Budapesti szoborművek
Szubjektív művészeti naplójegyzetek, 1997-1999
 

________________
WEHNER TIBOR

1997. november 15., szerda
A XII. kerületi Apor Vilmos téren megnézem az új, nemrégiben felavatott Apor Vilmos-emlékművet, Marton László szobrászművész alkotását. Konvencionális, teátrális, avítt mű. Direkt és szájbarágó: hadonászó, reverendás férfiú mögé két, köpenybe burkolózó, guggoló nőalak bújik. Ez nem művészet: érthetetlen - vagy inkább nagyon is érthető - hogyan lehetett pályázatnyertes ez a múlt századi elvek szellemében készült, üres rutinmunka. Valóban, most már rendeleti úton érvényesíteni kellene Malocco Miklós javaslatát: kiírni a megrendelő nevét, a zsűri névsorát, hogy mindenki tudhassa, kinek a lelkén szárad az adott produktum. (Az Apor-szobor térbeállításának anomáliáival külön fejezetben foglalkozhatnánk: egy tág, minden irányból megközelíthető közegbe frontális, egynézetű kompozíciót állított a művész).

1997. december 5., péntek
Szakértőnk kértek fel a Daewoo Bank új, Bajcsy-Zsilinszky úti székházára kiírt meghívásos szoborpályázat bíráló bizottságába. A részvételi névsor impozáns: Jovánovics György, Heritesz Gábor, Swierkiewicz Róbert, Bodóczky István, Trombitás Tamás, Chesslay György, Gaál Tamás. A feladat kettős: az aulába és az épület elé kerülő mű megtervezése. A határidő kissé szoros: a jövő áprilisra tervezett székház-átadás miatt december 22-re le kell adni a terveket. Az épület maga a szokásos high-tech; semmi különös, legalábbis így tűnik a makett, a tervek és a jelenlegi építészeti fázis alapján; szokványos márványburkolat tagozat- és üvegfal-megoldások. A dolgok tehát két hét múlva dőlnek el, ha eldőlnek.

1997. december 23., kedd
A Daewoo Bank szobrászati pályázatára érkezett pályaműveket nézegetem: a hét meghívott közül hatan jelentkeztek, és egy művész értékelhetetlenül gyenge terveket adott be. Vagyis öt pályázó küzd a belső, hatszintes átriumtér-szobrászati "berendezésének", és az épület előtti, frekventált térség emblémaszerű díszítésének lehetőségéért. A belső tér függesztett konstrukciói nem meggyőzők, míg a járószintre helyezettek a nagy térségben való elveszés veszélyével hadakoznak. Viszont az egyik terv, a mérhetetlenül gondosan kidolgozott, Gaál Tamás által tervezett gránit, bronz és acél-elemekből épített kút kitűnően illeszkedik az aula-térbe. Az épület elé tervezett emblematikus művek közül három mérlegelhető eséllyel: Gaál Tamásé, Heritesz Gáboré és Chesslay Györgyé. Végül Chesslay szép, tömör, jelszerű plasztikája mellett döntök. A belső Gaál Tamás, a külső Chesslay György-terv megvalósítási javaslatát részletesen indokolva írom meg a szakvéleményt.

1998. január 15., csütörtök
Az Időkerék tervét szakvéleményezzük a Budapest Galériában. A leírást már korábban megkaptuk, és most egy rövid videofelvételen láthatjuk a modellt is, illetve a Janáky István építész által megfogalmazottak révén körvonalazódik a konkrét terv: egy olyan, acélszerkezetből és márványlapokból konstruált, hatalmas kerék, amely homokórát foglal magába, s amelyben a homok pontosan egy év alatt pereg le. A kerék átfordítására mindig szilveszter éjszakáján kerülne sor, és a fordítás iránya azonos lenne, így a szerkezet ötven év alatt mintegy hétszáz méterre gurulna felállítása helyétől. E jellemzővel, e sajátossággal függ össze a tervezett helyszín: a Dózse György út egykori Felvonulás tér-szakasza a Műcsarnok és az Ajtósi Dürer sor között. Itt áll-e 1999. szilveszterén a nyolc méter átmérőjű Időkerék vagy nem? - ezen vitatkozunk építészek, szobrászok, művészettörténészek. Én a kétkedőkkel szemben egyedül maradva - mi ez egyáltalán, szobor vagy látványosság?, miért van erre szükség?, nem lesz-e súlyos terheket okozó a fenntartása?, miért a Dózsa György út a helyszín? - következetesen és hajthatatlanul a megvalósításra szavazok. Végre egy filozofikus tartalmú, szellemes, látványos köztéri mű, amellyel történik is valami, amely tartalmilag és formailag is izgalmas. A vita ezen túlmenően az emlékmű (látványosság) műszaki jellegű alkotás engedélyezési procedúrája közüli kérdésekről, és a pénzről zajlott: a szakértők túlzottnak minősítették a terv valóban súlyos költségvetését. Egyértelmű döntés nem született: többen mereven elutasították a tervet, többen tartózkodtak, támogató javaslatot csak én fogalmaztam meg.

