Második évfolyam, 1903    |   Hatodik szám    |    p. 361-371.
 

 

MEDNYÁNSZKY STÍLUSA

Nehéz volna megjövendölni, hogy báró Mednyánszky László művészete hova fog fejlődni. Azt már most is látjuk, hogy sokféle állomáson haladt át; mindegyiken kiváló művek jelzik, hogy ott is járt. De tovább indult, mielőtt még előadása azon az egy állomáson megszokottá, átlagossá vált volna. Sok festőnek az a balvégzete, hogy megmarad egy ily állomáson: a nagy fáradsággal megszerzett kézíráson nem változtat többé, a vége aztán az, hogy az alaposan megszokott előadási mód már nem is izgatja őt és munkái csekély lelki emócióval készülnek. Ez a legszomorúbb véget jelenti, amely festőt csak érhet. Kiírt lesz az írása, sablonos, modoros. Mindenki előre megmondhatja, hogy ezt vagy azt a festői témát a mi festőnk így vagy úgy fogja alakítani.

Ami nem terem emócióval, aminek a festése közben a képíró nem érez benső részvételt, az érzések, a szenvedélyek rezgését, az a kép a nézőben sem kelthet emóciót, nem válthat ki érzéseket.

Egy olyan művésznél, mint amilyen Mednyánszky, nem is csodálkozhatunk azon, hogy minden fáradságosán kiküzdött állomást gyorsan otthagyott, hogy újabb területeket hódítson meg. A festés neki benső szükségesség, életének főtartalma. Nem is lehetne el nélküle. Belőle szívja minden életkedvét, benne csapódik le minden lelki élménye. Lehetetlen tehát, hogy megmaradjon az épp kiküzdött festői vívmányoknál. Olyan, mint az élő szervezet, amely szakadatlanul csatol új és újabb sejteket a régiekhez, éppen azért, mert él. S csakis azáltal él, hogy szakadatlanul megújhodik. Ilyen szerves kapcsolat van Mednyánszky és a képei közt. Sőt kevés festőben van meg oly mértékben, mint benne.

Más festők is változtatják előadásukat, de legtöbben nem azért, mert ebben vagy abban az irányban már kimondták az utolsó szót, hanem azért, mert időközben bizonyos tanulságokat vontak le más képírók műveiből. Látnak egy képet, amelyen megragadja őket a nagy egyszerűség: legközelebb ők is egyszerűk igyekeznek lenni. Valahol észreveszik a szín tüzének lebilincselő erejét: sietnek tehát saját színeik tüzet fokozni. Mednyánszky változásai nem vezethetők vissza ilyen okokra. Minden változása az ő egyéniségében gyökerezik, vagy határozottabban szólva : természetfelfedezései okozzák ezeket az elváltozásokat.

Mivel pedig szakadatlan kölcsönhatásban áll a természettel, várható, hogy stílusában most sem mondta ki az utolsó szót. S mert természetszemlélete ma is csodálatosan friss, beható, erősen felszívó: várható, hogy ismét új s újabb fordulatok következnek be előadásában.

ALKONY A LÁPON MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
ALKONY A LÁPON
MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE

Tartsuk szem előtt a következő példát. Két festő fest a Tátra sziklái közt. Az egyiknek feltűnik, hogy a természet keze mily gazdagon párnázta ki a sziklát mohával, a melynek friss zöldjébe színes pecséteket ír egy tarka zuzmó. Harangvirágok finom kelyhei lógnak alá, a haraszt csipkés levélkéi függnek le, mutatván piros és fekete spóratartóikat. Végre a szikla puszta része tele van finom repedéssel, hajszálnyi szakadásokkal, a természet kezének fantasztikus ákom-bákomjaival, amelyek úgy hatnak, mint egy földrajzi térkép. A festő mélyen elmerülhet ebbe a mikrokoszmoszba s annyira megszeretheti, hogy minden erejével ezt az apró világot igyekszik vásznán megrögzíteni.

Társa is ott ül e szikla előtt. Benne azonban más, egészen eltérő ötletek támadnak.

