Budapesti Negyed 53. (2006/3) Jogszabályok és szabályzatok < > Nekrológok
Visszaemlékezések
________________

 

FALK MIKSA

Erzsébet királynéról
Részletek

[...]arra kértem ő felségét, legyen kegyes megmondani, hogy eddig mit tanult és mennyire haladt, hogy aztán ahhoz mérjem azt, amire őt még oktatnom kellend. Ő felsége most elég folyékony magyarsággal előadta, hogy a magyar grammatikát megtanulta, nem szerfelett nehéz irályu magyar könyveket is megérteni képes, de magyar irályban szeretné magát tökéletesíteni s egyszersmind a magasabb szinvonalu magyar irodalommal akarna megismerkedni. A felség előadásából megértettem, hogy amit eddig tanult, az mind jó és hasznos volt, de egyszersmind kissé unalmas is. Föltettem magamban, hogy ezt a hibát, amennyire csak lehet, kerülni fogom, s evégre háromfélét proponáltam ő felségének; először, hogy én neki élő szóval és nagy vonásokban elő fogom adni Magyarország történetét, - a távolabb eső korszakokat lehetőleg röviden, az utóbbiakat részletesebben; - másodszor, el fogom neki hozni, amennyiben azok az ő kis könyvtárában meg nem volnának, a legujabbkori magyar iróknak kitünő műveit, ezeket együtt el fogjuk olvasni s én, amennyire szükséges, magyarázatokkal fogok szolgálni; végre pedig megigértem, hogy valami érdekes munkát keresek ki, melyet "otthon" lefordíthat ugy, hogy én mindig a legközelebbi órában fordítását revideálhassam és arra nézve netaláni észrevételeimet megtehessem. Ő felsége nagy örömmel fogadta javaslatomat és azonnal hozzá is láttunk a munkához.[1]

[...]

Mondhatom, hogy nálánál szorgalmasabb tanítványt képzelni sem lehet. Fordításait kékszinüen vonalazott papirból álló füzetekbe irta, oly korrekten és amellett oly csinosan és tisztán, hogy azért bármely iskolában első eminenssé megtették volna. Még a mai napig is sajnálom, hogy nem kértem el ő felségétől e füzetek egyikét, amely örök emlékét képezte volna ezen fejedelmi asszony bámulatos szorgalmának, pontosságának és rendszeretetének. Csak egyszer történt kivétel. Egyik napon, az óra kezdetén, mikor ő felsége rendesen a fordítási füzetet szokta elémbe tenni, a királyné egy nem éppen tisztasága által kitünő itatóspapirféle lapot adott át, melynek mindkét oldala irónnal volt tele irva. Én bámulva néztem, hogy mi ez? mire a felség, csodálkozásomat látva, megmagyarázta a dolgot. "Tegnap - ugymond - egész nap mindenféle fogadtatásokkal voltam elfoglalva; este udvari hangverseny volt, a hangverseny után pedig olyan fáradtnak éreztem magamat, hogy azonnal lefeküdtem; de akkor eszembe jutott, hogy még nem készítettem el a feladatomat. Elővettem tehát az éji asztalomon fekvő kalendáriumot és a fiókból egy plajbászt, kitéptem egy üres papirlapot a kalendáriumból és az abban foglalt mesés históriáknak egyikét lefordítottam, hogy ön, ha már kötelességemet pontosan nem teljesíthettem is, legalább jóakaratomat lássa" e tényben s ezekben a szavakban oly egyszerű, de szívhez szóló szeretetreméltóság rejlik, hogy annak hatását a gyöngéd érzelmű olvasóra csak csökkenthetném, ha bármiféle magyarázattal kisérném.

E tanórák alig folytak egy-két hétig, és a szoros értelemben vett oktatási jelleg mindinkább háttérbe lépett, annak helyét pedig egy rendkivül kellemes és - amennyire ily körülmények között e szót használni lehet - fesztelen társalgás pótolta.[2]

[...]

Kezdtünk beszélni a napi eseményekről, azután ugy lassacskán átmentünk a politikára általában, s ismét egy pár lépéssel óvatosan előre haladva, ott voltunk a magyarországi ügyeknél. Itt csak annyit mondhatok, hogy még nem találkoztam nővel, aki hazánk iránt oly belső szeretettel viseltetett volna, mit ő felsége, s ki annak érdekében annyit tett volna - hanem persze, hogy tehetett is, mert hiszen császárné és királyné volt, aki ily érzelmekkel viseltetett irányunkban.[3]

[...]

