Első évfolyam, 1902    |    Harmadik szám    |    p. 182-206.    |    Facsimile
 

 

A MŰVÉSZETI IZLÉS FEJLESZTÉSÉRŐL

A Liezenmayer-féle kiállításon volt.. .

A kegyeletnek adott szállást néhány hétre a Képzőművészeti Társulat hivatásos ügybuzgósága és figyelmes gyöngédsége. Áhítat vegyült az élvezet érzésébe, a mint sorban szemlélgettük a Műcsarnok délszaki növényzettel és hímes szőnyegekkel díszített termeiben a szebbnél szebb művészi alkotásokat - hátrahagyott tanúságtételeit egy fenkölt lélek nemes idealizmusának.

Mintha az elhunyt mester dicsőült szelleme is köztünk járt volna. ..

ELSZIGETELTSÉG<BR>FERNAND KHNOPFF PASZTELLRAJZA
ELSZIGETELTSÉG
FERNAND KHNOPFF PASZTELLRAJZA

Az ilyen hangulatban csak elvétve jő szó az ember ajkára. Egyszerű az is: az érzés keresetlen szava, mely külömben is jellemzi a nem hivatásos bíráló ítéletmondását.

"Nézze csak... nem gyönyörű kis dolog ez is itt?" - szólottam egy pici kis képecske előtt jelesebb festőművészeink egyikéhez, kit személyesen is volt szerencsém ismerni, és a ki látva igaz érdeklődésemet, szíves volt társul csatlakozni hozzám.

A képecske vázlat volt, afféle színvázlat, csak annyira kidolgozott, hogy a mester gondolatát úgy, a mint a fogantatás pillanatában állott előtte, visszaadja.

Ezt a kis felbuzdulásomat, melyet a művecske megkapó közvetetlensége okozott, azzal a megjegyzéssel méltatta a művészem - odamutatva arra a cédulára, melyre a kép ára volt feljegyezve: "Hanem ez? - ez meg nem profanálása-e a művészetnek?" Az ára t. i. még a potomnál is potomabb: 10 frt volt csak.

EGYNAPOS HÓ<BR>HERMANN URBAN OLAJFESTMÉNYE
EGYNAPOS HÓ
HERMANN URBAN OLAJFESTMÉNYE

"Óh nem - viszonzám én - ez csak ingyen hirdetése az igének."

És megindult a beszélgetés. - A szomszédos üres terembe mentünk -: egyik szó a másikat adta, válasz viszonválaszt hívott ki és - lassan, lassan ... kezdtük megérteni egymást. Néhány nap múlva folytatása volt. Mind közelebb és közelebb jutottunk egymáshoz, míg a végén csak az a bizonyos: "igen - de" volt közöttünk.

Ez az egy nézetkülömbség indít arra, hogy a fórumra vigyem a köztünk folyt beszélgetés tárgyát és hogy - ha már kezembe vettem a tollat - véleményt mondjak egy sűrűn vitatott kérdésben, sok mást is érintve egyúttal.

HANNIBAL SÍRJA<BR>EUGEN BRACHT  VÍZFESTMÉNY-VÁZLATA
HANNIBAL SÍRJA
EUGEN BRACHT VÍZFESTMÉNY-VÁZLATA

Az a szabály, melyet az "olcsó húsnak híg a leve" közmondás fejez ki legplasztikusabban, kétségkívül átvihető a szellemi térre is. De a mint a cserebere-viszonyban visszaélés a "jó" fogalmát feltétlenül födözni a "drága" fogalmával, épp úgy bizonyos, hogy annál ideálisabb a művész lénye, minél kevesebbet számítgat ő maga.

Kérdezem: vajjon kevésbbé becses-e az a kép, mely beszélgetésünkre az impulzust adta, azért, hogy csekély árt szabott neki az eladó? Veszít-e valamit belső értékéből?

"Bár adhatnák - mondám művészemnek - még ennek is a fele árán, vagy még olcsóbban! Bár csak ingyen lehetne osztogatni szerte az országban a szegényebb sorsú értelmes osztály tagjai, sőt a kevésbbé műveltek közt is!"

Az a jutalom, mit a művésznek a közönség elismerése nyújt, a lelkesedés, melyet alkotásai keltenek, fölötte áll még a leggazdagabb anyagi jutalomnak is. Avagy kérdezzenek meg egy művészt, a ki erejét hanyatlani érzi, nem cserélné-e ki összegyűjtött egész kincsét, bár mekkora volna is az, ha lehetne, előbbi alkotó képességével?

A HOLLÓK TANYÁJA<BR>EUGEN BRACHT OLAJFESTMÉNYE
A HOLLÓK TANYÁJA
EUGEN BRACHT OLAJFESTMÉNYE

Az anyagi jutalom képes, igenis, serkenteni, buzdítani. De inspirálni - soha! E nélkül pedig nincs művészet. Az anyagi jutalom csak jelképe - ámbár az sem mindig - a művészi hatásnak, a mely azonban nem elválaszthatatlan tőle. Az igazi elismerés, melyre, - bár az anyagit is szívesen veszi - mindenek felett áhítozik az igazi művész, mely termékenyít, mely lángot szít, az: olyan félig jutalom, félig ajándék, a mit csak a műizlés, a kifejlett műizlés nyújthat. Ajándék, mely megvásároltathatlan, mert a szívből jő, és annak is jól esik, a ki adja.

A művészeti izlés, a szép iránti érzék fejlesztésére, mívelésére azonban az első dolog (ezerszer kimondott igazság) megízleltetni a szépet.

Hány embert ismertem, a kit hat ökörrel se lehetett volna falujából kimozdítani, míg egyszer fürdőre nem parancsolta az orvosa és - azóta év-év után járják, már nem is a fürdőket, hanem az Alpeseket, Olaszországot meg a Riviérát! Hát bizony ezzel is úgy volnánk. Egy próbán fordul néha az egész. Ha még a tea, meg a dohány - sőt a papír-cigaretta is, melyeket első megízlelésre mindenki rossznak talál, rabjukká tudják tenni az embert: menynyivel inkább képes meghódítani az, a mi szép, a minek éppen úgy megvan a maga narkózisa, --- sőt még inkább, mert hiszen önként hódol meg neki az első látásra minden, a mi él és érez a földön. Avagy nem tapasztalta-e minden festő, ha a szabad természetben dolgozott : hogy megáll vászna előtt a pásztorfiú, a szántóvető ember, a tanyai leány, - - felejtve nyájat, ekét, dolgot, mintha csak valami bűvös erő kötné le oda a festő háta mögé; és hogyan hívogatnak az arc és kéz örömöt eláruló sajátságos integetéseivel oda messziről másokat is... Naiv, megindító módja a prozelita-csinálásnak!

Igen. Adják olcsón, olcsón, a mennyire csak lehet, képeiket festőink. Nem profanálják vele hivatásukat, nem homályosítják el vele a művészet glóriáját, hanem hímporát hintve el vele a fogékony keblekbe, a gondos kertész feladatát teljesítik a művészet virágos kertjében.

Aki valaha, ha csak egy igazán szép képet is akasztott a szobája falára, az lassan-lassan kikvártélyozza a holmiféle lim-lom mázolványokat vagy olajnyomatokat. Az a házaspár, mely szép festményeket kapott nászajándékul, úgy hiszem, alig lát valaha szurrogát műveket lógni a tapétáin -- sem ő maga, sem ivadékai. Kevesebbet fog költeni házberendezésre, többet műtárgyakra, így képződnek (képződnek és nem támadnak!) a mecénások. Sőt nem egyszer esett meg, hogy valamely képgyűjtemény úgy viselte magát szállásadó gazdájával szemben, mint a hogy az a bizonyos példabeszédbeli tót tette.

A művészet éppen csak úgy szükséglet, mint akármely más szükséglet. Csakhogy lelki szükséglet. Nagysága, intenzitása éppen úgy függ a széphez való természetes vonzódás hőfokától, a mint bármely más szükséglet a tárgya iránt érzett vágy erejétől, vagy az arról való lemondás, illetőleg a nélkülözése okozta kellemetlenségtől.

És ezt a természetes vonzódást éleszteni, tudatosan fokozni lehet.

