EPA Budapesti Negyed 14 (1996/4)Bächer I.: Komorok < > Szalai A.: Ékszerdoboz

Egy budapesti polgárcsalád 470 napja

__________
GYÁNI GÁBOR

„Nincs olyan értelemben budapesti polgár, mint ahogy van bécsi vagy párisi. A főváros lakosságának csaknem kétharmada a főváros területén kívül született, tehát más gyermekkori emlékeket és hagyományokat hozott magával.” [1] Weis István minden bizonnyal túlzott, amikor 1942-ben e sorokat írta, abban mégis igazat kell neki adnunk, hogy Budapestnek a 19. század második felében és a századforduló évtizedeiben, tehát akkor, midőn nagyvárosi fejlődésének legdinamikusabb időszakát élte, a legkevésbé sem szilárd a társadalmi karaktere. Ami érthető, hiszen a budapesti polgár és a nagyváros polgári miliője éppen csak születőben van ezekben az évtizedekben, s ezért nehezen is definiálható adott időpontban. Nemcsak azért nincs szigorúan vett budapesti polgár, mert itt szinte mindenki bevándorló, olyasvalaki tehát, aki felnőttként és menet közben szokik bele a nagyvárosi életbe s vele együtt a polgári, a középosztályi élethelyzetbe. De még aki itt született, tehát őshonos pesti vagy budai bürger, az sem maradhat változatlan, hiszen számára is kihívás az, ami a kiegyezés és 1873 után következik.
      Valójában szinte semmit sem tudunk arról, hogyan alakult ki a polgár, vagy hogyan alakult át a bürger nagyvárosi polgárrá; nincs róla fogalmunk, miként született meg belülről ez az új embertípus. Arról, hogy melyek a folyamat külső okai és feltételei, temérdek irodalom szól. Statisztikai adatokra alapozva szokták bemutatni a népesedési folyamatok látványos fejleményeit, ezekkel kár lenne untatni az olvasót. Kortárs leírások felidézése útján, valamint a gyakorta ma is megszemlélhető tárgyi rekvizitumok (a város térszerkezete, épületei, megörökölt infrastruktúrája) ismeretében szokás rekonstruálni Budapest fizikai és mentális terét. Elegendő-e ennyi ahhoz, hogy megtudjuk; mi ment végbe az itt lakókban, az ide érkezők fejében és lelki világában? A válasz nem kétséges.
      Még olyankor is, midőn a historikus tudatosan arra törekszik, hogy „életszerűen” adja vissza a korabeli városi világot azokra a forrásokra hagyatkozva, amelyekről az előbb már szóltam, nemigen nyújthat többet, mint az (idő)utazó, az idegen késői élménybeszámolóját. Ami lehet nagyon hiteles is, mert szakszerű és pontos, elüt a látószöge, ám a bennszülöttekétől, így mást vesz észre e világból, mint amire azok érzékenysége irányult. [2]
      Ha viszont éppen arra vagyunk kíváncsiak, hogy számukra mit jelentett itt élni, dolgozni, boldogulni, új források után kell nézni, s másként kell forrásainkat faggatni. A kérdés többé nem az, hogy mi történt, mi a valóság, hanem elsősorban az: hogyan élt ez a valóság (az egyéni élet, az emberi és a tárgyi környezet) az akkori emberek fejében, tudatos és öntudatlan mindennapi gyakorlatában. Nem az állítólagos valóság, hanem annak korabeli fogalma és az ehhez igazodó életvitel kerül ezzel a történész érdeklődésének homlokterébe.
      A múlt fogalmának ilyen gyökeres átértelmezése azzal jár, hogy másfajta, a megszokottól eltérő információkra támad igényünk: olyan forrásokra és adatokra, amelyek nem a múltban élt emberekről szólnak, hanem amelyekben közvetlenül ők maguk beszélnek (még ha írott formában is).
      Fontos, bár nem elengedhetetlen, hogy az, akitől a híradás származik, s maga a közlemény is lehetőleg minél prózaibb, minél hétköznapibb legyen, olyan tehát, amelyik az átlagost fejezi ki. Nem azért, mintha a tanult (egyszersmind az átlagosnál érzékenyebb) megfigyelő által hátrahagyott híradás nem vinne bennünket közel a múlt szubjektív fogalmához; ki zárhatná ki e dokumentumokat a lehetséges hangok köréből, ráadásul belőlük van a legtöbb. Egyedül a reprezentativitás elve miatt részesítjük előnyben a mindennapiságot nagy valószínűséggel leghívebben megszólaltató történelmi dokumentumokat. Az egyes emberektől származó, ezért már eredendően esetleges, véletlenszerű múltbéli információ társadalmi érvényességét ugyanis főként az határozza meg, hogy mindaz, amit számunkra a valaha volt életből közvetít, mennyire felelhetett meg egy átlagos élethelyzet megszabta mentális horizontnak. Mint Carlo Ginzburg megjegyzi: „egy középszerű, önmagában nem különösebben jelentős személyiség - aki éppen ezért reprezentatív - mikrokozmoszként foglalja magába azokat a vonásokat, melyek egy meghatározott történelmi időszak valamely társadalmi rétegére jellemzők...”. [3]

      Mit dokumentál a napló?
      Mit jelentett ebben a városban lakni, dolgozni; hogyan élték át Pest és Buda polgárai, hogy egy 1872-ben alkotott törvénnyel „új város”, az alkotmányosságát fél évtizeddel azelőtt visszaszerző Magyar Királyság Budapest nevű fővárosának lettek egyszeriben a lakói; hogyan folyt az átlagos budapesti polgár élete ebben az ekkor már közel 300 ezres, éppen modernizálódni kezdő metropolisban? Ilyen és hasonló kérdésekre keressük a választ egy fiatal középosztálybeli házaspár éveken át folyamatosan vezetett naplóját elemezve.
      A napló mint történeti forrás új értelmet kapott a történeti antropológia jelentkezésével. Az első, ma már feltétlenül klasszikusnak nevezhető feldolgozás az angol A. Macfarlane éppen negyedszázada megjelent könyve egy 17. századi anglikán lelkész 42 éven át aprólékos részletességgel vezetett naplójáról. [4] Az a napló, melynek elemzésébe fogunk, ennél sokkal rövidebb időszakot ölel fel. Az 1873. február 1-től 1876. december 28-ig vezetett „családi” napló, melynek közel negyven százaléka vált újabban hozzáférhetővé könyv formában, 470 napról tartalmaz bejegyzést. [5] Az 1873 februárjában egybekelt Csorba Géza ügyvédjelölt, aki ekkor 24. életévében járt, és Táncsics Eszter (Táncsics Mihály 18 éves egyetlen élő gyermeke) házaséletük első napjától közös naplót vezettek négy éven át. Pontosabban: 1876 márciusától a feleség már csak egyedül írta a naplót.
