stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   




[1]Indoklás
Miért jut eszembe éppen most, a szenzációs hírek özönében, a közönséget egy olyan kis szigetre invitálni, amelynek neve "Kert", annak az okait előadom. Előttünk fekszik két nevezetes nyomtatvány, mely a legközelebbi jövendőnkre nagy befolyással bír. Az egyik a földmívelésügyi miniszternek a törvényjavaslata a filoxérától elpusztított szőlők újból betelepítéséről, a másik ugyanazon miniszternek megbízásából nagy szakértelemmel megírott s díszesen illusztrált könyve Linhart György és Mezey Gyula magyaróvári gazdasági akadémiai tanároknak a "szőlőbetegségekről". Az első megújult, lelkes tevékenységre buzdít föl bennünket, a második pedig kétségbeesett elfásulásba zsibbaszt. Mikor a miniszter törvényjavaslatát elolvassuk, ásót, kapát készülünk ragadni, hogy kopár hegyoldalunkat újból bortermő paradicsommá alakítsuk át; mikor meg a magyaróvári füzetet elolvastuk, akkor a fűrész meg a fejsze kérezkedik a markunkba, hogy még a meglevő szőlőnket is tőből kiirtsuk. Nem tréfa dolog ez! Sok, igen sok millió forintokról van szó, amiket a földbe elásni készülünk, s amiket még keservesebb eltemetni, sok szép reménységekről és azok helyén aratható keserű csalódásról. A szőlőbetegségekről írott nevezetes munka arról világosítja föl a közönséget, hogy mikor már a filoxérától (az állati ellenségtől) megszabadult, akkor következnek a szőlőbetegségek (a növényi ellenségek), a peronoszpóra és dematofóra (levélpenész és gyökérpenész) s azok teszik tönkre a szőlőültetvényeinket, még ha amerikai fajták is.

Jogom a fölszólalásra
No hát én jogot érzek ehhez a messze elhordó kérdéshez hozzá szólni; mert énnekem van filoxérám is, peronoszpórám is, dematofórám is, melyek a szőlőkerteimnek kétharmadát, amíg azokat nem védtem, teljesen elpusztították; - s amikor aztán a megmaradt harmadrészt védelmezni kezdtem (Molnár István igazgató oktatása szerint), küzdelmemet tizenhárom év óta évről-évre fokozott diadal jutalmazza; úgy hogy ez a megmaradt szőlőkertem soha szebben nem díszlett, mint amióta a hármas ellenség ostromolja, akiket én minden esztendőben agyonölök, elpusztítok, semmivé teszek és akik minden esztendőben újra születnek, föltámadnak, újra kezdik a harcot. Ha csak egy esztendőt, ha csak egy évszakot elmulasztanék, sőt többet mondok, ha csak egy kedvező időjárást elszalasztanék, ők győznének le engem. Tehát tizenhárom évnek folytonos sikere ád nekem jogot, hogy jegyzeteimet másokkal is közöljem, hátha használhatok vele valakinek.

Hogy csináljuk meg a földet?
Kezdjük az elején. Mi kell a szőlőnek? A szőlőnek mindenekelőtt föld kell. Azt a földet meg kell csinálni. Vége már annak a módszernek, amely szerint a szőlőfúró vassal dugdostuk el a szőlővenyigét, s aztán rábíztuk, hogy éledjen meg. A szőlő nem engedelmes jobbágy, mint a krumpli, aki tudja már a kötelességét: - a szőlő a szolgabíró, aki munkára hajt s halasztást nem enged. Aki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának. Hogyan kell a földet megcsinálni: azt én a svábhegyi telkemen megmutattam. Az egy elhagyott kőbánya volt, melyben mély gödrök váltogatták egymást roppant agyaghalmokkal, szakadékos meredélyekkel, s ahol a silány talaj nem fizette vissza a belevetett magot. És most ebben az elátkozott talajban óriási gyümölcsfák díszlenek, amik minden évben gazdag terméssel fizetnek. (Majd a gyümölcsfákról külön szakaszban beszélek.) Próbáltam a földet megcsinálni rigolozással, trágyázással, teraszozással. Mind a háromnak elő fogom adni az "okát" és a "módját". Hat holdnyi területemen (az épületek, utak és udvarok kivételével) nincs egy lépésnyi tér, ami megfelelő kihasználásra elő ne volna készítve. Hanem aztán van is örömem benne. Mert megtanultam attól a nagy mestertől, a tapasztalástól, hogy kinek-kinek hol, merre van az igaz helye? Mert azt kell tudni a kertészgazdának, hogy hol szeret a körte, alma, hol az őszibarack, hol a szőlő, hol a rózsa? Az egyik elcsenevész ott, ahol a másik pompázik, s mindegyik megköveteli a maga megcsinált földjét. De legjobban követeli ezt a szőlő.

Kell-e az újból beültetendő szőlőt rigolozni?
Ez ám a legelső kérdés, amivel tisztába kell jönnünk. Mert rigoloztatni jó magyarul annyit tesz, mint a gazdának a saját földjét még egyszer megvenni. Erre a kérdésre pedig általános feleletet adni nem lehet. Van eset, amikor rigolozni jó, van eset, amikor nem árt, van eset, amikor "muszáj", van eset, amikor nem szabad. A talajt kell ismerni. A svábhegyi, filoxérától elpusztított szőlőm talaja televényes agyag; ez alatt két lábnyi rétegen alul immunis homokot találtam; itt tehát a homokot felül, a televényes földet aláfordítani jó volt. De egy másik szőlőmnek a talaját amint elkezdtem rigolozni, találtam a termő réteg alatt követ: agyagpalát, attól megszöktem. Ott nem fog szőlő teremni soha. Oda paszuly való. Ellenben okvetlenül rigoloztatni kell az olyan szőlőtalajt, mely éveken át el volt hagyatva, melyhez kapával nem nyúltak, mert azt úgy keresztül-kasul szőtték a tarack, a perje, a szulák és farkasalma gyökerei, hogy, ha azokat tisztára ki nem szedik a földből, a szőlő meg nem marad benne, azonkívül pedig az ilyen elparlagult föld úgy meg van rakva pajor-féreggel, vincellérbogárral (csajkóval), hogy halálos veszedelem valamit ültetni bele. Itt tehát a rigolozás "muszáj". Lapályon a rigolozás tanácsos. De aki a hegyoldalban, csapinós meredélyen rigoloztat, az ezt a munkát okvetlenül kösse össze a "lonkázással", különben nagy kárát vallja.

Mi az a lonkázás?
"Lonka" magyarul jelent "escarpe"-ot, "terasse"-t, lépcső alakú bevágást. - Ilyen skarpokra osztva látjuk a szőlőhegyeket Francia- és Olaszországban, a Rénus vidékén, sőt közelünkben, Fiume, Trieszt körül, egész Dalmáciában: ott mind lonkákba vannak ültetve a szőlők. Ha a hegyoldalakat rigoloztatjuk, lonkázás nélkül, a nyári záporok mind el fogják hordani a fölforgatott földet. Ezt is megmondom, hogyan csináltam én. A domb oldalát kivágattam lonkákra; ami kő kijött belőle (sok rossz kő!), abból rakattam gátat, mellvédet, falat a lonka külső szélére, a belső részén pedig ásattam méternyi mély és szint oly széles árkot; azt meghordattam jó termőfölddel, ami van elég a szilvásban s ott haszontalan szaporítja a bogáncsot; úgy ültettem bele a szőlőt. S ezen a helyen díszlenek legjobban a szőlőtőkéim. A sok rossz kő, most gáttá emelve, hármas jó szolgálatot tesz; először megfogja az esővizet; ez pedig a főfeladat, hogy az istenáldotta esővíz ne szaladjon le a hegyoldalon, magával hordva a termőföldet, hanem maradjon ott a szőlő árkában; az esővíz még a kőport is megtermékenyíti; - másodszor megfogja a napot; a fal melegétől érik a szőlőfürt; - és harmadszor megfogja a szelet. (Pedig ha szőlővirágzáskor egy északi vagy nyugati hideg szél jön ránk, az az egész termésünket megdézsmálhatja.) Ez ám a kertészgazdának a nehéz tudománya (aki hegyvidéken lakik): - megfogni a földet, megfogni a vizet, megfogni a napot, megfogni a szelet. (Íme az ősmagyarok vallása praktikus alkalmazásban!)

Az én istenadta szőlőim
De mi legyen azzal a szőlősgazdával, aki se nem rigoloztathat, se nem lonkáztathat; akinek hozzávaló pénze "van, de nincs"? Ez a jegyzetem ugyan inkább a "szőlőültetés" rovatába tartozik; de mégis itt hozom elő, mert ez ád valami eszmét a rigolozás, vagy nem rigolozás kérdésében. Tehát úgy történt az, hogy mikor rávetettem a fejemet, hogy az elpusztult és pusztulóban levő szőlőimen valahogy segítsek, hát amerikai szőlőket is hozattam. Gyökeres vesszők voltak, a kecskeméti állami szőlőiskolából: ötféle fajta. Herbemont, Othello (direkt-termők), azután Jaquez (ez is direkt-termő, de csak mégis jobb beojtani, ámbár a bora tintának igen jó, nem is nagyon poloska zamatú), azután Solonis és Riparia Sauvage. Ezek bodzabogyót teremnek és nemesítendők; mind a "vitis Labrusca" fajhoz tartoznak (akit még boldog Diószeghy és Fazekas nem ismerének). A Riparia Sauvage vesszeje nagyon nyurga volt, én tehát, nehogy a napszámosok tavalyi babszárnak nézzék s kikapálják, az elültetéskor minden vad Ripariatő mellé leszúrattam egy hazai venyigét jelzőkarónak. Tavasszal az én jelzőkaróim hamarább kihajtottak, mint a gyökeres Riparia Sauvage. - Ebből valami furcsa lesz! - mondám én; hagyjuk meg a kihajtott hazai venyigéket; lássuk, mi lesz aztán, ha az amerikai meg az európai összekerül. Hát az lett belőle, hogy mind a ketten szépen fölcseperedtek; jövő évben már a hazaiak versenyeztek az amerikaival; három év múlva az amerikai föladta a versenyt, hátramaradt, a negyedik évben a hazaiak elkezdtek teremni, és most, hét év múlva, egyetlen egy Riparia nem él már az egész táblában, ellenben a melléje szúrt jelzőkarók gyönyörű tőkét neveltek, bő szüretet adnak; pedig három évig nem is voltak szénkénegezve. Hogy miért vesztek ki a Riparia Sauvageok, (ugyanott, ahol a Solonis fölségesen díszlik), azt majd elmondom a dematofóra cím alatt: itt csak azt mondom el, hogy miért cseperedtek föl a hazai venyigék, a jelzőkarók. Hát azért, mert az a szőlőtábla mind az ideig veteményes kertnek volt használva, és így ásónyomnyira televényes jó föld. A jelzőkarónak használt hazai venyigék pedig csak fölszínesen, legfölebb három ujjnyi mélyen lettek a földbe dugva. Azoknak a gyökerei tehát vígan tenyésztek abban a felső, jól művelt földrétegben s fölhasználták a helyzetük előnyeit. Mi ebből a tanulság? Az, hogy ha mi ahelyett, hogy a rigolozással a felső televényes réteget három lábnyi mélyen aláfordíttassuk, s a szőlőt szinte mélyen beleültessük, mindjárt abba a felső termékeny földbe ültetjük be - nem mélyen, hát éppen oda jutunk vele, ahová a rigolozással. Erre élő és termő tanúbizonyság az én kis szőlőtáblám, amely nekem nem került semmibe; az Isten adta, a véletlen ajándékozta; ingyenben van.

Szilassy György metódusa
Ez a teória pedig nem az én fölfedezésem. Azért nem is kérek rá pátenst. Régen megelőzött engem ezzel a hazai pomológusok egyik legkitűnőbb nesztora, Szilassy György, akinek Pest megyében a legszebb gyümölcsös kertje volt. Ő ennek a telkét, a tagosztálykor, mint a leghasznavehetetlenebb földet kapta a komposszeszorátustól, kétszáz katasztrális holdnyi területben, s időjártával valódi Kanahánná alakította át. Egyszer Nyáry Pál és Kazinczy Gábor ellátogattak hozzá cseresznyeérés idején. "No most megesszük minden cseresznyédet!" Ezzel köszöntött be hozzá Kazinczy. "Azt ugyan ne tegyétek," szabadkozék Szilassy, "mert azzal nekem nagy kárt okoznátok, hanem azt az egyet tegyétek meg, hogy minden cseresznyefáról kóstoljatok meg egy szemet". Volt pedig neki négyszáz cseresznyefája. Ezt azután nincs az a kecskeméti "bagódiák", aki le tudja gyűrni. Tehát az én antisztesem az almafákat ültette az ilyen metódus szerint. - Ó nem ásatott roppant nagy gödröket az almafacsemetéknek, amikbe a rendes kertészek a fákat ültetni szokták: alul a jó földet, hegyibe a fát, arra a holt földet, aztán megrázni jól a csemetét, hegyibe egy kánna vizet: no még egy pár kapa hancsikot, utoljára jól megtaposni bagaria-talppal. Szilassy György almafái mély gödör helyett csúcsos kupacokat kaptak a földszín tetején, azokra helyezték el a fiatal csemetét, gyökereit szétterjesztve a kupac fölött. (Akkurát, ahogy a spárga-rászákat szoktuk elültetni.) A fa gyökerét aztán betakarták jó magas dombbal, körülvették jó mély öntözőárokkal; a fát magát természetesen hozzáguzsolták jó erős doronghoz, hogy a szél ki ne döntse. Az így elültetett almafa aztán az első gyökérhajtásával a jó gyepszín földbe került bele s szétterjedő gyökereivel folytonosan a felső televény-réteget használta ki, ahelyett, hogy a mély, atkás, kavicsos rétegekkel kínlódott volna. Volt is ottan gazdag és állandó termése a gyümölcsfának. Ugyanezt a módszert találtam én Olaszországban a Sorrento körüli gyümölcsöskertekben. Minden fa egy kupac tetejébe ültetve, de az a kupac aztán ölnyi kerületben körülsáncolva egy mély medencével, mely az esővizet fölfogja. Van is ott termés minden esztendőben. Az olasz nem engedi a gyümölcsfáját ugarolni. Ebben áll a titka. Ne adj Isten, hogy valaki közülünk eltanulja tőle ezt! Mi magunk is szeretünk pihenni. Hát a szegény gyümölcsfa ne pihenjen?