A mint a tudomány iránt való érdeklődést, - a tudás szükségletét - a természetes kíváncsiságból lett tudásvágynak szításával emeljük és ennek eszköze az ész törvényszéke elé tartozó igazságok folytonos ismételgetése és ezeknek boncolgatásával a kémlelő, elemző képesség és az ítélet élesítése: épp így a szép iránt való érzés mívelésének legelső eszköze a szépnek szemlélése, illetőleg szemléltetése, aztán meg a nyert benyomások okainak nyomozásával hatványozódó appreciálása. Sőt ebben a tekintetben a művészet kedvezőbb helyzetben van mint a tudomány, mert alkotásainak szemlélete tiszta élvezet.

JULISKA<BR>CSÓK ISTVÁN SZÉNRAJZA
JULISKA
CSÓK ISTVÁN SZÉNRAJZA

Iskola, felolvasások, könyvek, szaklapok, újságcikkelyek nem elég erős propagáló eszközök, ha nincsenek szemlélettel összekötve. Nincs az a fantázia, mely ezt pótolhatná, még ha a legteljesebben kiművelt fantáziáról volna is szó. Hát hogyha még fel sem ébredett!

*

A műtárgyak szemléletére ma még majdnem kizárólag csak a műtárlatok nyújtanak nálunk alkalmat. Ez kevés és még akkor is kevés volna, ha minden műtárlat, időt, fáradságot és költséget tekintve, könnyebben volna hozzáférhető, mint a hogy az fővárosunkban tényleg van beleértve a katalógusokat is (a melyeket egyébként is jó volna, legalább a közképtárakban, a képekre alkalmazott felírásokkal pótolni).

Vajjon nem lehetne-e az időleges tárlatok visszamaradt képeiből és szobraiból a kiválóbbakat és a melyek méreteiknél fogva erre nem alkalmatlanok, a helyett, hogy a műtermekben eltemetve csak hiába helyet foglalnak, valahol a város népesebb központjaiban még egyszer, vagy esetleg többször is rövidebb-hosszabb időre ingyen vagy rendkívül olcsón közszemlére kiállítani, akár külön e célra épített loggiákban, akár műkereskedők stb. kirakataiban? A vidéken is.

A VÁROSLIGETBŐL<BR> NOVÁK SÁNDOR RAJZA
A VÁROSLIGETBŐL
NOVÁK SÁNDOR RAJZA

A különféle vázlatok, melyek a vajúdás, a fejlődés folyamatának képét nyújtva, összehasonlításra, gondolkozásra késztetik a szemlélőt, e tekintetben még tanulságosabbak, még hasznosabbak volnának és az igazán művészi iránt való érzék fejlesztésére alkalmasabbak azért, mert a művészi szép elkülönítve jelenik meg az úgyszólván dekoratív széptől, mely csak a szépnek a kellemessel való fokozására szolgál.

A vándor-kiállításokat megkezdték már és pedig - a kezdetre - elég sikerrel. Mennyire kívánatos volna még egy-egy művészkirándulás, illetőleg művészeknek a vidéki városokban való hosszabb tartózkodása vagy megtelepedése ! Ismerek egy vidéki várost, a hol egyetlen egy ott megtelepedett zeneművész alig néhány év alatt bámulatos eredményt ért el. A hol azelőtt csak cigányok zenéjét hallották - ma már az ott alakult társulat filharmóniai hangversenyeket rendez, melyeken műkedvelők és az illető zenetanár tanítványai játszanak.

De hát ez a kérdés annyira belevág az egyéni hajlamokba és viszonyokba, hogy magam is csak félénken érintett pium desideriumnak tekintem.

A MENYASSZONY<BR> P. Y. CAMERON OLAJFESTMÉNYE
A MENYASSZONY
P. Y. CAMERON OLAJFESTMÉNYE

Fontos szerep jut a művészetnek a közönséggel való megkedveltetésében a hírlapok és folyóiratok művészeti bírálatainak is. Ezekre nézve megjegyezhetjük, hogy nálunk a bírálatok gyakran kis műalkotások maguk is, melyekben az írók a szellemüket csillogtatják inkább, mint bírálnak, a melyek, mint olvasmányok, kétszeres élvezetet nyújtanak ugyan : először ragyogó eszméikkel, ezek kifejezésére szépen összerótt, gördülékenyen folyó szavaikkal, mondataikkal, művészi kidolgozású nyelvezetükkel; másodszor pedig a fölfedezés örömével, azzal t. i., hogy sikerült - ha sikerült - belőlük az író gondolatait és érzéseit homályos sejtelemképp kihámoznunk, de ezek azért még sem a szó szoros értelmében vett bírálatok, melyek a műveket gondosan elemzik, erényeit és hibáit felfedik és mindenkitől töprenkedő találgatás nélkül megérthető nyelven előadják abból a célból, hogy oktassanak, hogy ízlésünket finomítsák és ítéletünket élesítsék. Arról az esetről nem is szólok, a mikor némelyik nem a kritikához alkalmazza a szót, hanem a szóhoz a kritikát, a mikor - majdnem úgy látszik, hogy valamely eredeti jelző lanszirozása, értékesítése kedvéért ahhoz idomítja az ítéletmondását.

Csak az őszintén oktatásra szánt bírálatoknak van igazán mívelő, a produkcióra átháramló hatásuk. Ugyanez áll a szemlélettel összekötött előadásokról is.

Az oktató bírálat sorra veszi az eszmét, a kompozíciót, összbenyomásában és részleteiben - - a rajzot, a színezést, a színek értékét, egymásra hatását, harmóniáját stb. és mindezek elemzésénél lehetőleg szabatos, könnyen érthető kifejezésekkel él és nem éri be általános kitételekkel, nem kápráztatja a szemet színdús szavak csillogtatásával, melyeknek az értelmét eltalálja talán a művész - a kinek nincs szüksége oktatásra - de a melyek semmitmondók azokra nézve, a kiknek okulniok kellene és a kiknek ízlését a művészet zamatjának tudatos élvezetével finomítani akarjuk.

KÍSÉRTÉS<BR>IGNACIO ZULOAGA OLAJFESTMÉNYE
KÍSÉRTÉS
IGNACIO ZULOAGA OLAJFESTMÉNYE

Tudom, hogy ez nehéz feladat. Ki volna képes az éol-hárfa sóhajtását leírni - elemeire szétbontva, egy-egy zöngéjét magában vagy az össz-zengéshez való viszonyában szóval megértetni? A toll tompa egy szerszám még arra is, hogy a gondolat finom árnyalalatait kicizellálja - pedig elvégre is az ész a megkülönböztetések szerve. Szegény a nyelv a gondolattal szemben, de valósággal koldus, és mind az öt érzékünk szótárából kénytelen a jelzőket kölcsön kérni, ha csak némi fogalmat akar is adni arról az édes-fájós érzésről, mely a szép szemléleténél keblünket elfogja; arról az érzésről, mely emel is, le is ver egyszerre, a mikor a véghetetlennek, a földön elérhetetlennek eszméjét ébreszti fel bennünk és a tökély, az Istenség és túlvilági lét sejtelmével vigasztalja meg fennen szárnyalni vágyó, de a föld göröngyéhez láncolt lelkünket.

Hát nehéz - elismerem - a feladat. De a pedagógus mesterségéhez tartozik, hogy az ilyen nehézségekkel megküzdjön.

Egy másik követelése a művészet érdekének a bírálókkal szemben az, hogy ne legyenek túlszigorúak ítélkezésükben, a mi - tessék elhinni - sok esetben azt jelenti: ne bizakodjanak el nagyon a saját véleményükben. Erre az intelemre jogot ad az, hogy vannak, kik még Shakespearet is teljesen elítélik, még pedig olyanok, a kik maguk is elismert nagy költők, így Victor Hugo. És alig volt még - ha ugyan volt művész, kit egy-egy jóhiszemű kritikus is le ne rántott volna, éppen csak a szentelt vizet hagyván meg rajta, például csak azt, hogy ügyes rajzoló, jó színkeverő stb.