1998. január 22., csütörtök
Tragikusan korai halálának ötödik évfordulóján Török Richárd szobrászművész emlékkiállítása a Vigadó Galériában: kissé visszafogott a fogadtatás, a hivatalos fórumok egyáltalán nem képviseltetik magukat. Gyönyörű lett a katalógus, amelynek bevezetőjében természetesen a budapesti, megbízásra készült, monumentális Török Richárd-művekről is írok: az Orvostovábbképző Intézetben 1985-ben elhelyezett Hippokratészról, a zeneszerzőről elnevezett iskola ugyancsak 1985-ös Liszt Ferenc-portréjáról, az Állatorvostudományi Egyetem 1991-es Kotlán Sándor-arcmásáról, a Rubin Hotel 1991-ben felállított Kútfigurájáról, és a Farkasréti temetőben fellelhető, 1991-ben megformált Ihász Gábor-síremlékről. "Hippokratész agóniába fúló nyitott szája, dr. Kotlán oldalra vetett, hátborzongató pillantása, a Szokratész megkísértő, buja érzékiséggel megmintázott kútfigura-női akt visszafordított feje pontos személyiségképleteket, s egyben koranalízist szintetizál egy passzivitásba süllyedő, reménytelenségekbe sodró korszak kilátástalan léthelyzetét visszhangozva."

1998. január 31., szombat
Haraszty István szobrászművész kispesti, fantasztikus műterem-szoborházában vendégeskedek, megtekintendő a Győrben, a Városi Múzeumban bemutatásra tervezett műveket. A műhelyek sorát, a műalkotásokkal zsúfolt szobákat végigjárván egy tegnap éjjel befejezett munkát is megmutat, a Kugli kollégát. A pumpálásra kialakuló lejtős sínen meginduló nagy tárcsa programozottan gurul ide-oda miközben tetején egy ugyancsak forgó acélgolyó egyensúlyoz. A szerkezet néha sípol is egyet-egyet. Lenyűgöző, ahogy a művész alkatrészekről, csövekről, anyagokról és technikákról magyaráz. Közben azon gondolkozom, hogy Haraszty Istvánnak van- szobra, műve Budapesten, de emlékezetem szerint (Győrben áll a Kocka és az Inga, Székesfehérváron a Deák Dénes-kút) nincsen.

1998. március 6., péntek
A Petőfi Irodalmi Múzeumban Fekete Tamás és Paulovics Iván szobrász-művészekkel szakvéleményezzük a Török Richárd-alkotta Petőfi-síremlék - egy földdombra helyezett hatalmas Petőfi-maszk - elhelyezési, maradandó anyagban való kivitelezésének tervét. Lelkesen javasoljuk a múzeum tulajdonában lévő gipsz-példány bronzban való kiöntését és a kert hátsó részében való felállításának tervét. Kérdés, hogy sikerül-e összeszedni az öntéshez szükséges 1 millió forintot. (Véletlen egybeesés: a reggel megvásárolt Kortárs című folyóiratban Szakolczay Lajos által írt tanulmányt olvasok Török Richárdról, a művek reprodukciójával kísérten.)