      A napló ismertté vált szövegének nagy értéke, hogy az ezekben az években még gyermektelen házaspár (1875-ben született gyermekük néhány hónapos korában meghalt) napi életét szinte kettős tükörben, külön a férj és külön a feleség naplóbeli bejegyzése alapján kísérhetjük nyomon. A forrás további erénye, hogy létrehozói empirikus hitelességre törekedtek: minden igyekezetük arra irányult, hogy unos untalan lejegyezzék azokat a nap mint nap ismétlődő banális, hétköznapi rutintevékenységeket, és persze a nem hétköznapi eseményeket vagy cselekedeteket is, melyek közös életüket alkották.
      A naplóírók ilyesfajta beállítottsága, más téren, korlátozza is a forrás használhatóságát. Kevés kivételtől eltekintve alig találni nyomát a naplóban a szubjektív érzelmeknek és értékítéleteknek; úgy szólnak a naplóírók emberi kapcsolataikról, a városhoz és az eseményekhez fűződő viszonyukról, hogy csak beszámolnak minderről, ám nem kommentálnak, nem osztják meg velünk reflexióikat. Kivételt képez a naplóbejegyzések sorában a férj és a feleség között a házasság első hónapjaiban megnyilvánuló gyakori érzelmi feszültség, vagy a csecsemő elvesztésével járó érzelmi megindultság verbális kifejeződése.
      Az elhallgatás, a dolgokról való beszéd hiánya ugyanakkor szintén információ. Mint Macfarlane is utal rá, a naplóírók többnyire arról szoktak hallgatni, amit triviálisnak vagy magától értetődőnek tekintenek, amit szinte reflexszerűen végeznek, úgy, hogy észre sem veszik. Macfarlane a 17. századi napló kapcsán ebbe a kategóriába sorolja az anyagcsere kérdését, a szexuális életet, az alvási szokásokat, a napszakokhoz fűződő viszonyt, a tér- és időképzeteket stb. [6]
      Hozzáfűzhetjük ehhez, hogy az észrevétlen, tehát elhallgatott dolgok és cselekedetek köre az idő múlásával, társadalmanként, kultúránként és természetesen a szociális helyzet függvényében folyton módosul. Éppen ezért tekinthetjük az információ helyenkénti hiányát közlésnek, amely talán éppen arról ad felvilágosítást, hogy mi alkotta adott helyen és időben, meghatározott szociális miliőben az észlelésre (a beszámolásra) méltó dolgok körét, mi volt az, ami belekerült figyelmük és tapasztalati világuk akkor érvényes horizontjába. Talán, tehetjük hozzá, hiszen ez inkább csak közvetett támpont a múltbéli mentális horizontok feltárásához. Felvethető természetesen az is, hogy a hallgatás mögött szándékosság vagy tudatos elfojtásra irányuló igyekezet is megbújhat, amely eredhet szemérmességből éppúgy, mint vallási dogmák hatásából, vagy egyszerűen csak az akkor és ott mérvadó konvenciókból, melyek szerepe döntő a mentális struktúrák alakításában. [7] Ha így értékeljük a naplóbejegyzések olykor feltűnő hiányait, e negatívumokat pozitív adatokként kezelve talán elkerülhető lesz az a gyakori történészi elvárás, hogy saját érzelmi reakcióinkat, értelmi belátásainkat kérjük számon elmúlt korok embereitől.
      Nem az a célunk, hogy a Csorba család naplóját mindenre kiterjedően elemezzük, és a benne rejlő összes lehetséges vizsgálati szempontot szemügyre vegyük. Most csupán arra vagyunk kíváncsiak, hogy ez az alsó-középosztálybeli budapesti (pesti!) fiatal házaspár hogyan észlelte az 1870-es évek elején-derekán a város, a nagyvárosiasodó Budapest világát, hogyan rendezte be abban a maga életét, mit vett észre környezetéből, mit tartott fontosnak megtapasztalni, a naplóban belőle tovább adni, hogyan használta mindennapi élete során a várost, s hogy végül mi következett számára az itt lakás, az itt dolgozás puszta tényéből. Egy szó mint száz, arra keressük a választ, hogy mit jelentett budapestinek lenni a kortársak számára.

      Mi a hétköznap, mi az ünnep?
      A mindennapok hétköznapokra és ünnepekre tagolódása a múltban is szorosan következett a munkával, illetve a munka nélkül eltöltött idő fogalmából. Az ünnep lényegét éppen az adta, hogy a dolgos hétköznapoknak volt ellentéte. Közismert azonban, hogy a hétköznapok és az ünnepek egymást váltó ritmusa koronként és kultúránként más és más, s abban is szembetűnőek az eltérések, hogy a kettő hogyan aránylik egymáshoz. De vajon mi az idő fogalma az 1870-es évek budapesti hivatalnok-világában, miként „osztják” fel e középosztályi családokban az év napjait hétköznapokra és ünnepekre?
      Meglepő tényre derül fény: az ünnepek úgyszólván eltűnnek családunk életéből, ha ünnepen azokat a kitüntetett alkalmakat értjük, amikor időlegesen életbe lép a munkavégzés tilalma. Ami, természetesen, a férfi életbeosztásából derül ki, hiszen ő az egyedüli kereső: 1873-tól a Királyi Ügyészség alacsony beosztású tisztviselője; emellett látogatja az egyetemet. Az eltartott, az otthon világában élő-tevékenykedő Eszter számára tehát némileg mást jelentenek a napok az azokat kitöltő munka szempontjából is.
      Ne gondoljuk azonban, hogy a munkavégzésnek mint a hétköznapokat az ünnepnapoktól elválasztó ismérvnek az érvénytelenné válása Csorba Géza esetében egyenlő az idő teljes homogenizálásával. Pusztán csak arról van szó, hogy a hétköznapok és a kereső munkán kívül töltött (ünnep-) napok manapság megszokott standard váltakozása hiányzott a korban, így a Csorba család esetében is. Nekik a vasárnap vagy a hétvége semmiben sem tért el a hét közbeni napok sorától, s a ténylegesen ünnepként számon tartott napokon sem hatott szentségtörésként a munkás hétköznapokra jellemző tevékenységek folytatása. Ugyanakkor a szürke hétköznapokat sem hatotta át oly mértékben a munkavégzés ethosza, mint manapság: a férj gyakran maradt ki egész délutánokra, hogy feleségével közösen „ünnepi” módra töltse a nap egy részét (kirándulások, vendéglők és kávéházak látogatása). Amint az egyik bejegyzés árulkodóan vallja: Géza „hivatalba ment, s nekem azt mondá, gondoljam meg, hová menjünk d.u.” (102). Vagy máshol: „Elmentem hivatalba, hol számítva arra, hogy délután nem jövök be, ugyancsak nekifogtam a munkának!”(152).