Új ültetvények.
Egy vén szamár meg egy svihák
Nagyon természetes, hogy a megelőző cikket átfutva, minden olvasó azzal a kérdéssel fordul hozzám, hogy "no hát, te híres! Ha így kezedügyére kaptad a módját az olcsó és sikerdús szőlőültetésnek - véletlenből - bolond szerencséből, mért nem folytattad azt?" Hát hiszen folytattam is. Egy egészen kipusztult szőlőtelkemet, miután két évig, előzőleg, átdolgoztam krumpli-, kukoricamíveléssel, szépen kiültettem a leírt metódus szerint saját régi szőlőmből szedett hazai venyigékkel, mézes szőlővel, kadarkával és új fajta oportóval. Ószre mind szépen megeredtek. Gyönyörűség volt őket látni. Ekkor odavetődik hozzám valami vicinális kémikus, egy experimentáló svihák s rábeszél, hogy az általa föltalált filoxéra mentesítő szerrel (Chlorhydráttal) öntöztessem be az új ültetvényeimet. Ráálltam. Hát tavaszra, igaz, hogy filoxéra nem volt a szőlőmben, de szőlő sem volt. Valami ötven oportó tőke kivételével valamennyit mind kiölte az experimentum. S mikor mostanság ez a megmaradt egynehány oportó tőke szüretkor egy-egy rocska szőlőfürtöt ad le, olyankor tetszik tudni, hogy ki az, akit magamban, úgy négyszemközt "vén szamár"-nak titulázok. Hát újból ültettem megint a kiveszett szőlőket. Most már három éves korukig még csak szénkéneget sem engedek a közelükbe jutni, akkor sem kapnak belőle többet két-három grammnál. Hanem egy, ajánlásra méltó, eljárást követek az új ültetéssel. Az természetesen mind sima vessző. A gyökeres vessző méregdrága, az amerikai ojtott vessző meg pláne olyan drága mint az orvosság. A hazai sima vessző ingyen. Azonban, mikor a kánikulai rekkenő melegek jönnek, akkor az én új ültetvényemet mind föltányéroztatom (ez nem új szó ám); neki állítok hat napszámost, lajttal, öntözővel, s belocsoltatom a töveiket erősen. Ez az eljárás nekem belekerül (aki a vizet is pénzen veszem Wein igazgató úrtól) egy hektárnál 50 ezüstforintomba. Hanem aztán meg van belőle az az örömöm, hogy az új szőlőültetvényem augusztus derekán második hajtáshoz kezd, októberig egészen elbokrosodik; mintha csak gyökeres vesszőt ültettem volna s a zsönge hajtásai megérnek, jól kitelelnek. Ezzel az egyszeri (de jó) inegöntöztetéssel meg-megnyertem egy egész esztendőt a szőlőültetvénynél. Azért minden szőlősgazdának lelkére kötöm, hogy kerüljön, amibe kerül! de az első esztendőben a szőlőültetvényét forró nyár idején öntöztesse meg jól. A szőlő ezt meg fogja hálálni. A szőlő isteni növény. A szőlőnek lelke van, szíve van! Ha az emberek is olyan háladatosok volnának mint a szőlő!

Filoxéra elleni védekezés
Eddig az olyan magamforma szőlősgazdák számára írogattam, akik a saját emberségükből törekesznek a szőlőiket helyreállítani, nem törődve szomszédokkal, nem keresve szövetkezeteket, nem kérve a kormánytól segélyt, a képviselőháztól törvényt; hanem járnak a maguk esze után és ültetnek hazai szőlővesszőt, nem válogatnak az amerikaiban. Majd később olyan jegyzeteket is fogok közölni, amiket elolvashatnak azok a szőlősgazdák, akik szövetkezetbe akarnak állni, állami segélyre támaszkodnak s amerikai szőlővel akarnak boldogulni. Mert mind a két felfogás helyes és hasznos. Lehet boldogulni az elsővel is, a másodikkal is. Csakhogy aztán egy nyomon kell maradni. Az első kategóriához számítom azokat a magyar szőlősgazdákat is, akiknek még épségben van megtartva a régi hazai fajta szőlőskertjük, menten a filoxérától (mint a pozsonyiak), vagy meg van már támadva, de védekeznek ellene, mint a dörgicseiek és saját magam is. Azt hiszem, hogy senkinek sem kell bemutatnom, hogy milyen az a filoxéra? Aki nem látta természetben, megismerheti a népszerű füzetekből, amikben le van írva és rajzolva, sokszoros nagyításban. Nálam minden szőlőmunkás kap egy nagyítóüveget (egy forint az ára), hogy a szőlő gyökerén megvizsgálhassa a gyanús sárga foltot. A filoxéra egy évben négyszer szaporít, úgy, hogy egyetlenegy tavasszal született özvegy filoxérának ősszel már ezerekre megy a törvénytelen ivadéka, mely a szőlő gyökereit szívja, rágja. Nyáron nem sínyli ezt meg a szőlőtő; mert csodálatos tenyésző erejével minden lerágott gyökere helyett két újat hajt; de a filoxéra télen is él és zabál, amikor a szegény szőlő már nem tudja a gyökereit helyre pótolni. Ezért hallani azt a sűrű lamentálást, "tavaly még pompás szüretet adott a szőlőm s tavasszal már ki sem hajtott!" - Nem bizony, mert már nem volt gyökere! "Egy" télen át a filoxérától meglepett gyökerek úgy elkorhadnak, hogy ha az ember a szőlőtőkét csizmasarokkal megrúgja, csak kidül a földből: egy gyökérszál sem tartja benne. Amelyik még kihajt is, nyurga venyigét ereszt, sárga rezgő nyárfa levelekkel; s ha még fürtöt is hoz, annak a bogyói nem nőnek nagyobbra egy köles-szemnél. Úgy van a szőlő a filoxérával mint az ember a tüdőbajjal. Ha mindjárt az elején gyógyítás alá fogják, kiépül belőle; de ha már akkor viszik az orvoshoz, amikor azok a láthatatlan gyilkosok, a bacilusok, elpusztították a tüdejét, akkor már új tüdőt nem tud neki csinálni se a "vérsavó", se a "meráni levegő". A szőlőnél is addig kell a veszedelmet elhárítani, amíg életerős, mert mikor már a szőlő elsárgulásával maga panaszkodik a bajáról, akkor már el van veszve: új gyökeret nem csinál neki a szénkéneg. Azért ezt a sort írja föl minden szőlősgazda a szobája ajtajára: "Amint meghallod, hogy öt mérföldnyi közelben valakinek a szőlejét megrontotta a filoxéra, rögtön szénkénegezd be a magad szőlőkertjét!" Mert már az akkor tele van filoxérával. - Csakhogy még nem panaszkodik. A télen fölhízott filoxéra kora tavasszal feljön a föld színére, szárnyat kap, repülővé lesz. Jó meleg napokon puszta szemmel lehet jól látni azt a szúnyograjként zsongó filoxéra-gomolyt a verőfényben. S ha azután jön egy jó szél, az végig fújja a repülő filoxéra-tábort s teleszórja vele öt mértföldnyi területen az egész szőlőhegyet: jut belőle mindenkinek. Én tehát egész nyáron át hagyom a filoxérát mulatni; dehogy háborítom a szőlőt növés, érés közben a szénkénegezéssel. Hogy a szőlő nyáron át oda sem néz a filoxéra pereputtynak, bizonyítja azzal, hogy ősz felé alig győzöm letördelni róla a másodszori termés virágait és egresfürteit; hanem aztán, amint leszüreteltünk, amint a szőlőt először is betrágyáztuk (lásd alább "műtrágya" rovatnál), azután befedtük, akkor neki állunk a szénkénegező géppel s elkezdjük a filoxéra-irtást. (Kiválasztva hozzá a kedvező száraz időt; mert nedves talajban nincs hatása a szénkénegnek.) Azt pedig ily módon hajtjuk végbe: Két munkás elől megy, ki-ki egy régimódi szőlőfúró vassal. Azokkal likat fúrnak - egy lábnyi távolban a szőlőtőkétől. Ilyenformán minden szőlőtőkére négy lyuk szolgál. Az előleges lyukfúratást azért ajánlom, hogy a szénkénegező gépnek a csapja ne veszélyeztessék, mely ha a föld között valami kőre talál, könnyen eltörik s akkor hasznavehetetlenné lesz. Azután jön a harmadik munkás a géppel, melynek fecskendő csöve hat grammra van mérsékelve. (Többet nem kell: mert a nagyon sok a szőlő gyökerének is megárt.) A kezelő munkás egy tenyérütéssel befecskendi a szénkéneg nedvét, mely abban a percben gázzá válik: a negyedik munkás aztán rögtön betömi a szénkénegezett lyukat egy fejszefokkal. Akkor aztán ott hagyjuk a szőlőt s tavaszig bele sem lépünk. Ami élő filoxéra volt a gyökereken, az mind megtért a pokolba: ott maradtak csupán a petéi, azoknak nem ártott a marógáz: azok tavasszal kikelnek, nyáron át újra elszaporodnak, ősszel újra legyilkoljuk őket. S ez a kedélyes háború így folyik nálam már tizenhárom év óta; úgy hogy most már keresve is alig találunk a szőlőkön filoxérát; hanem azért én folytatom a szénkénegezést; mert tudom jól, hogy ami rossz van a földön, az tökéletesen el nem vész soha. Megjegyzem még, hogy a szénkéneg még a nagyobb szörnyetegeket is megöli, mint a cserebogár pajorját s a csajkó és ormánybogár kukacait, akik a földben telelnek.

Nem árt-e a szénkénegezés magának a szőlőtőkének?
Bizonyosan árt. Az a maró gáz a szőlő finomabb gyökereit is föledzi. Azért én sohasem szénkénegeztetek tavasszal, mint sokan mások, akik ezt azért teszik, hogy a tavasszal kikelt férgeket eleve elpusztítsák, mert ez árt ugyan a filoxérának, de a szőlőt is megakasztja a kikeletkor megindult tenyészetében, nyáron sem szénkénegezek, mert akkor meg a szőlőfürt fejlődése akad fönn, hanem szénkénegeztetek ősszel; egész télen aztán módjában van a tőkének a sérült gyökereket behegeszteni. Hogy azonban erre teljes ereje is legyen a szőlőtőkének, azért szükséges az őszi szénkénegezést az őszi műtrágyázásnak megelőzni.

A műtrágyázás
A hegyi szőlők fenntartásánál és az újból betelepítésénél legfontosabb feladat a trágyázás. A régi szőlőmívelésnél a "jó" borukra büszke gazdák a trágyát nem használták máskor mint a döntésnél; akkor kapott az eldöntött tőke előbb egy pár kapa földet, azután egy lapos kosár ivott trágyát. Aki a szőlőjét agyontrágyázta, arról azt tartották, hogy csak a mennyiségre néz, sok bort akar szüretelni - eladásra. Manapság már minden hegyi szőlőt trágyázni kell: vagy istállótrágyával, vagy műtrágyával. Én próbáltam mind a kettőt. Az istállótrágyánál az a hátrány, hogy akinek magának mezőgazdasága nincsen, annak pénzen kell venni a trágyát és a fuvart. Egy hold szőlőre kell harminckét szekér trágya. A műtrágyából pedig kell nálam szőlőimre holdankint tizenegy métermázsa, amiből egy métermázsa szuperfoszfát, összekeverve a többivel; a fizetség ezután - én nálam - holdankint tizenhárom forint, a kiszállítás kerül egy fuvarba. Számítsa utána bárki, hogy ezzel szemben minő értéket képvisel a harminckét szekér istállótrágya fuvarral együtt? De még nagyobb különbséget találtam azután a siker dolgában. Nagyon jó az istállótrágya a búzaföldön, ahol mélyen alászántják, beboronálják, aratásig nem háborgatják; - szintén jó a veteményes kertnél, ahol leássák és aztán folyvást öntözik, locsolják egész nyáron át; de a szőlőben az istállótrágyát se alá nem szántják, se be nem ássák, hanem nyaratszaka négyszer fölkapálják, úgy hogy a száraz trágyát mindig a földszínen látjuk: az istállótrágyának csak a következő esztendőben veszi a szőlő hasznát. A szénkénegezett szőlőnek pedig rögtön kell a segítség. S ezt meghozza neki az általam jelzett műtrágya, mely hazai gyárainkban mindenütt kapható. Ezt én így végeztetem. Előbb minden szőlőt kitányéroznak, egész odáig, ahol a csupasz gyökerek láthatók; ezt azért is meg kell tenni, hogy a harmadgyökereket (nem harmat) levagdaljuk; akkor egy munkás egy olyanforma vasmerítővel, aminővel a szenet rakják a tűzre, köröskörül behinti a gyökereket, a másik munkás rátakarja a földet. Ennek a trágyának a tápláló alkatrészeit még az őszi esők felolvasztják, leszállítják közvetlenül a szőlő gyökerére. Csodahatást érünk el vele. Az istállótrágyázást nem is lehet minden évben ismételni; míg én minden évben megadom a szőlőimnek a maguk műtrágya illetményeit. És ugyanez a keveréke a műtrágyának a rózsakertészetnél is bámulatos eredményekre szolgál. Csenevész rózsák új erőre kapnak: az én műtrágyázott rózsafáim ezernyi virággal kedveskednek, s a remontantok, tearózsák tavasztól őszig folyvást újra hajtanak, újra nyílnak. Ha a szőlőt isteni növénynek neveztem, a rózsát istennőinek kell mondanom. Ez is megkívánja, hogy a gazdája ne legyen fösvény, gavallérmódra bánjon vele; hiszen nagy kamatot fizet a kölcsön után. Megpróbáltam én az istállótrágyát úgy is fölhasználni, hogy rigolozott földbe kevertem. Ilyen módon ezzel is kitűnő sikert értem el. Hanem egy baj lett belőle; az, hogy az istállótrágyával melegágyat készítettem a dematofórának. (Majd erről más helyen beszélek.) Hiszen dematofóra mindenütt van ami hegyi talajunkban, de eredetben semmi kárt nem tesz; hanem amikor a földet megrigoloztuk, istállótrágyával megkevertük, ezzel jutalmat tűztünk ki ennek az eddig föl sem vett dib-dáb penészgombának, hogy olyan egyiptomi csapássá nője ki magát a szőlőinkben, mely vetekedik a filoxérával, s ahol az kiveszett, átvegye átokterhes szerepét. Nekem az egész telkemen sehol sincs bajom a dematofórával; hanem azon az egy táblán, melyet istállótrágyával mélyen megforgattam, minden évben újra meg újra elő kell vennem mindenféle mesterségemet, hogy megvédjem ellene az amerikai ojtott szőlőimet és a gyönyörű francia barackfáimat.

És aztán mibe kerül mindez?
Ezt kérdezi tőlem minden szőlős gazda, akinek a lelkére beszélek, hogy ne nézzc el mohamedán fatalizmussal, hogyan rágja ki a lába alól a szőlőjét ez a fene féreg; hanem tegyen úgy ahogy én, és sokan mások: védje a meglevő szőlőjét szénkénegezéssel, műtrágyázással! De hát mibe kerül ez? Hát nekem kerül a szénkénegezés és műtrágyázás a szőlőtermésemnek egy ötödrészébe; minden öt hektó új borból egy hektónak az ára rámegy a védekezésre. Magamnak marad négy. Aki sajnálja azt az egy ötödrészt ráfordítani, az elveszti mind az ötöt. Igen világos a számítás. Egyik tenyerünkben van a "kevés", a másikban a "semmi". Melyiket szorítsuk marokra? A summa summarum pedig az, hogy énnekem tizenhárom év óta, hogy a filoxéra a szőlőim kétharmadát elpusztította, a pincémet folyvást sikerül a régi állapotban fönntartanom s az én asztalomra csak olyan bor kerül, amiről bizonyos vagyok, hogy nincs benne szőlőcukor, se spiritusz, se idegen borkő, se kénsav, se tannin, se fukszin, se glicerin; amely nem ismer se gallizírozást, se petiotirozást, még vizahólyagot sem; az én boromban nincs más, mint a szőlőfürt nedve. S ez nagy uraság! És majd, évről-évre, amint az új ültetéseim egész termőkké lesznek, javulni fog a költség és tiszta haszon közötti kvóta és hiszem, hogy a védekezés hányada leszáll egy nyolcadrészre.

