Budapesti élet^[1]
________________
JÓKAI MÓR

 

Ugyanazokban a gyors változásokban, amelyek a fővárost magát átalakították, idomult át a várossal együtt a budapesti élet is.

Elmúlt a hajdani jurátus világ hírhedett kávéházaival, a „Zrínyi”-vel és „Két pisztoly”-lyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkívüliségeikről nevezetes főurak, kik közül egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki; – aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok, meg azoknak az ivadéka: a céhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő utcákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindulót harsogtatta. Maga az induló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harcias daloknak. A mai fővárosi képviselőtestület négyszáz és egynehány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti typusokat.

Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyors parasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fenn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló „luláj machen” jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a „Donauwasser”-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres korcsmárosok, – mind, mind eltűntek.

A gorombaság különben virtus számba ment hajdanta s a pálmáért több néposztály versenyezett. Ha a művelt körökben valakit figyelmeztetni akartak a nyers modorára, azt mondták neki, hogy „te vagy a harmadik!” Tudniillik, hogy az elismert leggorombább embernek volt följegyezve a 37-es fiakker; – utána következett másodiknak a színház pénztárnoka; – negyedik volt a Sauwirth; – a közbenső harmadik hely fönn volt tartva a jó barátnak. Ez is elmúlt már. Fiakker, pénztárnok, korcsmáros mind udvarias már; csak a jó barát gorombáskodik még.

Volt azonban még egy superlativus is, mikor két veszekedő ember azzal tetőzte be a verbalinjuriát, hogy „Du Jurat!”

Maguk a híres pesti vásárok is elhalaványultak már, melyek még harmincz évvel ezelőtt is festői életképet alkottak a fővárosban. A város legnépesebb tágas utcái két oldalt végig be voltak építve vásári bódékkal, melyeknek eszterhéja alatt a bel- és külföld kalmárai kínálták a portékáikat, kiki a saját nemzeti viseletében. Ma már minden nap vásár van, s a világ minden árucikke pompás kirakatú boltokban kínálkozik; utcai bódék nincsenek többé.

S nem sok idő fog bele telni, hogy Budapest elveszíti egyik legfestőibb sajátosságát: a dunaparti gyümölcs- és baromfivásárt is, mihelyt az új közárucsarnokok életbe lépnek.

Az új intézmények átalakítják nemcsak a néposztályokat, hanem azoknak a szokásait és jellegét is; a „dame de Halle” egészen más lesz, mint a vitorlavászon ernyő alatt forró nyárban s csikorgó hidegben egyaránt viruló orczájú, mintatermetű kofa-asszonyságok voltak!

Azt is meg kell említenünk, hogy még e század két első évtizedében Budapest lakossága nagy részben német volt; Buda egy részében pedig rác is. A magyarságot csak nehány iparos s a megyei birtokosok és tisztviselők tették, meg a dicasterialis hivatalnokok; ezek mellett a nemes ifjúság, a királyi táblai jegyzők magyar ruhában s karddal az oldalukon. Csak a harminczas években kezdődött meg a magyarság élénkebb életjeladása. Az 1838-iki árvíz halomra dönté a régi Pest legnagyobb részét. Az újjáépítésben azután már nagy része volt a nemzeti szellemnek s ennek hatása alatt kezdett Pest is (Buda még nem) magyar jelleget ölteni. Az 1848-iki politikai gyors átalakulás aztán egyszerre átidomítá az egész város szellemét, nemzetiségét. Mindenki magyarnak vallotta magát; egész Budapestnek minden osztálya versenyzett egymással buzgóságban, áldozókészségben a nemzeti ügy iránt. S ezt az általános hangulatot a bekövetkezett korszak sem tudta megváltoztatni. Az ötvenes években eszközölt népösszeírás szerint Pestnek 166 ezer lakosa közül 32 ezer volt magyar, 34 ezer német; Budának 50 ezer lakosa közül 28 ezer német, 7500 magyar, a többi más faj; de a 17 ezer mózeshitű lakosságnak legnagyobb részét is a némethez lehetett nyelv szerint osztályozni. És mindezen nyomott arány mellett is 1860-ban Budapestről indult ki az egész országra a politikai nyilatkozatul vehető magyar divat; ettől fogva néhány évig lehetett látni minden utcán, minden szalonban a népviseleteknek minden vidékről eltanult összes sajátosságait: a fodros, rezgős főkötőket, a gyöngyös pártákat, a csipkés kötényeket, dudoros ingvállakat, fűzött vállderekakat a hölgyeknél; az attilákat, budákat, mentéket, sarkantyús csizmákat a férfiaknál; a darutollas süveg, a cifra szűr, a fürtös guba bejutott a szalonokba is, s azokkal együtt a magyar szó is mind írva, mind mondva, mind énekelve. Ez idő alatt Budapest minden néposztályában valóságos keleties nemzeti jelleget mutatott. Ez négy-öt évig tartott; akkor elmúlt. Divatnak hosszú volt; nemzeti lelkesedésnek rövid! Most már a magyar fővárosban minden osztály olyan öltözetben jár, mint Európa más fővárosi népe. Nemzeti népies ruhát csak ritkaságképen láthatunk.

S a népmulatságok sem bírnak a hajdani eredetiséggel, aminek az okát majd kiderítjük.

A Svábhegynek a leírásánál megkísértjük egy pünkösdi búcsúnak a bemutatását, melyben Budapest egész népélete bennfoglaltatott, s mely még tíz évvel ez előtt is nagyban divatozott és valószínűleg ismét újra föl fog elevenedni, mihelyt a főváros átadja a közönségnek mulatozó helyül az államtól megvásárolt 1200 holdnyi területű gyönyörű budakeszi erdőt.

Addig azonban a budapesti népkedélyre legélénkebb vonzó ereje továbbra is az eddigi látványosságoknak és rendezett mulatóhelyeknek lesz, milyenek: a színházak, a kiállítások, a múzeumok, a Városliget és Városmajor, a Margit-sziget, az állatkert, a cirkuszok, lóversenyek, corsók, melyeket külön be fogunk mutatni. Sokakat elvon a klub-élet. Az előkelőbb osztályok kaszinói, klubjai, a munkások egyesületei, olvasó körei, dalegyletei, tornázó és tűzoltó társaságai mind megannyi központjai a népéletnek, melyek aztán időszakonként megint egy közös nagy gócpontban gyűlnek össze: a képviselő-választások alkalmával. S egy ilyen nagy politikai mozgalom jelenete érdemes lesz arra, hogy mint Budapest népéletének is sajátossága, élethíven be legyen mutatva.

S végül koronáját képezi a Budapest fővárosi népéletének az a felséges ünnepély, amely egy emberöltő alatt rendszerint csak egyszer fordul elő; de akkor aztán a magyar népéletnek minden pompáját és erejét egy napon, egy helyen összpontosítva mutatja be, aminőhöz hasonlót Európának egy fővárosa sem mutathat föl: a magyar király koronázásának ünnepélye.

A Svábhegy és a Zugliget

A Svábhegy elnevezést a budai hegységnek az a középcsoportja, melyet az Isten-hegy, Vezérhalom, Széchenyi-, Orbán- és Márton-hegy alkot, s amelyekhez még a János-hegyet és Zugligetet számíthatjuk, még Budavárának a törököktül visszafoglalása idejében nyerte. Itt táboroztak ugyanis a hatezer főből állott sváb segédcsapatok, melyek mind a vár ostrománál, mind a fölmentést erőszakoló nagyvezér hadainak visszaverésénél vitézül harcoltak.

Hunyadi Mátyásnak is kedvenc helye volt e vidék. Oláh érsek följegyzése szerint itt volt a király vadaskertje, a Nyék, mely három magyar mérföldnyi területet foglalt el, s azon a szép fennsíkon a János-hegy alatt még negyven évvel ez előtt is úgy híttak egy óriási hársfát, hogy Mátyás király fája. A Király-kút még ma is őrzi Mátyás emlékét.

Hogy a múlt századokban az egész Svábhegy rengeteg erdőség volt, azt több adat engedi sejteni. Wagner Kristóf egykorú történetíró azt jegyzi föl, hogy a budai hegyeken termő bor a közeli meleg források miatt kéntartalmú. Azok pedig a Svábhegytől távol esnek. De erősebb bizonyíték az, hogy hajdan a városnak a most majdnem egészen száraz Ördög-árok mentén nagy malmai voltak, melyeket a Svábhegyről lefutó Pál-patak vize hajtott.

Beszélő emléke ennek az a svábhegyi mesterséges cisterna, melyet Mátyás király a forrásvizek összegyűjtésére építtetett. Tömör kőépület ez faragott oszlopfejekkel. Csúcsíves az ajtaja, lóhere-alakú az ablaka. A vasajtót, mely a belsejébe vezet, egy akkora kulcs nyitja föl, hogy két ember kell az elfordításához. A belseje pedig egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tár föl, mely mélyen behatol a hegyoldalba. Két oldalán tizenhat apró alagút van a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medencébe gyűjti össze. Innen folyik át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a „Király kútjába”, a honnan hosszú csővonal vezette föl a vizet, önnyomás útján, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. A Mátyás idejebeli vízvezeték égetett agyag-csöveire gyakran rábukkannak mai nap is az útcsinálás munkálatai közben. Későbbi időkben ólom, majd öntött vascsövek helyettesíték a régi vízvezetéket. Ma már a Duna látja el az egész Svábhegyet a vízvezeték bőséges forrásával. Megfordult a világ! Hajdan a Svábhegy bocsátott alá patakokat; most pedig a hegyre folyik föl a víz!

A krónikák és a romemlékek bizonyítják, hogy a budai hegységnek fényes múltja volt már akkor is, amikor Nyék volt a neve. Nemcsak Mátyás királynak vadas kertje tette azt nevezetessé, hanem az ájtatosság menedékhelyei is, melyeknek nyomait kő és pergamen ma is őrzi.

A Zugligetet (Auwinkel) a közelmúltban inkább „Sauwinkel”-nek ismerték Mátyás király Nyékjének vadkanjairól, s az a pompás üde forrás, mely vizével hajdan egy halas-tavat táplált, most is „Disznófő” nevet visel. A budai hegyek és völgyek új elkeresztelése a város rendelkezése folytán a negyvenes években ment végbe, amidőn egy-egy kőpadot állítottak föl a kiválóbb helyeken, s azokra Döbrentei által készített emlékmondatokat véstek; így az Istenhegyen: „Istenhegy volt hajdan e táj nevezete, S újra így hívása Isten tisztelete”, – a Vezérhalmon pedig: „Száznyolczvan év hirdet téged Vezérhalom; Rólad szállt Budára mentő diadalom.” Szent Antal szikláját is ekként nevezték el Vajda-bércnek, Vajda Péter a költő nevéről, kinek ez volt kedvenc tanyája. Ma napság a Zugliget a legpompásabb nyaralókkal van beépítve, melyeket díszkertek, gyümölcsösök körítenek. Kényelmes vendéglők: a „Fáczán”, „Szarvas”, „Disznófő” legkedvesebb mulató helyei a fővárosi közönségnek. Az egész Zugliget mellékvölgyeivel, a Csillag- és Harangvölggyel egy darab Svájc a budai hegyek közt, mely a főváros környékének legfestőibb része.

Innen hajdan meredek erdei ösvény, most már kényelmes kőút vezet föl a kimagasló János-hegyre, melynek vulkán alakú erdőfedte kúpjához csak gyalog lehet fölmenni. Hajdan e hegy tetején Szent János szobra emelkedett; innen a hegy elnevezése; jelenben egy magas toronyszerű gloriette koronázza, melynek erkélyéről fölséges kilátás nyílik a Duna két partján elterülő kettős fővárosra, a tornyos helységekkel rakott tengersima alföldi rónára, a helységekkel tarkálló Csepel-szigetre. Keletnek a Lipótmező tűnik föl az elmebetegek menedékének nagyszabású épületeivel.