Ő a sziklában a Tátra valamely ormának árva vándorát látja, amelyet valamely katasztrófa ide lökött. Imponál neki nagysága, súlya. Hatalmas plasztikus formáin kívül leköti figyelmét az is, hogy ez a szikla része egy egésznek, ugyanabban az atmoszférában fürdik, amelyben a nagy hegy, az alkonyainak ugyanaz a gyöngyszín-reflexe éri, amely a csúcsot.

Rögtön átérzi ezt az egész sziklavilágot, ezt a széles, hatalmas, súlyos tömeget, amelyet a levegőtenger hullámai nyaldosnak. Igyekezni fog tehát az előtte levő jelenséget úgy megfesteni, hogy mindezek a jellemvonások megcsillanjanak a képén.

Íme, a természetnek egyazon jelensége ily kétféle útra viszi e két festőt. Világos, hogy műveik közt hiába keresnők a legcsekélyebb hasonlóságot is, bár egyazon részlet hangolta ezt is, azt is a festésre. Ennyire különbözik két festő természetszemlélete. Ha kibővítenők e példát, néhány százféle módot találnánk, megannyi változatait egyazon természeti jelenség felfogásának.

Ebből kiviláglik, hogy sokféle ponton lehet a természetet megközelíteni.

De nemcsak két festő művein látszhatik meg a felfogás különbsége, hanem jelentkezhetik az egyazon művész képein is, különböző időpontokon. Megállapíthatjuk, hogy ekkor meg ekkor erre az elemre helyezte a legnagyobb súlyt, máskor viszont a természetnek egészen más jellemvonása kötötte le figyelmét s ennek a frissen felfedezett jellemvonásnak értelmében alakította képét. Ebben az esetben tehát maga a természet, annak új s újabb szemlélete indíthatja a festőt a kép ilyen vagy olyan írására.

Ha most mérlegeljük ennek az előadás- és felfogásbeli különbségnek értékét, minden hosszas gondolkodás nélkül azt a változást tartjuk fontosabbnak és előbbrevalónak, amely egyenest a természet szemléletében gyökerezik s azt a változást tartjuk alacsonyabb rangúnak, kevésbbé fontosnak, amelynek oka egy más festő műveiben rejlik.

Mednyánszky művészetének minden változása egyenest a természet szemléletében gyökerezik. Más festő elemi hatását nem tudjuk művészetében kimutatni.

Mednyánszky tájképei tehát az ő beható és törzsökös természetszemléletét tükrözik vissza. Ezt fontosnak tartjuk, mert nem osztjuk azoknak véleményét, akik a képek értékét az azokban felvetett, írásban is kifejezhető eszmék mértékével mérik.

Sokszor halljuk ugyanis, hogy egy kép vagy szobor azért nagyszabású és azért remek, mert világosan kifejez egy történelmi, irodalmi, politikai, vallásos vagy bölcseleti eszmét. A kép vagy szobor minden egyéb elemét együttesen technikának szokták nevezni s ezt a technikát bizonyos alacsonyabb rangba sorozzák : megtanulható mesterségbeli feladat. Akik így gondolkoznak, azok kissé megakadnak fejtegetéseikben, mihelyt tájképről esik szó. Az ilyen súlyos esetekben rendesen a "hangulat", a "heroikus vonás", a merész "realizmus" s más hervadt jelzők kerülnek sorra, de ezek rendesen semmi bizonyosat, semmi határozottat nem mondó kifejezések s csak arra szolgálnak, hogy az elvéhez ragaszkodó szigorú teoretikust pillanatnyi zavarából látszólag kimentsék.

Ez a teória sokkal bizonytalanabbnak látszik nekünk, semhogy követhetnők. A remekműveknek gazdag sorát ösmerjük, amelyeket ez a teória nem képes megközelíteni. S például Mednyánszky tájképejnek méltatásánál sem vehetjük hasznát, mert banálisnak tartanok e tájképeket oly jelzőkkel illetni, mint amilyen a "hangulatos", "realisztikus", "idealisztikus".