      Ez a fölöttébb lazának tetsző munkarend arra a mentalitásra jellemző, amely még nem ismeri vagy vonakodik magáévá tenni a rendszeres napi munkaidő fogalmát. Csorba Géza így vall munkával kapcsolatos felfogásáról. „A hivatalok rendezését, ha reám bíznák valaha: úgy én az órák pontos, de munkátlan, pipaszó melletti betöltését nem helyezném a munkás serénység elé, mely 2-3 óra alatt többet végez, s magának is használ. Mindenkinek ki kellene szabni a munkát, mennyiségre, ki kellene jelölni munkakörét”(152). Ám az is bizonyos, hogy Csorba munkamorálja nem mindenben egyezett a hivatali munkavégzés korabeli normáival, hiszen közvetve arról is tudomást szerzünk, hogy nem tartották szorgalmas hivatalnoknak.
      Ha ilyen mértékben összeolvadnak, egymással keverednek a hétköznapok és az ünnepek, kérdés, hogy melyek azok a rendkívüli napok, amelyek státusa mégiscsak magasabb, mint a szürke és munkával töltött hétköznapoké?
      A napló alapján 44 ilyen nap azonosítható, azaz minden tizedik dokumentált nap sorolható ebbe a kategóriába. Az ilyen napokat a bejegyzések azzal is jelzik, hogy mintegy megcímkézik őket. A dátum után ilyen és ehhez hasonló bejegyzések olvashatók: „Pünkösd hétfő”, vagy „Géza névnapja”. Néha azonban csak az utal a nem közönséges hétköznapra, hogy a naplóíró így kezdi a bejegyzést: „Nevezetes nap”, vagy „E nap nagy ünnep.”
      Az ünnepként tisztelt napok három típusát különböztethetjük meg: e napok háromnegyede vallási eredetű, egyötöde családi eseményhez kötődő alkalom, végül három napot határozott meg valamilyen nemzeti évforduló vagy politikai esemény. A Táncsics családban magától értetődő március 15. kivételes volta, jóllehet nem munkaszüneti nap a forradalom évfordulója. Minden év március 15-én, vagy az olyan egyszeri alkalmakkor, mint amilyen Deák Ferenc temetése 1876. február 3-án, a Csorba család szokás szerint valamilyen nyilvános rituális tömegeseményen vesz részt, így tölti a napot. 1874. március idusán Csorba Géza a jogászok és a műegyetemi hallgatók közös emlékező gyűlésén vesz részt a József Ipartanodában (a Lónyay utcában), melyen előzetesen még beszédet is kívánt tartani (ettől azonban később elállt: „a beszédet jobbnak látta nem olvasni fel” [151]). A következő év ugyanezen napján Csorbáék Táncsics Mihályt kísérik el a Hungária étterembe, ahová Táncsicsot a „szabadelvű 48-as párt” (342) által rendezett díszvacsorára hívták meg.
      Azok a napok, melyeknek valamely családi esemény kölcsönzött különleges, mondhatni ünnepi jelleget, a férj és a feleség, valamint a szülők valamelyikének születés- és névnapjai voltak. S természetesen e napok közé sorolódott az is, amelyen Csorba Géza végre kézhez kapta az oly nagyon vágyott ügyvédi diplomát. Ezeket a napokat a család rendszerint a családi intimitás körülményei között töltötte, úgy, hogy gyakorta az egyik vagy a másik szülői család ebéd- vagy vacsoratársaságát élvezte.
      A nem közönséges napok zöme mégis a vallási kalendáriumot követte. Ezeknek a napoknak aszerint különböztethető meg több alkategóriája, hogy hogyan és főként kikkel együtt töltötték e napokon az időt. Az egyik típust alkotta a karácsony és a húsvét. Az ilyen több napra áthúzódó ünnepeknek szinte szabályszerű a viselkedési repertoárja. A nők ilyenkor keresték fel a templomot, máskor úgyszólván soha, hiszen, mint Csorba egyszer megjegyezte: „sem én, sem feleségem nem vagyunk elég vallásosak” (157), így templomba sem jártak rendszeresen. Nem múlhatott el továbbá a húsvét és a karácsony anélkül, hogy ne a szülők egyikével vagy másikával együtt ebédeljenek (esetleg vacsorázzanak) otthoni környezetben. Rendszeres volt a vendégjárás is: hol hozzájuk érkeztek látogatók, hol ők mentek a rokoni körön kívüli családokhoz vendégségbe. Végül a húsvét hétfőt többnyire a legteljesebb városi nyilvánosság terében volt szokás eltölteni, ám a férj e közben sem feledkezett meg hivatali teendőiről! 1875 húsvét vasárnapjáról szól a bejegyzés: „siettem a hivatalba, hol, mert kívülem alig volt más, sok dolgom volt délig” (274). De másnap is megfordult Csorba a munkahelyén, hogy azután a délutánt feleségestül a kötetlen szociabilitásnak szentelhesse. 1874 húsvét hétfőjén például az ebédet követően Csorbáék felültek egy józsefvárosi kocsira. „A Koronázási dombnál (a mai Roosevelt téren - Gy. G.) szálltunk le a kocsiról s a corsóra mentünk s onnan le az osztr(ák) gőzhajóállomáshoz... (A) Dunaparton sétálánk, hol igen sokan járkáltak... (Később) jöttünk visszafelé s a Régiposta utcán bejöttünk az Úri utcára (ma Petőfi Sándor utca - Gy. G.), vártunk kocsit, de nem jött...”, majd hazamentek (165). A rákövetkező év húsvét hétfőjén a náluk vendégeskedő barátnővel a „szomszéd sörházba” mentek át, ahol, mint a naplóban olvasható, öt pohár sört s néhány sóskiflit fogyasztottak (275). Végül 1876-ban e napon „ebéd után... kimentünk a Duna mellé, de félvén az esőtől, visszafordultunk s Micsekhez (kávéház a Bástya utcában - Gy. G.) mentünk be lapokat olvasni.” (348-349).