Éjszak és nyugat felé egy végtelen rengeteg terül el a János-hegyen túl, melynek erdőpalástja egyik hegyhátról a másikra borul át. Ennek az árnyékos útjai vezetnek el a Mária Remetéhez, a Makkos Máriához, a Szép Juhásznéhoz, a Pálosok kolostorához.

Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkül. Szent Lőrincz tiszteletére épült a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szent-írást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdulva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak.

A Szép Juhászné nevét Mátyás királynak egy népmondai kalandjáról örökölte a táj. Ma ez elnevezés egy jóhírű vendéglőnek a címe.

A Mária Remete még most is látogatott búcsújáró hely. Itt mutogatták egy kegyes aszkéta egyszerű barlangját a sziklába vágott fekvőhellyel és asztallal együtt.

Egészen el van temetve az erdők közé a Makkos Mária kolostora. Hajdan trinitáriusok lakták. Mikor József császár eltörülte e rendet, lehordták a tornyát s a kápolnát majorrá alakították át.

E hajdani kolostortól olyan erdei út vezet a tulajdonképpeni Svábhegyre, hogy csak a meszelt faderekakról lehet oda találni.

Negyven évvel ez előtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Fűvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej sphinxek és éji pávaszemek, különösen a ritka szép oleander-pillangók messze földről ide csalogatták a természettudósokat. Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányaikkal találkozni. Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra fölfutva; a mély utakban óriási békákat, melyeknek a hangja bőgéshez hasonlít, itt „csirke-békáknak” hítták őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyóalakú skinkek. A madárvilág is gazdagon volt képviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körül csiripelve üldözte az apró madársereg. Akkor volt szép a Svábhegy, amikor még a vad állat volt benne otthon; az ember csak úgy vetődött ide, mint kóbor bujdosó, vagy világkerülő különc. Egy elrejtett zugában a hegynek látszott valami várrom forma, ahol egy misanthrop dán báró lakott, aki senkivel szóba nem állt. Egy félreeső hosszú házban tanyázott egy orvos, aki senkit nem gyógyított; ellenben volt két harangja, amelyekkel a delet és estét harangozta. Egy kősivatag közepén lakott egy cápaszemű gnóm, aki a kőbül élt. Az ő kövébül épültek a többi házak. Mélyen egy völgyben eldugva volt a tanyája egy silentiárius ügyvédnek, kit az igazság keze üldözött ki a világból. Az istenhegyi sűrű erdő minden bejáratánál ott állt a tilalomfa. Ez erdőnek a sűrűjében emberszem elől elrejtve állt egy magyar főúr vadásztanyája, ki később a politikai életben nagy szerepet játszott. Bajos volt azt megközelíteni a szomszédjában letelepült baromorvos elvadult nagy kutyái miatt.

Innen rajta volt a hét ház; ma is meglevő paraszt gunyhócsoport. E házak egyikében rejtőzött egy titkos milliomos, akit a kertjén kívül soha sem lehetett látni. Itt biztosan érezte magát; nem verte föl senki a házát; de, amint beköltözött a pesti palotájába, ott megölték s elrabolták százezreit. A legdíszesebb épülete volt a hajdani Svábhegynek az Óra, egy csokoládégyáros háza, kinek legtöbb szőlős-kertje volt a hegyen. Ennek a háznak a homlokzatán volt az óra, mely az időt regulázta messze hangzó erdőknek, melyet aztán az erdőkerűlők kürtjének tutulása adott tovább az erdőknek és lakóiknak. Innen, az órás házból intézte Görgei 1849 május havában Budavár ostromát.

S az ősrengeteg nyugati szélében volt az egyetlen kocsma, amelyet „Adliczer”-nek híttak. Ez volt a magyar színészek kedvelt mulatóhelye, mely néha napján összegyűjtve látta a magyar színészet matadorait, akik még tudtak örülni a tréfás mulatságoknak, amelyek nem kerültek semmibe s nem hagytak maguk után keserűséget.

A Svábhegyet, mint üdülő helyet, igazán a színészek és az írók fedezték föl. Ők kezdtek el legelőször ide építkezni, s lassanként egy helikoni telep támadt a Svábhegyen, melynek legmagasabb helyét báró Eötvös Józsefnek emeletes nyaralója foglalta el. A Svábhegyen születtek az 50-es években a magyar drámák és regények, politikai röpiratok és tudományos munkák. Itt tanakodtak komoly hazafiak a nemzet jövendője fölött.

S a művész- és íróvilágnak, mely akkor a Svábhegyet dominálta, első gondja volt templomot építtetni az Istenhegyre. Az építéshez való költséget is úgy énekelték és deklamálták össze hangversenyeken. Szép, karcsú tornyos templom lett belőle. Festő is akadt (Than Mór), aki az oltárképet, Szent Lászlót, a védszentet, ingyen megfesse. S a templom után jött az iskola szintén olympusi obolusokból.

Kezdett a Svábhegy divatba jönni. Egy-egy lovagvár tornya emelkedett ki az erdők zöldjéből. Svájci nyaralók koronázták a tetőket. Egy ilyenben lakott nyaranta Albrecht főhercegnek a családja is. Megtudta a világ, hogy a Svábhegynek a levegője panacea! Ide epidemia nem jön soha. Itt minden betegség meggyógyul. Különösen a gyermekekre nézve ez a paradicsom.

Pünkösd hétfőjén aztán az egész népé volt a Svábhegy. E napon, mintha az egész város kimozdult volna a helyéből, úgy tódultak föl a hegyi utakon már hajnalhasadtakor a mulató csapatok: dalárdák, céhek, egyesületek, iskolák zászlóikkal, énekelve, dobolva; – nyalka stucer, gitárral nyakában imádottja előtt walzerezve; termetes törzspolgár, nyakába akasztott kulaccsal, felesége karján az elemózsinás tarisznya, kis gyerekszekérbe felpakolva a két legifjabb csemete, azt a nagyobb fiú és leány elől húzva, hátul tolva mozdítja előre; fiatal serdülő leánykák, arcuk a hegyi légtül pirosra festve; cilinderes gavallérok hölgyeik nagykendőjével a karjukon; izmos munkás legények rúdra akasztott seres hordóval a vállukon; kevély bakák piros pozsgás szakácsnőik kíséretében. Útközben egy szál cigány üdvözli az érkező karavánokat, solo trombitán hangicsálva a Klapka-indulót, meg a Schneider Fáni-polkát. Az érkező csoportok nem keresnek házat, ereszt, vendégfogadót, hanem árnyékos fát, bokrot. Ott állítják fel a bográcsot. Targallyat szednek, tüzet raknak, főzik a paprikás gulyást s mellette csapra ütik a hordót. Szép leányok elindulnak mezei virágot szedni; erdő, mező most virít javában; nagy bokrétákat kötnek, s mind koszorús fejjel térnek vissza. Elolvasott hírlapok szolgálnak abroszul, amelyekre kiterítik a háziasszonyok lakomáik kincsét. A mézes-kalácsos sátorok körül tolong a gyermeksereg; szerelmes legények választottaiknak cifra szíveket vásárolnak. Kucséber narancsos kosarának, görbe bot, cifra nyelű bicsak-áruló tót portékájának van erős kelete. Itt harcias dalokat énekelnek; amott kergetősdit játszanak; a bokrokon hölgykalap, tarka kendő lobog. És közben vagy ötven kintorna gyakorolja a zeneművészetet, versenyezve hat cigánybandával, meg a budakeszi sváb paraszt kapella trombitáival és öreg dobjával; ami aztán a hány, annyiféle nóta egyszerre és összekeveredve, felülmúl minden eddig kitalált zeneélvezetet. A lemenő nap negyvenezer embert is lát táncolni, ujjongni, tombolni a Svábhegyen. A zöld gyepen egész szérűk vannak már taposva a polka- és csárdás-tánctól. A „Csillag” kocsmáros alig győzi egész háznépével a szolgálatot. Ott van az élvezetek Eldorádója: zenekar, népénekes-társaság, hinta, kerengőjáték (Ringelspiel); közbe döng a fagolyó a tekepályán; izmos legények ütik magasra ököllel a „balmot” (léggel tölt óriási lapda). Van ott célbalövés, birkózás, karómászás; csörög a kocka a krajcáros Monte-Carlónál, hol vándor kucséber adja a bankot – fügekoszorú nyereménnyel. Ez alatt az ideális mulatozók elvándorolnak a Normafához s föl a János-hegyre, és gyönyörködnek a fölséges kilátásban. Aztán a fölkelő hold látja ugyanazt a népfolyót visszahömpölyögni a hegytetőről. Zilált öltözetek, összegyűrt kalapok, fűzöld foltos fehér ruhák és anginét pantallók, neki pirult arcok, egymást támogató alakok, danoló csoportok, hahotázó, bőrükbe nem férő őstypusai a fővárosi parasztnak; szilaj párok, kiknek nem volt elég a tánc, még hazatértükben is polkáznak az úton; disputáló polgárok, hetyke iparos legények, kik fogadott kintornással kísértetik magukat hazáig; exaltált családapák, kik minden áron a szabad ég alatt akarják tölteni az éjszakát, két oldalt támogatva a feleségtől, meg a leánycselédtől; közben egy sikongató szép leány, akit felültettek egy szamárra s az neki viszi a tüske bozótnak. S ez a látvány így gombolyodik le ezernyi változatban késő éjfélig; de azért a gyepen még táncolnak holdvilág, lámpafény mellett a kintorna körül s a lombsátor alatt még reggel is hangzik a budakesziek öreg dobja és bombardonja. És az egész zsivajgó néptömeg között nem látni egy zsandárt. Ritkán fordul elő itt verekedés, vagy más egyéb kihágás. S az egész élvezetnek az adta meg a javát, hogy gyalog kellett feljönni érte. De hát még lemenni! Az apostolok lova volt az egyedüli közlekedési eszköz. Azért esett olyan jól! De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, amíg a spekulánsok meg nem tudták, hogy az. Egyszerre csak ellepték a Svábhegyet a szőlőtermesztés vandáljai. Elpusztították az őserdőket; szőlőt ültettek a helyükbe; kivágták Mátyás király mulató kertjének négyszázados hársfa-óriásait, a terebély juharfákat; elűzték a berkekből a rigókat s a múzsákat, és szőlőt ültettek mindenüvé.

A Svábhegy aztán azzal állt rajtuk bosszút, hogy mikor bort akartak belőle facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. Az őserdők kiirtásával elapadtak a források, s míg azelőtt a király kútja Budavárát is ellátta friss ivóvízzel, most a svábhegyi lakosoknak a Dunárul kellett fölhordatni szekérrel az ivóvizet. Ez volt a Svábhegy pusztulása.

A véletlen (azt mondják, egy regénynek a hatása) oda hozott ekkor egy svájci vállalkozót (Cathry), aki megkísérté a lehetetlent, a költő fantazmagóriájának megtestesítését, egy fogaskerekű vasútnak az építését föl, a Svábhegy tetejéig. Ugyanez összevásárolta a vasút közelébe eső telkeket. Előtte való évben úgy elpusztítá egy apocalypticus jégeső az egész Svábhegyet, hogy örült, aki menekülhetett a telkétől. S a vállalkozó azon a gyakorlati oldalon kezdte, hogy a parcellázott telkekre nyaralókat építtetett, amelyeket sok évi törlesztésre árúba bocsátott. Így támadt nehány év alatt egy új villacsoport, mely mai napság már egy egész városrésszé nőtt kényelmes, ízléses épületekkel s pompás kertekkel és parkokkal, melyeknek középpontja az Eötvös nyaralójából átalakított pompás vendéglő.

Ez előtt tizenöt évvel, mikor a fogaskerekű vasút megnyílt, ezen cikk írója a Svábhegyről megemlékezve így irt:

„Kényelmes serpentina vezet föl a tetőre s a látogatót díszes kioszkok fogadják; árnyékos fasorok borulnak össze a sétány fölött, a villák udvarain szökőkutak vízsugara táncol bőséges vízvezetéktől táplálva, – fenyőfák ligete, – népkert, – híres hazafiak szobrai. ……. Ne nevessetek rajta: nem a Svábhegyet írtam le, hanem a Monte Pinciót Rómában.”