Különösen pedig ne legyenek nagyon exkluzívak a "modor" dolgában. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy mindegyiknek meg vannak a maga hívei a művelt közönségben, úgy, mint a művészek körében is. Aztán ne követeljék, illetőleg ne akarják felismerni vagy meg nem találni egy semmiben, egy jelentéktelen kis vonásban az "én"-t, a mivel némelyek mindent megmondottnak akarnak tekinteni - minden jót - mintha bizony az "én" nem jelenthetne rosszat is! Nagy okulás, nagy tanulság rejlik néha a véletlen felfedezésekben. Gondoljunk csak a drezdai képtár Rafael-madonnájára, a Piombo feletti vitákra. Ha egyiknek vagy másiknak utánzott volta kétségtelen módon be-bizonyodnék: egyszerre nagyot forduljon művészi becsüket illetőleg a világ véleménye?

GIRGENTI<BR>RENÉ MENARD OLAJFESTMÉNYE<BR>A TAVASZI TARLAT NAGY ARANYÉRMÉNEK NYERTESE
GIRGENTI
RENÉ MENARD OLAJFESTMÉNYE
A TAVASZI TARLAT NAGY ARANYÉRMÉNEK NYERTESE

A művészek nagyon jól tudják, hányadán vannak ezzel a kérdéssel. De a túlságos gáncsoskodás, lerántása annak az egyik hivatásos bíráló részéről, a mit a másik szintén hivatásos bíráló égig magasztal és viszont - ez nagyon megzavarja az önálló ítéletre még szert nem tett műkedvelő közönséget, mely, ha pártállást foglalt, azt nehezen hagyja el még akkor is, mikor javult ízlése, jobb nézete már a másik felé vonzaná.

Nem akarnám én - isten ments - kaptafára verni, korlátok közé szorítani a bírálatot. Csak azt tartanám kívánatosnak, hogy minden kritikus mindenekelőtt a legszigorúbb bírálat alá vonja a saját ítéletét s hogy őszintén, önbirálólag számoljon azzal a kérdéssel: igazán meggyőződése-e az, a mit ír? Nem-e csak valami, a művészet szempontjából mellékes vagy éppen idegen benyomás kifolyása-e? És hogy olyan-e a mű, hogy igazán megérdemli azokat az egyik vagy másik irányban sokszor minden igazolás nélkül odavetett szuperlativuszokat? Igazán? - tiszta lelkiismerete, tudása, meggyőződése szerint?

Igaz, hogy a feladatot kissé megnehezítik maguk a művészek, a kiknek táborában néha igen különös jelenségekre akadunk. A művész tulajdonképpen természetes ellensége a bálvány-imádásnak. De azt tapasztaljuk néha, hogy mikor egy bálványt lerombolnak - mást emelnek a helyébe. De ezen nem segíthetünk. Meg kell nyugodnunk abban a gondolatban, hogy ez az emberi természetből folyó tünet, mely bizonyos mértékben feltétele a haladásnak, mert máskép lehetetlen, hogy magát ős időktől fogva minden téren ennyire fenntarthatta volna. A tömeget mindig a tekintély vezeti - még a tekintély ellen is.

Még egy pontban tér el felfogásom némely bírálóétól.

Nem akarok általában a szigorú bírálat ellen szólni, ha tárgyilagos, jóakarata és őszinte. (Hogy igazságos, vagyis helyes-e? annak nem maga a bíráló az illetékes bírája.) De a teljesen elítélő nyilvános kritika alkalmasabb eszköznek látszik nekem arra, hogy a szerény és felénk természetű tehetséget megbénítsa, mint arra, hogy a művészi proletariátus elharapódzását megakadályozza. Elég eset van rá, hogy azok közül, kik nem hagyták magukat visszariasztani, kiváló művészek lettek; mert a megérés ideje nem egyforma minden embernél. Nem áll az, hogy a tehetség és bátorság mindig együtt jár. És részemről annak az igazságszolgáltatásnak vagyok híve, mely inkább száz bűnöst szalaszt el büntetlenül, sem hogy egy ártatlant elítéljen.

SCHERZO<BR>MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV OLAJFESTMÉNYE<BR>A TAVASZI TÁRLAT KIS ARANYÉRMÉNEK NYERTESE
SCHERZO
MAGYAR-MANNHEIMER GUSZTÁV OLAJFESTMÉNYE
A TAVASZI TÁRLAT KIS ARANYÉRMÉNEK NYERTESE

Egyetlen szempontból üdvös - de itt aztán határozottan az - a lesújtó kritika. Abból a szempontból, hogy megkönnyíti a jury tagjainak a protekciótól való tartózkodást olyan esetekben, a mikor ezt bizonyos tekintetek emberileg jóformán lehetetlenné teszik. Hogy a jurynek nálunk ma már szigorúnak kell lennie, az világos. De ismétlem, nem szólok a szigorú bírálatok ellen, hanem csak azt hiszem, hogy az említett tekintetek némi ellenszerül kínálkoznak a túlszigor ellen. Elvégre is nem mondom, hogy a középszerűségek túlszaporodása semmi ártalommal ne járna a társadalomra nézve - főleg, ha követelőleg lépnek fel - de semmi esetre sem olyan nagygyal, hogy ne kelljen félnünk még nagyobb kár kockázatától. Vajjon nem valami intő égi sugallat műve-e, hogy a nyomtatott betű a Szeretet könyvével kezdte meg világhódító útját? ...

Mégis, minden kritikánál nagyobb hatása volna a művészetnek a szemléltetés útján való propagálása. Meg vagyok győződve, hogy e téren a leggyümölcsözőbb az volna, ha még a legalsóbb iskolák termeit is igazi művészi alkotásokkal díszítenék.

Íme - például - egy egészen közelfekvő gondolat: elhalt művészeink hagyatékát, kész műveiket, vázlataikat lehetne-e jobban értékesíteni, mint úgy, hogy a kormány megvenné és az iskolák közt szétosztaná?

Részemről még azt se tartom elérhetetlennek, hogy a művészek némely műveiknek bizonyos feltételek mellett az iskolákban felváltva való kiállításába is beleegyeznének és ily módon iskolai vándorkiállítások jönnének létre. Nem mondom, hogy ebből itt-ott kellemetlenségek ne támadhatnának. De egyes apróbb bajok miatt talán mégis kár nagy célokról lemondani.

Hátrányaitól - művészi proletárság képződésétől nem félnék. A poézist is tanítják - s mi bajunk tőle?

A FONYÓDI HEGYSZAKADÉK<BR> EDVI ILLÉS ALADÁR VÍZFESTMÉNYE
A FONYÓDI HEGYSZAKADÉK
EDVI ILLÉS ALADÁR VÍZFESTMÉNYE

A művészeti oktatásnak az iskolákban való meghonosítása ma még, legalább jelentősebb mértékben, az álmok országába való kívánság volna. De, ha egészen kicsiben is, érdemes volna megkezdeni. Lassan-lassan többet. Elkövetkezik az az idő is, a mikor a művészet szeretete, az esztétikailag kiképzett műértelem, sőt némi műkedvelői gyakorlás is az intelligenciához való tartozás egyik feltétele lesz. Rajzoktatás az összes iskolákban: ez már szükséges. Első sorban a szabadkéz-rajz. Szinte csodálatos, hogy ez nincs; ellenben van geometriai rajz még a legalsóbb iskolákban is. Akárcsak mese helyett Arisztotelész kategóriáival traktálnák a zsenge ifjúságot!

S miért nincsenek rajziskoláink? Nem volnának-e, ha maga a társadalom át volna hatva a kérdés fontosságától, a szép eszményétől? És a kik át vannak hatva, és követelik a rajzoktatást az összes iskolákban, legnagyobb részük tud-e rajzolni? Nem következik-e ebből, hogy mindent összevéve, mégis az első, a legelső dolog a felnőttekre hatni? Szemlélet és ismét csak szemlélet! Ezzel kell a sziveket előbb megnyerni. A ki teleszívta a lelkét azzal a mámorító illatárral, mit a művészet lehel ki magából, az boldog, ha érzelmeit, lelkesedését, élvezetét mással megoszthatja. A művészettől meghódított társadalom kész lesz minden áldozatra a művészet felvirágzása érdekében, íme ma már van, ki jó cselédjét jutalmul a Műcsarnokba küldi.

