EPA Budapesti Negyed 49-50. (2005/3-4) Füttyös Gyuri és a pesti vicctrafikos < > Pedig tervnek milyen szép volt...
   A félmúlt
és a féljelen
      határán

________________

 

Népszámlálások a fővárosban - anno

A XVIII. században Budán 24 ezren, Pesten 21 ezren, Óbudán kevesebb mint hatezren éltek

Budán 489, Pesten 410, Óbudán mindössze 22 nemesi származású személyt vettek nyilvántartásba 1784-1787-ben a korabeli osztrák számlálóbiztosok. A II. József rendeletére a Habsburg Birodalom egész területén megtartott első teljes lélekösszeírás fő értéke, hogy - tekintet nélkül nemre, korra és rangra - mindenkire kiterjedt. Igaz, mivel a felmérés alapvetően katonai célokat szolgált, részletes adatokat csak férfiakról gyűjtöttek. Budán ekkor 24 ezren, Pesten 21 ezren, Óbudán kevesebb mint 6 ezren éltek.

Az első hivatalos, magyar irányítással végrehajtott népszámlálásra - amelyet azóta tízévente ismételnek - 1870-ig kellett várni. Akkor a három település alkotta városegyüttes 280 ezer lelket mondhatott magáénak; háromnegyedük az addigra egyértelműen élre tört, ám még messze nem nagyvárosi arculatú Pesten élt. Az épületek csaknem háromnegyede földszintes volt, ugyanekkor Bécsben 17, Párizsban 8 százalékot tett ki a földszintes házak aránya. Az elmaradottság a katasztrofális lakáshelyzeten is lemérhető. Erről a Székesfővárosi Statisztikai Hivatal első igazgatója, Kőrösy József ezt írta: "Túlnépes lakásoknak azokat tekintjük, melyekben egy szobára öt vagy több lakó esett. Ily egészségellenes körülmények között lakott 78 720 egyén, tehát a lakosság közel kétötöd része, s ezek közül 15 664 pincében! ... Pesten ... kik sűrűbben laknak, mint nyolcával egy szobában, megközelíti a 30 000-et."

Elégnek bizonyult negyed század, hogy Budapest mind népességét, mint külső képét tekintve felzárkózzon Európa nagyvárosaihoz. A városegyesítés utáni ipar fejlődés vonzotta a vidékieket. Három évtized alatt több mint két és félszeresére gyarapodott az itt élők száma: az 1900-as népszámlálás 733 ezer lakost regisztrált, s ezzel Budapest a harminc évvel korábbi tizenhatodik helyről a nyolcadikra lépett az európai városok rangsorában. A polgáriasodással "felvirágzott" a házicselédeknek is. Döntően az irántuk megugró kereslet az oka, hogy az addig jellemző férfitöbbletet - napjainkig megmaradó - nőtöbblet váltotta fel: 1870-ben ezer férfira 910 nő jutott, a század végén 1033. A nagyszabású városrendezés nem javított számottevően a körülményeken, pedig a század utolsó húsz évében 76 ezer - döntően egyszobás - lakás épült; az egy hajlékra jutók száma az átlagos 5-ről 4,8-ra mérséklődött.

A századforduló után Budapest népességnövekedése lelassult, s csak az 1929-1933-as gazdasági válságot követő háborús konjunktúra hatására gyorsult fel. A bevándorlók inkább a város közigazgatási határain kívül telepedtek le. A bűvös egymilliót 1930-ban lépte túl a népesség, s 1941-ig, a következő népszámlálásig nagyjából további 160 ezerrel gyarapodott. Ekkor a peremtelepüléseken mintegy 550 ezren éltek. Habár a század eleji lendületes építkezéseket az első világháború megakasztotta, 1941-ben lényegesen jobb körülményeket jegyeztek fel: száz lakásra a század eleji 482 helyett csak 368 lakó jutott. A villannyal ellátott otthonok aránya 1910-hez képest 18-ról 91, a fürdőszobás lakásoké hasonló szintről 44 százalékra nőtt.

A következő esedékes népszámláláskor - amelynek időpontját előre hozták 1949-re a háborús veszteségek, valamint az alatta és utána történt jelentős népmozgások mielőbbi felmérése érdekében - Budapesten százhétezerrel, csaknem egytizeddel kevesebben éltek, mint 1941-ben. A lakások hozzávetőleg fele szenvedett különböző mértékű károkat, zömüket azonban 1949-re helyreállították.

A város történetében statisztikai szempontból is új fejezetet nyitott 1950. január 1-je, Nagy-Budapest megalakulása. A csatolt 23 településsel a főváros területe mintegy két és félszeresére, lakosainak száma másfélszeresére növekedett. Az ezt követő időszakot ismét a vidékiek tömeges beáramlása jellemezte az erőltetett iparfejlesztés nyomán: 1949 és 1952 között páratlanul sokan, évente átlagosan 36 ezren költöztek fel a falvakból. Ennek ellenpontja a hetvenes évek, amikor a bevándorlásból eredő "embernyereség" negyedére esett vissza, kisebb volt, mint - a háborús éveket nem számítva - száz esztendő óta bármikor. A következő évtized újabb fordulatot hozott, mivel a betelepülők már nem voltak képesek ellensúlyozni a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat. 1990-ben - a második világháborús időszakot kivéve - két népszámlálás között először regisztráltak fogyást; az 1980-as kétmillió-ötvenkilencezres "csúcsnál" negyvenháromezerrel kevesebb lelket írtak össze. Szembesülni kellett egy másik kortünettel is, a népesség öregedésével, illetve a válások szaporodásával összefüggésben: 1960 és 1990 között csaknem duplájára, 276 ezerre nőtt az egyedülállók száma, ami - nem mellékesen - csak fokozta a mennyiségi lakáshiányt. Ezt a hatvanas években indított tömeges lakásépítések sem tudták felszámolni, pedig két évtized alatt megközelítőleg kétszázezer új otthon létesült. Közben a régi bérházakban több mint 18 ezer lepusztult lakás állt üresen 1990-ben.

2001. február 8.

Fucskó Hajnalka

 

 

Keserédes születésnap

A főváros építészeti remekeinek siratása Budapest létrehozásának 125. évfordulóján

Vajon miért nem válik Újpest? Valahányszor szembesülök e budapesti városrész vezetőinek határozott állásfoglalásával a legkülönbözőbb költségvetési, városrendezési, építési-szabályozási stb. ügyekben, mindig fel kell tennem (magamnak legalább) ezt a kérdést.

Parlamenti és önkormányzati választás éve is az idei. Ezért és egyébként is különösen érdekes elgondolkozni mostanában Budapest és huszonhárom kerületének kapcsolatán a főváros egyesítésének 125. évében. Akkor, amikor az új, az idén január 1-jén életbe lépett építésügyi törvénynek megfelelő budapesti építési szabályzatot készítik a szakemberek, s közben ki tudja, mióta húzódik fővárosunk általános rendezési tervének (ÁRT) végleges formába öntése, beterjesztése, elfogadása. A híradásokban megjelenik, hogy a kerületi főépítészek platformot hoztak létre; de az nem derül ki az újságolvasók, a tévénézők számára, hogy az összefogás nem a főváros egysége érdekében, a közös gondolkodás eredményeképpen megszülető, a perifériális érdekeken túlmutató erős fővárosi szabályozás, a lehető leghatékonyabb közös várostervezési, rendezési, városképvédelmi jogszabályok megalkotása, hanem azok fontosságának megkérdőjelezése, gyengítése érdekében jött létre. A tárgyalások hangadója, a fővárostól teljesen független irányítás és szabályozás legfőbb szorgalmazója, a "közös nyilatkozatok" megfogalmazója és közreadója leggyakrabban az újpesti főépítész - szinkronban a városrész választott vezetőjének gondolkodásával, nyilatkozataival, akaratával.

Várostörténeti hiba

Kétségkívül hiba volt 1950-ben úgy felduzzasztani Budapestet, ahogy ez megtörtént. Hiba volt önálló városok és falvak tucatjait beolvasztva, közigazgatásilag is egyetlen városba ömleszteni az ország lakosságának húsz százalékát. Mint ahogy szinte helyrehozhatatlan hiba volt az is, hogy a nagyváros fejlesztésére fordított pénz legnagyobb részét a beolvasztott, s 1950-ig önálló települések, Budapest új "munkáskerületeinek" építésére, szépítésére fordították. Eközben a patinás belvárosi városrészek elszegényedve, gondozatlanul rohadtak el, s néhány külső kerület kapta a teljes "hozományt". Most, a rendszerváltás után néhány évvel már a leszegényedett akkori vőlegénynek a szépen kistafírozott egykori menyasszony diktál. Vajon meddig mehet ez így a "válókereset" megfogalmazása nélkül?

Újpesten - lám, már leírni sem merem, hogy a IV. kerületben - igazán tarthatnának már egy népszavazást (ha mernék megtenni) arról, akarnak-e az ottani lakosok budapestiek lenni? A referendum eredményének ismeretében dönthetne az Országgyűlés a városrész önálló várossá válásáról, vagy bennmaradásáról a nagy közösségben. Az eredmény talán a IV. kerület vezetőit is konzekvenciák levonására késztetné. És a többieket is, mindannyiunkat.

A "szocializmus építése" korszakának túlzott központosító törekvéseinek ellenhatására született 1990 után a mai szabályozás. De talán nemcsak szélsőségek vannak, talán létezik valami higgadt korban megszülető logikus megoldás is! Jó lenne megérni...

Elkerülhetetlenül foglalkozniuk kell ilyen és hasonló gondolatokkal mindazoknak, akik szembesülnek a rendszerváltás után létrejött helyzettel, amely törvényben ad jogokat a fővárosnak is meg a kerületeinek is (ez utóbbiaknak mint önálló településeknek!), mindazoknak, akiknek lehetőségük van vagy lesz az önkormányzati törvény felülvizsgálatára, s a Budapesten létrejött visszás helyzet rendezésére.

Egy példa csak: elmentem a Terézváros (VI. kerület) és az Erzsébetváros (VII. kerület) önkormányzatába is, hogy egyforma utcatáblát csináltassanak a névváltozás után. Ez ugyanis nem természetes. A két kerület két, önálló jogokkal felruházott település.

A fenti gondolatok ismételt nyilvános megfogalmazására most éppen az késztetett, hogy fölnéztem az Andrássy úton a nevét éppen most visszakapott Párisi Áruház (mostanáig néhány évtizeden át: Divatcsarnok) Lotz-termének mennyezetére. Csak a nagyon öregek és a szakkönyvek tudják, hogy ez a díszes terem - amelyet a festmények alkotójáról, Lotz Károlyról nevezett el az utókor - eredetileg a VI. kerület polgárai számára 1883-ban épült Terézvárosi Casino terme volt, s csak a második világháború után csatolták az áruházhoz. A mennyezet freskóján Budapest apotheozisát festette meg a mester a megrendelő igényeinek megfelelően. Patrona Hungariae ül középen, s körülötte gomolyognak az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, a közlekedés és a közművek, a bőség szimbolikus alakjai. A főalak jobb kezében jogar, bal kezében az akkor éppen tíz éve egyesített Budapest címerével díszített pajzs. Tőle balra (a nézőnek jobbra) az ország piros-fehér-zöld zászlóit, tőle jobbra a főváros piros-sárga-kék színű zászlóját lengeti a képzeletbeli szél. A lényeg: a terézvárosi megrendelők nem a Terézváros apotheozisát festették meg a pénzükért, s nem is a VI. kerületét, hanem Budapest megdicsőülését, ott, a Terézvárosi Casinóban. Vajon előfordulhatna ma hasonló eset? Biztosan állítom, hogy semmiképpen sem. Sajnos.

Kellene egy új FKT

Valószínűleg a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) nevű szervezet nagyszerűségéről is csak múlt időben lehet beszélni 1948-as megszüntetése óta, meg ma is és a jövőben is. Tényleges szerepe, amelyért Andrássy Gyula 1870-ben, három évvel az egyesítés előtt létrehozta, helyreállíthatatlan. Soha nem következhet már be olyan politikai helyzet, amikor a részérdekeket képviselők feletti döntési jogokat gyakorló, de azok részvételével működő szervezet irányíthatná, koordinálná egy akkora város fejlődését, amilyen Budapest. Az intézmény szétverésével egyidejűleg leverték, fizikailag semmisítették meg a Fővárosi Közmunkák Tanácsa jelképeit is az intézmény utolsó székházán, a tervezett Madách Imre, korábban Erzsébet sugárút indításául megépített két nagy vörös téglás épület között feszülő kapuszerű ív mindkét oldalán, a Madách téren. A jelképeket - a főváros címere az ország címerében, s alatta az FKT-monogram - most, ötven évvel később helyreállították az épületen. A házban, az irodákban működő szervezet újjáébresztésére olyan városban nincs kilátás, ahol ennyi koordinálatlan érdek ütközik naponta.

Mi mindent tudtak pedig ilyen egyesített akarattal alkotni elődeink! Mekkorát fejlődött a főváros a "boldog békeidők" fél évszázada alatt! Számolgathatja mindenki magában a házakat, a színházakat, hidakat, a közlekedés és közművek új vonalait, a vásárcsarnokokat, a kiállítóhelyeket, az iskolákat - pedig az akkori Magyarországon nem ez volt az egyetlen város, amely ilyen hatalmas tempóban épült, gazdagodott, tessék csak körülnézni Pozsonytól Brassóig!

Apropos, iskolák. 1909 és 1912 között a Bárczy-féle iskolaprogramban a mindössze kilencszáz ezer lakosú Budapesten ötvenöt iskolát (s bennük huszonnégy óvodát) emeltek, köztük harminchat akkora oktatási épületet, hogy egy-egy tatarozása is dupla annyi időt igényelne manapság, mint a felépítésük.

Éppen folyik a Fazekas Gimnázium tatarozása, s nemrég fejeződött be a Lehel utca és a Dózsa György út sarkán álló iskolaóriás felújítása. Gyerekeket ábrázoló mozaikok tömege díszíti az oldalát. Aranyosak a jelenetek, jól mutatják, hogyan öltöztek, hogyan tanultak, játszottak a gyerekek a századfordulón. Szép mozaikmunka mindegyik. Hasonlóak láthatók - bár nem ugyanilyenek, de hasonló szellemben fogantak - az ugyanakkor épült Dob utca 85. alatti iskolán.

A házat címerek is ékesítik. Szerepeltek egy korábbi televíziós műsoromban, még akkor, amikor utólag bevésett zászlótartó rudak meredeztek ki belőlük. Borzasztó volt nézni is. Most beszámolhatok arról, hogy a felújítás során a mozaikképeket és a címereket is restaurálták, köztük az ország és a főváros címereit is. Győződjenek meg szépségükről, érdekességükről a helyszínen is.

A századvég-századelő építkezéseinek lázában született egészségügyi intézmények között megépült kettő a Terézvárosban, egymás mellett: a Park és a Liget Szanatórium. A Park Szanatóriumban operálták Babits Mihályt, s mellesleg ott született e sorok írója. Az épület elpusztult, helyén ott a volt SZOT, a mai MSZOSZ-székház. A Liget még megvan. Ha még menthető egyáltalán.

Ady emléke

Tavaly november 22-én volt, hogy százhúsz éve, Érmindszenten világra jött Ady Endre, és háromnegyed év múlva, 1999. január 27-én lesz nyolcvan éve, hogy elhunyt Budapesten, a Liget Szanatóriumban, a Benczúr utca 47-ben. Gondolom, hogy az évfordulóig talán kellene foglalkozni ezzel a házzal, tisztelt illetékesek ott a Terézvárosban, legalább annyira, hogy megmaradhasson! Most kifosztva, ablakok nélkül, elhagyatva áll a Benczúr utca Városliget felőli végében. A VI. kerület önkormányzata eladta, van (!) új tulajdonosa. Csakhogy...

Az Unokáink sem fogják látni műsorsorozat őskorában, 1980-ban, a harmadik adásban már láthattak a tévénézők felvételeket az épület külsejéről és belsejéről. Akkor még a lépcsőház Zsolnay-majolika pávái, kovácsoltvas pávái megvoltak - majdnem - hiánytalanul. Nem tudom, ma megvannak-e még. A kapu zárva van. Láttam a házat hátulról, a Dózsa György út 84/B-ből is. A volt Park Szanatórium helyén álló székház ablakaiból megnézhetik a Benczúr utca 47. hátsó, udvari frontját. Azt láthatjuk, hogy az egykori Liget Szanatórium, az ablakaitól megfosztott ház sorsa feltehetően megpecsételődött. Vajon miért kell az ilyen pompásan megépült, mindössze kilencvenéves háznak elpusztulnia ma Budapesten?

Hátha jobban megértik az aggódásomat, ha elmondom, hogy ez a ház a kitűnő Komor Marcell és Jakab Dezső munkája, akik többek között a marosvásárhelyi Kultúrpalota, a szabadkai Városháza és zsinagóga, a nagyváradi Fekete Sas Szálloda, a kecskeméti Iparos Otthon tervezői voltak. Az ő munkájuk a Fiumei úti OTI-székház, amelyről lebontották híres tornyát. Nincs meg már az általuk tervezett színház Déván. Üresen pusztuló munkájuk a Petőfi Szálloda Szentesen, a Palace Szálló Budapesten és most a Liget Szanatórium. Nagy kár.

A Terézvárosban pusztul el - többek között - egy roppant értékű ház - és az egész ország lesz szegényebb. Budapestnek, a fővárosnak - s ezt az országunkba érkező vendégek, a magyarországi jogszabályokat nem ismerők egyszerűen nem hiszik el - ebbe semmilyen beleszólási lehetősége sincs, Budapest születésének 125. évfordulóján!

1998. május 2.

Ráday Mihály

 

 

A királyi szegecs

A Szabadság-hídon mindig történik valami, hol egy öngyilkosjelölt mászik fel a turulhoz, hol meg hajó ütközik a hídpillérnek, mint a minap is.

Most azonban a híd egy titkáról lesz szó, a vasszerkezet sok-sok szegecse közül az egyikről, amelyet maga Ferenc József kalapált be. A dolgos Magyarország dolgos királya 1896. október 4-én ütötte helyre az utolsó szegecset a kész hídba, amelyet egyébként éppen róla neveztek el. A királyi szegecs ezüstből készült, F. J. monogramot véstek a fejébe. Gyűrű alakú fémtok vette körbe, amelyen egy üveglapocska akadályozta meg, hogy a kíváncsiskodók a kezükkel hozzáférjenek. Amíg a hídon nem dübörgött át annyi autó, mint most, s kényelmesebb volt a közlekedés, bizonyára sokan megálltak, hogy megszemléljék. Hol is pontosan? A pesti hídfőnél, a hídőr házikója mellett.

De ne keressék. Nincs meg. Az ezüstszegecs 1956-ban eltűnt. Később alumíniummal pótolták, ám három napon belül azt is ellopták. Nyilván azt hitték, szintén ezüst. Pótolták a pótszöget is, hiába. Ma már csak a tok van meg. Nem is próbálkoznak a pótlással. Tudom, reménytelen, de ha megvolna még valahol az ezüstszegecs, szép volna, ha a "tulajdonos" felajánlaná a Budapesti Történeti Múzeumnak.

2001. augusztus 3.

Csordás Lajos

 

Szörnyek és istenek között

Kik ezek? Ezek a furcsa lények, meztelen istenségek, lenge öltözetű istennők, vigyorgó pofák az ablakok fölött és a kapualjakban. "Jelképek erdején át visz az ember útja" - mondta a költő, s ezt könnyedén beláthatjuk, akár a Körúton sétálva is, nézvén a díszes épülethomlokzatokat. Csakhogy az ott látható jelképek, épületszobrok már idegenek nekünk, alig mondanak többet magánál a látványnál.

A város leggyakrabban látott szörnyetegei a Budapest címerét tartó állatok. Csak látszólag egyformák, alaposabban szemügyre véve nyilvánvaló: az egyik oroszlán, a másik pedig oroszlántestű, de szárnyas és sasfejű jószág: griff. Előbbi Buda, utóbbi pedig Pest védőállata 1703 óta, amikor is I. Lipót megerősítette a két város privilégiumait, s az erről szóló oklevélen két oroszlán tartja Buda, két griff pedig Pest címerét. A griffről mint csodalényről már Hérodotosz és Pliniusz is beszámol. Az égi és a földi hatalom egyesülését látták benne, ezért lett a középkorban Krisztus jelképe, s a templomkapukon a mennyország őreként is ábrázolták.

