EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Schöpflin A: Kaffka M. síremléke < > Adattár
Egy hipochonder emlékiratai
(részlet)
________________
GALSAI PONGRÁC

Hádész mindig jó cimboraságban volt Bacchusszal. Az alvilág istene a vígság istenével.

Az ördög, miután teljesítette föladatát, és elvitt valakit, hová is térhetne be máshová, mint a kocsmába?

A temető közelében rendesen akad egy-két csapszék is, ahol Hádész és Bacchusz poharát egymásnak csendítheti. S az ördög, a farka bojtjával letörölve homlokáról az izzadtságot, megihat egy üveg Kinizsit. Az alvilág és a vigasság istenei pedig, magas beosztásuk miatt, vállalati kontóra dőzsölhetnek. De a szegény ördög a Kinizsi elfogyasztása után gondolkodóba esik. Vajon megigyon-e még egy üveggel? Ilyenkor mindig eszébe jut, hogy többgyermekes családapa.

A Farkasréti temető szomszédságában két vendéglő üzemel. A Búfelejtő meg a Sasadi. Rendes vendéglátóipari létesítmény mindkettő. A Búfelejtő üzletvezetőjét Rákóczi Ferencnek hívják. Névrokona tehát a nagy kuruc- vezérnek. A Sasadi vendéglőben Csillag úr a góré. Tehát van még remény.

Odaát, a Nagy Fal mögött, már kora reggel felhúzzák a ravatalozó redőnyeit. Mintha egy üzletet nyitnának ki. Az első temetés kilenc órakor kezdődik. S azontúl, délután háromig átlag félóránkint ismétlődik meg ugyanaz a jelenet. Elöl a pap, kereszttel, utána a kocsi, aztán a fekete ruhás hozzátartozók, s mögöttük a gyászmenet. Akárcsak filmfelvétel folynék. Egy dilettáns rendező gyakorlatoztatná a statisztáit. "Rossz! Kezdjük újra! Felvétel, indíts!" Elöl a pap, kereszttel, utána a kocsi... Valamit végképp elhibáztak itt. Valamit mindig újra kell kezdeni.

A Búfelejtő délelőtt tízkor nyit. A Sasadi vendéglő délután kettőkor.

"Körülvett a fájdalom, a síromhoz értem..." A ravatalozóban naponta többször is felhangzik ugyanaz a dallam. Mintha egy elromolhatatlan Wurlitzer működne ott. S játszaná el újra meg újra a régi lemezt. Minden idők legelcsépeltebb slágerét.

A Búfelejtőben is szoktak énekelni. A Sasadiban is.

De ott változatosabb a repertoár.

"Lehullott a rezgőnyárfa ezüst színű levele..." Avagy: "Az én babám egy fekete nő..."

A halotti torok, fröccsözések asztaltársaságából leszakadt, borospohárba síró férfiak többnyire magyar keserveket énekelnek. A temetkezési emberek pedig, mindennapi iparuk végeztével, vidámabb, obszcénabb, dévajabb nótákat. A civilek úgy csavarják be magukat az éneklésbe, akár egy sötét lepedőbe. Míg a halál szakemberei megtörülköznek vele.

Amióta Farkasréten lakom, esténkint a halottak siratókocsmáiba szoktam betérni. Így jól ismerem őket. A temetésrendezőket, gyepmestereket, gyászhuszárokat, sírásókat. Majdani elvermelőimet. Szederkényi urat, aki zászlós volt a Horthy-hadseregben, emiatt különös respektusnak örvend, s engem csak "Mizújság főszerkesztőkém?"-nek szólít; Tuskót, a nőimitátort, aki Honthy Hannát szokta utánozni bicskanyitogatóan; Burza bácsit, aki szilveszteri fogadásból lett sírásó, s aztán megszerette ezt a mesterséget; Kilencest, aki ifjúkorában piccoló volt a Szimplon kávéházban — meg a többieket, akiknek semmi érdekességük nincs a foglalkozásukon kívül. Rendszerint hat óra tájban érkeznek, mint a varjak. S mindig egy asztalt ülnek körül.

Egyik este magam is a társaságukba kérezkedem.

