EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) felszámolt síremlékek jegyzéke < > Fodor L: Tabáni temetők
Temetők
________________
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Szeretem a temetőket. Egyszerűen s közönségesen szeretem a színeit, az őszi sárgáját, a haragoszöld tónusait, a csendjét, amely úgy veszi körül, mint egy néma zivatar. A festők szeretik így a tengert. Csak a ragyogását látják, a hullámzó vonalait, amelyek mögött mélységek és örvények lappanganak. Ezt a táncoló és csillogó felszínt szeretem, mikor kezemben egy becsukott könyvvel sétálok és csodálkozom, milyen csendesek egyszerre a lármás emberek, hogy hangzik ki beszédünk a csendbe és az örökkévalóságba. Romantikusan szeretem a temetőt. A sírjait, lámpáit a ködben, a viaszgyertyák olcsó füstjét, a címereket, amelyek családi kripták homlokán komor- kodnak. Cifraság és tarkaság mindenütt. A kövér talaj, amely hullákon hízott meg és a virágok és az arany délutánok csak a színek szerelméről beszélnek. Mintha a föld, amely halottakat altat, dacosan az életről álmodnék. Egy kacagó, színes ellentétet bámulok itten. Ábrándosan szeretem a temetőket, mint a kiscseléd a konyha piros papírjait, mint a sápkóros bakfis az esküvőket és a színházat.

Szeretem a temetőket. Rettenetesen, szenvedéllyel, végtelen, egyedüli szerelemmel. Akkor vallok szeremet neki, mikor senkise lát. Ilyenkor fáj elgondolni, hogy más is érzi ezt a hűvös borzongást, más is ennyire otthon van itt, mint én és más is nagyobbnak, egyszerűbbnek, emberebbnek tudja magát a sírok láttán. Egy mélyítő tükör ez, egy új perspektíva, az élet visszatükrözése egy idegen dimenzióban. A színei elvesznek és érzem a súlyát, a komolyságát, a szürke fönségét. Zavar mindenki, aki itt jár. Ezeken a napokon, mikor megkezdődik az élők végtelen processziója a halottakhoz, én száműzött vagyok innen és csak a gondolatom bolyong elhagyott ösvényein. A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul. Egy suttogásom, ami a mezőn meg se hallatszanék, kiáltás lesz és káromkodás. Ezer és ezer apró hajszálgyökér bogozódik minden tárgy köré, életek legombolyódott fonalai, vágyak és letört akaratok, amelyek még kinyúlnak a sírból és követelik a jogaikat. Máskor pedig az egyetlen békés hely. Kikötő a temető és minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló óceánon át csapzott szemfedővel vergődött idáig és most révbe ért, hogy aztán tovább lebegjen a végtelenség vizein. A bánat édes mézét köpüli a temető. Ez csalogatja hozzá azokat a magányos sétálókat, akiknek nincs halottjuk és mégis ide jönnek, végzetesen, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Míg itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor kiballagunk a kapun és bezáródnak mögöttünk a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek, és a márványangyalok, a büszke és feszes márványangyalok is karjukra engedik szelíd fejüket és ők is, ők is sírnak.

Szeretem a temetőket. A durva élet zenéje a temető, a földi fény ultraviolett sugara, dal, álom és önkívület. Minden, ami itt van, egyszerre jelentőségteljes lesz. A temetőben nem láttam kis embert. Mindenki megnő. A gonosz már nem gonosz, a csúf megszépül, a kétszínű egyenessé válik. Eltűnnek a földi grimace-ok. A bogár, ami mellettem zümmög, a messze kerék-zaj, az eresztékek megroppanása, egy madár elrebbenése, mind, mind szimbólum, ami valamire int.

Ez egy bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és belesápadok a vágyba, ott a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a mérő-ónt és megmérjem a mélységeit. Megigéz a végtelenség bűvölete.

Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik...

Kosztolányi Dezső: Temetők.
Élet, 1910. október 30. (Vampa álnéven)

EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) felszámolt síremlékek jegyzéke < > Fodor L: Tabáni temetők