A múlt századi polgárság előszeretettel alkalmazta házain díszként, immár jelentés nélkül az antik és a középkori szoborelemeket, így a griffet is. Szép példáját láthatjuk ennek a Szent István körút 13. vagy a Múzeum körút 7. számú házon, ahol az erkélyek alatt szárnyas oroszlánok rémisztgetik a járókelőket.

Illetve rémisztgetnék, ha észrevenné őket valaki, de a mai polgár elfelejti felemelni a fejét, legfeljebb a kirakatok felső pereméig lát. És rohan. Ezek a szobrok pedig egy lassúbb tempójú és klasszikus műveltségű világ felemelt tekintetű polgárainak készültek. De nézegessük tovább a szörnyeket! Érdemes elsétálni például a Margit körút 69. számú sarokház halfarkú lovaihoz, melyeket józan paraszti ésszel tengeri csikóknak neveznénk, ám a mitológiában hippocampus néven ismertek mint Poszeidónnak, a tengeristennek kísérői. Ebből már tudható, ki is az a félmeztelen férfiú közöttük ott, a domborművön.

Oroszlántestű asszony

A félig ember, félig ló kentaurokat még a mai ember is felismeri. Láthatjuk őket például a Szépművészeti Múzeum timpanonján, amint éppen a lapitha harcosokkal vívják híres küzdelmüket. A jelenet az olimpiai Zeusz-templomról vett másolat.

Jó ismerősünk a szfinx, az oroszlántestű asszony is. Kettő pihen az Opera előtt, s van például egy pár a Múzeum körút 15. számú ház tetején is, de egyik sem tesz fel talányos kérdéseket, mint az a nevezetes thébai egykor Odipusznak.

Csalódni fog azonban, aki a gótikus katedrálisok gnómjaival, sárkányaival és egyéb pokollényeivel szeretne találkozni neogót épületeinken. A Mátyás-templom tornyán mindössze néhány vízköpő sárkányfej fedezhető fel, s a Parlamenten is csak egy-két oroszlánszerű szörny és ülő démon található a bestiárium figurái közül.

A század végi eklektikában, amikor a budapesti polgárházak nagy része épült, összemosódtak az antik és a középkori díszítőelemek, ami szintén arra utal, hogy az egyes figurák már elvesztették eredeti jelentésüket, s leginkább csak díszítő szerepet töltöttek be. A polgárság csupán gazdagságát szerette volna kifejezni velük, ugyanazokkal a hagyományos formákkal, mint az előző korok gazdagjai, de már összekeverve, igazi tartalom nélkül. Nyilván hasonló szándék motiválja a mai újgazdagokat is, akik a divatos épületszobor-üzletek termékeit, a klasszikus művekről készült gipszmásolatokat vásárolják. A századelő polgára, a maga alapos műveltségével, legalább még tudta, mit utánoz. De kinek van ma már latinos, görögös műveltsége? Mindezt olyannyira elfelejtettük, hogy maguk az épületszobrászok sem mindig tudják megmondani, kit ábrázolnak például a kapuk, ablakok fölött őrködő kőfejek. Pedig árulják is őket, gipszből. Az egyik üzletben például kapható egy szakállas férfifej, amelyre azt mondják, Zeusz. Amikor megkérdezem, vajon miért Zeusz, nincs válasz. Csak.

Egy épületszobrász-restaurátor szerint a Vígszínházon például úgynevezett Agra-fejek láthatók az ablakok fölött. Állítólag ez az istenség a visszajáró lelkek fejedelme - mint Zarathusztránál olvasható -, ezért helyezték el szobormását régen nyílásoknál.

Ha jól megnézzük a pesti házak sarok- és záróköveibe vagy gyámköveibe vésett fejeket, számtalan változatot fedezhetünk fel: szakállas férfiakat, istenarcú nőket, torz pofákat. Mégis van bennük egy gyakran előforduló, közös motívum: legtöbbjüket nyitott szájjal ábrázolták. Ezek a fejek ugyanis maszkok. "Az álarc-dísz a középkor szokásaiból fakad - írja Fabulák, formák, figurák című könyvében André Chastel -, mert ez a kor előszeretettel népesítette be szent és profán épületeit, sőt még lakberendezési tárgyait is mulatságos vagy fantasztikus alakocskákkal; ezeket viszonylag korán antik mintákhoz igazították, s így igen alkalmasnak mutatkoztak többé-kevésbé egyértelmű jelképi kifejezésre."

A francia művészettörténész szerint az épületeken látható maszkok alapvetően kétfélék, bizonyos változataik komikus hatást szeretnének előidézni, mások pedig allegorikus fikciók ábrázolásai. Megemlít például faunszerű, groteszk arcokat és másfajtákat: évszakokat, életkorokat, világrészeket megjelenítő fejeket.

Ezek a típusok Budapest neoreneszánsz, neobarokk és eklektikus épületein is felfedezhetőek. Csigaszarvú faunokat tucatjával láthatunk többek közt az Akácfa utca 11-ben, de még szebbeket az Akadémia utca 11. számú sarokházon vagy a Képzőművészeti Főiskola homlokzatán, az Andrássy út 71-ben, s remek, ördögszerű szatírpofákat találni a Teréz körút 24-ben is. Groteszk fejeket kereshetünk például a New York-palotán. Az évszakok allegóriái viszont az Andrássy út 59. falán jelennek meg női fejek képében. Csupán fejdíszeik különböző növényei árulják el mivoltukat.

Szőlőfürtkoszorú

Ugyancsak a fejdíszek alapján különböztethetők meg az Erzsébet Söröző (Erzsébet körút 48.) Bacchus-pofái - az egyik árpakalászokból és komlólevélből, a másik szőlőfürtökből font koszorút visel -, ők a sör és a bor megszemélyesítői. Néha az arc teljesen növényi elemekből áll, ezek az úgynevezett levélmaszkok, melyekre egyebek mellett a Paulay Ede utca 37. számú épületen látunk szép példákat. Céljuk csupán a szem megbolondítása, a "trompe l'oeil", ez a jelenség egészen az ókorig nyúlik vissza a művészetben.

A Medúza-fők ábrázolása tulajdonképpen szintén paradox játék. A legenda szerint aki ránéz erre a rettenetes, kígyóhajú nőalakra, az kővé dermed. Mi is kipróbálhatjuk ezt néhány helyen, például az Oktogonnál az Andrássy út 47-ben, vagy a Teréz körút 23-ban. A legenda azonban fordítva sül el, a gorgófej mered kővé... Medúza történetének azonban még nincs vége. Perszeusz ugyanis levágta a gorgó fejét, majd Pallasz Athénének adományozta, aki pajzsára erősítve azzal változtatta kővé ellenségeit. A Hess András tér sarkán ülő Pallasz Athéné pajzsán azonban hiába keresnénk gorgót, tudniillik Carlo Adami szobrászmester a budai városcímert mintázta a helyére.

És máris belecsöppentünk az istenek világába. Tulajdonképpen a fejek között említhettem volna Zeuszt, Hérát, Poszeidont, a sisakos Marsot és Aphroditét is, de az igazság, hogy a szakállas Zeusz- vagy Poszeidon-arcokat nehéz biztonsággal megkülönböztetni egymástól, s általában a klasszikus szépségű, árnyalt mosolyú istennőknek sincs "személyi igazolványuk".

Mindig felismerhető viszont Hermész a szárnyas útikalapjáról. Ábrázolják maszkon, félalakban és életnagyságban. Sőt egy építészeti formát is elneveztek az istenek hírnökéről, a hermát. Ez tulajdonképpen olyan oszlop, amely a közepétől fölfelé emberi felsőtestet mintáz. Sok pesti házon láthatjuk, kapuk, ablakok mellett. A hermák az ókorban földbe állított útjelző oszlopok voltak, erre emlékeztet lefelé keskenyedő formájuk. Későbbi korok építészete azonban kihasználta a benne rejlő szobrászati lehetőségeket, és Hermész alakját más istenekkel, istennőkkel helyettesítette. Így kerültek a hermákra félatlaszok vagy antik bájú női felsőtestek is. A klasszikus Hermész-ábrázolás szép példáit találjuk a Falk Miksa utca 21-ben vagy a Szent István körút 5-ben.

Hagyományosan épülettartó oszlopot helyettesítenek az atlaszok és a kariatidák is. Atlasz mitológiai szerepe közismert, ő az a titán, aki az égboltot tartja, s a legenda szerint Perszeusz változtatta kővé a gorgófővel. Az első épülettartó Atlaszok a szicíliai Agrigentóban kerültek elő, ezek még pun rabszolgák arcvonásait viselték. A barokk azonban Atlasz alakját is újrafogalmazta, változatosan ábrázolta szenvedését, s megteremtette női párját, az Atlantot. Testtartása jellegzetes: fej fölé tartott kezéről mindig felismerhető. Atlaszból számtalan típus található Budapesten: magyaros arcúak például az óbudai Fő tér 3-as számú házán, öreg Atlasz az Alkotmány utca 16-ban, kuporgó Atlasz a Türr István utca 8-ban, gömböt tartó Atlant pedig a Báthory utca 20-ban. A leghíresebb azonban a városháza kapuja fölötti Atlasz, a csillagos égboltot jelképező glóbusszal a vállán.

Fátyolruhás lányok

A kariatidák szintén jól felismerhetők, őket még az újabb időkben is úgy ábrázolták, mint a görögök: egyenes tartású, fátyolruhás lányok, akik fejükkel tartják az épületek terhét. Egyesek szerint eredetileg táncos lányok voltak, mások szerint viszont büntetésből kellett így állniuk. Budapesten többek közt a Múzeum körút 15-ben találkozhatunk velük. Istenekből egyébként elég nagy a választék a városban: Nikét láthatjuk a Hősök terén, Herkulest a Rákóczi út és József körút sarkán, vagy (Atlaszként) az Erzsébet körút 9-11-ben, Vénuszt például a Teréz körúton, Lédát hattyúval a Régiposta utca 15-ben, az olümposziakat együtt pedig a budavári Sándor-palotán. Istennőként jelenik meg Pannónia a Nemzeti Múzem timpanonján, és a Duna is a Margit-híd allegorikus alakjaiban.

Sok-sok homlokzatdíszítő istenszobor és allegória azonban felismerhetetlen. Egyrészt azért, mert túl magasan vannak, szabad szemmel alig láthatók, másrészt szétmállanak, mint a Rákóczi úti könyváruház épületén a négy küklopsz. Meg aztán alig-alig jelentenek nekünk már valamit, legfeljebb annyit, hogy ők azok, akik időnként a fejükre esnek.

1998. március 12.

Csordás Lajos




Kié hát a Gozsdu-udvar?

A vita a trianoni szerződésig nyúlik vissza - Ma egymilliárd dollárt érne az alapítvány vagyona

Továbbra is vita tárgya Magyarország és Románia között az egykori Gozsdu Alapítvány vagyona. Radu Vasile februári magyarországi látogatása előtt román kormánykörökből jelezték, hogy budapesti tárgyalásain miniszterelnökük ezt a kérdést is fel fogja vetni. Mint utóbb kiderült, meg is tette. Konkrét eredmény azonban a jelek szerint nem született.

A bukaresti kormány alá rendelt Határon Túli Románok Hivatalának (HTRH) szaktanácsosa, Gabriela Cursaru a Népszabadság-nak elmondta, hogy Radu Vasile valóban tárgyalt erről Budapesten.

- Megbeszélések folynak a két kormány között a kérdés rendezése érdekében. További tárgyalások szükségesek azonban az alapítványi vagyon értékének megállapításához, valamint a visszaszolgáltatás lehetőségeiről - mondta Cursaru asszony, aki a HTRH-ban közvetlen felelőse a magyarországi románok kérdéskörének.

Hogy pontosan mit is kellene visszaszolgáltatnia Magyarországnak, azt Cursaru asszony sem tudja. Kedvesen ajánlotta viszont az erről érdeklődők figyelmébe a Magyarországon megjelent és ezzel a kérdéssel foglalkozó irodalmat.

A Gozsdu-vagyon története hosszú és cseppet sem érdektelen. Az 1802-ben Nagyváradon született Emanuil Gojdu, akit magyar kortársai Gozsdu Manónak ismertek, budapesti és pozsonyi tanulmányai befejezése után sikeres ügyvédi karriert futott be Budapesten. Hatalmas vagyonát 1870-ben bekövetkezett halála előtt végrendeletében "a tanulni vágyó ortodox román fiatalokat" segítő alapítványra hagyta. Román becslések szerint a magyar országgyűlés román származású képviselője által létrehozott alapítvány vagyona 1918 végén több mint tízmillió aranykoronát tett ki, amely mai értéken körülbelül egymilliárd dollárnak felel meg. Ugyanakkor - állították a kérdésről tavaly júliusban bizottsági vitát kezdeményező román szenátorok - a Gozsdu Alapítvány 1889-ben "hét monumentális, négyemeletes épülettel rendelkezett Budapest szívében, a Dob, illetve a Király utcában".

A Gozsdu Alapítvány 1870. április 23-án kezdte meg működését Budapesten, az Erdélyi Ortodox Nemzeti Kongresszus (a későbbi erdélyi ortodox mitropólia) védnöksége alatt, majd székhelyét az első világháború után Nagyszebenbe tette át. Az alapítvány 1918-ig mintegy ötezer erdélyi román ortodox diáknak nyújtott ösztöndíj formájában támogatást tanulmányaik végzéséhez. A román szenátorok szerint 1938-ban a két ország parlamentjei által ratifikált, erről szóló román-magyar egyezmény alapján az alapítványi vagyont Romániának kellett volna átvennie, ám ezt előbb a háború, majd a kommunista hatalom megakadályozta.

E hatalmas vagyon visszaszerzése nagyon fontos lenne Románia számára Valentin Hossu Longin, a bukaresti kormány közönségszolgálati hivatalának igazgatója szerint, aki úgy gondolja, hogy az alapítványi pénzből hathatósan segíteni lehetne "a folyamatos romántalanításnak kitett ötvenezres magyarországi románságot".

A Gozsdu Alapítványt tavaly az Erdélyi Ortodox Mitropólia újra bejegyeztette, s az új szervezet jogilag az 1952-ben erőszakosan felszámolt alapítvány jogutódjának tekinti magát. Ezért a szenátus Ghiorghi Prisacaru, Iliescu-párti szenátor által vezetett külügyi bizottságának álláspontja az, hogy a hatalmas vagyon kérdését kölcsönösségi elven kell rendezni, s az erdélyi magyar közösségi javakért cserébe a románoknak is vissza kellene kapniuk az egykori alapítvány teljes vagyonát és ingatlanjait. Éppen ezért követelték tavaly nyáron, hogy a VII. kerületi önkormányzat által 1997 novemberében öt épület esetében kiírt árverezési pályázatot állítsák le, s a városrendezési tervek miatt feláldozandó két további épület lebontását akadályozzák meg.

Vincze Gábor történész lapunknak elmondta: szerinte a Gozsdu-vagyon kérdése ennél kissé bonyolultabb. A vagyonból jelenleg már csak a Dob utca és a Király utca között húzódó Gozsdu-udvar áll. Voltak az alapítványnak Erdélyben is ingatlanai, például Kolozsváron a Vöröskereszt épületét közvetlenül a második bécsi döntés előtt vették meg.

- A vita a trianoni békeszerződésig nyúlik vissza, amely azt írta elő, hogy Magyarországnak az érdekelt féllel meg kell egyeznie. Volt az alapítványnak budapesti bankokban részvénye és pénze is. A húszas években a magyar miniszterelnökség mellett működő nemzetiségi ügyosztály vezetői azt szorgalmazták, hogy az alapítványi vagyonért a románok nyújtsanak kompenzációt, miután a román törvények értelmében a húszas évek elején Erdélyben olyan magyar alapítványi vagyonokat - például a Tanítók Házát Kolozsváron, a nagyszebeni Mária Terézia Árvaházat vagy a Háromszéki Tanalapot - vették birtokba. A magyar fél azt követelte, hogy a románok adják vissza ezeket, és akkor természetesen őket illeti a Gozsdu Alapítvány vagyona.

A románok kompenzációról hallani sem akartak. Egyébként 1926-ig szabadon rendelkezhettek a befolyó jövedelemmel, de ezt követően a számlákat a magyar fél zároltatta. Végül 1937-ben született egy egyezmény, amelyben Románia tételesen nem jelentette ki, hogy bizonyos vagyonokat visszaad, de volt egy bizalmas szóbeli megállapodás, hogy ez fog történni. A két ország parlamentje ezt az egyezményt későn ratifikálta. A románok két évvel később, a magyar parlament azonban csak 1940 tavaszán, a háború kezdetekor, így végrehajtására már nem került sor.

A második világháború után, 1946-ban ismét felvetődött a Gozsdu-vagyon sorsának rendezetlensége. Akkor a magyar jogászok álláspontja az volt, hogy mivel 1944. augusztus 23-án beállt a hadiállapot, a nemzetközi joggyakorlat szerint a korábban kötött egyezmények semmissé válnak. Tehát az egész kérdést újra kell tárgyalni.

A románok a párizsi béketárgyalásokon komoly vagyoni követelésekkel álltak elő, s ezek között a Gozsdu-vagyon visszaszerzése is szerepelt. Ezeket a követeléseket azonban az oroszok sem támogatták, így mindez a békeszerződésből is kimaradt.

Miután 1948-ban Romániában megtörtént a teljes államosítás, a magyar fél szorgalmazta, hogy az államosított magyar vállalatokért és pénzintézetekért Románia fizessen kárpótlást. Ettől kezdve a románok nem erőltették a Gozsdu-vagyon kérdését, hiszen tudták: Magyarországnak sokkal nagyobb kártérítendő vagyona van, mint a román félnek.

A két ország 1953. július 7-én pénzügyi egyezményt kötött. Ebben mindkét fél lemondott a másikkal szemben korábban támasztott valamennyi követeléséről. Az egyezményben a Gozsdu-vagyon név szerint ugyan nem szerepel, de teljesen egyértelmű, hogy a románok ekkor a Gozsdu-vagyonról is lemondtak. Mellesleg Magyarország ekkor nagyságrenddel nagyobb vagyonkövetelésről mondott le, mint a románok.

Külügyminisztériumi források szerint ezt az 1953-as egyezményt a román fél nem akarja tudomásul venni. Ha viszont az egyezménytől mindkét fél eltekint, akkor Magyarország is előállhatna korábbi komoly követeléseivel. Erre lenne precedens is, hiszen a hatvanas-hetvenes években Románia fizetett bizonyos mértékű kárpótlást Svájcnak, Kanadának és más érintett nyugati országoknak.

1999. február 26.

Tibori Szabó Zoltán

 

 

Utolsó emlék az Arabs Szürkéből

A régi Ferencváros most van elmenőben. Az Üllői út menti magas házak mögött, a Lenhossék utcában, a Viola utcában, a Páva utcában és a többiben még a városrész XIX. század végi, szegényes arcát láthatja a sétáló. A földszintes, egyemeletes kis épületek legtöbbje azonban bontásra vár, nem sokára eltűnik, mint hajdan a Tabán, a közelmúltban Óbuda és Újlak.

Jó néhány meglepetés érhet bennünket ezen a környéken, s itt nemcsak a közbiztonságra gondolok, hanem olyasmire, hogy befordulunk az Üllői útról a Viola utcába, s mindjárt a második ház kapuja fölött (a 45. számnál) megpillantunk egy lófejet például. Szokatlan dolog ez, más házakon ugyanis istenfejek és oroszlánfők állnak ezen az építészetileg hangsúlyos ponton, a zárókő helyén. Oka lehet annak, hogy az isteneket lóval helyettesítsék.