Az oktatásra visszatérve, meg kell említenem, hogy az ujabbkori irók közt nevezetesen báró Eötvös József volt az, kinek művei iránt ő felsége a legnagyobb rokonszenvvel viseltetett. Talán mondanom sem kell, hogy nem a filozófiai és politikai munkák, hanem a költemények voltak azok, amelyek leginkább fölkeltették ő felsége érdekét. E költeményeket egytől-egyig elolvastuk és nevezetesen a "Végrendelet" czimű kis vers volt az, mely ő felségét elragadtatásra birta. "Kár," - mondá ő felsége - "hogy a testvérem, a nápolyi királyné nem tud magyarul, mert ő igen élénk érzékkel bir az ilyenek iránt!" "Ha felséged parancsolja" - mondám - "le lehetne fordítani németre." - "Versben?" - kérdé ő felsége - "mert különben a költemény szépsége eltünnék."[...] Körülbelül egy negyed óra mulva elkészültem a munkával és felolvastam a fordítást, melylyel ő felsége nagyon meg volt elégedve; azonnal el is vette tőlem a parirt és zsebre tette. Másnap azt mondta: "A nápolyi királyné nevében meg kell köszönnöm önnek a fáradságát. A vers rendkivül tetszett a nővéremnek, meg is tartotta magánál a kéziratot."[4] [...] A királyné azon megjegyzésére, miszerint kár, hogy Eötvös oly kevés költeményt irt, azt válaszoltam: bizony kár, hanem azért van ám még egy, amely nincs meg ebben a kötetben!" "Hát hol?" "Sehol, felséges asszonyom, nem szabad azt kinyomtatni; el van tiltva." "Micsoda? eltiltva! hát már Eötvöst is eltiltják? Ugyan mondja meg, mi van abban a költeményben?" Rég vártam erre a pillanatra és azért a "Zászlótartó" kézirata napok óta a zsebemben volt. Fel is olvastam rögtön ő felségének rendkivüli tetszése mellett; magához vette a kéziratot és meg is tartotta!

Midőn a felséges asszony előtt úgy nyilatkoztam, hogy élénk levelezésben állok báró Eötvös Józseffel, ő arra kért, hogy néha-néha hozzam el Eötvösnek egy-egy levelét; és én azóta, valahányszor a bárótól levelet kaptam, melyet indiskréczió nélkül megmutatni lehetett, azt mindannyiszor közöltem ő felségével. Miután pedig erről - amint illik - Eötvöst értesítettem volt, ő is ehhez alkalmazkodott és ezen levelek alakjában a felség előtt el lett mondva sok oly dolog, amit más módon alig lehetett volna tudomására juttatni.[5]

[...]

Máskor valami politikai dologról beszélgettünk; egyszerre e kijelentéssel lep meg ő felsége: "Én úgy hallottam, hogy a legczélszerűbb kormányforma mégis csak a respublika." Körülnéztem, vajjon nem dőlnek-e rám a régi habsburgi császárlak falai, mert ilyet császárné és királyné szájából bizonyosan még nem hallottak. Kérdésemre, hogy kitől hallá ezt ő felsége, azt felelé gyermekkori tanítójától, gróf Majláth Jánostól. Ez csak fokozta csodálkozásomat, mert Majláth Jánost, az ismeretes történetirót mindnyájan fő-főpecsovicsnak tartottuk.[6]

[...]

