Ernst Lajos gyűjteménye
és az Ernst Múzeum[1]
________________
RÓKA ENIKŐ
Amikor 1937 tavaszán Ernst Lajos, a neves műgyűjtő, művészetpolitikus és
múzeumalapító eltűnt, majd néhány héttel később holttestét partravetette
a Duna, a művészetszerető közvélemény megdöbbent. Tragédiájának okai és körülményei
máig nem teljesen tisztázottak. Halála után gyűjteményét elárverezték, nevét
a szűkebb szakmai - művészettörténész, művelődéstörténész - körökön kívül
szinte elfelejtették, pedig intézménye meglepő módon továbbélt minden történelmi
vihart, és a mai napig alapítójának a nevét viseli. Életműve, pályája a maga
teljességében feldolgozatlan, aminek több oka is van.
A műgyűjtéstörténet nem olyan régóta foglalkoztatja újra a kutatókat. Az
1960-as, 1970-es években történt meg a műgyűjtés rehabilitációja, ekkortól
ismerték fel a magántulajdon e korábban elvetett formájának kulturális jelentőségét.
A tudományos kutatás csak a nyolcvanas évek elejétől indult meg e területen,
majd a rendszerváltást követően fellendült műkereskedelemnek köszönhetően
került ismét az érdeklődés homlokterébe. Az elmúlt években fontos tudományos
feldolgozások születtek a műgyűjtéstörténet területéről, melyeknek az újabb
múzeumtörténeti kutatások is lendületet adtak. Egy egészen speciális ok,
a restitúció kérdésének tisztázása is magával hozta e téma fontosságának
elismerését.
Mivel Ernst gyűjteménye 1939-ben szétszóródott, a rekvirált műtárgyak kutatása
során nem foglalkoztak vele. A pályájára vonatkozó források hiánya is elriaszthatta
a téma iránt érdeklődőket, de hozzájárulhatott ehhez az utókor ítélete is:
gyűjteményének szemléletét elavultnak tartották. E gyűjtemény, mely a történelmet
idealizálva, a nemzeti hősöknek és a kultúra jelentős alakjainak arcképeit,
relikviáit a 19. századi profán kultuszok szellemében mutatta be, a modern
művészet fejlődésének gyökereit kereső, lineáris művészettörténet-írás számára
retrográdnak tűnt. Ma, amikor a historizmus jelentőségében senki sem kételkedik,
amikor a kultusztörténet irodalomtörténészeket, művészettörténészeket, művelődéstörténészeket
egyaránt foglalkoztat, e historizáló gyűjtemény megítélése is átértékelést
igényel. Mindezidáig csak Ernst művészetpolitikai munkásságát, modern művészetpártfogói
szerepét méltatták, de azt, hogy a 19. századi történeti festészet és a modern
áramlatok nála a folyamatosságot jelentik, és tevékenységének e két, archaikusabb,
illetve modernebb szférája nem egyszerűen ellentétes, hanem egységbe foglalt
ideológia részeit képezik, csak kevesen ismerték fel.[2]
Családi háttér
Mivel személyes és családi dokumentumok nem maradtak ránk - legalábbis mindezidáig
nem kerültek elő - a családi háttérre, és a korai évekre vonatkozóan későbbi
visszaemlékezésekre, újságcikkekre, illetve néhány levéltári adatra kell hagyatkoznunk.
A visszaemlékezések közül talán a legérdekesebb az az 1941-ben megjelent kis
könyv, melyet egy Valér Grant nevű szerző adott közre, és amely Ernst életútját
kíséri végig.[3] Az írói álnévlexikon feloldása szerint Grant Valér neve mögött
egy Grünwald Valéria nevű szerző állt, akiről pedig a családi ingatlanok kutatása
során kiderült, hogy Ernst Lajos unokahúga volt.[4] Grant Valér alias Grünwald
Valéria szerint Ernst Lajos 1872. április 20-án született az Üllői út egyik
régi házában, apja Ernst Mór, zsidó származású lisztkereskedő volt. Más források
vagyonos pesti nagyvállalkozóként, és ingatlantulajdonosként emlegették, de
voltak, akik egyenesen uzsorásnak tartották.[5] Felesége, Steiner Róza három
gyermeket hozott a világra: Sándort, Paulát és Lajost. Gyermekei jövőjét az
atya kereskedelmi ügyletei mellett jó ingatlan-befektetésekkel igyekezett megalapozni.
1877. és 1914. között kilenc ingatlanvásárlási, eladási illetve csereügyletéről
tudunk. Az üres telkeken két-háromemeletes bérházakat építtetett, majd részben
eladta, és a pénzből újakat vásárolt, részben megtartotta és gyermekeire hagyta
őket. Két ingatlan esetében feltűnő, hogy a vásárlás után néhány évvel - anélkül,
hogy jelentős építkezéseket folytatott volna - nagy haszonnal adott túl tulajdonán,
ami már az ingatlanspekuláció gyanúját veti fel.[6] Ernst Mór tehát a század második
felének jellegzetes budapesti kereskedője volt, aki a kiegyezés után rohamosan
fejlődő vasúthálózat következtében Budapesten kialakult, és fellendült malomipari
ágazat termékének kereskedelméből gazdagodott meg.[7] Az ő esetében is kimutatható
az a jelenség, amelyre Budapest legnagyobb adófizetőinek tanulmányozása kapcsán
Vörös Károly mutatott rá: a korszakban a kereskedelmi tőke nagy mértékben fordult
a háztulajdon felé. Az ingatlanbirtoklás ugyanis amellett, hogy jelentős jövedelmet
biztosított, a vagyoni helyzet stabilitását jelezte és hozzájárult a kereskedő
társadalmi tekintélyének növekedéséhez.[8]
Ernst Mór első általunk ismert ingatlanvásárlására 1877-ben került sor. Ekkor
vette meg az Üllői út és Páva utca sarkán azt a telket, melyre 1889-ben kétemeletes
házat építtetett, és amelyben az Ernst család élt. További vásárlásai közül
számunkra talán csak az Üllői út 53 számú érdekes. Ezt 1889-ben ingatlancserével
szerezte meg Ernst Mór, 1892-ben két háromemeletes házat építtetett a telken,
majd a kettős épület felét 1901-ben fiának, Lajosnak és menyének, Ekler Elzának
adta nászajándékba.[9] A fiatal házaspár itt lakott, és itt őrizték a gyűjteményt
is, melynek a századfordulótól kezdve Ernst Lajos állandó kiállítási helyiséget
keresett.
Ezen a néhány meglehetősen száraz adaton kívül Ernst Mórról semmit nem tudunk,
mint ahogyan felesége személye is teljesen homályban marad. Semmi nyoma nincs
annak, hogy a művészet szeretetét és a magyar történelem iránti érdeklődését
Ernst Lajos otthonról hozta volna, ilyen indíttatást kapott volna a szülői
házban. Sőt Grünwald Valéria leírása szerint Ernst Mórtól idegen volt fia "fellengőssége".[10]
A család valószínűleg szívesebben látta volna, ha a gyermek tisztes polgári
szakmát választ, avagy az üzleti vállalkozást viszi tovább. Ezt a későbbi visszaemlékezések
is megerősítik, amikor így szólnak: "...a reális életű vagyonos kereskedőcsalád
eleinte megdöbbenéssel nézte ezt a munkakerülő úri passziózást.".[11] Annyi bizonyos,
hogy az anyagi bázist, mely lehetővé tette Ernst Lajosnak, hogy szenvedélyének,
a műgyűjtésnek, majd művészetszervezésnek hódoljon, az atya teremtette meg,
aki még ha nem is értett egyet fia "pályaválasztásával", mégis jó ideig támogatta
őt. Az ingatlanok irataiból tudjuk, hogy Ernst Mór 1914-ben hunyt el. A ránk
maradt, 1915 augusztusában keletkezett hagyatéki végzés szerint tulajdonát
gyermekei között arányosan osztotta szét.[12]
A gyűjtés kezdete
Ernst Lajos tanulmányairól kevés és igen ellentmondásos adattal rendelkezünk.
Ő maga egyáltalán nem beszélt iskoláiról, a kortársak pedig ködösen fogalmaztak,
vagy megjegyzéseik nem tűnnek hitelesnek. Műveltsége egy nagyon speciális területre
korlátozódhatott, és ismereteit valószínűleg autodidakta módon szerezte. A
forrásokból, visszaemlékezésekből úgy tűnik, hamar világossá vált: Ernst Lajos
nem fogja továbbvinni apja vállalkozását.[13] Maga Ernst nyiladozó gyűjtőszenvedélyéről
és a magyar történeti képek iránti érdeklődéséről 1912-ben így írt: "Már kora
ifjúságomban is csak az lelkesített, ami magyar volt. Ez az érzésem abban nyilvánult
első sorban, hogy minden magyar vonatkozású tárgyat, amit képes lapban láttam,
kivágtam és összegyűjtöttem. Tizenötéves koromban már jól ösmertem a pesti
régiségkereskedőket, akiket gyakran felkerestem. Kezdtem litografiai lapokat
és metszeteket vásárolni. Szorgalmasan eljárogattam a Nemzeti Muzeumba, ahol
elsősorban a képtárban levő magyar történeti képek ragadták meg a figyelmemet."
Ezek szerint 1887 körül, tizenöt évesen már elkezdett gyűjteni. A Nemzeti Múzeumot
látogatva fokozatosan ismerkedett meg Jankovich Miklós gyűjteményével és "nemzeti
kultúrában gyökerező gondolataival". A múzeum régiségtárának és könyvtárának
tanulmányozása, ahogyan később megemlékezett róla: "lelkesedésemet egy komoly
és csendesen elmerengő gondolatvilágba mélyítette."[14] De mit láthatott ez a fogékony
fiatalember az 1880-as évek végén a Nemzeti Múzeumban, milyen szemléletet közvetített
felé a múzeum akkori kiállítása? Milyen példát látott Jankovich Miklósban,
mennyiben tért el gyűjteményének koncepciója Jankovichétól? Mit tudhatott a
nem sokkal korábban a Történelmi Képcsarnok felállítása körül kialakult elméleti
vitáról és ha ismerte, befolyásolta-e ez későbbi gyűjtését?
História és művészet a múzeumban
A Nemzeti Múzeum tisztviselői és a múzeumügy szószólói kezdettől fogva törekedtek
arra, hogy a múzeumban a nemzet nagyjainak arcképeit összegyűjtsék, egy képes
pantheont hozzanak létre.[15] E tervezett arcképcsarnok a korábbi nemesi ősgalériákkal
szemben nem egy család, a rendi nemesség ősiségét volt hivatott alátámasztani,
hanem a polgári nemzet identitását erősíteni. A nemzeti múlt nagyjai - akiknek
jelentős része értelemszerűen a korábbi nemesi nemzet kiemelkedő tagjaiból
került ki - cselekedeteikkel, dicsőségükkel példát szolgáltatnak a jelen számára,
ezért emlékük megörökítendő és megőrzendő. Múltbéli tetteik morális üzenetet
hordoznak, dicsőségük immár az egész nemzet nagyságát jelzi, így képmásuk múzeumi
elhelyezése a jövő generáció nevelése szempontjából is kívánatos. E szellemben
1867-ben egy szoborpantheont, a magyar művelődés kiemelkedő alakjainak büsztjeiből
álló sorozatot állítottak fel a múzeum díszlépcsőházában a falak mentén.[16]
A pantheonizációval függött össze a Nemzeti Képcsarnok Alapító Egyesületnek
az a törekvése, hogy neves férfiak arcképeit beszerezze és a múzeumban elhelyezze.
A Nemzeti Múzeum első igazgatója és az egylet egyik létrehozója, Kubinyi Ágoston,
az általános magyar képtáron belül következetesen törekedett arra, hogy egy
történeti arcképcsarnok alapjait lerakja. Ennek a leendő portrégalériának a
célját szolgálta az a lépése is az ötvenes években, hogy magyar művészeket
felszólított: önarcképükkel gazdagítsák a képtárat. A művészportrék gyűjtésének
ténye, ilyen hangsúlyos szereplése az egylet munkásságában jól tükrözi a művészek
magyarországi kultuszának kialakulását, és a múzeum hozzájárulását a kultuszhoz.
A portrégyűjtésen kívül a Nemzeti Múzeumban az 1860-as, majd 1870-es években
kialakított Markó, Zichy és Munkácsy emlékszobák is a művészkultusz múzeumi
jelenlétére, általánosabban a múzeumi kiállítás és emlékhely szoros kapcsolatára,
és a múzeum, mint a dicsőség csarnoka értelmezésre utalnak.[17] Az 1880-as években
legalábbis a Munkácsy- és Zichy-terem még állt a múzeumban, ezt láthatta Ernst,
így nem tűnik meglepőnek, hogy már gyűjtésének kezdetén törekedett magyar művészek
arcképeinek a megszerzésére. A század közepén kiadott litográfiai sorozatok
közül többet megszerzett,[18] 1898-ban már kollekciójának egy jelentős és különálló
csoportját ilyen tárgyú képek tették ki, gyűjteményének későbbi kiállításain
e festmények és grafikák külön teremben, mint önálló művészpantheon jelentek
meg. A Nemzeti Múzeum kezdettől fogva feladatának tartotta művészek relikviáinak,
életükre, tevékenységükre vonatkozó dokumentumoknak a beszerzését. A múzeum
könyvtárát bújó fiatal Ernst innen meríthetett inspirációt arra, hogy maga
is magyar képzőművészek leveleinek, dokumentumainak gyűjtésébe kezdjen.[19]
A Nemzeti Múzeumban megjelenő pantheonizáló felfogással szemben az 1880-as
években a Történelmi Képcsarnok megalakítása körül kialakult vitában egy új
tudományos szempont, a történeti hitelesség követelményének felbukkanását kísérhetjük
nyomon. 1882-ben Magyar Írók és Művészek Társasága egy új, történelmi képcsarnok
létesítéséről tervezetet készíttetett. A megbízott szerzők lényegében egy "nemzeti
Pantheum" létrehozását képzelték el, a gyűjtemény illusztratív és morális jelentőséggel
bírt volna. A tervezettel szemben Pulszky Károly, az Országos Képtár igazgatója
szólalt fel. Hangsúlyozta, hogy dönteni kell: egykorú, hiteles képmásokat,
vagy modern festők képzelete által "elferdített" arcképeket akarnak-e kiállítani.