A lakók úgy tudják, valamikor istálló volt hátul az udvarban, amit készséggel elhiszek, sőt hajlamos vagyok kicsit még többet is gondolni. Úgy tudom, a szomszédban, az Üllői úti saroktelken állt egykor az Arabs Szürkéhez címzett híres kocsma, amely az irodalomba is bevonult Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond révén. Ma már modern vonalú bérház található a sarkon, nyoma sincs az Arabs Szürkének. Valamikor állítólag fiákeres gazdák és hullaszállítók törzshelye volt. A közelben, a Lenhossék (korábban Szvetenay) utcában működött ugyanis a törvényszéki hullaház, sőt ott van ma is. A kocsmában állandó téma volt a ló. Adták-vették itt a jó igásokat, sőt a hátul lévő istállóból olykor elő is vezették a szóban forgó állatot, s megfuttatták az Üllői úton. Ez a hátsó istálló talán érintkezett a mi házunk, a "lófejes ház" istállójával, esetleg elképzelhető, hogy ugyanaz lehetett.

Akárhogy volt is, a lófejnek valami módon köze van az Arabs Szürkéhez, hiszen az a tőszomszédban állt. Így a különös zárókő, azt hiszem, utolsó emléke az irodalmi hírű kocsmának. Őriz valamit a hely szelleméből. De már nem sokáig: jövőre bontják a százötven éves, lófejes házat.

2001. június 15.

Csordás Lajos

 

 


Róth Miksa átlátszó világa

Emlékkiállítás nyílt az üvegműves egykori otthonában

A kávéval vigyázzon, csak a tálca fölött kevergesse, mert ez az eredeti terítő, figyelmeztet Varga Vera művészettörténész. Tisztelettel simogatom meg a nevezett terítőt, miközben azon igyekszem, hogy a kinti latyak áztatta cipőm is minél kevésbé érintkezzen az ebédlőbútorral és a szőnyeggel: ennél az asztalnál, tudom meg, egykor Róth Miksa vacsorált.

A Nefelejcs utcai ház ma végre felújítva áll az Erzsébetváros szívében, készen arra, hogy fogadja a látogatókat.

Ezt akár természetesnek is vélhetnénk, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, korának mily neves személyisége és elismert művésze volt Róth Miksa. Amerre nézünk, az ő munkáit látjuk, a Szent István-bazilikától az Országházig, a Zeneakadémiától a lipótmezei elmegyógyintézetig. Az egykori lakás felújítása és a hagyatékba tartozó üvegfestmények kiállítása azonban nehezebben valósult meg, mint gondolnánk.

Pedig - tulajdonképpen - a körülmények az utókor kezére játszottak. Róth Amália, azaz a mester lánya, Lili néni halála pillanatáig egyben tartotta a hagyatékot. A Nefelejcs utcai lakásban ennek érdekében vendégül látta Horthy Miklóst, majd néhány évvel később Rákosi Mátyást. Annyit sikerült is elérnie, hogy míg a földszinti műteremből két lakást alakítottak ki, s elveszett a műhely hátsó épülete is, az emeleti lakáson csak egyetlen albérlővel kellett osztoznia. Teltek-múltak az évek, míg végül megjelent Ráday Mihály és felvetette: a hagyatékot továbbra is egységesen kellene kezelni és az egykori lakásban tartani, hiszen egy múzeumnak adományozva az üvegfestmények csak a raktárakat gazdagítanák.

A Róth-hagyaték ügye ekkor révbe érkezni látszott. Csiha Judit akkori tanácselnök az elképzelés mellé állt, megalakult az Erzsébetvárosi Róth Miksa Alapítvány kuratóriuma, és Varga Vera szerint egy év alatt megnyitotta volna kapuit a múzeum is, ha az önkormányzati választás nem hozza magával a kuratórium és az önkormányzaton belüli cselekvési kedv megváltozását is. Ámde így történt: az új kuratóriumba nem választottak be művészettörténészt, a múzeum ügye pedig háttérbe szorulni látszott.

Varga Vera eközben tovább dolgozott. Még Lili néni életében leltározta a hagyatékba tartozó üvegfestményeket, mozaikokat és más tárgyakat, s miközben a Helikon Kiadónál megjelent a Róth Miksa munkásságáról szóló könyve, sikerült megindítani a művek, valamint a berendezési tárgyak restaurálását.

Mester Éva, Orosz Csaba és Mravik Lászlóné kitűnő munkát végeztek: ez látható is a múzeumban, noha ott csak a hagyaték kisebb fele fért el.

Az emlékmúzeum belső kialakítása a kivitelezőt, Szendy Miklóst dicséri. A lakásbelsőt ábrázoló fotókat felhasználva gyártatták újra a tapétát, restauráltatták a bútorokat és a csillárokat.

Csak az ebédlő eredeti Róth üvegablakainak helyreállítására nem sikerült eddig sort keríteni, mondja bánatosan Varga Vera, akinek egyébként a továbblépésre is van elképzelése. Úgy véli, az egykori műhelyépületben ki lehetne alakítani egy olyan "üvegcentrumot", amelyben az Iparművészeti Főiskola hallgatóit képezhetnék, s ahol végre megteremthetnék egy video- és szakkönyvtár alapjait. Biztató hír, hogy Bakonyi Karola, a kerület új polgármestere támogatni látszik a javaslatot.

A Róth-hagyaték tehát megmenekült:

Demszky Gábor főpolgármester tegnap hivatalosan megnyitotta az emlékkiállítást. S ha minden elrendeződik, talán végre a nagyközönség is láthatja a pompás üvegképeket, s a lakást, ahova egykor Budapest jobbik fele volt bejáratos.

1995. január 24.

N. Kósa Judit

 

 

Báró Wallburg, az első főúr

A körút kávéházait végiglátogató sorozatunkban ezeken a hasábokon a minap feltűnt néhány mondatban a New York fizetőpincérének figurája. Báró Wallburg Ernőnek hívták. Voltak persze, akik vitatták neve előtt a rangjelzést, de hogy főúr volt, sőt, a vendéglátás műfajában Pesten az első, az bizonyosság. A kocsmológia történetének hiteles adata. Regényes életútja, különös sorsa máig foglalkoztatja azokat, akik valaha találkoztak históriájával. Egyikeként ez utóbbiaknak vetem most papírra ezt a hiányos és sok pontján bizonytalan körvonalú, vélhetően erős korrekciókra szoruló vázlatot.

A Skublics família jeles tagjai a XVIII. századtól kezdve játszottak fontos szerepet némely dunántúli megyék, elsősorban Somogy és Zala közigazgatásában. Alajos például a reformkorban volt ez utóbb említett vármegye főjegyzője. Hetedik gyermekeként született meg 1830 körül leánya, Laura, akit aztán, megint csak pontosan nem azonosítható időpontban, feleségül vett az annálékban sehol nem jegyzett státusú férfiú, bizonyos Csendhelyi Ignác. Azt sem tudni továbbá, meddig tartott ez az egyébként bizonyosan rossz házassága. Mert bizony balul sikerült. Amit onnan tudunk, hogy az ifiasszony az 1850-es évek végén már Habsburg Ernő társa. Bécsben élnek.

Hogy milyen, vélhetően romantikus körülmények között ismerkedtek meg, hogy miként köthetett újra törvényes házasságot (egyébként Laibachban, azaz Ljubljanában, 1858-ban, az ott állomásozó katonai lelkész közreműködésével) az egyszer már férjezett Laura a főherceggel, ezeket a mozzanatokat megint csak a rejtély köde borítja, de hamarosan mégis támad egy biztos adat: 1859-ben megszületik első közös fiúgyermekük, a későbbi báró Wallburg Ernő, rövid ideig a pesti New York pincére: az első kávéházi főúr.

Hogyan lett ifjabb Habsburg Ernőből báró Wallburg Ernő? Tulajdonképpen egyszerűen, már tudniillik az adatolt családi legendárium szerint. A főherceg utasítására (kérésére?) Skublics Laurát báró Wallburg Károly, egy derék porosz katonatiszt örökbe fogadta laibachi házasságkötésének reggelén (április 26-án). Már Wallburg Lauraként állt a helyőrségi oltár elé, és nyilvánvaló az is, miért kellett a szerelmeseknek így eljárniuk: Ernő a rangon aluli házassággal járó családon belüli háborúság elszántságát próbálta volna ezzel a módszerrel szelídíteni, hamarosan látni fogjuk: nem sokra ment vele.

A boldog házasság, amelynek szereplői a főherceg schönkircheni kastélyában éltek - itt töltötte gyermekkorának legszebb éveit a kávéházi főúr és három testvére is - 1865-ben, Wallburg (Skublics) Laura váratlan halálával tragikus véget ért. Úgy látszik az iratokból, amelyeket a bécsi állami levéltár fondjaiból jóval később báró Wallburg Ernő összeszedett (ha valakinek ideje és türelme van hozzá, újra megnézheti ezeket a papírokat, szerepel a jelzetük is a történetet feldolgozó irományokban: Kabinets-Archiv-Geheimt Akten, Karton 28., col. 455-469.), hogy a Habsburg-család, Ernő bátyjának, Rainer főhercegnek személyes intervenciójával, a gyászban idegileg összeroppant özvegy férfiút gondnokság alá helyezte. A vonatkozó anyakönyvi bejegyzéseket Laibachtól a lipótvárosi templomig meghamisíttatták, a gyerekeket pedig gondnokság alá helyezték. S miközben az udvar minden nyomot igyekezett eltüntetni, a haláláig szobafogságra ítélt Ernő tehetetlenül tűrte, hogy töröljék az iratokból és a múltjából is önnön történetének ezt a Habsburgok szempontjából kínos epizódját.

A gyerekek felnőttek. Egytől egyig Ausztriában, ami persze a Monarchia korában nem sokat jelentett az eltagadott igazságot agnoszkáló bizonyítékok szempontjából. Az már talán inkább, hogy bár mindegyikük más-más városban született, és más-más pontján a birodalomnak élte felnőtt életét, mindegyikük keresztapja Ernő kedves testvére, Heinrich főherceg volt, és mindegyikük húzott valamilyen rendszeres jövedelmet az udvartól vagy valamely Habsburgtól. Ernő legkedvesebb leánya, Klotild például 36 esztendőn át évi 3600 korona járadékot.

Ezeket az adatokat báró Wallburg Ernő is részletesen taglalja Ferenc Józsefhez intézett folyamodványában, amelyet 1899 májusában postázott őfelsége címére. Nem is mondható, hogy teljesen eredménytelenül. Hatszáz koronát utaltak ki számára - a persze el nem ismert rokonnak -, és kilátásba helyezték, hogy ha Bécs környékén telepedik le, minden hónapban számíthat erre az összegre. (Őszintén szólva mi, a tájékozatlan utókor, aligha érthetjük, miért ez, és nem éppen az ellenkezője volt a feltétel, ha egyszer nem ismerték el hősünk családi jogait.) 1900 végén azonban - noha az udvar tartotta a szavát - Ernő báró, mint tőle magától tudjuk: lelketlen emberek tanácsára Budapestre költözött. S hogy megéljen valamiből, elszegődött pincérnek a New York kávéházba.

Természetesen egy percig sem maradt titokban, hogy igazi főúr tisztelte meg az itt sereglő közönséget, amiről maga Wallburg is gondoskodott, aki ekkor már javában dolgozott azon a német nyelven hamarosan kiadott kötetén, amelyben fotók és dokumentumok kíséretében mondja el a világnak igaz történetét. Az Ein Justizmord című munkától remélte, hogy támogatókat találhat az udvar meggyőzésére, fogadja végre vissza őt és testvéreit a Habsburg-családba.

A pesti kávéházak mély vizéből feltámadó legenda szerint Báttaszéki Lajos - "a Bátta", az utolsó bohém, egyébként jogász és hírlapíró - volt az, aki utalva a történetre, és tréfát faragva a különös helyzetből, báró Wallburg Ernőt először intette magához ezekkel a szavakkal: Főúr! Fizetek! (Bár az is lehet, hogy más összefüggésben főurazta, Báttaszéki ugyanis a legritkábban fizetett, jobbára csak fogyasztott. Meg lejmolt. Esetenként éppen a jóindulatú pincéreknél.) "Bátta Luiz" bonmot-ja ragadósnak bizonyult. Nemcsak Ernő főúrra kiterjedő hatállyal. Hetek alatt elterjedt a megszólítás a nagy- budapesti, sőt az országos kocsmológia és kávéházológia teljes felségterületén, és időtálló, máig terjedő hatállyal.

Maga Wallburg Ernő, aki végül nem tudta kiharcolni a születéséhez kapcsolódó jogokat, rövid ideig, csak 1902-ben és 1903-ban szolgált fel egyébként a városban. Főpincér megjelöléssel is csupán 1903-ban jegyzi a budapesti címtár egy zuglói, Róna utcai címen, itt bérelhetett akkor hónapos szobát. 1904-ben már a Baross téren lakik mint magánzó. 1906-ban utazóként regisztrálja ez az adattár, akkor éppen a Kisfuvaros utcában él. 1908-ban is utazónak mondatja magát, címe Népszínház utcai. 1909-ben is utazik még - vélhetően a saját ügyében és némi eufemizmussal határozva meg státusát -, de már a Futó utcában lakik. 1913-ban mint ügynököt jegyzik, a Salétrom utca 4. szám alatt bérel lakást.

1920 februárjában tért meg rangos őseihez. Az Aréna út 63-ból temették. A halotti anyakönyv szerint tüdőgümőkórban hunyt el. Morbus hungaricusban tehát. Az egyetlen Habsburg, aki minden jogvita ellenére kétségbevonhatatlanul és érvényesen lett főúr Budapesten. Emlékét számos gyermeke némelyikének gyermekei, unokái őrizték, őrzik, akiknek körében még tartja magát a remény: egyszer talán elismeri a világ származásuk már túl sokra persze nem jogosító igazságát.

2002. szeptember 23.

Buza Péter



Amíg az Angol Parkból Vidám Park lett

A szellemvasútból robogó, a dodzsemből kistroli lett - A hullámvasutat sokáig Amerikai Magasvasútnak nevezték

Akinek a családja ősbudapesti, biztos lehet benne, hogy dédszülei a hullámvasút első utasai között voltak. A nagypapa talán az óriáskerék gondolájában kérte meg a nagymama kezét, mielőtt elindult volna a frontra, s szülei alighanem a játékteremben flipperezték át a nyarat a hatvanas évek végén, amikor a park ebből tartotta fenn magát. A Vidám Park ötvenedik születésnapját ünnepli. 1950. május 22-én alakult meg, községi vállalatként egyesítve a vurstlit és az Angol Parkot.

A kacsafejű ember, a bokszoló kenguru, a csont nélküli asszony, az izompacsirta és az éhezőművész sátra, no meg a hasonló vásári mulatságként bemutatott Feszty-körkép mellett 1908-ban a Bajorországból érkezett Meinhardt úr sárkányvasutat állított fel a vurstli területén. Modernnek számító üzeme a különféle csodabogarak között európai látványosságnak számított. A beruházás gyorsan megtérült, a tulajdonost pedig meggyőzte az üzlet bővítésében rejlő lehetőségekről.

Két év múlva nyitotta meg a család az Angol Parkot. Új, nagy játékokat építtettek, főleg amerikai mintára. A hullámvasutat sokáig Amerikai Magasvasútnak nevezték, az első játékok között volt az Elvarázsolt kastély, amelynek szoknyafelfújó szerkezetét a rendőrség betiltotta. Dodzsem és Görkorcsolyapálya (Skating Ring) szolgált az aktív szórakozásra vágyóknak, az akkor elmaradhatatlan Alpesi falu bajor sörkertje pedig a fontolva haladóknak. A harmincas években már negyven-ötven játék várta a vendéget. A belépő 30 fillér volt, és az egyes üzemeknél is kellett fizetni, így az Angol Park a középosztály szórakozóhelye lett. A kijáratnál két taxiállomás volt, szemközt magánautóknak alakítottak ki "váróhelyet".

Az ostrom során a vurstli és a park játékai komoly károkat szenvedtek. Mint minden magyarországi német érdekeltség, az Angol Park Rt. is szovjet tulajdon lett, az igazgatón és a tolmácsokon kívül a park személyzete változatlan maradt. Nem is annyira a tulajdonosváltás, mint inkább a korszakváltás hagyott nyomot az intézményen. Czippán György szerint, aki a huszonöt éves évfordulóra megírta a Vidám Park addigi történetét, az ostrom után még sokáig szovjet és amerikai katonazenét sugároztak a hangszórók. Vélhetően az előbbiből többet.

Közben a vurstliban "A panoptikum új lakóval gyarapodott: a tömeggyilkos náci hóhér, Mengele doktor viaszmását is kiállították. Előtte volt látható Cynthia, a hatalmas termetű jósnő. Dobpergés közepette, zsákkal letakart fejjel jött ki, s a tenyérből, valamint a szemek alatti ráncokból csupa jót mondott." Rosszat jósolni ugyanis - a Szabad Szó 1947-es cikke szerint - határozatilag tilos volt.

1950-ben az egykor német magántulajdonú, majd szovjet üzemeltetésű vállalatok a magyar állam kezelésébe kerültek. A községi vállalat alapítását a belügyminiszter május 22-ei hatállyal hagyta jóvá. Feladata a polgármesteri határozat szerint "a főváros területén dolgozók számára tartalmas, nevelő hatású szórakozás biztosítása érdekében szórakoztató üzemrészlegek fenntartása, építtetése, valamint a mutatványos bódék (épületek) hasznosítása." A vállalat neve természetesen nem maradhatott Angol Park, hanem Fővárosi Vidám Park Községi Vállalat, vagyis Vidám Park lett.

Miután a kismutatványosok államosításával felszámolták a régi vurstlit, egyesítették a két területet. A park a háború óta gyakorlatilag folyamatosan működött, az új név a látogatók számára nem jelentett hirtelen változást. A látványos megnyitó is elmaradt. A tanácsi határozat ugyan 22-én hozta létre a vállalatot, de a park már május 1-jén délután fogadta a közönséget, s aztán is folyamatosan, amit a Szabad Nép május 14-i cikke igazol:

"Az átalakított, kicsinosított Vidám-park, amely az Angolpark helyén nyílt meg, már az első napokban nagy népszerűségre tett szert. Esténkint mások járnak ide, mint azelőtt, és ehhez képest megváltozik az egyes szórakoztató üzemek jellege. A Vidám-park egyik legnépszerűbb helye, az elvarázsolt kastély a letűnt földesúri osztályt figurázza ki, leleplezi a horthysta főurak erkölcstelen és aljas dorbézolásait. Rövidesen megkezdi nyári évadját a park szabadtéri színpada is, vidám, szórakoztató műsorral. Csütörtökönkint az üzemi kultúrgárdák szerepelnek majd, szakmai találkozókat rendeznek, amelyeken megismertetik a dolgozókkal a szakmák legjobbjait." A Szellemvasútból Robogó lett - A tanú-ban megörökített Szocialista szellem vasútja, amelynek barlangjában már nem csontvázak ijesztgették az utasokat, az élőképek a régi és az új falut mutatták be az embereknek. "A végállomás előtt pedig Moszkva és a felszabadult Budapest képei voltak láthatók" - írja Czippán.

A vurstli és az Angol Park a dolgozó nép kulturális nívójához képest méltatlanul alacsony, igénytelen szórakozást nyújtott. Az újjávarázsolt Vidám Parkban ennek megfelelően előtérbe kerültek a szórakozást a népneveléssel összekapcsoló vidámságok. A mesecsónak Grimm-mesékből való festményeit kicserélték, helyére Kína életét és gazdasági átalakulását bemutató képeket helyeztek. A pavilonokban könyvkiállítások, a szabadtéri színpadon üzemi kultúrcsoportok alkalmi előadásai kaptak helyet.

A Vidám Park ezekkel az átalakításokkal elvesztette régi vonzerejét, vonzerejével együtt pedig közönségét. A régi, elavult, megunt játékok már akkor sem jelentettek vonzerőt, ha a munkás-paraszt-összefogás szimbólumai helyébe a hatvanas években ismét Gulliver, Hófehérke, Hamupipőke költözött. A park akkor talált ismét magára, amikor elkezdődött a játékok szocialista relációjú kölcsönzése. Szerencsére, tehetjük hozzá, hiszen így nemcsak hogy megmaradt, de ebből a korszakból is megőrzött néhány darabot a főváros legnagyobb élő kiállítása - generációk játékmúzeuma.

2000. május 22.