      A vallási eredetű ünnepnapok külön fajtáját képezték a halottkultusz által megkövetelt rituális temetőlátogatások minden év november elsején, „Mindenszentekkor”, és másnap, „Halottak napján”.
      Utolsóként említhetők azok a szintén külön megjelölt vallási ünnepek, amelyek a hétköznapokhoz mérten több lehetőséget adtak a rutinszerű életvitel megszakítására. E napokon a nyilvános társas élet, a városban adódó szociabilitás különböző formáiban való részvétel a legjellemzőbb időtöltés. 1874 „Piros pünkösd napja” például a pesti Duna-parton találja a Csorba családot: azért zarándokolnak el az akkor még kieső helynek számító északi városrészbe, a mai Szent István körút magasságába, hogy megtekintsék a pesti evezős-egyesületek egésznapos, bécsi versenyzők bevonásával megtartott, hagyományos tavaszi evezősversenyét. [8] Június 4-én, vagyis „Úrnapján” a Városligetbe rándultak ki, augusztus 20-án, „Szent István napján” a Váci utcai Muzsik vendéglőben vacsoráztak, a következő év augusztus 15-én, „Boldogasszony napján” újfent a Városliget volt a célállomás, szeptember 8-án, vagyis „Kisasszony napján” viszont vendégeket fogadtak a lakásukban, mint ahogy 1876. március elsején, „Hamvazószerdán” is. E korántsem teljes felsorolás mutatja: a vallási eredetű ünnepeket Csorbáék többnyire a kötetlen és házon kívüli szociabilitás kiélvezésére használták fel. Ezek a napok tehát olyasféle szerepet tölthettek be, mint újabban a szombatok és vasárnapok a legtöbb család életében.

      A város mint színpadi látványosság
      A várost, kivált a nagyvárost lakói különbözőképpen érzékelik, a róla nyert benyomások igencsak széles skálán helyezkednek el. Ennek oka a város roppant térbeli kiterjedése és társadalmi sokrétűsége. A kívülállónak vagy az utókornak a városról alkotott fogalma maga is elüt a „bennszülöttek” mégoly differenciált szubjektív képzeteitől. A város térképe ezért sok-sok mentális térképet rejt magában. E mentális térképek, a bennszülöttek esetében, az egyéni és közösségi térhasználat szabályait követik, és kifejeződik bennük, hogy az egyes városi szubkultúrák a városi tér mely pontjaihoz kötődnek közvetlenül vagy szorosabban, s miről szereznek empirikus tapasztalatokat. A lak- és munkahelynek vagy a szabadidő eltöltésére használt nyilvános tereknek az egyén és a család napi élete során egybeszerveződő, egymásba integrált topográfiájából épül fel a város mentális rendszere, a megannyi egyéni mikrotér kombinációjából így alkotható meg a mentális térképek sorozata. [9]
      A mentális térképek minden relativizmusa ellenére is létezik azonban valami közös a városlakók tapasztalati világában. Ilyen szinte mindenkit összekötő élményanyaggal szolgálnak a várost mint egészet szimbolizáló tárgyi elemekről (térformákról, objektumokról) nyert élmények; nélkülük nem lehetséges a városi identitás érvényes kialakítása, mivel a nekik tulajdonított jelentés szerint bennük ölt testet a város fizikailag érzékelhető és átélhető (érzelmi rezonanciákat keltő) saját külön világa. Ezért tűnik indokoltnak megvizsgálni az 1870-es évek Budapestjét abból a szempontból, hogy melyek azok a térbeli pontok, építészeti-városképi elemek vagy a városi nyilvános térben mint afféle színpadon zajló, a köz figyelmét felkeltő események, melyek lakói szemében magát a várost reprezentálják, ennélfogva képesek Budapest-identitást nyújtani. Ami egyúttal rámutat arra is, hogy mi szorul ki a figyelem köréből, milyen társadalmi és térbeli pontok válnak kulturálisan marginalizálttá, olyanná tehát, melyre nem irányul különösebb érdeklődés, s melyről jószerivel nincs is empirikus tudása a kortársaknak.
      A Csorba család, naplója írásának időszakában, többnyire Táncsics Mihály Tömő utcai házában, az akkortájt majdnem külvárosnak számító Józsefvárosban lakott, s csak néhány hónapot töltött egy belvárosi, Váci (akkor Lipót) utcai bérlakásban. Pesti lakosként számukra nem mindennapi eseményt jelentett, ha nagy néha átruccantak Budára. Vagy azért, mert egész napos kirándulást tettek a Svábhegyre, vagy családot látogattak, vagy egész egyszerűen a várost nézték. Ilyenkor felváltva használták a propellert és a Lánchidat. Élményeiket az éppen csak egységessé váló fővárosról ezért túlnyomórészt Pest adta, a pesti oldalról kialakuló kép jelentette számukra Budapestet. Ez a kép a dinamikus, a folyton épülő és nagyvárosiasodó Budapest élményéből született; a budapesti identitás tapasztalati megerősítését a mindenkori új gyors befogadása, az egyre imponálóbb urbanitás mohó domesztikálása adta. Ez a késztetés munkál a nyilvánvaló érdeklődés mögött, mellyel Csorbáék a város új épületei, műszaki létesítményei felé fordultak. Ha a város tapasztalati univerzuma, mentális fogalma abból tevődik össze, amit a „bennszülöttek” számon tartanak, figyelmükkel kitüntetnek vagy amit használnak belőle, a percepció tárgyának leltárszerű számbavétele segítségünkre lehet a mentális térkép megszerkesztésében. S éppen erre nyílik mód az e tekintetben módfelett adatgazdag Csorba-napló alapján.