Az amerikaiak
Aki azonban új szőlőt akar telepíteni és sokallja a szénkénegezéssel, műtrágyázással való költekezést és szöszmötölést: ettől mind fölszabadíthatja magát, ha az oltalmazandó hazai fajok helyett amerikaiakat ültet. Azoknak aztán nem kell se szénkéneg, se műtrágya. Csakhogy az amerikai szőlőnövény nagyon válogatós a talajban. Egész könyv van arról írva, hogy aszerint, amint a beültetendő talaj agyagos, márgás, meszes, magnéziás stb. az abba meghonosítandó vitis labruscának melyik diák, francia, angol nevű viselőjét kell beleplántálni: riparia sauvaget, rupestrist, portalist, york-madeirát, viallát, jaquest vagy solonist? etcetera... Aki nem restelli, megtanulhatja az egész föladványt könyv nélkül, biz az nem szentírás; hanem hogy aztán beválik-e a tudománya? az sem szentírás. Legjobb, ha az ember egyenesen az állami szőlőiskolák igazgatóihoz fordul tanácsért, s megvizsgáltatja vegytanilag a talaja földjét s ahhoz választatja ki a bele illő szőlőfajt. Egyébiránt én is tudok tanácsot adni, pozitív, kipróbált tapasztalaton alapult tanácsot az amerikai szőlő ültetésére nézve; csak azt akarom megtudni, hogy a véleményemet kérdező "úr"-e, vagy "gazda"? Mert kétféle kertészek vannak a világon: kertész urak, és kertész gazdák. Ami tanács jó az egyiknek, nem jó a másiknak. Úri kertész az, aki nem tekint pénzre és haszonra, csupán a gyors sikerre és a gyönyörűségére. Ilyen kertész úr vagyok én magam is a házam körül levő szőlőmben, ahol a magam gyönyörűségére kertészkedem, kísérletezek, próbálgatok. Gazda-kertész pedig az, aki számít, aki hasznot akar látni, mely a költekezésnek és munkájának anyagi jutalmát behozza, hát ilyen gazda vagyok én az újból megtelepített szőlőmben, annál fogva szolgálhatok mind a kétféle tanáccsal.

Uraknak való tanács
Hát aki nem néz a pénzre, akinek közönyös a dolog, hogy 70 frttól 150 frtig fizesse-e az elültetendő szőlőrászák 1000-ét, az vegyen a közvetlen termő amerikaiak közül Othellót és Herbemontot. Ezeknél a beojtással sem kell vesződni: az idén elültetett két éves, gyökeres vessző jövő évben már termést ad s megvan belőle a gyönyörűség, vagy pedig vegyen már hazaira nemesített amerikai gyökerest. Előbb szóljunk a közvetlen termőkről. A Herbemont venyigéje még a hazai fajokénál is erősebb, piros színnel zománcozott, levelei nagyok, sötétzöldek, bársonytapintásúak, a rügyeinek a téli fagy meg nem árt, fürtei nagyok és tömöttek bőven teremnek; csakhogy egy kissé későn érnek: várni kell a szürettel ősz utoljáig. A bora megiható. Az Othello még kitűnőbb faj; ennek is vastag és erős az indája, öles a hajtása, nagyok a levelei; a fürtei is szépek, bogyói szilvaalakúak; a hazai szőlővel együtt érnek; ízük hasonlít a kadarkáéhoz, menten bármi állati bűztől, s egészen jó bort adnak. Azonban az Othello magasra mívelést kíván (éppen úgy mint a rajnai rizling, mely fejre nevelve sovány és ritka böngőket terem). Tehát az Othello-mívelésnél egészen más karózási rendszer kell, mint az általánosan megszokott; olyanforma, amilyennel Magyaráton mívelik az ottani rózsaszőlőt; ölnyi magas keményfa karókat verve mellé, amelyeken vagy karikára, vagy felkötve, az egész idei szőlővessző termésre van hagyva; azonkívül a tőhajtása is terem. Ezek is úri karók s nagyobb baj az, hogy nagy utánjárásra kaphatók. Hanem aztán megvan a kerttulajdonosnak az az öröme, hogy valóságos szőlőkolosszusok sorai közt sétálhat, amik alulról kezdve embermagasságig meg vannak rakva fürtökkel. Nekem vannak olyan Othello-fajta szőlőtőkéim, melyek évről-évre 40-60 fürtöt érlelnek meg. Ezek már természetesen lugasra vannak feszítve, melyet nálam vas ívek tartanak fönn, hogy le ne szakadjon a fürtök terhe alatt.

Az uraknak való jó tanács folytatása
Második metódus az új szőlőnek már megnemesített amerikai gyökeres vesszőkkel beültetése. Az ilyennek az ára százával 15 forint; egy hold szőlőhez kell (négyszögös métert számítva egy tőkére) 4000 darab; ami összesen 600 forint. Tehát hatszáz forint beruházott tőke, mely három évig kamatot nem hajt, ellenben munkáltatásban évenkint 40-50 forintot követel, ez is 120 forint; a karózás legalább 120 forint, tehát egy hold szőlő belekerül, telek árát, rigolozást nem számítva, 840 forintba. No de megéri! Ha augusztus végén a nagyságos asszony sajátkezűleg vagdalhatja le kosárkájába a korán érő chasselast, oportót, az maga megér száz forintot, s mikor a farsangi vacsorákon a háziúr megkóstoltatja vendégeivel a kiforrott idei termést, az elsőt, s a vendég urak szavukra mondják, hogy az a murci többet ér a francia pezsgőnél, hát az meg éppen uzsorás kamat. Aztán utoljára is, aki úr, nemcsak a pokolban is úr, hanem a szőlőben is úr! Hadd forogjon a pénz! S ez a szőlőuraság tart addig, amíg az amerikait meg nem lepi - a dematofóra. Akkor aztán vagy a szőlő, vagy az urasága, de valamelyik likvidál.

A szőlősgazdáknak való tanács
A megelőző két cikkből a körültekintő szőlősgazda megérthette, hogy a közvetlen termő és nemesített gyökeres amerikai nem olyan embernek való, aki a pénzt a fogához szokta verni, mielőtt kiadná. Hanem ültet a számítani tudó gazda amerikai sima vesszőt. Lehet az amerikai sima venyigét már az elültetés előtt is megnemesíteni párosítással, aminek a módját minden gazda eltanulhatja a kormány által kiküldött vándor-vincellérektől, bele oktathatja a cselédeit is, akik ezt a munkát télen, amikor kevés a külső munka, a szobában végezhetik. Ha maga és a háznépe végzi azt, akkor kerül egy hold beültetése 40 forintba, ha fizetett szőlőmunkásokra bízza, akkor 80 frtba, ha a párosításhoz (összeszorítónak) parafát vagy kaucsukot használ, 120 forintba. Ez sem olyan nagy summa. (De csak könyvbül ne tanulja a szőlőojtást, mert azt látni kell élőszemmel, aztán régi példaszó, hogy "többet ér egy kérdés száz keresésnél"). Más kérdés azután, hogy van-e sikere ennek a szobában párosított sima vesszőültetésnek? Én ezt magam soha sem próbáltam, hanem szakértő szőlőkertészektől tudom, hogy az ilyen nemesített porhaj-venyigének 45-55 percentje nem éled meg. És én azt mondó vagyok, hogy elég a venyigének egyszerre csak egy feladatot adni, s nem várni tőle kétféle munkát: azt is, hogy gyökeret verjen, meg azt is, hogy a párosításnál összeforrjon. A szőlőkertésznél első virtus a türelem. Nem szabad a szőlőt zaklatni. Van annak magához való esze. Tudja, hogy mire vállalkozzék. Azután még egy baj van a porhaj-vessző szárazon nemesítésénél: az, hogy az a riparia sauvage, rupestris és a többi amerikai venyige, ami leginkább vásárra kerül, rendesen sokkal vékonyabb, mint a hazai fajta nemes szőlővenyigénk: ekképpen a párosítás, az őzkörömmetszés által nemesített vesszőnél az amerikai alany nem fedezi teljesen a nemes ojtógallyat. Annak az egyik oldalán hiány marad s ez megmarad még a tíz éves tőkénél is s azon a helyen a tőke megpudvásodik, kivész. Hát ezek mind lebeszélő, kétséget tápláló följegyzések. Hanem hát mondok egy valóságos megnyugtató szót is a gazdakertésznek. "Ültessen Solonist." Ennek az igazi neve "Riparia Solonis". De mi csak a bölcs nevét használjuk, amit ez a szőlő faj igazán megérdemel. A Solonis nem válogat a talajban, nem bánja, akár meszes, akár vasas a földje, ő abban díszlik szépen (nálam rigolozatlan földben buján tenyészik), a dematofóra penészgombáról tudomást sem vesz; sőt több évi észleléseim után még azt is elmondhatom, hogy a peronoszpórát sem fogadja be - a filoxérát pedig egészen fumigálja. Nem terem ez a becsületes szőlő semmiféle gyümölcsöt. Tíz év alatt nem láttam a vadján egyebet mint szőlővirágot, az lehullott, nagy csodára fedeztem fel itt-ott rajta valami bodzabogyóforma böngőt, de az semmi madárnak sem ízlik. Hanem aztán hajt olyan venyigéket, hogy gyönyörűség látni. Levele, hajtása mind grünspan szinű; érett korában a venyigéje éppen olyan kövér vastag mint a hazai fajoké, s egy tő hajt hét-nyolc egyformán magas ép szálat. Tehát ez az én tanácsom, amit magam több éven át kipróbáltam: "Ültessen a szőlős gazda egy hold földbe két ezer szál sima solonist, ne többet. Első esztendőben ne tegyen vele mást, mint a szokásos visszacsípését az új hajtásnak. A második esztendőben szintén ne legyen más gondja mint a kapáltatás, visszakurtítás. A harmadik esztendőben már minden solonis tőkéje fog öles nagyságú venyigéket hajtani. Már akkor ki kell azokat karózni. Mikor a vesszők túlnőttek a karón, akkor hozzá lehet kezdeni a zöld ojtáshoz. A zöld ojtás a legszebb kertészmunka; nem kell hozzá egyéb mint egy kis házi ész, értelem, amivel minden magyar munkás bír, szerencsés kéz, jó éles kertészkés, meg egy gombolyag pamuk. Egy ember kétszáz zöld beojtást elvégezhet egy nap s csoda, ha két százalék meg nem fogamzik belőle. Nálam mind egy szálig megeredtek. A gazdának nincsen egyéb dolga vele, mint egy hónap múlva, mikor már a szemes gally buján hajt, a hasítás szélei összeforrtak, a pamuk köteléket levágni az ojtványról, hogy a duzzadó ojtott hely háncsát be ne vágja s a nemes hajtást három szemre visszavágni; ha a karó nem elég hosszú, egy hajlós vesszőt az ojtáshoz kötni, vagy azt a szomszéd karóhoz átkötni, hogy a szél le ne törje. Akkor aztán az eredeti solonis tőkét, két szál nemesített vesszejével eldönteti a gazda; a tőke a föld alatt marad, filoxéra-megvető gyökereivel az örökbe fogadott nemes ojtványt táplálni, mely a földből kiáll s tőkévé erősül, de maga gyökeret nem ereszt. S így lesz a szőlős gazdának egy hold négyezer nemesített tőkével dicsekedő szőlője, ami nem került többe 40 forintjánál. (Ha maga fáradt vele.) De egyre kérem a szőlősgazdát: hogy ennél a műveletnél megint tartsa meg a türelmét s ne erőltesse a szőlő természetét. Valahogy el ne döntesse a zöldbe ojtott solonist ugyanabban az esztendőben, mert a solonis lében bővelkedő vesszeje, ha a tenyészet ideje alatt a földbe takartatik, fekete foltokat kap, megüszkösödik s az egész ültetvény tönkre megy. Ezt az egyet a más kárából tanultam. Tehát el kell halasztani a beojtott solonis eldöntését a másik évi márciusra, áprilisra. Aki így tesz, áldani fogja a teremtőt, aki minden bajra adott orvosságot."

Az új szőlőveszedelmek
Peronoszpóra
A filoxéra ellen hát csak megoltalmaznánk többféle módon is, úgy a régi, mint az újon ültetett szőlőinket. Most következnek aztán az új veszedelmek. A peronoszpóra és a dematofóra, amik aztán a filoxerától mentes szőlőket is úgy tönkre tudják tenni, hogy azok a szőlősgazdának egy ital bort nem adnak többé a befektetett pénzeért s a keserves munkájáért. A levél elszárad, lehull, a venyige elsatnyul, a szőlőszem összeaszik egres korában. A magyaróvári füzetben mind a két szőlőbetegség egész apróra meg van magyarázva, színes képekkel és rajzokkal érthetővé téve; ezt a füzetet minden szőlősgazda szerezze meg magának, mert erre olyan szüksége van, mint a kalendáriomra. A peronoszpóra (levélpenész) ellen biztos orvosságunk van, a rézgáliccal való permetezés. Ehhez kettő kell: az egyik egy permetező gép, a másik - a gazda szeme. Permetező gépet minden szőlősgazdának kell tartani. Én legalább gazdasági gépet nem adok kölcsön senkinek. Aki pipázni szeret, tartson tűzszerszámot. S a permetező gépekből nem azt kell választani, ami legolcsóbb, hanem ami legjobb. Az olcsó gép mindig a lakatost járja reparatúrára. Itt is áll a közmondás, hogy "fösvény kétszer költ". Én a Mauthner-féle önmüködő permetezőt használom, mely nem is drága, s nem kell a munkásnak folyvást billegetni. A másik lényeges szerszám aztán a "gazda szeme". Szőlővirágzás előtt a szőlősgazdának minden nap körül kell járni a szőlőjét s vizsgálni, hogy nem találja-e valahol valami jelenségét a levélpenésznek, ami jól fölismerhető. Akkor, ha csak egy helyen találta is azt föl, rögtön permeteztetni kell. A szőlő elvirágzása után pedig, akár mutatkozik peronoszpóra, akár nem, be kell permeteztetni a "bordói leves"-sel az egész szőlőtelepet istenesen. Én ehhez a mész helyett szódát használok keverékül a rézgálichoz, az is jó. Két százalék rézgálic, ugyanannyi szóda egy hektoliter víz közé vegyítve. Amely szőlősgazda elkésik a permetezéssel, az aztán permetezhet háromszor is egy évben, hat percentes olvadékkal, mégis kétes marad a sikere. Én szőlőérés közeledtével soha rézgáliccal nem közelítek a tőkéimhez: nem akarom megmérgezni a fürtöket. Ha pedig valami szőlősgazda azzal a lamentálással kerül elém, hogy a peronoszpóra tönkre tette a szüretjét, annak én azt mondom: "úgy kell neked! Már most igyál vizet!" A peronoszpóra ellen lehet védekezni, könnyen, egyszerűen, olcsón és sikeresen.