Szatucsek Zoltán

 

 

Néha megáll az idő?

Valaha, a boldog századelőn Budapest legpontosabb köztéri órája volt az úgynevezett műegyetemi óra. Divat volt hetente elzarándokolni hozzá, s hozzáigazítani a zsebórákat. Valószínűleg már akkor is ott állhatott, ahol most: a Múzeum körúton, az egyetemépület homlokzati beugrójában, vagyis angolaknájában. De miért hívták műegyeteminek, hiszen a Műegyetem ma Budán található? Ez igaz, csakhogy 1882 és 1902 között még a Múzeum körúton volt, a mai ELTE-épületekben.

Régebben kaptam egy olvasói levelet, amely fontos adalékokat tartalmazott az óraművel kapcsolatban. Írója elárulta, hogy az óra számlapját az ő apja készítette vizsgamunkaként, s ez valószínűleg 1910 körül lehetett. Megjegyzi azt is, hogy apja Hoser Viktornál, a híres tabáni órásmesternél tanult, akinek neve, címe a műegyetemi óra lapján is olvasható.

A Hoser család Pest-Buda és Budapest egyik legjobb órásfamíliája volt csaknem százötven évig. Az ősök, György és András, egy bécsi órásmester fiai, 1815-ben vándoroltak Pestre. György fia, János aranyműves lett, András fia, Viktor pedig az apja mesterségét folytatta.

Műhelyük hosszú ideig a Ferenciek terén volt, majd onnan költözött Viktor a Tabánba, az Apród utcába. Hogy milyen kitűnő mester volt, arra csak egy példa: nemrég a Kazinczy utcai Elektrotechnikai Múzeum kiállítást rendezett XX. század eleji magyar villámjelző készülékekből. Az egyik legismertebb a Fényi-féle villámjelző volt anno, sokfelé vittek belőle a világba. Mára csak egyetlen példánya maradt: Dél-Afrikában. Mit gondolnak, ki készítette? Ugyanaz, aki a műegyetemi órát is. Hoser Viktor, Budapesten, a Tabánban, az Apród utcában, mégpedig 1904. VI. 3-án.

Épp két hete, amikor a Múzeum körúton jártam, kíváncsiságból megnéztem az órát. Vajon még ma is olyan híresen pontos-e? Ott állt az angolaknában, mint máskor. Vagyis nem egészen úgy, mert most a mutatói is álltak. Mi történhetett? Megunta a modern időket? Bekopogtattam a gondnokságra, megkérdeztem. Szerencsére csak elfelejtették felhúzni.

2001. július 6.

Csordás Lajos

 

 


A déllövő mozsár

Köztudomású, hogy egykor Budán nemcsak harangozták, de lőtték is a delet. A lövést a Főreáliskola, vagyis a mai Toldy Ferenc Gimnázium fizikaszertárából adták le, ahol egy passzázstávcső segítségével mindennap pontosan megállapították a nap delelőpontját, és elsütötték az erre rendszeresített fegyvert. Az időzónák bevezetése, 1892. június 1. óta azonban a zónadelet lőtték, amely több mint 22 perccel később áll be Budapesten, mint a csillagászati dél. A durranás akkor még - a régi, csendes világban - Óbudán is hallható volt. Az első lövés 1867. február elsején dördült el, és a Tanácsköztársaság napjai kivételével az 1940-es évekig mindennap elhangzott - bár 1905-ben és 1937-ben is meg akarták szüntetni, ám a lakosság nem engedte.

De hogy mi is volt a déllövő fegyver, abban nem vagyunk egészen biztosak. Egy régi évkönyvben látható ábra szerint állványra erősített puska feküdt a szertár nyitott ajtajában. Közvetlenül mellette pedig téglaoszlopra állítva a már említett távcső. Többen azonban, akik a déllövésről írnak, nem puskát, hanem mozsarat említenek, és az iskolában máig őriznek is egy kicsi ágyút mint egyetlen lehetséges emlékét az elfelejtett szokásnak. Hossza körülbelül harminc centiméter lehet, súlya 6-7 kiló. Az igazgató úr szerint régebben megvolt még az iskolában egy szakállas puska, melyről bizonyosan tudták, hogy valaha delet lőttek vele. A hetvenes években azonban kölcsönadták egy múzeumnak, és többé nem került vissza.

Az igazgató, Porogi András egyébként 1996-ban megpróbálta feleleveníteni a hagyományt. Meg is vizsgálták a déllövés lehetőségeit, de kiderült: a környék annyira beépült, és akkora a zajszint, hogy ez a régi szokás ma már zavart okozna. Túl nagyot kellene durrantani, hogy a távolabbi utcákban is meghallják.

2002. szeptember 20.

Csordás Lajos




A lovagőr üzenetei

Ez az öreg rézvitéz az Országház tetejéről nézegette vagy száz évig a Dunát. Majdnem egy évszázad után váltották le az őrségből, 1987-ben, amikor a talpa alatti kőtornyot bontani kezdték felújítás céljából. Ekkor találták meg belsejében azt a néhány levélkét, amelyet magával hozott a múltból, s amelyeket Lukács József, a T. Ház építészeti osztályvezetője rendelkezésünkre bocsátott.

Az első levélke kis réztáblára volt írva: "A budapesti Országház részére készült ezen két lovagőr (ti. párja is volt a vitéznek a másik tornyon - szerk.) a Zellerin M. féle részvéntársaság bádogos és fűtőosztály gyárában Bpest 1894. október 15-én. Tóth Imre művezető által készítették a bádogosmunkát: Beck Ágoston, Gyügyey Kálmán, Valter József, Ditrih Lajos bádogos segédek. A vasmunkát készítették A. Csikos Antal, Seemann József lakatos segédek. - Bpest"

A vitéz második üzenete fémtokban lapult, összehajtogatott papíron: "Ezen oromdísz javításán és felállításán 1934. október hó 23-án Pirk Lajos és Farkas Zoltán bádogosok, Rezsőfi Ferenc és Várhegyi Oszkár lakatosok dolgoztak. Munkájuk példa képe legyen utódaik számára. Budapest 1934. X. 23-án"

Végül a harmadik üzenet, kockás papírlapon: "Ezen oromdísz az 1944-ik évi Budapest ostrománál sérült meg. 1954 ... augusztus 17. meg javítva Farkas bádogos által és felállítva, hogy hirdesse, csak békében tudunk dolgozni. A felállításán dolgozott Mészáros János bádogos és Badics Ferenc segédmunkás. 1954. augusztus 17-én."

Az ábrándos tekintetű vén lovag tehát a nyolcvanas évek végén alászállt, s akkor eltűnt egy időre. Kapott néhány év pihenőt, amíg a torony visszaépült. De aztán az új toronycsúcsra már nem őt állították fel, hanem pontos mását, egy ifjú rézvitézt. Az öreget pedig nyugdíjazták. Végül 1994-ben szereztek neki egy nyugdíjas állást lent, a Parlament árkádjai alatt, az Országgyűlési Könyvtár bejáratánál. Itt őrködik azóta is négyméteres lándzsájával.

2001. március 29.

Csordás Lajos

 

 

Régi házszámok

A várbeli sétálóknak feltűnhet, hogy némelyik ház falán még látható a régi, festett numeró, amely a házszámozás bevezetése előtti korból maradt fenn. Például a Bécsi kapu tér 5. számú ház kapuja fölött elég jól kivehető a N 148, a Táncsics Mihály utcába térve pedig a 3-as számú házon feltűnik a N 194. Vajon mennyire régiek ezek a számok? Hajlamosak vagyunk középkorinak gondolni őket, pedig annyira azért nem ódonak. A XVIII-XIX. századból valók.

A mai értelemben vett budapesti házszámozás a három város egyesítése után, az 1870-es években alakult ki. Tulajdonképpen ekkor vált ketté a helyrajzi szám és a házszám. Azelőtt minden városrészben külön tartották nyilván a házakat, a számok egyben mai értelemben vett helyrajzi számok és házszámok is voltak egyszerre. A Várban - a török alóli felszabadulás után - 1696-ban végezték el az első összeírást, akkor kétszázkilencven ház szerepelt a jegyzékben, 1794-ben csak kétszázhuszonhét, 1853-ba kétszáztizennyolc. A számozást hagyományosan a Dísz tértől kezdték, s kezdetben kihagyták a kincstári épületeket. 1696 és 1924 között tízszer változott meg a számozás Budán. Talán azt is meg tudjuk válaszolni, hogy a bevezetőben említett régi numerók melyik átszámozás idejéből valók. Szerencsére rendelkezésünkre áll a budai Vár topográfiai mutatója, amelyből kiolvasható, hogy a Bécsi kapu tér 5. az 1794-es összeírásban viselte a 148-as számot, a Táncsics Mihály utca 3-at pedig 1823-ban jegyezték be N 194-ként.

Csupán utóiratként említek meg egy fura házszámtáblát Pestről is. A Vadász utca és a Nagy Sándor József utca sarkán 8-10. feliratú tábla található, melynek tipográfiája régiséget sejtet. Talán még XIX. századi, de már a házszámozás bevezetése utáni.

2003. január 10.

Csordás Lajos

 

 

Hogyan mosdott a pesti polgár?

Folklórkutató tárta föl a két világháború közötti fürdőszobák titkait - "A sok fürdés elpuhít"

"A villamoson az izzadságszag nem volt ritka dolog, ki mi szerint mosdott, és a lábszag is hozzátartozott a mindennapok realitásához. Akkor nem mosakodtunk annyit, mint ma" - így idézte fel a két világháború közti Budapestet egy asszony a folklórkutató Czingel Szilvia kérdésére.

E két mondat gondolatok hosszú sorát indíthatja el. Aki azt hiszi például, olvasmány- vagy akár filmélményei alapján már sok mindent tud a hatvan-nyolcvan évvel ezelőtti világról, kénytelen beismerni, hogy tudása esetleges. Tisztában lehet azzal, milyen házakból állt össze a város szövete, merre jártak a villamosok, mit kínáltak a kávéházak, mit hordtak a nők. De tudja-e vajon, mit takartak a csinos toalettek, vagy hogyan festett a lakásoknak az a fertálya, ahová csak kivételes esetekben kukkantottak be a fotográfusok? Milyen volt akkor egy fürdőszoba, nem beszélve a gangos bérházak sötétbe burkolódzó közös illemhelyeiről?

Czingel Szilvia, mint a szokások kutatója, éppen arra vállalkozott, hogy kiegészítse a történészek által már megrajzolt Budapest-képet. Igyekezett feltárni, hogy e város lakói hogyan élték a maguk legintimebb mindennapjait, hogyan tisztálkodtak, miként tartották tisztán a ruhájukat és a lakásukat. Nemrégiben elkészült PhD-dolgozata, amely a Higiéniai és tisztálkodási szokások változása Budapesten, 1900-1945 címet viseli, egy letűnt polgári világba kalauzolja az olvasót. Az adatközlők visszaemlékezései és a rendelkezésére álló források alapján felidéz egy sereg olyan dolgot, amelyeket mára szinte már el is feledtünk. Bepillantást enged a cselédek, a mosónők és a házmesterek világába, leírja, milyen volt egy nagymosás és egy nagytakarítás, de elmondja azt is, hogyan használták a tisztasági fürdőket.

Elsősorban generációs kérdés, hogy ki emlékszik mondjuk a Szarvasszappanra vagy az Asszonydicséretre, ki tudja, mire való a poroló és a prakker, és hogy milyen volt az élet a fürdőszoba előtt. A kutató munkájából azonban nemcsak egy több mint fél évszázaddal előtti világ tárul föl, hanem kifejezetten a főváros múltjának egy fejezete is. Az összegyűjtött adatok ugyanis az ország egyetlen más pontjára sem érvényesek: bár mai szemmel nézve Budapest akkori tisztasága fölöttébb kétesnek volt mondható, a vidék még így is messze lemaradt a főváros mögött.

1890-ben a pesti lakások kétharmadába már bevezették ugyan a vízvezetéket, de ez nem jelentette azt, hogy okvetlenül fürdőszobát is kialakítottak. Ez még a lavórral és vizeskancsóval felszerelt hálószobai mosdószekrények virágkora volt. A századforduló, de főleg az első világháború után persze már a presztízs is úgy diktálta, hogy egyre több fürdőszobás lakás épüljön. A kád megléte azonban még nem jelentett automatikusan fürdést. A századelő polgára úgy tartotta, "a sok fürdés elpuhít": fürdőszobáját elsősorban lomtárnak használta, legfeljebb ünnepek közeledtén készíttetett forró fürdőt a cseléddel. 1930-ra aztán már a három vagy több szobás lakások túlnyomó többségéhez hozzátartozott a tisztálkodást szolgáló helyiség, de egy másik adat ennél is többet mond: ami a teljes lakásállományt illeti, annak még mindig csak az egyharmada volt fürdőszobás Budapesten.

Nem véletlen, hogy akárcsak a Tanácsköztársaság ideje alatt - amikor elrendelték a gyerekek heti kétszeri ingyen mosdatását a közfürdőkben -, később is központi kérdés maradt a városi nép tisztálkodása. Bár az a terv például nem valósult meg, amelynek értelmében zuhanyokat építettek volna az Andrássy út teljes hosszában, a főváros legalább létesített néhány tisztasági fürdőt; egyes munkáslakótelepek is fürdőházzal együtt épültek, sőt nyaranta a Duna-uszodákat is mindig megnyitották.

A legnagyobb létesítményben, a Dohány utcai Hungáriában egyszerre ezer ember tisztálkodhatott, ki-ki igényei és anyagi lehetőségei szerint választhatott a kád-, a gőz- vagy a népfürdő közül. A harmincas években már nyolc tisztasági fürdő működött a városban: ide jártak a kiskeresetű hivatalnokok, alkalmazottak és munkások, akárcsak a polgárlakások tisztaságáról gondoskodó, de az otthoni fürdőszobákból kitiltott cselédek. Az a tény azonban, hogy a fürdőkbe évente körülbelül 600 ezer belépőt adtak el - épp annyit, ahány ember akkoriban fürdőszoba nélküli lakásban élt -, jól mutatja: a többségnek ritka programja lehetett az alapos tisztálkodás.

Ami nem csoda, hiszen - derül ki a kutatásból - a fürdőszobás lakásban élők sem érezték szükségét annak, hogy gyakrabban fürödjenek, mint hetente egyszer. Még akkor sem, ha a harmincas évekre a fürdőszobák is sokat fejlődtek. A lavór szerepét mosdó, sőt olykor dupla mosdó vette át, a fürdőkádat már sok helyütt gázbojlerrel melegített vízzel töltötték meg, a szennyesláda helyét felcsapható tetejű fapad foglalta el, a tükröt pedig erős fényű villanykörték világították meg. Még a korábban szinte egyeduralkodó csodaszer, a radikális fertőtlenítő Lysoform mellé is felsorakozott többféle szappan és más testápolószer. A harmincas években a háztartások jövedelmének körülbelül két százalékát fordították a testi higiéniára. Akinek belefért a büdzséjébe, mosószappan helyett esetleg Lux vagy Persil mosóport vett, fogpor helyett fogkrémet, netán drogériákban vásárolható pipereszappant.

Czingel Szilvia interjúalanyai mégis egyként vallották: a napi tisztálkodás nem állt többől, mint az arc, a hónalj és a nyak, valamint a láb megmosásából. A férfiak emellett gyakran a hajukat is megmosták - a hivatalba tisztán kellett menni -, de a nők beérték a fodrásszal, illetve azzal, hogy hintőporral átfésülték a frizurájukat. Ami a kozmetikai szereket illeti, a korabeli közvélekedés szerint a tisztességes nők legfeljebb púdert, kevés rúzst, valamint kölnit használhattak. Tény viszont, hogy a férfiak semmiféle illatosító szerre nem költöttek.

A polgárokkal egy háztartásban élő cselédek ráadásul ennél is jóval ritkábban tisztálkodtak. A kutató idézi az egyik cselédújság cikkét, amely azt tanácsolta a mindeneseknek, hogy hetente kétszer váltsanak harisnyát, hetente mossák meg a lábukat, és havonta egyszer-kétszer menjenek el fürdőbe. Ahogy az úriaszszonyok háztartási tanácsadói, alighanem ezek a sorok is inkább csak egy vágyott célt tükröztek, de a valósághoz viszonylag kevés közük volt.

A ruha és a lakás tisztasága sokkal fontosabb norma volt a második világháború előtti Budapest polgárvilágában, mint a testé - állapítja meg a szerző. Igaz, a testi fehérneműt csak hetente kétszer-háromszor váltották, de arra nagy gondot fordítottak, hogy a férfiak inge patyolattiszta legyen. A polgári háztartás egyik központi kérdése volt a mosás, kulcsszereplője pedig a mosónő. A havi nagymosás és a vasalás gyakran két teljes napig is eltartott, a rituálé része volt a család életének, a mosókonyha előkészítésétől a ruhák megszámolásán és a leskelődésen át - hogy nem használ-e véletlenül klórmeszet a mosónő - a szárításig és a tiszta ruha elrakásáig. Az asszonyok kedves programja volt szemlét tartani egymás szekrénye fölött, és megtárgyalni, kinek a mosónője mos a legfehérebbre, esetleg kinek a vasalónője dolgozik a legszebben. (Bár ezt a luxust már igazán kevesen engedhették meg maguknak.)

Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy abban a korban, amikor még csak kuriózum volt a legtöbb háztartási gép, és a konzervatív polgárasszonyok szívesebben is bízták a munkát az emberi erőre, milyen megerőltető feladatot jelentett a mosás, a takarítás vagy akár a mosogatás is. A tudományos leírás mintha történelem előtti korokat idézne: a ruha súrolása és kifőzése, a mángorlás vagy a padló felsúrolása és beeresztése ma már gyakorlatilag ismeretlen fogalom. Mindezeket a munkafolyamatokat azonban a polgárasszonyoknak is ismerniük kellett - ha másért nem, hogy taníthassák és ellenőrizhessék a cselédjüket. Igen tanulságosak például Czingel Szilvia egyik adatközlőjének emlékei. Az ő édesanyja rendszerint a cselédek nyári szabadsága idején avatta be lányait a háztartás rejtelmeibe, és lépésről lépésre megtanította nekik, hogyan kell mosogatni, takarítani, bevásárolni, befőzni, a ruhákat rendben tartani. A tanfolyam azonban így végződött: "Kérdésemre - És a nagymosás? - rövid volt a válasz: Annyi pénzetek mindig lesz, hogy legalább mosónőtök legyen."

Talán semmi sem jellemzi jobban a XX. századi magyar történelmet, mint az, hogy milyen hamar kiderült: a mama bizony nagyot tévedett.

2001. május 23.

N. Kósa Judit

 

 

Tetszhalottak jelzőcsengője

Kegyeleti Múzeum a Fiumei úti temetőben

Amikor az irodában odébbraktam néhány fémrudat és egy csengőt (mivel majdnem ráültem a tetszhalottak számára gyártott jelzőkészülékre, pontosabban az eredeti, 1823-as bécsi berendezés néhány napja elkészült másolatára), már tudtam, hogy a Fiumei úti Kegyeleti Múzeumban érnek még meglepetések. Xantus Zoltán, a temetkezési szakgyűjtemény megteremtője rögtön magyarázatot is fűzött a különös, összeszerelésre váró berendezéshez. A múlt században igazi tömeghisztéria bontakozott ki, miután több újságcikk is halottak feltámadásáról számolt be. A ma már hihetetlennek tűnő történetek nyomán előfordult, hogy a felravatalozottakat szíven szúrták, nehogy elföldelés után ismét életre keljenek. A kevésbé drasztikus módszerek közé tartozott a már említett tetszhalottjelző készülékek alkalmazása: egy - a bécsitől némileg eltérő -, a múzeumban kiállított szerkezet a koporsón belüli esetleges mozgást volt hivatott jelezni. A halott ujjaira gyűrűket húztak, amelyeket huzalok kötöttek össze egy csengővel. Lélegeztetőcsövet is fúrtak a koporsóra, hogy a (tetsz)halott elhantolva is levegőhöz jusson. Ha öt nap elteltével nem érzékeltek mozgást, vagyis nem szólalt meg a csengő a sír fölött, akkor a jelzőkészüléket leszerelték.

