EPA Budapesti Negyed 24. (1999/2) Krúdy: A holt Kossuth < > Karinthy: Gondolatok
Beatrice apródjai
(részletek)
__________
ILLYÉS GYULA

 

Pest egyik legcsúnyább városrészébe gyalogoltam ki azon az alkonyaton. Végig a Kerepesi temető szutykosbarna, s tetejébe forradalomgyalázó plakátokkal teleragasztott, végehosszatlan kőfala mellett. A járdán kásás mocsok, a levegőben olajos korom, az errefelé már eszeveszetten rohanó, csikorgó és csöngő villamosok földrázásában közvetlenül a fal túlsó oldalán Vörösmarty csontjai és koponyája: sírja azok közé tartozott, ahol nem is rég ugyancsak letisztelegtem, Ady fölkeresése után. Aztán a Teleki tér düledező bódéinak utcái, cigány-, azaz néger táború, afrikai rendetlenségben, de havas esőben.

(...)

A Kerepesi temetőnek évek óta nem tisztított komor és mocskos téglafala kitűnő felület volt a rajzos, színes falragaszok számára. Csaknem házmagasságú volt, és tán kilométer hosszan nyílegyenes vonalú. A gúnyrajzok olyanképpen sorakoztak rajta, mint a hajdani királyi paloták ünnepi folyosóin - például a párizsi Louvre-én - a festményremekek. A gúnyrajzok elhelyezői értettek a festői hatáshoz. A torzképek arányos távolságban váltogatták egymást, figuráik szerint bizonyos szimmetriában. Minden második vagy harmadik rajzon - emlékeim kacatlomtárjában ott van készítőjük különös nevű kézjegye is: Manno Miltiadesz - ünnepien, nagybetűkkel ez állt: Hazádnak rendületlenül! Ezt olvasni a kerítésnek azon a helyén, amely Vörösmarty kriptájának egyben hátsó falául szolgált, a szokásosnál viszolyogtatóbb volt. Mintha a politikai izgatásra szánt verssort magának a vers költőjének a hátára ragasztották volna egy ízléstelen gúnyrajz magyarázatául.

(...)

Elbolyongtam nyugvóhelyet, sírt és kriptát nézni is.

Szegi kalauzolásával (tán már Jarnó társaságában) kerültem el a Kerepesi temetőbe: magam is arcátlan röhejekre készülve föl eleve. Archipenko már megcsinálta az első lukashasú szobrát, Le Corbusier építészeti álmai már nemcsak a levegőben lebegtek: rajzok jelentek meg róluk. Ugyanabban az avantgarde folyóiratban, amely - elrémítőül, hogy az ízléstelenség milyen mélypontjára jutott a „klasszikus” szobrászat és szépépítészet - a genovai temető márványrengetegjéből közölt néhány pompázatos, de valójában elmebajjal határos emlékműszüleményt. Kamaszpukkadozásra volt nekünk is okunk, fölfedezve a közös szellemet, mely a Kossuth-mauzóleumot és a Tőzsdepalotát összefűzi! Hogy az asszírbabilón stílusú Anker-palotát azonmód síremlékként föl lehetne állítani. Hogy hány évig megélt volna Petőfi a piramisnagy sírboltjából, amelyben épp csak az ő teste nem nyugszik. És a szelleme? De Vörösmarty sírja előtt elnémultunk. Jelképszerű volt, hogy megtalálni is csak alig találtuk meg mindnyájunk kedvencét (Babits nagy tanulmánya nyomán). A temető falához szorítva lapult, olyan szabvány kőlap alatt, amely egy falusi cinteremben sem állítja meg az embert. Volt mégis, ami megindítsa az áhítatot; már affajta szívekben, mint a mienk. A kőfal túlsó feléről olyan erővel hatott át a villamoscsörömpölés, a társzekerek csattogása a gránitkockán, de még az ócskapiacnak a trombita- és torokrikácsa, hogy itt a sír előtt is jobb volt csak pillantással cserélni gondolatot és véleményt. Eljövet a temetőből még kívülről is megnéztük, hol fekszik a sír. Nem volt nehéz rögzíteni a helyet. Egy-két sírkereszt a kerítés fölé emelkedett.

Méltó helynek tartottuk - az ország szellemi szintjére valónak -, hogy a nemzet „nagyszerű” halálának énekesét ilyen kegyeletben őrizze a nemzet. Lehet vajon értékesebb jelkép arról, hogy az a „nagyszerű” halál - „nagyszerű” a vers születése korában nagyméretűt, mindenre kiterjedőt jelentvén - immár elkövetkezett?

Amikor most (a pénzhordó utamon) a kőkerítésnek épp azon a részén két cigarettázó prostituáltat láttam, alkalmi vendéget lesve az ócskapiac felől, a jelkép nihilizmusra hajló elmémben tökéletessé vált: íme a nagyszerű, a világra szóló sír a hozzá tartozó angyalfigurákkal!

Illyés Gyula: Beatrice apródjai (részletek). Bp., Szépirodalmi, 1979. 10. és 21-23. old.

EPA Budapesti Negyed 24. (1999/2) Krúdy: A holt Kossuth < > Karinthy: Gondolatok