NAPKELTE AZ ERDŐBEN MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
NAPKELTE AZ ERDŐBEN
MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE

E képek pedig szokatlan mély hatást keltettek bennünk: szabad tehát e hatás okát kutatnunk, talán minden előzetesen fölállított teória nélkül is. Az egyszerű ember eszejárásával gondolkodhatunk tárgyunk felett: minden segítőeszközünk a tapasztalatoknak az a sorozata, amelyet festés, rajzolás, a szabadban való séta és a remekművek szemlélete közben szereztünk.

Keressük mindenekelőtt, mi módon születik meg egyike azoknak a tájképeknek, amelyeket Mednyánszky oeuvrejében oly gyakran megszerettünk.

Mikor a festő künn sétál a szabadban, megeshetik, hogy valamely jelenség erősen leköti figyelmét, érdeklődéssel nézi, hosszasan és egészen elmerül az élvezésébe. Este a város szélén látja például a házak elmosódott körvonalait, a mely alatt sötéten és formátlanul terül el a mező. Annál hatalmasabbnak látszik azonban az ég, a mely tele van a felhők egymásba omló formáival s ezekhez fölszáll a város füstje, párája. Hosszú veres csík világít a felhők alján: a legélénkebb és legtüzesebb szín az egész jelenségben, minden egyéb tompa, elborult, nagy silhouettekben sorakozik egymás mellé. Szinte megannyi folt. Ez a jelenség mélyen és erősen megragadhatja őt, úgy, hogy behatóan kezd foglalkozni e látványnyal. Egy költő, aki erre sétálna, talán költeményt írna arról, hogy a város ezer szeme íme álomra csukódik, hogy az ablakok csillagocskái ellobbannak, de felragyognak az ég csillagai és mindenre leszáll a csend. A festő azonban egészen más dolgokat figyel meg és vesz észre. Őt mód felett leköti az a rongyos, kékes folt, amelyet a háztömegek írnak a látóhatárra, őt egészen elfoglalja a csodálatos tűz, amely az utolsó alkonypirból elévillan, a felhők gombolyagának alakja, egymásba torlódása, gyengén elütő, sajátságos színe. A festő a jelenségek vizsgálásánál, szemléleténél nem úgy gondolkodik, mint az a költő és semmiesetre sem fogja ugyanazt kifejezni akarni, amit a költő. Ha ez a beszéd' kifejezési eszközével dolgozik, úgy amaz a festés kifejezési eszközeit használja. S mindjárt a természetadta jelenség megfigyelésénél eltér az útjok: ami a költőnél a szó, a fogalom, az a festőnél a szín, a forma, a vonal stb. Tehát azt, amit e jelenség megírásánál eszmének neveznek, nem találhatjuk meg e jelenség megfestésénél. Egy egész világ választja el e két teremtő lelket egymástól. Amit az írónál logikának, gondolkodásbeli törvénynek nevezünk: tehát a fogalmak helyes egybeillesztését, azt a festőnél merőn más formában találjuk meg: nála a logika színek, formák, valőrök, tónusok, vonalak helyes egybeillesztéséből áll. Lehet tehát - bármily sajátságosán hangzik is - - színnel, vonallal, tónussal is gondolkodni, nemcsak fogalmakkal. Ép úgy, mint ahogy a vérbeli zenész zenei elemekkel, a vérbeli matematikus matematikai elemekkel gondolkodik.

A gondolatoknak az a sora, a mi egy Mednyánszky-fajtájú festőben megszületik, midőn a leírt természetjelenséget szemléli, egészen más, mint az a gondolatsor, amely ugyané természeti kép előtt az íróban vagy a zenészben támad. Még akkor is, ha az író és festő egy személyben egyesül. Mihelyst munkához fog: rögtön jelentkezik ez a különbség.