Széchenyi munkáiról lévén szó, azoknak legfőbbjeit elősoroltam. Mikor előadásomat befejeztem, azt mondá ő felsége: "De hiszen hallottam én még más munkáiról is, valami Blick-ről. Miféle könyv ez?" Olvasóink kétségen kivül emlékeznek még arra a "Blick auf den anonymen Rückblick" czímü sárga könyvre, mely az ötvenes évek vége felé oly nagy szenzációt keltett és melyet a nyomtatás helyéről, Londonból, egyes ívekre szétbontva sok ezer példányban csempésztünk be az országba. Erről a könyvről mindent a világon el lehetett mondani, csak azt az egyet nem, hogy az egy osztrák császárné kezébe való. Át akartam sikamlani e kérdésen egy pár általános frázissal. "Meg van-e önnek ezen könyv?" - kérdé a felséges asszony. "Az egész monarkia területén szigorúan el van tiltva", volt az én válaszom. "Nem ezt kérdeztem" - mondá ő - "hanem hogy megvan-e önnek?" Nem mertem felelni. "Látom már, hogy meg van. Hozza el nekem." - "De felséges asszonyom..." - "Hát ön bizonyosan azt gondolja, hogy nekem nem szabad ilyen könyveket olvasni." Ezzel kivett zsebéből egy kis kulcsot, kinyitotta a mi kis asztalunktól balra álló iróasztalnak egyik fiókját és abból egy kis könyvet vett ki, melyet nekem oda nyújtott. "Ismeri-e ezt a könyvet?" kérdé. Megnéztem a czímlapot: "Der Zerfall Oesterreichs." Ez egy akkorában nagy feltűnést keltett, rendkivül vad röpirat volt, mely közvetlenül az osztrák-porosz háború után megjelenvén, példátlaul durva hangon azt fejtegette, hogy a habsburgi monarkiának további fennállása merőben lehetetlen s annak a legrövidebb idő alatt szét kell hullania. Hogyan jutott e könyv, melyet én természetesen rég elolvastam volt, ő felsége kezébe, mai napig sem tudom. Rábámultam a czímlapra és nem tudtam, mit mondjak. Zavarom még fokozódott, mikor ő felsége folytatta a vallatást: "Ismeri ön e könyvnek szerzőjét?" Hát én csakugyan tudtam, hogy ki irta ezt a rettenetes könyvet. Az valami Lang nevű fiatalember volt, akinek atyja évtizedek óta a császár szolgálatában állott - ha jól emlékszem, a laxenburgi várnak Schlosshauptmannja volt -, és ez a körülmény, mely nyilvános titkot képezett, talán még fokozta is a könyvnek a hatását a nagyközönségnél. Nem tudtam mit feleljek és tettem azt, ami ilyen körülmények közt a legokosabb: hallgattam. "No látom már" - mondá ő felsége - "hogy nem ismeri a szerzőt, de ha ismeri talán annak atyját, hát megnyugtathatom önt, hogy az atyjának e miatt semmi kellemetlensége nem lesz." Ehez hasonló vereséget az én diplomácziám még soha életemben nem szenvedett: nem is tudtam mást válaszolni, mint azt: "Felséges asszonyom, holnap elhozom a Blick-et."[7]

[...]

Egy alkalommal Batthyányi Lajos kivégzéséről volt szó. Ő felsége a legnagyobb figyelemmel hallgatta az erre vonatkozó részleteket és azután azt kérdé az illetőtől, a ki azokat elbeszélte: "Hát ön akkor Pesten volt?" "Nem," vala a válasz. "Hát honnan tudja ezeket a részleteket?" "Benne vannak azok egy történelmi munkában, mely azonban el van tiltva." "Megvan önnek ez a könyv?" Az illető kissé habozott. "Habozásából látom, hogy megvan. Kérem legyen szíves ezt a könyvet nekem elhozni." "De felséges aszonyom. - -"

"Nos mit? Hát a mit minden ember tud és olvas, azt csak nekem ne volna szabad tudnom és olvasnom?"

Másnap a Horváth Mihály-féle "függetlenségi harcz" ő felsége kezében volt és a magas asszony azonnal a legmélyebb megindulással olvasta végig azon részt, mely Batthányi haláláról szól. Azután megnézte a könyvnek a czímlapját: "Ki az a Horváth Mihály?" kérdé, és midőn erre a kívánt választ megnyerte volt azon hozzáadással, hogy Horváth Mihály számkivetésben él és bár bizonyosan szivesen térne haza, de multjával és állásával meg nem fér megkegyelmeztetésért esedezni -, a felséges asszony nem szólt semmit, hanem a könyvet az asztala fiókjába zárta. Erre hetek multak el és a dolog feledésbe ment. Egyszerre csak azt irták a lapok, hogy Horváth Mihálynak a császár és király ő felsége megkegyelmezett. És midőn az ősz történetiró, hazajöttekor, Bécsben megállott, a lapok ismét azt irták: hogy Horváth Mihály Erzsébet királynéhoz lett híva és egy óránál tovább maradt a felséges asszonynál. Volt-e valami összeköttetés amaz olvasmány és Horváth Mihály amnestiáltatása közt? nem tudom.[8]




SZTÁRAY IRMA

Erzsébet királyné kíséretében
Részletek

Jó Isten! hogy a reá következő öt perc nem tudott kiesni a Te időd folyásából!