Természetesen nem csupán ilyen furcsaságokból áll a budapesti Temetkezési Intézetben látható Kegyeleti Múzeum. Az alapítás ötlete fél évtizeddel ezelőtt vetődött fel, amikor Ladányi Jenő, a vállalat akkori főmérnöke - ma az intézmény igazgatója - felkérte Xantus Zoltánt, hogy állítson össze egy temetkezési szakgyűjteményt. Az első kiállítás 1991-ben nyílt meg, a Kegyeleti Múzeum pedig hivatalosan egy évvel később kezdte meg működését jelenlegi helyén, a Fiumei úti temetőben.

Azóta újabb tárlattal és bemutatóteremmel gazdagodott a gyűjtemény, s külön szekcióban láthatók a népi és a városi temetkezés rekvizítumai. (Nem mindegyik, ugyanis nemrég beázott a tető, így néhány textíliát ki kellett venni a vitrinekből.) Xantus Zoltán szívéhez közelebb állnak a falusi szokások: két évtizede gyűjti az egész Kárpát-medencéből és - a csángók révén - a Regátból is származó temetési emlékeket. Természetesen nemcsak a magyarság, hanem az itt élő többi nép, a románok, a szlovákok, a svábok, de még a bolgárok halotti leplei, kendői, gyászzsebkendői, egyházi viseletei is megtalálhatók a múzeumban. Xantus Zoltán - a vezetéknév nyilván sokak számára elárulta - a családi hagyományokat követte. Nagyapja, Xantus János ugyanis 1866-ban nem csupán az állatkert létrehozásában vett részt, hanem az ő gyűjteményére alapozódik a mai Néprajzi Múzeum is. Az 1866-os időpont sejteti, az unoka sem lehet már tinédzser. Xantus Zoltán 1978-ban, nyugdíjazásakor kezdett temetkezési szokásokkal foglalkozni, mivel felkérték: írjon könyvet az azt követő évben hatvanéves évfordulóját ünneplő Temetkezési Intézetről. Ez ugyanis az egyetlen intézmény, amelyet 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején hoztak létre, s amely azóta is működik. Xantus 79 évesen is aktív.

A kiállítás első termében a népi hagyományokkal ismerkedhet a látogató. Itt szó sincs városi furcsaságokról; megrendítő, s egyszerűségében is fenséges gyász szemtanúi lehetünk: a fehér csipkével díszített halottaskoronát az eladósorban lévő lány temetésén vitte valamelyik társa. A tálcán hordott koronát azután a sírkeresztre vagy a templomi Mária-oltárra helyezték. A hiedelmek szerint a halottas házban a tükröket le kell takarni, nehogy az elhunyt - megpillantva önmagát - visszajárjon kísérteni. (Ezért viszik ki az épületekből a holttestet arccal előre, lábbal kifelé.)

Bizonyos magyar népcsoportok Európában különleges szokásai közé tartozik a fehér gyász. Az arabok, zsidók, indiaiak és japánok által követett hagyományok nálunk Somogyban lelhetők fel. Erről a vidékről, pontosabban Csökölyről származik a Kegyeleti Múzeum népviseletbe, fehér ruhába öltöztetett babája is. Nevezetes baranyai tájegység az Ormánság. Magyarországon néhány régióban igencsak elterjedtek az egykés családok. A csupán egyetlen gyermeket nevelő nők leginkább az Ormánságot jellemezték. A kiállításon látható piros főkötő az egykék iszonyú következményeire emlékeztet: az anyák, akik második, harmadik, sokadik magzatukat próbálták elhajta(t)ni, sokszor nem élték túl a beavatkozást. Az így elhunytak főkötőit a keresztekre aggatták, s az enyészetnek hagyták. Xantus Zoltántól tudom, hogy egykor egész temetők piroslottak az Ormánságban... Egy kis irónia azért a falusi néptől sem idegen. Az egyik temető kapuján a következő feliratot jegyezte fel a gyűjtő: "Itt nyugszanak azok az Istenben boldogult lelkek, akik a faluban élnek". A történelem abszurditásai közé tartozik egy nagybörzsönyi sváb bányásznak a halotti leple, amely végül a múzeumra maradt. A szőttest ugyanis már fiatalkorban elkészítették - a lányok stafírungjához hasonlóan -, azonban a német családot kitelepítették. Így került a felhasználatlan - csak a születési évet (1874) tartalmazó - lepel a kiállítási tárlóba.

A múzeum másik termében a városi temetkezési szokásokat mutatják be. Számos iratot, azok másolatait is kiállítottak. Így például megtekinthető Mária Terézia 1775-ös - Magyarországon 1777-ben életbe lépett - rendelete, amely elsőként szabályozta a temetkezést. A kecskeméti és debreceni oszlopos halottaskocsi, illetve hintó mellett látható itt az az alul nyitható koporsó, amelyet II. József, a kalapos király utasítására vezettek be. Az uralkodó 1784-ben ugyanis elrendelte, hogy zsákba varrják a holttesteket, így ugyanazt a koporsót újra és újra fel lehet használni. A rendelkezést óriási felháborodás fogadta, ezért fél év múlva meg is szűntek ezek a temetések. A történelem azonban ismét szörnyű fordulatot vett: 1945-ben Bécsben és Budapesten is ilyen lecsapható fenekű koporsóban temették a világháború áldozatait, miután mind az osztrák, mind pedig a magyar fővárosban elfogyott a deszka. A huszadik század Budapestje más elszomorító események tanúja is lehetett: elsőként a tabáni és vízivárosi temetőket számolták fel 1933-34-ben. Magyarok, rácok és svábok (szerbek és németek) sírjai sem maradhattak itt érintetlenül. Pedig Xantus Zoltán szerint ezek a nekropoliszok művészi fokra emelték a temetkezést. Kevesen tudják, hogy a magyar fővárosban, Rákoskeresztúron volt Európa második legnagyobb katonai temetője. Az első világháborúban ugyanis ide szállították a Monarchia legtöbb sebesültjét. Ennél többen csak Verdun sírkertjeiben feküdtek, ám a Rákosi-korszakban a keresztúri temető nagyobb részét megszüntették. Huszonhat nemzet fiai nyugodtak ott a sírhantok alatt...

1996. szeptember 17.

Szegő Iván Miklós

 

 


Budapest a babonák városa

"...hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én...."

Budapest tele van babonákkal. Csak nagyon keveset ismerünk közülük, mert rejtőzködnek, és még a néprajz kutatói sem igazán tudnak róluk. Ezek a hiedelmek közel sem olyan félelmetesek, mint a falvak babonái. A nagyvárosi ember inkább játéknak tartja őket, és csak nagyon halványan él benne a hit, hogy valóban befolyásolni lehet általuk a sorsot.

A budapesti babonák elsősorban kövekhez, szobrokhoz, kutakhoz, sportpályákhoz fűződnek. Hogy miért tulajdonítanak az emberek természetfeletti erőt ezeknek a helyeknek? Talán a különösségük miatt. Felfedeznek például egy furcsa, groteszk részletet valamelyik szobron, és mivel a szokványostól eltérő dolgokban van valami megmagyarázhatatlan, mondjuk úgy, természetfeletti, lassan kialakul a szobor körüli hiedelem. Például, hogy érintése szerencsét hoz.

Hadik lova

Mint minden nagyvárosban, a legtöbb babonát Budapesten is a diákok eszelik ki. Talán, mert ők fogékonyabbak a furcsaságokra. A város legismertebb babonája is diákbabona. A várbeli Hadik-szobor lováról van szó. A büszke huszárkapitány bronz lovas szobrának egész felületét zöldre patinázta már az idő, de a ló heréi fénylenek, mint a rézmozsár. A babona szerint ugyanis az, aki vizsgák előtt felmászik a szoborra és megsimogatja a ló nevezett testrészét, szerencsésen átvészeli majd a tudáspróbát. Érettségi előtt vagy vizsgaidőszakokban a diákok még ma is egymás hátán kapaszkodnak fel a szoborra, hogy felkészültségük ily módon váljék teljessé. Az illetékesek talán nem ismerték ezt a babonát, mert néhány hónapja virágokat ültettek a szobor köré, így kicsit nehezebben lehet megközelíteni. Sokak szerint inkább létrát kellett volna a talapzatra szerelni.

A Hadik-szobor babonájának az eredete tudomásom szerint az ötvenes évekre vezethető vissza, amikor még kollégium működött a Szentháromság téren egyetemisták és főiskolások számára. Valószínűleg ők kezdték tisztelni a bronzcsődör nemes testrészét. Talán azért, mert a lóhere szerencsét hozhat akkor is, ha nem négylevelű...

Egyes iskolákban hasonló tiszteletnek örvendenek bizonyos orrok és fülek. A Hunfalvy János Közgazdasági Szakközépiskolában például a névadó szobrának fülét ajánlatos megérinteni dolgozatírás előtt. Az alacsonyabbaknak bizony ugrálniuk kell, hogy elérjék, mert a szobrot kissé magas talapzatra helyezték. Ugyanilyen babona fűződik Bókay János orrához, a róla elnevezett egészségügyi szakközépiskolában.

De nemcsak szobor, hanem egy észrevétlen kődarab is lehet szerencsehozó. Egy ilyen babonát örökített meg Radnóti Miklós a Nem tudhatom című versében: "...az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő..." Ma már sajnos nem tudjuk, hogy hol volt ez a kő, viszont ismerünk egy hasonló babonát a Deák téri általános iskolából, ahol a diákok valóban egy kőre lépnek még ma is, ha el akarják kerülni a felelést. A kő valamikor a Bajcsy-Zsilinszky-szobor helyén hevert a parkban, most pedig az emlékmű mellett található. Régebben a gyerekek még a szünetben is kiszaladtak az iskolából, hogy egy-egy veszélyesebb óra előtt rátapossanak. Ennek a szokásnak az eredetét ma már aligha lehetne kideríteni.

Abigél titka

Tudjuk viszont Abigél babonájának eredetét. A vízhordó lány szobra az Abigél című tévéfilm után lett népszerű. Az abban szereplő szobrot egy budapesti ház udvaráról kölcsönözték a forgatáshoz, és miután a tévé levetítette a filmet, Abigél korsójában megjelentek a valódi kívánságlevelek: ki biciklit kért, ki pénzt... A film ugyanis arról szólt, hogy Abigél, a kőszobor teljesíti a hozzá levélben eljuttatott kívánságokat. Később, a film emlékének elhalványultával a levelek is elfogytak a korsóból. Egyébként a tévéjáték alapjául szolgáló regény szerzője, Szabó Magda szerint ennek a babonának semmi alapja nem volt, az egészet ő találta ki.

Egyesek szerint szintén szerencsehozó erő lakozik a Vajdahunyad várában lévő Anonymus-szobor tollában és a Kálvin téri aluljáróban ücsörgő vörösmárvány kőmacska farkában. Mindkettő fényesre kopott már a sok simogatástól.

Úgy tudom, sikerhozó színészbabona fűződik az Operaház előtti szfinxekhez is. Ady Endrének is ezek voltak a "siker-asszonyai", nem véletlenül lovagolta meg őket mámorában, a közeli Három Holló kávéházból hazafelé menet. Krúdy Gyula úgy emlékszik, hogy Ady a Dalszínház utca felőli szfinxet szerette, mert abban Léda arcát vélte látni.

Több pesti babonának is megtalálni a pártját külföldön. Díszkutakba például nálunk is szokás pénzt dobálni azzal a célzattal, hogy az embert egyszer még visszavezesse oda a sorsa.

A mi Trevi-kutunk a budavári Mátyás-kút, amelyet a kirándulók nyaranta teleszórnak aprópénzzel. És még egy olasz párhuzam: állítólag Pesten is létezik Bocca della Verita, vagyis az "igazság szája". Ennek eredetije egy kőmaszk, amely Rómában található, ott teret is elneveztek róla. A babonája pedig az, hogy ha valaki bedugja a kezét a kőszájba és hazugságot mond, azt a szobor nem ereszti el. Egyesek szerint Budapesten az oroszlánfejes vörösmárvány kutak valamelyike az igazság szája, ám találkoztam olyannal is, aki a hegyekben található Disznófő forrásról hallotta ugyanezt.

Szintén van külföldi párhuzamuk - méghozzá bécsi - az úgynevezett vastuskóknak. A régi Magyarországon is több városban (például Győrben, Temesvárott) ismert szokás volt, hogy vándorló céhlegények szöget vertek egy bizonyos fába, amelyet az idő múltával végül teljesen elleptek a vasszögek. Valamikor Pesten és Budán is volt egy-egy vastuskó, a budai az Iskola utca 22. számú ház sarkán, a pesti a Váci utcában állt. Ma a Budapesti Történeti Múzeumban találhatók.

És még nem is beszéltünk a hidakról. Ezúttal nem a Lánchídra gondolok, nem tudok róla ugyanis, hogy a "nyelv nélküli oroszlánokhoz" a legendán kívül babona is fűződne. Fűződik viszont a Margit-hídhoz, amelyet Arany János is megverselt a Híd-avatás című balladában. Különös babona helyszíne a várbeli Balta köz is: régebben azt mesélték róla, hogy aki átsétál a sikátor boltíve alatt, az férfiból nővé, nőből férfivá válik. Szintén a Várban, a Ruszwurm cukrászda melletti sikátorból nyílik lefelé egy kürtő, amely a várbarlangba torkollik. Erről azt beszélik, hogy ha valaki a barlangban a feleségével a lyuk alá áll, megtudhatja, hányszor csalta meg az asszony. Annyiszor ugyanis, ahány hang a kürtőből jön. Képzeljük csak el, mi történik, ha odafönt éppen egy turistacsoport trappol át a sikátoron...

Nem adnak tüzet

Végül pedig az egészen modern babonákról, a sportpályákhoz kapcsolódó hiedelmek közül említek néhány érdekeset. Voigt Vilmos néprajzkutató hívta fel a figyelmet arra, hogy a sportpályáknak is van úgymond "szerencsés" és "szerencsétlen" oldaluk. Telefonáltam néhány nagy NB I-es futballklubhoz, ahol nem egészen így fogalmaztak ugyan, de voltaképpen megerősítették a tanár úr állítását. A Ferencváros például, ha otthon játszik, szívesebben támad az óra alatti kapu ellen (már csak azért is, mert emögött helyezkedik el a híres B-közép). Az MTK otthon állítólag a maratoni kapu felé eső futballkapuba rúg könnyebben gólt. Az ÚTE saját pályáján a Megyeri úti kaput ostromolja szívesebben. Ugyanígy megvannak a saját babonái a lóversenypályának is: ott például nem adnak tüzet egymásnak a nézők, sőt pénzt sem, nehogy azzal együtt a szerencséjükön is túladjanak.

Az itt felsorolt babonák mind arról tanúskodnak, hogy létezik egy furcsa, titkos viszony a város és lakói között. Idegen ezt nem is nagyon ismerheti. Ebben a dimenzióban a szobor nem csupán szobor, és a kő nem csupán kő. És ez a dimenzió igazából megmagyarázhatatlan, hiszen tudjuk jól, hogy "nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható".

1997. július 30.

Csordás Lajos

 

 

Városképeket rejtő hagyatékok

"Mallarmé, a legmódszeresebb elméjű XIX. századi esztéta azt mondta: a világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle. Ma minden avégből létezik, hogy fénykép váljék belőle" - jegyezte meg egykor Susan Sontag. 1958 óta gyűlnek a város életével kapcsolatos képek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest-gyűjteményében.

Tíz éve, amikor Sándor Tibor, a gyűjtemény vezetője a fotótárban kezdett dolgozni, az ötvenes évek képei már "megöregedtek", de úgy érezte, a hatvanas-hetvenes évekéi még nem. A rendszerváltozás után ezeknek a fotóknak a forrásértéke is megnőtt. Sándor Tibor elmondta, jobbnak látta nem azonnal beilleszteni az 1988-90-es ellenzéki utcai megmozdulásokról készült képeket a gyűjteménybe, félő volt ugyanis, hogy megismétlődnek az '56-os forradalom után történtek, amikor a BM emberei azonosításra használták az ilyen felvételeket. Valamivel a választások után azonban már nem kellett ilyesmitől tartani.

A fényképeket főként hagyatékokból gyűjtik, de néha hirdetnek az újságokban is. Sokszor járnak aukciókra, de ott általában nagyon felmegy egy-egy ritkább kép ára, ha a magángyűjtők is jelen vannak. Többször vásároltak tőlük is, de mostanában sok olyan eladó van, aki guberált fotókat visz be hozzájuk - némi készpénz reményében. Sándor Tibor szerint sok múlik a személyes kapcsolatokon.

"Kupeckodás" minden szinten van. A gyűjtemény gyarapítóinak mérlegelniük kell: melyek a hiányzó képek (például a peremkerületekről szólók), ugyanakkor egy-egy drágább fotó esetében eltöprengenek azon, mennyiért, mit akarnak vásárolni és mennyien érdeklődnek majd utána. Üzleti megfontolásból olykor megvesznek egy képeslapot, amely nem ér ugyan háromezer forintot, de tudják róla, hogy a másolat közlési jogából pénzt lehet szerezni. Tartalmi szempontból érdekes lehet egy katolikus legényegyletről szóló kép, de csak azért, mert mostanában divat, nem vesznek meg tíz cserkészfotót. Hiány van az életmódra utaló, az enteriőröket, a családok életét, a szabadidő eltöltését bemutató képekből. Általában fontos szempont, hogy minél régebbi legyen egy kép, de az is, ha az adott felvétel az egyetlen, a korra utaló dokumentum.

Az eddig összegyűlt csaknem százezer képet elsősorban topográfiai szempontok alapján rendezték: Budapest látképe, a budai, illetve a pesti panoráma 1493-tól napjainkig, a kerületek, az utcák, illetve a híres emberek lakásai. Funkció szerint is felosztják a képeket: külön csoportot alkotnak a presszók, a bárok, az éttermek, a közlekedési eszközök. A tár fontos darabjai az eseményekről készült fotók is.

Sándor Tibor terveiben szerepel, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeummal és a Mai Manó Házzal egyeztetve számítógépre vigyék a legértékesebb képeket. A digitális reprodukció segítségével könnyebben kikereshetők a képek és nem is sérülnek annyira, mint lapozgatás közben. Ezzel létrejöhet a magyar virtuális fotómúzeum alapja, főként ha sikerülne az interneten is megjelenni vele. A tervek szerint az év végére elkészül a szoftver, egy mintaadatbázis, és remélhetőleg egy év múlva elkészülhetnek körülbelül hatezer alapvető kép számítógépre vitelével.

Nem Budapestről szól az az ajándékba kapott kép, amely a legkisebb az egész tárban. Mindössze egy milliméteres, szabad szemmel, de még közönséges nagyítóval is láthatatlan. Az üveglapocskára készült felvételen az angol királyi család látható. A fotótár legnagyobb méretű darabja az 1880-as években készült: Kozmata Ferenc Budapesti emlékmű című, könyvalakra hajtogatott négyméteres műve.

A legrégebbi papírképük Weisz Péter "pesti polgári fehér- és cukrossütőmester sütőházáról" készült - valószínűleg az 1860-as években. De megtalálható itt az ősfénykép, a fémlemezre előhívott dagerrotípia is.

Sokszor felhasználják épületek rekonstruálásakor is a tár képeit. Ez történt a Paulay Ede utcai - ma Új Színházként működő - épület felújításakor is, a homlokzat eredeti felső díszeiről az egyetlen fotódokumentumot itt találták meg.

Sándor Tiborék kiállításokat is rendeznek. A vendéglátás és az idegenforgalom történetét a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeumban, a Gyermeksorsok és gyermekvédelem a Monarchia idején című kiállítást az anyaépületben mutatják be. Ez utóbbinak az anyaga nemsokára a képviselői irodaházba kerül - még a gyermekvédelemről szóló törvény meghozatala előtt. Azt tervezik, hogy jövőre karikatúrákkal mesélik el Budapest történetét a Fővárosi Karczképek című kiállításon.

1997. április 18.