RÉSZES ARATÓK<BR>VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE<BR>A TAVASZI TÁRLAT KIS ARANYÉRMÉNEK NYERTESE
RÉSZES ARATÓK
VASZARY JÁNOS OLAJFESTMÉNYE
A TAVASZI TÁRLAT KIS ARANYÉRMÉNEK NYERTESE

A mi a rajzoktatás módszerét illeti, nézetem szerint minden oktatásra nézve általában a főelv: az öntevékenység fejlesztése. Absztrakt dolgokban, vagy a dolgok absztrakt részében: a - fantázia élesztésével és a tudásvágy szításával - ingerlés az öngondolkozásra, mely aztán nem áll meg bizonyos ponton, hanem mind tovább meg tovább szárnyal, kutat; ott pedig, a hol technikai ügyességről van szó: az ellenállás legyőzésére, a tökéletesedésre való buzdítás, mi az önmagával való versenyzést idézi elő, melynek szintén nincs határa. Szeretet, bátorítás, buzdítás - ez legyen a jelszó !

Hogy művészetre tanítani nem lehet, az annyira magától értődő dolog, hogy kár egy szót is vesztegetni a bizonyítására. De buzdítani, bátorítani, a karaktert - változatlan irányában - fejleszteni, kiélesíteni, a túlcsapó fantázia kinövéseit idejekorán lenyesni - ezt a mester jobban teheti, mint akár az illető maga, akár más. Sohase féltsük azt, a kinek lelke művészi anyagból van gyúrva, attól, hogy a mesterére fog esküdni.

Hogy a szemlélettel összekötött magyarázó, bíráló előadások, akár képtárakban, akár egyebütt, végtelenül hatványoznák minden irányban az eredményt, az is annyira szembeötlő, hogy szintén kár rápazarolni a szót.

*

Két dolgot akarok azonban még megemlíteni, olyant, mely nekem - az én szempontomból - nagyon fontosnak látszik.

Az első a művészeknek a társaságba való elegyedése. Hosszasabban nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, mert bőven volt már róla szó a "Műcsarnok" hasábjain a Rexa Dezső és A. B. közt folyt eszmeváltás során. Csak arra akarok utalni, hogy az újkor összes haladását az eszméknek a sajtó és a modern közlekedési eszközökkel megkönnyíteti személyes érintkezés útján való terjedésének és a társasulás eszméje érvényesülésének köszönhetjük Nem természetes folytatása volna-e a fejlődesnek, ha művészeink a szabad, szervezetlen társadalom különböző rétegeiben is elfoglalnák helyeiket, teljesítve azt a missiót, a mely eredményében hasonlítana ahhoz a kettős munkához, mit a talaj mélyébe a fínom gyökérszálakig szivárgó égi csapadék végez, mikor oldva és táplálva gyümölcsözővé teszi a tengő növényzetet. Aztán meg sok előítélet, sok balfelfogás, sok ferde nézet uralkodik még a művészet dolgaiban. És pedig nemcsak a közönség, hanem a művészek körében is. Hiába: más az élőszó - az egyén, a maga egészében - és más a holt betű: az egyénnek hangtalan szava, lényének egyoldalú megnyilatkozása. Amott: szó és felelet, állítás és észrevétel vagy cáfolat, félreértés és helyreigazítás nyomban követik egymást, és az eredmény: ha nem egyetértés - megegyezés, vagy legalább a kérdés tisztázása; a legrosszabb esetben: az összeférhetlenség határozott konstatálása, a mi még mindig jobb, mint ha valami tisztázatlanul függőben marad és mindegyik fél nézete szerint megcáfolhatatlan.

NŐI ARCKÉP<BR>MÁRK LAJOS OLAJFESTMÉNYE<BR>A TAVASZI TÁRLAT TÁRSULATI-DÍJÁNAK NYERTESE
NŐI ARCKÉP
MÁRK LAJOS OLAJFESTMÉNYE
A TAVASZI TÁRLAT TÁRSULATI-DÍJÁNAK NYERTESE

A sajtó nem pótolja a személyes érintkezés hiányát. Minden cikk mögött csak egy ember rejlik. Nincs diskusszió és ha volna is, a nyilvánosság egyáltalán nem garanciája az őszinteségnek. Azonfölül a lapok közleményei néha különféle tekintetek szűrőjén átment dolgok. Aztán igaz, a mi igaz: az ember, még a legkiválóbb specialista is, néha olyan helyről hall a szeget fején találó megjegyzéseket, a honnét legkevésbbé várná. A naiv együgyűség néha bámulatos intuíciót árul el. Hiszen a "művészi"-nek is az intuíció a fogantatása!

Bizonyos az - és ez a konklúzióm - hogy a közvetetlen egymásrahatás művész és közönség közt, csak kedvező lehet minden tekintetben a kölcsönös művelődésre és főleg a műízlés fejlesztésére.

A másik dolog, a mit megemlíteni akarok, összefüggésben áll bizonyos tekintetben azzal a kérdéssel, a melyet fennebb bővebben fejtegettem. Azt tartom, hogy a mint a művészek maguk vannak hivatva első sorban az ige hirdetésére, saját lelkesedésüknek másokba való szuggerálására és e tekintetben egy kis fáradságtól sem szabad visszariadniuk: épp így ő nekik kell készeknek lenniök első sorban az áldozatra is.

Hogyan értem ezt? - erre nézve idézem egyik, még 1893-ban megjelent közgazdasági művemben előforduló, éppen a művészeket illető következő sorokat:

"Ha festőművészeink nem a művészi rangot, melyet társaik közt elfoglalni akarnak, fizettetnék meg, hanem beérnék festményeikért olyan árral, mellyel különben tisztességesen honorálva tartanák magukat - vajjon volna-e, hacsak egy is köztük, kinek ecsetje a szükségen túl pihenne? Vajjon a középmódú emberek szobáit is nem művészi alkotások diszítenék-e szurrogát műtárgyak helyett?"

Nem kommentálom ezt most, csak annyit mondok, hogy a feltételezett esetben a művészek anyagi kárt semmiesetre sem vallanának, és hogy ennélfogva fennebbivel nem anyagi áldozatra való készséget, hanem az erkölcsi versengés egy eszközéről való lemondást gondoltam elvárhatónak művészeinktől.

MEDITÁCIO<BR>BORUTH ANDOR OLAJFESTMÉNYE<BR>A TAVASZI TÁRLAT  RÁTH-DÍJÁNAK NYERTESE
MEDITÁCIO
BORUTH ANDOR OLAJFESTMÉNYE
A TAVASZI TÁRLAT RÁTH-DÍJÁNAK NYERTESE

Igaz, elismerem, hogy ez is nagy, igen nagy áldozat; mert a közönség gyakran, sőt legnagyobbrészt az ára szerint ítél a mű értékéről - a mint ezt ellenvetésképp művészem is megjegyezte. "De - mondám én - éppen, hogy ez ne legyen úgy, hogy a közönség önálló, önmagából, saját tudásából és ízléséből merített véleményre tegyen szert, ítéletre legyen képes - éppen erre volna jó, hogy számára a műalkotások könnyebben, olcsón legyenek hozzáférhetők." Akárhogy veszszük is, elvégre mégis csak a művészeknek kell kezdeniük. "A módja talán az lehetne -jegyzem meg - hogy állnának össze húszan, harmincan, vagy a hányat össze tudnak hozni az elismert művészek közül, becsülnék meg közös egyetértéssel a képeiket és állapodnának meg az ármegállapítás iránt.... "Hja! Ha 20-30 művészt egy kalap alá lehetne hozni!" - kiálta fel művészem. - "De" - -

Ez volt az a fentemlítettem "de" - a melyre kénytelen voltam elhallgatni, beérve azzal az elégtétellel, hogy e szerint elismerte ellenfelem, hogy a művészet szentsége és az ára két külön eszmerendbe tartozó dolog. Az éppen említett ellenvetéssel szemben azonban hiába minden okoskodás, rábeszélés, akárkitől eredne is. A probléma itt olyan csomóban végződik, melyet hagyni kell magára, vagy - ketté kell vágni.

Vajjon akad-e, a ki megteszi, a ki kettévágja azzal, hogy - példát ad, ha egymaga maradna is?