Ő maga a korabeli ábrázolások mellett foglalt állást, elvetve az elavultnak
tartott pantheon-eszmét. A Történelmi Képcsarnok első kiállítása a Nemzeti
Múzeum válogatott anyagából 1886-ban a Várkert-bazárban nyílt meg. A kép tárgyának
és hitelességének elsődlegessége különítette el e tárlatot a korábbi múzeumi
bemutatóktól, az esztétikai szempont, és romantikus történelemszemlélet helyébe
objektív történettudományos értékrend került, legalábbis elméletben.[20]
Nem tudjuk biztosan, hogy Ernst Lajos látta-e ezt a kiállítást, hiszen megnyíltakor
még alig volt tizennégy éves, bezárásának dátumát pedig nem ismerjük pontosan.
Mindenesetre tény, hogy az 1890-es évek elején kapcsolatba került a Történelmi
Képcsarnokkal, mert 1894-ben, amikor a kiállítást a városligeti régi műcsarnokban
és királypavilonban Pulszky Károly és Peregriny János vezetésével újrarendezték,
Ernst Lajos 59 műtárgyat kölcsönadott, melyek a hetedik teremben külön egységként
szerepeltek.[21] Az ekkor 22 éves Ernst eszerint már jelentős gyűjteménnyel rendelkezett
és olyan arcképek, csataképek, 18. századi, katonai ábrázolások, íróportrék
is birtokában voltak, melyek megfeleltek a Történelmi Képcsarnok Pulszky Károly
által vázolt kritériumainak. Mint a kiállításra kölcsönző gyűjtő, meglehet,
hogy személyesen is ismerte Pulszkyt, a történeti hitelességről vallott elveivel
pedig annyiban nyilván egyetértett, hogy törekedni kell egykorú, hiteles képek
megszerzésére. Csakhogy ezzel nem elégedett meg. Ez volt egyrészt a nehezebb
feladat, hiszen jóval kevesebb egykorú, hiteles ábrázolás állt rendelkezésre,
mint későbbi mű. Másrészt bár kiindulópontja a magyar múlt iránti rajongás
volt, tehát elsősorban nem esztétikai, hanem tartalmi alapon vásárolta műtárgyait,
mégis legalább annyira lelkesítette a kortárs nemzeti művészet, mint a história.
És nem volt nehéz megtalálni azokat a műveket, melyekben nemzeti művészet és
történelem összekapcsolódik, hiszen a 19. század második felének egyik legkedveltebb
műfaja a történeti eseményábrázolás volt. Jelentős történeti vásznak kerültek
a Nemzeti Múzeumba, melyek a múzeum termeiben állandóan láthatóak voltak. Kézenfekvő
tehát, hogy Ernst éppoly lelkesen gyűjteni kezdte a régmúlt eseményeket heroikusan
megidéző akadémista történelmi pannókat, mint a hiteles ábrázolásokat. Mi sem
bizonyítja ezt jobban, mint saját, korábban idézett vallomása és az a tény,
hogy később törekedett a múzeumban látott, emblematikussá váló művek vázlatainak
illetve változatainak a megszerzésére.
Elsősorban a Nemzeti Múzeum kiállításai hatottak Ernstre, innen ered a történeti
festészet iránti rajongása, a nemzet nagyjai arcképeinek gyűjtésére irányuló
törekvése. Itt találkozhatott először történelmi személyiségek és művészek
kultuszával, annak múzeumi megjelenítésével. Nagy hatással volt rá a múzeum
kiállításai által sugallt heroizált, idealizált történelemkép, ugyanakkor ismerhette
és értékelhette a Történelmi Képcsarnok tudományosabb, hitelességet elsődleges
szempontnak tartó szemléletmódját is. Bár gyűjtötte az egykorú forrásértékű
műtárgyakat is, mégsem ez vált gyűjteménye jellemzőjévé. A hiteles művekkel
egyenrangúan kezelte a múlt században keletkezett történeti festményeket, melyek
számban is felülmúlták a kortárs ábrázolásokat, különösen a régebbi idők történetére
vonatkozóan. Későbbi kiállításain nem választotta szét eredetiség szempontjából
az anyagot, ahogyan ezt a századfordulón megjelent történeti munkákban sem
tették meg a tudós szerzők és szerkesztők. Ernst egyszerre volt a nemzeti história
és művészet rajongója, gyűjteménye így nem más, mint a művészi géniusz által
megelevenített, képes történelem. Ebben korabeli, hitelesnek tekinthető ábrázolások
helyet kaptak ugyan, de az általános célnak alárendelve: feladatuk első sorban
az, hogy életre keltsék a történelmet. Az amúgy is ösztönösen a képek iránt
vonzódó fiatalember egy velencei utazás, a Doge palota kiállításának, és a
korábban már a Nemzeti Múzeumban látottak hatására indult el azon az úton,
melyen élete végéig következetesen haladt. Mindenekelőtt a nemzeti történelem
képeit gyűjtötte, ami egyben eltérést jelentett az általa nagyrabecsült Jankovich
Miklós koncepciójától. Legalábbis kezdetben.
Jankovich Miklós példája
Egyetlen, saját gyűjteményéről írott kis összefoglalójában Ernst így emlékezett
Jankovichra: "A legnagyobb magyar műgyűjtő Jankovich Miklós volt. Legkiválóbb
érdeme az, hogy elsőnek ismerte föl idehaza azt a fontos szerepet, amelyet
egy nemzeti műgyűjtemény valamely ország kultúrájának megítélésénél betölt,
felösmerte azt, hogy az a nemzet, amely emlékeit, kincseit be tudja mutatni,
már bizonyos magasabb kulturfejlettséget ért el. (...) céljául tűzte ki hát,
hogy a magyar hajdankort felidézi.(...) Amikor gyűjteni kezdtem, Jankovich
Miklósnak ezek a nemzeti kultúrában gyökerező gondolatai még ismeretlenek voltak
előttem. De amíg ő könyveket, okiratokat, érmeket és ötvösműveket gyűjtött
első sorban, addig én képek gyűjtésével kezdtem gyűjteményem alapját lerakni."[22]
Világosan kiderül e néhány mondatból, hogy Ernst nem Jankovich hatására, az
ő életművének ismeretében fogott hozzá a gyűjtéshez. Mégis valószínű, hogy
igen korán, talán már az 1880-as évek végén a Nemzeti Múzeum könyvtárában kutatva
találkozott a nevével, a múzeumba bekerült anyagával. Itt ismerhette meg Jankovichnak,
és gyűjteményének szemléletét, és ez, ha nem is közvetlen inspirációt, de igazolást
jelenthetett számára: ő is helyes irányban halad. Hiszen mindkettőjük alapvető
törekvése a dicső nemzeti múlt feltárása, a múlt emlékeinek megmentése és összegyűjtése,
ezáltal a hajdankor nagyságának igazolása és a nemzeti művelődés szolgálata
volt.[23] Világos azonban, hogy egészen másként viszonyult e múlthoz a 18-19. század
fordulójának tudós gyűjtője, mint majd egy évszázaddal később egy nemzeti lelkesedéssel
fűtött, művészetért rajongó ifjú. Jankovich elsősorban forrásértékű hungaricákat,
kéziratokat, okleveleket, könyveket, és a magyar művészet múltbéli nagyságát
igazoló tárgyi anyagot (például ötvöstárgyakat) gyűjtött, és ezeket igyekezett
feldolgozni is.[24] Ezzel szemben Ernst, ahogyan egy szerző Ernst halálakor megjelent
nekrológjában találóan megjegyezte, "...nem volt tudós, nem volt történész,
(...) megmaradt végig rajongónak. (...) méltányoljuk Ernst Lajosnál ezt az
örökké friss ifjúi szenvedélyt, mely őt a gyűjtésnek nem tudósává, hanem inkább
művészévé teszi, mert a lélek rajongásából ered."[25]
Ernstnél a tudományos forrásérték mindvégig alárendelődött a heroikus, a történeti
festmények által közvetített idealizált történelemképnek, a hangsúly nem a
história egyre alaposabb megismerésén, hanem minél teljesebb kifejezésén volt.
A század első évtizedében mégis Jankovich gyűjtőköréhez hasonló anyagokkal,
régészeti leletekkel, oklevelekkel, érmekkel, fegyverekkel bővítette tárgyanyagát.[26]
Ez azonban inkább alátámasztását, de nem alapvető megváltozását jelentette
gyűjteményének. Mintha hitelesíteni akarta volna a falakon látható műveket
e dokumentumok által. Hogy Jankovich gyűjteménye, a millenniumi történeti kiállítás,
vagy mindkettő együtt ösztönözte arra, hogy ilyen irányban bővítse kollekcióját,
arra vonatkozóan nincsen hiteles adatunk.
Jankovich tevékenysége példa volt Ernst Lajos számára, megerősítette törekvéseiben,
bizonyította, hogy a magyar múltra vonatkozó tárgyak gyűjtése nemes, hazafiúi
cselekedet. Modell értékű lehetett az is, hogy Jankovich anyaga a Nemzeti Múzeumba
került, hiszen tönkremenve, élete végén, Ernst is erre törekedett. Látta, hogy
ahogyan egy átlagos középnemesi család sarja gyűjteménye révén a nemzet nagyjai
közé kerülhetett, úgy a felemelkedésnek ez az útja számára is nyitva áll.
A helyes irány bizonyossága: Ernst és a millennium
A századvég legnagyobb szabású kulturális eseményére, a millenniumi kiállításra
Ernst több mint tizenöt évvel később így emlékezett vissza: "Csak 1896-ban,
amidőn ezeréves fennállását ünnepelte a nemzet, elevenedett meg és bontakozott
ki ismét Jankovich nagy gondolata: bemutatni a magyarság kulturális munkájának
eredményét egykori emlékekben!"[27] Valóban, a Történeti Főcsoport kiállításán
az eredeti, forrásértékű műtárgyak felsorakoztatásának koncepciója érvényesült.
Pedig az eredeti elképzelés szerint a hiányosan dokumentálható korszakokat
neves képzőművészek alkotásaival akarták szemléltetni.[28] Ezáltal két különböző
szempont, a történelem idealizált és hiteles megjelenítése keveredett volna.
Végül azonban az objektív tudományos, pozitivista értékrend kerekedett felül,
és a történeti festményeket "átutalták" az újonnan épült Műcsarnok termeibe.
E probléma felmerülése tükrözi, hogy 1896 körül még nem gyökeresedett meg teljesen
a korábban a Történelmi Képcsarnok által felvetett történeti ikonográfiai elv.
A tárgyak hitelessége ellenére azonban a kiállítás egészében, díszleteivel,
a história piedesztálra állításával a történelem sűrített, szükségszerűen idealizált
képét adta. Ha a nemzeti hősök tetteit - legalábbis a történeti főcsoportnál
- nem is kortársi teátrális ábrázolások idézték meg, minden részlet a nemzet
kulturális és morális nagyságának bemutatását célozta, természetesen a hivatalos
ideológiának megfelelően, azaz az uralkodó iránt lojális szempontból. A kiállítás
a maga teljességében a nemzeti identitás, a "történelmi tudat demonstrációja"
volt,[29] melynek hatására a látogató újra definiálhatta múltját és jelenét.
1912-ben, amikor az Ernst Múzeum megnyitotta kapuit, Ernst gyűjteményének históriai
részét tíz teremben mutatták be. Az ezerév tíz évszázadra osztása a millenniumi
programtervezetek között merült fel, később többen átvették és még sokáig kísértett
a kultúra különböző területein.[30] Ernst múzeumának ez a felépítése is a millenniumi
szellemiség továbbélését példázza. Ám nemcsak a tervezetek és a megvalósult
kiállítás történelemszemlélete hatott Ernstre, közvetlenebbül is kapcsolódott
a Történelmi Főcsoport tárlatához. Saját gyűjteményéből műtárgyakat - 15. századi
magyar szenteket ábrázoló táblaképeket, történelmi hősök arcképeit, huszárok,
testőrök képeit és néhány iparművészeti tárgyat - kölcsönzött a kiállításra.
A reneszánsz traktus emeletén külön szobát kapott a 17-19. századi magyar irodalom,
itt Ernst gyűjteménye nagyobb számban volt képviselve. Összesen 13, magyar
írókról, költőkről készített, tulajdonában levő arckép szerepelt, ami jelezte,
hogy már ekkor ez volt gyűjteményének egyik legfontosabb része. A tárlat utolsó
előtti termében zene és színházművészetünk emlékeit helyezték el. Később 1912-ben
saját múzeumában millenniumi mintára ő is külön termet szentelt a zenészeknek
és színészeknek, és külön szobában helyezte el a magyar írókra, költőkre vonatkozó
anyagát is.[31] A Történelmi főcsoport kiállításán a folyosókat, termeket beborították
a fegyverek és zászlók, a tárlókban okleveleket, korabeli iratokat, pecséteket,
érmeket, régészeti leleteket állítottak ki. Részben olyan tárgyakat tehát,
amelyek később - ha nem is olyan számban és hangsúllyal, mint itt - megjelentek
Ernst gyűjteményében is.
A Történeti Főcsoport kiállítására közgyűjteményeken kívül nagyobb részt magángyűjtők
kölcsönözték tárgyaikat. Ezek szinte kivétel nélkül főnemesi származásúak voltak,
akik kastélyaik díszeit, ősi, családi örökségeiket, és saját gyűjtésük darabjait
engedték át a kiállítás idejére. A Batthyány, Zichy, Andrássy és Esterházy
családok anyagai között számban ugyan eltörpült az a néhány tárgy, amivel Ernst
hozzájárult a kiállításhoz, mégis több szempontból példaértékű volt számára.
Egyrészt felemelő élmény lehetett ilyen ősi famíliák tulajdonában levő műtárgyak
között ekkor még szerényebb anyagát látni. Az egész kiállításon való részvétele
igazolta, hogy a nemzeti történelem és műtörténet teljességének szempontjából
szükség van a gyűjteményére. Másrészt az ekkor 24 éves fiatalembernek világossá
válhatott: a gyűjtemény gyarapításával és kulturális tevékenységgel fel lehet
emelkedni a társadalmi ranglétrán, nevet, rangot szerezhet magának. Míg apja
vagyonát ingatlanvásárlásokba fektette, mellyel nemcsak a család anyagi stabilitását
biztosította, de társadalmi tekintélyét is megalapozta, fia már a felemelkedés
egy más útját választotta. Mint látni fogjuk, a század elején ez egészen konkrétan
megfogalmazódott, amikor Ernst Lajos Petőfi- gyűjteményének kölcsönzéséért
nemességet kért cserébe. Ez az eset világosan mutatta felfelé igazodását, azt
a vágyát, hogy a történelmi osztályba lépjen; ami talán nem is olyan meglepő
a nemzeti história rajongójától.