Szemere Katalin

 

 

A kőtábláknak dossziéjuk van

Furcsa figurák lettek halhatatlanná - Négyszázért vésnek egy betűt

Emléktáblát állítani a múlt század hatvanas éveitől divat. Arányi Lajos orvos, egyetemi tanár volt az első, aki javasolta, hogy a budai Vár történelmi jelentőségű házait feliratos táblával kellene jelölni. A gyűjtése eredményeként 1866-ban felrakott, csípett sarkú mészkőtáblák ma is láthatók. Mégsem ezek a legkorábbiak, hanem az árvízmementók. Számtalan márványkéz örökíti meg az 1838-as nagy víz emlékét, van 1775-ös is, ám a legrégebbi az 1732-ből való Havas utcai árvíztábla.

Kezdetben természeti csapások helye és régi, jeles épületek kaptak táblát. Személyek csak a XIX. század végétől: ekkor kezdték megjelölni, például azokat a helyszíneket, amelyek a szabadságharc valamelyik hőse révén váltak nevezetessé. Jó alkalmat adott emléktábla-állításra a millennium is. A huszadik században aztán a háborúk és a forradalmak nagy bőségben termelték a kőbe vésésre méltónak tartott neveket. Minden új rendszer a maga szempontjai szerint mérte a halhatatlanságot, leverte a régi táblák egy részét, majd a sajátjait rakta helyébe, mint ezt néhány éve is tapasztalhattuk.

A lakosság sokszor gyorsabban cselekedett a hatalomnál - és néha meggondolatlanabbul is. Összetörték Balázs Béla tábláját a Szent István parkban, Lukács Györgyét a Belgrád rakparton, a Nemzeti Tanács emléktábláját az Astoria falán, Koltói Annáét Csepelen. Kun Béla-emlékeket is a város több pontjáról kellett eltávolítani, mielőtt még szétzúzták volna őket. Például a Ludovikától vagy Csepelről, ahonnan az MSZP kérésére tüntették el tábláját 1991-ben. Ugyancsak előrelátásból távolíttatta el az önkormányzat 1990-ben Bojti Imre karhatalmista kőlapját az V. kerületből, Tóth Ferenc ÁVH-századosét a Teréz körútról, Lékay Jánosét a XII., vagy Varga Jenő népbiztosét a XXII. kerületből.

Sajnos nem tudok adattal szolgálni arról, hogy 1989 óta hány munkásmozgalmi emléktáblát távolítottak el a fővárosban, hiszen ezt már senki sem tartja nyilván. A nyolcvanas évek végéig a Budapest Galéria feladata volt a felügyelet - a táblák dossziéit még ma is őrzik -, de a rendszerváltás után már nem kísérik figyelemmel sorsukat. Csak néhányról tudják, hogy megsemmisült, ellopták vagy levették és bevitték valamelyik helytörténeti gyűjteménybe. A galéria lemondott ugyanis a táblák kezelői jogáról (és gondjáról), s ez most a kerületek kötelessége volna. Az újak engedélyezéséről is a kerületek képviselő-testülete rendelkezik (de domborműves táblák esetében a főváros kulturális bizottsága is).

Mostanában az 1956-os forradalom harcosainak és a fasizmus áldozatainak állítják a legtöbb emléket, s ez évben a 150. évforduló miatt a szabadságharc hőseinek is. Egyes esetekben engedélyt sem kérnek: a Corvin közben valaki tankot ábrázoló, '56-os emléktáblát, más valaki a Wesselényi utcában holokauszttáblát, a XV. kerületi Körvasút sor és a Rákos út sarkán egy nyugalmazott vasutas Árpád-emlékművet emelt. Ezeket azonban az önkormányzatok utólag jóváhagyták.

Szöveges táblát állítani egyébként sokkal könnyebb, mint 1990 előtt, csupán az ingatlan- vagy területtulajdonos engedélye szükséges hozzá. Semmi több. Illetve, az egy négyzetméternél nagyobb már építési engedélyhez kötődik. A többi csak pénz kérdése. Az árak persze itt is a sokszorosukra nőttek. Egy 60×80 centis mészkő emléktábla, amely 1969-ben 2180, 1984-ban 4000 forint volt, ma körülbelül ötvenezerbe, márványból ugyanez százezerbe kerülne. Egyetlen betű bevésése négyszáz forint. A leggyakrabban használt anyag a bolgár mészkő (főleg a Kádár-rendszer idejében, amikor iparszerű tevékenység volt az emléktábla-készítés), gyakori még a ruskicai márvány, előfordul svéd vagy piszkei vörösmárvány (ilyenből csak a munkásmozgalom legnagyobbjai kaphattak emléktáblát), fekete és carrarai márvány, mauthauseni gránit, a fémek közül vörösréz, bronz, öntöttvas, és domborított, zománcozott vaslemez (ilyeneket állítottak 1848 centenáriumán a szabadságharc hőseiről elnevezett utcákban).

Néha elcsodálkozik az ember, amikor egy-egy érdekes táblára akad, hogy mi mindennek, és ki mindenkinek állítottak emléket Budapesten. Az árvizeket már említettem, de van táblája az 1810-es nagy tabáni tűzvésznek is (a Hegyalja úton), azután a pesti "sernevelés", vagyis a sörfőzés újjáteremtőjének, Proberger Jakabnak (a Puskin utcában), Dobos C. Józsefnek, a dobostorta feltalálójának (a Kecskeméti utcában), Spitzer Gerzson kékfestőnek (a Lajos utcában), az első pesti bölcsődének (az Irinyi utcában), a háború utáni tető-helyreállítások befejezésének (a belvárosi Városház utcában), az első magyar úttörőcsapatnak (a Rottenbiller utcában), Tóth Potya Istvánnak, az FTC focistájának (természetesen az Üllői úton), vagy Prodam Guidónak, az első magyar pilótának, aki Budapest felett átrepült (Rákosszentmihályon, a Kossuth utcában), hogy a legismertebbekét már ne is említsem. Közülük most csak egy fekete Batthyány-márványlapot emelnék ki, amely egy kispesti ház verandáján található, ezzel a felirattal: "Egy kálvária, hol most álassz. Státio rajta minden egyes kölap, melyre a szem letekint: egykoron vértanu utját téve e márványon ment halni a szent ügyért gróf Batthyány Lajos." A helyiség padlóját állítólag az egykori Újépületből való mészkőlapokkal burkolták.

A legtöbb emléktáblát a nemzet nagyjai közül Petőfinek szentelték a fővárosban. Tízet sikerült összeszámolnom. Akad olyan helyen is, ahol a költő sohasem járt. A Zugligeti út 100. számú ház falán például ez állt: "Petőfi tanyája / soh'sem volt e hajlék, / nagy nevének e lak / csak parányi emlék." A táblácskát ma a helytörténeti múzeumban találjuk.

Régebben a halhatatlanoknak ki kellett állniuk az idő próbáját. Nem siettek oly hamar emléket állítani nekik. De ma már nem kell várni. Szinte nyomban kőbe vésik a nevüket. Már most található például Szilvási Lajos-emléktábla (a Síp utcában) vagy Antall Józsefé (Pestújhelyen).

A halhatatlanság nemcsak patetikus, de olykor játékos is. Ennek egyik újabb példája az a Pató Pál által kitétetett Kazinczy utcai emléktábla, amely a magyar kártya születési helyének állít mementót. Vagy az a Nagymező utcai márvány mintázatú lap, melyet Kovács Ferenc állított önmagának 1990-ben. Szövege meglepően érvényes ma is: "Itt él Kovács Ferenc. E tábla örökítse soká mindazon állampolgárok dicsőségét, akik el tudják tartani a családjukat, s közben eltartották, eltartják azokat is, akik nekik csupán ígérték, ígérik a saját maguk élvezte jólétet, s egymást váltogatva, dagadt erszényükkel odafönn közmunkákból jól élnek..." A lapot időközben egy műgyűjtő ellopatta, s csak évekkel később lelték meg a rendőrök. Vissza is szolgáltatták jogos tulajdonosának, de ő már nem tette fel eredeti helyére, most lakásában őrzi.

Guszev százados esete talán ennél is érdekesebb, hiszen emléktáblát kapott, holott nem is létezett, csupán Illés Béla egyik regényében szerepelt mint '48-as hős. Beck Ö. Fülöp eltűnt emléktáblájáról pedig a dossziéja szerint azt sem tudják, egyáltalán megvolt-e valaha.

Ugyancsak az egyik dosszié említi azt a mulatságos esetet, hogy 1978-ban (!) "ismeretlen szerv" eltávolította a Városmajor u. 42. faláról a KMP megalakulására emlékeztető táblát. Azóta sem akadtak a nyomára. Előfordul olyan is, hogy rosszul vésnek be egy évszámot, mint például Türr István születési adatát (1825 helyett 1824-et). Más esetben - bár az adatok pontosak - a történelem íratja át a régi szöveget: így járt Derkovits Gyula táblája a Hunyadi téren. Néha aztán a múlt és a jelen példásan összebékül: a németek elleni harcban elesett kommunista ifjúmunkások, Boros Mátyás és Fischer István KISZ-es emléktábláját (a Thököly úton), amelyet szintén levertek, a zuglói önkormányzat állíttatta vissza. Változatlan szöveggel.

1998. május 14.

Csordás Lajos

 

 

Csillagok, szobrok és lobogók

Hová kerültek az intézményekből a múlt politikai relikviái?
- A többségük pincék mélyén porosodik

"Itt csak a külsőségek idézik a kapitalizmust, minden más a velejéig romlott szocreál" - így szól az étlap mottója a Kádár-korszak jelképeivel telezsúfolt Marximban, nem hagyva kritika nélkül a jelent sem. S míg a pizza à la brrr... ÁVO mellé kádárkát (vizezett kadarkát) rendel a vendég, végignézheti képekben, zászlókban, jelvényekben elbeszélve a szocializmusnak nevezett korszak történetét. A Szoborpark mellett a Marxim kocsma a főváros másik nagy relikvialerakata és így turistalátványossága is. Az amerikaiak tán maguk sem értik, miért nevetve dicsérik a berendezést ("A dizájn oké!"), a magyarok meg unottan nézelődnek.

Szinte senki nem tudja már, hogy hová tűntek a közintézmények vörös csillagai és zászlói, a kötelező folyosódíszek, Lenin-képek, gipszszobrok, a milliószámra gyártott Kiváló Brigád, Kiváló Dolgozó, Kiváló Satöbbi kitűzők. Kikoptak a városból a szocializmus jellegzetességei, csak a legértékesebbek kerültek közülük múzeumokba, raktárakba.

Mint például az Országház tetejéről leszerelt vörös csillag, amit feldarabolva őriz a Legújabb kori Történeti Múzeum a parlamenti ülésteremből és az MSZMP székházából származó Kádár-címerek társaságában.

- Elég sok a bóvli - mutat néhány transzparenst a múzeum kutatója, Bencze Géza. - Annak idején zsákszámra kaptuk az apróbb jelvényeket, kitüntetéseket, de ma már régiségkereskedőktől vásároljuk az értékesebb, hiányzó darabokat. Egyébként minden fontos relikviából őrzünk egy-egy példányt.

A képviselői irodaház pincéje sem tartogat nagy meglepetéseket, valószínűleg inkább az efféle helyeknek kijáró tisztelet mondatja Árva Péter műszaki igazgatóval, hogy azért ha egyszer alaposan kitakarítanának, sok minden előkerülne. Két, most csomagolópapírba csavart szobor mindenképpen; Lenin és Sztálin elvtársak múlatják így az időt a raktárban, néhány falnak támasztott festmény mellett, amelyek egyikéről Rákosi Mátyás biztatja nézőjét, sugárzó tekintettel.

A valóban értékes képek, amelyeket a nagy költözködéskor nem vitt magával az MSZMP, visszakerültek a Nemzeti Galériába, hiszen onnan kapták kölcsön a hivatalok. A kisebb bronz Leninek - mit tesz a népszerűség - az igazgató szavai szerint kézen-közön eltűntek. Nem így az Országházról készült fotóalbumok. Ezeket apró átalakítás után (pengével kaparták ki a vörös csillagot) kevésbé fontos személyiségeknek ajándékozták. Újrahasznosították a vörös zászlókat is. Nemcsak a rudat, hanem az anyagot is megtartották, majd terítőket varrtak belőlük.

A Budapest díszítésével foglalkozó Városdekor Kft-nél is ezt a módszert választották. Szétszabdalták és feldolgozták a selymet, ahogy Földes Péter, a fővárosi önkormányzat tisztviselője fogalmazott: már csak zöldet és fehéret kellett hozzá venniük. Rendelet egyébként nem született a zászlók begyűjtéséről, az iskolák, irodák, bérházak gondnokai szerint a legtöbbjük ma is a pincékben porosodik.

"Ha találunk egyet - mondja egy ferencvárosi házmester - jót nevetünk, aztán visszadobjuk a többi kacat közé."

1995. július 4.

Mucsányi Marianna

 

Osztapenko hűlt helye

Gaz veri fel a fel- és lefele vezető út közét meg egy satnya bokor, áll ott még egy értelmét vesztett tábla, vészjósló figyelmeztetéssel: Gyalogosközlekedés életveszélyes! De hát kinek is jutna itt eszébe gyalogosan közlekedni és hova?

Ennél azért többet érdemelne, ha nem is Osztapenko kapitány, de az útrakelő barátok, akik itt randevúztak, a stopposok, akik itt táboroztak. Néha csak fél órát, de gyakran fél napot is, már ha nem kergették el őket a rendőrök. Ami többnyire bekövetkezett. De az Osztapenkónál gyülekező csapatok, akik előbb többnyire Balaton, később mind gyakrabban Wien feliratú papirosokat lobogtattak, hozzátartoztak a vidám barakk tájképéhez, és jelezték az elkerülhetetlenül bekövetkezőt. Meg persze egy kicsit a beletörődést is abba, hogy itt majd akkor lesz más világ, ha Osztapenko kapitány lépést vált. Ami végül is bekövetkezett. Elment Érd felé a Balatoni úton.

Tanulságos Osztapenko hűlt helyén bolyongani, mert ez a - saroknak nem sarok, útelágazásnak nem útelágazás - valamikori találkozóhely pont olyan lett, mint amilyenek mi vagyunk. Vagyis sem ilyen, sem olyan. Ha elegánsan akarnám magam kifejezni, azt mondanám, hogy eklektikus. Mállott családi házak az odacsorgó utcák sarkán, járhatatlan járdák, egy márkakereskedő csillogó-villogó üvegpalotája. A sarokról ingyenes busz indul valamelyik óriás bevásárlóközponthoz, félóránként, éjjel-nappal. De kár, hogy pillanatnyilag nem akarok semmit venni, ingyen buszozhatnék. Történetesen autóval érkeztem, ám közel-távolban egyetlen engedélyezett parkoló van, arra is nagy betűkkel kiírták, hogy kizárólag a sarki élelmiszer-áruház vevői számára.

Egyszer volt, hol nem volt, állt egy óra a Nemzeti Színháznál. Felrobbantották. Volt egy hídfő a Margit-hídnál, ahol találkozni szoktunk. Ott meg sem lehet állni már. Osztapenkóról is kiderült, mégiscsak tud masírozni. Lehet, hogy velünk van a baj, nem akarunk találkozni már, és csak ürügy, hogy nincsen hol?

2001. július 14.

K. Gy. J.

 

 

Csepel: egy gyáróriás tündöklése és bukása

Sokszor ébredtem borotválkozás neszeire. Ilyenkor kibújtam az ágyból, és kilopóztam a konyhába. Nagyapa a falikút mellett állt. Előtte pamacs és borotvaszappan kerek dobozban. Kezében a borotva, hosszú pengével. Csíkról csíkra haladt, kézfejére, ujjára kenve a habot. Lassú, szertartásos mozdulatokkal húzta le arcáról az alig kibukkanó szőröket. Sokáig nem értettem miért borotválkozik minden áldott reggel. Egyszer azután összeszedtem hatéves bátorságom, és megkérdeztem.

Nagyapa furcsán nézett le rám: hát csak nem mehetek szőrösen a Nagygyárba, elvégre dolgozni megyek oda.

Nagyapa évek óta halott, és a Nagygyár, a Csepel Vas- és Fémművek sincs többé.

Nem sok mindent láthatott Weiss Manfréd, amikor gyártelepnézőben először járt Csepelen. Az alig kétezer lelket számláló falut valahogy elkerülte a fejlődés. Mint ahogy elkerülték az átmenő utak és a vasút is. Nem volt gyár, de még kisebb műhely is alig. Háromnegyedrészt német nemzetiségű lakói jórészt földművelésből éltek. A harmincas éveinek elején járó Weiss, aki akkor már tizennégy éve igazgató volt, mégis kibérelte a János-legelőt tizenöt évre. A ráckevei szolgabíró rövid hezitálás után megadta a telepítési engedélyt, így 1892 tavaszán felépülhettek az első barakkok. A falu sorsa összefonódott a gyáréval. Ettől a tavasztól a Weiss Művek volt Csepelen a legfőbb hatalom, a jólét letéteményese.

Weiss Manfrédot a legkisebb fiúk minden leleményével és szerencséjével megáldották az égiek. Már gyerekfővel kereskedelmet tanult a budapesti akadémián, majd tizenhat évesen az északnémet Hanza-városba, Hamburgba utazott szerencsét próbálni. Tehetségesnek bizonyult, így három év múltán megbízták apja cégének, a Királyi Gőzmalomnak a vezetésével.

Apja halálakor azután a jelentős örökség birtokában bátyjával önálló vállalkozásba kezdhetett. "Polgári vásárlók számára zártak tartósított húst szelencébe", azaz konzervgyártásba kezdtek, előbb a VIII., majd a IX. kerületben. Ez utóbbiból nőtt ki később a Globus Konzervgyár. Az üzlet busás hasznot hozott, nem kis részben a hadi megrendeléseknek köszönhetően. Hamarosan az is kiderült, hogy a konzervgyártáshoz használatos lemezgépek kiválóan alkalmasak töltényhüvelygyártásra is. Alapítottak később szövőgyárat és bankot, majd ennek révén szerepet vállaltak egy fegyver- és gépgyár részvénytársaság, valamint a Danubius Hajó- és Gépgyár létrehozásában. A fő irány azonban a lőszergyártás maradt.

A századfordulón fegyvert váltott az Osztrák Magyar Monarchia hadserege.

A korábban használatos Werndl-rendszerű lőfegyvereket Mannlicher-féle ismétlőpuskákra cserélték. Ezekhez pedig új töltények szükségeltettek.

A csepeli Weiss-gyár fejlődése példa nélkül való a magyar ipartörténetben. Néhány barakkal és százötven emberrel kezdtek. A századfordulóra már kilencszáz ember szorgoskodott a munkapadok körül, a közös hadsereg töltényszükségletének egynegyedét készítve el. 1910-ben már 1700 alkalmazottjuk volt, 1913-ban hatezer, 1915-ben pedig 15 ezer. Az apró üzemből iparváros lett. A háború végén már harmincezren doloztak itt. Gyártottak lőszert, repeszgránátot, srapnelt, tábori konyhát, öntöttek harangot, készítettek vas 10 és 20 filléreseket minthogy a nikkel váltópénzeket anyaghiány miatt kivonták a forgalomból, s még mezőgépeik is sikeresnek bizonyultak.

Csepel átalakult. Munkásotthon, üzemorvosi rendelő és fürdő épült, tanműhely az ifjaknak és munkáskonyha a szegényeknek. Megszűnt a falu elzártsága is. 1912-re elkészült a a HÉV csepeli szárnyvonala és a köves út. Bevezették az ivóvizet. A korábban többségben lévő német nemzetiségiek most kisebbségbe kerültek az egész Monarchiából érkező betelepülőkkel szemben. A lakásszámnövekedés azonban nem tudta követni a gyors népességszaporulatot. Így azután még az istállókat is lakásnak adták ki. A szegény faluból poros, zsúfolt és egészségtelen proletártelep lett, messze elmaradva a hasonló adottságú, ám akkor már a polgári fejlődés útjára lépett Újpesttől, illetve Budafoktól.

Wiess Manfréd legfőbb termelésszervezési alapelve a kedvező termelési profilkiválasztás, a kitűnő telephelyválasztás, a teljes termelés uralására való törekvés, a kor legfejlettebb technikájának bevezetése és kiváló szakemberek alkalmazása. A gyárban az üzem-, illetve csoportvezetők ügyeltek a szigorú rendre. Vétségekért a háború idején még elzárás, bírság, elbocsátás járt. A selejtkárokozást kegyetlenül megtéríttették.