De nem maradna magában! Bizonyosan nem. Persze olyannak kellene lennie a kezdeményezőnek, a kinek magas pozíciójához szó se férne.

Nem támadnának-e ezért ellenségei? Nem gyanusítanák-e? Lehet, sőt valószínű. De hogy jó szolgálatot tenne a művészet ügyének s hogy megérdemelné ezért minden igaz hazafi, minden ember elismerését, a ki a művészetben egyrészt az érzésszelidítés, az erkölcsnemesítés és idealizmus, másrészt az általános művelődés leghatalmasabb eszközét látja - az bizonyos, nem is szólva az ízlésfejlesztés kulturális jelentőségén kívül a művészetnek a gazdasági életre való kihatásáról, a mennyiben a mindinkább emelkedő, a minden egyéniséget elnyomással fenyegető gyáripar által devalvált kézimunka becsét, értékét, méltóságát csak az képes fentartani.

*

Mikor a művészet megkedveltetése, a műízlés nemesítése, tehát a művészeti pedagógia szempontjából taglaljuk a dolgot, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a tényezőket sem, melyek - esztétikai minőségén kívül - valamely mű hatására befolyással vannak. És itt legelső sorban a tárgy jő tekintetbe. Az életből veszi-e a tárgyát a művész, vagy képzelete szüleménye-e az? - egyre megy, föltéve, hogy nem nélkülözi a belső igazságot, illetőleg, ha - az utóbbi esetben - - a képzelet világába ragadva lelkünket, az igazság illúzióját költi fel benne, a mi egyébiránt szintén az esztétika nézőpontja alá esik.

Épp így az se határoz, a messze idegenből kölcsönzi-e, vagy közvetetlen közelünkből szedi, a jelenből meríti-e azt, vagy a régmúlt idők árnyékát idézi elé?... A fődolog, hogy bármilyen legyen is a tárgy - az eszméje, az eszmei tartalma érdekébresztő, tendenciája rokonszenves és vonatkozással legyen - akár ellentétképp is - a kor uralkodó eszméire és olyan érzelmek húrját pengesse, melyek köztulajdona annak az emberkörnek, amelynek szánva van; olyan érzelmeket, melyeket az események fuvallata úgyis rezgésben tart.

AKT-TANULMÁNY<BR>BORAI VIKTOR SZOBORMŰVE<BR>A TAVASZI TÁRLAT HARKÁNYI-DÍJÁNAK NYERTESE
AKT-TANULMÁNY
BORAI VIKTOR SZOBORMŰVE
A TAVASZI TÁRLAT HARKÁNYI-DÍJÁNAK NYERTESE

És e tekintetben magasan állnak minden más felett a nemzeti tárgyú és a nemzeti érzelem sugalta műalkotások. A "Cyrano de Bergerac" és a "L'Aiglon" sehol a világon nem volnának képesek azt a hatást előidézni, a minőnek tanúi lehetünk Parisban. Vagy - megközelítőleg olyant csak ott, a hol a történelmi vonatkozások hasonló húrokat érintenek.

Hiába affektálják némelyek - művészek és nem művészek - a kozmopolita életnézetet és érzelmeket. Maguk hazudtolják meg magukat minden lépten-nyomon. Ha kenyértörésre kerül a dolog, ha nemzetek állnak szemközt nemzetekkel, akkor még az "internacionale" tömör halmazatát is úgy szétmállasztja a kiolthatatlan nemzeti érzés egyrészről bomlasztó, másrészről aggregáló ereje és - harsanjon meg csak a riadó, zendüljön meg a nemzeti csatadal innét is, onnét is: úgy széthordja a szélrózsa minden irányában az anyagi érdek sugalta kiforralatlan eszme ragasztékával összetapasztott törmelékeit az alkalom szele, - kit ide, kit oda, a hova éppen természet szerint tartozik - mintha sohase lettek volna.

Mint a visszhang ereje a hang erejétől függ, épp úgy függ az a felbuzdulás, melyet valamely műalkotás a nézőben kelt, a gerjedelemnek attól a fokától, mely magát a művészt hevítette. Érzelemből fakad a művészet és érzelem adja a hatalmát is. A mi valamely műremek megpillantásakor szivünket megdobogtatja, képzeletünket hevíti, a mi extázisba hoz, az voltaképpen semmi egyébb, mint visszasugárzása a gerjedés mindama fázisainak, melyeken a művész átment attól a pillanattól fogva, a melyben az eszme, mely a képzeletnek szárnyat adott, az agyában fogantatott, mindaddig, míg keze alatt testet nem öltött úgy, a mint azt lelke műhelyében kedve szerint megidomította, így játszik a művész a más ember szíve húrjain; így önti át másnak a leikébe a maga lelkének a hangulatát.

A kinek ennyit adott, akkora hatalmat teremtőjének jóságos kegye, attól sokat is kivan igazságossága. Ebbéli tartozását azonban csak úgy róhatja le a művész, ha a közös érzelmek forrásából merít maga is.

Mert csak arról van szó, hogy - akarjon s ne hódoljon meg annak a különcködő gondolatnak, mely abban tetszeleg magának, hogy lerázza a természetes érzelem bilincseit, nem akarva "szűkkeblű"-nek látszani.

A "Művész hazája széles e világ" olyan szálló igévé lett már, hogy félő, hogy ma-holnap jelszóvá lesz. Üres, tartalmatlan, mint a legtöbb jelszó, mely nem a szívből nő ki, de azért, legalább ideig-óráig ártalmas.

Nem sokáig. Mert ha már a közönséges emberfia se képes lehámozni magáról mindazt, a mi a leikéhez tapadt, annak a földnek látható sajátságaiból, valamint külérzékeink alá nem eső szubstanciájából, melyet hazájának vall, s a melyet emlék, kegyelet, a múlt és jelen küzdelmei, a jövő reményei és aggodalmai kedvessé tesznek előtte, annak a földnek "melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt": hogyan tudná lerázni magáról a művész, a ki nemcsak részese a közérzelemnek, hanem a kinek ebben való része messze túlterjed az átlagon, annyira, hogy a mi másban meleg: az forr, az izzó az ő kebelében, a mi másban mint határozatlan, néha megalkuvásra is kész sejtelem félősködik: az ő benne, úgyszólván az érzelmi meggyőződés erejével tör elő... a művész, a ki a maga szférájában megkristályozódott megnyilvánulása a nemzet géniuszának, annak a géniusznak, melynek szülöttje a nyelv, észjárás, jellem, szokás, kultúra, tudomány, művészet, az intézmények és ezekben mindaz, a mi minden más nemzettől megkülönbözteti és a mire minden nemzetnek a fia büszke, nem is azért talán, mert szebbnek, jobbnak tartja, mint a másét, hanem, mert önérzettel tölti el az a tudat, hogy mind ennek ő is részese, osztályos atyafia: hogyan tudná lerázni magáról a hazai érzés édes bilincsét éppen ő - a művész!

A kinek lényét nem hatná át saját szülőföldjének, saját nemzetének szeretete: abban hiányoznék egyáltalán a köz iránt való érdeklődés, a közzel való együttérzés és így még inkább a más nemzetekkel és még sokkal inkább az egész emberiséggel való belső, érzelmi asszimilálódás. A művész, a kit nem hat át a legforróbb nemzeti érzés, sohasem érheti el a tökélynek azt a fokát, melyet különben elérhetne. Lesz és marad amolyan se hús, se hal féle; talentum, a kinek alkotása senkit sem elégít ki teljesen. Utánozni - utánozhat. De az nem belső, nem önmagát odaadó őszinteség. Ámde, ha a művész nem őszinte - akkor alkotása nem igazi művészet. A kozmopolita művész elvesztette a talajt lábai alól.