TÁJKÉP MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
TÁJKÉP
MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE

Mednyánszky tájképei is tisztán a festő természetszemléletének szülöttjei. Egyik képe, a "Virágzó fák" című, e részben nagyon tanulságos. Egyszer egy elhagyott temető mellett sétált, a hol néhány fa és bokor javában bontogatta virágait. Alattuk, felburjánzott fű közepette húzódott meg néhány düledék-fakereszt, szegényesen, gondozatlanul, íme egy oly tárgy, a mely az író kezén rögtön érzékeny és megható pointot kap. Az író e korhadt fakereszteket földiszítené reflexióival, sőt talán még történeteket is fűzne hozzájuk. Mindenesetre kidomborítaná a virágzó fák és a korhadó fejfák kínálkozó kontrasztját. Mednyánszky azonban festő létére másként nézte meg, másként formálta képét. A korhadt fakeresztek ezen a képen szerényen megvonulnak, nincs rajtuk semmi point. A diadalmas élőfa és a holt ember korhadó fejfájának olcsó kontrasztja sem jut kifejezésre e képen. Nincs benne semmi novella. Nem elbeszélni, de megnézni való kép lett belőle. Festői kép.

Egy olyan vérbeli festő, mint Mednyánszky, ezek szerint más szemmel áll a természet elé, ez pedig másként hat rá, mint egyéb emberre. Mednyánszky nem az irodalmi elemet, nem a reflexiók kiépítésére alkalmas anyagot választja ki a természetből, hanem azt az anyagot, amely elsősorban, sőt kizárólagosan festéssel fejezhető ki, jellemezhető behatóan. Neki tehát más tárgyat kinál a természet, mint az írónak, vagy mint az irodalmi hajlandóságú festőknek.

Ennélfogva képeinek tárgya is más, mint amit ugyanarról a jelenségről az író adna. Ne csodálkozzunk tehát, ha egy olyan igazi festőben, mint aminő Mednyánszky, nem találjuk meg azt a bizonyos irodalmi ízű "eszmét", a melyeket sok teoretikus megkövetel a képtől. Van Mednyánszkyban is eszme s mily bőségben! De csupa festői eszme. Ösmerkedjünk meg ennek néhány példájával.

LANKÁS MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
LANKÁS
MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE

Egyszer egy messzenyúló rónaságra vetődött Mednyánszky. Este volt s borús az ég. A sík mezőn semmi feltűnő geológiai forma sem látszott: aszott perje nőtte be rongyos foltokban a síkság egyes darabjait, abból itt-ott kikandikált a láp vizének sima, fényes tükre. Erről képet festett Mednyánszky "Lankás" címmel. A mi szempontunkból most az érdekel minket, hogy miben ment túl Mednyánszky a természet-kópián, azaz mely természetadta jelenséget fejlesztett a képen, mint festőileg fontosat. S itt első sorban feltűnik nekünk az a nagyszabású téralakítás, amely e képnek egyik legnagyobb erőssége. Ha a valóságban ott látta a messze elnyúló rónát, úgy a képen ennek végtelenbe nyúló nagyságát azzal tudta kifejezni, sőt fokozni" hogy alacsonyra vette a látóhatárt s e fölé magas, formáiban gazdag felhős eget festett. Ezek a felhők lapidáris formáikkal szintén a messzeségbe nyúlnak, a szélesen odahúzott ecsetvonások pedig szinte vezetik a tekintetet a végtelenbe merülő látóhatár felé. A láp vize jellemezhető lett volna apróbb, szakadozott világos foltokkal is, de ezen a képen ez a víztükör is nagy foltokat ír le, amelyeknek intenzitásáról a szem arra következtet, hogy ezek a vízfelületek is jelentékenyek, ami által a rónaság hatalmas, széles jelleme ismét megnövekszik. Minden arra tör ezen a képen, hogy az az óriási tér, amely lomhán hever a borús ég alatt, kolosszális terjedelmében kifejezésre jusson az aranyráma keskeny keretei közt is.

Ezzel természetesen nem merítettük ki ezt a képet, csak egy benne rejtőző, tisztán festői eszmére utaltunk.