A millenniumi kiállítás egészében a nemzeti történelem és kultúra rendkívül
széles keresztmetszetét adta. Koncepciójában kezdettől fogva jelen volt a nemzet
nevelésének, erkölcsi nemesítésének szándéka, hiszen a história morális példát
szolgáltat a jelen ifjúsága számára, aki egyben a jövő letéteményese is. A
történeti festészet pártolása, bemutatása a Műcsarnok termeiben is részben
ezt a célt szolgálta. Ernst múzeuma megnyitásakor, 1912-ben ugyanebben a népnevelő
szellemben nyilatkozott, amikor így írt: "...meg van adva a keret s a szellem,
mely eddig is vezetett a gyűjtésben és vezetni fog ezen túl is: összegyűjteni
mindazt, a mi a magyar kulturának emléke, hogy az ifjuság megtanulja multját
megbecsülni, hogy így jövőjét szolgálhassa." A nemzet nevelésének elve mellett
ugyanakkor az asszimiláció fontosságára is felhívta a figyelmet: "de elsőrangú
nemzeti érdek, hogy itt az ország szivében: Budapesten keltsük föl ez iránt
az érdeklődést, miután a főváros lakossága csak az utóbbi két-három évtizedben
került ide és különféle nemzetiségű és vallású emberekből áll s így szükséges,
hogy a nemzet multjának, nagyságának és kulturájának ismeretében megerősítsük."[32]
A millenniumi programtervezetekben nyíltan megfogalmazódott az asszimilációs
szándék, és a megvalósult kiállítás is az államalkotó nemzet kulturális elsőbbrendűségét
hangsúlyozta az alig kisebbségben levő nemzetiségekkel szemben. Ernst esetében
ez azért igazán érdekes, mert mint asszimilálódott zsidó polgár olyannyira
magyarnak tartotta magát, hogy felvállalta a magyarosítás misszióját is.
Ernst gyűjteménye 1898-ban
1898-ig Ernst gyűjteményéről a Történelmi Képcsarnok és millenniumi Történelmi
Főcsoport kiállításán megjelent műveken kívül nem sokat tudunk. Az első részletes
híradás 1898-ban a Vasárnapi Újságban látott napvilágot. A cikk szerzője, dr.
Esztegár László szerint Ernst az elmúlt tíz évben hozta létre kollekcióját,
tehát a gyűjtést körülbelül 16 évesen kezdte. A gyűjteményt Esztegár csoportokba
osztva ismertette. Az első csoportba a politikai arcképek tartoztak, melyek
"eredeti egykorú olajfestmények" és metszetek voltak. A második csoportba az
irodalomtörténeti arcképgyűjteményt sorolta, ezen belül a legjelentősebbnek
a Petőfi gyűjteményt tartotta. Harmadik volt a magyar művészek portréit tartalmazó
csoport. Negyedik része a gyűjteménynek magyar történeti képekből állt, melyek
jelentős részben vázlatok voltak. Legfontosabb közülük Székely Bertalan kollekciója
volt. Az ötödik csoportba irodalmi és politikai humorisztikus rajzok tartoztak.
Külön csoportot képeztek a szobrok, melyek lényegében Izsó Miklós hagyatékát,
szobrainak vázlatait jelentették. A hetedik a metszetek és viseletképek csoportja,
a nyolcadikba a művészkézirat gyűjtemény tartozott, az cikkíró szerint az előbbit
a történettudomány, az utóbbit a művészettörténet tudja forrásként használni.
Esztegár megemlített példáinak egy részét az újságban megjelent fotók is illusztrálták.[33]
Eszerint 1898-ra lényegében kialakult a gyűjteménynek az a struktúrája, amely
mellett Ernst mindvégig kitartott. Tárgyanyaga természetesen bővült és gyűjtőköre
is némileg, hiszen a század elejétől okleveleket, kisebb mértékben fegyvereket
és zászlókat is csatolt gyűjteményéhez, de ez nem jelentett hangsúlyeltolódást,
csak a képek történeti "megtámogatását". Már a millennium idején szerepelt
a kiállításon néhány iparművészeti tárggyal, de a század végén ez még inkább
kivételnek számított, nyilván ezért nem említette Esztegár sem ismertetőjében.
Valószínűleg csak az új század elején bővült e téren is a gyűjteménye. Ekkor
kezdhetett ötvösművek, kerámiák, szőnyegek és bútorok gyűjtésébe. Ezek a magyar
kézművesség, iparművészet olyan darabjai voltak, melyek nagyrészén valamilyen
magyaros, figurális ábrázolás, történelmi vonatkozású felirat volt. Valójában
tehát a gyűjtőkör kibővítése nem koncepcióváltást, hanem annak következetes
folytatását jelentette. A képek, festmények és grafikák végig megőrizték központi
helyüket, csak kiegészültek egyéb elsősorban történeti szempontból érdekes
anyagokkal.
Esztegár cikke az első részletes írás volt Ernst Lajosról és gyűjteményéről.
Az a tény, hogy ilyen terjedelemben, az egyik legkedveltebb korabeli képes
lapban, a Vasárnapi Ujság-ban megjelent egy cikk róla, a hírnevet jelentette
számára. Ezt még inkább megerősítette, hogy a század végétől történeti, irodalomtörténeti
kiadványokban publikálták a tulajdonában levő művek reprodukcióit, mindig jelölve
nevét. Már 1894-től törekedett arra, hogy nevét a múzeumok is megőrizzék, és
adományaival biztosítsa magának a közintézmények tisztviselőinek jóindulatát.[34]
1898-ban egy forráskiadvány sorozatot indított, Magyar műtörténeti adatok címmel,
melynek sajnos csak két száma jelent meg, és amely a szűkebb szakma elismerésére
tarthatott számot.[35]
A gyűjtés módja
Ernst gyűjtésére vonatkozólag kevés forrás áll rendelkezésünkre. Nem tudjuk,
régi műtárgyait hogyan, kitől szerezte be, csak a kortárs, vagy majdnem kortárs
művekre vonatkozóan vannak adataink. Egyáltalán nem tudunk műkereskedőkről,
olyan személyekről akik közvetítették számára a festményeket, grafikákat. Fennmaradt
azonban a művészekkel illetve művészözvegyekkel, leszármazottakkal folytatott
levelezésnek az a töredéke, melyet az utókor a művészre vonatkozólag érdekesnek
ítélt. A levelekből kiderül, hogy Ernst már az 1890-es évek második felében
felvette a kapcsolatot az akkor még élő, jelentős 19. századi történeti festőkkel.
Miután a Nemzeti Szalon igazgatója lett, még több művészt megismert, mint a
kiállítások szervezője levelezett velük, néha gyűjteményébe illő műveket rendelt
meg tőlük.
Madarász Viktort például 1897-ben már személyesen ismerte, tudjuk, hogy meglátogatta
műtermében.[36] 1900-ban Madarász egy Ernsthez írott meglehetősen arrogáns leveléből
arra következtethetünk, hogy a gyűjtő megpróbált megszerezni egy Madarász anyjának
tulajdonában levő képet, amit az nem adott. Ernst ennek ellenére tovább próbálkozott,
amit a művész zaklatásnak fogott fel.[37] Madarász lányának, Adeline-nek a naplójából
és az 1950-es években Székely Zoltán művészettörténészhez írt leveleiből néhány
egészen apró részletre is fény derül, melyek arról vallanak, hogyan is kutatott
Ernst a tárgyak után. Úgy tűnik, valóban nem riadt vissza a tapintatlan viselkedéstől
sem, ha művek megszerzéséről volt szó. Így írt erről Madarász lánya: "Mikor
még a Városligeti fasorban laktunk, emlékszem az Ernst Lajos, aki akkor egészen
fiatal ember volt sokat járt hozzánk. Mindig kutatott, kérdezte ebben a fiókban
mi van, az a sok papirosféle a szekrény tetején micsoda? Nagyon ügyetlenül
még a székre is állott s úgy iparkodott megállapítani mik vannak rajzolva a
lapokra. - Képek vázlatait kereste és nem találta."[38] Egyszer egy ládából előhalászott
egy "kis Hunyadi Lászlót", máskor rongyos vázlatokat vitt el.[39] Egy alkalommal
igazi családi perpatvart okozott: "Egyszer tudom nagy veszekedés volt anyám
halála után pár évvel, mert a német nevelőnő a nagytakarítási dühben a rongyos
papírokat kidobta. ( - így veszett el egy Kossuth írta nagy boríték Al Baracconéból
- ) veszekedés közben aztán kiderült, hogy azt az Ernst elvitte, azt mondta
az úgyis rongyos"[40] Ernst ezek szerint gyakori és közvetlenül fogadott vendége
lehetett a Madarász háznak, amit alkalom adtán ki is használt. Mindenesetre
az 1900-as szóváltás után sem romlott meg viszonya a családdal. A családtagok
informálták a gyűjtőt a házban megtalált vázlatokról, meglevő festményekről.
1903-tól kezdve egyre sűrűbbek a levélváltások, amit az 1904-ben a Nemzeti
Szalonban rendezett Madarász Viktor retrospektív kiállítás indokolt. A művész
pályáját nagyraértékelő Ernst Madarász 1917-ben bekövetkezett halála után 20
művet - kész, félkész festményeket és vázlatokat - "árengedménnyel" vásárolt
meg a művész hagyatékából, ezek részben élete végéig gyűjteménye darabjai maradtak.[41]
Hasonló volt a helyzet Székely Bertalannal is. Mindkét történeti festő iránt
rajongott Ernst, és már gyűjtésének kezdetén törekedett arra, hogy műveiket,
vázlataikat megszerezze. Székelynek egy 1897-ben Ernsthez írt levelének tanúsága
szerint a művészt igen meglepte és megörvendeztette, hogy Ernst régi vázlatait
összevásárolta és így megóvta a pusztulástól. Ezért önarcképét és még három
vázlatát a művésznek ajándékozta. Később Székely halála után örökösétől, Székely
Árpádtól a maradék, számára érdekes vázlatokat is megvette.[42]
Levelezett Ernst Jankó János özvegyével is, akitől a fiainál levő képeket akarta
megszerezni írt Munkácsy feleségének Párizsba, hogy férje portréját adja át,
ám az nem tudott megválni tőle. Már 1898-ban kapcsolatban volt Than Mórral,
akitől egy millenniumi vázlatot akart megvásárolni.[43] A század elejére a művészek
már tudták, hogy ha vázlataik eladásáról van szó, érdemes Ernsthez fordulniuk.
1907-ben, amikor Kőrösfői Kriesch Aladár el akarta adni a boroszlói békekötést
ábrázoló művének vázlatát, Ernstnél érdeklődött: "mivel egyike legjobb vázlataimnak,
mindjárt az Igazgató Úrra gondoltam" - írta.[44]
Kevés adatunk van rá, de ezekből úgy tűnik időnként konkrét műveket is megrendelt
művészektől. 1898-ban az ekkor Oroszországban élő Zichy Mihály arról számolt
be lányának, hogy Ernst egy nagy művet rendelt meg nála, egy magyar Parnasszust.
Zichy ugyan igen hízelgőnek találta a feladatot, de öregségére és elfoglaltságára
való tekintettel visszautasította a megbízást.[45] 1905 körül Glatz Oszkárt bízta
meg Ernst, hogy neves kortársak portréit elkészítse.[46]
Ernst valószínűleg már kezdettől fogva gyűjtötte jelentős történeti művek vázlatait.
Eleinte ez amolyan "jobb híján" dolog volt, hiszen a kész képek ott függtek
a közintézmények falán, azokat már nem tudta megszerezni. A levelezésekből
azonban úgy tűnik, hogy egyre tudatosabban kutatott a vázlatok után, melyeknek
jelentőségét a kortársak is kezdték felismerni. 1898-ban Esztegár László így
írt erről: "Ernsztnek helyes érzéke azonban megsúgta, hogy ezeknek a nagy képeknek
többé-kevésbé kidolgozott vázlatai művészeti és főleg művészettörténeti szempontból
sokszor épen oly becsesek, mint maguk a kész művek."[47]
A vázlatok autonóm műként való értékelése a romantika korában alakult ki, de
igazán csak az impresszionizmus esztétikájának győzelmével, a 20. század elején
vált evidenciává Magyarországon. A romantikus felfogás szerint az arc és kézjegyekben
az emberi karakter, művészek esetében maga a művészi zseni és végső soron a
nemzeti géniusz nyilatkozik meg.[48] Ernst, akire rendkívül nagy hatással volt
a művészkultusz, éppoly értékesnek találhatta a művészek vázlatait, melyeken
keresztül a művész zsenije kifejezésre jut, mint a befejezett műveket. Emellett
valószínűleg izgatta, hogyan, milyen fázisokon keresztül születtek meg a kész
vásznak, milyen változások történtek a kompozíciókban. Belátván, hogy csak
részben tud kész történeti művekre szert tenni, és felismerve a vázlatok dokumentatív-művészettörténeti
és művészi értékét szinte ezek gyűjtésére specializálódott. A közönség pedig,
Esztegár megjegyzése alapján úgy tűnik, a század végétől kezdte a vázlatokat
értékelni. 1900-ban Székely Bertalan Nemzeti Szalon-beli kiállításán a tárgyaknak
majdnem a fele vázlat volt, részben Ernstnek köszönhetően, aki a tárlatra e
műveknek nagyrészét kölcsönadta és aki valószínűleg a kiállítás koncepciójának
kialakítására is befolyással volt. A század elejétől a vázlatok önálló műértéke
egyre elismertebbé vált, majd a tízes években az impresszionizmus és a népkarakterológia
hatása alatt a magyar művészettörténet-írás a vázlatos alkotásokat már mint
autonóm értékű, a nemzeti géniuszt kifejező műveket tartotta számon.[49]
Ernst valamivel korábban ismerte fel a vázlatok értékét, mint ahogyan az általánosan
elfogadottá vált. Gyűjteménye ebben volt igazán különleges és a század kilencvenes
éveiben még egyedülálló. E tekintetben Ernst értékmentő szerepe is kétségtelen:
gyűjteménye aukciójáról olyan pótolhatatlan vázlatok kerültek közgyűjteményekbe,
melyek nélkül sokkal kevesebbet tudhatnánk a 19. századi történeti festészetről
és mestereikről.