      1873 tavaszáról való a bejegyzés, mely szerint: „A Lipót utcában megnéztük az Új Városházát” (27), melyet ekkor, tegyük gyorsan hozzá, még építenek, s majd csak mintegy két év múlva fejeznek be. 1874 januárjában, olvassuk, „melegen felöltözve útnak indulánk a lóvonatú kocsin a városba (sic!). [10] Az Erzsébet téri kioszkot megszemlélve átmentünk a Dorottya utcára” (130). A Hauszmann Alajos által tervezett, utóbb elpusztult épület alig néhány hónappal előbb készült el. De gyorsan reagálnak a Petőfi utcai Főpostára is, melyről megjegyzik: „nagyszerű épület” (143). Néhány héttel későbbről való a bejegyzés: „Elmentünk a szép Vámházig” (155), vagyis az Ybl Miklós tervezte, akkor még éppen épített neoreneszánsz palotaépületig. 1875 márciusában azon nyomban felkerekednek a frissen elkészült Városháza („nagyon szép”) épületének tüzetes megtekintésére (268). Két hónappal később Soroksár felé veszi útját a házaspár. „Együtt mentünk a Viola utcán ki a Duna mellé, (ahol) ... a vasúti hidat néztük meg. Innen a vágóhídhoz mentünk megkérdezni, mikor lehet bemenni. Akár most is, mondá (az) egyik őr. Na jó, akkor menjünk be; egy szolga vezetett minket... Megmutogatott mindent; az istállókat, vágóhidat, próbavágóhidat - ez különösen igen díszes - stb. Borravaló adás után eljövénk” (280-281). A Budapesti Marhavágóhíd maga is egészen új építmény, 1872 nyarára készült el. [11]
      A minden új objektum azonnali tapasztalati birtokbavételére irányuló törekvés a Margit híd átadási ceremóniáján való részvételükkel igazolható talán a legteljesebben. „Gyulával (Csorba Géza öccse - Gy. G.) lóvonatún mentünk az államvaspályáig (a későbbi Nyugati pályaudvarig - Gy. G.) ... Mentünk a Margit hídig... rengeteg hosszú ideig álltunk ott, anélkül, hogy valamit láthattunk volna, míg végre 1 órakor szabad volt a hídra mennünk; pompás, remek híd, nagyszerűen szép: közepéig mentünk s onnan a másik felén visszajövénk” (351). Nemcsak az új híd, hanem a lassan végig kiépülő Sugár (majd Andrássy) út is elragadtatást vált ki Csorbáékból. Egy nyári napon, a Városligetből jövet veszik tüzetesebben is szemügyre a Sugár utat, s élményeiket így kommentálják: „óh mi pompás, nagyszerű az” (374). Néhány hónap múlva a még csak épülő Nyugati pályaudvarhoz zarándokolnak el: „Kimentünk a kétszív utcai vasúti hídra s az új indóházat megnéztük” (380).
      Nem kizárólag középületek kerülnek érdeklődésük körébe, hanem érdekesebb bérpaloták is. Az 1873. évi egyik belvárosi sétájukról írt naplórészletben olvasható futó megjegyzésük a Színház (ma Vörösmarty) téren akkortájt elkészült Haas-palotáról. Vagy más alkalommal: „Útközben benéztünk a Bucsánszky-féle ház lépcsőtornácába, mely gyönyörű magyar ősidőkbeli festményekkel van feldíszítve” (264). Az 1874 májusi sétájukról szóló beszámoló pedig különösen becses forrás: ebben nemcsak felsorolják mindazt, amit útközben láttak, de élményeik hatására Budapest-képükről is vallanak. „A Mária utcán mentünk végig a Bodza térre, s azután át az Akácfa utcára, hol egy gyönyörű házat láttunk, mely belülről remek szobrokkal volt ékesítve. Pompás ház, a Szandház szobrász testvéreké. Kiérve a Terézvárosi templomhoz, láttuk az iskolaépületet, olyan tornyosforma, mint a Stein-ház. A Király utcában megnéztük a majd 2 millióba került Dobler-féle házat, mely a volt Bácskai-udvar helyén épült. Ez is remek épület..., (később) mentünk megnézni a Sugár úton az 5 új házat... Gyönyörű paloták. Láttuk s néztük az Octogont is. 4 ház, azazhogy nagyszerű, pompás 4 palota az 8 szöget képezve...”. Az új, a nagyvárosi küllemű Budapesttel teljes egészében azonosuló, a maga identitását ehhez kötő budapesti polgár városképéről kifejezően árulkodik a beszámoló e részét lezáró kijelentés: „Óh mily fenséges szép lesz 5-6 év múlva ez a Budapest” (172). A „pompás ház”, a „remek épület”, a „gyönyörű paloták” sugallta lelkesültség s városapológia akkor érzékelhető a maga valódi jelentőségében, ha szembeállítjuk vele a Csorba házaspárnak ugyanezen a sétán szerzett élményeit a város számukra kulturálisan marginalizált mikrovilágainak egyikéről, a terézvárosi zsidónegyedről. Az Oktogonról „kimentünk a Hermina (a mai Opera helyén volt - Gy. G.) térre, a zsidófészekbe. Jaj! mennyi zsidó volt ott. Átmenvén e téren, egy utcában Duna fürdőt láttuk meg. Csinos helyiség, de kár, hogy ott van, ahol van..., mendegéltünk a 3 dob (a mai Dob - Gy. G.) utcában, hol egy igen szép hotel épült; nem tudom ugyan, ki fog oda szállani, hacsak a zsidók nem. E hotel mellett mindjárt egy más 3 emeletes gyönyörű épület van. Kár ebbe a ronda kis utcába” (172-173).
      Ez a szociálisan számukra teljesen idegen, etnikai mássága folytán domesztikálhatatlan szubkultúra és városi környezet nem könnyen egyeztethető össze a Csorbáék által imagináriusan konstruált Budapesttel. A köztük mélyülő szakadékot mi sem mutatja jobban, mint a kettő helyenkénti keveredése miatti megrökönyödésük, az a fölötti bosszankodás, hogy a kulturálisan marginalizált belső-terézvárosi utcákban is meg-megjelenik valami az igazi Budapestből; valami, aminek máshol lenne a helye.
      A szubjektív elfogultság, amely közvetlenül a város mentális térképéből fakad, egy az előbbitől merőben elütő példán is szemléltethető. Ha a marginalizált szféra csak mintegy értékén alul kap elismerést az első tapasztalat eredményeképpen, az ismert és sajátnak tekintett városi tér, amilyen a lakóhely és szűkebb környezete, a kelleténél kedvezőbb megítélésben részesülhet. A terézvárosi zsidónegyednél aligha „reprezentatívabb”, semmivel sem nagyvárosiasabb küllemű Józsefváros egyik, lakásukhoz közeli utcájáról, a mai Leonardo utcáról szólva írják: „Megnéztük a privilegiálttá lett Óriás utcát is, mely olyan volt, mint a rongyokba burkolt, de szép testű leányka, mielőtt valamely főúr maitresse-évé vált” (158).
      Az épületek, tárgyi objektumok mellett a város nyilvános terében zajló „események”, a Budapest utcai színpadán előadott nyilvános „színjátékok” legalább annyira magukra vonják a nagyvárosi ember figyelmét, mint amennyire fontos szerepet töltenek be a város tapasztalati átélésében. Ezeket az „eseményeket” többféle csoportba sorolhatjuk. Egyik csoportjukat a városra kivált jellemző természeti csapások alkotják, nevezetesen a tűzvész és az árvíz. Mind a kettő mély nyomokat hagy a városok lakóiban, olyan kollektív élményt szolgáltatva ezzel számukra, amely egyszerre hat fenyegetésként és a hétköznapok unalmát száműző izgalomként.