A dematofóra
Nagyobb veszedelem ennél a dematofóra (gyökérpenész). Három helyen is említettem már jegyzeteim folytán ezt a szörnyeteget: hadd húzzam elő végre a rejtekéből. A dematofóra a penészfajta lopvanőszők neméhez tartozik. Puszta szemmel is feltalálható a szőlők és gyümölcsfák gyökerein. Olyan mint a pókfonál, körülfonja a vékony gyökérszálat, aláfúrja magát a gyökér héján, kiszívja a nedvét. Rigolozott földben úgy terjed tőkéről tőkére, hogy ha egy helyen kiütött, az egész szőlőtáblát behálózza. Rombolásának hatása hasonlít a filoxéráéhoz. A saját tapasztalataimat adom elő. Én egy tábla rigolozott földet beültettem a legdrágább nemesített amerikai gyökeres rászákkal. Azok már az elültetés évében fürtöket hoztak. - Rossz jel! - Amely szőlő, amely gyümölcsfa az ültetés évében termést ád, az veszni készül. Csakugyan, a következő évben már az én ojtott amerikai szőlőim igen silány hajtásokat hoztak, nyápic levelekkel, nem szőlőtő, hanem rekettyebokor volt az alakjuk: a levelek sárgák, sőt egészen fehérek voltak. A szőlőknek ez a betegsége úgy neveztetik, hogy "Chlorosis". Termés semmi. Ekkor (Molnár István állami igazgató tanácsára) beöntöztettem a sápkóros szőlőimet vasgálic oldattal. (Ugyanezt megpróbáltam több szagos fajta lugas szőlőtőmnél is, mely chlorosist kapott.) És megállapíthatom, hogy a következő évben a sápkóros szőlőim megköszönték a gyógyítást, szép vesszőket hajtottak, a leveleik színe sem volt többé fehér: szép zöld lett; de gyümölcsöt még most is gyéren hoznak, pedig már annak 5-ik éve. Azt mind elhúzza a gyökérpenész. A magyaróvári füzet sem tud ez ellen más orvosságot ajánlani, mint hogy ki kell vágni tőbül az egész tábla dematofórás szőlőt, máglyába rakni, megégetni s aztán három esztendeig nem ültetni arra a helyre semmiféle növényt; de még a giz-gazt is kiirtani róla, mert annak a gyökerén is elélődik a dematofóra, s az egész szőlőtáblát körülvenni mély árokkal, hogy a dematofóra a szomszéd földekre át ne terjenghessen, sőt végül éhen meghaljon, táplálék hiányában. Köszönöm szépen az ilyen meggyógyítást. Azért ismételve mondom, hogy az amerikaiakból a Solonisnak, a hazaiakból a mézes szőlőnek, kadarkának, dinkának, sőt az oportónak ültetése az egyedüli védszer a gyökérpenész ellen, amelyek azt föl sem veszik, minden más szőlőfaj elpusztul miatta a rigolozott és trágyázott földben. Ugyanezt tapasztaltam a gyümölcsfákról is. A rigolozott földben buján tenyészik az alma, körte, kajszin-barack, különösen a spanyol meggy, annak is átfonja a gyökereit a fonálpenész, de azok letépik azt magukról s tudomást sem vesznek róla. Hanem a nemes fajta őszi barackfának ez a nagy veszedelme. Mikor nyáron az őszi barackfák már annyira fejlődtek, hogy tele vannak diónagyságú gyümölccsel, akkor egy forró napon azt látom, hogy a leveleik elkezdenek szokatlanul csillámlani. Ha hozzájuk nyúl az ember, ragadnak, ha megkóstolja, édességet árulnak el. Ez a mézharmat. Mi az a mézharmat? Hát a dematofórának a hírnöke. A gyökérpenész kiszívja a gyökérből a fehérnyét, mely a levél- és gyümölcsképzés föltétele, a hajszálcsövek magában szívják föl a cukoranyagot s az a levelek felső lapján izzad elő. Erre az édességre aztán megjelennek az aphisok (levéltetű). Ez is egyike azoknak a mesés lényeknek, amiknek eredetéről a természettudósok semmit sem tudnak. Ma csak egy párt láttunk belőle a levél hegyén s holnap egy légió van rajta. Az egész barackfát milliói lepik el az aphisoknak. Némelyiknek szárnya is van. - A petéiknek szára van. S az aphistól meglepett őszi barackfának nemcsak a levele zsugorodik össze a siserahad megszállása miatt, hanem a szép diónyi barackok is valami fekete kormot kapnak a felszínükön s néhány nap múlva valamennyi a földön fekszik. Hát ez ellen mit csinálunk? Én itt ismét az én orákulumom, Molnár István igazgató utasítása szerint, hozatok magamnak az állami dohánygyárból néhány cilinder "thanaton"-t (haláladó, egyébiránt dohányfőzet), azt száz annyi vízben fölolvasztom, s azzal aztán a barackfákat a peronoszpóragép segélyével bepermeteztetem. Másnap a millió levéltetűből egy sincs a faleveleken, az mind meghalt. Ugyanezt a szolgálatot megteszi a sokkal könnyebben megszerezhető kvassziaforgács főzet, összekeverve (egy hektó vízre 2 százalék) fekete szappannal. De ugyanegy idejűleg a bajnak a támasztó okát is igyekeztem eltávolítani, akképpen, hogy a barackfák tövét nagy kerületben mélyen föltáratom, erős vasgálic oldattal belocsoltatom, még pedig a földfúró alkalmazásával, hogy a gyökerekig behatoljon azonnal s aztán megvan az az elégtételem, hogy egy hét múlva a barackfáim új sötétzöld hajtásokkal pompáznak, a megmaradt gyümölcs leszórja magáról a kormot, egészséges lesz, piros lesz: megérik. Tehát lehet megküzdeni a poklokkal, csak ne legyen lusta az ember. Az én tapasztalatom szerint a vasgálic teljesen bír azzal az erővel, hogy a gyökérpenészt a szőlők és gyümölcsfák gyökerein meggyérítse, ha ki nem is irtja végképp.

Még valami az aphisról
Előbbeni följegyzésemben egy merész állítást kockáztattam: azt, hogy a mézharmat teremti elő a levéltetűt, amit eddig valamennyi természettudós megfordítva állított, hogy a levéltetű fecskendi ki magából a mézharmatot. De ez határozott valótlanság! A baracklevelek mézes zománca ott van már a leveleken, mielőtt egyetlenegy levéltetűt lehetne rajtuk fölfedezni; az aphis nem csinálja a mézharmatot. Ugyan miből csinálná? A levegőből? Hogy az aphis kifecskendi magából a falevél mézét, mikor már nem fér a bendőjébe, az igaz; de a mézet a falevélből szíja. Erre legjobb bizonyíték az, hogy ha két őszi barackfa van egymás mellett, amelyek közül az egyik egészséges gyökerű, tehát a levelei nem mézharmatosak, a másik pedig már annyira tele van levéltetűvel, hogy nem férnek egymástul s csoportostul vándorolnak a fa derekán lefelé más fát keresni: egyetlenegy azokból át nem költözik a szomszéd, ágaival összeérő, őszi barackfára, amelyen nincs mézharmat. Ha az aphis maga tudná csinálni a mézharmatot, a szomszéd fát is ellepné; de azt elkerüli, ahogy ezt minden évben van alkalmam észlelhetni. Az egész aphisnak a támadása épp olyan kifürkészhetetlen talány, mint a szaporodása. Csupa nőstény, mely folyvást eleven nőstényeket szül s a ma született porontyban már benne van a nyolc nap múlva születendő unoka: s ugyanazon nyáron át a dédunokátul kezdve az ősanyáig folyvást szüli mindegyik a leányait hét ivadékon át: csak ősszel támadnak elő a szárnyas hímek (hát azok honnan támadtak?), akkor aztán párosodnak, s azontúl petéket tojnak. Én a levéltetűket minden évben elpusztítom a thanaton-permetezéssel s azok többé abban az évben nem mutatják magukat; a következő évben, mikor egy forró nap után megjelenik a barackfáimon a mézharmat, három nap múlva tele vannak a falevelek levéltetűvel. Honnan támadtak? A tavalyi aphis-anyák csak nem rakhatták le a petéiket az idei új hajtásokra! Olyan titka ez a természetnek, amit még eddig senki sem tudott megmagyarázni. Érdemes lenne ez általam fölállított véleményt tudományos vizsgálat tárgyává tenni: hogy tudniillik a dematofóra működése idézi elő a barackfákon a mézharmatot. Hiszen az üröm és a bodzafa levelein élődő levéltetű nem tud mézet izzadni, az beéri a növény keserűségével. A cseresznyefának van fekete aphisa, az almafának barna, a szilvafának szürke, de az egyik se megy soha át az őszi barackfára, a rézrozsdaszínű levéltetűknek mézharmat csinálást segíteni s a rózsafa piros levéltetűje soha se téved át a kecskerágó gyöngyházcsillámú levéltetűi közé. Minden növénynek a gyökere szenved, amikor a saját levéltetűje meglepi. Ez az én állításom.

Az Istenbogárkája
Kis gyerek korunkban, mikor a kertben játszadoztunk, bizonyosan mindnyájan hallottuk az anyánktól, a dajkánktól, a játszópajtásunktól, hogy az Istenbogárkáját elfogni nem szabad, megölni pedig vétek. Ez a népbabona igaz és komoly. Az a kedves, szelíd, kicsiny, gömbölyű bogárka, karmazsin piros hátával, melyen négy fekete petty látható, a kertésznek a legjobb barátja. - Ha elfogjuk, a tenyerünkbe tesszük, meg nem csíp, végig sétál az ujjunk hegyéig, onnan tova repül. Ábrándos leányok azt hiszik, hogy amerre a "Katalinka bogárka" elrepül a kezükből, arról a tájról fog hozzájuk érkezni a vőlegény. No hát ez a szelíd, jámbor teremtés a leghatalmasabb pusztítója ami legcudarabb ellenségünknek, a levéltetűnek. Nyáron át elnézem órahosszat az üdvös működését. Egyetlen Istenbogárkája egy óra alatt elemészt tizenkét levéltetűt: egy nap alatt százat. Ha a mi tudós kertészeink kitalálnák a módját, hogyan lehet az Istenbogárkáját mesterséges úton szaporítani (mint például a cochenillát), akkor ez egymaga elég volna, hogy kertjeinket a mindent elpusztító aphis-férgek- től megszabadítsa. Hanem hát erre nekem, tudom, hogy minden ember azt fogja mondani, hogy "óh te poéta!" Egyébiránt ugyanezt a jó szolgálatot teszik a kertésznek a hangyák is, melyek a levéltetűtől meglepett fákat egyre járják s ölik és hordják az aphisokat róla. A háládatos gazda aztán azt cselekszi, hogy szétdúlja, leforrázza a hangyabolyokat, elpusztítja a hangyákat; azt hiszi, hogy azok sanyargatják az ő fáját.

A paizstetűk
Ha már benne vagyunk az érdekes férgecskék természethistóriájában, hát végezzünk egy füst alatt a paizstetűkkel is. Alkalmat szolgáltat nekem erre egy tisztelendő falusi lelkész úrnak a Kert szerkesztőségéhez intézett levele, melyben engem interpellál meg, hogy mondjam meg neki, mi az oka annak, hogy a rózsafái elcsenevésznek? és hogy segít-e azokon a vasgáliccal való beöntözés? Erre a kérdésre határozott feleletet adhatok, amit szintén saját tapasztalatom után szereztem. A rózsafák elcsenevészésének főoka a paizstetű, Coccus (ugyanaz az őszi barackfáknak is egyik plágája, valamint az üvegházi növényeknek a veszedelme). Ezek annál kárhozatosabbak, mert észre sem lehet a jelenlétüket venni a növényen. Éppen olyan színűek, mint a meglepett fának a dereka, alakjuk olyan mint egy teknő, vagy paizs, egymás hosszában belepik a fa derekát végtől végig és meg nem mozdulnak arról a helyről, ahová egyszer odatapadtak. Mind nőstények. A hímek csak ősszel jönnek elő és szárnyasok. De az anyák szárnyatlanok. Egész nyáron át folyton szíják a fakéregnek a nedvét s duzzad bele a hátuk. A kertész azt hiszi, hogy valami rozsda vagy gubics nő a fáján. Az egy eleven állat. Az alatt, amíg dudorodik, a tojásait rakja le maga alá. Ezer, kétezer tojást. S azokat mind egymáshoz kötözi vékony selyemszállal; úgy hogy ha az ember egy ilyen coccust lefejt a fa kérgéről, két lábnyira elnyújthatja azt a selyemfonalat, melyen sorban függnek az állat petéi; de levenni csak késsel lehet, úgy oda van tapadva a fa kérgéhez. Ósszel aztán megdöglik az anyabogár, de azért ott marad a fához tapadva s holt maradványával védi az ivadékot a jövő tavaszig. - Példaképe az anyai szeretetnek. Néha az egész rózsafa, barackfa úgy néz ki miattuk, mintha koszos volna. Az mind élő állat rajta, a coccus. A tojásait azonban csak górcsővel lehet fölismerni, olyan parányiak. Tavasszal kikelnek a porontyok s akkor futnak szerte széjjel, míg jó tanyára akadnak a fák új hajtásain, ott azután megtelepednek, oda tapadnak s többé meg nem mozdulnak őszig. A kertész el nem tudja gondolni, miért görbülnek az ő barackfájának a hajtásai visszafelé? Mintha a köszvény húzná össze. Ez a coccus! De puszta szemmel meg nem lehet őket látni ifjú korukban. Csak a hangyák szeme látja meg őket. Mikor a kertész látja, hogy a barack- és rózsafa ágain szaladgálnak a hangyák, akkor már jöhet a nagyító üveggel, keresni a coccust. Mert ha egy hónap múlva puszta szemmel meglátja azokat a lencse-borsó nagyságú bibircseket a fán, akkor az már elkövette a kárt, hosszú szipolyával kiszíva a háncs nedvét s hátul folyvást eresztve ki magából, úgy hogy az lecsepeg s nedvessé teszi a földet a fa alatt. Még nagyobb csapás ez a paizstetű a melegházak narancs- és citromfáin. (Coccus hesperidum.) Sőt a szőlővenyigének is van paizstetűje, mely gyapjas külsejével árulja el magát; ennek a fiai is pókhálóval vannak egymáshoz kötve. (Coccus vitis.) Tehát amint meglátjuk ezeket a kórjelenségeket a barack- és rózsafákon, rögtön siessünk azokról a bibircsó alakú paizsokat késsel lekaparni; azok vagy élő paizstetűk vagy takarói ezernyi új ivadéknak. S minthogy ezt az új ivadékot puszta szemmel meglátni nem lehet, én ezt a védekezést találtam ki ellene: a paizstetűvel meglepett fáknak a derekát spirituszba mártott durva flanelldarabbal végig dörzsöltetem: a spiritusz minden rovart megöl s behatol még a coccus paizsa alá is. A coccusnak léteznek haszonhajtó fajai is, de azok nem a mi éghajlatunk alatt tenyésznek, mint az ilex coccusa, mely a festékadó kermeszt tengeti a délvidéki tölgyön; aztán meg a cochenilla (Coccus cacti), mely a legszebb bíborfestő anyagot szolgáltatja. Ezeket ottan mesterségesen tenyésztik. De mi a magunkét pusztítsuk.
A darazsak és dongók
No hát! Isten segítségével szerencsésen eljutottunk odáig, hogy a szőlőnk díszlik, megszabadult a levélpenésztől, a fürtök duzzadnak, pirkadnak, barnulnak, zsendülnek; közeledik az érés ideje. Most aztán a boldog szőlősgazdának nem kell egyebet tenni, mint a két kezét a zsebébe dugni s várni a szüret közeledtét... ...Dehogy nem kell, dehogy nem kell! Most jön még csak az igazi ellenség. A darazsak és dongók cudar népe. Amint a szőlő érni kezd, ott van nyomban a kis darázs, meg a nagy darázs tolvajbandája, kísérve a fekete és zöld zománcos dongók seregétől. Ezek ellepik az érni kezdő szőlőfürtöket s úgy ledibézolják, hogy a szőlőfürtnek nem marad ott csak a csutkája meg a héja. Én ez ellen megpróbáltam először azt a védelmet, hogy minden egyes fürtöt beburkoltattam finom tüll szövettel. Hát ettül a darazsak nem férhettek hozzá. Hanem ez a védrendszer roppant pénzbe kerül: először a tüll végszámra, meg a napszám; de mind ennél nagyobb baj volt az, hogy, ha időközben egy nagy cső támadt, a tülltokba kötözött szőlő mind megpenészedett. Ez a módszer nem ér semmit. Akkor aztán más módszert találtam ki. A darázsfogó tempót. A nagy üvegraktárakban találni, úgy nevezett "légyfogó" harangokat, amik igen egyszerű stratagémával összefogdossák a legyeket. Az ember egy darab, mézzel bekent papirost tol az üvegharang alá, arra a pákosz állatok rárepülnek, többet ki nem találnak belőle, a harang faláról belepotyognak a szappanvizes vályúba, ott elveszik gonosztetteik jutalmát, belefulladnak. Én ilyen üvegharangokat, számszerint ötvenet (áruk együtt 12 frt 50 kr.), rakatok el a szőlőim alá, mikor érni kezdenek. Minden üvegharang elfog naponkint 20-40 darazsat és dongót, ez átlag számítva naponkint 1500 ellenség. Én ezzel a stratagémával egy szüreti évadban húszezer darazsat és dongót öltem rakásra. Elbújhat mellettem Sámson! aki csak tízezer filiszteust tudott agyonverni egy szamárállkapoccsal. Az én szamárállkapcsom az én szőlőimet évről évre teljesen megóvja a darazsak pusztításától.