A tó partján haladtunk előre, az én talpam alatt égett a föld. Éppen a Braunschweigi herceg szobra előtt haladtunk midőn a Királyné, vidáman, mint a gondtalan gyermek, ki nem állhatja meg szó nélkül, ha valami a szemébe ötlik, rá mutat két fára: "Nézze Irma, virítanak a gesztenyefák. Schönbrunnban is vannak ilyen kétszer virágzók s a Király azt írja, hogy azok is virágban vannak".

"Felség a hajó jelez", szóltam s önkénytelen olvastam utána a csöngetésre következő tompa kondításokat...egy...kettő...

E pillanatban jóval előttünk meglátok egy embert, ki mintha kergetőznék, egy útszéli fa mögül kiugrik és a legközelebbi másikhoz rohan; innen átcsap a tó melletti vasrácshoz, majd újra egy fához s ekként közeledik. Hát még ez is tartóztat! gondoltam, önkénytelen követve őt tekintetemmel, mikor ez újból a vasrácsot éri s onnan elugorva, rézsut felénk iramlik. Önkénytelen tettem egy lépést előre s így fedtem előtte a Királynét,Merénylet Erzsébet királyné ellen, fantáziarajz. Kis Ujság, 1898. szeptember 12. de ez most úgy tesz, mint ki nagyot botlik, előre lódul ás ugyanekkor öklével a Királynéhoz súlyt.

Mintha villám sujtotta volna, hangtalanul hanyatlott hátra a Királyné; és én lelkemet vesztve, egyetlen kétségbeesett kiáltással hajoltam fölébe.

Isten Atyám! ha egykor szined előtt állok, számolván a lelkemmel, Te megemlékezel e rettenetes pillanatról!

A halál minden kínja átlovaglott rajtam s bénult ajkaim helyett, lesulytott lelkem riadozva kiáltott megváltó Fiadhoz könyörületért.

És ekkor azt hitem, az ég nyílik meg nekem.

A Királyné fölemelte szemeit, szétnézett, tekintetéből látszott, hogy tiszta öntudatánál van s aztán támogatásommal lassan fölemelkedett a földről.

Egy kocsisember volt ebben segítségemre, áldja meg érte az Isten!

Csodának tetszett, amint most kiegyenesedve ott állt előttem. Szemei fénylettek, arca kipirult, gyönyörű hajfonatai az eséstől megbomladozva, lazán font koszorúként körítették fejét. Kimondhatatlan szép és fenséges volt.

Az örömre vált ijedtség elfulladt hangján kérdeztem tőle: Mit érez Felséged? nem történt baja? "Nem, felelt mosolyogva, semmi bajom sem történt!"

Hogy abban a pillanatban a megátkozott kezében tőr is volt, e pillanatban sem Ő, sem én nem sejtettük.

Ezalatt minden oldalról összefutottak az emberek s a brutális támadáson szörnyülködve, részvéttel tudakolták Ő Felségétől, hogy nem esett-e baja?

Ő a legszivesebb nyájassággal s kinek-kinek a saját nyelvén: németül, franciául, angolul köszönte meg szivességét, erősítve, hogy semmi baja sincs és szives készséggel engedte meg, hogy beporosodott selyemruháját a kocsis végigkefélje.

Eközben odaért a Beau-Rivage portása, ki a kapuból látta a rettenetes jelenetet és sürgetőleg kért, hogy térjünk vissza a hôtelbe.

"Miért - kérdé a Királyné, miközben haját igazgatta - hiszen nem történt semmi, inkább siessünk a hajóra."

Ezzel, bár haját rendbe hozni nem igen sikerült, föltette a kalapját, fogta legyezőjét és ernyőjét, a közönségnek nyájasan köszönt és megindultunk.

"Mondja, mit akart tulajdonképen ez az ember? - kérdé útközben."

"Melyik, Felség, az hôtel portása?"

"Nem, az a másik, az a rettenetes ember".

"Nem tudom, Felség, csak azt tudom, hogy elvetemedett gonosznak kell lennie".

"Talán az órámat akarta elvenni?" szólt egy kis gondolkodás után.

Frissen, ruganyosan járt mellettem; tartásán nem látszott töröttség, karomat nem fogadta el.

Kis idő múlva felém fordult.

"Ugy-e, most sápadt vagyok?"

"Egy kissé, feleltem, talán az ijedségtől."

Eközben a portás utánunk eredve mellém került s azt ujságolta, hogy a gonosztevőt elfogták.

"Mit mond?" - kérdezte a Királyné.