És ma már e záró mondatot ki lehet törülni; mert a Svábhegy utolérte ez ábrándképet: pompás kocsiút, árnyékos ligetek, nagyszerű vízvezeték, díszkertek, nagy hazafiak, Eötvös József, Széchenyi István művészi szobrai; sőt ami a római díszhegynek nincsen, a Svábhegy tetején keleti pompával ellátott fürdő és – uszoda. Ez még álomnak is sok lett volna.

A Svábhegy manapság elsőrendű mulatóhelye a főváros közönségének, piaccal, boltokkal ellátva, telefon-hálózattal a fővároshoz kötve. S a múltat, amikor még a tulipánok helyén vadvirágok nyíltak, amikor az őserdők fáin még sasok tanyáztak, a harasztban futó kígyó zörgött, az udvaron végig sétált a tüskés borz, amikor a róka kedélyesen pislogott ki az odúja nyílásán, a kövek közt sütkérezett az aranyzöld gyík, az egész boldog ősvadon képét, melyben éjjel a fénybogarak világítottak, – csak a vén poéta álmodja még vissza, aki azokat mind szemeivel látta.

A filoxera elpusztított minden szőlőt, csak egy-egy villatulajdonos engedi még meg magának azt a fényűzést, hogy védekezéssel, amerikai fajokkal dicsekedésből kertet csináljon szőlővenyigékből; de az elpusztult telkeket kertekkel, ligetekkel ültették be, s ez elég kedvező csere.

A főváros közönsége tudatára jutott annak, hogy az egészség az első alaptőke, amely a többi gazdagságot meghozza, s ennek a hypothecája a Svábhegy. Az erdei levegőben arany van. S a főváros pazar kézzel siet a Svábhegyet paradicsommá átalakítani. A vízvezeték maga másfél millióba került. (Igaz, hogy egyúttal Buda várost is ellátja.) Az egész hegycsoportot makadámozott utak szelik minden irányban keresztül. Éjente lámpások helyettesítik a fénybogarakat, meglehetősen utolérve, sőt meghaladva azoknak a világítási képességét. S legközelebb, mint fentebb említettük, egy nagy területet vásárolt a főváros az államtól, egy őserdőt a Svábhegy folytatásában, mely, ha át lesz adva a nagy közönségnek, ellátva tanyákkal és mulatóhelyekkel: abban Budapest oly népkertet fog bírni, aminővel egy világváros sem dicsekedhetik.

A Városliget

Jelenleg a Városliget Budapest népéletének a gyűjtő medencéje az év minden szakában. Nem csoda, ez van a városhoz a legközelebb s maholnap már benne lesz. Itt találkoznak, sőt egymással össze is vegyülnek a high life élvezetei a low life mulatságaival. Egyszer a népliget a színhely, a köznép a szereplő, az elegáns világ a néző;

máskor a turf, a corsó képezi az arénát, ahol a crème a szereplő s a plebs a néző.

A Városliget területét a múlt század végén Batthyány József hercegprímás bírta a várostól s kezdte befásítani, utakkal és épületekkel ellátni. Halála után ismét a város vette birtokába. A Városliget mai alakjában a dicső emlékű József nádor elnöklete alatt alakult szépítő bizottságnak az alkotása. A nádor ültette be facsoportokkal a század elején ezt a több mint háromszáz holdnyi területet Pest város határának keleti részén, a Rákoson; egy a Rákos-pataktól elmocsárosodott sivatagot, ahol a hajdani magyarok országgyűléseiket tartották. József nádor saját alcsúti birtokáról hozatta föl a most már óriásiakká felnőtt platánfákat; ő alkottatá a Király-utcából kifútó hat soros sétányt vadgesztenyékből; mindkét díszfa ritkaság volt még azon időkben. A nagy városligeti tó, kettős szigetével, szintén az ő alkotása volt; itt épült az első vashíd sodronyokból, amely a szigetnek a Drót-sziget nevét megszerezte; ma Széchenyi-szigetnek hívják. A másikat Pávák szigetének hítták, míg a kegyelet a Nádor-sziget névvel meg nem tisztelte. Még József nádor életében épült a városliget külső szélén a Hermina-kápolna, a főherceg viruló szépségében korán elhúnyt kedves leánya emlékének megörökítésére. A század elején, 1822-ben Schams Ferencnek Pest városáról német nyelven megjelent monographiája még gúnyosan jegyzi meg a Városligetről, hogy ott is megpróbálnak fákat ültetgetni; de nem lesz abból semmi, hogy ott valaha erdő legyen!

Még a negyven év előtti Budapest leírója is (Häufler J. V.) a Városligetben csak egy, fogyatkozásairól nevezetes vadont lát, ahol sok a por, kevés a víz, drága az étel, nincsen világítás, unalmas a mulatság. Egyedüli kertek két oldalt a nagy sétány mellett voltak láthatók díszes nyaralókkal. Ma ez itt már város.

Az Andrássy-Sugár-út megalkotásával az egész Városliget átalakult, széles kocsiutakat készítettek az erdőben, melyek közt fővonal a Stefánia főhercegnőről nevezett pompás út, s az egész ligetet úgy alakították át, hogy alkalmas legyen egy valóban nagy város üdülést kereső közönségének befogadására. Párhuzamosan ez alkotással keletkeztek e területen az országos kiállítás palotája és díszépületei, még előbb az állatkert, későbben a jégpálya csarnoka, a cirkus, a nyári színház és a bécsihez hasonló népliget. Ide sorakozik a lóverseny-pálya, az artézi kút és az artézi fürdő.

A Városliget bejáratánál mindjárt egy gyönyörű körtér fogadja a látogatót, üde pázsittal borítva, köröskörül virágzó bokrokkal szegélyezve, széles útjai mentén rózsákkal és délszaki növényekkel beültetve, közepén 13 vízsugarú hatalmas szökőkúttal. Balra rögtön festői panoráma nyílik a tó felé, mely a szigetet körülfogja, és hattyúk között tarka ruhás ünneplő ifjúság hasítja a sík víztükröt csónakjaival. A regényes tóparton, a terebélyes fák alatt tovább haladva, az oroszlánok bömbölése jelzi már előre, hogy az állatkert közelébe jutottunk, mely kertnek is gyönyörű, mert a növényhonosító egyesület is itt teszi kísérleteit; régi és újan ültetett exotikus növényeivel, pavilonjaival, hodályaival, aklaival és félszereivel, melyek a bennük lakó állatok hazájának építési modora szerint vannak alkotva. Az állatvilág ritka szép példányokban van itten képviselve, a királyi oroszlántól a bohócz majomig. Legérdekesebb benne a vízi szárnyasok tava s a baromfiudvar. Itt van a cirkus is, egészen vasból épült nagy színház, melyben kitűnő lovasművész-társaság tartja nyáron át nagyban látogatott mutatványait. Szintén az állatkert nyílt terén jelennek meg a légkirályok és királynők, kik toronymagas állványokra kifeszített köteleken táncolnak és vasparipáznak végig; a léghajózók, kik ballonjuk trapézán mutogatják hajmeresztő művészetüket, s a felhők magasából bocsátkoznak le hulló ernyőikkel; és a tűzijátékok nagymesterei, kiknek pyrotechnikai mutatványai közmondás szerint meg szokták hozni a várva várt esős időt.

A nagy pompás cirkussal átellenben találjuk a másikat: a nép cirkusát. Itt is erőművészek mutogatják nyaktörő játékaikat, de csak szerény kerítéssel körülvéve, tíz krajcáros váltság mellett. S bár legtöbbször tömve van a nézőtér is, de kívül még egyszer annyi néző áll, akik ingyen részesülnek az élvezetben, sőt aki igazi gyönyörűséget akar magának szerezni, az fölmászik valamelyik fára. Köröskörül minden platán meg van rakva fiatal nemzedékkel, akiktől ezt az élvezetet irigyelni lehet, de eltiltani bajos.

És ezzel a népszerű cirkusszal kezdődik a népliget.

Egy egész házcsoport ez, mely tarka-barka építészeti quodlibetben rend nélkül foglal tért a fák alatt; kisebb-nagyobb színházak, melyekben marionettek játszanak és igazi emberek. Kísértetek színháza, rémjelenetekkel és bűvészi csodákkal; nem hiányzik közülök az obligát Paprika Jancsi bódéja sem. Amott élőképeket mutogat egy szép barna hölgy, akinél csak az a fölösleges természet ajándéka, hogy nagy bajusza és kerek szakálla van; erős versenyt támaszt ellenében a kígyós leány, ki boa constrictorokat csavargat a dereka körül és alligátorok torkába dugja a fejét; de mindkettőn túl tesz a magneta kisasszony, ki a szín közepéből jön elő, fejjel lefelé fordulva s függ a levegőben saját láthatatlan mágnesébe kapaszkodva. De az ember arcú kakas is követeli az elismertetést. S aki a jövendőt meg akarja tudni, annak is alkalom nyújttatik egy sátorban, ahol az alvajáró kisasszony mágneses álmában mindenkinek megjósolja, amit legjobban kíván. Aki gyorsan meg akar gazdagodni, útjában leli a népies lutrit. Aki az ereje nagyságáról akar hiteles adatot nyerni, ott találja az erőmérleget, a nagy fejű automat négert, aki egy öt krajcáros pofoncsapásért akkorát ordít, a mekkora az ökölcsapás volt. Ha pedig a sportbeli ügyességét kívánja valaki kipróbálni, kínálkoznak a lövősátrak, amelyekben vízsugár táncoltatta tojásokat lehet ledurrantani puskával. Aki erősebb testmozgásokra érez hajlandóságot, azt várva várja a hinták egész sorozata, melyek egyenként a leggyöngédebb föliratokkal pompáznak, s azokon a gavallérság, leginkább párosával, élvezi a légben repülés és Newton örök theóriájának alkalmazását; de ha inkább kedveli a tengerészeti élvezeteket, egész szomszédi közelségben fölülhet a muszka csuszkapályára, mely híven adja vissza a nagy tengerhullámon ringó csónakban érzett izgalmakat. Akik pedig (többnyire szerelmes párok) örökre feledhetlenné akarják tenni a városligeti kirándulás napját a késő korra nézve, azokat minden léptennyomon invitálja a momentfotográf, aki olcsó pénzért oda varázsolja karöltő arcképeiket a gelatine-lapra.

Prózai lelkek, anyagi érzelmű lények, mindezen magasabb érzékeket ingerlő élvezetek mellőzésével, könnyen rátalálnak arra, ami kebleiket kielégíti; a nagy számmal berendezett korcsmákra, ahol barna cigánylegények húzzák a talp alá valót. Itt azután azt is lehet látni, hogyan táncolják a csárdást a magyarok: kopogósan, reszketősen, ugratósan, mártogatósan, palotásan és verbunkosan. Ellenben a másik korcsmában veres sipkás szerb guszlicások csiklandozzák ujjaikkal az érchúrokat abban a meggyőződésben, hogy ők most muzsikálnak.

Kimagaslanak mind e mulatság színhelyei közül az igazi lovagias sportnak az amphitheatrumai: magyarul „keringék”, „ördögmalmok” („Ringelspel”-ek). Itt látni azután, kinek van igazi bátor szíve! Mert felülni a szilaj paripára, ahhoz minden paraszt tud: de fölkapni arra az ágaskodó festett ménre, s annak a hátán, szivarra gyújtva, vágtatni a választott hölgy után, ki maga részéről kényelmesen hátradűlt helyzetben foglalja el a festett hintó hátulsó ülését, vagy pedig éppenséggel egy szomszéd paripa hölgynyergében ülve, kéz kézben, lovagol hű szeladonja mellett: ehhez a mindennapinál erősebb elhatározás kell. Csupa gyönyörűség elnézni a nyeregbe felkapott bakát, csípőre tett kézzel, agyarára fogott verginiával, vágtatni a maga szakácsnéja mellett, aki feszített veres parazoljával sorompóba hívja a fél világot.