Ernst a Nemzeti Szalon igazgatója
Ernst azonnal alapító tagja lett a Nemzeti Szalonnak, melyet az Országos Magyar
Képzőművészeti Társulatból kivált művészek hozták létre 1894-ben,[50] és amely
rendszeresen megrendezte a műcsarnoki tárlatoknál ekkor még csak valamivel
modernebb szemléletű kiállításait. A Szalon alelnöke 1898-tól Hock János képviselő
volt, aki azonban zavaros művészeti nézeteivel, főként pedig Művészi reform című könyvével kiváltotta a művészek felháborodását, akik tömegesen léptek
ki a Szalonból. Ebben a helyzetben 1901-ben Hock kénytelen volt megválni az
intézménytől. Hock bukása után Ernst Lajos vállalkozott arra, hogy mint ügyvezető
igazgató rendbeszedje a Szalon ügyeit, és meggyőzze a művészeket, hogy térjenek
vissza.[51] Törekvései sikerrel jártak, ezután viszonylag hosszú, termékeny és
békés időszak következett be a Szalon életében.
Ernst igazgatósága alatt a rendszeres tárlatokon kívül gyűjteményes kiállításokat
is szervezett, melyeken olyan neves 19. századi festők mellett, mint Zichy
Mihály, Paál László vagy Madarász Viktor, bemutatkozhattak a modern magyar
képzőművészet megteremtésében fontos szerepet játszó művészek is, így például
Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Iványi Grünwald Béla és Vaszary
János. Emellett a nagy 19. századi francia festőket is bemutatta: barbizoniakat,
impresszionistákat és posztimpesszionistákat láthatott a pesti közönség, de
otthont adott Ernst a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének is.[52] Mindez
kitűnően bizonyítja, hogy historizáló gyűjteménye, és a 19. század történeti
festőinek elismerése mellett nyitott volt a modernebb áramlatokra, a magyar
művészet jövőjét nem a történelmi festészet újraélesztésében, hanem az európai
tendenciákkal szinkron áramlatokban látta.
A Nemzeti Szalon igazgatói posztjának elnyerésével Ernst aktív résztvevője
lett a budapesti művészeti életnek, jelentős kapcsolatokra, tapasztalatokra
tett szert, melyeket később saját múzeumában tudott kamatoztatni. Megismerte
a kortárs magyar művészetet, és magukat a művészeket is. Részt vett a kiállítások
megszervezésében, lebonyolításában, a képek értékesítésében is. A Nemzeti Szalonban
kezdettől fogva árulták a tárlatokon a kiállított művek egy részét, melyek
közül állami múzeumok, intézmények és magánemberek is vásároltak,[53] így Ernst
gyűjtőkkel, múzeumok vezetőivel is mindennapos kapcsolatba került. Ő maga azonban
csak akkor vásárolt egy kortárs festőtől, ha az önarckép, művészarckép, történeti
tárgyú mű volt, amely beillett gyűjteménye koncepciójába. Pedig a visszaemlékezések
alapján tudjuk, hogy agitációjának köszönhetően maradt itt a nagy francia mesterek
több alkotása, tanácsaival gyűjtőket vett rá, hogy kortárs magyar művészektől
vásároljanak.[54] Nemzeti Szalon-beli működésétől kezdve érezhető az az ellentmondás,
mely szervező, kultúrpolitikai tevékenységének modernebb és gyűjteményének
archaikusabb szemlélete között feszült, és amely lényegében élete végéig megmaradt.
Szinte hihetetlen, hogy egy, a kortárs művészethez ennyire értő, a művészekkel
szoros kapcsolatban élő gyűjtő mennyire kitartott eredeti elképzelése, a történeti
tárgyú művek, hungaricumok gyűjtése mellett. Felmerül a kérdés: vajon nem volt-e
több ez a gyűjtemény számára, mint rajongásának tárgya, és a nép nevelésének
eszköze? A nemzeti történelem ilyen erőteljes hangsúlyozása nem takar-e valamilyen
identitás-igényt? Mintha szerette volna magát 19. századi nemesi műgyűjtők
leszármazottjának látni, és betölteni Jankovich hivatását.
Különös Ernstnek ez a következetessége, de kiállításszervezői és gyűjtői tevékenysége
mégsem egyszerűen ellentmondásos. Egyik 1906-ban keletkezett írásában a 19.
századi akadémikus történeti festészet és a kortárs modern áramlatok közötti
folytonosságot hangsúlyozta, melynek alapja a nemzeti karakter kifejezésére
irányuló törekvés, mely különböző korszakokban különböző műfajokban és eltérő
módon jelentkezett.[55] Számára a régi művészet gyűjtése és a modernek pártolása
egyaránt nemzeti kulturális misszió volt, a két szférát ő csupán szétválasztotta.
1912-ben megalapított múzeumában a történeti gyűjtemény mintegy szilárd alapot
teremtett a honi képzőművészet jelen állapotának bemutatásához, kifejezve a
múlt és jelen művészete közötti kontinuitást.
A Nemzeti Szalonban eltöltött években nemcsak a modern művészet pártolásának
fontosságát ismerte fel Ernst, de rájött arra, hogy a nemzet néhány nagy művészének
életműve külföldön van, és elsőrendű feladat ezeket hazahozni és itthon értékesíteni,
hogy hazai múzeumokba és magángyűjteményekbe kerüljenek. Zichy, Munkácsy, Paál
László Nemzeti Szalonban megrendezett kiállításának, Ernst szervezésének és
kapcsolatainak köszönhetően e mesterek több jelentős alkotása itthon talált
gazdára.[56] Itt döbbenhetett rá arra, hogy a honi műkereskedelem olyan kezdetleges,
hogy képtelen ezt a feladatát ellátni, sőt a magyar gyűjtemények darabjai inkább
kivándorolnak az országból. Ez utóbbi tendencia igazán az első világháború
idején vált veszélyessé, amikor Ernst ennek ellensúlyozására - és persze tisztes
haszon reményében - megindította az aukcióit. A műkereskedelemnek a kulturális
értékek megőrzésében betöltött szerepét mindenesetre ekkor ismerhette fel.
Nemzeti Szalon-beli sokoldalú tevékenységén túl igen fontos, hogy új igazgatói
státusza jelentős társadalmi presztízst jelentett számára. Több volt már, mint
lelkes ifjú gyűjtő, karrierjét tudatosan építő, neves műértővé vált. 1909-ben
elérkezettnek látta az időt, hogy címet is szerezzen magának. Erről az 1909
áprilisában történt kínos esetről két cikkre sikerült bukkanni. Ezek szerint
1909 tavaszára megnyitásra készen állt a Petőfi Társaság által létrehozott
Petőfi-ház, és Ernst Lajos, aki ekkorra az egyik legjelentősebb Petőfi gyűjteménnyel
rendelkezett, felkereste Herczeg Ferencet és felajánlotta gyűjteményét a múzeum
számára. Egy feltételt szabott: az egyik közgyűlésen megválasztják a Petőfi-ház
igazgatójának. Anyagát a helyszínre szállíttatta, és elkezdte rendezni. Ekkor
azonban újabb feltételekkel állt elő. Eszerint gyűjteménye letét, bármikor
jogában áll visszakérni; ha elszegényedne, a Petőfi-ház köteles az anyagot
100 000 koronáért megvenni. A Petőfi Társaság pedig közbenjár, hogy kulturális
érdemeiért nemességet kapjon. Ezt a Társaság természetesen elutasította, egyrészt,
mert a teljes gyűjtemény - A Nap cikkírója szerint - nem ért többet 30 000
koronánál, másrészt mert Herczeg Ferenc kijelentette, hogy a nemesség ügyében
ők nem tudnak - és valószínűleg nem is akarnak - lépni. Ernst lebontotta és
elszállíttatta anyagát, a ház megnyitását pedig elhalasztották. A Pesti Futár
gúnyosan megjegyezte: Ernst "arra gondolt, hogy na most itt az ideje, hogy
szép, finom előkelő pozíciót szerezzen magának".[57]
Ernst ekkor még a Szalon igazgatója volt; nem világos azonban, hogy a Petőfi-házzal
kapcsolatos eset és Ernst Nemzeti Szalon-beli pozíciójának megrendülése mennyiben
fügött össze egymással. Nem kizárt, hogy azért törekedett egy másik rangos
poszt megszerzésére, mert érezte, hogy helyzete a Szalonban megingott, de az
is lehet, hogy ez a botrány járatta le őt, és támadásba lendítette amúgy is
meglevő ellenségeit. Mindenesetre tény, hogy 1909-ben kibuktatták ügyvezető
igazgatói állásából és el kellett hagynia a Szalont.
Bukásának körülményeinél lényegesebb számunkra Ernst feltörekvő attitűdje -
az a tény, hogy kulturális tevékenysége, gyűjteménye révén megfelelő pozíciókat,
végső soron pedig nemességet kívánt szerezni. A társadalmi felemelkedésnek
a kultúrán át vezető útját több kortársa választotta, és volt olyan is közöttük,
akinek a nemességet is sikerült megkapnia. A szintén zsidó származású szénkereskedőből
lett műgyűjtő, Nemes Marcell például 1910-ben Jánoshalmi előnévvel kapott nemesi
rangot a királytól "a culturális téren tanusított áldozatkészsége elismeréséül".[58]
A korabeli polgárságnak, ezen belül a zsidó polgárságnak a történelmi osztályokba
való bekerülésre irányuló törekvése közismert tény. A nemességet vásárolt zsidó
nagypolgárok között sok jelentős műgyűjtő is volt, így például Hatvany Ferenc,
Herczog Mór vagy Kohner Adolf - hogy csak a leghíresebbeket említsük. A kezdetben
meglehetősen puritán beállítottságú polgárság mentalitása a második-harmadik
generáció életében, a századforduló körül változott meg; a 19. századi nemesség
és arisztokrácia mecénási tevékenysége mintává vált, s a műgyűjtés egyfajta
státusszimbólum lett. A polgárság a mecenatúra, gyűjtés révén azonban nemcsak
saját társadalmi státuszát fitogtatta, nemcsak felfelé igazodásának adta tanújelét.
A nemzeti kultúra szolgálatának eszméje, mely e tevékenységekhez kötődött,
etikai alapot nyújtott számára: hitte, hogy műpártolása hazafias cselkedet.[59]
Ernst családjában is kimutatható a mentalitásváltás. Apja, a józan kereskedő
még ellenezte az "úri passziózást"; a fiú azonban, akinek a mintái 19. századi
nemesi gyűjtők voltak, művészetpolitikai, mecénási és gyűjtői tevékenységét
missziónak tartotta, és már lehetőséget látott ebben a felemelkedésre is. Bár
Ernstnek a nemességet végül nem sikerült megszereznie, az a törekvése, hogy
zsidó polgárból magyar nemessé legyen, analóg a korszak gazdag zsidó polgárságának
törekvéseivel. Ernst pályáját igazán különlegessé személyes érdeklődése, gyűjteményének
propagatívan hazafias jellege teszi. A kérdést, hogy miért történeti tárgyakat
gyűjtött Ernst, és miért tartott ki ilyen következetesen évtizedeken keresztül
koncepciója mellett, nemcsak mi tettük fel. A kortárs Dömötör István 1913-ban
így fogalmazott: "Mi ez? Gyűjtőszenvedély? Helyes, ám legyen gyűjtőszenvedély,
de miért van az, hogy ép a régi magyar gloire nekünk tragikusan szép dokumentumait
szedegeti össze. Hogy Ernst Lajos írt és rajzolt hungaricumok után kutat, amikor
annak a világnak, életnek, társadalomnak, amelyről rég beszáradt kalamárisok
és gyöngéd ecsetek nyomai szólnak - a történelmi magyarságnak s a benne szerepelt
osztálynak ma Ernst Lajos nem exponense s nem is csöndes maradéka. Választ
erre olyat, ami kielégítsen, adni nem tudunk."[60] Valóban, a választ egyértelműen
megfogalmazni nem könnyű. Úgy tűnik Ernstnél a nemzeti történelem és kultúra
glorifikálása eszköz és cél volt egyszerre: út a felemelkedéshez és saját identitásának
deklarációja. Hazaszeret, identitáskeresés, jó értelemben vett karrierizmussal
keveredett nála. Pályája különleges példája az asszimilálódott magyar zsidóság
magatartásának.
A múzeum megnyitása és kiállításai
A Nemzeti Szalonból való távozása és a múzeum megnyitása közötti időkből kevés
adatunk van Ernst életére vonatkozólag. Herman Lipót visszaemlékezéseiből kiderül,
hogy Ernst ekkor már rendszeres vendége volt az Andrássy út és Liszt Ferenc
tér sarkán levő Japán kávéház híres művészasztalának. A művészasztal "törzsfőnökei"
- ahogyan Herman nevezte őket - a magyar építészet és festészet két úttörő
egyénisége, Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál voltak. Gyakori vendége volt
az asztalnak Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, de megfordultak ott a fiatalabb
nemzedékhez tartozó képzőművészek és gyűjtők is, például az El Greco-gyűjteményéről
híressé vált Nemes Marcell. Ernst itt találkozott a kortárs progresszív képzőművészekkel,
valószínűleg itt körvonalazódott múzeumának programja; a művészasztalnál létrejött
személyes kapcsolatokon alapulhattak részben a múzeum kiállításai is.[61] Elgondolkodtató,
hogy a kávéházhoz milyen közel választotta ki múzeumának helyét, és hogy a
belsőépítészeti részleteket olyan művésszel terveztette, akikkel a Japánban
állandó kapcsolatban állt. Ha a művészasztalnál lezajlott vitákban nem is igen
vett részt, a kortárs művészet központi kérdéseiről tudott, és nem esett ki
a művészeti közéletből, sőt a múzeum megnyitása után újra aktív szerepet vállalt
annak szervezésében. Szűkebb értelemben vett szakmai pályája sem szakadt meg,
hiszen 1910-ben egy alapos művészettörténeti tanulmányt adott közre A magyar
történeti festészet címmel.