1998. május 19., kedd
Megírom a Hitel című folyóiratnak a Boros Géza-könyv, az Emlékművek 56-nak című kitűnő összefoglaló munka recenzióját, sok-sok elismerést, dícséretett hangoztatva. Csupán Kossuth Lajos téri új 56-os emlékmű elhelyezésével, illetve jóváhagyó véleményezésével, megítélésével polemizálok. Lugossy Mária emléklángot hordozó márványoszlopával végérvényesen megbontották a tér hangsúlyainak rendszerét, szétzilálták tengelyeit, durván beavatkoztak a történetileg kialakult összképbe. Idézem Vigh Tamás szobrászművész szellemes megoldás-tervét, amelyet a Lugossy-mű helyett indítványozott. A Kossuth Lajos téren úgy valósulhatott volna meg az 1956 forradalmát, hőseinek emlékét őrző, a forradalom eszmeiségét hirdető monumentum, ha reggelente az Országházból kijönne két ember, és minden nap rakna egy tüzet, és késő éjszakáig táplálná, élesztené a lángot. Az emlékezők meg körülállhatnák. Addig, ameddig a két ember kijönne tüzet rakni, addig lenne a forradalomnak méltó, eleven emlékműve a Kossuth Lajos téren, ott, ahol 1996 óta a furcsán beékelődő márványobeliszkbe vezetett gázvezeték fölött pislákol a láng.