— Minek köszönhetjük a szerencsét? — kérdezi Szederkényi úr.

Bevallom, hogy írni szeretnék róluk.

— Azt hittem, főszerkesztőséged csak színésznőkről ír...

— Már unom őket.

— Nincs a mi munkánkban semmi érdekes — mondja Burza bácsi. — Temetünk, hantolunk, ásunk, túrjuk a földet. De azért csak tessen kérdezni.

— Melyik a jó föld?

Burza bácsi:

— Attól függ, kinek? A halottnak, kérem, legjobb az agyagos. A jó zsíros, nedves, agyagos szűzföld, amit még nem bolygattak. A víz az agyagot leiszapolja, megköti, s a talaj olyanná válik tőle, mint a beton. Ilyen földben a tetem négyszáz évig is eláll. Mintha csak bedunsztolták volna.

— Pláne, ha életében sok gyógyszert evett.

Szederkényi úrnak e tárgyhoz kultúrhistóriai megjegyzése van.

— Főszerkesztőkém bizonyára hallott már az ember-farkasról. Az én gyermekkoromban még gyakran riogatta a székely falvakat. Állítólag csak fiatal bárányhúson és erdei gyökereken élt. Aztán, amikor sok-sok év múlva kiásták a sírból, az ereiben friss vért találtak. Ma már tudjuk, hogy bizonyos növények és növényi gyógyszerek konzerválják a húst...

Nem vállalkozom legendák boncolására.

— És melyik a legrosszabb föld?

— A homokos — mondja Burza bácsi. — Abban a tetem pár év alatt elporlad. Mirnix-dirnix. Egy-kettő-három. Mintha ott se lett volna. Ha valaki belém köt, mindig ezt gondolom magamban: "Megállj, széltoló, csak kerülj az ásómra! Annyi homokot szórok a fejed alá..." Ez a mi rossz kívánságunk.

— Itt a Farkasréten milyen a föld?

— Sajnos leginkább agyagos. Mert ami jó a halottnak, az nem jó nekünk.

Kilences:

— Emlékeztek még arra az apácára? Negyven év után hoztuk ki a földből. De bizisten, így állt még a mejje!... Azt látni kellett volna, szerkesztő úr. Mint a Csipkerózsikáé. Akárcsak üvegbe fagyasztották volna. Mert a színtiszta agyagban a holttest megüvegesedik, áttetsző lesz, s igen szilárdnak látszik. De mihelyst hozzányúl az ember, összeesik. Az a kedvesnővér is úgy porladt szét a kezünk között, egy pillanat alatt, mint a hamuszobor.

Egy fiatalabb sírásó gúnyolódik:

— Hanem az ilyen talajban nehéz ám dolgozni. Az agyagtól mindenki irtózik. Megássuk a sírt, aztán éjszaka jön az eső, jobbról-balról beomlanak a gödör partjai, és másnap reggel újra ásni kell, vizet meregetni, a sár ráragad az ásóra...

Tuskó:

— Én már kértem is, hogy tegyenek át Óbudára. De nem tesznek.

— Oda csak a protekciósok kerülnek...

— Aztán itt Farkasréten sok a talajvíz is. Húz a föld.

— Erről ne beszélj — szól közbe Szederkényi.

Úgy látszik, egy "szakmai titok" területére sodródtunk.

— Nem mindenütt persze — helyesbít Tuskó —, csak imitt-amott. Ilyen helyeken aztán föld alatti patakok bóklásznak, tekeregnek, s viszik, ami útjukba kerül. A koporsókat is. Megtörtént, hogy exhumáláskor leástunk a sírba, de nem találtuk a halottat. Elúszott.

— Jól van, Tuskó, eleget fecsegtél — mondja Szederkényi. — Énekelj inkább valamit. Valami szép áriát...

Az öreg kerek tányérsapkáját az orra tövére biccenti, és magas eunuchhangon:

— Operát vagy magyar nótát?

— Amit akarsz.

Tuskó ujjézó mozdulattal mindkét karját fölemeli, lebegést imitál, ringatódzik, és női szoprán hangon rázendít:

— "Hajmási Péter, Haj-má-si Pál..."

De én komolyabb színvonalon folytatnám a társalgást.