A trianoni békediktátum után a gyár békésebb termékek gyártására állt át, de a hadianyag-termelést a második világháború végéig nem hagyta el. Készült itt zománcos edény, repülőgép, kályha, fürdőkád, cső, rúd, motor, kerékpár, varrógép, autó, motorkerékpár és traktor. A gazdasági válság mélypontján 3200-ra emelkedett a munkanélküliek száma. A háborús készülődés éveiben azonban ismét igazi gyáróriássá terebélyesedett.

A háború végén a munkások aktív ellenállása ellenére a németek 2800 szerszámgépet szereltek le és szállítottak el Nyugatra. 1945 januárjában az oroszok vették át a gyárat. Ők a vadonatúj Sulzer kazánegységet, egy 40 tonnás elektrokemencét és az új acélmű felállítására előkészített épületszerkezetet vitték el Keletre. S mindeközben a gyár hetven-nyolcvan százalékát lebombázták.

A háborút követően egy rövid időre ismét a Weiss-örökösök kezébe került a gyár. A régi jól bevált taktika szerint gyártottak mindent, ami csak eladhatónak látszott. Új üzemcsarnokat építtettek, korszerű berendezéseket vásároltak. Fém félgyártmányaik nemzetközi elismertségre tettek szert.

1948-ban azután a csepeli gyár állami tulajdonba került, teljesen áttért a békés termékekre, s az évek során végrehajtott "profiltisztításoknak" köszönhetően a közszükségleti cikkek helyét a nehézipari termelés, az alapanyaggyártás, valamint a szerszám- és gépgyártás vette át.

A rendszerváltás ötödik évében a gyártelep 200 hektáros területén 142 vállalat működik, s mintegy hatezren dolgoznak itt. A szerszámgép-, a varrógép-, valamint a kovácsológyár végelszámolás alatt áll. A fémmű és a csőgyár privatizációra vár. A kerékpár- és az egyedigépgyár már túl van rajta, úgy tűnik, megmaradnak.

Az óvodát, a bölcsődét, az üdülőket eladták. A lakásépítő-akciók 1980-ban befejeződtek. A regisztrált munkanélküliek száma ismét 3200.

1995. augusztus 15.

Sz. A. A.

 

 

Bodega, népbüfé, hamburgeres

Hogyan és mivel etették a tömegeket a múlt századtól napjainkig?

Voltak idők, amikor a cipóba sült kacsa számított gyorsétkezdei ételnek, mára azonban az önkiszolgálók két forint ötven filléres máglyarakása is a múlté. Aki mostanában gyorsan és viszonylag megfizethető áron akar étkezni Budapesten, annak többnyire egy pizzával vagy hamburgerrel kell beérnie.

A közétkeztetés, a gyorsétkeztetés kezdetei a múlt századi nagy iparosodási hullám idejére nyúlnak vissza: az előrecsomagolt hideg uzsonna vagy a piacokon kapható olcsó ételek voltak az első gyorsételek. A múlt század második felére azonban annyira megnőtt az ipari munkásság száma, hogy a vendéglátók - a jó üzlet reményében - újfajta gyorsétkeztetési formákat hoztak létre.

- A kiegyezés utáni időszakban születtek meg a kiskocsmák, amelyek állandó, nagy vendégkörre tettek szert - tudjuk meg dr. Draveczky Balázstól, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatójától. - Pörköltöt, belsőségeket, tésztát és az úgynevezett cakk und pakk ételt kínálták olcsón a betérő vendégeknek. A hangsúly a célszerűségen volt. Az 1880-as évektől az iparkerületek kiskocsmáinak többsége átalakult úgynevezett munkáskocsmává. Ezekre a helyekre akár koszos overallban is be lehetett térni, mégis jóízű, laktató ételhez juthatott az ember.

Ez idő tájt jelentek meg az első, nem helyben készített ételek is, a kocsmákban kapható, cipóban sült csülök vagy kacsa. A mozgó virsliárus szintén a századforduló környékén bukkant fel a pesti utcán.

- A munkások száma folyamatosan nőtt, munkahelytől távoli étkeztetésük felesleges időpocsékolást jelentett a gyárosoknak. Ez az oka annak, hogy az első világháború előtt megjelentek az üzemi - tehát gyáron belüli - étkezési formák. A főváros egyébként az elsők között nyitott városi üzemi ebédlőt, ahol egy háromfogásos menüt nyolcvan fillérért kaptak a köztisztviselők - meséli Draveczky Balázs.

Aki nem akart az üzemben enni vagy éppen nem volt munkája, az sem maradt étel nélkül. A megmaradt kiskocsmák mellett századunk elejétől úgynevezett bodegák is kínáltak ennivalót a kispénzűeknek. Ezek a csemegeboltokból kialakított helyiségek hideg ételeket, különlegességeket és italokat árusítottak. Csak annyiban különböztek az igazi boltoktól, hogy itt helyben is lehetett - külön felár nélkül - fogyasztani. Ezek az éjjel-nappal nyitva tartó bodegák elsősorban a bohémek, a művészek törzshelyei voltak.

- Az első világháború utáni felgyorsult életritmust követték a kávézók, az éttermek is. Kényelmetlen székek, kis asztalok váltották fel a kényelmes bútorokat. Az emberek többsége persze nem ezeken a helyeken, hanem munkáskocsmákban és üzemi étkezdékben ebédelt. A forgalmas helyeken és a pályaudvarok szomszédságában pedig feltűntek az első gyorsbüfék. A leghíresebb a Nyugati téren lévő Ilkovits vendéglő volt, ahol naponta négy-ötezer vendég is megfordult. Palacsinta, rósejbni és tehéntőgyből készített bécsi szelet szerepelt az étlapon. A második világháború után államosították, központosították a vendéglátóipart, az üzemi étkezdék kiszolgálására is önálló vállalat jött létre. Az ötvenes években megjelent a munkáskocsma szocialista változata, a népbüfé is. Egyszerű, olcsó egytálételek jellemezték őket, mégis sokszor ezeken a helyeken ehette az ember a legjobb gulyásokat, pörkölteket. A népbüfé korszerűbb változata volt az önkiszolgáló, ahol előre kimért adagokat kínáltak, csak le kellett emelni a polcról az ételt - emlékszik vissza a múzeumigazgató a közelmúltra.

A hatvanas évek elején újra feltűntek a lángost, sült kolbászt árusító egyszemélyes pavilonok, amelyek igen hamar népszerűek lettek. Az új gazdasági mechanizmus idején az addig imperialista mételynek titulált nyugati gyorsétkek - a hamburger, a hot-dog és a pizza is - meghonosodtak hazánkban. A nyolcvanas évek közepén pedig a nemzetközi gyorséttermi láncok is megnyitották első üzleteiket Budapesten.

- Az ilyen hálózatok legnagyobb előnye, hogy mindenütt a világon ugyanúgy, ugyanolyan minőségben állítják elő termékeiket. Az első magyar gyorséttermi láncok, a Paprika vagy a Krumplis Fáni ételeit azonban nem lehetett kétszer úgy megkóstolni, hogy ugyanazt kapjuk. A minőségi bajok és a tőkehiány miatt hamar elhaltak ezek a vállalkozások. Csakúgy, mint az önkiszolgálók.

Az ezekkel foglalkozó vállalatok csődbe mentek, a helyiségeket eladták. Maradtak az amerikai gyorséttermi láncok és a drága vendéglők. A "kaszálni, aztán lelépni" szemlélet azonban kezd - egyszerű gazdasági megfontolásból - kimenni a vendéglátós gyakorlatból. Szaporodnak az olcsó menüket is árusító vendéglők, amelyek a stabil törzsközönségre támaszkodva, kisebb haszonra törekedve próbálnak megélni a piacon. Azt gondolom, hogy normális viszonyok között a klasszikus magyar ételekre - akár egy hazai gyorséttermi hálózatra - is lesz igény, nemcsak a hamburgerre. Az emberek gyomra ugyanis nem változik együtt a divattal - állítja Draveczky Balázs.

1997. január 3.

Mucska Péter

 

 


Falkép egy régi szerkesztőségből

Hallom, újraindul az Esti Hírlap, melynek utolsó éveiben én is munkatársa voltam. A régi, nagy Esti Hírlap újságíróit ugyan már egy falrajzról ismertem csak, amely alatt egy-két évet dolgoztam a kulturális rovatban. Az idősebb kollégák gyakran magyarázták az összefüggéseket a rajzon, s néhány arcra aztán az életben is volt szerencsém ráismerni.

A hatvanas-hetvenes évek magyar újságírásának kis panoptikuma volt ez az egyiptomi falfestmények stílusában megkomponált kép. Állítólag két és fél évig készült: 1975-ben kezdte rajzolgatni Szűr Szabó József, aki éppen akkor ment nyugdíjba a Ludas Matyi-tól, és bejárt az Esti-be beszélgetni. Több ilyen képe is készült egyébként: egy otthon, amely az életét mutatja be, és több Németországban, megrendelésre.

De nézzük, kik is voltak láthatók a szerkesztőségi tablón. A fáraó volt Dersi Tamás, a kulturális rovat egykori vezetője, aki könyvet írt Mikes Lajosról, a régi Est-lapok vezéréről. Ezért volt jelen Mikes is trónként, jelképesen. Dersi mögött állt főpapként Bernáth László - utóbb megannyi újságíró nevelője, Laci bácsija. Fent, mindenki fölött sakkozott Kelen Béla főszerkesztő és helyettese, Paizs Gábor. Látható volt a nagy hasú Antal Gábor, aki bottal űzte a népies Urbán Ernőt. Aztán Kőbányai György csónakban és Fencsik Flóra, Harangozó Márta, Bársony Éva, Zsugán István, Morvay István a kulturális rovatból. Titkárnők: Pernyész Éva, Král Gizella. Singer Béláné gépírónő. És múmiaként Légrády Bandi bácsi, a hivatalsegéd, aki állítólag nagyon rossz kávékat főzött, és valamikor pincér volt az Orient Expresszen. No és végül lótuszülésben, Gandhi-szerű írnokfiguraként maga az alkotó: Szűr Szabó.

A kísértetpalotává vált Blaha Lujza téri sajtószékház második emeletén megvan még ez a kép. Szűr Szabó Edit, a karikaturista özvegye műemléki védettségre javasolta, és már elővédettséget élvez. De mi lesz, ha lebontják az épületet? A jelenlegi tulajdonos bontási engedélye szerencsére megtartandónak mondja a homlokzatot egy szoba mélységig, amibe beleesik a falirajzot rejtő helyiség is.

2003. január 31.

Cs. L.

 

 


Téglák, jegyek, Nemzetik

Sokszor érzem én is, hogy fontosságukat vesztett papírocskákat érdemes elrakni, mert egyszer még hasznosak lehetnek. Érdekes szórólapokat, belépőket, villamosjegyeket például, s hasonló kisnyomtatványokat.

Gyűjtögetem is őket egy dobozban, de hasznukat legfeljebb az unokáim látják majd, ha addig ki nem dobják.

Jobban jártak, akik a nyolcvanas években vásárolt nemzeti színházi téglajegyeiket őrizgették azután is, hogy 1987. március 31-én kisorsolták a nyerőket. Ők, akik megőrizték a jegyeket azután is, hogy valaki akkor elvitte a kétszemélyes miami utat, s nem zavarta őket, hogy mások nyerték a tárgynyereményeket. Persze az egész akcióban nem is a nyerés volt a fontos, hanem hogy legyen színház. Így aztán akik nem nyertek, azok számára sem maradt úgymond értéktelen papír a téglajegyük, megmaradt nemes adakozókedvük bizonyítékául. Valószínűleg ezért nem dobták el annak idején.

Az 1983-ban indult adakozás az egész társadalmat megmozgatta, s kezdetben még nem is téglajegyekkel történt a gyűjtés, hanem egyszerű számlabefizetésekkel, emlékbélyegek vásárlásával. Kommunista műszakok, jótékonysági kiállítások és koncertek szolgálták a nemes célt. Például a Nők Lapja 1983. december 2-ai gálája, amelyen egymillió forint gyűlt össze. Spéter Erzsébet - emlékeznek még rá? - húszezer dollárt adományozott. A téglajegy csak 1987-ben jött, Gobbi Hilda kezdeményezésére. A százforintos jegyeken a Városligetbe tervezett Nemzeti Színház rajza volt látható. A nagy adakozási kampányból azonban nem gyűlt össze elegendő pénz, csupán 240 millió forint (ami 1989-ig 265 millióra duzzadt). Ez töredéke volt a hárommilliárdra kalkulált építési költségeknek. A kormányzat kissé csalódott, mert mint Köpeczi Béla művelődési miniszter annak idején elmondta, legalább a pénz felét adakozásból szerették volna előteremteni. A színház ügye szép lassan lekerült a napirendről.

A bélyegeiket, emléklapjaikat és téglajegyeiket őrizgetők nyilván nem sejtették, hogy az értéktelennek hitt papírokkal egyszer még nyerni lehet. De szerencséjük volt, csak tizenöt évig kellett őrizgetniük a szelvényeket, dokumentumokat, s újra játékba kerülhettek velük. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma nemrég közülük sorsolta ki azt a százhuszonöt szerencsést, aki ott ülhet majd másodmagával a végre felépült Nemzeti Színház nyitóelőadásán. A sorsolásra majdnem ezren küldték el téglajegyüket, bélyegüket vagy más, adományozást igazoló papírjukat.

Akik nem nyertek, ne keseredjenek el. Visszakapják "történelmi" papírjaikat, őrizzék tovább. Sose lehet tudni.

2002. március 8.

Csordás Lajos

 

 

Szemen lőtt oroszlán és lebegő venyigekés

A fővárosi kerületek címerei közül heraldikai szempontból csak kevés tökéletes

A budapesti kerületek is használhatnak önálló címert 1990 óta. A huszonháromból eddig húsz kerület élt is ezzel a lehetőséggel. Egyesek réges-régi pecsétjeikről vették a formákat, mások egészen új rajzolatokkal próbálták megfogalmazni önmagukat.

Heraldikai szempontból csak nagyon kevés tökéletes található a kerületi címerek között, a rajzolók gyakran nem használják helyesen a motívumokat és a színeket, túldíszítik a pajzsokat. Olykor szakemberrel sem véleményeztetik a terveket, ugyanis nem kötelező már bemutatniuk a képzőművészeti lektorátusnak.

Hibáiknál érdekesebb azonban sokszínűségük. Olykor egészen meglepő figurák, tárgyak tűnnek elő. Óbuda címerében például ott a lengyel Piast-sas, a XVII. kerületében egy szemen lőtt oroszlán, Nagytétényében pedig fél lábon álló daru. A kerület lakói talán nem is értik ezek jelentését. De többször előfordult, hogy az illetékes polgármesteri hivatalban sem tudták megmondani egy-egy címerelemről, hogy mi is az tulajdonképpen.

Budapest címerét még egyszerű megfejteni. A hullámos ezüst sávban felismerhető a Duna, felette az egytornyos várkapu Pestet szimbolizálja, a háromtornyos pedig Budát. A rendszerváltás után visszakerült a pajzs tetejére a magyar korona - ugyanakkor eltűnt középről a vörös csillag - s újra megjelentek a város hagyományos címertartó állatai, az oroszlán és a griff.

Az I. kerület címerében háromtornyos várkapu látható. Majdnem ugyanolyan, mint Budapestében. A különbség annyi, hogy a budapestiben a háromtornyos várnak két kapuja van, az első kerületiben pedig egy. Miért? Talán véletlenül? Nem, a második kaput 1873-ban a városegyesítők rajzoltatták be a budapestibe, ezzel kívánták megjeleníteni Óbudát mint a harmadik városalkotó településrészt. Azóta a főváros címerében Buda jelképe kétkapus, de az I. kerület megőrizte a hagyományos, egykapus változatot. Viszont teljesen hasonló a két címer abban, hogy mindkettőn ott díszlik a magyar korona. A kerület jogosan viseli a királyi jelvényt, hiszen a Vár királyi lakhely volt. Egyébként bármelyik kerület viselhetné, mert Budapest egyesítésekor adományként a főváros megkapta a címer használatának jogát, tehát más kerületek is beiktathatnák a Budapesthez tartozás jeleként. E lehetőséggel azonban csak Budafok-Tétény élt a budavári kerületen kívül.

A második kerületnek nincs címere.

A harmadik, Óbuda, egy XIV., századi pecsétről vette mostani címerét. Rajta a hajdani királynéi vár látható, mellette bal oldalon az Anjouk liliomos-sávos magyar címre, balról pedig Nagy Lajos anyjának, a lengyel Erzsébetnek Piast-sasos pajzsa. A címert véleményező Bertényi Iván, a Nemzetközi Heraldikai Akadémia tagja szerint "a heraldikában a legrégebbi hagyományhoz célszerű visszanyúlni; az Anjou-kori pecsétábra a város történetének - s egyben a III. kerület történetének - fontos, megbecsülést érdemlő szakaszára emlékeztet."

Ugyancsak régi, az 1850-es évekből származó jelképéhez tért vissza Újpest: vörös pajzson arany horgony. A kép arról tanúskodik, hogy Újpesten híres kikötő található, a címeren nyugvó háromágú korona pedig azt mutatja, hogy a kerület földje egykor grófi birtok volt, a Károlyiaké. Derce Tamás polgármester szerint ezt a címert a rendszerváltás előtt is használták, bár nem gyakran.

Szintén többszázados már az V. kerület pajzsa. Egytornyos várkapu látható rajta, a régi Pest hagyományos jelképe. A torony mellett a Nap és a Hold. A Napba még külön belerajzolták a magyar koronát is. Heraldikusok szerint azonban ez szabálytalan: a Napnak ugyanis vagy arca van, vagy nincs rajta semmi. A sasfejű és -szárnyú, oroszlántestű címertartó állatok, a griffek 1703 óta őrködnek a pajzs mellett, I. Lipót adománylevelén láthatók először Pest jelvényét tartva. A griff körme és nyelve kötelezően vörös.

Terézváros nemesen egyszerű címert választott. Az Oktogont emelte jelképpé. A motívum a térképről adódott.

Erzsébetváros, az V. kerülethez hasonlóan a régi Pest címerét használja, de griffek és napba rajzolt korona nélkül.

A Józsefváros a terézvárosiak hagyományát követi, pajzsára útkereszteződést rajzoltatott. De csak szimbolikust, amely a kerület csomópont jellegét mutatja.

Ferencváros címerén több a bogarásznivaló. Fölül egytornyos várkapu, melyből aranyszínű utak indulnak három irányba. Talán az egykori kecskeméti kapu lehet az, hisz a pesti városfalon ez nézett Franzstadt felé. Középen - nem találják ki - ezüstszín hajómalom jelképezi a kerületre történetileg jellemző iparágat. Alul az ezüst hullámvonalak - a heraldika nyelvén pólyák - a Dunára utalnak. Kétoldalt címertartó griff és oroszlán. A művet állítólag Bertényi Iván is ellenőrizte. Véleményét ugyan nem ismerem, de az Országos Levéltár heraldikusa, Nyulászi Gáborné nem mondott jókat a címerről. A legdurvábbnak a várkapu sisakként való használatát tartotta.

Kőbánya címere úgynevezett negyedelt pajzs, szívpajzzsal. Az utóbbin látható fehér tornyocska a Csősztorony, a kerület ma is látható műemléke, mely a szőlőtermelő időkre emlékeztet. A pajzsnegyedekben megjelenített csákányos oroszlán a bányászat, a kalászt ragadó pedig a sörgyártás jelképe.

A XI. kerület címere, bár nagyon látványos, Nyulászi Gáborné szerint kissé hibás is. A pajzson a liliomokkal telezsúfolt harántpólya nem pontosan átlóban halad, így eltakarja az egyik mezőt, továbbá lent a már ismert, háromtornyos, egykapus vár mögött térbeli a táj, s ez így nem szokás. A szalagfeliratnak sem lenne szabad érintkeznie a pajzzsal. A pajzs tetején egyébként a nádori korona látható, emlékéül annak, hogy a kerület földje nádori birtok volt. A címer pedig nyilván azt szerette volna elbeszélni, hogy a kerület a Duna budai oldalán fekszik, hegyek határolják, s tíz egységből áll (ezt jelképezi a tíz liliom).