Gyűjteményének állandó bemutatása Ernstet már 1899-től foglalkoztatta. 1899.
és 1903. közt több ízben próbálkozott azzal, hogy a Városligetben különböző,
a főváros tulajdonában levő inagatlanokat béreljen ki, és ott állítsa ki műtárgyait,
de ezek a kísérletei nem jártak sikerrel. 1909-ben immár egy saját épületet
akart, saját kiállítóhelyiségekkel, és ennnek érekében még ugyanabban az évben
megtette az első lépéseket. A Nagymező utca 8. szám alatti ingatlanra 1909.
augusztus 18-án letette a foglalót, majd 1911. február 27-ig összesen 380 ezer
koronát fizetett ki érte.[62] Részben anyagi okokból kifolyólag dönthetett a Városliget
elegáns környéke, e múzeumi központtá fejlődő negyed helyett végül e belvárosi
hely mellett, ahol olyan épületet emelhetett melyben a jövedelmező bérház és
a múzeum is helyet kapott. A bérház funkciója az volt, hogy eltartsa a múzeumot,
bár mint utóbb látni fogjuk ehhez kevésnek bizonyult.
1909. december 22-én négyemeletes bérház és "képkiállítási termek" létesítésére
kért építési engedélyt a fővárostól, de a terveket csak módosításokkal, másodszorra,
1911. május 7-én fogadta el a tanács. Így ekkor kezdhették csak el a kivitelezést,
a kevéssé ismert Fodor Gyula építész tervei alapján.
Az épület 1912. május 1-jén teljesen készen állt.[63] A szecessziós bejárat két
oldalán Mátyás királyt és Beatrixot ábrázoló domborművek a múzeum történeti
gyűjteményére, jelen és múlt művészetének összekapcsolódására és az Ernst előtt
lebegő történelmi példára utaltak. Az előcsarnok márványpadjait Lechner Ödön,
a lépcsőház nagyméretű üvegablakát Rippl-Rónai József tervezték. Mindketten
befutott művészek, és egyben Ernsttel együtt a Japán kávéház művészasztalának
állandó tagjai voltak. Az enteriőrök falainak kifestését a neves grafikus és
a japán asztal törzstagja, Falus Elek tervei alapján kivitelezték.
A múzeum 1912. május közepén nyitotta meg kapuit. Ernst 14 teremben helyezte
el gyűjteményét, a fennmaradó helyiségekben Szinyei Merse Pál retrospektív
kiállítását tekinthették meg a látogatók. Ernst már 1905-ben, a Nemzeti Szalon
Szinyei-tárlatának bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a modern magyar művészek
kiállításának sorozatát Szinyeivel kellett volna kezdeni, mert ő "azon elsők
közé tartozott, akik a modern művészetnek hirdetői és úttörői voltak".[64] Ezt
valósította meg saját múzeumában akkor, amikor Szinyei művészetének jelentőségében
már senki sem kételkedett.
A múzeum programja már a megnyitáskor világosan megfogalmazódott: egyszerre
otthont adni a múltnak, a gyökereknek, és bemutatni a jelent, a modern, európai
színvonalú magyar művészetet. Ahogyan tíz évvel később Lázár Béla összefoglalta,
Ernst "A magyar történeti multon felépülő modern művészeti haladás szolgálatára
vállalkozott...". Ennek jegyében rendezték az elkövetkező évtizedekben az időszaki
kiállításokat is, hiszen a rendszeres modern művészeti bemutatók mellett olyan
retrospektív tárlatokat is szerveztek, melyen a régebbi magyar művészetet ismertették
meg a közönséggel. Így az ide látogatók láthatták például Mányoki és Kupeczky
műveit, Munkácsy gyűjteményes kiállítását, valamint magántulajdonból összeszedett
magyar biedermeier anyagot is.[65] Lázár Béla, akit még a Nemzeti Szalonban eltöltött
években ismert meg Ernst,[66] és aki a múzeum megnyitásától Ernst haláláig állandó
munkatársa, a kiállítások rendezője, a katalógusok szerkesztője és szerzője
volt, így tekintett vissza a múzeum tevékenységére 1922-ben: "be akartuk mutatni
(...) azokat a művészeket, kik a magyar természet glorifikálásával, magyar
lelkük őszinte kifejezői, s a magyar művészi tradíció öntudatos továbbfejlesztői,
amint azt a klasszikus mestereink állandó szemléltetésével igazolni is tudtunk."[67]
Lázár Béla éppúgy gondolkodott tehát a magyar művészet folyamatosságáról, mint
Ernst Lajos már a Nemzeti Szalon idején: nála is a nemzeti karakter kifejezése
kapcsolta össze a modern és a régi művészetet.
Ugyanakkor a külföldi művészet bemutatásától sem zárkózott el a múzeum. 1912-13-ban
hazai és külföldi magántulajdonban lévő 19. századi francia mesterműveket gyűjtöttek
össze és mutattak be. 1912-től rendszeresen tartottak a múzeumban felolvasásokat,
melyeknek témája is sok esetben valamelyik nagy külföldi mester életművének
ismertetése volt. Az előadások a klasszikus művészetről, a modern képzőművészet
problémáiról, műgyűjtésről, nemzeti művészetről és irodalomról szóltak. Az
előadók között neves külföldi és magyar művészettörténészek mellett írók és
költők is felbukkantak. Egyik alkalommal Bartók Béla zongorán adta elő magyar
rapszódiáját az érdeklődőknek.
A rendszeres tárlatokon a múzeum több évtizedes működése alatt a modern magyar
képzőművészek színe-java szerepelt. Ernst, bár az avantgarde mozgalmak távol
álltak tőle, mégis viszonylag nyitott volt a modernebb tendenciák iránt. Saját
múzeumában saját egyszemélyi döntése alapján állíthatta ki az általa elfogadott
művészek kollekcióit. E szabadság Ernst nyitottságával párosulva azt eredményezte,
hogy az Ernst Múzeum a korszakban teljesen egyedi, az állami vagy társulati
intézményeknél modernebb szemléletet közvetített. A felolvasóestek, kiállítások
révén olyan szellemi műhellyé vált, mely vonzotta a kortárs szellemi elitet.
A múzeum által kiadott magyar művészmonográfiák rendkívül fontosak voltak a
művészettörténet-írás és a művészeti propaganda szempontjából is. Nem véletlen,
hogy 1932-ben Farkas Zoltán a múzeum szerepét a Nyugat-éhoz hasonlította: "elősegítette
a megújhodást, szerette a fiatalságot, tisztelte a múlt igaz értékeit és nem
hódolt be azoknak, akik elmúlt idők nagyságából tőkét szerettek volna kovácsolni."[68]
A gyűjtemény kiállítása
Ernst műgyűjteményét a múzeum 14 termében állította ki.[69] Ebből 10 helyiség
a millenniumi tervezetek szellemében a magyar történelem tíz évszázadának volt
szentelve, de értelemszerűen nem következetesen évszázadonkénti bontásban,
hanem a történeti tagolásnak megfelelően. A Vezérek kora, Árpádházi és vegyesházi
királyok, és a Hunyadiak két termében a 19. századi neves történeti festők
heroikus, idealizáló művei mellett régészeti leletek, árpádkori oklevelek a
történeti hitelesítés szerepét töltötték be. A török hódoltság korának szentelt
VI. teremben a török háborúkban részt vevő magyarok hősiességét hangsúlyozó
történeti festmények kerültek a középpontba. A VII. számú terem az Erdélyi
fejedelmek kora nevet kapta, és a 17-18. századi kuruc mozgalmak anyagainak
adott otthont. A VIII. és IX. számú helyiség A Habsburg királyok kora I-II
címet viselte; a nemzeti függetlenségi mozgalmak anyagait e termekben helyezték
el. A X. terem Ferenc József, Erzsébet és a közelmúlt politikusainak portréit,
a koronázási jeleneteket tárta a látogatók elé.
A millenniumi kiállítás mintájára Ernst múzeumában is külön termet kaptak a
zenészek és színészek, és a magyar írók pantheonja is külön szobába került.
Különleges része volt a gyűjteménynek a Petőfi-anyag, melynek 1912-ben önálló
termet szentelt Ernst. Ebben Petőfi arcképeit, Orlai Petrics Somának a költőről
festett műveit, verseinek jelentős magyar művészek által készített illusztrációit,
valamint Petőfi leveleit, könyveit helyezte el. A Vasárnapi Ujság 1912-ben
a múzeumról közölt cikkében egy fotó tanúskodik a terem berendezéséről,[70] melyen
a Petőfi szoba látható. Itt az ajtó felett kapott helyet Madarász Viktor Petőfi
halálát ábrázoló népszerű festménye, melyen a költő utolsó leheletével a földre
írja: "Hazám". A másik falon e képpel egymagasságban, közvetlen közel egy keresztrefeszített
Krisztus szobor volt a falra felerősítve. Ez utóbbi teljesen kilógott a következetesen
tematikus termek rendszeréből, e helyen mégis kiemelt fontossága volt: Petőfi
nemzetért hozott áldozatának Krisztus passiójával való analógiáját hangsúlyozta.
A Petőfi relikviák kutatói már rámutattak a költő kultuszának és a keresztény
vallásnak a párhuzamaira, Petőfi vallásos tiszteletét a 19. század folyamán
kialakult profán kultuszok sorába illesztve. A kultuszt propagáló Petőfi Társaság
beszédeiben, a befogadók ösztönös reakcióiban és az ereklyék gyűjtésében is
megnyilvánult e szakrális felfogás, mellyel Ernst is teljes mértékben azonosult
és amelyet kiállításán is kifejezésre juttatott.[71]
Ernst múzeumában a nemzeti hősöknek, a kultúra nagyjainak a művészet által
megnemesített, idealizált felfogása érvényesült. Otthont adott a képzőművészek,
irók, költők kultuszának, a történelem romantikus, heroikus ábrázlásainak.
Az Ernst Múzeum a megnyitást követő években Budapest fontos kulturális központjává
vált. A lapok az időszaki kiállításokról rendszeresen beszámoltak, a múzeumban
rendezett előadások szélesebb közönség érdeklődésére is számot tarthattak.
Ernst így a Nemzeti Szalonból való kibuktatása után is a művészeti élet elismert,
központi személyisége maradt. Múzeumában többször rendezett régi művészeti
kiállításokat magángyűjtemények anyagából, melyek eredményeként a gyűjtőkkel
fenntartott korábbi kapcsolatai szorosabbá váltak. E kapcsolatok a későbbiekben,
aukciói megindításakor rendkívül fontos szerepet játszottak.
Aukciók
1914-ben meghalt Ernst apja, akitől csak a Damjanich utcai bérház egyhatodát
örökölte, melyet rögtön eladott sógorának, Grünwald Vilmosnak. Ezzel lényegében
egyetlen ingatlan, a Nagymező utcai épület maradt a birtokában, melynek jövedelme
azonban nem volt elegendő arra, hogy a múzeum és a gyűjtemény gyarapításának
költségeit fedezze. Ernst tisztán látta, hogy a gyűjtemény bővítése, az állandó
vásárlások a tönkremenetel kockázatát hordozzák magukban. Világos lehetett
számára, hogy ahhoz, hogy múzeuma tovább működjön és gyűjteménye megmaradjon,
valamilyen jövedelmező vállalkozásba kell fognia.
Mivel leginkább a műtárgyakhoz értett, és már kiterjedt kapcsolathálózattal
rendelkezett ezen a területen, kézenfekvőnek tűnt, hogy művészeti aukciók rendezésével
biztosítsa intézménye anyagi hátterét. A múzeum időszaki kiállításain - a Nemzeti
Szalonhoz hasonlóan - a műtárgyak egy részét eladásra kínálta, de ez nem volt
elég jövedelmező üzlet. 1906-ban a Könyves Kálmán Rt. rendezte az első nyilvános
hazai árverést, majd az 1910-es években a Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete
- ismertebb nevén a Szent György céh kisebb aukciókat tartott Budapesten.[72]
Nagyobb aukciók rendezéséhez azonban megfelelő hely és tőke kellett, amivel
a kezdetleges keretek között működő magyarországi műkereskedők nem rendelkeztek.
Ráadásul kockázatos vállalkozásnak tűnt, akkor, amikor vevők és eladók egyaránt
megszokták, hogy a közeli Bécsben, vagy Berlinben, Londonban, Párizsban értékesítsék
tárgyaikat, avagy vásároljanak.
Az első világháború kitörése után a helyzet megváltozott. A Szent György céh
lapja, A Gyűjtő 1915-ben arról számolt be, milyen meglepő sikerrel járt előző
év végén rendezett aukciójuk, a gazdasági pangás mennyire nem éreztette hatását
e piacon.[73] A hazai művásárló közönség anyagi ereje tehát nem csappant. Ez azonban
csak az egyik tényező volt, amiért Ernst bízhatott abban, hogy vállalkozása
sikeres lesz. Más részről ugyanis az inflációtól félő tőkeerős vásárlók maradandó
értéket, jó befektetést láttak a műtárgyvásárlásban, a határok lezárásával
pedig az egész európai műpiac átalakult. A központi hatalmak országai számára
olyan fontos lelőhelyek záródtak el, mint Itália, Franciaország, vagy Anglia,
ami által felértékelődött a közép-kelet-európai régió. Immár innen igyekeztek
beszerezni bécsi, berlini kereskedők a műtárgyakat, melyeknek az értéke is
jelentősen megnőtt. Elkezdődött a műtárgyak kiáramlása az országból, ami azt
a veszélyt hordozta magában, hogy kulturális javaink külföldön szétszóródnak.