— Hány sírt ásnak meg naponta?

— Brigádban dolgozunk — mondja Kilences. — Egy öttagú brigád normája négy-öt sír. Délután ásunk, délelőtt temetünk.

— Mekkora a szabványgödör mérete?

— Mélysége: 1 méter 80 centi. Vagy 2 méter 20. Ez a dupla sír, ahová később még valakit rátemetnek. Normál hosszúság: 2 méter 4 centi. Szélesség: fejtől 75 centi, lábtól 60.

— Vigyázz, van extra méret is — okoskodik Szederkényi. — A "Pontus". Ez nem fér a normába. Amúgy anyagilag ugyanannyiba kerül, csak nekünk kell egy kicsit rádolgozni.

— Én "Pontust" kapnék? — kérdezem, a testi méreteimre célozva.

Nevetnek.

— Á, hol van az még, szerkesztő úr!

— Addigra nálunk is bevezetik a "francia torpedót" — folytatja Szederkényi. — Koporsó helyett Nyugaton már a testhezálló múmiaalakzatot használják. Nagy előnye, hogy kisebb gödröt kell ásni neki, és könnyen kezelhető.

— Hát isten-isten, szerkesztő úr! Éljen sokáig!

Kissé elfogódottá válunk mindannyian.

— Egyébként úgy hiszem, a sírásást is meg lehet szokni. Az ember utóvégre elfásul. Vagy tévednék?

— Hát attól függ — mondja Burza bácsi. — Tizennyolc éve űzöm az ipart, de még előfordul, hogy olykor-máskor kiesik a könnyem is.

— Kit a legkönnyebb temetni?

— A szeretetház lakóit.

— És kit a legnehezebb?

— A saját hozzátartozókat meg a gyerekeket.

— Hisz a túlvilágban?

— Vallásos nem vagyok. De Istent ismerek.

Ebben aztán megoszlanak a nézetek.

— Semmi sincs kizárva — bölcselkedik Tuskó. — Mert mi csak azt látjuk, ami az emberi porhüvelyből a föld porában megmarad...

— És mi marad meg belőle legtovább?

— A haja. Az még a csontoknál is tovább eláll.

— Hát a ruházatából?

— A selyem. A selyem nyakkendők nagyon jól bírják. Van, hogy az ember egész kosztümjéből nem marad meg más, csak egy darab nyakkendő.

— No meg az ékszerek...

Burza bácsi:

— Ékszerrel ma már nem temetnek.

Tuskó:

— Legföljebb karddal. Egy kardvívó olimpiai bajnokot a vívókardjával együtt temettünk el.

Kilences:

— Aranyat, ezüstöt, brillgyűrűt, egyéb nemesfémet tilos a sírba vinni. Nem engedélyezi a kapitányság. Mert ugyebár a módos halottakat könnyen kirabolják...

— Látott már hullarablót? — kérdezem.

— Csak egyet életemben. De az is csak olyan mihaszna, kétbalkezes tolvaj volt. Felbontotta egy sajtgyáros sírját, mert azt hitte, ilyen gazdag nagy úr tele lehet kinccsel, de nem talált semmit, hát bánatában lefeküdt durmolni a kriptába.

— Nyilván részeg volt.

— Mint a tök, uram. Az igaz. Józan ésszel nem is lehet ilyesmit művelni. Reggel aztán, amikor munkába álltunk, halljuk ám, hogy az egyik sírban horkolnak...

— Mit csináltak az ipsével?

— Fölkeltettük, oszt megvertük...

— De úgy látom, azért maguk is szépen isznak...

— Hát tejen minálunk nem lehet megélni — mondja Burza bácsi. — Kell a jó koszt. Reggelire szalonna, kolbász, pálinka. Egy-egy korsó sör közben. Aztán a minden esti belső lemosdás itt a vendéglőben. Főként szerdai napon. Akkor vannak az exhumálások. Egyszer majd tessék megtekinteni...

— Majd beprotezsálom a tiszti főorvos úrnál — ajánlkozik Szederkényi. — Kebelbarátom. Idegeneknek tilos a részvétel, de elvégre ön szerkesztő, s nekem egy szavamba kerül...

