük ölbe tett kezekkel dicső nemzeti művészetünk emlékeinek pusztulását továbbra is, mert nagynevű Ipolyink szavaival élve, azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét építi. Álmodunk jövő dicsőségről, megörökítjük nagy történeti eseményeink emlékét, oszlopot, emléket óhajtunk hőseinknek s nagy férfialaknak ; szobrokat akarunk nekik emelni, de a fennálló emlékeket nem ismerjük, a meglévőket pedig veszni hagyjuk. Őrizzük emlékeinket, gyűjtsük össze maradványaikat, nehogy elveszszenek s azáltal is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen és kétesebb a jövő.

MYSKOVSZKY ERNŐ

 

II. MŰEMLÉKEINK RESTAURÁCIÓJÁRÓL

A mint értesülünk, hazánk utolsó, eddig még érintetlenül maradt nagyszabású műemlékét, a gyulafehérvári székesegyházat is - - helytelenül alkalmazott jóakaratból kifolyólag — a restaurálás veszedelme fenyegeti. Miután a mi műemlékeink száma úgy is oly csekély s az is, a mink van vagy volt, sokszor egyszerűen barbár tudatlanságnak vagy közönynek, de még gyakrabban a képzelt megújítás hamis és művészietlen elvének esett áldozatul : - kétszeresen érdekünkben áll, megóvni művészi igazságának teljes tisztaságában és szűziességében legalább azt, a mink még megmaradt.

Hogy ezen a téren az eszméket tisztázzam s egy általánosan elterjedt, a művészetekre nézve oly végzetes balhitet eloszlassak - ide írom egyszerűen azt, hogy mit mondott John Ruskin, az angol és az egész modern művészet újjáteremtője "Az építészet hét lámpája" (The seven lamps of Architecture) című művének VI. fejezetében, "Az emlékezet lámpája" alatt - - e kérdésről, íme szavai:

"Sem a közönség, sem pedig azok, a kikre műemlékeink megőrzését bíztuk, nincsenek tisztában azzal, hogy ez a szó "restaurálás" tulajdonképen mit jelent. Ez egész egyszerűen az illető emlék lehető legteljesebb elpusztítását jelenti: olyan elpusztítást, a melyből romokat sem menthetünk meg; elpusztítást, melyet még az elpusztított épület meghamisított ábrázolása is kisér. Ne ámítsuk önmagunkat ebben a főbenjáró dologban: lehetetlen, épp oly lehetetlen valamit restaurálni, a mi valaha fenséges vagy szép volt az építészetben, mint a hogy lehetetlen valakit halottaiból feltámasztanunk. Azt, amit én az elébb kiemeltem, mint az egész dolognak a lényegét, azt a szellemet, melyet az akkori munkásnak szeme és keze öntött belé, újra felidézni többé nem lehet. Más idők önthetnek belé más szellemet s akkor egy más épület lesz belőle ; — de az elhalt munkás szellemét fel nem idézhetjük többé s nem utasíthatjuk arra, hogy igazgassa mások kezét vagy mások gondolatait. És ami az egyenes és egyszerű lemásolást illeti, az meg kézzelfoghatóan lehetetlen. Hogy másolhatunk olyan tárgyakat, melyeknek felülete legalább is félhüvelyknyire lemállott? A mű tökéletessége és befejezettsége éppen abban a félhüvelyknyi vastagságban rejlett, amely odaveszett; ha megkisérlitek visszaállítani ezt a képzettséget, azt csak hozzávetőleg tehetitek, ha pedig azt másoljátok le, ami megmaradt, föltéve, hogy ezt meg tudjátok híven tenni (de van-e gond és odaadás és költség, mely erről biztosíthatna?), mivel jobb akkor az új munka a réginél? A régiben még mindig maradt valami élet, titokzatos sejtetése annak, hogy hajdanta mi volt s mit vesztett azóta; a nemes vonalak báját nem tehette egészen tönkre sem eső, sem verőfény. De nem lehet éppenséggel semmi az új faragvány értelemnélküli határozottságában. Minden restaurálásnál az első lépés az, hogy a régi művet darabokra tördeljük ; a második az, hogy helyébe a legolcsóbb és legrosszabb utánzatot teszszük, amelylyel csak éppen el lehet kerülni a felfedeztetést, de utánzatot, élettelen másolatát a lemintázható részeknek - - hozzávető kiegészítésekkel -teszünk helyébe még abban az esetben is, ha minden elképzelhető gondot és munkát fordítunk is reája. És összes tapasztalataim között csak egy esetet tudok, a rouen-i Palais de Justice-ot, amelynél a másolási hűség ezt a fokát lehetőleg elérték, vagy legalább megkísérelték volna.