A becsületérzés a bogaraknál
És ami nevezetes ez eljárásnál, az, hogy a húszezer tolvaj darázs és dongó között, aki ily módon kivégeztetik, nincs egy oda tévedt méhe. A méhecskének van becsületérzése: ó nem jár lopni; tisztességesen szedi a mézet a virágok kelyhéből s bár szomszédaimban két méhes létezik, méhek soha sem jönnek a darázsfogóba.

Hát a madarak
A rovarokkal is elbántunk volna hát! Most jönnek aztán a madarak! Az a sok veréb, seregély, sárgarigó, ami szüret táján a szőlőt ellepi! Ezek a szakértő urak, akik tudják, hogy mi az igazi jó. Hamarább leszüretelnek mint a gazda. Hát ezek ellen a következő hadicseleket használom. Először is, amint a szőlő érni kezd, egyik karótól a másikhoz kötve vékony spárgát húzok végig: arra a kifeszített fonálra hosszúra hasogatott újságlapok foszlányait kötözöm fel. Ezektől a libegő hírlaphasáboktól úgy félnek a madarak mint az interpellációtól. De még ezenfelől a kerítésben levő fákra kolompokat kötöztetek fel, aminőket az ökrök nyakára kötnek, a kolompról zsineg lóg alá; minden azon járó ránt rajtuk egyet, de a szél is megrántja s azoknak a kondulásától a rigó, veréb, seregély úgy elriad, hogy a szomszéd határig le nem száll. Ennyi furfangba kerül - kedves atyámfiai - az Isten áldásának a leszüretelése a szőlőskertben.

A gyümölcsfákról
Magyarországon a gyümölcskertészet épen olyan fontos gazdasági föladat, mint a szőlőkertészet. Az egy Kecskemét város, vállalkozó szállítói révén, több értékű gyümölcsöt szállít ki külföldre (Bécsen túl Berlinbe, Szentpétervárra, Londonba) mint amennyire megy az összes borkivitelünk. A magyar gyümölcsök ízre és zamatra nézve felülmúlják a hasonló fajta olasz gyümölcsöket, még a dél-tiroliakat is. Azonban a francia finom gyümölcsfajok nyersen is, aszalva is, éppen olyan magasan állnak a magyar gyümölcsök felett. Mi tehát milliók értékéig eladjuk a magyarországi gyümölcsöket Németországnak, Lengyelországnak, Oroszországnak, Angliának, de viszont megvesszük a francia gyümölcsöket roppant nagy árakon. (Például: négy kiló magyar aszalt szilvának az ára megfelel "egy" kiló francia aszalt szilva árának.) Azután pedig egy darab francia Kalvill alma a boltokban 50 krajcár, a magyar alma pedig 5 krajcár. - Mindegyiknek akad vevője. Érdemes lenne erről elmélkedni. Nem lehetne-e nekünk utolérni a francia kertészetet? Amire különben előre is adhatok választ. A Légrády testvérek nádorkertjéből kerülnek elő olyan Kalvill almák, melyeknek darabját Berlinben egy márkával fizetik.

Az én sziklakertem
Mikor az én svábhegyi telkemet megvásároltam Schweitzer hegedűgyá- rostól, házastul 2200 forintért, akkor azon nem volt egyetlen egy gyümölcsfa sem. Tavaly kínáltak már ezért a kertemért épületestül harmincezer forintot. De hát nem adom el. Ez az én életemnek a föltétele. Egy millióért sem tudnék magamnak jó egészséget és jó kedélyt vásárolni, amit a kertem megád nekem. Pedig nem esik a telkem semmi vicinális vasútnak az útjába. Mint egy sziget közepén, úgy lakom egy sziklatömb tetején, a kocsi-út öt méternyi mélyen járja körül félkörben a kertemet. Én is alkalmazhatom magamra a monacói fejedelemnek a jelmondatát: "Abito sul un scoglio: Non aro, non ricoglio; Ma poi vivere voglio..." ("Lakásom sziklán kuporog: Nem szántok és nem takarok; De azért élni akarok...") Ez a sziklahegy volt az anyja egy kőbányának, melyből a közelemben fekvő "hét ház" épült. Egy mély gödör, sok agyagdomb, törmelék halom, szakadékos hegyoldalok; benőve mind földi bodzával, galagonya, borbolya és kökénybozóttal. Napokig eltartott, amíg baltával, fűrésszel utat bírtam magamnak törni a bozóton keresztül, hogy meglássam, mi az, amit fölvásároltam. Tüskésborz, kígyó, sőt róka is lakott benne elég. Nem félt tőlem az utóbbi; tudta jól, hogy 1853-ban puskát nem szabad tartani a magyarnak. Hol kezdjem én most a munkát ebben az amerikai ősbozótban? Hát csakhamar jött valaki, aki meghozta a kérdésemre az illetékes választ. - Ez volt az északi szél.

Hogy fogtuk meg a szelet?
Embernek nincs arról fogalma, hogy mi volt az a svábhegyi szél. - Elfújta az a lámpást a szobában a bezárt ablakon keresztül s ha jó kedve szottyant, három napig ki nem lehetett miatta lépni a szobábul: júliusban lefagyasztotta a fölfutópaszulyt. Most már csak "volt!" Gondolom, hogy ő még mindig fúj; de én már nem veszek róla tudomást. A legelső dolgom az volt, hogy észak és nyugot felől a házam előtti fönsíkot beültettem lombfákkal. Ezek védik most meg a gyümölcsösömet a pusztító szelektől. A déli széltől nem kell védelem, az nem rongálja a gyümölcsöt, keleti szél ritkán támad. A védő parkot a következő fákból állítottam össze: hársfa (háromféle: fekete, veres és ezüstlevelű), azután kétféle juhar, szilfa, barkócafa, vadgesztenye, végre diófa. Az akácfa gyorsan nő, de a szelet nem fogja föl: legkésőbben levelesedik meg s leghamarabb lehullatja a lombját. A tölgy is jó, de szörnyű lassan fejlődik. Legháládatosabb a hárs. Aztán az a háromféle hárs, tíz napi időközökben virágozván (legelőbb a fekete, legutóbb a fehér levelű), egy hónapon át az egész háztájam fürdik a fölséges ámbraillatban. (Van még egy mindezeknél kitűnőbb hársfaj is: az orosz hársfa; ennek a levele olyan mint a bőr; látható egy egész sétány belőle a városligeti kiállítási parkban. Gyönyörű egy fa! Kapható a berlini akklimatáló kertészeti intézetben. Csak egy baj van vele. Az, hogy darabja 17 (olvasd tizenhét) forint!

Hogy fogtuk meg a földet?
Ezzel egy idejű volt az a munka, hogy a telkemet ellepő vad bozótot kiirtsam s ennek a tömegével, aztán meg a halomra hordott kőpor, agyag, homok sokaságával azt a két-három öles mélységű kőbányát betemessem, mely telkem egy részét képezte. (Ez volt aztán a rigolozás!) A csúnya hegyszakadékot pedig három lonkára rendeztem s ekként egy ezer négyszögölnyi területű völgyet alkottam, mely most a legszebb gyümölcsösömet képezi. - Rengeteg pénzbe kerülhettett ám ez! - hallom mindenfelől a megjegyzést. Én minden kiadásomat (és bevételemet) fel szoktam jegyezni, s ha kívántatni fog, akármikor letehetem a tisztelt ház asztalára; azokból igazolhatom, hogy ez a mesébe illő munka nekem nem került többe százhusz forintnál. Igaz, hogy akkor (1853-4.) a napszám 36 krajcár volt; de az is igaz, hogy magam is megfogtam a csákány nyelét és segítettem lonkát vágni, galagonyát irtani a napszámosoknak - és amellett írtam a "Kárpáti Zoltán" regényemet. Kaptam is egyszer Török Jánostól, akinek a Pesti Naplójában jelent meg a regényem tárcánkint, egy hatalmas dorgatóriumot: "Hallja az úr! vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk!" Ugyanis egy napon elmaradt a regénytárca a Pesti Naplóbul. Az is pedig nem azért maradt el, mintha hanyag lettem volna, hanem azért, hogy egy tövis a jobb kezem hüvelykének a körme alá fúródott, a kezem meggyűlt, nem tudtam vele a tollat fogni. Én aztán, hogy szét ne tépjen a kegyetlen oroszlán (Felis Leo Redactor), a következő regénytárcát a balkezemmel írtam meg. Így fogtuk meg a földet az én svábhegyi kertemben.

Már most, ha én regényt írnék ez alatt a rovat alatt, akkor ezek a fejezetek következnének sorrendben: "Hogyan fogtuk meg a vizet?" - "Hogyan fogtuk meg a napot?" De miután nem a szórakozást kereső olvasók mulattatására teszem közzé ezeket a jegyzeteimet, hanem a kertészettel foglalkozni kívánó utódok figyelmeztetésére, hogy az én elkövetett hibáimon s azoknak következményein, az általam szenvedett károkon és csalódásokon, de nemkülönben a szerencsés ötleteimen s azoknak a sikerein is okuljanak: tehát megtartom az idő szerinti sorrendet s halasztom a maga idejére a nap és víz megfogásáról szóló jegyzeteimet. Tehát a legelső hiba az volt, hogy rögtön az első tavaszon kiültettem a bozótból kiszabadult délkeleti oldalát a kertemnek gyümölcsfa-csemetékkel. A legjobb francia és belga fajokat válogattam Encz Ferencz tudós igazgatónk faiskolájából. Nem vizsgálódtam a talajminőségek különbözetei iránt: nem kérdeztem, hogy a rákosi homokban növekedett csemege, hogy fogja magát otthon találni az én svábhegyi agyagomban, amelynek alja néhol szikla? S az lett a vége az elhibázott kísérletemnek, hogy az egész kétezer négyszögölnyi területemen a jobb táplálékon felnőtt gyümölcsfák mind nagyhamar üszögöt (Brand) kaptak. S amint a gyökereik elérték a sziklát, rendesen kivesztek. Az Encz-féle első csemetékből csak két fám maradt meg mind ez időre, két augusztus-szeptemberi izambert körte, aminek a neve sehol sincs följegyezve. Hanem ezek aztán megbecsülendő fák, negyven év óta minden évben dúsan teremnek és kitűnő gyümölcsöt adnak, amiket később ojtottam róluk, azok is hasonló tulajdonsággal dicsekednek. Méltó volna a szaporításuk és hogy "Encz" nevét viseljék a jövőben. Hasonlóul jártam mindazokkal a csemetékkel, melyeket kertültetésem első évtizedében ajándékba kaptam rokonaimtól, barátaimtól és amiket a nőm hozott haza számomra vidéki vendégszerepléseiből, Miskolcról, Kolozsvárról, Szabadkáról. Kevés kivétellel nem öröködtek meg az én sovány földemben. Most már alaposan meg van javítva a kertem talaja, s ami csemetéket az utolsó évtizedben a kiveszettek helyébe ültettem, Kecskemétről, Czeglédről, a Nádorkertből való ojtványok mintaszerű fákká nőttek fel valamennyien. Tehát az első tanulság másokra nézve az, hogy kezdő kertész a kövér földben nevelt csemetékből ne ültessen sovány talajba, hanem előbb javítsa meg a talaját. Hogy mi módon: azt majd később elmondom. Amit én tettem talajjavítás dolgában kicsiben, az én három holdas telkemen, ugyanazt a módszert találtam föl nagyban, Szatmár megyében, a messze körben ismert gyümölcs-kertésznél, Domahidy Andrásnál, ki egy kétszáz holdas sovány agyagtalajt alakított át bámulni való paradicsommá. (Majd leírom ezt a kertet a maga helyén.) Tehát rossz talajba ne ültess jó talajból vett fát! Hanem tedd azt, amit én ugyanazon kezdő évben tettem, szerencsésen eltalálva a helyes módszert. Ez pedig az volt, hogy a télen át elfogyasztott almának, körtének a magjait elraktam skatulyába, tavasszal elültettem őket, kikeltek mind. Két év múlva a magoncokat kiültettem faiskolába, beojtottam nemes gyümölcsbe, s aztán mikor derék csemetékké nőttek föl, akkor kiültettem őket az állandó helyeikre. Ezek már nem válogattak a talajban, hozzá voltak szokva. Ez a talajmegszokás pedig nem valami kertészbabona, hanem könnyen megmagyarázható való. A homoktalajban, a mély televényföldben a gyümölcscsemete vastag, de kevesebb gyökeret hajt, úgy mondják karógyökeret vagy szívgyökeret, annak javarészét az átültetésnél el kell vágnunk; az agyagos talajban kikelt magonc s később kiültetett vadonc pedig sűrű és szétkapaszkodó gyökereket ereszt s ezt a tulajdonságát tovább is megtartja. Ez teszi érthetővé a talajmegszokást. Hogy ez sokáig tart! Hát hiszen sokáig akarunk élni! S a kertészetnél nemcsak az az élvezet, mikor a gyümölcsöt leszedjük a fáról. Akinek nem gyönyörűség az első ojtványnak a rügyfakadása, akinek nem repes a szíve az első virágbimbó kipattanásánál a gyümölcscsemetén, az menjen a piacra, vegye meg a kész almát, s ne vesztegesse az idejét kertészkedésre. Nálam egyetlen egy almafáról, melyet így magról keltettem magam és sajátkezűleg beojtottam (Kanadai renett) múlt ősszel hétszázötven (750) ép almát szedtek le; ez volt a leggazdagabb termése huszonöt év óta. 300-at, 500-at már sokszor termett. Hát van ebből haszon is, nem csak gyönyörűség. A gyümölcskertész a jövendő számára dolgozik. És ezek az én magról nevelt csemetéim tizedik évükben már mind elhagyták - növésben és termésben - a vásárolt idegen fáimat és most már, harminc éves korukban (a kiültetéstől számítva), valóságos óriások, amik ontják a gyümölcsöt és soha pihenő esztendőt nem tartanak. Tehát a második tanácsom az, hogy aki ép, egészséges fákkal akarja benépesíteni a kertjét, az nevelje maga az alanyokat magról.