1998. június 6., szombat
Melocco-laudációt írok a Magyar Örökség-díj átadási ünnepségére. A budai Várban, az Országház utca sarkán álló barokk lakóház homlokzatán, az épületsarok két falának találkozásánál 1976 óta látható az a Melocco Miklós-alkotta festett kőfaragvány, amely a Falon átrepülő apáca címet viseli. A szobrász e művét az úgynevezett alkalmi munkák körébe sorolta, amelyekkel "... az ember eltarthatja rögeszméit. ... Levegőben úszó szoknyája, illendően bokáig takart lábaival, a sarok egyik oldalán látszik, felső teste, igen áhítatos arccal, csukott szemmel, imára kulcsolt kezekkel a sarok másik oldalából nő ki. Átrepül a falon." (És zárójelben azt is jegyezzük meg, hogy bár az utcaszintről alig-alig észlelhető, a köpenyt összefogó övön latin felirat betűi olvashatók.) Ez a kis mű nem szerepel a budapesti útikönyvekben - mint mondjuk a Duna-parti Petőfi-szobor -, és ezt a munkát nem elemzik a művészettörténeti feldolgozások sem: pedig a köztérinek, monumentálisnak nevezett szobrászatunk sarkalatos jelentőségű, különösen értékes alkotása a Falon átrepülő apáca. Mert nem az, ami, nem az, aminek a konvenciók szerint lennie kellene. Nem illusztráció, nem szabványelem, nem szobrásziparosi minta-, vagy mesterdarab, hanem hallatlan érzékenységgel, különleges leleménnyel, művészi bravúrral az évszázadokat átölelő városszövetbe illesztett, varázslatos kis ezredvég-emlék. A megrendelő - mint a szobrászat egyik aktív alkotóeleme, rejtett résztvevője - ebben az esetben egy utcanévtáblát rendelt, amelynek az lett volna a funkciója, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a budai Vár Országház utcájában, egykori Országházában a XVIII. század második felében telepedtek meg a klarissza apácák. Melocco Miklós azonban mindig mást csinál, mint ami a megrendelő konvenciója, amely ebben az esetben valamifajta domborművel ékesített szöveges emléktábla lehetett. Ám itt nincs szöveg, itt csak, illetve itt egy olyan plasztikai kifejezés van, amely minden fogalmi közlésnél többet sűrít és közvetít. Az apácák olyanok, olyanok voltak, hogy átrepültek a falon, kisé lerövidítve útjukat. Fontos mozzanat a mű helyének megválasztása, megteremtése is: a környezettel tökéletes összhangot teremtő - egyszersmind jelentéshordozó - furcsa pozíció. Tökéletes és furcsa: olyan ambivalencia, amely valamiképpen mégis harmonikus egységet teremt. A szobrász természetesen nemcsak a budai Várban járt el szuverén szabályrendszere szerint: mást csinált már pályakezdő periódusában, az 1961-et, a főiskolai tanulmányainak lezárási évét követő időszakban - mint kortársai: erről már az első jelentősebb munkák, az 1965-ös gellérthegyi Pelikán és az 1966-os győri Bartók-portré is ékesen tanúskodik. És aztán harminc-harmincöt év konvenció-tagadás, és a figurativítás jegyében épülő, autonóm, öntörvényű szobrászat következett. Áttekintésünket-számbavételünket kissé megnehezíti, hogy Kernács Gabriella 1985-ös, a Corvina Kiadó gond9ozásában megjelent műhely-tanulmányán kívül nincs Melocco Miklós művészetéről összefoglaló elemzés - nemcsak könyv, hanem precíz, átfogó tanulmány szintjén sem - és nincs oeuvre-katalógus sem. Jóllehet itt a század utolsó harmadának egyik, ha nem a legjelentősebb művészi teljesítménye teremtődött meg és szóródott szét: köztereinken, épületbelsőkben, köz- és magángyűjteményekben. Körplasztika és dombormű; emlékmű, emlék, portré, díszítőszobor, kútplasztika, síremlék, kisplasztika, rajz - ez a futó, a Melocco-műveket körvonalazó műfaji-technikai áttekintés is tanúsítja a művészi sokoldalúságot - de figyelmeztetnünk kell újra meg újra arra, hogy ne a hagyományos, ne a pontosan kategóriákba illeszthető alkotásokban műnemeken, műtípusokban gondolkozzunk. Lángoló, forradalmi hevületű Ady Endre helyett Melocco panteonjában a fáradt, megtört, kétségek között gyötrődő, a halálba készülő költő jelenik meg, vagy látomásos apoteózis vezérlő szellemeként úszik elénk - mint Tatabányán, Debrecenben, Pécsett és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban -, a korszak ideologikummá szintetizált poétája, József Att8la sem irányt jelölő vátesz, hanem megintcsak meglepőn az architektúrához kapcsolt dombormű-kép fájdalmakkal gyötört oltárfigurája Melocco felfogásában - mint Komlón -, és Székesfehérváron sem tradicionális királyszobor fogadja a belváros főutcájának szemlélőjét, hanem egy történelmi korszak - szándékos a képzavar - szobrászati freskója ölt testet a Mátyás-emlékműben. A nagyívű, maradandó, leginkább mészkőbe, márványba faragot Melocco-műsorozat - amelynek pillanatnyi lezárásaként olyan munkákat regisztrálhatunk, mint a szimbólumteremtő szegedi 1956-os emlék, a váci, fájdalmas II. világháborús emlékmű és a budapesti, Kerepesi temetőben felavatott méltóságteljes szárnyalású Antall József-síremlék - ne ragadtasson senkit elhamarkodott ítéletre - márminthogy e szobrász minden elképzelését megvalósíthatta, megvalósíthatja. Ez a művész az elmúlt rendszer sajátságos specifikumaiból eredőn évtizedekig defenzívában dolgozott, s ezzel összefüggésben és ettől függetlenül megbízásainak megalkuvásoktól mentes teljesítéséért mindenkor szívós szabadságharcot kellett megvívnia. Csak a jelzés szintjén említjük, hogy a Budapesten megvalósítani szándékozott, 1956-os emlékművének modelljével évek óta hiába próbálkozik különböző, közösségi és privát színtereken és közegekben, s közben olyan atrocitások érik, mint a Műegyetemről történt durva kiutasítás. A nagy, a kritikai hullámveréseket, esetenként sajtóhisztériát keltett munkák mellett a reflektorfénybe nem került, kisebb munkák együttesét is tüzetesen szemrevételezve eltűnődve a maszkok, a maszkszerű megjelenések jelentőségén, a drapériák szerepeltetésén, a fájdalmasan gyűrődő, vagy a dekadens gyönyörűségekbe fulladón lobogó leplek szobrászati, jelentésbeli szerepén, a szobor-hősök lemondó vagy tehetetlenül villámló pillantásán, vagy a lecsukott szempillákon -, meditálva tehát a paradoxonokon, az abszurditásokon, a lehetetleneken és a mégiseken a Melocco-szobrászatban újra meg újra a halál reménytelenségébe, a reménytelenségen való felülemelkedés hiábavaló, de szenvedélyesen újraéledő szándékába ütközünk.