"Őszi táj" egy másik képének a címe. Valahol Északmagyarországon láthatta Mednyánszky, magasan fekvő hegyes vidéken, ahol az ősz egészen más színekben jelentkezik, mint nálunk a mélyen fekvő lapályon. Az ősz ott hirtelenebbül szállj a meg az erdőt: a fák és cserjék még teljes lombdíszben állnak, amidőn a dér már sárgára csípi leveleiket. Nálunk a lapályon az ősz lassúbbjártú: egyenkint pergeti le a leveleket az ágakról s mire a levelek megsárgulnának, legtöbbjük már le is hullott. Bűvös sárga és piros színhalmazat egy ily felvidéki őszi erdő, főkép, ha a millió sárga levélnek tömör kék hegy, tömör kék ég adja a hátteret. A hegy és ég e tiszta kékje ugyanannak a felvidéki tiszta levegőnek jóvoltából bírja pompázó színét.

ŐSZI TÁJ MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
ŐSZI TÁJ
MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE

Ezt a két színt versenyezteti egymással Mednyánszky ezen az "Őszi táj"-on. E tájképen e két szín a döntő, ezek adják meg a legfőbb jellemvonást, velük él-hal a kép. Mednyánszky tehát oly erővel hangsúlyozza ezeket a színeket, a milyennel csak lehet. Fokozza a tüzüket, intenzitásukat: a legvilágítóbb sárga mellé kerül a legmélyebb kék, a végsőig erősítve, fokozva, nemcsak a szín élénksége, hanem az ecsethúzás szilaj ereje által is. E két szín a feszültség legmagasabb fokán áll egymás mellett, akárcsak két ellentétes villám-áram, amely már közel áll az explózióhoz. Ezáltal a merészen kormányzott feszültség által oly élet szökik a tájképbe, amilyen erejűt ritkán láttunk.

Ez is festői eszme és csak festéssel fejezhető ki.

VÁROS SZÉLE MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
VÁROS SZÉLE
MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE

Egy "Téli táj"-án temérdek fa áll egymás mellett, fiatal erdő szélén. A törzsek még nem fejlődtek hatalmassá, úgy, hogy az egész erdőkép jóformán ágak szövevénye, a törzsek nagy formái nélkül. Ezekre az egymásba fonódott, összekuszált ágakra a hópihék milliói hullottak s szépen megmaradtak a legfinomabb galyacskán is. Közeledik az alkonyat s a hó kékes reflexszel szövődik által. S most oly kép áll elő, a mely emlékeztet a gótikus templomok áttört kődíszeire. Mednyánszky kezén ez a természetadtajellemvonás gazdaggá, mindenekfelett uralkodóvá lett. Valóságos labirintje támadt itt az összefont gályáknak, amelyeknek hópárnái ágról-ágra, hajtásról-hajtásra, galyacskáról-galyacskára vonulnak, fehér csipkedíszszel ékesítvén fel a képet. És a mint egymásfelé hajlanak a gályák, amint összeérnek és szétválnak: oly ritmus van benne, amilyent a nyári vetés enyhe ringásán látunk. Egy finom festői jellemvonás van itt kristálytisztán, meggyőzően előadva.

Látjuk ezekből, hogy a képtárgy Mednyánszkynál igazán és hamisíttatlanul festői, semmi köze a reflexióhoz, az irodalomhoz, szűzen festői. De fejtegetésünkből talán kiviláglott az is, hogy Mednyánszky nem puszta utánzója a természetnek, hanem az ott látott jellemvonásokat a maga akarata szerint alakítja. Ebből folyik stílusa.