Hát aki rögtön sikert akar elérni?
Azoknak a számára is vannak tapasztalati följegyzéseim, akiknek vagy nincs elég mély talajú telkük, vagy nincs elég türelmük, messze jövendők jutalmaira várni és mégis akarnak a kertészet örömeiben részesülni. Akinek a talaja két-három lábnyi mély, azon alul kő, vagy kavics, az ültessen a kertjébe birs alanyra nemesített körtét és szentiványi alma alanyra nemesített almát és azokat nevelje törpére, az alsó ágaikat meghagyva s visszametszéssel igazgatva. Ilyen törpe csemetéket bőven lehet kapni minden állami (különösen a budai) gyümölcsfaiskolákban, Unghváry ceglédi fanöveldéjében, az alcsúti főhercegi kertészetben, Légrády nádorkertjében, Petz Árminnál és minden uradalmi faiskolában. Az ilyen törpe gyümölcsfa aztán már az elültetés utáni évben hoz gyümölcsöt s azontúl minden évben terem, amennyi csak az ágain elfér. Nálam az ilyen viszonyok között ültetett gyümölcsfáknak minden ága mellé karókat kell verni s azokat hozzájuk kötözni, hogy a nehéz Totleben és Arenberg körték súlya le ne törje. Ezeket a csemetéket a Szilassy György metódusa szerint kell ültetni, hogy gyökereik az egész talajt kiélhessék. A fa gyökere csak lefelé terjed, a felső réteg nem használ neki semmit, ha mélyen ültetik. Körtén, almán kívül lehet csekély talajba ültetni magról nemes duránci barackot (meg ne trágyázzuk!) és legkivált fügefát (ahol elég meleg van). Az egész rossz, csupa kőhalmazbul álló domboldalba pedig (olyannal is dicsekedhetem) ültessünk galagonyába ojtott óriás naspolyát. Ez ott díszlik legjobban; jól terem s van piaca a gyümölcsének. Hasznavehetetlen föld nincsen a kertészre nézve. (Csak szikes ne legyen.)

Miféle gyümölcsfajokat szerezzünk a kertünk számára?
Ez ám a legnehezebb kérdés. Mert szép gyümölcsfát nevelni, meg szép (és sok) gyümölcsöt szedni a fáról, két különböző dolog. Ha valahol, úgy a kertészetben áll az a jelszó, hogy: "nézd meg az anyját, vedd el a lányát". Érdemes a fáradságra, ellátogatni a kész gyümölcsöskertekbe s ott a termés szemmel látott eredménye után kiszemelni akár az ojtóágát, akár a megrendelni való kész csemetét. Nálam például ugyanazon talajban lehet látni egymás mellett egyformán szép növésű, régi alma és körtefákat, amik közül az egyik minden évben oly bőven terem, hogy az ágai, mint a szomorú fűzé, hajlanak alá, a másik pedig vagy éppen semmit sem terem, vagy csak mutatónak valót. Soha olyan gyümölcsfáról ojtóágat ne mess, amelynek a gyümölcsét nem láttad a fáján. Azt hiszem, hogy teszek némi szolgálatot a kezdő gyümölcskertészeknek, ha lajstromát adom azoknak a gyümölcsfáknak, amelyek nálam bőséges termést adnak. Tehát legelőször is az almák között a legelső helyen áll a Kanadai renett. (Régi nevén "dáma-alma", "Reinette des dames".) Bőtermő, almája igen jóizű; az új év kezdetétől tavaszig eltart az érése, nem ráncosodik, nem taplósodik, alakja szép és nagy. Hasonló derék alma a kecskeméti pogácsa alma; híres kiviteli árucikk. Szintolyan jó és tartós a Török Bálint alma. Ezekkel egyenlő a szabadkai szercsika; ez is folyvást termő, színre, formára szép, ízre, szagra kitűnő gyümölcs. - A sóvári és sikulai alma is ajánlatos. De már a szlavóniai szercsikával nem vagyok szerencsés, éppen úgy nem barátságosak irántam az erdélyi fajok: a ponyik, a bathul és páris almák, melyek otthon bőven teremnek. A kalvillek szép gyümölcsöt adnak, de keveset. A kormos alma jó, aki szereti. Aranyos csíkos parmének, renettek szintén jól teremnek. A borsdorfi maschánszkival határozott kudarcot vallottam. Még csak kóstolót sem kaptam róluk soha. Van egy almafám, melynek eredetijét Encztül kaptam (de az már ojtvány a saját vetésű magoncomon), aminek Encz katalógusában ez a neve: "moszkvai Nalivia". (Most már semmi újabb katalógusban sem találom a nevét.) Ez minden évben terem jól. Okos egy almafa! Megvárja minden tavasszal, amíg a többi almafák mind elvirágzottak, amíg elvonultak a fagyos szentek, akkor kezd el virágzani; nagy rózsapiros virágai vannak, úgy hogy díszfának is beválna. És azután, mikor gyümölcscsel megrakottan ott áll, piros nagy almái csak úgy mosolyognak; csupa gyönyörűség ránézni. S ezek az almák újig elállnak. És én még sem ojtottam erről a pompás almafáról soha. A gyümölcsének az íze nem tetszik: savanyúnak találom. Hanem asztaldísznek, úri vendégségek alkalmával, nagyon ajánlatos. A körtékben is nagy választékkal bírunk. Először is a hazai fajok közül ajánlható a császárkörte (pergamen, vajkörte), az izembart (isambert), franciából indigenált név, de nagyon régi, úgy hogy magyarnak sorozhatjuk; az espereskörte, mézkörte. (Ezek mind nyári gyümölcsök; a régi magyar kertészek nem neveltek más téli körtét, mint a "totya körtét", ami csak akkor ehető, amikor már megfeketült a héja.) - És végül a magyar Kálmánkörte, ami a legnemesebb fajok között említhető, ott ahol szeret, például a Balaton vidékén. De énnálam nem szeret. Későn kezd el teremni s nem olyan szép gyümölcsöt mint Füreden, ahonnan az ojtóágakat hoztam. Annál szerencsésebb vagyok a francia kertészet által produkált körtefajokkal. Ezek között első helyen áll a "Kronprinz Ferdinand". Ahogy a neve mutatja, még a harmincas években keletkezett. Fájának növése óriási; minden évben terem és igen sokat. Gyümölcsének íze minden tulajdonságot egyesít, ami egy körtében kiváló. Érik decembertől márciusig s az érett körte is hetekig eltartható. Ezzel vetekednek a Hardenpontok (H. Colmar és H. Delice). Ezt a két körtefajt (Ferdinan és Hardenpont) az elnevezésnél a kertészek sokszor összetévesztik; Erdélyben megcserélve ismerik. Így találom a ceglédiek gyümölcstenyésztő katalógusában is Unghvárynál a "Kronprinz Ferdinand"-ot a "Colmar Hardenpont" elnevezés alatt, mint ezt az országos hírű tulajdonos saját leveléből tudom. Ezeken kívül ajánlható francia körtefajok az Arenberg, Calebasse - Thügart, Totleben, General Dumont, Soldat Laboureur, Lansac Quintinier, Liegl vadonca, amelyek az én hegyoldali talajomban vígan tenyésznek és gyümölcsöznek, soha el nem fagynak. Nem szeretik azonban nálam sem a klímát, sem a talajt a "duchesse d'Angouléme", a "Clairgeau", a "Sándor cár", a "Bergamotte Schweiczerhoze" (Háromszínű csíkos), és a "pisztráng körte". Van még egy fajta körtém, amit helyben talált körtevadoncra ojtottam; ez is minden évben terem, igen nagy körtéket és sokat, melyek tél derekán érnek; amíg tökéletes érettségüket el nem érték, addig az ízükbe timsó fanyarság vegyül; de mikor teljesen érettek, a legfinomabb zamattal bírnak. Nálam ez a körtefaj "Napóleon vadonca" cím alatt van beírva. (Ezelőtt negyvenkét esztendővel.) De most ezt az új katalógusokban nem találom. Az ottani Napóleon vadonca nem azonos vele, s ez a gyümölcs piacra nem kerül. Legutoljára hagytam a Josefine de Malint, melynek csemetéit báró Kemény János kedves barátomtól kaptam erdélyi gyümölcsöséből ezelőtt hét évvel s melyek négy év óta jól teremnek. Azért hagytam utoljára, mert ez a körte márciusban, áprilisban érik, hanem akkor aztán fölülmúl finom íz és szag dolgában minden körtét.

Egyéb ajánlatos gyümölcsnemek
A körtén, almán kívül háladatos gyümölcsfának mutatkozik nálam a berzencei szilva (északi domboldalon és szőlő aljában), a ringló (zöld és piros), a hercegszilva, kajszin-barack és a spanyolmeggy. Cseresznyefáim is jól teremnek; de a későn érők gyümölcse megpondrósodik, a korán érők pedig túlságosan magukra vonják a verebek figyelmét; a spanyolmeggy ellenben madármentes s igen biztos piaca van. A ceglédi Unghváry-féle fák igen szépen nőnek és jól teremnek. Ajánlható még a kecskeméti "üvegmeggy" és a nagykőrösi spanyolmeggy, mely kivitelre a legalkalmasabb; nem törik össze a kosárban. Míg ellenben a balatonfüredi spanyolmeggy mind nagyságára, mind ízére nézve a legelsőnek mondható nemének valamennyi fajtája között, hanem oly vékony a héja, hogy nem lehet messzire elszállítani. Talán ezért nem is található egyetlen egy hazai gyümölcsfakatalógusban sem. S ez az én kedvenc gyümölcsöm hiányzik a kertemből. Se a kész csemetéje, se az ojtóága nem éled meg nálam. Ha babonás volnék, azt hinném, hogy megátkozták. Az olaszok nem féltékenyebbek Tintoretto festményeire, mint a fürediek, kőrösiek a spanyolmeggy specialitásaikra. Volt egy ismerősnőm, akinek a kertjében a legritkább fajta virágok voltak találhatók, minőket díszkertészeknél sem látunk. Ha kértünk tőle azoknak a virágoknak a magvábul, szívesen adott. De abból egy szem se kelt ki. A féltékeny úrnő előbb - leforrázta az ajándék magokat. Az őszibarack is jutalmazó gyümölcsfa, csakhogy annak a mívelése már egész tudomány s ezt folyvást újra kell ültetni, nevelni. Különösen ajánlható fajok a korán érő Vezerle barack, a mezőkomáromi, a belle Madeleine és a kanadai. Déznán (Aradmegyében) láttam egy különös fajta őszi barackot Török Gábor barátom (1848-ból) fiának kertjében, melyet "almabaracknak" neveztek. Alakja, színe egészen hasonlít az almához. Később télre eltehető; még október közepén, hogy ott jártam, éretlen volt. Soha nem láttam azontúl a fajtáját. Kertészeinknek ajánlanám, hogy járjanak utána: a téli őszibarack nagyon jól kifizetné magát. És azután a dió- és mandulafát se vesse meg a kertész, azok is hasznot hajtanak s a szőlő szélében bízvást helyet foglalhatnak. Hanem a szőlő közepébe nem kell ültetni se almát, se diót; mert amennyi tért azoknak a lombja beárnyékol, abban a kerületben a szőlőtőke gyümölcsöt nem terem. A gyümölcstermő bokrok közül nagyon ajánlhatom a málnát. Az a terület, amelyet málnával beültetünk, többet jövedelmez mintha szőlőt teremne, s nem kell neki költséges míveltetés; madár, bogár nem bántja, árnyékos fa nem zsenírozza; csak érés idején szereti, ha száraz időben megöntözik. Hanem a ribiszke, köszméte nem megy gyümölcs számba az én szemem előtt; az csak utakat beszegélyezni való. A bogyótermők közül kuriózumnak egy-egy bécsi szederfa is ültethető; legalább ahol gyerekek vannak, van mivel beszennyezni a gúnyájukat. Sokan szeretik a gyümölcsét cukorba befőzve.

A fügefa
Ennek a gyümölcsfának külön fejezetet kell hogy szenteljek. A fügefa az a gyümölcsfa-fejedelmek között, ami a velencei dózse a világi uralkodók között. Ezt nem lehet magrul nevelni. Ezt úgy kell megválasztani. S ha az ember megszerezte magának, akkor tudja meg, hogy milyen zsarnokot szerzett benne. - Hanem az igaz, hogy bőkezű zsarnokot. Ennek nem elég ám az, hogy jó földet, sok vizet adunk neki: ennek "nap" is kell. Olaszország szülöttje; követeli, hogy a kertész egy darab Olaszországot teremtsen a számára, ha gyümölcsét akarja látni, jóízü gyümölcsét. Különben csak lombot hajt, mint a Krisztus által megátkozott meddő fügefa a pusztában, vagy sok-sok gyümölcsöt, de az egy sem fejlődik ki, elsárgul, lehull, s ha véletlenül eléréshez jut, fűízű, émelyítő csemege. Ellenben ha meg tudjuk szerezni a forró olasz klímát, akkor aztán terem dúsan, kétszer is egy esztendőben, s kifejlett gyümölcse mézédes, zamatos; a balatonfüredi füge versenyezhet a smyrnai szultánfügével s ott helyben 30-tól 50 krajcárig fizetik darabját a fürdőévad alatt. Nálam is látható többféle fajta füge: zöld, sárga és veres bélű (a lilaszínűnek az ízét nem szeretem), mindegyiknek más zamatja van; a füredi a legjobb. Ezeknek a számára én két méter magasságú kőfalakat emeltettem, melyek dél- és délkelet felé vannak fordulva. Ezek mellé vannak ültetve a fügefák; télen a földbe letakartatnak, domb alá, deszkák alá; krumplit, répát rakunk az ágak közé, hogy az egerek ezt egyék meg, ne a fügefa héját rágják le, nyáron pedig kifeszítjük őket a fal mellé. Meleg napokon aztán a falak mellett a hévmérő 30-36 hőfokot mutat s ez a kőfal nappal átfülve egész éjjel tartja meleggel a fügefát. És a fügefa dobzódik abban a forróságban, amitől a hazai gyümölcs lehull a fájáról. Ennek az az életföltétele: a melegség. Nálam (a zordnak híresztelt Svábhegyen) már júliusban kezdődik a fügeérés. Csak hogy a fügét nem csak én szeretem, hanem a sárgarigó is. Azért, amint észrevesszük, hogy a fügegyümölcs duzzadni kezd, nagy hirtelen tüllzacskót kötünk rá, attól nem fér hozzá a hívatlan vendég. Ha ott felejtjük, megtöpped, akár a bolti füge. Esténkint bőven meglocsoltatjuk a tövét. Így aztán egész szeptember végeig folyvást van érett füge a fáinkon: első és másodtermés. A fügefának a gyökérhajtásait nem kell le vagdalni, hadd maradjon az állandóul bokornak. Mi nem nevelhetjük fának, mint a keletiek, az olaszok. Nálunk az idei sarjúhajtás már a jövő évben termő ággá alakul át. Így kezelve, a fügefa-tenyésztés valódi gyönyörűség. S ezt nevezem én az én kertészeti műkifejezésemmel: "megfogni a napot"...