Ernst 1917-ben első aukciójának katalógusában hangsúlyozta, hogy célja ennek
megakadályozása volt. Valószínűleg e hazafias cél azonban csak részben játszott
közre az aukciók megindításában. Valójában ebben a helyzetben a műkereskedelem
kitűnő üzleti lehetőség volt, melyet Ernst józanul felmért. A műtárgyak honi
árverezése nagyobb lehetőséget nyújtott a hazai közönségnek a vásárlásra, de
nem jelentette azt, hogy külföldiek nem jutnak hozzá a tárgyakhoz, sőt ezekre
szükség is volt, hogy licitjeikkel az árakat fenntartsák. Ennek felismeréséről
árulkodik az a tény, hogy Ernst már az első aukción osztrák és német szakértőket
is bevont a katalógus munkálataiba, akik a külföldieknek is garanciát jelentettek.[74]
Az aukciók lebonyolításához a megfelelő hely biztosítása nem jelentett problémát
Ernst számára. A múzeum ugyan a háború kitörése után bezárt, termeinek többségében
hadikórház működött; de az 1915-ben megrendezett Rippl-Rónai tárlat után újra
megindultak a kiállítások. Ettől kezdve az időszaki kiállítási termek felszabadultak,
és váltakozva hol az aukcióknak, hol a kiállításoknak adtak otthont.[75] Az első
aukciót fővárosi engedéllyel 1917 február 28. és március 5.-e között tartották
meg, melyen Holitscher Róbert műépítész porcelángyűjteményének elárverezésére
került sor.
Az aukciókat Ernst és Lázár Béla, majd a második aukciótól kezdve Holitscher
Róbert szervezte, és Steiner Lajos régiségkereskedő vezette. A katalógusok
összeállításában, a tárgyak leírásában Csányi Károly, az Iparművészeti Múzeum
igazgatója és dr. Térey Gábor, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának igazgatója
működött közre; személyük az aukciók színvonalának és szakmai hitelének garanciájául
szolgált. Az első aukciókról fennmaradt levéltári iratok tanúsága szerint ezek
jelentős anyagi haszonnal jártak.[76]
Az 1888/XXII. törvénycikk alapján a főváros illetőségébe tartozott az aukciós
engedélyek alkalmankénti megadása. Ernst többször kérlemezte az állandó árverési
jogot évenként kétszer tartandó aukcióra. Valószínűleg 1919-20 körül kapta
meg az engedélyt, ugyanis 1918 után a fővárosi iratok között semmi nyoma nem
maradt további kérvényeknek.
Az aukciók megindításának valóban nagy kulturális jelentősége volt. Amint azt
Lázár Béla és Ernst Lajos többször említette, az árverések révén gazdagodtak
a múzeumok, a hazai gyűjtők értékes tárgyakhoz juthattak, az eladott művek
- legalábbis részben - az országban maradtak. A műkereskedelem ilyetén fejlettebb
formájának űzése hosszú ideig virulens üzletnek bizonyult. A két világháború
közötti gazdasági krízisek eredményeként számos gyűjtő vesztette el anyagi
hátterét és kényszerült műtárgyai eladására, és újabb gyűjtemények alakultak.
Ebből a bizonytalan, változékony helyzetből egy darabig nagy hasznot tudott
húzni a műkereskedelem. 1920-ban bevezették a fényűzési és luxusadót, amit
a vevőnek minden műtárgyeladás után be kellett fizetni, és ami fékezőleg hatott
a műpiacra, de ez elsősorban a kortárs művészeknek jelentett nehézséget. Az
aukciós házak a gazdasági világválságig jól működtek, amit az bizonyít, hogy
hamarosan több árveréssel foglalkozó intézet is alakult.
A húszas évek végén azonban az egyre mélyülő gazdasági válság elérte a műkereskedelmet
is. Mindaddig, amíg a krízis csak bizonyos rétegeket érintett, máshol pedig
fejlődés, gazdagodás volt tapasztalható, a műtárgyak csak kicserélődtek, jelentős
jövedelmet biztosítva a műkereskedőknek. Mivel azonban a harmincas évek elejére
a válság olyan méretűvé vált, hogy a tulajdonosok tömegesen próbáltak pénzt
csinálni értékeikből, a műtárgypiacon túlkínálat lépett fel. Ez a vásárlóképesség
csökkenésével együtt a műkereskedelem hanyatlását idézte elő. Ha Ernst személyére
vetítjük ezeket a jelenségeket, világos, hogy ő két szempontból is nehéz helyzetbe
került. Egyrészt a múzeuma fenntartásához és gyűjteményének gyarapításához
szükséges pénzt nem tudták "kitermelni" az immár kevéssé jövedelmező aukciók
(melyeket ennek ellenére haláláig évente kétszer megrendezett), másrészt pedig
a magánvagyona legnagyobb részét képező gyűjteményének az értéke óriásit esett.
1931-ben arra kényszerült, hogy Nagymező utcai házát eladásra kínálja.[77] Ettől
kezdve az életéből hátralevő hat év hosszú agónia volt, melynek öngyilkossága
vetett véget.
Húszas-harmincas évek
Az aukciók megindításával Ernst már nem csak lelkes gyűjtő, művészeti szaktekintély,
de kiterjedt európai és magyar szakmai kapcsolatokkal rendelkező "marchand-amateur"
lett. 1919-ben szocializálták az intézményt, és a műtárgyakat köztulajdonba
vették. A kiállítások szüneteltek, Ernstet pedig - Lázár Béla szerint - "üldözték".
Ennek ellenére a forradalmakat különösebb veszteség nélkül vészelte át a múzeum.
Az időszaki kiállítások 1919 novemberében indultak újra, a háború kitörése
óta bezárt állandó gyűjteménynek 1920-ban csak a művész-arcképcsarnok része
nyílt meg.[78] A teljes gyűjteményt végül 1922 szeptemberében, a múzeum fennállásának
tizedik évfordulóján rendezték újra, és nyitották meg a nagyközönség számára.
Az állandó kiállítás koncepciója lényegét tekintve nem változott. A termek
tagolása megmaradt, és csak két ponton következett be változás: az egyik, hogy
a vezérek korának anyagát elraktározták, így a kiállítás a II. teremmel, az
árpádházi királyok korával indult, egy külön helyiség pedig a külföldi mesterek
magyar vonatkozású képeinek adott otthont. 1922-ben, a gyűjteményről kiadott
katalógusban Lázár Béla felsorolta az újabb szerzeményeket, és itt, az árpádházi
teremnél külön kiemelt egy oklevelet. Ez az 1292-ből származó dokumentum III.
András oláhok letelepítésére vonatkozó engedélyét tartalmazta, mely Lázár szerint
"bizonyítéka annak, hogy az oláhokat az árpádházbeli királyok alatt telepítették
be Magyarországba".[79] Nyilvánvaló, hogy az elvesztett háború, a forradalmak
megrázkódtatásai és Trianon után az "ezeréves nemzeti kultúra folyamatosságát"
bemutató gyűjtemény, részleteiben és egészében különös aktualitást nyert. A
millenniumi szellemiségű gyűjtemény a szent istváni állameszme kultúrpolitikai
közegében a kultúrfölény demonstrációjaként hatott.
A gyűjtemény történeti részének kiállításában legközelebb 1926-ban következett
be kisebb változás. Ekkor Ernst a mohácsi vész emlékére berendezett egy termet,
melybe tematikusan ide tartozó darabokat tett. A múzeum lépcsőházát is "feldíszítették"
erre az alkalomra: "...észrevették-e mi lett a Muzeum bejárójából?" - írta
Lázár Béla. "Egy kis magyar Pantheon, nagy szobrászmesterünk, Izsó Miklós alkotásainak
felsorakoztatott gyűjteménye". A magyar történelem és irodalom neves alakjai
"állnak őrt a feljáróban, mint jelképei a magyar multnak és vezérszellemei
a magyar jövendőnek".[80] Megvalósult tehát a szobor-pantheon Ernst múzeumában
is, és, akárcsak a Nemzeti Múzeumban, itt is a lépcsőházban kapott helyet,
elmélyedésre szólítva fel a látogatót, mielőtt még az a termekbe belépne.
Ernst művészeti közéleti tevékenysége
1920-ban meghalt Szinyei Merse Pál, és még ebben az évben, nagyrészt a Japán
művészasztal tagjainak köréből, megalakult a Szinyei Merse Pál Társaság. E
csoportosulás célja a kortárs fiatal művészek támogatása, érvényesülésük elősegítése
volt. Ernst, éppúgy mint Nemes Marcell, az alapítók között szerepelt, és az
Ernst Múzeum több ízben otthont adott a Társaság kiállításainak. Tagja volt
Ernst a Japán másik "nagy öregének", Lechner Ödönnek a nevét viselő társaságnak
is, mely 1928-ban alapult, és amely a "nemzeti építőművészet barátait" gyűjtötte
maga köré. A névadót megörökítő szobor elkészíttetésében is aktív szerepet
vállalt, a szoboralap számláját ő kezelte, a befizetések pedig az Ernst Múzeumban
történtek.
Ernst a két világháború között folytatta a korábban megkezdett adományozást
és gyűjtést, melyekkel a művészeti közintézményeket gazdagította. 1921-ben
létrehozta a Radisics Jenő alapítványt, melynek révén az Iparművészeti Múzeum
juthatott műtárgyakhoz.[81] E mecénási tevékenysége a magyar művészet ügyét volt
hivatott szolgálni, ugynakkor saját társadalmi szerepvállalását is szemléltette.
Tudatosan törekedett a társadalmi elismerés megszerzésére, mint ahogyan azt
már az 1909-es eset is bizonyította. Herman Lipót visszaemlékezése szerint
Ernst "nagyon ambicionálta, hogy kormány-főtanácsos legyen".[82] Ezt címet kulturális
érdemeiért végül 1925-ben meg is kapta, mely a hőn áhított hivatalos állami
elismerést jelentette számára.[83]
1926-ban, az Iparművészeti Múzeumban bemutatták Ernst iparművészeti gyűjteményét,
melyet ekkor láthatott a közönség először a maga teljességében. 1930 körül
gyűjteménye bizonyos részeinek kölcsönzése többször is szóba került. 1930-ban
a Nemzeti Színház számára ígérte oda letétbe színháztörténeti anyagát, 1931-ben
pedig valóban kölcsönözte művészarcképeit a Szépművészeti Múzeum Magyar Művészképmások
című kiállítására.
A húszas-harmincas években az Ernst Múzeum, és maga Ernst Lajos a művészeti
közélet középpontjában maradtak. 1928 decemberében sor került a múzeum 100.
kiállításának megrendezésére, ami nemcsak számszerűleg, de a minőség tekintetében
is az intézmény jelentőségét bizonyította.[84] A múzeum és Ernst anyagi problémái
azonban hamarosan aggasztóakká váltak, bár a közönség ezt még jó ideig nem
érzékelte. Az aukciók tovább folytak, a kiállítások sem szüneteltek, ám a háttérben
egyre keményebb küzdelem folyt. A műtárgypiac válsága és Ernst fékezhetetlen
vásárlásai megingatták a múzeum financiális bázisát, ami nem más volt, mint
Ernst magánvagyona és műkereskedelmi vállalkozása. Kölcsönöket vett fel, adósságai
pedig idővel fedezet nélkül maradtak.
Anyagi válság
1922-ben meghalt Ernst anyja, akitől az Akácfa utcai bérház felét örökölte.
Az ingatlant rögtön értékesítette is, ezáltal nem maradt más a birtokában,
mint a Nagymező utcai ház és gyűjteménye, és nem is remélhetett senkitől további
támogatást. A pénzt nyilván műkereskedelmi vállalkozásába és műtárgyvásárlásokba
fektette. 1930 körül e szférát is elérte a gazdasági válság, mely felemésztette
Ernst vagyonát is. A halálakor megjelent cikkek egyöntetűen állították, hogy
Ernst képtelen volt visszafogni vásárlásait, az árveréseken túllicitált, hogy
biztosan hozzájusson a vágyott tárgyakhoz. Mivel szenvedélyes gyűjtő volt,
meggondolatlanul nagy kiadásokba verte magát: az egyik lap tudósítója szerint
1928-ban 230 ezer pengőt költött műtárgyakra. Úgy tűnik, a húszas évek végétől
e vásárlásokat már nagyrészt kölcsönökből fedezte, melyek 1931-re oly nagyra
duzzadtak, hogy kénytelen volt a Nagymező utcai bérházat eladni, és a kapott
összegből igyekezett a hitelezőket kielégíteni.[85] A kiállításokat és aukciókat
ezentúl is ott rendezte, ami egyrészt fenntartotta a látszatot, másrészt további
költségeket jelentett számára.
A kortárs visszaemlékezésekből és a halálakor megjelent cikkekből kiderül,
hogy rendszeresen kártyázott, dominózott. A Japánban és a FÉSZEK-ben esténként
több száz pengőt veszett, mégis valószínű, hogy ez csak kisebb részben volt
oka tönkremenetelének.[86] A kölcsönöket a ház eladásával nem tudta maradéktalanul
visszafizetni, sőt, valószínűleg újabbakat vett fel, így 1931-től gyűjteménye
eladásának gondolatával is foglalkoznia kellett.
De ki vette volna meg ezt a magyar tárgyú gyűjteményt? Azok a tönkrement gyűjtők,
akiknek egyetemes képzőművészeti vagy iparművészeti anyaguk volt, reménykedhettek
benne, hogy külföldön valamivel jobb áron tudják eladni gyűjteményüket. Ám
Ernst kollekciójának jó része teljesen értéktelen volt a külföldi vásárlók
számára, így tulajdonosuk csak hazai értékesítésre gondolhatott. Ráadásul gyűjteménye
mint egység volt igazán érdekes, külön-külön elvesztette volna legfontosabb
eszmei tartalmát, melynek lényege tíz évszázad nemzeti történelmének, kultúrájának
felölelése, képek, tárgyak segítségével való bemutatása volt.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy a nemzeti múltra vonatkozó gyűjteményt valamely közintézmény
vásárolja meg az állam költségén. A tárgyalások az állam és Ernst között valószínűleg
már 1931 folyamán megindultak. Az anyag a tárgyalások idejére letétként a Nemzeti
Múzeumba került, ahol 1932-ben megnyílt Ernst történeti gyűjteményének addigi
leggazdagabb tárlata.