Felelet közben rápillantva, láttam, hogy arca fájdalmasan elváltozik. Ijedten kértem, hogy mondja meg igazán mit érez, nincs-e fájdalma s mialatt látszólag könnyen haladt előre, halálos aggodalommal csüngtem minden lépésén.

"Azt hiszem a mellem fáj egy kicsit - szólt - de nem vagyok biztos benne".

A kikötőbe értünk. A hajóhídon még könnyű lépésekkel jött mellettem, de amint a hajóra léptünk, megszédült: "Most a karját!" tördelte elfuló hangon.

Átkaroltam, de nem birtam fönntartani; fejét a mellemhez szorítva, rogytam térdre a padlón. Orvost! orvost! vizet! kiáltottam a segítségemre siető lakáj felé. A Királyné halotthalványan, csukott szemekkel feküdt karjaim között. A lakáj és mások rohanva jöttek a vízzel. Mikor meglocsoltam arcát és halántékát, szemhéjai fölnyiltak és én mögöttük ott láttam a halált.

Sokszor láttam és fölismertem a megüvegesedő szemekben.

Ez a szörnyű súly, mely mintha a föld alá akarna nyomni, az ő súlya; ez a hidegség, mely a szivemet megdermeszti, az ő hidegsége.

Szívszélütésre gondoltam.

Ekkor egy úr figyelmeztetett, hogy a gép közelében vagyunk, jobb volna a hölgyet a fedélzetre vinni, hol talán magához tér.

Két úr segítségével fölvittük tehát a fedélzetre és végigfektettük egy padon.

- Orvost, orvost, nincs orvos a hajón? - kiáltottam a körülöttünk állók felé, mire egy úr lépett hozzám és fölajánlá a felesége segítségét, ki félig-meddig orvos és ért a betegkezeléséhez. Madame Dardelle vizet, eau de colognet hozatott és azonnal hozzálátott a Királyné élesztéséhez. Ő rendelkezett. Én fölvágtam a füzőzsinórjait, mialatt egy irgalmas nővér homlokát dörzsölte eau de cologne-al.

Közben a hajó megindult; de ingása dacára észrevettem, hogy a Királyné emelkedni igyekszik, hogy füzőjét kihúzhassam alóla.

Most étherbe mártott cukorkát tettem a fogai közé s a remény egy sugara csillant föl bennem, mikor meghallottam, hogy egyet-kettőt harap rajta.

A mozgásban lévő hajón hüvös szellő járt, hozzájárulván, hogy az iszonyú kétségek közt folyt élesztés eredménnyel járjon.

A Királyné lassan felnyitotta szemeit és pár pillanatig úgy feküdt ott, szerte révedező tekintettel, mint aki tájékozást keres aziránt, hogy hol van és mi történik vele. Azután lassan emelkedett és felült. Eközben ketten segítettük és Ő az idegen hölgy felé fordulva, hallhatóan mondta: "Merci."

A lélek, mely ott áll a mesgyén, hol az üdvösség országa határos a kárhozatéval és várja, melyik nyilik meg neki, az érezhet olyat, mint én e pillanatban.

Egy biztató sugara hullt reám felülről a világosságnak, de lelkem már érzi a sötét hullámok hideg szelét, sejti, hogy mikor jön a tengeréjszaka. A Királyné, bár megült a maga erejéből, nagyon törtnek látszott.

Szemei fátyolozottak voltak és ingatagon tétovázva hordozták szomorú tekintetét.

A hajó közönsége, mely eddig körülöttünk csoportosult, hátra huzodott s csak négyen maradtunk a Királyné körül: Madame Dardelle, az apáca, én és hű lakáj Zeilert, kinek magyarul adhattam utasításaimat.

A Királyné előtt térdelve, feszülten figyeltem arcára és fölfohászkodtam kegyelemért az éghez. Tekintete az eget kereste, majd a Dent du Midin akadt meg s lassan lecsuszva, megpihent rajtam, hogy mindörökre bevésődjék a lelkembe.

"Hát most mi történt velem?" - Ezek voltak utolsó szavai; ekkor eszméletlenül lehanyatlott. Tudtam, hogy haldoklik. - Levágtam Mária-congregáció érmemet nyakamról s a szive fülé tettem és kértem a Szent Szüzet, hogy készítse el lelkét a nagy utra. - Consolatrix affictorum!

Eközben Madame Dardelle étherrel élesztette.