Sokféle tapasztalatból merítjük azt a meggyőződést, hogy egyéni stílushoz csak a legbehatóbb természetszemlélet vezetheti a festőt. Az a sok ezer természettanulmány, amelyet Mednyánszky festett és rajzolt, a legbehatóbb stúdiumot jelenti. Vannak köztük egészen futólagos jegyzetek és töviről-hegyire leírt látleletek is. Egy rajzlapon néha csak a látóhatár vonalát és két-három foltot látunk, csak az egészen nagy, a döntő vonalakat. De vannak olyan stúdiumai is, a hol a virágzó fa ágrendszere, a virág kelye, porzói a legbehatóbban vannak leírva. A stúdium is sokféle szempontból készül és ha egy festő - - mint Mednyánszkynál láttuk - - néha húsz-harmincszor írja rajzkönyvébe a horizont egyetlen vonalát, még pedig a kéz egyetlen mozdulatával, az bizonyos szempontból nem kevésbbé beható stúdium, mintha egy szikla moháját minden részletében áttanulmányozná. A festő sem tanulmányozhatja a természetet egyoldalúan s tanulmánya nem lehet mindig deskriptiv, mert akkor a természetnek éppen döntő nagy jelenségei egészen elkerülnék a figyelmét. Aki mindig csak részletet rakosgat részlet mellé és e mellett sohasem veszi fontolóra a nagy egészet: miniáló barát marad mindörökre.

MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ VÁZLATKÖNYVÉBŐL
MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ VÁZLATKÖNYVÉBŐL

Mednyánszky felette sokoldalúan tanulmányozta és tanulmányozza a természetet. Ez minden változatának alapja. Hogy stílusát megértsük, gondoljunk vissza a virágzó fákhoz készített stúdiumokra. Ott természetes nagyságban festett le gouache-festékkel virágos gályákat, a legpontosabban. A "Virágzó fák" című képen egy-egy virág már csak egy ecsetvonás, sőt egyetlen odapöttyentett foltból a virágok egész sora alakul. Természetes, hogy csak az érthet az ilyen odapöttyentéshez, aki előzőleg a legbehatóbb tanulmány révén tökéletesen ösmeri a virág minden jellemvonását.

Amit itt a virágról mondtunk, ugyanaz áll a fa lombdíszérol, a szikláról s az ebből alakuló sziklarendszerről, végre a hegyről, sőt a hegyrendszerről. Szélesen összefoglalni s egyszerre adni a részletek együttes hatását csak ily tanulmányok után lehet.

Mednyánszky így szerezte meg bámulatos összefoglaló és egyszerű előadását. Ami képein nagyszabású, azt nern köszöni más festőnek, hanem a saját, beható természetszemléletének.

Mondottuk, hogy vázlatkönyveiben sűrűn látni oly lapokat, amelyeken egy-két hosszú vonal s néhány durván és csak sematikusan befeketített folt látszik. Olyan jegyzetek, amelyek szövevényén senki más nem igazodnék el, csak ő. így tanulmányozta a természet jelenségeiben azokat a jellemvonásokat, amelyek a kép gerincét adják. Vannak képek, amelyeken döntő a téralakítás, a látóhatár, sőt ennek arcéle. Ha döntő, akkor a legbehatóbb tanulmányra késztet. Nem mindegy, vajjon a látóhatár vonala töredezett avagy hullámosán folyamatos; hirtelenül cikázó vagy merev. Ez a vonal, ha jelentékenyen fejlesztheti valaki, szintén erőteljesen hozzájárul a kép jellemének kiépüléséhez. Aki temérdek tanulmányt készített ily jelenségről, az értékelni is tudja s módjában van megválogatni. Mert mihelyst nem természetszemléletből meríti választását, rögtön akadémia lesz belőle, azaz közömbös hatású, unott, jelentéktelen semmiség.

Míg Mednyánszky tanulmányai a legkisebb részletekig is elhatoltak, addig a maga módja szerint nem szűnt meg fáradhatatlanul kutatni a nagy, döntő jellemvonásokat sem. Ezáltal festői bölcseségre és egyúttal finom tapintatra tett szert. A maga egyéniségéhez mérten aztán kialakította, fejlesztette az így megösmert jellemvonásokat.