A szatmármegyei gyümölcsparadicsom
Nem is kert az már, hanem valóságos paradicsom. Domahidy András, szatmármegyci nagybirtokos, a tagosítás alkalmával kapott egy kétszáz katasztrális hold harmadik osztályú földterületet a Szamos partján s annak a szomszédságában egy nagy darab mocsarat; jó vadkacsa vadászó helyet. Az új birtokos, kútásatás alkalmával, rájött, hogy néhány lábnyi mélyen a terméketlen agyagrétegen túl öles vastagságú homokréteg terül el az egész tag alatt. Ekkor hozzá fogott egy három öl széles Csörsz árka ásatásához, elkezdve az agyagos területtől a csincsés felé. Szomszédok, rokonok sokat mókáztak e fölött: "András bácsi második Szuez-csatornát ásat! Hajókázni akar a Szamos és az ecsedi láp között!" Mikor aztán készen volt az árok, akkor azon keresztül levezette az ingovány vizét, de nem a Szamosba, hanem az agyagterülete alá, a homokrétegbe. Húsz évvel később látogattam meg ezt a gazdaságot. Már akkor Domahidy András éltes özvegy ember volt, de még mindig szívós, életerős alak. Maga elbeszélt és megmutogatott nekem mindent. Gyümölcsös kertje valóságos rengeteg volt. Az utak két oldalán somfák. Itt minálunk a somot csak bokornak ismerjük, bogyóját cukorba főzzük: András úr somfái terebély fák voltak, a pirosló gyümölcstermést pálinkafőzésre használták roppant mennyiségben. Az almafái pedig olyan kolosszusok, mint a legnagyobb bükkfa erre mifelénk. Öt öles dupla létrák szolgáltak a gyümölcsleszedés és hernyózás céljaira. Mert András úr aranymondása ez volt: "a hernyót nem szedetni kell, hanem leszedetni" (azaz: egyet sem szabad a fán ott felejteni). A rengeteg gyümölcs befogadására egy roppant nagy raktár volt építve, ahonnan a gyümölcsöt, rendes időben, jól becsomagolva, mind Bécsbe szállították biztos vevőknek. S ennek a bámulatos sikernek a titka az a vízelvezető árok, amely a szomszédok nádasaiból folyton szállítja a vizet a Domahidy gyümölcsösének alsó homokrétegébe, míg az ő saját csincsése a legdúsabb kaszálóvá alakult át s a belevetett tengeriből a lovas katona sem látszik ki. A sovány agyagtalaj televénnyé változott. Ilyen áldásban részesíti a "víz" azokat az ősmagyarokat, akik őt, mint jóltevő őselemet, tisztelni tudják. Nem felülről kell a fát öntözni, hanem alulról. Ez az alaphitvallás a kertészetben.

Az Andrássy úti és a bécsi Ringstrassei fák
Most lássuk az éremnek a megfordított felét. Mi történik ott, ahol a víz mesterségesen elzáratik a fák gyökereiről? Például Budapesten az Andrássy úton, Bécsben a Ringstrassén. Azt látjuk, hogy az Andrássy úton a szép nagy juharfák nem akarnak lombosodni. Holott ugyanazoknak a társai a tőszomszéd Oktogonon egész templommá kupolásodtak föl. Miért díszlenek ezek? Azért, mert télen-nyáron éri a víz a talajukat. Miért csenevésznek amazok? Mert soha sem kap a gyökerük egy csöpp vizet sem. Honnan kapjon? Egyik oldalán faburkolat, másikon makadám, aszfaltpáncél. Az a kis vasrácsos tányér a törzse körül nem használ a fának semmit, oda hiába töltögetik a vizet; a törzs körül nincsen a fának szívó gyökere; a szívó gyökerek éppen olyan messze terjednek a föld alatt, mint felül a fáknak az ágai, s azok nem találnak elegendő nedvességet a burkolatos utcák talajában. Éppen így vannak a bécsi Ringstrasse fái. (Miknek darabja az elültetéssel együtt került 200 forintba.) Ezek már most végtől-végig mind sudárban szárazok (gipfeldürr), ami az erdészeknél a kivágni való fák lajstromára kerül. Találjanak ki a főkertészeink valami alagcsövezési metódust, amellyel az eső-, zápor- és hóvizet az utcai sétányok gyökereihez vezessék, akkor lesznek dús lombozatú fáik. Így a drága sétányfáiknak már szeptemberben lehull a levele. A felső tányérba hasztalan öntözik a vizet; az olyan mintha a szomjas embernek lábvizet adnának s abba is csizmástul dugná a lábát.

Az én módszerem a víz megfogására
Mingyárt a kertészkedésem kezdetén megtanított erre a szükség. Akinek kert kell, annak öntözni kell. A Svábhegyen pedig az egyedüli forrásvíz a "Mátyás kútja". Derék Corvin-korbeli építmény. De ez már negyven év előtt is alig adott a helyben nyaralók szükségleteire elégséges ivó- és főzővizet. Én tehát, hogy öntöző vizet kapjak, azt tettem, hogy nagy (több száz akós) ciszternákat ásattam, erős fa bodonokkal kiburkolva, amikbe az esővíz a lakóház és a később épült gazdasági épület tetejéről összegyülemlett. Ezek tették lehetővé a kertészkedést a hegytetőn. Most már, midőn vízvezetékünk van az egész Svábhegyen, uraság a dolgunk: nem öntözünk többé a ciszternákból; de azért azok most is nagyon jó szolgálatot tesznek, mert a beléjük ömlő esővizet ma már korhadó dongáikon keresztül elvezetik az alsó homokrétegekbe, az odáig lenyúló gyümölcsfák gyökereire; ugyanezt a szolgálatot teszi a jeges vermem is, melynek tartalma, nyáron elolvadva, mind az alább fekvő homokrétegbe szivárog. Azonkívül minden út végében, a kerítés mellet vízfogó gödrök vannak ásva, melyek a záporfolyást fölfogják. Az udvaromról lefolyó záporvíz pedig egyenesen leomlik a betemetett kőbánya völgyébe; ott néha akkora tó lesz belőle, hogy a kacsák lubickolnak benne. Két nap múlva már elnyelte az öles porhanyított talaj az egész tavat. Körtefa, almafa, nagyon örül annak s háladatos a kapott vízért. (Ez azonban csak az esővíz tiszteletére legyen mondva, mert az alulról jövő talajvízben fűzfa legyen, égerfa legyen, aki örömét találja.) A kertem felső lapályán van olyan horpadás, ami felfogja a sok esővizet, dísztelen és rontja a pázsitot. Ezen akképpen segítettem, hogy csináltattam a számára egy földalatti csatornát. Egy afféle parasztmunka alagcsövet. Négy tégla: egy alul, egy felül, kettő oldalt: a vízállás helyén egy szintén téglából rakott gége: semmi malter hozzá. Most azután a legnagyobb zápor után sem áll meg a pázsitomon a víz, hanem lefut a földalatti csatornán, ott nagyobb részt szétszivárog a hársfák, fenyőfák gyökerei alá, a túlságos vizet pedig fölfogja egy kezdetleges ésszel rögtönzött medence; az meg az ottani fáknak használ. Ezzel az ártatlan mesterséggel lettek a lombfáim oly erőre nevelve, hogy most már csak zúgni halljuk a szelet, de nem érezzük. Én annak az égből jött áldásnak, az esőnek, minden csöppjét megbecsülöm s nem engedem a telkem kerítésén kimenni. Ezt a tudományt nevezem a "víz megfogásának". A ciszternák fenekén, a vízfogó gödrökben a zápor igen sok iszapot összehord. Ez a legjobb trágya. Ezt én, mikor kiszikkad, puttonyokban fölhordatom a szőlők tövére. Fáradságos munka, de busásan kifizeti magát.

A gyümölcsfák ellenségei
Legismertebb ellenségei a gyümölcsfáknak a hernyók, amik a leveleket lerágják s az egész évi termést elpusztítják. A levélfosztott fáról a termés is mind lehull. Megvallom őszintén, hogy régibb időkben az én gyümölcsös kertem is sokat szenvedett a hernyóktól. Mindenféle fajtája garázdálkodott a fáimon. Hiába követtem a regulát: "A hernyót nem szedetni kell, de leszedetni." Ha én letisztítottam a fáimat, megteltek új hernyókkal a szomszédból: a svábhegyi erdők tele voltak vele, amik nyár derekán úgy néztek ki, mintha le volnának perzselve, s a lepkék elözönlötték az én kertemet is. A budai hegyek híresek voltak a válogatott hernyóikról, úgy hogy messze földről ide zarándokoltak a lepkegyűjtő tudósok, úgy szedték megfordított paraplékba a megkopogtatott gallyakról a ritka fajtájú hernyókat. De most már mind ennek a hernyógazdagságnak vége, amióta a főváros tanácsa bölcs intézkedéssel megtiltotta, szigorú büntetések mellett, a madarak elfogását vagy lelövöldözését. Bizony hajdanában az volt a legboldogabb a nyaraló urak között, aki egy kakukkot lelőhetett. Pedig ez az egyedüli madár, amely a szőrös hernyót pusztítja, a többi csak a csupasz hernyót ízleli. Tehát a madarak védelmezése az egyetlen, egyedüli gyökeres módszere a hernyóirtásnak, nagyban és egészben. Mert ezek aztán a tölgyerdőket is letisztogatják. Minden város, minden falu tegyen törvényt az énekes madarak védelmére, s azok pusztítóinak megbüntetésére. Különösen a néptanítók figyelmeztessék a gyermekeket arra, hogy ne bántsák a madárfészkeket, mert a madarak tehetnek arról, hogy az ő szülőik kertjében alma, körte, barack teremjen. Az olyan állatokat pedig, amelyek az énekes madarakra vadásznak, pusztítani kell, például a pimasz szőri szarkát, mely a madarak tojásait, sőt a kis madarak koponyáit is fölvágja, s ha valamelyik macskánkat rajta kapjuk, hogy madarakra vadászik, azt küldjük ki a pusztai tanyára, fogjon ott egeret. Ezzel a módszerrel azt értük el a budai hegyeken, hogy nálunk most már ritkaságképpen sem kapni sem egy hernyót, sem egy nappali pillangót.

A fafúró férgek
Sokkal veszedelmesebbek még a levélpusztító hernyónál a fafúró kukacok. Amíg a hernyó csak egy esztendei termését pusztítja el a fának, a fafúró féreg magát az egész fát teszi tönkre. Egyetlen egy fafúró elég arra, hogy egy 10-15 éves fát semmivé tegyen. Hogy hívják ezt a fafúró férget? Megvallom őszintén, hogy itt elhagy a "diákságom" (Lateinom, ahogy a német mondja). Annyian vannak ezek az átokverte férgek, hogy nem tudom közülük kiválasztani, melyik az igazi? A "Lucanus Cervus"-e? A szarvasbogár pondrója? vagy a Ptinus (Szuh), a Gibbium? az Anobium vagy a Lymexylon, talán az Elator? A Necydalis, a Molorchus, a Leptura, a Rhagium, vagy a Cerambyx? A Lamia, a Sphondilis, sőt éppen a Prionus cervicornix? Van közöttük egy, amely éppen az én mesterségembe kontárkodik, a Bostrichus typographus, amely labyrintszerű folyosókat csinál a fa kérge alatt, amik, az elszáradt kéreg lehámzása után, úgy néznek ki, mintha arabs írásjegyekből alkotott sorok volnának a fába belevésve. A megtámadott fa halálítélete van azokban megírva. A typografus-pondró egy év alatt elpusztítja az egész fát. Még ennél is gonoszabb a fafúró féreg. Én csak a pondróját ismerem. Mikor a gondos kertészgazda sorra járja a gyümölcsfáit, egyszer csak meglát egy alma-, körte- vagy hársfa tövében egy rakás skarlátpiros morzsát. Az a fafúró féregnek a kiszórt trágyája. Jó szerencse, hogy a rikító színével elárulja a gazdáját. Ha ekkor függélyes vonalban fölfelé vizsgáljuk a faderekat, csakhamar rátalálunk arra a kicsiny lyukra a kéregben, melyből azokat a piros morzsákat leszórta. Az a fafúró szörnyetegnek a barlangja. Az már akkor valóságos barlang. A görbe kertészkéssel hosszú tojásdad vágást teszünk a kéregbe. Alatta már tátongó üreg van. A fa maga mélyen kirágva. Akkor aztán fogunk egy vasdrótot, amit előbb tűzbe tettünk, hogy elveszítse az acélmerevségét s lágyan hajlítható legyen, annak a végét horogformán begörbítjük s aztán elkezdjük vele a féreg barlangját szondírozni. Van annak fölfelé, lefelé és oldalvást terjedő ürege, egész behatol a faderék beléig. Mikor a kémlelő sodrony nagyot cuppanik, azt jelzi, hogy megfogta a szörnyeteget. Kihúzzuk. Akkora állat, mint egy emberi kis ujj. Undorodás ránézni, világos sárga, szürke pettyekkel; sok láb az elején, minden lábán éles karmok; a feje valóságos lópata, oly kemény, hogy annak az állkapcsával a fát szét tudja morzsolni. Ha a férget megöltük, a fának sebét (mely a fél derekát átfogja), élesen kifaragjuk egész az eleven zöld kéregig, akkor bekenjük masztikszos kenőccsel, vagy ojtó-viaszkkal s a derék fa szépen kiheveri azt a roppant nagy sebet néhány év múlva. Ha ezt nem tesszük, a féregfúrta fa vagy kiszárad, vagy a legelső szél kitöri a sebesült derekát. Nálam minden almafán ott lóg a féregkutató vasdrót. Statárium a betörő gonosztevőknek! Egy ezüstlevű hársfámat már körös-körül rágta a fafúró féreg, mire észrevettem. Kivágtam, bekenőcsöztem, begyógyult a sebe. De a féregrágta seb helyén egy óriási dudorodás támadt, úgy hogy az a hársfám most úgy néz ki, mintha egy kolosszális vereshagyma volna, melyből egy terebélyfa származott elő. Ezt a férget bizony csak a gazda szcme találja meg. És ez a kukac okozza a legnagyobb károkat. Arra is kell figyelmeztetnem a kertészgazdákat, hogy félig vagy egészen kiszáradt fát ne tűrjenek a kertjükben, mert azok mind a legjobb tenyésztői mindenféle fajta fafúró féregnek. Ezek elkezdik az élőfán, folytatják a száraz fában a munkájukat, vagy megfordítva, a száraz fában kifejlődnek s rovar alakban az élőfához szegődnek. Van közöttük olyan, mely két-három esztendeig is élősködik a fában s csak az asztalos fűrésze födözi föl az ottlétét nagy későre. A száraz fát irgalom nélkül tűzre kell vetni azonnal. Az nekünk ellenségünk! A fafúrókról még azt is föl kell jegyeznem, hogy azoknak egy része keményröpű bogár (mikor átváltozik), más része lepke. A keményröpűeket úgy tudom, hogy semmi állat nem pusztítja. A gébicsről ugyan azt mesélik, hogy mielőtt a lakomájához fogna, előbb hét bogarat nyársal föl a fészke körüli tövisekre. Ezért a neve "Siebentödter". Szép volna, ha igaz volna. A fafúrók lepkefajai azonban mind az éjjeli lepkékhez tartoznak, amik nappal rejtekeikbe bújva, alusznak. Azért ezeket sohasem látjuk, nem is pusztíthatjuk. De látja és emészti őket a varangy és a denevér. Azért ne utáljuk s éppen ne üldözzük rút kinézéséért a varangyos békát s a bőregeret, mert azok a kertésznek a leghívebb barátjai, akik éjjel őrködnek a gyümölcsöse fölött.