De ami mind ezen mulatságoknak a savát-borsát teszi, az a minden látványossági bódé előtt álló impressarióknak a hívogatása. Ezek többnyire olaszok. De annyira akklimatálva vannak már, hogy magyar program-beszédekkel hódolnak a nemzeti közérzületnek. Ezektől meghallgatni a magnetismusról és hypnotismusról s a kígyók biográfiájáról való szakszerű információt, igaz szittya magyar nyelvre leforrázva, a legmagasabbra becsülendő műélvezet. Vasárnapokon és ünnepeken tízezerekre menő néptömeg szállja meg e népies mulatozás helyeit, minden néposztályt együtt lehet találni; ide mindenki gyalog jön, a népliget utcáján csak egy fajta szekérnek van szabad járása, annak, amelyet a százfodros szoknyájú dajka tol, a benne ülő fölcicomázott babával.

Innen jobbra térve, átkelünk a már említett kis hídon a (Széchenyinek nevezett) kisebb szigetre, ahol elegáns Tivoli fogad, rendes czigányzenével. Gyönyörű hársfák vannak a szigeten. S innen túl, míg a Nádor-szigetet bejárjuk, egyik festői kép a másikat váltja, melyeket csak az oda épített artézi fürdő ideiglenes épületének prózai alakja zavar meg. Igaz, hogy prózai, de gyógyító hatásával jóltevő. Az artézi kutat, mely e fürdőt ellátja, a főváros készítteté Zsigmondy Vilmos mérnökkel, s ez a kontinens legmélyebb artézi kútja. A zöld fák alatt ott látjuk üldögélni a sápatag hölgyeket pohárkáikkal, kik az ingyen csorgó forrás hő vizét lassanként szürcsölgetik.

Jobbra e tótól és szigeteitől terül el az országos kiállítás színhelye, melynek díszes épületei közül fönnáll most is a nagy iparcsarnok, a királypavilon és a művész-csarnok. A nagy iparcsarnok jelenben kereskedelmi és ipari rendes kiállító helyül szolgál; méltó a megtekintésre mindenkinek. A hazai iparcikkeket ott találjuk a legeredetibb mivoltukban és nagy választékben; virág- és gyümölcs-kiállítást is itt szoktak évenként rendezni.

Rendkívüli, jótékony célú ünnepélyes díszmenetek is innen szoktak kiindulni, minőket a főváros előkelői, írókkal, művészekkel egyesülten rendeznek, fantasztikus díszítésű társzekerekkel, melyekről a színházak kedvelt művésznői népies viseletekbe öltözve, szórnak az utcákat ellepő közönség közé virágokat és verseket, kisérve zenebandáktól és lovas legények bandériumaitól. Máskor egy országos tornaünnepély alkalmából négyezer serdülő tornászt lehet látni trombitaszóra elvonulva katonai rendben, a hány csapat, annyiféle jelmezben, akik aztán a régi görög olympi játékokat újítják föl a körülkerített szabad téren, versenyezve a bajnoki koszorúért. A nagy nemzeti ünnepen, Szent István napján aztán itt lehet látni százezerét az egész országból idesereglett vidéki látogatóknak, s lehet gyönyörködni az egyesült dalárdák hatalmas kardalaiban.

A most már világhírre kapott Budapesti lóversenyek alkalmával ismét új életképet mutat a Városliget. A Stefánia-út a leglátogatottabb sétahellyé válik. Egyik úri fogat a másik elé vágtat, egész sora a négy lovas hintóknak versenyez egymással; a hintókban a szépség, a divat gárdaezrede vonul el szemeink előtt, melynek nem akar vége szakadni; s ez a tömege a szépségnek elfoglalja a versenytér tribünjeit. Lenn a turfon látni a hazai közélet celebritásait, híres külföldi vendégekkel együtt, de körülöttük ott nyüzsög, ott forr az egész néptömeg: diák, kereskedő, iparos, s az mind lesi, várja a verseny eredményét, keresi a totalizatőrt, fogad a paripákra s osztozik az izgalmaiban, örömében és csalódásaiban a főrangúak mulatságának, s harsogó éljennel üdvözli a győztest. A lóverseny utáni kocsi-corsó, melynél egyik úri fogat a másikat éri kettős sorban végig az Andrássy-úton, egyike Budapest legszebb látványainak. Már az Andrássy-út megalkotásánál erre gondoltak, amidőn a széles utca közepét faburkolattal boríták be, s nem engedtek rajta közúti vasútat végig húzatni. Maga az Andrássy-út, mely a budapesti népéletben a szív aortáját képezi, Budapestnek valódi büszkesége. Az ország áldozatkészségével jött létre, Andrássy Gyula miniszterelnök kezdeményezése folytán, a két kilométernyi hosszúságú sugárút. Itt van Budapestnek valódi világvárost mutató képe. A Váczi-körúttól kezdve az oktogonig mind a két oldalát a palotasornak a legpazarabb boltkirakatok díszítik, fölváltva fényes berendezésű kávéházakkal és vendéglőkkel, melyek közt élénk forgalmat tart fönn az üzleti és vásárló közönség; délutánonként pedig egy nagy sétahellyé alakulnak át az aszfalt gyalogjárók, kocsipályává a faburkolatú utca, melyen úri fogatok és bérkocsik kerülgetik egymást élénk versenyzéssel; az oktogonon túl a köröndig már inkább csak paloták és bérházak vannak; boltok nélkül; a széles utca öt részre válik szét, ugyanannyi árnyas fasorral, a két szélső kövezett út a döcögő omnibuszok számára van átengedve, a középső a gyorsan vágtató fogatoknak, s annak a két oldalán, kavicsozott út egyfelől a gyalogjáró, másfelől a lovagló közönség számára fönntartva. S itt látni derült napokon Budapest elegáns világát és munkás osztályait párhuzamosan a Városliget felé s onnan ismét visszahullámzani. A paloták sora után lombárnyékos kertektől körülvett villák következnek; miniszterek és külföldi consulok s vagyonos osztálybeliek lakásai, melyekkel a sugárút mintegy beleolvadni látszik a Városligetbe. Nyáron át késő éjszakáig tart a mulató közönség eleven zaja, a kocsirobaj, a lüktető városi élet az Andrássy-út mentén.

Télen, mikor a tó befagy, új élet pezsdül föl a Városligetben. A korcsolyázók pompás csarnoka benépesül; a városligeti tó nagy jégpályán kanyarogva iszánkodnak végig a korcsolyázók százai, olykor ezrei, ami este, villamvilágítás és harsogó zene mellett a közönségnek is tündéri látvány.

Ilyenkor a néphumor is érvényesül; a hóhalmazokból építészeti csodákat raknak össze és nagyszerű szobrokat faragnak ki – magokat meg nem nevező művészek; a hó-palotákat elnevezik főconsuli kvártélyoknak, a hóbálványokat népszerű nagy embereknek, s azok ott pompáznak, míg a tavaszi nap véget nem vet a dicsőségüknek.

A közel jövendőben még egy nevezetességgel fog gazdagodni a Városliget. A zászlórudas domb helyére (amely rudat a néphumor a „város fogpiszkálójának” nevezett el) az Andrássy-út ligeti torkolata előtti téren tervezett monumentális szobor: a szabadság-szobor, vagy Andrássy Gyula emléke, melyeknek pályázatra szánt mintáit már láthatják az avatottak hazai szobrászaink műtermeiben.

A Margit-sziget

Budapest tündérkertje! Egy darab a paradicsomból, – az édenkert tiltott fája nélkül.

A Duna hosszú útjából Budapest alá érkezve, két hatalmas ágra szakad, melyek a hajóalakú gyönyörű Margit-szigetet ölelik körül. E két ág a szigeten alul nyomban újra egyesül a Margit-híd hatalmas ércívei alatt és az egész fővároson végig húzódó szilárd kőpartok közé lép.

Ritka szép ez a zöld lombok árnya alatt rejtőző sziget ott a fejedelmi folyam kellő közepén, közre fogva a budai hegyek s a pesti kőpartok által. Előtte a hatalmas két hídon túl emelkedik a folyó jobb felén a királyi palota s még alább a Szent Gellért hegye, bal felén a főváros legszebb palotasora. Mögötte az újpesti és az ó-budai sziget, mind a kettő hajógyárral és kikötővel. Ezek fogják körül. Mint egy anya az „aranyos” leányát, úgy hordja ölében a főváros a Margit-szigetet.

Még az ötvenes években csak a budai partról lehetett a Margit-szigetre átlátogatni. A dunaparti 372. számú házon volt egy harang, annak a kongására jött át a szigetről egy révész csónakkal, aki a látogatókat átvitte és vissza is hozta. A szigeten lehetett kapni tejet és vajat.

Manapság már a Margit-sziget a főváros közönségének legkedvesebb mulatóhelye, s egyúttal üdítő fürdőintézet, hová minden félórában hordják a gőzösök a közönséget, mely mulatni, üdülni vagy gyógyulni siet.

De mint mulatóhely fölött is ott lebeg a hajdani emlékek kegyeletes és áhítatos szelleme, mely a magyar nemzet előidejében e helyen találta menedékét.

A Margit-sziget legrégibb királyainknak vadas kertje, majd kolostortelep volt. Öt kolostor volt egykor e kies szigeten, azok között a legemlékezetesebb a Szent Margit szűzé, melyet IV. Béla király a tatárdúlás után Margit nevű leánya számára építtetett. E kolostor lett a temetkező helye is a királyleánynak és testvérének, V. Istvánnak. Az apácák itt mind az ország legfőbb zászlós urainak leányai valának, kettő a nádoré, kettő IV. Béla király unokája. A kolostorhoz nagy javadalmak tartoztak, melyeknek jövedelmét a királyleány istenes célokra, jótékonyul osztá bőkezűleg. Még holta után is csodatetteiről beszél a legenda: Margit királyleánynak unokaöccse, László („Kun László” király) halálos betegen feküdt kórágyán, a Szent Margitnak arcára borított fátyola kelté életre újra.

A királyi udvartartás pompáját is gyakran látta a kies sziget, s színhelye volt annak a véres drámának, amelyben IV. Béla király unokáját, Béla macsói herceget megölték, s mely azután folytatását lelte a Magyar- és Csehország között föllobbant háborúban.

A mohácsi vész után az apácák elmenekültek a kolostorokból s az áhítatnak szánt szent hajlékokból a török vezérek csináltak laktanyákat és lovaik számára istállókat.

Száznyolcvan év múlva a török hódoltság után került vissza a Margit-sziget a Budán letelepült apácák birtokába; de már akkor a kolostorok helyén csak romok álltak, félig eltemetve a süppedő talajba. E romok figyelemre méltók úgy régészeti, mint építészeti becsüknél fogva.

A múlt század végén, midőn II. József a kolostorok vagyonát secularisálta, a Clarissanénék tulajdonából a vallási alapéba ment át a Margit-sziget, ahonnan később, a pilis-csabai uradalomhoz csatoltatva, József nádor birtokába került. A főherceg ültetteté azokat a közel százéves fákat, melyek a sziget partjait övezik. Ő építteté az első kényelmes nyári kastélyt a szigeten, egy romhoz ragasztva.

Ilyen kegyeletre méltó romok fogadják a sziget látogatóját több helyen, melyek e század közepén még több tanulmányra nyújtottak anyagot. Még láthatók voltak a régi freskó-festések, az aranyozások, a téglamozaikok rajtuk, amelyek azóta mind elporladtak.