      A tűz ambivalens hatása, hogy miközben folytonos fenyegetést jelent a fizikai létre, látványként is élvezetet nyújt, könnyen dokumentálható a napló révén. Csorbáék szinte sohasem mulasztják el, hogy regisztrálják, sőt közvetlenül meg is tapasztalják a tűzeseteket. Ha nem áll módjukban közelről megszemlélni a tüzet, akkor előbb vagy utóbb szerét ejtik, hogy legalább azt lássák, amit elpusztított. „Eszterrel a Ferencvárost átsétálva a Duna-partra mentünk. Megnéztük a leégett Kartonfonodát is” (148). Vagy „elindulánk, a Sörfőző utcán át az Üllői útra siettünk, hol lóvonatú kocsira ültünk. Ezen mentünk az államvaspályáig. Itt leszállva az Újvilág mellett mentünk ki a Duna-partra. Itt láttuk a leégett Haggenmacher-féle gőzmalmot” (175).
      Az élményt maradéktalanul mégiscsak a tűz látványa, annak átélése biztosítja, mely ambivalens érzelmeket vált ki a kortársakból: egyszerre kelt félelmet és szolgál esztétikai élvezettel. Például: „egyszer csak kihív a mama, hogy nézzem meg a tüzet, hívtam Gézát is, ki végre ki is jött, majd szabad szemmel majd távcsőn néztük, valószínűleg erdőégés volt” (147). Igen tanulságos a következő bejegyzés. „Egyszer csak bejő a Gyula, hogy menjünk ki, tűzijátékot (sic!) látunk. Szaladunk ki. Hát nem messzire onnét a Józsefvárosban akkor gyulladt ki egy ház. Még nem is kongattak. Borzasztóan szép látvány volt, amint a kitörő sűrű füstfelhő csalta maga után az óriási lángoszlopokat... Jó sokáig néztük e borzadályos jelenetet a magasból” (169-170 - az én kiemelésem). Néhány hónappal később esik újra szó egy józsefvárosi tűzről, s arról, hogy Táncsics és Csorbáék hanyat-homlok siettek haza a saját házuk veszélyeztetettsége miatt (201-202). Egy héttel ezt követően azonban már csak a puszta kíváncsiság hajtja őket a tűz közelébe. „Mamáéktól eljőve tüzet kiabáltak. Brr! Égett a Gyufa gyár körül. Miután tőlünk nem volt messzire, tehát hazasiettem... Elmentem a tűzhöz” (206).
      A Duna a másik természeti veszélyforrás, s a vele kapcsolatos attitűdről azért is jó dokumentum a napló, mert 1876 telén jeges árvíz sújtotta Budapestet és az egyéb Duna melletti helységeket. 1876 utolsó hetében Csorba Géza több időt töltött a folyó aggódó szemlélésével, mint hivatali munkájával. Az ezekre a napokra fényt vető egyik bejegyzést idézem: „reggeli után Géza kiment a Dunát megnézni, s azt mondá, ha veszély mutatkozik, hazajön, ha pedig nem: akkor hivatalba megy... Ebéd után elmondá Géza, hol volt: t. i. Budán, a Vízi-, a Rácvárosban és a Várban” (336). Csorbáék nagy izgalmát a folyó áradása miatt, amely az éjszakáikat is nappallá tette, csak fokozta, hogy ebben az időben a Lipót utcában laktak, a folyó esetleges kiöntése tehát közvetlenül fenyegette otthonukat.
      A nyilvánosságot vonzó „események” további csoportját képezik a sűrű dísztemetések. A kora újkori barokk temetési ceremóniák [12] éledtek újjá a kiegyezés utáni években és évtizedekben. A mártírhalált halt első miniszterelnök, Batthyány újratemetése volt a sorban az első, Deák Ferenc 1876-ban bekövetkezett halála adott módot másodikként egy efféle ünnepi rituálé budapesti megrendezésére. A farsangi idény elején sorra került dísztemetés, mint Lakner Judit érzékletesen kommentálja a történteket, „kárpótolta a közönséget a kimaradó farsangi mulatságokért, az elmaradt színházi előadásokért, az elhalasztott bölcsészbálért, korcsolyabálért, az izraelita nőegylet jótékonysági báljáért, a vasúti és gőzhajózási klub báljáért. A Borsszem Jankón sem lehetett nevetni, iskolába, boltba, hivatalokba, bíróságra nem lehetett menni - ott volt viszont a temetés”. [13]
      Deák temetése Csorbáék számára is nem afféle mindennapi esemény, amelyet az e napokról írt feljegyzések címe is mutat. Január 29-én és a következő napon például a dátumot követően ez olvasható: „Deák Ferenc halva!”. Deák halála napjától temetése napjáig Csorbáék szinte minden figyelmét a halál és a készülő temetési ceremónia köti le, ez utóbbira mintegy fölkészülnek, ráhangolódnak az eseményre. Január 29-én írja Csorba Géza a naplóba. „Hoztam két esti lapot, mikhez csak alig jutottam már hozzá. Vacsora után olvastuk az esti lapokból a Deák betegeskedésére vonatkozó részletes adatokat” (325). Nemcsak a sajtó olvasása útján szerezhető tudásra, de az esemény közvetlen átélésére is már előzetesen mód nyílik. Január 30-án így telik a házaspár délutánja. „Géza felolvasá a hivatalban készített, Deákot dicsőítő két versét; mindkettő szép, de szebb az epigramm. Rövid ideig még olvasgatánk, majd elmentünk be a városba, a gyászlobogókat megnézni” (326). Másnap „együtt begyalogoltunk az Akadémiáig... Valahogy befurakodtunk Deák Ferenc ravatalához. A ravatalt hosszú léptekkel körüljárva fájdalmasan gyönyörködtünk a szomorúan pompás feldíszítésben és az általános részvét, vonzó rokonérzet szemléletében”. A látvány tehát, miközben fokozta a Csorba házaspár megrendültségét, esztétikai élvezetet is kiváltott belőlük. Talán éppen érzelmi állapotuk ilyen ambivalens jellege miatt érezhettek némi zavart, legalábbis ezt sejteti Géza megjegyzése: „Vegyes érzelmekkel eltelve jöttünk ki a mellékajtón” (326).