Ez a kiállítás sem volt teljes, de először fordult elő, hogy az iparművészeti
anyag a képzőművészet mellett felsorakozott. A leíró lajstromból úgy tűnik,
lényegesen nagyobb számban és hangsúllyal szerepeltek a kéziratok, oklevelek,
dokumentumok, mint a korábbi tárlatokon, ami talán annak a jele, hogy a harmincas
évekre, a 19. század végének szellemiségében fogant idealizáló történelemszemlélet
kissé elavult, és erőteljesebb hitelesítésre, alátámasztásra szorult, melynek
szerepét a források töltötték be. Ami a gyűjtemény rekonstrukciója szempontjából
igazán fontos, hogy az erre a kiállításra megjelent alapos, tudományos igényességű
katalógus tartalmazza a műtárgyak adatait, mely a korábbi lajstromokra nem
volt jellemző. A rendezés nem teljesen követte a korábbi kiállítások beosztását,
a múzeum rendelkezésre álló termeinek elosztása miatt.[87]
Tárgyalások az állammal és Ernst öngyilkossága
Ernst, akit ifjúkorában a Nemzeti Múzeum kiállításai inspiráltak a gyűjtésre,
majd fél évszázaddal később visszaéerkezett a múzeumba. Ám e visszatérés nem
volt boldog találkozás. Unokahúga emlékei szerint ekkor még az államnak akarta
adományozni gyűjteményét, majd szorongatott anyagi helyzete miatt eladásra
kínálta műtárgyait. Grünwald Valéria így írt a megnyitót követő eseményekről:
"Az állam látszólag örömmel bocsátkozott a tárgyalásba. (...) Ernstet ígéretekkel
titkon biztatták (...) Azonban sem zsidó görbültsége, sem a minisztériumban
tanuk előtt sírásba való fulladása, nem segített abban, hogy megvalósuljon
az ígért terv. Visszautasították és így gyönyörű országunk egy remek ékszerrel
lett szegényebb. Nem vették meg gyűjteményét. Ő nem tarthatta meg így teljesen
összeroppant! (...) Ötszázezer pengő volt már a megállapított megvételi tétel
(...) Folyton ígérték neki, de nem tartották be. Rejtélyes!"[88]
Hogy mi történt az 1932-es kiállítás és 1937-es öngyilkossága között valóban
rejtélyes. Az állammal folytatott tárgyalások részleteiről és a visszautasításról
szinte semmi biztosat nem tudunk. Kortársak, barátok visszaemlékezései szubjektív,
de érdekes adatokat szolgáltatnak, ám ezek kevesek ahhoz, hogy a helyzetet
tisztán lássuk. Ernst eltűnésekor és halálakor megjelent cikkek kivétel nélkül
azt írták, hogy a megegyezés a felek között létrejött, és az állam meg akarta
venni a gyűjteményt.[89] A kortárs műgyűjtéstörténettel foglalkozó amatőr, Géber
Antal valószínűleg személyes információk alapján állította, hogy Wlassits Gyula
a minisztériumban közölte Ernsttel, hogy a gyűjtemény megvétele elhatároztatott;
"azonban a dolog kiszivárgott, a képviselőházban bizonyos nyilas Hómant meginterpellálta,
igaz-e, hogy nagy összeggel bajbajutott zsidó megmentésére siet? Hóman kereken
kijelentette, hogy a szállongó hírekből egy szó sem igaz. - A porig lesujtott
Ernszt megint a kártyaszenvedély örvényébe vetette magát..."[90] Ennek az állításnak
és a visszautasítás körülményeinek tisztázása még további kutatást igényel.
Az bizonyos, hogy nemcsak Géber gyanakodott arra, hogy Ernst zsidó származása
hátráltatta a megállapodást. Stemmer Ödön antikvárius, aki közeli kapcsolatban
volt Ernsttel, hasonló következtetésre jutott: "Az urak utólag rájöttek, hogy
a Nemzeti Múzeum állományához nem tartozhat egy Ernst Lajos nevezetű egyén
gyűjteménye, akinek még állampolgári jogait is megvonták akkoriban!"[91] - írta
memoárjában. Ugyanakkor feltételezhető, hogy az aktuális politikai, faji ellenérvek
mellett szerepet játszottak a tudományos szempontok is. Az 1930-as években
íródott első tudományos igényű történeti ikonográfiai munkák már szilárdan
és egyértelműen állást foglaltak a történeti hitelesség követelménye mellett,
elvetve az elmúlt század idealizáló, nemzet nagyjait mitikus hősökké avató
szemléletét.[92] Mivel a gyűjtemény egészében a XIX. század kultikus történelemfelfogásához
kötődött, a gyűjtemény darabjai csak egyenként mérlegelve (mint történeti avagy
mint művészettörténeti dokumentumok), nem pedig egységükben voltak érdekesek
a kutatók számára.
Ernst ekkor rendszeresen a FÉSZEK-ben kártyázott. Egy tavaszi estén a FÉSZEK-ből
hazaindult, ám sosem érkezett meg. Az újságok azonnal felkapták a hírt, a lavina
elindult. A megriadt hitelezők és az Országos Hitelvédő Egylet összeültek,
és rövidesen kiderítették: Ernst adóssága több mint félmillió pengő.[93] Egyenlőre
reménykedtek, hogy Ernst csak bújkál, nem meri mutatni magát a hitelezők miatt.
Az Újság április 16-án, valószínűleg a hitelvizsgálatok alaposabb ismeretében
érdekes hírt tett közzé. Eszerint Ernst összes műtárgya fedezetként volt lekötve,
amiről az állam nem tudott. Ugyanazt ajánlotta tehát eladásra, ami a visszafizetés
garanciája volt a hitelezők felé, ezért nem merte aláírni az állammal kötendő
szerződést. A kölcsönzők között volt például Herczog András, valamint több
bank és magánszemély is.[94] Bizonyára volt igazságalapja ennek a hírnek, amit
alátámaszt, hogy Herczog András mint anyagilag érdekelt vett részt a gyűjtemény
1939-es aukcióján.[95]
Ernst holttestét április 26-án Ráckevénél partravetette a Duna. Néhány nappal
később a rákoskeresztúri izraelita temetőben hantolták el; a szertartáson a
kultuszkormányzat, a főváros és a művészeti egyesületek is képviseltették magukat.[96]
A gyűjtő sorsa bevégeztetett. A gyűjtemény sorsáról még csak találgattak.
Úgy tűnik, az állam azonban mégsem kívánta megvásárolni a gyűjteményt a maga
teljességében. 1939 elején végül a Magyar Királyi Postatakarékpénztár aukcióján
két részletben elárverezték, külön a kéziratokat, külön a műtárgyakat. Az aukción
"a közönség távolmaradt, a múzeumi vezetők vették meg az érdekesebb műtárgyakat"[97]
- számolt be az árverésről Az Újság. Eszerint a kultuszkormányzat mégis elég
fontosnak tartotta a gyűjteményt ahhoz, hogy nagy anyagot válogasson ki és
vásároljon meg az aukción. Hogy milyen szempontok szem előtt tartásával, és
hogy pontosan milyen tárgyak kerültek így az állam tulajdonába, annak vizsgálata
további kutatást igényel.
A múzeumok vásárlásainak köszönhetően a gyűjtemény egy része különböző közintézmények
anyagát gazdagítja mind a mai napig. Másik része magántulajdonba került, és
bizonyos darabjai ma is felbukkannak különféle aukciókon. A művészarcképek
egy csoportja együtt maradt, és Dr. Virág Péter gyűjteményébe került, aki ezeket
a közelmúltban többször is bemutatta a nagyközönségnek.[98] A közgyűjteményi anyagok
és a magántulajdonban levő tárgyak összegyűjtése, kutatása óriási, több embert
igénylő feladat lenne, ám megvalósítása nem lehetetlen. A leltárkönyvek, aukciós
katalógusok segítségével el lehetne készíteni a megmaradt anyagok listáját.
A gyűjteménynek a tárgyak történetén keresztül való bemutatása újabb tanulságokkal
szolgálna, árnyalná azt a vázlatos képet, melynek megrajzolására ez a dolgozat
vállalkozott.
[1]Ez a cikk az ELTE Művelődéstörténet Tanszékére 1999-ben elkészített szakdolgozatom rövidített változata. Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik munkámban segítségemre voltak: elsősorban Zsákovics Ferencnek, valamint bíráló tanáromnak, Kósa Lászlónak és Földi Eszternek. A teljes lábjegyzetanyag publikálására itt nem volt lehetőség, ezért az alábbiakban csak a legfontosabb irodalomra és forrásokra hivatkozom. (A szerző)
[2]Sinkó Katalin: A magyar műgyűjtés 1850 után - a magángyűjteményi kiállítások tükrében. In: Válogatás magyar magángyűjteményekből. Magyar Nemzeti Galéria, Katalógus, Bp., 1981. 16-17. old.
[3]Valér Grant: Ernst Lajos. Bp., é.n. (1941)
[4]Budapest Főváros Levéltára (ezentúl BFL) VII. 12/D Pesti telekkönyvek Damjanich utca 26/b. Ezt az ingatlant 1914-ben vásárolta Ernst Mór és felesége, Steiner Róza. Ernst Mór halála után a három gyermek, Ernst Lajos, Ernst Sándor és Grünwald Vilmosné Ernst Paula örökölte. 1915-ben a testvérektől és a fele részt birtokló anyától Grünwald Vilmos megvette a telket és a rajta álló házat. 1917-ben Grünwald Vilmos meghalt, és az ingatlan tulajdonjogának fele Ernst Paulára, másik fele két kiskorú gyermekükre, Grünwald Andorra és Valériára szállt.
[5]Pesti Hírlap, 1937. április 14. 5. old.; Interjú Fränkel Józseffel. Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézet (ezentúl MTA MKI) Adattára MKCs C-I-150/3. 178. old.; Bende János: A művészeti egyesületek története. Kézirat. MTA MKI Adattár MDK C-II-20. 194. old.
[6]BFL VII. 12/D Pesti telekkönyvek Akácfa utca 59.; Vay Ádám (volt Thököly utca) utca 4.; Erkel utca 20.; Üllői út 53/a-b.; Üllői út 57-Páva utca 41.; Üllői út 91/a-b.; Dohány utca 57.; BFL VII. 6/C Budai telekkönyvek Alkotás utca 21.
[7]Sándor Vilmos: A budapesti malomipar kialakulása 1839-1880. In: Tanulmányok Budapest Múltjából XIII. Bp., 1959. 374-380. old.
[8]Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-ban. In: Tanulmányok Budapest Múltjából XVIII. Bp., 1971. 252., 259., 276-284. old.,
[9]BFL IV. 1407/b Tanácsi iratok, III 444/1905 lev. sz. 17831/1905; VI. 3090/1901 lev. sz. 74097/1901
[10]Valér Grant, i. m., 15. old.
[11]Jeszenszky Sándor: Ernst Lajos, Pólya Tibor és Thorma János emlékezete. Magyar Művészet, 1938. 158. old.
[12]BFL IV. 1407/b III. 3263/1915 lev. sz. 90376/1915.
[13]dr. Esztegár László: Egy magyar történeti képgyűjtemény - Ernszt Lajos gyűjteménye. Vasárnapi Újság, 1898. október 16. 722. old.; Pesti Hírlap, 1937. április 14. 5. old.; Ujvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon. Bp., 1929. 238-239. old.; Valér Grant, i. m., 9. old.; lásd még Bende János, i. m., 192. old.
[14]Ernst Lajos: Előljáró beszéd. In: Ernst Múzeum ideiglenes katalógus. Bp., 1912. 4-5. old.
[15]Sinkó Katalin: A művészi siker anatómiája 1840-1900. In: Nagy Ildikó és Imre Györgyi (szerk.): Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Magyar Nemzeti Galéria Katalógus. Bp., 1995. 22. és 25. old.
[16]Fejős Imre: A Nemzeti Képcsarnok Alapító Egyesület története. Művészettörténeti Értesítő, 1957. 37. és 40-41. old.
[17]Király Erzsébet: "Laudatio artis". 19. századi képzőművészetünk dicséretének egykorú emlékei. In: Nagy Ildikó és Imre Györgyi (szerk.): Aranyérmek-ezüstkoszorúk. Magyar Nemzeti Galéria katalógus, 1995. 56-73. old.
[18]Barabás Miklós litográfiái. MNG Grafikai Osztály Ltsz.: 1955-4373-4388.
[19]dr. Esztegár 1898, i. m., 722-725. old.; Petrovics Elek: Előszó. In: Magyar művészek arcképei. Az Ernst-Muzeum leíró lajstroma VII. Bp., é.n. (1931?) 1. old.; Szabó László: Művész-relikviák, egyesületi rekvizítumok. In: Aranyérmek, ezüstkoszorúk 1995, i. m., 197. old.; Fejős 1957, i. m., 39. old.
[20]Fejős Imre: A Magyar Történelmi Képcsarnok 75 éve. Művészettörténeti Értesítő, 1959. 285-287. old.; Rózsa György: Százéves a Történelmi Képcsarnok. Folia Historica, 1984. 173-174. old.; Sinkó 1995, i. m., 32. old.
[21]A kiállítás katalógusában külön függelékben van jelezve a VII. teremben levő Ernst gyűjtemény. Peregriny János (szerk.): A Magyar Történelmi Képcsarnok lajtroma. Bp., 1894.
[22]Ernst Lajos 1912, i.m., 3-4. old.
[23]Belitska-Scholtz Hedvig (szerk.): Jankovich Miklós, a gyűjtő és mecénás (1772-1846). Tanulmányok. Bp., 1985.
[24]Itt meg kell jegyezni, hogy Jankovich Miklós gyűjteményének volt egy kisebb és kevésbé ismert része is, amely történeti arcképeket foglalt magába. Ezek a Nemzeti Múzeumba kerültek, majd a Történelmi Képcsarnok első darabjai lettek. Entz Géza: A Jankovich-gyűjtemény festményeiről. In: Belitska-Scholtz (szerk.) 1985, i. m., 79-81. old.; A Jankovich gyűjtemény metszeteiről: Entz Géza: A magyar műgyűjtés történetének vázlata 1850-ig. Bp., 1937. 83. old.
[25]Jeszenszky Sándor, i. m., 1938. 158. old.
[26]1912-ben azt írja Ernst: "Gyűjteményem kiegészítését csak az utóbbi években kezdtem meg ebben az irányban..." Ernst Lajos, i. m., 1912. 5. old.
[27]Ernst Lajos, i. m., 1912. 4. old.
[28]Sinkó Katalin: A valóság története, avagy a történelem valósága. A millennium-ünnep historizmusa. In: Lélek és forma. Magyar művészet 1896-1914. Magyar Nemzeti Galéria Katalógus. Bp., 1986. 14. old.; Uő.: "A História a mi erős várunk". A millenniumi kiállítás mint Gesamtkunstwerk. In: Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Bp., 1993. 135. old.