A XII. kerület még nem találta meg a címerét, de tervezetek már vannak. Az egyik jól sikerült változat vezérmotívuma például a Disznófő forrásra utalna.

Beszédes címere van viszont Angyalföldnek. A kerület nevét mindjárt egy angyallal illusztrálják a pajzs fölött, mintegy azon hasaltatva. De a címermese folytatódik: a fogaskerék iparról, a horgony kikötőről, hajózásról beszél. Az igazi érdekesség azonban a középen úszkáló viza. Ma már csak az emléke él mifelénk ennek a nagy testű halnak, amely egykor felúszott a tengerből Pestig. Jó, hogy itt a pajzson még megvan. Csak a "horvát" kockás pajzsmezőt nem tudtam értelmezni. A jegyző szerencsére segített: ezek úgynevezett Lipót-kockák, melyek Lipót császárra emlékeztetnek, akinek földjei voltak errefelé.

Zuglónak még nincs hivatalos címere.

A XV. kerületnek, Rákospalotának egyszerű és szép címerében csak egy búzaszál és két ekevas látható. A búza négy levele a kerületet alkotó négy városrészt jelképezi. Alatta a két eke nyilván a mezőgazdasági múltra utal és arra, hogy a kerület földjét említő első írásos emlékben IV. Béla király két ekealjára való földet adományoz itt a Margit-szigeti kolostornak.

Tavaly rendelkezett címeréről a XVI. kerület. E szerint a hivatalos jelkép: "zöld címerpajzson kéthullámos pólya között ötágú aranykorona... a pajzs kéthullámos ezüst pólyája a kerületet szegélyező Rákos és Szilas patakokat jelöli. A kerület öt települését a pólyák közt lebegő ötágú aranykorona szimbolizálja". Ugyancsak az öt településre, Árpádföldre, Cinkotára, Mátyásföldre, Sashalomra és Rákosszentmihályra céloz a címert egyik oldalról szegélyező tölgyfa öt makkja és a másik oldalon látható ág öt virága. A képről tán soha nem jutott volna eszembe, hogy pontosan milyen virágok ezek, de végül kiderült: rózsák.

A XVII. kerület, Rákosmente pajzsa afféle beszélő címer. A negyedelt pajzs a kerületet alkotó települések számára utal, a középen látható rák pedig a kerület nevére és a Rákos-patakra. A bal felső sarokban levő kereszt megfejtése is egyértelmű: Rákoskeresztúr. Ám a jobb alsó pajzsnegyed szemen lőtt oroszlánja már magyarázatra szorul. Lőttek itt valaha oroszlánt? Nem. A jelkép a régi rákoscsabai címerből került ide, s a Laffert családra emlékeztet. Ők voltak a község földesurai a jobbágyfelszabadítás idején.

Sarkainál összeérő páros címere van 1995 óta a XVIII. kerületnek: az egyikben Szent Lőrinc a kivégzésének módjára utaló rostéllyal, a másikban Szent Imre herceg, a szüzesség liliomával és kereszttel. A két címer színei harmonizálnak, s a bennük szereplő jelképek, a fa, a szőlőfürt és a tölgylevél a kerület kertvárosi jellegét emelik ki.

Kispest régi hagyományokra visszanyúló, de 1994-ben felújított címerében két oroszlán kilencfogú gereblyét tart. Ez azt mutatja, hogy e kerület valaha agrárvidék volt, lakói pedig takarékosak és bátrak. A pajzs alsó felében látható szerszámok az iparosságot jelképezik. Kicsit zavaró az eszközök sokfélesége, kevesebb talán több lett volna.

Az üde kék, s amúgy szép kivitelű pesterzsébeti címeren is található néhány hiba. Például az, hogy a Dunát jelképező ezüstpólya fölött és alatt a két mező egyforma színű, pedig eltérőnek kellene lennie, mivel mindkettőben más-más motívum szerepel. Fölül horgony, alul - eléggé kivehetetlenül - fogaskerék és stallumra tekeredő kígyók. A pajzson nyugvó ötágú korona talán a település védőszentjére, Árpád-házi Erzsébetre utal.

Csepel címerében, azt gondolnánk, csupa fogaskerék szerepel. De nem, ők szívesebben emlékeztetik az idegent azokra az időkre, amikor a területen még földműveléssel foglalkoztak. Ezért látható pajzsukon kilenc búzaszál ekevassal és csoroszlyával. A gondolat szép, de a grafikai kidolgozás igen egyszerű.

A XVIII. kerületéhez hasonlóan ugyancsak kettős címer Budafok-Tétényé. A bal oldalin a Tétényi család ősi jelképállata, az őrdaru látható. A madár felemelt lábával követ tart. Az éberség ősi motívuma ez: ugyanis ha a daru őrködés közben elszundítana, ráejtené a követ a másik lábára és azonnal felébredne. Érdekessége egyébként, hogy Magyarország első, 1405-ből származó címeres levelén már szerepelt. A másik pajzs Budafokot jelképezi: a szőlőtő és a lebegő venyigevágókés a híres promontori borkultúrára utal, s a település első hivatalos pecsétnyomóján (1739) is szerepelt már. Felettük a magyar korona, a Budapesthez tartozást jelképezi.

A XXIII. kerület, Soroksár címere nem tesz eleget a heraldika követelményeinek. Leginkább cégérnek tűnik. A rajzolatot egy 1700-as évekből származó pecsétről vették. Az itt látható nyolcágú korona ismeretlen a heraldikában, egészen sajátos az alul látható "függönyrojt" is. Az Arma Oppidi Soroksár felirat az 1700-as évekbeli állapotokat tükrözi, jelentése: Soroksár mezőváros fegyverei. A kereszt, a horgony és a szív a hit, remény, szeretet jelképe.

1998. szeptember 1.

Csordás Lajos

 

 


Kossuth utcából van a legtöbb Pesten

Visszakeresztelt, átnevezett és elfelejtett nevű utcák a fővárosban

A rendszerváltás környékén, a tömeges utcaátkeresztelések idején sokan sajnálták a postásokat, akik egyesek szerint napokig keringtek például a II. kerületben a Hágó utcát keresve, miközben annak a neve már régen Hargita utca volt. Az utcanévváltozások azonban sokkal kisebb kört érintettek, mint sokan gondolják. A 7680, névvel rendelkező fővárosi közterület közül 1990 óta mindössze kétszáznak változott meg a neve, háromszáz, korábban névtelen terület pedig végre nevet kapott.

Egy utcanév megváltoztatását bárki kezdeményezheti a fővárosban, a végső döntés azonban - az érintett kerület véleményének kikérésével - a Fővárosi Közgyűlés joga, mondta érdeklődésünkre Mészáros György, a Budapesti Városvédő Egyesület alapító tagja, a fővárosi utcanevek legnagyobb ismerője. Van azonban egy fontos szabály: már létező nevet nem lehet adni. Így például nem lehet a Kocka tér nevet sem adni, mert Kocka utca már van és az utótagok mind az "utca" szinonímái. Így lehet elkerülni, hogy azonos előtagú utcanevek sokasága alakuljon ki. Elég gond, hogy például Kossuth Lajos nevét jelenleg is 16, Petőfiét 14, Szent Istvánét pedig 13 közterület viseli. Ennek elsősorban az az oka, hogy 1950-ben hét - addig közigazgatásilag független - várost és tizenhat községet csatoltak Budapesthez. Így lett egyszeriben 40 Petőfi, 39 Kossuth és 30 Szent István utca a városban. Ezek egy részét később átkeresztelték ugyan, ám még így is elég sok azonos nevű maradt.

Következetesebbek voltak eleink

Mészáros György szerint utcanévadásban eleink voltak a legkövetkezetesebbek. Az utcákat mindig legfontosabb jellegzetességükről nevezték el. A Király vagy a Sas utca neve is egészen praktikusan keletkezett: az egyikben az Angol Királyhoz, a másikban pedig a Két Sashoz címzett fogadó működött. Később, a város terjeszkedésével az újonnan felparcellázott területek utcái általában az első birtokos vagy háztulajdonos nevét viselték. Ismert személyiségekről először a XIX. század közepén kezdtek közterületeket elnevezni. Az első ilyen a József nádor tér volt. S bár kezdetben csak József térnek hívták, mindenki tudta, hogy a nádorról nevezték el. A biztonság kedvéért azért a térbe torkolló utcának a Nádor nevet adták. Kevesebben vannak tisztában azzal, hogy például a IV. kerületi István út gróf Károlyi István, Újpest alapítójának nevét viseli.

Az utcák ismert emberek nevére keresztelése gyorsan gyakorlattá vált, elsősorban az 1950-ig az agglomerációhoz tartozó, rohamosan terjeszkedő településeken. Ezekben általában az éppen regnáló hatalom képviselőiről nevezték el a közterületeket.

Az első nagy átkeresztelési hullám a második világháború után zajlott. Rögtön a háború után megváltoztatták a háborús bűnökkel vádolt vezetőkről - például Horthyról, Gömbösről, Hitlerről - elnevezett utcák nevét, amelyek attól kezdve az ellenállás mártírjainak nevét viselték. A hatalom azonban kissé átesett a ló túlsó oldalára, mert Ságvári Endréről rögtön tizenhárom utcát neveztek el.

A második hullám az ötvenes évek közepén fejeződött be, amikor csaknem minden hibás múltúnak tartott személy nevét és a vallásra utaló kifejezéseket viselő utcatáblát kicseréltek. (A tájékozatlanságra vall ugyanakkor, hogy például a baloldaliakra súlyos ítéleteket kimondó Töreki-tanács egyik bírájának neve máig fennmaradt és ekkor kapott utcanevet a volt kormányzó szülőfaluja is.) Három év alatt - 1954-ig - nyolcszáz utcát kereszteltek át, bár ebben benne voltak a sok azonos név miatti változtatások is. Később tömeges névcsere a rendszerváltásig nem volt, de addig viszonylag sok jelentéktelen, alig ismert emberről neveztek el kisebb utcákat. Ez a rossz nyelvek szerint általában úgy zajlott, hogy az agilis özvegy addig járt az illetékesek nyakára, amíg elhunyt férje - hőstettei és ellenálló múltja elismeréseként - nem kapott legalább egy kis utcát valahol.

Huszonöt évig tartó tilalom

Az utcanevek változtatásával foglalkozó, 1988-ban alakult bizottság legelőször ezek megváltoztatására tett javaslatot, mert sokuk - amellett, hogy semmilyen történelmi jelentőségű tett nem fűződött a nevükhöz - gyakran még Budapesthez sem kötődtek. Ilyen okok miatt általában nem jelentett nehézséget megváltoztatásuk, de Mészáros György szerint még ma is elég sok utca visel hasonló nevet, mert a környékbeliek már megszokták. A mai szabályok szerint egyébként halála után huszonöt évig senkiről nem lehet elnevezni közterületet. A rendelkezéssel kizárható a napi politika benyomulása az utcanevekbe.

A rendszerváltás környékén kibontakozott átkeresztelési hullám közepette a bizottság megpróbált érvényesíteni egy elvet: egy-egy utca viselje azoknak a nevét, akik valóban harcoltak a fasizmus ellen. Ez - néhány kivételtől eltekintve - sikerült, bár a legtöbb nevet hevesen támadták, mondván, viselőik kommunisták voltak, ami persze igaz is.

A legtöbb utca és tér azonban konfliktusok nélkül kapta vissza régi nevét, bár néha elég nehéz volt igazságot tenni a nevek között. A belvárosi Szervita teret például 1953-ban Martinellire változtatták, de ma újra az eredeti nevét viseli. Ebben az esetben azt kellett eldönteni, hogy fontosabb-e visszaadni régi nevét, vagy maradjon Martinelli. Ez az úr ugyanis - annak ellenére, hogy '53-ban neveztek el róla teret - nem olasz kommunista volt, hanem a budapesti Városháza tervezője és építője, így meglehetősen fontos szerepet játszott a főváros történetében.

Fleischer, Tolbuhin, Vámház

A legtöbb esetben nem volt vita arról, hogy az utca visszakapja az eredeti nevét, csakhogy azt néha meglehetősen nehéz volt kideríteni. Ilyenkor azt kapta meg, amelyiket a leghosszabb ideig viselte. A Vámház körút nevét például nyolcszor változtatták meg: a XIX. század elején kapta a Fleischer Gasse (Mészáros utca) nevet, 1874-ben Vámház körútra keresztelték át, 1915 után a Ferdinánd bolgár cár útnak hívták, 1919-ben visszakapta a Vámház körút nevet, 1942-ben aztán Horthy István út lett, 1945-ben viszont ismét Vámház körút, 1946-ban viszont már Tolbuhin körút volt, majd 1990-től megint Vámház körút. A sok változás közepette a város legbiztosabb pontja a budai Várban található Úri utca, az viseli ugyanis legrégebben - a XVII. század vége óta - megszakítás nélkül eredeti nevét.

1997. április 21.

Angyal Gábor

 

 

Pillanatkép

Itt nem lehet guberálni: a kukának külön kunyhója van minden lépcsőház tövében, a kunyhó lemezajtaja kulcsra zárva. Elegáns telep ez, állítólag dánok tervezték, munkásszállásnak, itthon középkáderdűlő lett belőle. Sőt: itt lakik a minap volt miniszter, itt lakik Nagy Feró, itt lakik sok ősbudai, meg olyan is, aki csak újabban ide való. Amióta panel.

Itt kevés az autólopás. Minden harmadik lakáshoz van garázs és állítólag minden harmadik lakást rendőr kapott, állítólag ezt tudja a kocsitolvajok céhe is. A betörők viszont azt tudják, hogy az elit telepen is egyre kevesebb az, amit érdemes elvinni - nem is ide törnek be, hanem a közeli környék családi házaiba.

A középkáderből középosztálykodni szánt egyetemi oktatók, óvónők, újságírók, tanárok, szakmunkások és kisvállalkozók, szóval a számtani közép telepe ez. Aki bírja, még mindig fizeti a részletet, a rezsit. Aki már kifulladni látszik, az adós a közös költséggel, nem kér telefont vagy nem beszél rajta, bérbe adja a garázst, nem ad pénzt a gyerekeknek az iskolai büfére. Sok a butik, a trafik, a kozmetikus, a fodrász, tömérdek a kisbolt, presszó csak egy van, kocsma egy se, de házhoz több helyről is lehet vinni bort. Az itteni közép otthon fröccsözik, az étterem itt éhen halna, az itteni közép már régen, azóta nem közétkezhet, amióta áfával panírozzák a rántott húst.

Hírlik: ebből meg abból a lépcsőházból Ezek meg Azok elmentek. Ezek eladták a nyolcvan négyzetméterest négymillióért, most házat építenek valahol. Azok viszont visszaköltöztek a mamához, a saját lakást meg bérbe adták havi ennyiért. Mióta lejárt a munkanélküli segélyük, ebből élnek, aztán a mama sincs egyedül.

Emezek - akik Ezek helyére jöttek - még mindig óvatosak a telepen. Sok volt a négymillió, jól eladósodtak, ideköltözni csak azoknak volt üzlet, akik öt éve még másfélmillióért költöztek ide, hitelbe persze. Ha úgy tetszik, most két és fél millióval többet ér a lakás, ennyit nőtt az itteni középkáderosztály, amióta a piac a személyzetis.

Amazok, akik Azoktól bérlik a lakást, vállalkozók, a harmadik Cég megy tönkre a kezük alatt. A kilós olasz ruha nem fogyott, a szoláriumhoz túl hosszú volt a nyár, a padlókefélőt kevesen kölcsönzik. Fiam bánatára a játékterem bezárt. A fiam mondja, hogy Amazok kislánya mostanában nem visz tízórait. Eltűnődöm: hagynom kellett volna, hogy többet flipperezzen?

A telep legudvariasabb embere, a patikus mostanában előre mondja a megrendelt gyógyszer árát. A középosztály közepe mostanában már megnézi: gyomrát vagy tárcáját hagyja ürülni. A (fel)törekvők lassan (f)elköltöznek, a leszakadók lassan leszakadnak a telepről. A közép még stabil, de a patikus és a hentes egyre többet töpreng, miből mennyit rendeljen.

A középtelep közepén egy ködös téli napon valakik nyitva felejtették a kuka házának általában kulcsra zárt ajtaját. A telepen először valaki, aki itt lakik, állt a kuka közepében és szorgosan guberált.

Tűnődöm: le kéne szerelni zárat a kukatárakról. A tisztasághoz elég, ha kilincsre zárjuk az ajtót. Csak nehogy a kilincs túl magasan legyen.

1993. február 16.

Füzes Oszkár

 

 

Pályamódosítás

Nem könyörögnek már koldusok a metró mozgólépcsőinek aljánál. Látszik, hogy dolgozik a biztonsági szolgálat. Látszik, de nemcsak a föld alatt. A metróban munkahelyüket vesztett koldusok ugyanis csatlakoztak közúti társaikhoz. A kocsiknak megálljt parancsoló piros lámpáknál kéregetők száma jelentősen megszaporodott mostanság.

Amíg kéregetnek, semmi gond. Csak nehogy elkezdjenek szélvédőt mosni.

1999. április 26.

S. T.

 

 

Te csodás...

Kapzsi portásokra, csaló pincérekre, simlis taxisokra, tolvajokra, valutázókra, szerencsejátékosokra és álrendőrökre számíthat a Budapestre látogató idegen - figyelmeztet az a négynyelvű füzet, melyet a turisták okulására adtak ki nemrég. A kiadvány bizonyára nem akarta végképp elvenni a külföldiek kedvét az utazástól, ezért nem szól a robbantásos merényletekről, Fradi-meccsekről, stricikről, nepperekről, miniszterelnöki dzsipre lövöldöző testőrnőről.

A szórólap összeállítói szerint mellesleg Budapest barátságos, sokszínű és vendégszerető város.

1999. május 22.

F. Zs.

 

 

Nosztalgia

Hamarosan nem énekelhetjük nyugodt szívvel, hogy "Járom az utam, a macskaköves utam". Végre-valahára leaszfaltozzák a Lehel utcát. Pedig a nóta Angyalföldön helyi himnusszá vált. A kockaköveket egyébként egy ferencvárosi raktárba viszik: ha a Várban tönkremegy egy utca, ebből pótolják.

Ezért ha angyalföldinek látszó személyt látunk az I. kerületben sírva dalolni, miközben guggol, és fogja a macskakövet, ne csodálkozzunk. Csak nosztalgiázik.

1999. június 9.

S. G.



Az Ybl-palota megnyitó ünnepsége
2001. február 19.
Soproni Gyula felvétele
Befejezés előtt a Szabó Ervin Könyvtár rekonstrukciója
2000. november 15.
Szabó Barnabás felvétele
Új játékokkal ismét megnyílik a megújult Vidámpark
2000. április 1.
Teknős Miklós felvétele
A Hősök terén ismét helyükre kerülnek a restaurált királyszobrok
2001. augusztus 1.
Bánhalmi János felvétele
A Lehel csarnok a megnyitó napján
2002. február 8.
Kovács Bence felvétele
A hannoveri villamos premierje az Örs Vezér terén
2001. október 3.
Szabó Bernadett felvétele
A Terror Háza megnyitása
2002. február 24.
Teknős Miklós felvétele
A Lánchíd díszkivilágításának avatása
1999. június 19.
Velledits Éva felvétele
A Sándor-palota felújítása
2002. december 27.
Kovács Bence felvétele
Faludy György és Demszky Gábor: volt egy lakásügy
2002. szeptember 3.
Bánhalmi János felvétele
Átépítik a Szabadság teret
2003. augusztus 7.
Domaniczky Tivadar felvétele
A Parlamenti vöröscsillag leszerelése
1990. január 30.
Bánhalmi János felvétele
A Szabadság-szobor leplet kap
1992. június 24.
Szabó Barnabás felvétele
EPA Budapesti Negyed 49-50. (2005/3-4) Füttyös Gyuri és a pesti vicctrafikos < > Pedig tervnek milyen szép volt...