      S elérkezik végül a nagy nap, melyet a február 3-i bejegyzés így címkéz: „Deák Ferenc temetése d. e. 11-d. u. 3 óráig”. A ceremóniáról olvasható hosszadalmas napló-beszámoló számunkra érdekes része azt tükrözi, hogy Csorbáék az eseményekből mit és hogyan észleltek. A „Kerepesi úti boulevard-ra mentünk” (327), kezdődik a krónika; a továbbiakban elsőként arról olvasunk, hogy miként igyekeztek minél jobb helyet találni maguknak a díszmenetet megszemlélendő. Magáról az eseményről szóló élményeik két téma körül kristályosodnak ki. Az első a tömeggel zsúfolt és az alkalomhoz illően feldíszített Budapesttel kapcsolatos, mondhatnánk tehát: szemlélődésük élményét a „színházi” publikum és a díszletek biztosították. „Az ablakok kezdtek már benépesülni; a gyászlobogók lengtek, a gyászdíszítések igen jól vették ki magukat; a nagy nézőközönség a katonasorfal mögött húzódott meg; az állványok, lajtorják, fák vasrácsai, a háztetők megteltek nézőkkel, illetve még csak kíváncsi, türelmetlen fagyos (fázó - Gy. G.) közönséggel” (328). Majd megkezdődik az „előadás”, maga a temetési rituálé, s ez adja a beszámoló második témáját. Amit nemcsak azért nem idézek részletesen, mert egyszerű felsorolásból áll, hanem azért sem, mert a beszámoló csak részben nyugszik Csorbáék közvetlen tapasztalatain. Erre utalnak az ilyen árulkodó bejegyzések, mint: „Mi, előre sietve egy mellékúton, a Kerepesi úton ismét láttuk a menet egy részét”; és főként a következő bejegyzés: „mivel Eszter különösen megfázott, siettünk Balázsyékhoz felmelegedni. Amint megtudtuk, a temetési gyászpompa 3 óra tájban végződött” (328 - az én kiemeléseim).
      Deák barokkos pompával koreografált temetése és azok a dísztemetések, melyek a dualizmus későbbi évtizedeiben követték, úgy hatottak a ceremóniák szemlélőire, mint egy-egy különlegesen nagyszabású nyilvános színházi előadás, sőt, a városon kifejezetten karneváli atmoszféra lett úrrá ezekben az órákban. „A mamáékhoz átmenve, összegzik Csorbáék a nap élményeit, részleteket beszéltünk a soha nem látott nagyszerű, pompás temetési szertartásról, főleg a menet gazdag látványosságáról. Átfázva, elfáradva testben és a behatások nagymérvűsége miatt lélekben is - jólesett lefeküdnünk” (329 - az én kiemeléseim).
      Nem tekintve a családon, a szűkebb ismeretségi körön belüli haláleseteket követő, merőben más jellegű temetéseket, a Csorba család még egy dísztemetésen vett részt azokban az években, amelyekről a napló tudósít. 1876. augusztus 1-jén egy a Táncsics családdal feltehetően közelebbi kapcsolatban állt tudós akadémikus dísztemetéséről van szó. Az erről szóló naplóbejegyzés újfent megerősíti azt a képet, melyet az ilyen „események” fogadtatásáról a Deák-temetés kapcsán igyekeztünk festeni. Mint a naplóban olvashatjuk, „elmentünk a Kerepesi útra, hol Székács gyászkíséretéhez csatlakozánk; roppant sokan voltak, a temetés igen nagyszerű volt. Gyalog mentünk ki a temetőbe, hol közel jutottunk a sírhoz; a remek gyászbeszédek után széjjeltéptek egy-két koszorút, s abból nekünk is jutott egy csomó” (372-373 - az én kiemeléseim). Olyan ez, mintha egy színházi estéről szóló beszámolót olvasnánk.
      A város színpadként használt nyilvános terében „előadott” látványosságok további külön osztályába sorolhatók a közösségeket reprezentáló rituálék. Ezek sorából elsőként említhetjük a középkori városi hagyományokból fennmaradt nyilvános szakmai-korporatív karneváli ceremóniákat, amelyek rendszerint egy-egy védő- és oltalmazó szent tiszteletével függnek össze. Csorbáéknak, a napló tükrében, egyetlen ilyen, foglalkozást reprezentáló rituálé - igaz, két alkalommal ismétlődő - megtapasztalására mutatkozott igénye, legalábbis erről maradt fenn bejegyzés. Ez pedig a halászok, a hajósok Nepomuki Szent János tiszteletére rendezett látványos ünnepe, amely Duna-parti lampionos és ágyúlövésekkel kísért felvonulásban csúcsosodott ki. 1873. május 15-éről szól az alábbi bejegyzés: „vacsora után bementünk a Nepomuk tiszteletére rendezni hitt víziünnepély megszemlélésére”, ami azonban, nagy sajnálatukra, elmaradt (33). Két évvel később sem járt a házaspár sokkal szerencsésebben. „Kimentünk a Duna-partra, hogy bámulhassuk a hajósok által Szt. János tiszteletére rendezendő tűzijátékot; de... hiába várakoztunk, üldögéltünk a kőparton; nem volt semmi látvány” (283).