A Szent Mihály kolostor homlokfala, melynek oldalához épült a nádor nyári lakása, még mutatja a hajdani csúcsíves ajtót és ablakot, az egész sűrűn befutva repkénnyel. Egy másik rom a Pestre néző parton emlékeztet a híres boldogasszony templomára. Ennyi maradt fönn a nagyszerű zárdából, melyet királyi pompával építtetett IV. Béla, Margit leánya menhelyéül, olasz kőfaragók által. Egy magas torony emelkedik ki a düledékek közül, benőve vadbozóttal, túlborítva százados topolyfák által. Az 1838-iki árvíz utáni talajegyengetés közben találtak e romok között egy sírüreget, s abban egy márványkoporsót, mely porladó csontokon kívül egy koronát, gyűrűt és aranyhímzetű öltönydarabokat rejtett. Nem messze tőle egy gyermekkoponyát, gyöngyös diadémmel. Ezek nem apácák maradványai lehettek, hanem világi fejedelmeké. A tudósok véleménye nem tud megállapodni kilétük felől.

A szigetre érkező vendégeket két pompásan berendezett vendéglő fogadja, egyik a sziget alsó, másik a felső részén. A főváros válogatott társaságainak kedvenc találkozó helye van itt, különösen a honatyáknak s gyakran megesik, hogy a míg a sziget felső vendéglőjében a többség pártja üli tűntető lakomáját, az alatt a kisebbség ellentüntetésül az alsó vendéglőben lakomázik, s innen is, túlról is a rázendülő tus hirdeti az országra szóló felköszöntéseket.

A sziget két végét összeköti egy lóvonatú vasút, melyen tíz percz alatt el lehet jutni a felső épületektől az alsókig folyton változó festői szép panorámák közt.

De aki igazán élvezni akarja ez édenkert gyönyörűségeit, az nem sajnálja a gyalog sétát végig a két parton, ahol a hajdankor sugalmas emlékei fogadják, a megszentelt romok, körülvéve gyümölcsösökkel, nagyszerű díszkertekkel, rózsaligetekkel és délszaki növényekkel, a kertészet diadalát mutatva be. Tavaszi délutánokon a virágok színpompája, a sűrű éjsötét lombok sűrűsége, a csalogányok hangversenye valami mythosi hangulatban egyesül. Hát még az a sok szép asszony és leány! Budapest szépségkiállítása ez! – S a váltakozó sokaság között ott lehet látni magát a fenséges házi gazdát, József főherceget, közszeretet környezte családtagjaival együtt.

Egy régi népmonda szerint e szigeten vannak elásva a fejedelmi kincsek, melyeket elvinni nem volt idő, azok között a királyleány ezüst harangja is, s éjfélenkint Margit napján túlföldi fény gyullad ki a királyleány sírja fölött: megcsendül az ezüst harang, s ugyanaz a bűbájos illat árad szét a tájon, melyet a krónikák legendája említ a királyleány sírbatételénél s újból fölvételénél. – Mind ez manapság nem mese többé! A túlföldi fény megjön, a bűbájos illatárt meghozza minden tavasz, az ezernyi változatú rózsanyílás évadjában; a szigeten valódi fejedelmi kincsek ásatnak el, melyeket fenséges tulajdonosa, József főherceg ruház be e birtokába, s e kincsekben az egész közönség részesül, s megszólal az ezüst harang is. – E század elején még úgy jellemezhette Pestet és Budát egy külföldi író, hogy e két város annyira német, hogy a külföldről ide vetődő utazó Németországban képzelheti magát – ugyan magyarul is beszélnek itt-amott – a nemesi családoknál; de a művelt emberek társalgási nyelve (a magyaroknál) mégis csak a latin. És most – mindenhol és mindenha hallani „Margit királyleány ezüst harangjának” szavát: az édes anyanyelvet.

Csodatevő varázsa is van a Margit-szigetnek: a kőgyógyfürdője. A század elején csak egy kis hévíz forrás, melyből József főherceg fejedelmi bőkezűsége, Zsigmondy Vilmos mérnök szakértő munkálata által a kontinens egyik legnevezetesebb ártézi forrását idézteté elő. Ismertetni fogjuk ezt részletesen a budapesti fürdőintézetek között. A népélet rovatában is aként említjük föl, mint a varázsszép sziget egyik legvonzóbb sajátságát. A hatvan ölnyi mélyből feltörő víztömeg, mely a fürdőket ellátja, fölöslegével egy hatalmas zuhatagot képez, mely hat öles magasból egy mesterséges romtorony tetejéből omlik alá a Dunába, télen-nyáron, sötétzöldre festve romokat és sziklákat, amelyeken átront.

A Margit-sziget a budapesti népéletnek a legszebb mozzanatait mutatja be quintessentiában.

Ezért híják ezt a főváros camaeájának, mely természettől magában is drágakő, melynek értékét a művészi idomítás felbecsülhetlenné sokszorosította.

A dunaparti élet

A Dunapart mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekből egymás mellé rakva. A Lánchídtól a Petőfi-térig terjedő korsón az elegáns világ sétál, találkozót ád, társalog (kocsival ott nem szabad járni); ott mutatják be a legújabb toiletteket, a kávéházak előtti járdákon, a pompás kioszk akácfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsősorral alább, a széles rakodó parton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas málhacsomagokat; hatan cepelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargoncán tolnak becsomagolt dohánybálokat, térdig-vállig gyürkőzött athletai alakok, s aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsősorral alább: ott vannak az úszószínek, a hideg fürdők, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdülést kereső közönség. Ott látni a csónak- és úszó-versenyeket. A fényűzés, a munka és az üdülés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltva-kerülgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gőzösök raja minden irányban.

Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végig vonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia-téren: ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosár számra; a hamvas kék szilva s a sárguló őszi barack öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből, a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy ketté szelve a vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kíván: az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden „jó gazdasszonya”: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kisérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni a svábhegyi szükségletét bevásárolni s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-dunaparti gyümölcs- és zöldség-áruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak.

Tovább haladva a Dunapart mentén, rábukkanunk a nagy baromfi-piacra, melynek előcsapataival már találkoztunk a zöldségpiacon, a kránclis hölgyekkel, kik csirkét, libát kínálgatnak a kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész kolóniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák; azonban a pesti kofák már a vám előtt megvásárolják s a csirkemonopóliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy új-év napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert „előre” túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az „hátra” kapar!

Ebbe a kedélyes népcsődületbe elszórva, – ma már mind ritkábban ugyan – találjuk a Laci-konyhákat.

Egy kis magyarázat kell hozzá.

A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgy hogy a parasztok maguk húzták a laptikát s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a jó Dobzse László, aki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért híjják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Laci konyhának.

De annyit meg kell vallanunk, hogy aki még abból a fehér cipó közé szorított cigány pecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karcosból nem ivott: az nem is tudja, mivel élt Lucullus.?

Egy utca-kanyarodásnál a baromfi-vásárról a halpiacra bukkanunk.

A halárusnők már a kofák aristocratiájához tartoznak. Mindannyian délceg, kidomborult alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelül szánt kisebb fajta vickándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak, melyek még félig elevenek s tátognak, mikor a szép kezek a hatalmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük.

Különös gourmand uraságok, casinói habituék tudják a módját, hogyan kell magukat nagyratartó halász uraságok által meginvitáltatni azok földszintes házaiba, kedélyes halászlére, ahol aztán nincs egyéb, mint magyarosan készített hal, – meg pezsgő, és semmi toaszt. Hanem ezt csak válogatott urak engedhetik meg maguknak – ritkaságképen.

Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kínálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, amitől a délelőtti órákban visszhangzanak Párizs és Nápoly utcái.

Még nehány évtizeddel ez előtt lehetett nehány sajátszerű hangot hallani az utcákon: a dunavizes ember „Dónawoósz!”-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a „Handlééé!”-t, a szalmaáruló végig kiabálta az utcát a „szalmát vegyenek”-kel, a váci olajárusnő elrikkantotta az „oláj”-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfen’s a Mili und an Obers!”, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!” (magyar-németül), a tót leány melancholicusan énekelte a „Káfni Sooond”-ot (vegyenek homokot), a tót ablakos minden kapun bekiáltotta, hogy „fénsztr mók!”, stb. Ma már mind ez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; akinek valami eladni valója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek.

Most egy intésére a bűvészpálcának ugyanaz a kép áll előttünk, csakhogy télre válva. Ugyanaz a közönség: uraságok és napszámosok; azok prémes kabátokban, karmantyúba dugott kézzel, ezek pokrócba bugyolált lábbal, vaslapáttal a kezükben. Mindenki a zajló Dunát nézi. Az alsó rakpartot ellepte már az áradat; a raktárak és a gőzösök váró színjei eszterhajig merítvék a vízbe. A fölséges folyam, közepén egész domborúra duzzadva, vágtat, mint a förgeteg, a két összeszorító part között: fenn Pozsony, Komárom, Nagy-Maros és Vác alatt már elsodorta a jégtorlaszait; de Budapesten alul, Duna-Földvárnál még egy mérföldekre nyúló jégtorlat áll, mely föltartja az árt, s óráról órára duzzasztja a folyót a kettősváros között. A csatornák zsilipjei be vannak már tömve; szörnyeteg szivattyúgépek okádják a füstöt az égbe, a moslékot a Dunába. A téreken föl vannak halmozva a dereglyék, vasladikok, melyek mentő eszközökül rendelvék, ha az árvíz kitör; mellettük tűzoltók, hídászok teljes készületben. A Duna ilyenkor rettentő hatalom! Egész jégmezőket zúdít az álló hidak kőoszlopainak; a jégtáblák harsogva törnek ezeken darabokra s azokból a folyam házmagasságú torlatokat halmoz a partokon. A közönség éjjel-nappal nyüzsög a kőparton s lesi az ágyúszót. Három lövés a veszély kezdetét jelenti. Hatnál már itt van! Tizenkét lövésnél a menekülésre kell gondolni! Egy újabb jégzajlás egész halom deszkát hoz magával; valahol az árvíz egy épületfatelepet sodort el. Akadnak merész hajósok, akik dereglyével behatolnak a jégárba s összeszedik az úszó zsákmányt. Ellenben nagy derültséget kelt az a jégtáblára szorult nyúlpár, mely bámulva nézi, hogy mennek el mellette a házak. Végre meghozza valaki az örömhírt az állandó árvízbizottságtól, hogy a dunaföldvári jégtorlasz megindult. Perczek alatt szájról szájra terjed a mentő szó, s arra tízezernyi ajk kiáltja harsogva az éljent. Megéljenezik a Dunát! Csak a lapátos emberek nem éljeneznek. A jég volt az ő aratásuk.

Közlakomák, mulatságok.

Budapest közönsége híres a vendégszeretetéről. Minden nemzetbeli celebritást, ki a magyar fővárost meglátogatja, a legszívesebb előzékenységgel fogadnak itt. Külföldi írók és művészek, költők és tudósok, hygiéniai, ornithológiai, statisztikai és más tudományos kongresszusok minden nemzetbeli tagjai, stb. egyenlő testvéries fogadtatásban részesülnek; bárhová mennek, ünnepeltetnek; tiszteletükre díszlakomákat rendeznek, s azokon a magyarok az idegeneket saját nyelvükön köszöntik föl, míg az idegen hálából viszont magyar szavakban rögtönöz viszonzást.

Általában a díszlakomák rendezésében Budapest kiváló helyen áll. Nincs nevezetes esemény, örömhír, író, színész, közhivatalnok jubileuma, hogy az lakoma nélkül lefolyjon, s ha országos csapás jön: árvíz, tűzveszélyek, vagy külföldi nagy szerencsétlenség, földrengés, hajóelsüllyedés: akkor meg a szenvedők fölsegélésére rendeznek itt hangversenyt, tombolát, hölgybazárt, s ennek a vége is díszlakoma. S ezeknek a becsét a pohárköszöntők sora határozza meg, miben hazánkfiai valódi virtuózok. Oly emberek, akik máskor hallgatagok, pohárköszöntéskor Demosthenesekké válnak; komoly férfiak ajkáról szikrázik a humor; a vége a toastnak a vendégsereg üdvriadalában vész el.