1998. augusztus 7., péntek
Nagy Sándor szobrászművész "műtermében" vagyok, a hetvenöt éves művész Vigadó Galéria-beli kiállítását előkészítendő. Segítséget kérek a művésztől az eddig megjelent irodalomra, cikkekre, tanulmányokra célozva, de egy réges-régi, a Művészet című folyóiratban közreadott dolgozaton kívül nincs semmi. Különös: a mester mögött mintegy négy és fél évtizedes folyamatos, aktív szobrászi működés áll, és mégsincs érdemi visszajelzés, regisztráció. A honi művészetkritika, a kortárs művészetet kísérő dokumentáció, a művészeti feldolgozás metódusainak tarthatatlanságát illusztrálja ez a jelenség. A "műterem" egyébiránt a legkülönösebb, amelyben eddi jártam. Zuglóban, a Gvadányi úton egy kertben bolyongok, amelynek őserdőszerű bozótrengetegében, az ösvények mentén, egy-egy kis tisztáson vagy düledező bódéban fantasztikus mennyiségű, kőből faragott szobor áll: idolszerű, kykladikus faragványok, piramis-állványokra helyezett faragvány-együttesek. A kert és a szobrok így együttesen is egy fantasztikus művet alkotnak, mintegy Nagy Sándor művészetének eszenciáját - e megbontatlan természeti-szobrászati kompozíciót kellene valamiképpen dokumentálni.

1998. augusztus 18., kedd
Esztergomból hazafelé megállunk Óbudán, az Ürömi utcában Pázmándi Antal keremikusművésszel és Lóska Lajos művészettörténésszel: Egy épülő, kétszintes, tetőtérbeépítéses irodaházon készen áll már a nagyszabású, az utcai és az udvari bejáratot díszítő kerámiaplasztika-együttes, amelyet Pázmándi Kovács Gyula keremikusművésszel közösen készített. Burjánzó, gazdag motívumáradásból épül a két, egymástól térben elváló együttes: építészeti tagozatok, pillérek, oszlopfők, mellvédek, boltívek váltakoznak, egyesülnek a figuratív, realisztikus és a fantasztikus, domborművekként és körplasztikaként kivitelezett elemekkel: álló aktokkal, puttófejekkel, szirénekkel, oroszlánokkal és geometrikus, konstruktív motívumokkal. A gazdag plasztika élénk színvilággal párosul. A Benczúr utcai irodaház-homlokzat építészeti elemekkel hangsúlyozott kerámia-kompozíciójának megalkotása után Pázmándi és Kovács újra meg újra érintkező munkássága ismét egy különleges, szép munkával gyarapodott. Kérdés, hogy a budapesti szoborregiszterekben kap-e nyilvántartási számot ez a mű, vagy egészen egyszerűen elfeledkezünk róla, mint annyi más épületdíszítő alkotásról?

1998. november 17., kedd
Csíkszentmihály Róbert - mértéktartó, szépen a környezetbe illesztett - Duna gyöngye-szobrának avatóünnepségén, az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél hallgatom az avatóbeszéd közhelyeit: a Dunáról, a fővárosról. Fel sem merül, hogy itt eredetileg a Klebelsberg-emlékmű állt. Szerencsére a helyreállítására szövögetett tervek is készen állnak már: a Fővámház térre, az egykori Dimitrov-szobor helyére kerül az elképzelések szerint a rekonstruált-újraformált mű, amelynek két mellékalakja Adyligeten, sértetlenül, díszítőszoborként vészelte át a szocializmus évtizedeit. A vita most már szakmai természetű: az elpusztult főalakot a fennmaradt fotók alapján újraalkotva illesszék-e vissza a két mellékalak közé, vagy új egészalakos portrét mintázzanak? Én az új portréra szavaznék.