Az egyetemes a bölcseleté, a tudományé, melyeknek az expanzív természetű, a mindenséget járó, a homályon átfúródó ész a szerve. A művészeté: az egyéni, az érzelmi. Az egyénből indul ki benne, az egyénnek szól és az egyénhez tér vissza minden még akkor is, ha a szférák régióiba ragadta a képzelete. A művészet a sugallat, a hangulat szülöttje. A művész a hangulatébresztés, a hangulatcsinálás nagy mestere. A tudományban az egyéniség csak megjelenési forma, a művészetben lényeg. Már pedig az egyén mint hazafi éri el az érzelem zenithjét, a melyen innen az önzés, túl pedig az érzelmi elmállás felé hajlik a lejtő. Azért becsülték oly nagyon minden időben és mindenütt a nagy patriótákat még az idegen nemzetbeliek is. Csak isteni szív ölelheti át egyenlő hévvel az egész világot! Olyan népeknél, melyeknek nincs kifejlett nemzeti jellegük, a magánjellem is gyenge lábon áll.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nincsenek az egész emberiséggel közös érzelmek, a melyek inspirálhatnak, sőt kell is, hogy inspiráljanak. Óh igen, vannak, nagyon is vannak. De minden nemzet művészetének van bizonyos tipikus vonása, a melynél fogva az illető nemzet fiaira nagyobb hatással van, mint idegenekre. A mint egy-egy virág minden fajának megvan a maga saját illata, minden gyümölcsfajnak a maga saját zamatja: épp így van valami csak úgyszólván a szellem érzékével észrevehető, külön-külön szint játszó, leheletfinomságú burka minden nemzet szellemi termékének. Azért törekszik a jó műfordító is akként adni vissza a művet, hogy úgy legyen olvasható, mintha az eredeti a fordítás nyelvén lett volna megírva.

RÉSZLET TIVOLIBÓL<BR>HÁRY GYULA VÍZFESTMÉNYE<BR>A TAVASZI TÁRLAT ESZTERHAZY-DÍJÁNAK NYERTESE
RÉSZLET TIVOLIBÓL
HÁRY GYULA VÍZFESTMÉNYE
A TAVASZI TÁRLAT ESZTERHAZY-DÍJÁNAK NYERTESE

Részemről azt mondom: inkább ne legyen soha művészetünk, mint hogy az ne legyen magyar, - a mi egyébiránt hosszú időre lehetetlen. Nem tudom nincs-e igaza annak a francia bölcsészeti írónak, ki Görögország vesztét tudósai és művészei kozmopolizmusának tulajdonítja:

Csak nemrégiben olvastam egy különben hazafias és igen okos és szellemesen írt cikkelyt (s leginkább ez indít rá, hogy ily hosszasan foglalkozzam ezzel a kérdéssel, mert írója nem áll egyedül), mely a nemzeti géniusz emlegetését a művészettel kapcsolatban frázisnak mondja. Megengedem, hogy a géniusz fogalmának olyatén definiálása, mely kritériumként volna alkalmazható, akár műtárgyra, akár másvalamire, a nélkül, hogy a megítélésnél bizonyos intuitív sugallatra ne szorulnánk, még senkinek sem sikerült. De így frázis az is, ha a "szép"-ről beszélünk. Egyátalán : mi a definíció? Valamely fogalomnak más fogalommal vagy fogalmakkal való fedezése, meghatározása. Hát ezeknek a definíciója?... Valahol csak végének kell lenni! ... És az a valami, a mi a végső fogalom, elvégre is olyan valami, a miről azt tartjuk, hogy: értjük. Azt hiszem, hogy igen sok fogalommal vagyunk így. Azért ne tekintsük nem létezőnek, a mit pontosan más szavakkal meghatározni nem tudunk.

A magyar géniusz mindütt ott van, a hol a magyar ember azt meglátja és még inkább nincs ott, a hol a magyar ember nem találja, vagy hiányát érzi - legyen az beszéd, gondolkozásmód, testtartás, taglejtés, arczkifejezés, öltözet, tánc, zene, költemény és épp így: kép, szobor vagy épület.

De a "géniusz" nem volt öröktől fogva. A géniusz lett és pedig annál lassabban lett, vagy lesz, minél magasabb szellemi funkcióról van szó. A géniusz fejlődés produktuma, az összes hatások eredője. Ki nem látja a külömbséget a magyar, német, francia, angol észjárásban? Miért ismeri el még a német is maga fölött a franciák fölényét a könnyed gondolkozás, a világos, könnyű stílus dolgában? Nem azt mondják: ez vagy az "a francia író" (ír világosan), hanem "a francia írók".

Egyáltalában, a hol az esztézisnek van beleszólása, ott az érzésnek nagyobb szerep jut, mint az észnek. A harmóniát vagy diszharmóniát nem az ész véteti velünk észre, hanem az érzés. Az ész, a tudomány csak az okát tudja kifürkészni - nem is: csak némi magyarázatát tudja adni.

Hogy a kép és szobor tárgyának megválasztására legfeljebb csak bizonyos lélektani megfigyelések szolgáltathatnak némi irányítást - az természetes. Nem is szólva arról, hogy nem minden tárgy alkalmas a művészi feldolgozásra, sőt hogy vannak olyanok, melyeket az esztétika valóságos felháborodással utasít vissza, - tisztán csak a célszerűség szempontjából és a jó és nemes ízlés korlátain belül is sok mindenféle jő tekintetbe erről az oldalról, így például: még az is, ki az életben a legszomorúbb, sőt a legborzalmasabb jelenetek szemléletéből sem riad vissza, még az se szeretné ezeket folyton emlékezete elé idéztetni, sőt inkább felejteni, nemhogy megújítani akarná képzeletében az élet esélyeinek idegrázó példáit, melyek - igazán - a művészetben nem közvetlenül, hanem csak az illúzió útján hatnak, de mégis - hatnak. A történelemből vett egy-egy jelenet, mely valamely nagy evolúciónak kezdő, vagy zárópontját, vagy egyébként, akár előzményeit, akár következményeit tekintve, kimagasló mozzanatát örökíti meg, átalában vonzóbb és hatásosabb; a vele kapcsolatos eszmék, gondolatok többször meg-megrezzentik, hacsak percekre is a megszokás közönyét, mint az amolyan elszigetelt epizód, mely se múlttal, se jövővel eszmei összefüggésben nem áll. Ismétlem: itt nem művészi hatásról beszélek, hanem az egyenlő értékű hatásoknak az egyéni hajlam, vagy temperamentum szerint való becsléséről.

A műtermékek kelendősége és ezzel a művészet megkedveltetése szempontjából már a műtárgyak terület-, illetőleg térbeli nagysága és alakja sem közönyös dolog. Hallottam gúnyos megjegyzést, ha valaki bizonyos nagyságú, vagy pendant kép kiválasztására kapott vidékről megbízást: "A képeket nem készítik rőf-számra" ... De, kérem alássan : még a költeményekre hirdetett pályázatoknál is kiszabják, hogy milyen hosszú lehet. Hát még, ha arról van szó, hogyan helyezzek el egy tárgyat, legyen az bár a szó legnemesebb, legmagasabb értelmében vett dísztárgy, a szobámban, hogyan illeszszem be a többi közé? A nagyméretű képek és szobrok és egyáltalán az olyanok, melyeknél praktikus tekintetek szóba nem jönnek, a muzeumokba és palotákba valók.

S itt újra vissza kell temem az árra.

Szorgalmasan kidolgozott kép olcsó nem lehet. De a teljes bevégzettség még nem is követelménye, vagy csak bizonyos határon belül követelménye a művészetnek. Hát inkább ne lépjenek túl ezen a határon, hogy sem csak a műtermeiket gazdagítsák alkotásaikkal a művészek.