S ha már a közlakomákról szóltunk, a rokontermészetű bálokat se hagyjuk említetlen. A budapesti nyilvános bálok is többnyire valamely jótékony céllal vannak összekötve. Legnépesebb szokott közöttük lenni a jogászok bálja, azután az orvosoké, a technikusoké, az építészeké; de legfényesebb az athléta bál. Ezekben azonban csak külön meghívókkal megtisztelt közönség vehet részt. Vannak azután jótékony egyletek által rendezett calicot-bálok (ahol senki sem visel calicot-t) és álarcos bálok (ahol senki sem visel álarcot). Ezekben mindenki megjelenhet, aki elegánsul van öltözve. Vannak aztán végre a nagy közönség számára rendezett álarcos bálok, ahol nincs föltételezve a viselet díszessége; ezekben aztán egész fesztelenül megy a mulatság. E bálok majdnem mind a nagy Vígadó termeiben tartatnak.

A magas aristocratia pedig a saját palotáiban, vagy a nemzeti kaszinó termeiben szokott rendezni zártkörű táncvigalmakat, melyek csak a társadalom legfelső tízezrének a legfelső száza részére vannak nyitva.

Farsangon különben az egész ég tele van hegedűvel, s aki a poharat a fenekéig szereti kiüríteni, ahol a seprűje van: elvágtathat ugyanegy órában a Vígadó elite báljából a külvárosok táncszalonjaiba s tanulmányozhatja az ethnographiai különbséget ugyanazon népfajnak két különböző meridianus alatt kifejlett szokásai között.

Nincs mulatság, bál, közlakoma cigányzene nélkül. Egy prím hegedűs, két kontrás, egy brúgós, egy klarinétos, meg egy cimbalmos – s teljes a banda. Trombita, fagót, fuvola, dob, pengető szerszámok hiányoznak belőle. S ezek a cigány bandák nemcsak a fővárosban, de a vidéki városokban is az értelmi képzettség azon magaslatán állnak, amelyen zenészek szoktak állani. Ismerik a hangjegyeket, de legtöbbnyire finom hallás után játszanak és hangjegyek nélkül úgy, hogy az ilyen cigánybanda egy hallásra eljátssza az új melódiát. Fejükben hordják az egész repertoirt; százait a nemzeti népdaloknak, a hallgató nótákat, a régi magyarokat; a mellett többféle királyhymnuszt, osztrákot, angolt, oroszt, németet, majd a Rákóczi-indulót és a Marseillaiset; a legrégibb és a legújabb keringőket, egész operarészeket, s azokat a prímásnak egy intésére rögtön eljátsszák a legcorrectebben. Bámulatos az emlékezetük és a zeneérzékük. Ha az ivótársaságba, a vendéglőbe egy jól ismert pártfogó belép véletlenül: rögtön rákezdik neki „az én nótámat” (t. i. a patrónusét). Maga a prímásuk hegedűvirtuóz, aki bátran versenyezhetne sok híres koncertistával. A mellett jó cimbora. Csak úgy poharazik, mint a házi gazda; de soha le nem issza magát. Részeg cigányt ritkán látott a világ. Mikor kitalálta a hallgatója kedvenc nótáját, a fülébe húzza s maga is osztozik annak elragadtatásában. S van a művészetében valami elbűvölő varázs, mely az idegent is magával ragadja. A fővárosi cigány egyúttal tisztességes polgár, aki adóját megfizeti s jámbor családi életet él. Egyik leghíresebb prímásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott; pap és ügyvéd is vált közülök. E cigánybandáknak legtöbbje beutazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párizsban, Londonban, még az óceánon túl is; de azért csak visszakívánkoztak haza; mert másutt talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a cigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon.

Ájtatosságok

Eddig csak világi mulatságaiban szemléltük Budapest lakosságát; most keressük fel ájtatosságai közepett.

Ez áhítat tanújelei maguk a templomok. Budapest díszes egyházait nem az uralkodók, nem a főpapok építtették, hanem maguk a felekezetek saját áldozataikkal: római katholikusok, görögök, reformátusok, evangélikusok és zsidók egyaránt. S ezek a templomok mindig telve vannak s egyre újakkal szaporodnak, mert a régiek nem képesek befogadni az ájtatoskodókat. A magasan kiemelkedő Lipót-városi bazilika építési költségeinek tetemes részét maga a főváros fedezte saját jövedelméből, tehát hozzájárult minden felekezet a maga adófilléreivel. S minthogy a főváros maga a patrónus, annál fogva az a sajátszerű helyzet fordul elő, hogy amidőn a plébános-választásnál (tizennégy plébánia van) a képviselő-bizottság szavazatai beadatnak, a nem római katholikus városi képviselők is hozzájárulnak a választáshoz. S görögök, protestánsok és izraeliták éppen olyan buzgósággal igyekeznek a legérdemesebbnek tartott jelöltet diadalra juttatni, mint a saját felekezetebeli választó tagok. Ennek talán sehol a világon nincsen párja.

Vannak ünnepnapok, melyeken az áhítatosság átlépi a templom küszöbeit s kilép a fűvel behintett utcákra.

A sátoros ünnepeken, úrnapján a fényes szertartású körmenetek alatt szünetel sok utcán a közlekedés.

Föltámadás napján a buzgó néptömeg fedetlen fővel, zsolozsmát énekelve követi a fényes mennyezet alatt körülhordott oltári szentséget és Krisztus-szobrot, a teljes ornátusban kísérő papokat templomról templomra.

Pár évtizededdel ez előtt az egész nagy böjtben végig járták a nagy Stáció-utcát a munkásosztályból összesereglett körmenetek. Ez utca végén van egy tér és halom; azon áll a kálvária. Magának az utczának a házain a templomtól elkezdve voltak a „stációk” fülkéi, melyekben freskó-festéssel voltak ábrázolva a „passió” egyes részletei. Minden ilyen fülke előtt megállt és letérdepelt a sokaság, s a vezérférfiú kis könyvéből fölolvasá az ide vonatkozó részletet, melyet a többi hívek halk hangon utána mondottak. A szent képeket a háztulajdonosok virágokkal és égő lámpákkal rakták körül e napokon, bármely hitfelekezethez tartoztak is. Manapság már, minthogy a város terjedése miatt a kálvária-dombot messzebbre fogják kihelyezni, az újon épült házakon nincsenek többé „passió”-képek; az ájtatos körmenetek kívül esnek a járt utcákon. Hanem azért a régi áhítatosságot megtaláljuk a külvárosi búcsúk napjain, melyek az illető templomnak nevet adott szent naptári évfordulóján szoktak egészen falusi búcsúk mintájára megtartani.

A fővárosi ájtatos ünnepélyek fénypontja az ország első nemzeti szentjének, István királynak, nyár derekára eső ünnepe. Ezt Buda várában szokták megtartani. Augusztus 20-ikán már korán reggel cserággal díszített sorkatonaság alkot élő korlátot a helyőrségi templomtól kezdve a királyi várpalotáig. A katonai sorfalak mögött hullámzó közönség tízezerenként számítható. S azonkívül minden utca, minden tér ablakai rakva hölgynézőkkel, s földíszítve szőnyegekkel, virágfüzérekkel és zászlókkal. A körmenetet, mely a királyi palotabeli Zsigmond-kápolnából indul ki harangzúgás között, a katholikus legény-egyesületek nyitják meg, követve fehérbe öltözött koszorúzott leánykák seregétől; utánuk jön a díszszázad (hajdan polgárőrség) tábori zenével. Ezeket követik a budapesti plebánusok, kik után négy káplán emeli vállain a pompás ereklyetartót, melynek kristályfödele alatt az ősi ereklye, az első király jobb keze látható. Két oldalt sorfalat képezve a koronaőr-drabantok lépdelnek, skarlát dolmányokban, acél sisakkal a fejükön, széles csatabárdot tartva kezükben. A „szent jobb” mögött halad a főpapság, apátok, kanonokok, stb., és végre a hercegprímás bíbornoki pompájában, fényes papi kísérettel, előkelő polgároktól emelt mennyezet alatt; kíséretéhez csatlakoznak a katholikus kormánytagok és főurak s a főváros oszlopos hivatalnokai. Az egész díszmenet a helyőrségi templomba vonul át, ahol a hercegprímás tartja a fényes misét, melyet emel a magasztos oratórium a főváros polgárai és hölgyei karától előadva. Az isteni tiszteletet hazafias irányú, emelkedett szellemű egyházi szónoklat fejezi be, melynek előadója megáldja a királyt, a hazát és a kereszténységet. Innen a várkápolnába tér vissza a menet, ahol a hercegprímás, az ereklyetartó födelének fölemelésével, bemutatja a tért ellepő sokaságnak a királyi jobb kezet. E nemzeti ünnepre az ország minden részéből százezernyi látogató szokott fölseregleni. Az 1891-iki ünnepnapi munkaszünetről szóló törvény Szent István király napját általános nemzeti ünneppé emelte, melyet ezentúl minden vallásfelekezet tartozik munkaszünettel megülni.

Hasonló, általánossá vált kegyelet ünnepe a halottak és mindenszentek napja Budapesten. Megnépesülnek ekkor a temetők, kivirágoznak a sírok; gazdag és szegény egyaránt siet a maga kedveseinek elvinni a kegyelet koszorúját; este kigyulladnak a sírokon az örök világosságot jelképező lámpák, viaszgyertyák, az egész temető egy csillagokkal elborított nagy kertnek tűnik föl. A főváros és az ország által emelt pompás mauzóleumok: Batthyány Lajosé és Deák Ferencé, nagy pompával vannak földíszítve és kivilágítva, s ezeket késő estig sűrű néptömeg látogatja, reggeltől esthajnalig járnak a koszorúkat vivő testületek, az egyetemi tanulók tömegestül, kik a nemzet nagy halottjainak sírjait megkoszorúzzák s azok előtt lelkesítő emlékbeszédeket tartanak s nemzeti hymnusokat énekelnek. Sorba érkeznek más testületek is meglátogatni a magok halottjai sírját: színészek, legény-egyesületek, munkások, tűzoltók, dalkörök, a Budapesten lakó lengyelek, mind a temetőbe sereglenek e napon megújítani kedves halottaiknak emlékezetét. Azok a temetkezési díszmenetek pedig, melyekkel az országnak egy-egy nagy halottjait végnyugalma helyére kíséri a nemzet, az Akadémia palotájának előcsarnokában fölállított ravataltól a Kerepesi-úti temetőig, mind a gyászpompa, mind a tömeges részvét impozáns jeleneteit szokták megragadó képekben fölmutatni, melyeknek legszebb jellemvonása az, hogy az egész nagy közönség gyalog kíséri ki sűrű zárt tömegben a városon végig egészen a sírig felejthetlen halottját.

Társadalmi és politikai élet

A budapesti népéletet általában kevéssé tarkítja más fővárosok könnyűvérű zajos mulatozása. A diákéletből hiányoznak a Burschenschaftok: nincsenek couleur diákok s az azokkal kapcsolatos zajos commersek és paukereiok. Nem látni a müncheni Salvator-ser kimérésénél ismeretes széles jókedvet, a mesterlegények fölszabadításának ceremóniáit. Nincsenek mabillek, closerie des lilask, moulin rougeok, s a ledér mulatozásnak hasonló szabadalmazott fészkei.

Orfeuma, énekes kávéháza ugyan van Budapestnek is elég; de azokat csak egy bizonyos társadalmi vonalig terjedő közönség látogatja, mások csak ritkán kíváncsiságból, s külső fényre mind ezek a külföldiekkel nem vetekedhetnek.

A helyett a komolyabb látványosságoknak nagy kedvelője a budapesti nép. Nincs olyan osztály, mely a múzeumokat ne látogatná. Minden kiállításnak, képtárlatnak nagy közönsége van; s a színházak minden szakasza megtelik még a Shakespeare és Sophokles tragédiáira is. Hogy Budapesten nyáron át is folyvást két színházban lehet előadásokat tartani, bizonyítja, hogy azok a néposztályok, melyek nyaralni nem mehetnek, a művészetben keresnek üdülést. Komoly természetű fölolvasásokon, minőket a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy- és Petőfi-társaság s számos tudományművelő társaságok rendeznek, az Akadémia üléstermei rendesen megtelnek érdeklődő közönséggel.