[29]Werner Hoffmann írta ezt a világkiállítások kapcsán, amelyek a milenniumi kiállítás mintái is voltak. Találó lenne a millenniumra egy másik, némileg szarkasztikus megjegyzése is, amely szerint a világkiállítások "a kollektív látványéhség legelői" voltak. Werner Hoffmann: A földi paradicsom. Bp., 1987. 86-110. old.
[30]Zichy Jenő javaslata szerint az ünnepségek része lett volna tíz évszázad kosztümös menete. Sinkó 1993, i. m., 135. old.; Vadas Ferenc: Programtervezetek a millennium megünneplésére (1893). Ars Hungarica, 1996. 1. sz. 12-15. old.
[31]A kiállítás ismertetése a következők alapján: 1896-iki Ezredéves Országos Kiállítás. A Történelmi főcsoport hivatalos katalógusa I-II. Bp., 1896.; Sinkó 1993, i. m., 138-141. old.
[32]Ernst Lajos, i. m., 1912. 6. old.
[33]dr. Esztegár 1898, i. m., 721-736. old.
[34]1894-ben Izsó Miklós Petőfi-szoborvázlatát ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. 1898-ban három további Izsó művel gyarapította a múzeum anyagát. Soós Gyula: Izsó Miklós. Kézirat. MTA MKI MKCS-C-I-37/596-7.
[35]Hesz János Mihály tervezete 1820-ban magyar képzőművészeti akadémia felállítása iránt. Budapest, 1898.; Schauff János tervezete 1790-ből egy magyar nemzeti oszloprendszerről. Ismerteti Ernszt Lajos. Budapest, 1900.
[36]Madarász Viktor levele Ernst Lajosnak, 1898. május 14-én Magyar Országos Levéltár (ezentúl MOL) R 277/602.
[37]Madarász Viktor levele Ernst Lajosnak, 1900. november 2-án MOL R 277/599.
[38]Madarász Adeline emlékiratai I. MTA MKI C-I-10/2477.
[39]Madarász Adeline levele Székely Zoltánhoz, egyik é.n., másik 1953. május 26. MTA MKI MDK C-I-10/2446, 2451.
[40]Madarász Adeline levele Székely Zoltánhoz, 1953. május 25. MTA MKI MDK C-I-10/2450
[41]MOL R. 277/583.
[42]MNG Adattár 5441/1954.; .MNG Adattár 21374/1982/1-3.
[43]MNG Adattár 5465/1354.; MOL R 277/4.; MOL R 277/617.
[44]Kőrösfői Kriesch Aladár levele Ernst Lajoshoz, 1907. február 1. MNG Adattár 5609/1354.
[45]Zichy Mihály levele lányának, Marie-nak, 1895. január 9. Zala Zichy Mihály Emlékmúzeum, Csicsery-Rónay István tulajdona. Zichy Mihály ismeretlen barátjához írott levele MOL R277/281
[46]MNG Adattár 3575, 5565, 5577-5579, 5580, 5583, 5587, 5600/1354.
[47]dr. Esztegár 1898, i. m., 725. old.
[48]Sinkó Katalin: A vázlat mint a nemzeti géniusz kézjegye. In: Sub Minervae Nationis Praesidio. Bp., 1989. 192-202. old.
[49]Székely Bertalan műveinek kollektív kiállítása. Nemzeti Szalon Katalógus. Bp., 1900. 15-18. old.; Székely vázlatairól és befogadásuk történetéről lásd: Szőke Annamária: "...ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban". A kutató és elmélkedő Székely Bertalan-kép a kritikában és a művészettörténet-írásban. In: Székely Bertalan 1835-1910 . MNG Katalógus. Bp., 1999. 317-318. old.
[50]MTA MKI Adattár C-I-5/8231/1. Németh Lajos (szerk.): Magyar Művészet 1890-1919. Bp., 1981. 129-130. old.
[51]Bende János, i. m., 191-192. old.; Műcsarnok, 1901. január 20. 60-65. old.; Adatok a Nemzeti Szalon tízéves történetéhez. MNG Adattár 3565/ 939.; Hock János: Művészi reform. Bp., 1898.; Déry Béla: A Nemzeti Szalon művészeti egyesület tíz esztendeje 1894-1904. Bp., 1904; Szűcs György: "In Hock signo vinces" - Hock János és a nagybányaiak. In: Nagybánya konferencia. Szombathelyi Képtár, 1997.
[52]M.I.É.N.K. Nemzeti Szalon Katalógus. Bp., 1908.
[53]Németh Lajos (szerk.): Magyar művészet 1890-1919. Bp., 1981. 141-142. old.
[54]Jeszenszky Sándor, i. m., 1938. 159. old.
[55]Ernst Lajos: Iványi Grünwald Béla. Nemzeti Szalon Katalógus. Bp., 1906. 5-6. old.
[56]Ernst Lajos: Munkácsy Mihály 12 képe. In: A Nemzeti Szalon téli tárlata. Nemzeti Szalon Katalógus. Bp., 1903. 5-6. old.; Zichy Mihály művei. Nemzeti Szalon Katalógus. Bp., 1902; Paál László művei. Nemzeti Szalon Katalógus. Bp., 1902.
[57](ismeretlen szerző): Ernszt Lajos kútbaesett nemessége. Pesti Futár, 1909. április 25. 7-8. old.; Sz.N. (ismeretlen szerző): Igazgatóválság a Petőfi-Házban. A Nap, 1909. április 24. 4. old.; Ez utóbbira hivatkozik: Kalla Zsuzsa: Irodalmi relikviák-világi ereklyék (A Petőfi-relikviák története). In: Kalla Zsuzsa (szerk.:) Tények és legendák-tárgyak és ereklyék. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 1994. 75-76. old.
[58]Az Est értesülése szerint eredeti neve Klein Mózes volt. Az Est, 1930. október 30. 3-4. old.; Sümegi György: Nemes Marcell, a műgyűjtő. Adalékok a magyar műgyűjtés századeleji történetéhez. In: Cumania III. Historia. Bács-Kiskun megyei múzeumok közleményei (Klny.) Kecskemét, 1975. 278. old. idézet átvétel: Barkóczi István: El Greco festményeinek gyűjtése Magyarországon a XX. század elején. In: Uő.(szerk.): Hommage a El Greco. Szépművészeti Múzeum Katalógus. Bp., 1991. 27. old. A szerző sajnos nem jelölte, honnan vette az idézetet.
[59]A zsidó mecenatúráról és műgyűjtésről: Ilona Sármány-Parsons: Jüdische Kunstmazenatentum in Budapest und die Rolle der Künstler im Aufbruch zur Moderne. In: Tanulmányok Budapest Múltjából XXV. Bp., 1996. 249-268. old.
[60]Dömötör István: Egy művészeti propagáló - Ernst Lajos. Bp., 1913. 31. old.
[61]Herman Lipót: A művészasztal. Bp., 1958. 74. és 121. old.; A Japánról még: Németh Lajos: Művészet Magyarországon a XX. században. A Japán kávéháztól a hatvanas évekig. In: Barkóczi István (szerk.): Hommage á El Greco. Szépművészeti Múzeum Katalógus. Bp., 1991. 31-32. old.
[62]BFL VII. 12/D Pesti telekkönyvek. Nagymező utca 8.
[63]Ernst Lajos levele a Fővárosi Tanácshoz 1912. október 3-án BFL IV 1407/b Tanácsi iratok III.3970/1909 lev. sz. 124639/1912
[64]Szinyei Merse Pál műveinek gyűjteményes kiállítása. Nemzeti Szalon Katalógus, Bp., 1905.; Szinyei Merse Pál gyűjteményes kiállításának katalógusa. Ernst Múzeum, Bp., 1912.; a múzeum megnyitásáról és a Szinyei-kiállításról: Vasárnapi Újság, 1912. május 19. 397-399. old.
[65]Munkácsy Mihály jubiláris kiállítása 1864-1914. Ernst Múzeum Katalógus, Bp., 1914; Lotz Károly emlékkiállítása. Ernst Múzeum Katalógus, Bp., 1916.; Első csoportkiállítás (Mányoky, Kupeczky). Ernst Múzeum Katalógus, Bp., 1913.; Magyar biedermeier művészet. Ernst Múzeum Katalógus, Bp., 1913.
[66]Ő gyűjtötte össze és rendezte Paál László kiállítását a Nemzeti Szalonban. Paál László művei. Nemzeti Szalon Katalógus, Bp., 1902.
[67]Lázár Béla: Az Ernst muzeum első tiz éve. Bp., 1922. 15. old.
[68]Farkas Zoltán: Az Ernst-múzeum húsz esztendeje. Nyugat, 1932. II. 670-671. old.
[69]A továbbiakban a kiállítás ismertetése a következő alapján: Ernst Múzeum ideiglenes katalógus. Bp., 1912.
[70]Vasárnapi Újság, 1912. május 19. 398. old.
[71]Kalla Zsuzsa, i. m., 1994. 67-90. old.; Ratzky Rita: Petőfi relikviák - az időben. In: Kalla Zsuzsa (szerk.): Kegyelet és irodalom. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 1997. 144-151. old.; Ernst Lajos: Petőfi arcképei. Ernst Múzeum Katalógus, Bp., 1922.
[72]Szurcsikné Molnár Erika: A Könyves Kálmán Műintézet tevékenységének története. Ars Hungarica, 1985. 2. sz. Klny. 165. old.; Lyka Károly szerint 1910-ben volt a Szent György céh első aukciója. Lyka Károly: Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig. Bp., 1953. 102. old. Az aukcióra bocsátott műtárgyak jegyzékeit a Szent György céh lapja, A Gyűjtő (szerk. dr. Siklóssy László) közölte.
[73]A Gyűjtő 1915. 1-3. sz. 49. old.
[74]Az Ernst-Muzeum aukciói I. Holitscher Róbert építész gyűjteménye. Katalógus. Bp., 1917.
[75]Rippl-Rónai József háborús festményeinek és rajzainak kiállítása. Ernst Múzeum Katalógus, Bp., 1915. Lázár Béla, i. m., 1922. 10., 16. old.
[76]Lázár Béla, i .m., 1922. 16-17. old. hA BFL-ban a négy első aukció iratanyaga maradt fenn. Holitscer Róbert, Kilényi Hugó, Gróf Vay Péter és kisebb gyűjtemények, valamint Dr. Balassa Istvánné és más magángyűjtemények anyagaiból 1917-ben és 1918-ban megrendezett aukciók iratai.
[77]A Műgyűjtő 1931. 248. old. A cikk szerzője úgy tudja, a bérház eladása után Ernst valószínűleg a Váci utcában bérelt helyen fogja bemutatni gyűjteményét.
[78]Lázár Béla, i. m., 1922. 13. old.; Pentelei Molnár János és Gy. Sándor József gyűjteményes kiállítása. Magyar művészek arcképei. Ernst Múzeum Katalógus, Bp., 1920.
[79]Lázár Béla, i. m., 1922. 7. old.
[80]Mohács emléke, Fiatal magyar művészek. Ernst Muzeum Katalógus, Bp., 1926. 4., 10-11. old.
[81]Lázár Béla, i. m., 1922. 19-20. old.; A vall. és közokt. miniszter levele dr. Végh Gyulának, az Iparművészeti Múzeum igazgatójának, 1921. december 27. MIM Adattár 1922/9.
[82]Herman, i. m., 1958. 122. old.
[83]A Magyar Társadalom Lexikona. Bp., 1930. 140. old.
[84]Lázár Béla: Száz kiállítás. Az Ernst-Múzeum modern művészetünkért. A Műgyűjtő, 1928. 310-311. old.
[85]Pesti Hírlap, 1937. április 14. 5. old.; Magyarország, 1937. április. 14.; Pesti Napló, 1937. április 25. Ez utóbbi kettő: OSZK Kézirattár Poss. V. 94/89/1969 Analekta; Az ingatlan megterhelésére és eladására vonatkozólag a Budapesti Fővárosi Levéltárban a húszas évektől nincsen anyag. A telekkönyvi iratok ekkortól a Fővárosi Földhivatalban találhatók, ezeket egyelőre nem kutattam.
[86]Herman, i. m., 1958. 121-122. old.; Kelemen Emil levele Pogány Ödön Gáborhoz. MNG Adattár 18972/74/a; Pesti Napló, 1937. április 14. 7. old.; Hunyadi Sándor: Egy szerencsétlen ember halálához. Ez utóbbi kettő: OSZK Kézirattár Poss. V. 94/89/1969 Analekta
[87]A Műgyűjtő, 1931. 247. old.; Varjú Elemér és Höllrigl József (szerk.): Ernst Lajos magyar történeti gyűjteménye. A Magyar Nemzeti Múzeumban kiállításai VII. Katalógus. Bp., 1932.
[88]Valér Grant, i. m., 23-27. old.
[89]Az Est, 1937. április 14. 3. old.; Pesti Napló, 1937. április 14. 7. old. és 1937. április 25. OSZK Kézirattár Poss. V.94/89/1969. Analekta; Pesti Hírlap, 1937. április 14. 5. old.
[90]Géber Antal Magyar gyűjtők I. Kézirat. 176. old. Másolata: MNG Régi Magyar Osztály.
[91]Stemmer Ödön: Egy antikvárius visszaemlékezései. Bp., 1985. 267. old.
[92]Sinkó Katalin: Vayer Lajos és a történeti ikonográfia. In: Kiállítás Vayer Lajos tiszteletére. MNG Katalógus, Bp., 1993. 63-72. old.
[93]A lapok híreiben hol 600, hol 700 ezer pengőről beszélnek.
[94]Az Újság, 1937. április 16. 6. old.
[95]Az Újság, 1939. február 2. 6. old.
[96]Pesti Hírlap, 1937. április 25. 4. old.; Az Est, 1937. április 27. 5. old.; Az Újság, 1937. április 29. 8. old.; Partecédulája: MNG Adattár 17729/67, 8768/1955.
[97]Az Újság, 1939. február 2. 6. old.
[98]Hommage á Ernst Lajos. Válogatás dr.Virág Péter magángyűjteményéből. Szekszárdi Művészetek Háza Katalógus. Szekszárd, 1990.; Önarcképek (XIX-XX. sz.) Ernst Lajos gyűjtéséből. Budapest Galéria Kiállítóháza Katalógus, Bp., 1991. (Bev. mindkettőnél Benedek Katalin.)
|