Szorgosan törekszem ugyan jelen fejtegetésem folyamán ellenállni annak a minduntalan kisértő vágynak, hogy átlépjem azt a mesgye-vonalat, melyen túl az esztétika uradalmába jutnék. De itt mégis meg kell mellékesen jegyeznem, hogy a részletezésnek az a foka, mely már a természet szolgai utánzása volna, nemcsak rovására megy az igazi művészetnek, hanem - meggyőződésem szerint - egyenes negációja a művészetnek. Mi marad akkor magunknak, az illúziónknak?... A természetben van szép, - de az nem művészi szép. A művészi kritériuma nem a "szép", hanem a művészileg szép: az emberalkotta - - nem is alkotta, hanem "teremtette" szép. A szivárvány szép, - a jól megfestett szivárvány művészeti szép. Ki nem tapasztalta, hogy valamely szép épület művészileg megfestve kétszeresen hat szépen: úgy is mint architektúra, úgy is mint festmény: az architektúrának művészi reprodukciója. Kell-e ennél, a külömbség szembeszöktetésére, jobb példa? Jól tudom, hogy ebben a tekintetben ősidők óta folyton vitatkozik, két pártra oszolva, a művelt világ - bár azt hiszem, inkább egy kis félreértés miatt, - de nem tehetek róla: én a fotográfiát, ha színezett, ha szinezetlen és ha még olyan tökélyre viszik is valaha a színezést, sohasem fogom művészetnek elismerni épp oly kevéssé, mint, ha egy nagyon tökéletesített fonográf a szél zúgását, a csermely mormolását adná vissza, bármily dallamos volna is az véletlenül. Több volna benne, mint a mennyi elég, hogy megértsük s így megfosztana attól az élvezettől, hogy képzeletünk belejátszék a teljes megismerésbe - a minthogy a művész is elvesz valamit a természettől, hogy olyan valamivel pótolja, a mi az övé és mégis a tárgy illúzióját idézi elő. Szóval hiányzik belőle (hogy úgy mondjam) a teremtés átvett tudatának élvezete. Az ember mestert keres a műtárgy mögött!

Sokszor gondoltam arra: nem oszthatnák-e a művészek két részre a működésüket? Más volna a tárgya, a nagysága, a kidolgozása a középmódú egyesek és más a nagy galériák számára, vagy gazdagok megrendelésére készített képeknek. Az elsők inkább pedagógiai eszköz volnának, melynek célja a művészet iránt való érdekébresztés, izlésfejlesztés stb. Az is feltűnt nekem, hogy csak elvétve találkozik egy-egy festőművész, a ki a műterméből egyúttal dilettánsok számára is, iskolát csinálna. Pedig ez egyszerre két célt szolgálna. Mennyivel kellemesebb - mert a szakmájába vágó és bizonyos nemes ambícióval összekötött foglalkozás volna ez mégis, mint, például, némely nagy költőé, ki a büróban kénytelen lelkületével semmi összhangban nem álló munkát végezni, vagy akár némely zenésznek a mellékfoglalkozása, a leckeadás.

Utoljára hagytam egy kérdést, mely, fontosságát tekintve, egyátalán nem utolsó. Csak azért toltam odább, mert a közélet porondján is csak a legújabb időben merült fel. Menynyire elkésve, mutatja az, hogy majdnem új korszakot jelző erővel tört egyszerre elő.

Csodálatos az emberi nem fejlődésének lélektana! Mennyi szakadozottság, mennyi rendszeretlenség, mennyi visszásság! Az égető szomjúságot kenyérrel akarjuk oltani - míg cseppfolyós igét nyújtunk a didergő éhenhalónak... vagy hát: "dolgozzék", ha nem bírják is elsenyvedt izmai, vagy ha nem adunk is neki munkát (mert, óh, a munkának hasznothajtónak kell lennie!). Eszményekért eped az ifjú? -- cirkalmat a kezébe! Elvont fogalmakat szavakba burkol és tejébe veri a gyereknek az iskolamester - felejtve, hogy ő maga hogyan neveti egykori mesterét, ki ugyanezt tette vele. A tudomány nélkülözi a kritikát, nincs bírálat ott, a hol pozitív alapon lehetne. A művészet terén gombamódra terein és néha --- tiz közül nincs kettő, csak némileg is egybehangzó! Az elméletet gyűlölik, nevetik,... de hibát hibára halmozunk a gyakorlatban.

Megállunk a fél úton, ha jól kezdtük, de többnyire ott kezdjük, a hol végeznünk kellene !

Mi ez?... az ellentétes erők mérkőzése, a győzedelmes erők hatalmaskodása?...

És mindig, mindig csak a gonosz erők diadala?

Nem! Mert, szerencsére, a tehetetlenségben a "vis inertiae"-ben is erő rejlik. Aztán meg itt van a súrlódás fékező hatalma!

Úgy hát örökös küzdelme az egyensúlynak?. ..

Az sem. Nem az egyensúly, nem a nyugalom a törvény - hanem a haladás. A haladás a jobb felé! A pihenésbe épp úgy belefáradunk, mint a rohanásba. Égnek tör a kiválóság s nem lát a magasból le a föld poráig, a honnet felemelkedett: de nem sokáig érzi jól magát, mert őt se látják - alulról: tömjénre szomjazik és leszáll a földre, mint az ókor istenei.

Rájöttünk - csakhogy rájöttünk ! - hogy a közegészség előbbrevaló, mint . . . mit is mondjak'? . . . mint a - közrondaság. Rájöttek - csak most jöttek rá - hogy az oktatásban a szintetikai módszer valósággal öli az észt, a helyett, hogy élesítené, erősítené; hogy esztétikát tanítani illusztráció nélkül annyi, mint a geometriát megértetni akarni figurális bizonyítás nélkül... Ébredünk... kezdünk már eszmélni. Már mondja az egyik: "tudományosságunknak - nincs bölcseleti gerince" ; a másik azt, hogy: "közéletünknek nincs esztétikai tartalma"; a harmadik azt, hogy: "a művészet a nemzet lelke" és méltán kikel a kishitűek ellen, a kik azt mondják, hogy nincs - nem is lesz, mert nem lehet magyar zene. Hát ugyan kérdem közbevetöleg - volt magyar költészet Arany, Petőfi és Vörösmarty előtt? Pedig a magyar zene dolgában talán csak mégis jobban állunk ma (sőt még Kazinczyék idejében is jobban álltunk), mint akkor a magyar költészettel. Hja, vagy igen! Hiszen azért nincs, mert nem lehet! No ez már csakugyan annyi, hogy a magyar nemzetnek nincsen lelke. Ha a legjobb termő földbe búzát vetek és azt elönti az ár... vagy a szomszédom konkolyt vet sűrűen reá, - mondhatjuk-e, hogy abban a földben nincs buzaszem, vagy hogy nem terem meg benne a búza?,..

De térjünk vissza az ébredés tüneteihez.

Kell-e több, mint, hogy erkölcsért is jajgat már mindenki, sőt még az is kár, hogy legjobban az - a ki csak mástól követeli! Végre, hogy már célomhoz érjek - bár csak a külföldről jött széláramlatra és a kézműipar hangos segélykiáltására nyíltak meg szemeink -ó- de megnyíltak valahára - hogy észrevegyük a tévedést, melyben eddig leledztünk, a mikor a helyett, hogy a szép után ösztönszerűleg áhítozó léleknek a mindennapi kenyeret megadtuk volna, kincsekkel gazdagítottuk a múzeumok és paloták csarnokait, egyedül onnét várva a művészet napja termékenyítő fényének és melegének kisugárzását. A tudomány és szépirodalom népszerűsítése is újabb keletű, pedig egy-egy rövidke ismertetése valamely tudomány alapvonásainak, vagy valamely tudományos találmány vezérlő gondolatának, meg azok a "Tudományos apróságok" vagy a tárca-novellácskák, vagy azok a kis verscsokrocskák sőt még azok a napihírek közé tűzött, virághímes mezbe öltöztetett elmés apróságok is az újságokban, -- mindezek, melyeket naponta sok ezer meg ezer ember olvas, együttvéve többet használnak, a tudásvágyat és az olvasásra való kedvet a nagy közönségben jobban élesztik, az értelmet, ízlést jobban fejlesztik, mint kötetekre terjedő olyan könyvek, melyeket egy-két ember olvas csak - ha olvas

A legújabb jelszónak: "a műipar"-nak abban rejlik a fontossága, hogy nem olyan, mint azok a meggondolatlanul vagy gonosz számítással légbe röpített rakéták, melyek gyújtva pusztítanak, sem nem olyan, mint a vízbe dobott kő, mely hullámot ver fel mind szélesebb meg szélesebb körben terjedőt, a mely azonban lassan, de végre mégis csak elsimul, a nélkül, hogy valami nyomot hagyna maga után, - hanem az a fontossága, az a főérdeme, hogy az egy irányban mutatkozó túltermelés veszélyes tüneteivel szemben új irányba terelte a művészet nagy kérdését: egy parlag televény síkra, mely megmívelve, háladatosan, megmérhetlen kincscsel jutalmazna a gondot és fáradságot.