Sokat tesz a lakosság nyári enyhülésére különben a budapesti fürdők nagy száma és kényelmes berendezése is. Nyolc különböző fürdőben lehet válogatni, s az oda utazás a Lukács-fürdői „sárga rigókon” nem kerül többe hat krajcárnál, sőt ingyenes népfürdők is vannak.

A társadalmi tömörülés elősegítésére szolgál a számtalan klub, egyesület és kaszinó. Minden iparos osztálynak van saját egyesülete, társalgáson kívül jótékony célokkal is összekötve, s minden városrésznek van kaszinója. Emezek közt legkiválóbb a Széchenyi István gróf által a harmincas években alakított első „Nemzeti kaszinó”, mely saját palotájában, igazi főúri pompával van berendezve s gyűlhelyéül szolgál az ország előkelőségének, főnemeseinek és tudósainak. Könyvtára egyike a leggazdagabbaknak.

Azon kívül vannak az Országos kaszinó, a tisztviselők társasköre, a különböző városrészek külön társaskörei, s még néposztályok és foglalkozási szakmák szerint szervezett társasegyletek is. Továbbá az athleták, a tűzoltók, a mentők társulatai; az írói és művészi egyletek, a hírlapírói „Otthon”, s különösen pártklubok. Még tartja magát régi hírében a lövölde; de már nem olvassuk rendes bulletinjeit a lapokban; a dalegyletek csak extravillán működnek, s az egyenruhás veterán-egyletek csak egyszerű temetkezési kíséretté szálltak alá.

A budapesti közönség különben nagyon szereti a látványosságokat. Az udvar jelenléte alkalmával a királyi vár kapuja, a fölvonulások órájában a két hídfő mindig népsokaság által van megszállva; még az országház kapuja előtt is kíváncsi néptömeg verődik össze, mely a híres embereket óhajtja látni.

Nagy vonzóerőt gyakorol maga az országház is, melynek karzatai rendesen tömve vannak a közönség minden osztályából való látogatókkal.

Mikor aztán a képviselőválasztás ideje közelít, akkor politikai klubbá alakul át minden egyesület. Nincs kávéház, vendéglő, ahol egyik vagy másik jelöltnek a pártja tanyát ne ütne, s ezt jelzi a kapu fölé kitűzött nagy nemzetiszín zászló, a jelölt nevével.

Hat héttel a választás előtt már megkezdődik a munka. A választókerület legtekintélyesebb polgárai fölhívást intéznek plakátok útján a párthívekhez, hogy a jövő vasárnapon gyűljenek össze nagy számmal a megjelölt helyiségben. Ott azután megválasztják a százas bizottságot, s megbízzák azt, hogy huszonöt hintóra ülve vonuljon föl a kiszemelt jeles férfiúhoz, akiben a párt közbizalma egyesül, s kérje föl őt a jelöltség elfogadására. A nagy férfiú enged a megtisztelő fölhívásnak s a százas bizottsággal együtt visszatérve a gyülekező helyre, kinyilatkoztatja, hogy büszkének érzi magát, ha ezen kerület érzelmeinek tolmácsa lehet a jövő országgyűlésen. Az alatt megválasztották az elnököt, két alelnököt, három jegyzőt és egy pénztárnokot, aki az alkotmányos működés költségeit fogja elintézni. A szükséges összeg nagy hamar alá van írva. A választás költségeit a párthívek viselik. A legelső kiadás száz, vagy kétszáz, vagy ötszáz zászlónak a beszerzése, a jelölt nevével ellátva. Minden házi úrnak kötelességévé van téve egy ilyen zászlót a háza padlás-ablakába kitűzni. Ekkor a jövő vasárnapra kitűzetik a nagy gyűlés, melyen a jelölt programbeszédjét meg fogja tartani.

De már akkorra az ellenpárt is szervezkedett, s egy más nyilvános téren vagy teremben megtartandó gyűlést hívott össze. Már erre a nagy gyűlésre száz hintóval mennek a jelöltért, s minden kocsis mellé ül egy zászlót lobogtató polgártárs. Az utcán párt szerint éljenezik vagy a kocsiban ülő nagy embert, vagy az ellenfelét. A programbeszéd nagy lelkesedés között megtartatik, egy óra legalább megkívántatik hozzá. Akkor az egész közönség hazáig kíséri a maga jelöltjét; a két párt gyakran összetalálkozik az utcán. Nem inzultálja senki az ellenfelét, csak a saját jelöltjét éljenezi, s aztán számlálja, hogy hány kocsival voltak amazok. A jövő fölvonulásnál két annyival fognak kirukkolni.

A következő vasárnapra tűzetik ki a nagy pártlakoma ötszáz terítékkel. Amit nem szabad az „etetés-itatás” rovatába sorozni; mert a fővárosi választópolgár a saját költségére lakomázik s ott a „tisztelt jelölt” nem „gazda”, hanem „vendég”.

De a közbeeső idő sem foly le tétlenül. Minden utcaszegletet, házoldalt, épületállványt tele ragasztanak a jelöltet éljenező hirdetményekkel és öles fölhívásokkal. Ha az egyik jelölt színe vörös, akkor a másiké zöld; ugyanilyen színű tollakat visel minden vele tartó polgár is a kalapján, a választmányi tagok pedig szalagcsillagot is a gomblyukban. – Az alatt folyik minden kávéházban, minden kocsmában a kapacitálás. Elővesznek minden furfangot, kecsegtetést, ijeszgetést, hogy az ingadozókat a saját pártjukra térítsék. Tisztességes emberek olyan gorombaságokat mondanak egymásnak, hogy máskor párbaj lenne belőle. Most minden szabad. Apák a fiaikkal, feleségek a férjeikkel otthon összevesznek. Nem lesz belőle sem kitagadás, sem válópör. Most minden szabad.

A párt organizálja magát. Minden utca kápláraljakra van fölosztva: egy ember felelős tízért, hogy azokat együtt tartja és behozza. A nagy lakomán lelkesült áldomásokat mondanak, melyeknek mindegyike egy-egy programbeszéd. A párt hírlapjai megtelnek velök. A programbeszédeket pedig kinyomatják, s azokat, többnyire a jelölt arcképével ellátva, ingyen osztják úton-útfélen. Permanens hivatalt állítanak föl, mely rendes statisztikát készít a választókról, ki tartozik ide, ki amoda, ki mit mondott? Ki volna rá hatással, hogy megnyerhető legyen? Mind a két párt arra az örvendetes eredményre jut, hogy legkevesebb tíz szavazattal, de biztosan győzni fog. Ezer meg ezer a szavazó! A jelöltnek még egy programbeszédet kell tartania, hogy az ellenjelölt beszédében mondottakat ellensúlyozza. Arra természetesen az ellenjelölt megint tart egy visszafelelést, amely állását újra megerősíti. Következik egy táncvigalom, melyen a jelöltnek ki kell magát tűntetnie, mert a hölgyeknek nagy hatása van a választásokra. Ifjú honpolgároknak, kik a választási mozgalom alatt jönnek a világra, természetesen mind a „képviselőjelölt” a keresztatyja. A fiatalság fáklyászenével tiszteli meg a pártja jelöltjét; lelkes szónoklatok és a Rákóczi-induló hangjai elevenítik föl az utcát. Új dalt komponálnak a jelölt tiszteletére s azt a dalárdák eléneklik. Az ellenjelölt tiszteletére is íratnak versek, de azok már épen nem hízelgő tartalmúak. A városrész legszélesebb utcáján két átelleni három-emeletes háznak a padlásáról egy kötél vonatik keresztül, s arról egy óriási zászló leng alá a jelölt nevével. Természetesen az ellenjelölt részéről is hasonló történik. Lényegesebb munkát végeznek el a párt kortesvezérei, kik reklamációk útján igyekeznek az ellenpárt táborából, amit lehet, „lefaragni”, ellenben a saját híveinek megtámadott jogát fenntartani. Ez kellemetlen munka. Végre, mikor elkövetkezik a nagy választási nap, már korán reggel összesereglenek a választók a kijelölt külön gyülekező helyre s onnan gyalog, elől vitt zászlók lobogtatása és zeneszó mellett vonulnak a választás színhelyére. S ott mindenik párt megbízza az elnökét és alelnökét, hogy mint bizalmi férfiak képviseljék a szavazatszedő urnánál a pártot; azok ügyelnek föl a szavazók személyazonosságára és hogy nem megy-e valaki kétszer szavazni. A pártelnök ajánlja a jelöltet pontban 8 órakor még más 10 választópolgár aláírása mellett s pontban 8 ½ órakor kívánja a szavazatot, amit a választási elnök ünnepélyesen kijelent. Kezdetben húszával bocsátják be párt szerint a szavazókat. Délig egyenlő lépést tart mind a kettő. Délután az egyik párt megcsappan. Már akkor csak öt percenként küldenek be egy-egy szavazót. Az ellenpárt felülkerekedik. De azért nem hagyják abba a harcot. Megindulnak hintókon, omnibuszokon, tejes-szekereken az elszórt híveket összeszedni, s nagy az öröm, mikor visszatér egy kocsi a megkapott szavazóval. Most kell vigyázni a vezéreknek és káplároknak, hogy a szállingó híveket az ellenfél el ne kapkodja; nyargoncok vágtatnak a hírlapokhoz a bulletinekkel: mennyi a vörös toll száma, mennyi a zöldé. Az utcákat ellepik a néptömegek. Mindenki lázas izgalomban jár-kel. Végre megérkeznek az omnibuszok, a tejes-szekerek. Nagy az örömriadal az ellenpártban: „Itt vannak az extravillánok!” Azok korábban nem jöhettek, mert a mezei munkával voltak elfoglalva. Ezek megint helyreütik az egyensúlyt. De más sem volt rest! Azok meg rezervában tartották a százas bizottságot, s mikor már az ellenpárt biztosnak hitte a diadalt, akkor berukkolnak, és mire az éj beáll, csakugyan megszerzik nehány szavazattal a többséget. De még a kórházból is elhozzák a betegeket – szavazni!

Mikor aztán az elnök bezárta a választást, kihirdette az eredményt: akkor fölzendül az örömriadal a győzelmes pártban. Most már kétszáz kocsival vonulnak a megválasztott képviselőért, akit öt fehér lovas, elől-hátul föllobogózott hintón visznek a választás színhelyére a mandátumot átvenni. Amíg odáig eljut, a kocsija megtelik bokrétákkal és koszorúkkal, melyeket a szép hölgyek az ablakokból hajigáltak le. Két felül lobogó inges-gatyás lovasok bandériuma kíséri; az egész utca tele van repülő zászlókkal és éljen kiáltozással.

Hát bizony Budapesten így megy a képviselőválasztás. Nem tesszük a kezünket az ölünkbe, hanem megteszünk mindent a hazáért. Aki győzni akar, küzdjön érte!

A királykoronázás

A magyar királykoronázás ünnepe a legfényesebb nyilvánulása a magyar nemzeti életnek, s mivel ennek színhelye most már Budapest, a fővárosi életnek is.

Maga az alapeszme, mely a koronázáshoz van kötve, – mióta a választott német császárság megszűnt, – egyetlen a népek életében. Más országokban a koronázás ünnepén az ország nagyjai esküsznek hűséget a felkent uralkodónak. De a magyar király koronázási ünnepélyén a király esküszik hűséget a nemzetnek, a király tesz fogadást, hogy az ország törvényeit meg fogja tartani s másokkal is megtartatni, Szent István birodalmát pedig a világ bármely részéből jövő ellenség ellen meg fogja oltalmazni.

A magyar király jelvényei: a korona, a palást, a kormánypálca, a pallos, az ország almája; mind ősi szent ereklyék, melyeknek varázsát a sok százados alkotmányos és létért való küzdelem biztosította.