A Királynén egy kis fekete selyem figaro volt, melyet, hogy ezzel is könnyítsünk rajta, a mellén szét akartam nyitni. Mikor ennek összetartó szalagjait szétszakítottam, alatta a batiszt ingen a szív közelében egy ezüst forint nagyságú barna foltot vettem észre. Mi ez?! - Egy pillanat mulva világosan állt előttem a megdermesztő valóság. Az inget félrehúzva a szív táján egy kis háromszögletű sebet fedeztem föl, melyhez egy csepp aludt vér tapadt.

Luccheni agyonszúrta a Királynét.

És ott állva az iszonyú valóság előtt, fölemeltem a lelkemet a mi Urunk Jézus Krisztushoz, értünk halálra kinzatott Megváltónkhoz és nem kértem tőle mást csak azt, hogy elbirhassam keresztemet.

Cselekedni kellett. Odakérettem a hajó kapitányát.

- Uram - szóltam hozzá - hajóján Erzsébet osztrák császárné, Magyarország királynéja halálos sebben fekszik, nem szabad Őt orvosi és lelki segítség nélkül meghalni hagyni; kérem forduljon azonnal vissza. - A kapitány szó nélkül engedelmeskedett és Genfnek vette irányt.

Most két sürgönyt írtam, Berzeviczynek[9] és Kromárnak.[10] Ezeket Dardelle úr vette át, hogy partot érve, azonnal feladja.

A Királyné haldokolt.

Odatérdeltem a pad elé, melyen feküdt és imádkoztam. "Vége, vége", hallottam minden oldalról.

Beérkeztünk a kikötőbe; a Királynét rögtönzött hordágyra helyeztük, melyet hat ember emelt. Mielőtt megindultunk, leterítettem nagy fekete köpenyével. Szeliden agonizált a küzdelem minden jele nélkül, de e pillanatban békétlenül fordította oldalt a fejét.

Megindultunk. Fejénél egyik oldalon haladtam én, a másikon egy úr, ki a Királyné fehér ernyőjét vitte, kifeszítve feje fölött.

Utánunk és körülöttünk fölizgatott embertömeg, mely a hajót visszatérni látta, szerencsétlenséget sejtett és összeszaladt.

Szívfacsarón szomorú volt ez a bevonulás, oda, honnét alig egy órája vidáman indult útnak a Királyné. Szobájába érve lefektettük az ágyra. Dr. Golay már helyben volt, kevés időre reá jött a másik orvos. Kivülök én, Madame Mayer, a fogadós neje és egy az hôtelben tartózkodó angol ápolónő voltunk jelen.

Dr. Golaynak megmutattam a sebet, ki azonban sondájával már nem birt beléhatolni, mert a füző eltávolítása után a sebszáj eredeti helyéről elcsúszott. "Nincs semmi remény" - szólt kis vártatva az orvos. - Én ezt úgy is tudtam, de mikor most rövid ridegséggel kimondani hallottam, dermesztő hideg járt át és fogvacogva, gépiesen mondtam utána "Semmi remény!"

És mégis kérve-kértem az orvosokat, kisértsék meg az élesztést. Hasztalan volt minden. Még élt, de már alig lélegzett.

Most jött a pap és megadta neki a generalis absoluciót. Volt-e akkor még benne élet? Vagy azon reményben szárnyalt föl az Ő fenséges lelke, hogy nem várván meg a feloldozást, a menny küszöbén részesül majd a Mindenek Urának áldásában.

Két óra negyven perckor mondta ki az orvos a rettenetes szót. A legszebb, legnemesebb, legtöbbet szenvedett lélek hagyta el a földet s elröppentét csak egy komor szóval jelzik: Meghalt.

Én azt éreztem, hogy most egy, a végtelenbe elhallatszó keserves panasznak kellene betölteni a léget és sírnának a jók, úgy mint az én lelkem sír és jajgat az én áldott Királyném után. Megváltó Jézusom légy mellettem e nehéz órában![11]




[1] Falk Miksa: Erzsébet királynéról. Visszaemlékezések. Bp., Lampel, 1898. 10-11. old.

[2] Uo.: 11-12. old.

[3] Uo.: 12-13. old.

[4] Uo.: 14-15. old.

[5] Uo.: 15-16. old.

[6] Uo.: 20. old.

[7] Uo.: 21-22. old.

[8] Uo.: 29. old.

[9] Titkos tanácsos.

[10] A királyné titkára.

[11] Sztáray Irma: Erzsébet királyné kíséretében. Bp., Szent-István-Társulat, 1909. 239-250. old.

Budapesti Negyed 53. (2006/3) Jogszabályok és szabályzatok < > Nekrológok