Ne beszéljünk tehát restaurálásról. Hazugság az elejétől végig. Megcsinálhatjuk egy épületnek a külalakját, mint ahogy leformálunk egy hullát és az új minta magában fogja foglalni a régi falak arányait, valamint az öntvény talán a csontvázat -hogy ugyan milyen célból, én nem tudom — de nem is törődöm véle ; a régi épület azonban tönkre van téve, tönkre tökéletesebben és könyörtelenebbül, mintha porrá és hamuvá vált volna : többet tallózhatunk a magára hagyott Ninive után, mint ameny-nyit valaha fogunk tudni összeszedni a restaurált Milánóból.

De, úgy mondják, a restaurálás már elodázhatatlanná vált! Ám legyen. Nézzünk őszintén a szemébe ennek a szükségességnek és értsük meg a maga valóságában. Ez a lebontás szükségességét jelenti. Ismerjük el olyannak, romboljuk le az épületet, szórják köveit széjjel — csináljunk belőlük káposztás köveket vagy vakolatot - - ha úgy tetszik ; de végezzük mindezt becsülettel s ne állítsunk helyébe hazugságot. S ha ennek a szükségességnek a szemébe fogunk nézni, még mielőtt az jelentkeznék - - úgy meg is fogjuk azt előzhetni. A modern kor eljárása e tekintetben a következő : először elhanyagoljuk emlékeinket azután restauráljuk őket. (Ezt az eljárást, legalább Franciaországban, a kömívesek - - úgy látszik — rendszeresen űzték, csakhogy munkához jussanak - aminthogy a St. Ouen-i apátságot a városi hatóság csak azért bontatta le, hogy munkát adjon néhány csavargónak). Gondozzuk műemlékeinket annak idejében s akkor nem lesz szükséges azokat restaurálnunk. Egy megfelelő darab a tetőre szegezett bádog, a csatornáknak száraz levelektől és gallyaktól idejekorán való megtisztítása, meg fogja menteni úgy a tetőt, mint a falakat a romlástól. Őrködjünk emlékeink felett szorongó gonddal; ápoljuk őket, ahogy csak tudjuk, védjük meg minden áron a szerteomlás ellen. Olvassuk meg köveiket, mint a korona gyémántjait, állítsunk elébük őröket, mint valami meghódított város bástyáira, kapcsoljuk őket egybe vaspántokkal, a hol engedni készülnek ; támogassuk gerendákkal, ahol elhajolni akarnának; ne törődjünk azzal, hogy vajjon a támaszték látszik-e: többet ér a mankó az elvesztett lábnál; mindezt pedig cselekedjük gyöngédséggel, tiszteletteljesen és folytonosan ; és akkor még számos nemzedék fog születni és újra eltávozni annak árnyékában. Utolsó napjának el kell majd érkeznie egyszer ; de hadd jöjjön az nyíltan és bevallottan és ne foszszák meg azt megbecs-telenítő és hamis másolatok a megemlékezés végtisztességétől.