A szertartás rendjét az országgyűlés határozza meg, miután maga a koronázási ünnepély is egy országos ülés számban megy. A parlament pedig ennél megtartja szigorúan a hagyományt. Már a koronázást megelőző napon megkezdődnek a szertartások. Az ország zászlósai felnyittatják a korona és egyéb jelvények szekrényét s azoknak rendben találtatásáról jelentést tesznek a felségnek. Valamennyi vármegyéből felgyülekeznek Budapestre a megyét képviselő lovas bandériumok. A Lánchíddal szemben, a pesti Dunaparton van emelve a koronázási domb, melyhez az ország összes vármegyéi küldtek föl földet.

Most uralkodó dicső királyunk koronázása napján már reggel öt órakor talpon volt az egész város s reggel hét órakor a díszfogatok sokasága s a pompába öltözött lovagok mind együtt voltak a királyi vár udvarán. Fél óra múlva harsogó trombitaszóval jött ki a várkapu alól egy csapat huszárság, utánuk az udvari apródok, a testőrség, a miniszterek és országnagyok, a császári és királyi ház tagjai s azután a király, magyar tábornoki egyenruhában – mind lóháton. A bandériumok és a közönség lelkesült éljenzése üdvözölte a királyt. Utána jött a királyné ugyanabban a koronás üveghintóban, melyben felséges elődje járult a koronázás elé. A hintót nyolc fehér ló vonta lassú lépésben. A királynén fehér selyemruha volt, csipkékkel és gyémántokkal díszítve s a fején brilliantoktól ragyogó korona. Utána hat pej lótól vont hintón a főudvarmesternő és azután a császári és királyi főherceg és főhercegnő s a palotahölgyek. A menetet a magyar testőrség másik csapata zárta be. Az egész menet a budai plébánia-templom elé vonult, ahol a lépcsőzetnél a püspöki kar fogadta a királyt. Maga a koronázási szertartás egy óráig tartott. Az esztergomi hercegprímás kente föl a király homlokát a szentelt chrysmával s a nádort helyettesítő miniszterelnökkel, gr. Andrássy Gyulával együtt helyezé fejére Szent István koronáját, övezé dereka körül az ország pallosát, s csatolta vállára az első királyné által hímezett, szent alakokkal gazdag királyi palástot. Ez alatt Liszt Ferencz koronázási miséjét zengette a templomi chorus.

Mikor a megkoronázott király az oltár zsámolyáról fölemelkedett, a magyar miniszterelnök hármas „éljen” kiáltással üdvözlé a fölkent uralkodót, mit a templom százszorosan zengett vissza; de az éljen kiáltás kihatott az utcára s aztán végig zúgott az egész városon. E szertartás után a királyné, kinek vállát érinté a korona, és fenséges gyermekei visszatértek a várpalotába: a megkoronázott király pedig az ország nagyjaival, a testőrség által kisérve, gyalog a Szent János, vagy mai szokásos nevén helyőrségi templomig vonult; az utca nemzeti színű posztóval volt bevonva. A magyar pénzügyminiszter lóháton ülve, két zacskóból arany és ezüst koronázási emlékpénzeket szórt a sokaság közé, mely a díszmenet elvonulta után, hagyományos szokás szerint, neki esett a szőnyegül szolgált posztónak s azt késekkel feldarabolta emlékül. A Szent János templomában a koronás király a tanácsosai által ajánlott kitűnőségeket Szent István kardjával „aranysarkantyús vitézekké” ütötte.

S ekkor megkezdődött az alkotmányos eskületételre való felvonulás: a budai vízi kaputól, az Albrecht-úton, a Lánchídon végig egész az eskütérig. Elől vonultak a huszárok, utánuk az udvari csatlósok skarlát öltönyben, azután a pálcahordók díszöltözetben. Rendre jöttek a megyei bandériumok, mindenféle középkori szabású díszöltözetekben, panyóka mentékkel és farkasbőr kacagányokkal, sastollal és kócsagos kalpagokkal; Mária Terézia korabeli hímzett dolmányokban és skófiummal kivarrott Zrínyi-mentékben, megyei zászlókkal; azután megint egy csapat nemes apród, aranyos veres ruhában. Most jött az örege! A főrendek, a zászlós urak, kincseket érő drága díszruhákban, telivér paripákon, a lovagrendek vitézei teljes ornátusban; aztán a zászlókat vivő főurak, kik rendre egyikét emelték azoknak a selyemlobogóknak, amelyek a magyar király birodalmához tartozó és tartozott hűbéres tartományok címereit viselték. Közben elválasztva magában a Magyarország heroldja: széles tollas kalapban, országcímerével a mellpalástján, hírnöki buzogányával a kezében; az országbíró az ország kormánypálcájával, a horvát bán az ország almájával, azután a felelős miniszterek, majd a főhercegek, végül a kettős keresztet emelő püspök, mind lóháton. Ekkor léptetett aztán hófehér paripán a király, Szent István koronájával a fején, palástjával a vállán, kardjával az oldalán. Utána a püspöki kar, valamennyi főpap lóháton, teljes egyházi ornátusban, lovaikat csatlósok vezették. S amilyen hosszú volt az út a budai Szent János templomtól a pesti Plébánia-térig, olyan sűrűn volt megrakva minden emelvény, tribüne és ablak lelkesülten éljenző közönséggel.

A Plébánia-téren lépcsőzetes emelvény volt felállítva s drága szőnyegekkel beterítve: ennek a két oldalán foglalt helyet az országgyűlés mindkét háza. A király az emelvényhez érve, könnyedén leszökött lováról s szilárd lépésekkel haladt fel az emelvényre. Előtte a főlovászmester haladt az ország pallosával s a püspök az apostoli kereszttel. Utána az érsekek, a miniszterek s a testőrök kapitánya. A püspökök és a főnemesek lóháton ülve fogták körül az emelvényt. S itt az Isten szabad ege alatt, arccal napkeletnek fordulva, jobbját három felemelt ujjával az égre tartva, baljában a feszületet szívéhez szorítva, mondá el a király a hercegprímás előmondása után a hitlevélre letett esküt, melyben magát az ország alkotmányának megtartására kötelezi.

Az egész közönség fedetlen fővel, mély csendben hallgatta az esküt. Az eskületétel után a miniszterelnök jelt adott az üdvriadalra, melyet túl nem bírt harsogni sem a sortüzelés, sem a dobok pörgése, s a Gellérthegy ágyúi is csak emelni bírtak. Ezen esemény emlékére nevezzük az egykori Plébánia-tért „Eskü-tér”-nek.

Az eskü letétele után az apostoli király ismét leszállt az emelvényről, felült a lovára, s a díszmenet az előbbi rendben vonult a koronázási domb felé. Ide érve, a király gyors vágtatással fölnyargalt a koronázási dombra. A fehér paripa, mintha maga is tudná, milyen magasztos tény eszközéül volt kiszemelve, fenn a dombon folyvást két lábára ágaskodva toporzékolt. A király (első lovas az országban) bizton ülve a nyeregben, fordítá a paripáját a világ négy sarka felé, megtéve a hagyományos négy vágást Szent István pallosával annak jeléül, hogy ezt az országot bármely oldalról fenyegető ellenség ellen is meg fogja védelmezni.

Ez volt a befejezése a korszakot alkotó alkotmányos nemzeti ünnepély hivatalos alakjának.

Következett rá a formaszerinti királyi ebéd a budai várban, melyben az ételeket csak felhordták és kivitték. Ez is a programba tartozik s ez fejezi be az ünnepélyt.

A pesti Városligetben pedig megtartották a hagyományos néplakomát, az ökörsütést és borosztogatást.

A koronázás alkotmányos fontosságú ünnepélye után következett másnap (pünkösd vasárnapján) a főváros örömünnepe, mely a legszebb népies jelenetek sorozatával kezdődött. Még akkor Buda és Pest két külön város volt, a két főváros vonult a király elé, a nép ajándékait hódolata jeléül bemutatni.

A fölajánló küldöttséget az országgyűlés elnökei és a kalocsai érsek vezették a királyi pár elé; a kenetteljes szónoklat s az arra adott kegyes válasz után megkezdődött a fölvonulás. Legelől ment száz fehérbe öltözött leányka, nemzeti szín és kék vállszalagokkal, kezeikben rózsákkal telt kosárkák. Utánuk lépegettek a sütők és cukrászok válogatott legényei, fehér öltözetben, kék sipkákkal. A sütők kolosszális cipót emeltek vállaikon, a cukrászok a király kardvágását a királydombon remekül utánzó cukrász-művet. Következtek a mézesbábosok, lobogós ingujjú, rojtos gatyás, piros mellényes fiúk, aranyos méhkassal mutatva be a hozott lépes mézet. Ezeket követte a kék ruhás halászok csoportja, kik egy-egy hatalmas vizát és tokot cepeltek szájánál-farkánál rúdra kötve. Nyalka csikósok csapatja délceg fiatal mént vezetett elő, mely még nyereg alatt nem volt. Tarkította a menetet a városi lovas huszárok dandára, kiket cigány zenekar kísért, nemzeti indulót harsogtatva. Azután döcögött két kis tarka lótól vontatva a hentesek díszszekere, fölkoszorúzva; mellette a hímzett fehér kötényes böllérlegények, nemzeti színű zászlókat lobogtatva, a szekéren pedig négy ártatlan hajadon őrzött fehér báránykákat és borjúcskákat. Nyomukban robogott tizenkét megtermett mészároslegény hófehér ruhában, derék, szép fehér hízott tulkot vezetve aranyozott szarvánál. A hízott göböly arany rojtos veres bársonytakaróval volt fölékesítve. Majd a kádárok érkeztek nagy trombitaszóval, négy lovas fogaton két hordó bort hozva. Tarka képet nyújtott a kertészek fölvonulása, szép leányok, délceg fiúk, amazok fehérben, ezek feketében, szalagokkal, bokrétákkal s kertészeti eszközeikkel kezeikben; egy négy lovas szekeret fogtak körül, melynek még a kerekei is virágokkal voltak rakva, a szekér pedig festői összeállításban telehalmozva a kerti termények minden fajtáival. Ezeket fölváltá a gabonacsarnok legénysége, búzás zsákokkal megrakott szekerével. De valamennyit fölülmúlta népies pompában a molnárok szekere és annak kísérete; egy egész malmot a benne őrölő molnárral együtt cepelve, egész sereg molnárlegény követte és környezé a szekeret, selyem zászlókat lobogtatva. Ezután következtek a budaiak más rendben és más viseletekben ugyan ily nagy számmal. A két város népe igyekezett egymáson túltenni. A felségek a királyi vár erkélyéről nézték a fényes fölvonulást.

A főváros hódolatának bemutatása után jöttek a lovas bandériumok. Elől a főlovászmester fehér paripán, utána Pest és Buda lovasai, majd a jász-kunok, kiket főkapitányuk vezetett, a Lehel kürtjével oldalán, párduc-kacagánnyal a vállán, igazi mintaképe az ős magyar daliának, és végre a megyék bandériumai; a hány, annyiféle díszmagyar ruhában, mindegyik zászlótartója saját vármegyéje címerét lobogtatá fennen s hajtá meg a királyi pár előtt. Képzeljük hozzá e hosszú, változatos sorban felvonuló díszmenethez az utcasorok és főterek minden talpalattnyi földet ellepő néptömegét, a fellobogózott ablakokban a hölgycsoportok élő bokrétáit, és minden arcon az öröm magasztos kifejezését, a szűnni nem tudó riadalt: „éljen a király!” – Mindenki tudja, mit jelent ez a szó „Van koronás királya Magyarországnak!” – Ez már igazi nagy nemzeti ünnep! Ilyen magasztos jelenetet a magyar népéletből egy ember csak egyszer lásson életében s azt soha ne felejtse!

[1] Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Előbb néhai Rudolf trónörökös főherczeg ő császári és királyi fensége kezdeményezéséből és közreműködésével, most Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő ő császári és királyi fensége védnöksége alatt. IX. kötet, Magyarország III. kötete, Magyar Királyi Államnyomda, Budapest, 1893. 119-168. old.