1998. november 24., kedd
Megnézem a Daewoo Bank Bajcsy-Zsilinszky úti székháza előtt elhelyezett, Farkas Ádám szobrászművész által tervezett kútplasztikát. A megrendelő a pályázatra készült terveket egytől-egyig elvetette, és Farkas Ádámnak adott a Nagysándor József utcai oldalon lemetszett épületsarok, a lemetszés által létrejött teresedés díszítésére megbízást. A hátsó részén ívelt, vályúszerű záródású, és a három fekvő, felső részén hullámos kőhasábból szerkesztett, sima felületű mészkő alapzaton virtuális spirális mozgásokat indukáló, csavart, rusztikus megdolgozású kőtest emelkedik, amelynek felső, lezáró síkjának mélyedésében nagy, fekete márványgömb ül. A mintegy kétméteres magasságba emelt gömböt az alóla feltörő víz ereje lassan, egyenletes ritmusban forgatja. A kőtest pereméről a szabálytalan pályákon aláhulló, és a hasáb felületén lecsorgó víz az alsó medenceépítménybe és a medence mellé érkezik: az utcasarkon merő locspocs minden. Feltehető, hogy eme szépséghiba korrigálható, a víz esése beszabályozható, de a mű jelentés- és jelenségvilága viszont nem, és természetesen ez a nagyobb, a helyrehozhatatlan baj. A közelmúlt éveinek budapesti bankszobrászati történéseire visszapillantva megállapítható, hogy ez már a harmadik Farkas Ádám műhelyéhez köthető alkotás. Az első a Vigadó téri Kereskedelmi és Hitelbank-székház földszinti előcsarnokának fali- és oszlopdomborművére kiírt pályázat győztes kompozíciója volt, amelynek tervén még egyáltalán nem szerepelt, az átadott munkán viszont - akkortájt, amikor a virágboltokban is megjelent a kis szobai szökőkutak ékeként ez a trouvaille - főszerepet kapott a víz által hajtott, forgó gömb. A második Farkas Ádám-alkotta, új bankarchitektúrához kapcsolódó együttesként a Szabadság téri Bank Center-kompozíció kapott közteret: utólagos, a Finta József által tervezett épület mellérendelt objektumaként. A megrendelő a művész műterméből, illetve a Palme-házban bemutatott kiállítási kollekcióból emelt ki és szervezett eggyé, egyesített három kőszobrot, állított a székház főbejárata elé: az esetleges, a környezet adottságait, az épületek léptékét nem mérlegelő produkció kertitörpe-szerű szituációt teremtett. És most ez a harmadik, Bajcsy-Zsilinszky úti munka is kétségeinket erősíti: egyre akadálytalanabbul kapnak teret a zavaros, állandóságokká merevülő, masszív díszletszerűségek.

1998. december 27., vasárnap
Összesítem a Jelenetek a pesti utcán címmel a közeli napokban megjelent, egyébiránt kitűnő Ráday Mihály-könyv hibajegyzékét: a kiadvány adattárában sok-sok tévedést, és még inkább hiányosságot fedeztem fel a fotókon felvonultatott épületdíszítő alkotásokkal kapcsolatban. És persze továbbra is sok ismeretlen mű marad, amelynek szerzője, elhelyezésének körülményei, pontos időpontja jelen pillanatban meghatározatlan.