A léhák vagy tudatlanok pusztításairól nem beszélek; szavaim úgy sem érnének el hozzájuk. De mégis, akár meghallgatnak, akár nem, ki kell mondanom azt az igazságot, hogy az, vajjon az elmúlt idők műemlékeit fentartsuk-e avagy sem, sem nem gyakorlati, sem nem érzelmi kérdés. Nekünk nincsen semminemű jogunk ahhoz, hogy hozzájuk nyúljunk. Azok nem a miénk. Részben azoké, akik építették, részben pedig mindama nemzedékeké, melyek még utánunk jönni fognak. A halottaknak még fennáll a hozzájuk való joguk; azt, amiért ők fáradtak — a kidolgozás nemességét - a vallásos érzés kifejezését, vagy bármi egyebet, amit ők e műveikben megörökíteni akartak — nekünk nincsen jogunk megsemmisítenünk. Amit mi magunk építettünk, azt tetszésünk szerint le is rombolhatjuk ; de aminek létrehozásába más emberek fektették összes erejüket, képességeiket és életüket - azoknak a hozzája való joguk nem szűnhetik meg halálukkal; még kevésbbé van pedig jogunk ahhoz, tisztán a mi használatunkba venni azt, amit ők ránk hagytak. Az valamennyi utódaiké. Későbbi időkben milliók bánata és megkárosítása lehet az, ha mi csak a jelen pillanat szükségleteire hallgatva lebontunk olyan emléket, amelyre állítólag nincsen szükségünk. Ezt a bánatot, ezt a veszteséget másoknak okozni nincsen jogunk. Az Averauches-i cathedrál vajjon inkább azé a csőcseléké volt-e, amely azt elpusztította, mint a mienk, akik gyászszal teli lépegetünk el romjai felett? És ilyenformán semminemű emlék nem lehet azé a csőcseléké, amely erőszakot tesz rajta. Mert csőcselék az, és az is marad mindig ; az teljesen mindegy, akár vak szenvedélyében cselekszik-e, akár megfontolt őrjöngéssel; akár tanácstalanul, akár pedig bizottságokban ülve. Az olyas, aki bármit is ok nélkül elpusztít — csőcselék - - s architektúrát elpusztítani mindig ok nélkül való dolog. Egy szép épület megéri helyét, amelyen áll és meg fogja érni mindaddig, amíg Közép-Afrika és Amerika nem lesz olyan fokban benépesedve, mint Middlesex; és nincsen semminemű egyéb érvényes ok sem arra, hogy elpusztíttassék. Legkevésbbé pedig a mai időben, midőn úgy a múltnak, mint a jövőnek helyét leikeinkből teljesen kiszorítja a nyughatatlan és soha ki nem elégíthető jelen. A természet békés nyugalmát fokrólfokra megvonják tőlünk ; sok ezerén, akik azelőtt kényszerűségből hosszadalmas utazásaik alatt annak hatása alatt állottak, a kik elmerengtek ilyenkor a hallgatag égbolton és a szunnyadó mezőkön, anélkül, hogy tudták vagy maguknak bevallották volna ezt - - most még oda is elviszik magukkal éltüknek olthatatlan lázasságát; az acélerekben, melyek országunk testét keresztül szeletelik, óráról-órára tüzesebben és sebesebben dobognak, lüktetnek a lázban égő, túlfeszített pulzusok. Minden életerő e kopogó artériák révén a nagyvárosi központokba van egyesítve ; a vidéken, mint valami sötét óceánon, csak keskeny hidakon át közlekedünk s naprólnapra sűrűbb és sűrűbb tömegekben csődülünk a városok sorompói mögé. Az egyedüli befolyás, mely ott némineműképen pótolhatja az erdők és mezők hatását, a régi építészeti emlékek hatalma. Ne pusztítsuk el őket sem a szabályosság kedvéért, sem járdáink széles és kényelmes voltáért, azért sem, hogy utcáink egyenesek legyenek, vagy hogy valamerre széles, új utat nyithassunk. A városok büszkesége nem ezekből áll. Hagyjátok ezeket a tömegnek; de gondoljátok meg, hogy bizonyára leszen nem egy olyan lakója is a békétlen kőtengernek, aki sétái alkalmával más helyek után áhítozik ; aki más, leikével rokonságban álló alkotásokat keres, hasonlatosan ahhoz a vándorhoz, aki oly gyakran ült esténként napnyugat felé fordulva, hogy leikébe szívja a fienzei dómnak a sötét égbe rajzolódó körvonalait — vagy hasonlatosan az ő vendégszerető gazdáihoz, akik palotájuk ablakán kitekintve, naponta gyönyörködtek elődeik síremlékeiben, melyek ott állanak Verona borongó utcáinak egy szegelletén".1

1 Ruskin itt a Scaligeri-kre céloz, kik Dantet számuzetése alatt szívesen látták udvaruknál.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002