A fafúró férgek pusztítója
Az éjjeli pillék nem surrognak a levegőben, szárnyaik nem repülésre valók; hanem úgy másznak a földön, egyik fától a másikig, amelyeknek a derekán tojásaikat lerakják. Az ilyen gyalogséta alkalmával kapkodják el őket a békák. A poros utakon, a fák között, megláthatjuk reggel azokat az apró nyomokat, amik olyanok, mintha mesebeli törpék tenyérnyomai volnának és ugyanazokkal összetalálkozó vonalban ama zegzugos barázdákat a porondon, amiknek aztán a találkozó ponton túl folytatása nincsen. Ott a béka fogott el egy éjjeli lepkét, amelyre rálesett. A tenyérnyomokat a béka, a zegzugos vonalat a pille járása hagyta hátra.

Miért férges a gyümölcs?
Védelem ez ellen
Most jön a sor a gyümölcskertészek leggonoszabb ellenségeire: a gyümölcspondróra. Általános a gyümölcstermesztők panasza, hogy a fák rendetlenül teremnek; egy évben sok a gyümölcs, a nagy termés után két-három évig semmi, néha pedig az egész termés lehull, minden gyümölcs férges. Hát legelőször is ismerkedjünk meg a bajnak az eredetével. Kicsoda, micsoda ez a gyümölcsféreg? Az a "rhynchites cupreus" bogárnak a pondrója. Megelőzi ezt a "rhynchaenus pomorum", mely petéit a még ki sem nyílt almavirágbimbókba rakja le s a virágban pusztítja el a gyümölcsöt. Ez azonban leginkább csak az elvénült, csenevész almafákon mutatkozik, s minthogy én ilyen fákat nem türök a kertemben, annálfogva ennek a féreg-fajnak a rovarát nem láttam soha. Annál jobban van szerencsém az előbb említett rhynchites cupreus-szal ismeretségben lehetni. (Magyarul talán: "rézszinü ormányos".) Oken ugyan az almagyümölcsöt pusztitó orrmányost "rhynchites bacchusnak" nevezi, melynek aranyzöld a színe, de az én közvetlen tapasztalataim szerint ez a bogár a gyümölcsben nem tesz kárt és másutt rombol (a szőlőpusztítók rovata alatt szólok róla). Én minden gyümölcsön ugyanazt az egy fajta rhynchitest találtam, almán, körtén, szilván és kajszin barackon. Ez a bogár akkora mint egy kis légy; inkább violaszínű, mint rezes. A górcső alá tett szárnyfödele egy remekét mutatja a mozaiknak, ragyogó amethisztekből kirakva. Van neki a fején egy hosszú ormánya, aminek a végét egy harapófogó képezi. Ó ezzel az eszközzel félkörű lyukat fúr a gyümölcs héján és ezt a lyukat olyan mélyre süllyeszti, amennyire az ormánya behatol. Akkor ugyanebbe a fúrt nyílásba beletojja a petéjét, ami nagy furfanggal történik meg. Azután ismét visszafordul s az ormányával letolja a lyuk fenekéig a tojását. Még többre is kiterjed a figyelme. Azt a fúrt lyukat ismét betapasztja, hogy a nedvesség bele ne hatoljon. A kifúrt gyümölcs beforrja a héján támadt sebet, a pondró kikel benne és táplálkozik, anélkül, hogy emberi szem észrevenné. Így lesz a gyümölcs férgessé. De még azért nem hullana le az a férges gyümölcs a fájáról. Hanem, amidőn az érés ideje közeledik, akkor a rhynchites visszatér, ezúttal már a hímével együtt, s fölismerve a gyümölcsön a fúrt lyuk foltjáról azt, amelyikbe a magzatját elhelyezte, neki áll a gyümölcs szárának s arról a külső héját köröskörül lenyiszálja. Emiatt a férges gyümölcs hamarább érni látszik s lehull az elszáradt csutkáról. Az ormányos bogárnak van arról sejtelme, hogy, ha ő a gyümölcsöt a fán hagyja, azt egy kétlábú óriás le fogja szedni s a gyümölcsben talált ivadékát megöldösi. A földre hullt gyümölcsből aztán kibújik a felnőtt pondró, beássa magát a földbe, ott átváltozik pupává s ilyen alakban szépen kitelel, tavaszszal átváltozik rovarrá, szárnyat kap, feljön a levegőre, repül és folytatja a fajfönntartás munkáját. Már most ebből nagyon könnyen meg lehet érteni, miért hull le a legjobb termés után a következő évben minden alma, szilva a kertünkben? Azért, mert tele van a földünk, kivált ha pázsit van a fák alatt, tavalyi rhynchitessel. Aztán pedig milyen könnyű ennek elejét venni! Valóságos Columbus tojása. Én azt teszem, hogy mindennap összeszedetem a fáról lehullt gyümölcsöt, mielőtt a pondró kibújt volna belőle s egy nagy hordóba belehányatom, lesz belőle cefre, azt megveszi tőlem a pálinkafőző s az üstben elpusztulnak az ormányos ivadékai. Ezt pedig minden gyümölcskertész megteheti. Vagy ha restell az ember a cefrével babrálni, legalább annyit tegyen meg, hogy kora tavasztól kezdve minden lehullott gyümölcsöt szedessen kosárba s aztán öntesse ki az országútra, vagy egy vizes kádba: ott elpusztulnak a rhynchites pondrói. De világért se öntesse a szemétdombra; mert ez a pondrónak éppen paradicsom. Aki ennek a helyességéről meg akar győződni, vegyen fel egy olyan éretlenül lehullott kajszin barackot vagy ringlotot, vágja ketté s ott fogja látni puszta szemmel az ormányos bedugott petéit, mint apró gyöngyszemeket. Magát a bogárrá alakult rhynchitest nehéz elfogni, mert amint észreveszi közeledésünket, hirtelen leveti magát a fáról s fekvő marad mozdulatlanul; nem röpül el. Amióta én az elmondott rendszert követem, azóta minden évben teremnek a gyümölcsfáim becsületesen: körték, almák, még a szilvák is. S ez magyarázza meg, hogy különösen a szilvafák hogyan teremnek évről évre olyan vidéken, ahol szilvapálinkát főznek. Hát a pálinkához a magátul lehullott szilvát használják. A szilvórium az elkárhozott rhynchitesek lelkeivel van tele. Ezért olyan jó.

A látható szőlőpusztító
Ez az a bizonyos "rhynchites bacchus". Bacchusnak hívják, mert szereti a szőlőt. A szőlőkertész gyakran talál a szőlővenyigéken lógó szivarkákat. Ezek a rhynchites bacchusnak az iparcikkei. Tökéletes szivarok. Regalitas! A rovar maga nagyobb a rhynchites cupreusnál, vagy aranyzöld vagy acélkék. Az aranyzöld szárnyfödele a górcső alatt olyan pompát mímel, amely megszégyenít minden ötvös-remeket. Smaragdok, topázok aranyfoglalatban. A sötétkék ellenben csupa zafírokból látszik összerakva. (Néha a hím zöld, a nőstény kék.) Ezek párosával dolgoznak. Előbb az ormányukkal félig lenyiszálják a szép szőlőlevelet, aztán mikor az lelankad, akkor a nőstény elkezdi a petéit a szőlőlevél fölszínéhez oda ragasztani, a hím pedig göngyölíti a lágy levelet, minden rétegnél valami szívós nyálkával odaragasztva a következőkhöz. Mikor aztán hat vagy hét pete el van helyezve, akkor mind a ketten neki állnak s a legtökéletesebb szivart hengerítik össze a szőlőlevélből. Ugyanezt produkálják a hársfaleveleken is. Három nap múlva már a kikelt pondrókat találjuk a szivarokban, melyeknek a száraz szőlőlevél táplálékul szolgál. Ezeket a bogarakat tudós Entz Ferenczünk népies nyelvből véve "ilonczáknak" - és "eszelényeknek" nevezte. Ezeket már könnyű összefogdosni. Ott lehet őket kapni munka közben. Hiszen ha csak a szőlő- és hárslevelek szivarrá alakításánál maradnának, nem is volna nagy okunk az üldözésükre, de ugyanezek nagy kárt tesznek a gyümölcsösben, ahol a körte és kajszin barackfáknak fiatal hajtását éppen ily módon lecsikkentik, összegöngyölítik; különösen nagy bosszúságot okoznak azzal, hogy a faiskolákban a legszebb ojtványok friss hajtásait vagdalják le. Azért csak szedje le a kertészgazda azokat a szivarrá csavart leveleket a szőlőjéről. Ha az ember a csizmatalpával rájuk lép, a pondróik menten összezúzódnak. Kevés teketória kell az elpusztításukhoz. Azután vannak még a "csajkók" (Schneider) (csúnya fekete bogarak), amik az ollójukkal a fiatal szőlőhajtást tőbül lenyírják; arról nevezetesek, hogy háttal futnak előre, mint a rákok, a lopott prédát maguk után cepelve. Ezeknek a szőlő-gyilkosoknak megkeressük a lyukait a földben: ha rátalálunk, arasznyi mély gödröt vájunk eléje; a vaksi beleesik a gödörbe s nem tud belőle kikecmelegni többé. Aztán a szőlő közelében nem kell pázsitot hagyni, mert a gyimgyomos bakhátban van a "vincellérbogarak"-nak a legkedvesebb kaszinójuk.

A szőlők tavaszi elfagyása ellen
Itt ismét olyan dolgot jegyzek föl, amin minden ember mosolyogni fog, - amíg meg nem próbálta. A szőlősgazdákra nézve a legfélelmesebb csapások egyike a májusi fagy. Május elsején a szőlők kihajtanak, gyönyörűen ígérkeznek, már a fürtbimbóikat is előre tolják, akkor 12-ike és 15-ike felé egyszerre meghidegülnek a napok, jönnek a fagyos szentek, egy virradóra a borongós, esős ég kitisztul, s reggelre a 2-3 fokra leszállt hévmérő tudatja velünk, hogy az egész szőlőtermésünk lefagyott, az idén nem lesz szüret. Néha Orbán is megteszi ezt a barátságot május 25-én. Ez az átcsapása az időjárásnak a melegből a hidegbe, mely kisebb-nagyobb mértékben évente előfordul, pediglen nem annak a három becsületes szentnek, Szervác, Pongrác, Bonifácnak a bortermés ellen irányzott aszkétai törekedését jelzi, hanem azt, hogy a májusi meleg napokkal a Skandináv tenger befagyott jégmezői fölszakadnak, azokat az Atlanti tenger meleg Maelstromja lehozza délfelé, s amint azok a francia és spanyol partok felé közelítenek, a minden iskolás gyerek által ismert meleg-elszívás által idézik elő egész Közép-Európában a rögtöni hévmérsék-hanyatlását. A májusi hideg napokra tehát minden évben készen kell lennünk. Hogy azok kártétel nélkül múlnak-e el, arra nézve ezek a körülmények irányadók. Nem fagy el a szőlő, ha a hideg napok alatt borús, csepergős az ég. Még a hóesés sem árt meg a szőlőnek. Emlékezem egy tavaszra, amidőn májusban mínusz 3 fok mellett egy ujjnyi hó esett a szőlőkre. (A barackfákon már diónyi gyümölcsök voltak.) Semmi kár sem történt, se szőlőben, se gyümölcsben. Ha szél lengedez, bármilyen hideg legyen is, a szőlő hajtása el nem pusztul. De elfagy a szőlő bizonyosan: ha hideg májusi nap után éjszakára kiderül az ég, s reggelre a hévmérő bárha csak a fagypontig is (0 fok) leszáll. Azért, mert a derült égből leszálló harmat dérré válik a leveleken, s amint a nap rásüt a deres szőlőre, az egyszerre le van forrázva. Azért szokták a szőlőket füstölni, nyers gazt, trágyát égetve az ilyen veszedelemjelző időkben, hajnal felé, hogy a füst pótolja a felleget és a napsugár ne érje oly rögtönösen a dérlepte szőlőt. Hát én ennek sokkal biztosabb óvszerét tudom és használom. Ha egy délután azt látom, hogy a hévmérő a 3-4 + (plusz) foknál lefelé hanyatlik: neki állítom valamennyi szolgálattevő emberemet a védekezésnek. Az pedig ebből áll: Van nálam a padláson régi újság özönnel. Azokat lehordatom. Azután (a szőlők már ilyenkor ki vannak karózva) minden karón keresztül ütve középen, leeresztetek egy lapot; az a szőlőtőkét egészen betakarja. Estig az egész szőlő be van fedve ócska hírlappal. A dér nem lepheti meg a leveleit. Ott maradnak, míg a fagyos éjszakák el nem múlnak, az idő föl nem melegedik. Ezzel az óvó intézkedéssel minden szőlő megmenekül az elfagyástól, bármilyen hidegségi fok mellett. Mert nem a hévmérőtől fagy el a szőlő, hanem a dértől. Ócska hírlap pedig minden tisztességes háznál van bőségben. Akinek nincs, vehet eleget a nyomdászoknál, mint makulatúr papírost, mázsája hét forint s a veszedelem elmúltával megint eladhatja egy pár forint veszteséggel. Tehát - próbáljuk meg, nem vesztünk vele semmit. Én ezt a "magam hasznán" tanultam, ami ritka eset a magyaroknál!

[1] Jókai Mór:Kertészgazdászati jegyzetek. Athenaeum Ny., Budapest, 1896.


+ betűméret | - betűméret