1999. március 6., szombat
A Valódi művészet című kiállítást nyitom meg a Trafóban, amelyen tíz művész tíz budapesti városrészletet jelölt mg műalkotás gyanánt. A kiállítóterembe a dokumentáció, illetve a városban található "művekkel" kapcsolatban megalkotott alkotások kerültek. E különös összefüggésekbe helyezett műalkotásokról szólván arról meditálok, hogy a valóság és a művészet tűnékenységekben játszó fogalmaival, fogalommagyarázataival kell vesződnünk: azt kényszerülünk regisztrálni, hogy a valóság a művészet, a művészet pedig a valóság álruhájában jelenik meg. esetleg közelebb jutunk problémakörünk tisztázásához, ha azt próbáljuk meg konkretizálni, hogy ki az alany: az ismert vagy az ismeretlen, a tudatos vagy az önhibáján kívül művésszé vált művész, az öntudatlan és ösztönös művészközösség - amely megintcsak lehet ismert és ismeretlen egyszerre -, és azt, hogy mi minek a lenyomata, képzete, tárgyiasulása, szellem, és hogy ebben milyen nagy szerepet vállalhat egy lényeges mellékszereplő, a terep. Ebben az esetben a terep nem más, mint a civilizációs önhisztériájába keveredett-bonyolódott Budapest, amely bár minden erejét összpontosítani próbálja, mégsem képes felszámolni önmagát (világvárost építünk). Trafó-Budapest-kiállítás története maga leírható, a külső körülmények, a feltételek összegezhetők: a kortárs művészeti intézet néhány szellemdús, kreatív munkatársa - a főrendező Eike koncepcióját követve - felkért tíz művészt, hogy a főváros közigazgatási határain belül találjon, jelöljön meg, emeljen ki olyan részleteket, amelyek művészeti jelenségként, művészetként jöttek, jönnek létre, egzisztálnak. Amelyek önkéntelen, romlatlan, a szerzői jog által védtelen műalkotások: amelyeknek elég egy rámutatás. A szándékosságok és a véletlenek sokszoros inspirációjának és kioltásának révén formálódott ez a városi mű-sorozat: Budapest életéből, sorsából emelkedett ki néhány objektivizáció-részlet. Valamiért ezek fontosaknak találtattak és találtatnak: lényegiségük, jelentésük és látványjelenségük, illetve ezen összetevők metsződésének, koncentrációjának létrejötte miatt. Így került reflektorfénybe Varga György padlóburkolata a Fehérvári úti Rendelőintézetből, Szabó Dezső átfestett reklámtáblája, amely a Hollán Ernő utcában tündököl, s így irányítódott figyelmünk Schneemeier Andrea Veress Pálné utcai épület-lövésnyomaira, vagy Konronczi Endre garázsfalba vésődő autósurlódásnyomaira. Baldanders a Volga Szálló lépcsőházának esti fényjátékát emelte ki a város-szövetből, Chiff Mária Rottenbiller utcai vizeletfoltokat jelölt meg, Erdei Gábor a Bank Center Tűzcsap-plasztikájára hivatkozott, mint műalkotásra. A Parlament-állványzat fastruktúráját Ilauszky Tamás, egy Bécsi út épület bedeszkázott ablakait Julius Gyula ajánlotta befogadói figyelmünkbe, míg Kámán Gyöngyi egy Damjanich utcai kesztyűboltra és az elveszett kesztyűkre emlékeztetett, mint a városi lét egyik különös jelenségére. A valóság-művek, a mű-valóságok felsorakoztatása ürügyén teljes biztonsággal csak annyit fogalmazhatunk meg, hogy a mesterségesség, az emberi cselekvés által létrehozott-létrejött formációkról van itt szó: elenyésző szerepet kap a XX. századi, századvégi városban a természet, a természetesség. A természet a legjobb esetben is csak elfed, elmos, elkoptat, esetleg megőriz - mintegy járulékos elemként. A többi a városi létből eredő célirányosság meghiúsulás, agresszió, ideiglenesség, véletlenszerű folyamat egymásba kapcsolódása, történeti rétegződés; a pillanatnyiság és a kitágított pillanat, az átmenetiség esélye és esélytelensége az állandóságra, az esetleges nyilvánosság, a keretnélküliség ellenére a nagy egészből való kiemelkedés, vagy a nagy egészbe való beilleszkedés törvényszerűsége és lehetetlensége.

1999. szeptember 4., szombat
Gyermelyen, a Széchenyi Művészeti Akadémia konferenciáján előadást tartok Hátesztétika, esztétika, hát? címmel: arról beszélek - számos budapesti szobor-példát említve - hogy az ember alakú, az emberhez hasonlatos tárgyakat általában terüktől elszakítottan kényszerülünk szemlélni, még ha oly tágas közegekben állnak is, mint településeink közterei. Gondoljunk a budapesti Kossuth-, vagy Petőfi-szobor hátára: a térbe állított, egyedülálló figura háta bizony csak rendkívül kevés plasztikai izgalommal felruházható, passzivitásba süllyedő rész. Az emberalak hátsó nézetének tömény unalmassága, másod- vagy sokadrangúsága, nézet-zsákutcájának elkerülése komoly rejtvény a monumentális szobrászatban: a környezetbe helyezés, a járulékos elemkapcsolás, illetve a csoportalakítás lehet a megoldás. A probléma természetesen nemcsak szobrászi, szobrászati. Köztéri szobrot a megrendelő és a közreműködők népes csapata állít: építészek, környezetesztéták, parktervezők, művészeti menedzserek, különböző szakterületek képviselői. Vagyis általában nem csupán a művész, hanem egy humán közösség téved. Tanulságokkal kamatozó, melegen ajánlott a séta a budapesti szoborművek hátsó nézetének megtekintésére - pazar élmények várnak ránk.