A ritka intenzív természetszemlélet még egy tehetségétfejlesztette csodálatosan: szín-, forma-és vonalmemóriáját. E képek, amelyek oly megragadóan tolmácsolják a természetet, mind műteremben készülnek, tehát nem a modell nyomán. Sokaknak tört bele a fejszéjük az ilyen vállalkozásba. Mednyánszkynál azonban megszűnt itt is minden nehézség Miután egész élete festéssel telt el s miután oly kimerítőn képes magába szívni a természeti jelenségek képét, mint kevés más ember, memóriája és természet-vázlatai kiépítik számára a modellt. Erre különben képeinelv megalakításánál nincs is nagyon szüksége, mert művei nem természetleírások, hanem a természet döntő jelenségeit mutatják, sommázva, egyszerűsítve, kiemelve azt, a mit egyénisége fontosnak vél, fokozva azt, amit hangsúlyozni akar, kivetve azt, ami csak inventárium volna s mint ilyen, fölösleges lom.

Sokan félreértették stílusának e jellegét. Midőn Mednyánszky a köd atmoszferikus jelenségeit adta így elő a maga festői sajátságaiban, ködembernek nevezték el, a ki csak a párafátylon át képes a világot nézni. Volt idő, amikor sokat tartózkodott a Tátrában s lenn a Karszton és Montenegróban, az óriási sziklaszerkezetek közt: néhány képén meglátjuk, minő gazdag kincsét fedezte fel ott a színes reflexeknek. Ekkor azt mondták, hogy Mednyánszky opáltónusokban látja a világot. Végre a felvidéki ősz intenzív színei, e színek tüze ragadta meg: ekkor azt mondták, hogy színorgiának látja a természetet. A ködemberből így vedlett át tűzemberré, anélkül, hogy tudta volna. Pedig ama ködös, párás képek és a világos, tüzes képek egyazon természetszemléletnek hű tolmácsai.

Kétségtelen, hogy bizonyos fokjg változott a kezeírása. Ha egybevetjük régibb és legújabb képeit, az előadás frisseségének fokozódását látjuk. Ez talán valószínűtlennek hangzik, mert hozzá vagyunk szokva, hogy a fiatal ember frissebb szemmel lát, mint az idősebb. Mednyánszkynál ennek is megvan a maga oka. Azt a gazdag tőkét, amelyet évtizedeken át magában felhalmozott, egyre pazarabb kézzel kezdi tékozolni. Előadása tehát hirtelenebb ma, mint azelőtt, vonásaiban szinte látjuk a kincset szóró kéz széles mozdulatát. Tiz-tizenöt kép támad egyszerre, egyazon időben, mindenütt más-más problémák vannak kitűzve s gyorsan, játszva megoldva. Vagy talán csak nekünk látszik úgy, mintha játszva oldaná meg e feladatokat. Ha behatóbban nézzük ecsetje sáfárkodását, talán arra a meggyőződésre jutunk, hogy energiája talán türelmetlenebb, hogy idegei talán feszültebbek, formáló vágya szilajabb, mint annakelőtte. Néha hajnaltól éjfélig dolgozik megszakítás nélkül egy tucat nagy képen egyszerre. Ha az egyiknél fizikai kimerültség fogná el: hirtelenül felfrissíti őt a másik kép problémája, újságával izgatja, cselekvésre kényszeríti. Festő, a ki csak festés által tud üdülni, pihenni.

Stílusa azáltal nagyszabású, hogy mindig nagy egységeket ad, elemezzük akár a szín, akár a vonal, akár a folt vagy tónus értékeire nézve. Tekintsük meg nagy képeinek ama pompás solitair fáit: minő organikusan és egy szuszra bonyolódik ki ecsetje alatt a törzsből a temérdek galy, a fonadékos, kuszáit ágacskák szárai. Nem érzünk egy képén sem olyasmit, mintha részletekben készült volna. Az est opálszíneiben vibráló hegyderék is akár egyetlen ecsetvonásra termett volna meg. Mindig az egész képet festi, a szó legszorosabb értelmében, biztos fantáziával, amely tudja, mily fokig kell fejleszteni a képet ma, hogy holnap ismét az egész megkapja a maga új átfestését.

Ritka és egészen egyéni jelenség Mednyánszky a magyar művészetben. A saját magának őse. A magyar felvidékbe nyúlnak élete fájának gyökerei: annak természetvilágán nevelte önmagát nagygyá.

LYKA KÁROLY

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002