És mert ennek a jelszónak van esztétikai és etikai tartalma és mert megérdemlett kenyeret igér felfelé és lefelé is - hallatára megmozdult az egész társadalom.

A tudomány, míg magasan röpködött, fenn a transzcendentális eszmék regióiban és csakis ott fönn - nem tudott nagy eredményt felmutatni. De azután, hogy, mint Ikarusz, a földre zuhant, innét az ég villámait is rabjává tette.

Gondolkozó fők a művészetet a nagy tömegek létérdekével hozták kapcsolatba - és az olyan kérdés, a melybe ez belekiált, nem kerül le egykönnyen a napirendről.

Ez pedig nagyon is hangosan kiált bele.

Igen - nincs más mentő gondolat a kézműipar számára! A gyáripart hódításaiban megfékezni akarni, annyi volna, mint a vasutakon füvet növeszteni, a szekérfuvarozáshoz térni vissza és a távírót a régi cigánypostával helyettesíteni.

A fenn elősorolt és a kigondolható egyébb hasonló eszközök egytől-egyig főképp csak arra valók, hogy a művészet iránt való érdeklődést felkeltve és ébren tartva, az ízlést míveljék, nemesítsék és ezzel azon a közvetetten hatáson kívül, mit a művészileg szép iránt való hevülés az ember lelkére gyakorol, magának a művészetnek felvirágzását előmozdítsák. Sőt a leghathatósabb eszköz, a rajzoktatás is, nem annyira azért fontos, - ámbár azért is, - mert a rajzolni tanulók közül itt-ott egy-egy művész is kerülhet ki, hanem azért, mert a művészet iránt való fogékonyságot, a műértelmet növeli. De az alkalmazott művészet azon-fölül, hogy egyesíti magában mindazt a jót, a mi egyenkint van meg a többi eszközökben, sok más tekintetben is fölöttük áll. Az alkalmazott vagy mondjuk : házi művészet - a mikor egy kis lakás szűk falai közé gyűjti össze az alakító művészet mind a három ágából - a vonal, az idom és a szerkezeti művészetből - mindazt, a mi alkalmas arra, hogy a művészek egy-egy röpke gondolatának megtestesítésével a művészi szépnek érzését felébreszsze, bájjal telíti a levegőt, melyet magunkba szívunk, mintegy megszenteli otthonunkat, úgy, hogy nehezebben hagyjuk el, hamarabb vágyódunk vissza és a nélkül, hogy tudnók - fogva tartja az ideálok bűvös körében, a napi küzdelemben kifáradt lelkünket.

De nem ez, nem a művészet házi kultusza a főszempont, a melynek fejlesztését elsőrendű teendőink sorába kell helyeznünk, hanem az, hogy a művészi tevékenység körébe vonja s úgyszólván a művészet munkásaivá avatja, a művészek munkatársaivá szegődted a népesség legkülönbözőbb rétegeiből mindazokat, a kikben egy kis művészi ösztön is van a kézi ügyesség mellett. Nemcsak klientélája növekszik velük és általuk a művészeknek, hanem bizonyos együvétartozóság érzése támad bennök, bizonyos szolidaritás jő létre köztük, olyan, mint a bolygó és szatellesei közt. Az ipar új kolóniája a művészetnek, mely soha sem válik el tőle, mert általa gyarapszik, általa erősödik és általa fog virágozni. És jobban összeforrasztja a társadalmat is.

De a művészeknek is meg kell tenniök a a magukét. A mint a legnagyobb költőnek sem derogál egy-egy finom élű epigramm, egy rímbe öltöztetett szellemes ötlet: épp így a legünnepeltebb művész se veszít semmit a dicsfényéből, ha lelke egy-egy sugarát valamely bútor vagy háziszerszám legszerényebb anyagába is ojtja, legyen az érc, fa, agyag vagy szövet. Egy játszi gondolat, egy pajzán kis tréfácska, egy élc is, művészi mezbe burkolva, képes felüdíteni, felfrissíteni a lelkünket és fogékonynyá tenni a magasabb élvezet befogadására. Minden műalkotásnak, legyen még olyan kicsi is, van valami mondanivalója. És a mit az efféle alkotás a maga egyszerű lapidáris stílusában mond, azt megérti a - burzsoá is. És az a fesztelen társalgás, mit vele folytat, mintha közelebb hozná az alkotóját is, kit maga előtt lát, a mint barátságos mosolylyal, koturnus és palást nélkül lép be a küszöbén szerény hajlékába és helyet foglal családja körében. Úgy érzi magát, mint az az alázatos irnokocska, kit cigarettával kinál meg a kegyelmes úr. Felejti a distanciát és viszont ő benne is csillapszik a keserűség érzete - a szegény jó burzsoában, kit felülről is alulról is mindenki bánt ... nem tudja, miért? mert hiszen kinek vét ő azzal, hogy, mert Istene nem lehelte lelkébe a lángész szikráját, beletörődve sorsába, küzd, fárad, dolgozik úgy, a hogy tud, hogy valahogy eltengesse a maga és családja életét, mely csupa egyformaság, csupa szürkeség, melyre sohasem ragyog le a dicsőség egy fénysugara! Mert ne higyjük, hogy csak az anyagi javak aránytalansága szül rossz vért. De, a mint az az ispán, kit egy szippantás burnóttal kinál meg prelátus ura, megbocsátja neki az aranyszelencéjét: épp így a lángész, ha csak egy parányicskát is enged a majesztásából, az irigységet is lefegyverzi. Példa rá a közszeretet, mely a népköltőknek és színészeknek a legalsóbb néprétegek részéről is kijut. Általában: egyetlen atomja a szeretetnek, az együttérzés legcsekélyebb jele jobban kiengesztel a sors egyenlőtlenségeivel, mint a legkenetesebb beszéd. Míg ellenben a különcködés minden, még oly csekély jelvénye is, repulziv elemet rejt magában és úgy hat, mint - az öndekorálás : kicsit bosszant, kicsit mosolyogtat. Tűnjék ki mindenki a maga hivatása terén, - hagyja a nagyságát, méltóságát a hivatalban! Társadalmi életünk is mindjárt melegebb, intimebb lenne. Demokrácia! De minden irányban!

Aztán mindennek megvan a maga ideje, helye: a parókás tógának, a drágaköves ékszerektől csilogó díszruhának úgy, mint az álarcnak. A hagyományos szokást kegyelet illeti meg; az érdemnek tisztelet jár ki, és a tréfa jókedvet csikar ki. De a begyeskedés mindig és mindenkit bánt.

És ez a kedves szellemi csecsebecse, mely az ilyen művecskében rejlik, legalkalmasabb arra, hogy a művész nagysága csak abszolút értékével tündököljön: "Les petits cadeaux entretiennent l'amitié."

Szóval: a már veszélyes tünetekben mutatkozó társadalmi széthuzódás, szétforgácsolódás és kasztokra szakadás ellenszeréül és mint a társadalmi amalgamizálódás eszközeit és alkalmát kell üdvözölnünk a művészi ipar felkarolását és óhajtanunk felvirágozását. És biztató jelnek veszszük, hogy ez a felvirágzás már folyamatban van.

Végre, ha eszményi tekintetben nem is olyan magasan álló, de a gyakorlati eredmény szempontjából annál figyelemreméltóbb ok az ipari művészet erélyes felkarolására az, hogy a divat uralmát némely más téren is magához ragadhatja. Veszedelmes hatalom, igaz, magára a művészetre nézve is, mert elfajulására vezethet. De van-e valami a világon, a mi ennek a veszedelemnek kitéve ne volna? Mindent összevéve azonban, tekintettel a művészet irányeszméjére és tekintettel arra, hogy a haladás világtörvény s így a művészet elfajulása mindig csak átmeneti időszak : a divat pálcája mindenesetre jobb kezekben lesz, mint a milyenben most van.

AMBROZOVICS BÉLA

TANULMÁNY<BR>BORUTH ANDOR SZÉNRAJZA
TANULMÁNY
BORUTH ANDOR SZÉNRAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002