— Nem kell egészen odaállni a sírhoz — mondja Tuskó. — Távolabbról is megszemlélheti. Tíz-tizenöt méterről már semmi szagot nem érezni...

— Olyan erős a szag?

Ez dilettáns kérdés volt. Összenéznek, somolyognak, isznak.

— Hány holttestet exhumálnak egy napon?

— Nyolcat-tízet. Attól függ — tájékoztat Burza bácsi. — Régi halottból többet, újból kevesebbet. Ha már letelt a porlasztási idő, sokszor csak pár deszkát, csontot, szövetdarabot találunk. De a frissebb testeket gumikesztyűvel kell megfogni. Úgy emeljük ki a pácból. A levegő csupa pára. És közben az ember ruhája teleszívja magát nedvességgel. A cigarettát is alig lehet végigszívni. Folyton elfullad. Szinte serceg.

— Ne magyarázz tovább a szerkesztő úrnak — mondja Kilences. — Még elveszed a kedvét. De elég az hozzá, hogy a mi szakmánkhoz jó erőnlét kell. Rendesen enni-inni.

Tuskó közbeszól:

— Schneider ma is csak sós kenyeret evett.

— Az kicsoda? — kérdezem.

— Az egy öreg szeszkancsó — mondja Szederkényi.

— Nem tudom, miért piál az olyan ember — vélekedik Burza bácsi —, aki sajnálja magától az ételt.

— Én mindig főtt kaját hozok, megmelegítem a snellszideren, s iszom rá két korsó sört — állítja Tuskó. — Aztán, ha Schneider kiimádkozza a számból az ételt, dobok neki. "Nesze, te vén strigó, egyél!" Tegnap is ekkora nagy csülköt adtam neki. "Áldott jó étel!" — mondta. De ő nem reszkírozna meg tíz deka töpörtyűt sem.

Egy kisfiú támít az asztalhoz.

— Kérsz egy Utast? — fogja meg a legfiatalabb sírásó a gyerek szőke fejét.

— Kérek, apuci.

Az apa maga megy a söntéspulthoz, nem vár, amíg kinyitják az italt, útközben a fogával tépi le az üveg fémkupakját.

— Jaj de finom az Utas, apuci!

Egy ideig a gyerek kéjesen mozgó ádámcsutkáját nézzük.

— Azért a mi munkánkban is van szépség — jelenti ki a legfiatalabb sírásó.

— Elhiszem — mondom. — Micsoda? — kérdezem.

— Hát megadni a végső tekintélyt a halottnak.

— Ezt így mondják?

— Így.

— És mennyi a havi fizetésük?

— Nekem 2020 forint.

— Nem valami sok.

— Semmi! Ehhez a melóhoz képest, higgye el, uram, semmi!

— Meg még a borravaló...

Szederkényi:

— Az csak olyan, mint kutyának a vacsora. Vagy van, vagy nincs.

— Mégis, átlag mennyi borravaló jut egy temetésre?

Burza bácsi:

— Húsz forint? Harminc? Azon aztán szépen megosztozunk.

— Mint a pincérek?

Nevetnek.

— Mint a pincérek.

Már készülődöm, összesöpröm a papírjaimat, kiiszom a söröm alját. De még egy utolsó kívánság:

— Soroljanak fel néhány híres embert, akit maguk temettek...

Egymás szájából kapkodják a neveket, ahogy eszükbe jut:

— Kodály... Sárdy Jancsi... Sennyei Vera... Kozma Pici... Az a három stewardess... Tersánszky Józsi Jenő... Latabár...

Mi tagadás, utólag legalább önmagamnak bevallhatom: nemcsak a kíváncsiság indított arra, hogy beszéljek velük, hanem valami más is... valami halvány remény... valami naiv számítás... talán egy ismeretlen tényező földerítése... vagy az előzetes egyezkedés vágya... vagy a megnyugvás reménye... vagy... Nem is tudom.

De erről nem beszéltünk.

Galsai Pongrác: Egy hipochonder emlékiratai.
Bővített kiadás. Budapest, Magvető, 1987. 213-224. old.

EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) Schöpflin A: Kaffka M. síremléke < > Adattár