      Szintén vissza-visszatérő nyilvános esemény az egyes fő vallási ünnepekhez, a húsvéthoz, a pünkösdhöz vagy a karácsonyhoz tartozó nyilvános ceremóniák világa. 1876. április 15-éről, Nagyszombatról szól a bejegyzés: „elmentünk... a körmenetet megnézendő” (363). Természetesen a búcsú sem maradt ki ebből a repertoárból „Kimentünk a mamáékhoz (Táncsics Mihályékhoz - Gy. G.), illetőleg előbb a józsefvárosi búcsút néztük meg a Templom (ma Horváth Mihály - Gy. G.) téren, volt látnivaló elég” (278). A korabeli pesti búcsúk, s ez magyarázat lehet a naplóban említett sok látnivalóra, a karneváli szabadosság jegyében zajlottak. Egy 1877-ben kibocsátott rendőrfőkapitányi hirdetményt idézve: „Több éven át tapasztaltatott, hogy búcsú alkalmával, különösen a Terézvárosban némelyek az utczákon és udvarokban pisztolyokkal lövöldöznek, és tűzijátékokat rögtönöznek”, melyet a rendőrség ez után a legszigorúbban megtilt és üldöz. [14]
      Hasonló színházi eseményként funkcionált a korabeli Budapest polgárainak élményvilágában az olyan nem mindennapi nyilvános politikai reprezentáció, mint a Ferenc József uralkodásának 25. évfordulójára szervezett ünnepség, egy pártpolitikai fejlemény, vagy utcai politikai demonstráció. 1873 novemberében az uralkodó tiszteletére rendezett nyilvános ünnepségekhez mintegy díszletként szolgál az éppen ezekben a hetekben egységesülő Budapest. A nem mindennapi látványosság Csorbáékat is magával ragadja, s legyőzi az ünnep politikai tartalmával kapcsolatos, a naplóban ugyan nem jelzett, de a Táncsics családban elvárható ellenérzéseiket. „Elhatároztuk, hogy este megnézzük a kivilágítást... Kocsira ültünk s a Hatvani utcánál leszálltunk. A színház igen nagyszerűen volt világítva (a Nemzeti Színházban ezen az estén díszelőadást tartottak - Gy. G.). Elmentünk a Hatvani-Úri utcán, Kr(istóf) téren, Váci utcán, Színház téren, hol a Haas-ház áll - Dorottya utcán, Lánchíd téren, hol a Ki(rály) domb (áll) - fényesek voltak stb. Jöttek Őfelségeik... Éljenek... Hazajővén a vacsora alatt elmondtuk, hogy mit láttunk, melyik utca s mely épületek voltak jobban, fényesebben kivilágítva stb” (121). De nem mulasztják el, hogy néhány nappal később a császár hatalomra kerülésének 25 éves jubileumi ünnepségeit is megtekintsék: „elmentünk sétálni, hogy a nagy takarodót meghalljuk és lássuk” (123).
      Merőben más természetű, aktuálpolitikai fejleményeket érintő és nyilvános rituálé formáját öltő események szintúgy bekerülnek Csorbáék látókörébe. Az első alkalom 1875. március 5-e, a néhány nappal azelőtt nyélbe ütött pártfúzió, valójában a Szabadelvű Párt létrejöttének „örömére” rendezett parádé. Vacsora után, szól a napló, „elsiettünk a fáklyásmenetet megnézendő: a Szerb utcán kiérve éppen arra mentek; hamar utánuk; roppant hosszú menet volt, a zenét nem is hallottuk, oly messze volt már” (268-269). S folytatódik tovább a ceremónia részletes leírása. Hasonlóan szenvtelen, reflektálatlan beszámolót ír Eszter az 1876. április 28-i nagyszabású utcai tüntetésről. Tisza Kálmán Béccsel szembeni gazdasági engedékenysége váltotta ki az egyetemisták által szervezett, az ő tömeges részvételükkel zajló demonstrációt. [15] Csorbáék számára, a naplóban foglaltakra hagyatkozva, ez az esemény is olyan, mint a többi, látványosságul szolgáló nyilvános „előadás”. De lássuk, Eszter beszámolója szerint mit és hogyan éltek át az eseményből: „itthon vacsora, azután elmentünk 3-an a Kálvin térre, hol már az egyetemi ifjúság összecsoportosult. 8 óra helyett 3/4 9-kor indult meg a fáklyásmenet; minket úgy odaszorítottak a Kecskeméti utca sarkához, hogy már azt hittük, agyonnyomnak, nem menekülünk meg élve; ... ritkulván kissé a tömeg, mi is elindulánk utánuk... Utcáról utcára menve felértünk egészen a Fürdő utca sarkáig; a Szabadelvű Club előtt tartott beszédekből nem értettünk semmit, tehát hátrahúzódánk az Erzsébet térig, s ott azután előttünk vonult el a menet, s mi meg utánuk jöttünk a Múzeum utcába a függetlenségi kör elé, hol Madarász jogász, Simonyi Ernő, Mocsáry stb. beszéltek” (350-351).
      A két politikai „színielőadás” nem tűnik többnek Csorba Géza és Táncsics Eszter számára afféle karneváli mulatságnál, amely a tömegben való feloldódás és a látványosság biztosította élményekkel ajándékozza meg őket. Nemcsak az sugallja következtetésünket, hogy a napló írói feltűnően tartózkodnak minden személyes véleménytől, értékelő kommentártól; ez lehetne akár az evidenciáknak gyakorta kijáró hallgatás következménye is. Ám az a mód, ahogyan az események egyik vagy másik oldala hangsúlyt kap, és vele szemben háttérbe szorul például a politikai esemény tartalmi vonatkozása, mindenképpen jelzésként értékelhető. Az egyetemisták demonstrációján elhangzó politikai beszédekről, melyeket ők maguk sem hallanak, semmit sem tudunk meg, sőt, még az sem derül ki, hogy tulajdonképpen mi az egész felfordulás célja, mi ellen vagy mi mellett agitálnak a tüntetők. Ez az apolitikus, pusztán a látványra szomjazó attitűd korántsem magyarázható pusztán Csorbáék politika iránti közönyével. A naplóból tudjuk, hogy Csorba Géza a napló írásának éveiben is táplált magában politikai ambíciókat; igaz, ekkor még Istóczy antiszemita irányvonalához vonzódott, míg utóbb a baloldal felé tájékozódott. S egyáltalán: abban a családban, ahol a feleség apja Táncsics Mihály, nem is igen feltételezhető teljes politikai apátia vagy érdektelenség és tudatlanság. Úgy vélem, nem is erről van ebben az esetben szó, sokkal inkább arról a társadalomlélektani átmeneti állapotról, amit a nagyvárossal megszülető modern személyiség kialakulása jelent. Érlelődésről és nem befejezett tényről van tehát szó, arról a sajátos mentalitásról, amit a modernitás kihívásaira adott, olykor még hagyományos beidegződések szülte reakciók (mint kognitív érzékenység, észlelési horizont) mutatnak számunkra.
      A Csorba házaspár naplójának eddigi elemzése azt sugallja, hogy a nagyvárost „átélő” születőben lévő személyiség különösen fogékony az egyre monumentálisabb városi tér vizuális befogadására. Továbbá, amint Csorbáék számos élménybeszámolója tanúsítja, a nagyvárosi tömegélet, benne a feloldódás azzal jár együtt, hogy az eseményekről, az objektumokról pusztán csak mint afféle szemlélők tehetnek szert különféle tapasztalatokra. A nagyváros semleges nyilvánossága, amint a napló szövegének helyenkénti retorikája is kifejezi, színházzá lényegül át, melyben az időről időre „bemutatott darabok” (a hétköznapok és az ünnepnapok nyilvános eseményei) mint vizuális élmények bilincselik le a nagyvárosi tömegembert.
      Fogas kérdés, hogy mitől érdekes ez a folyton ismétlődő színjáték, miért számíthat a publikum állandó és heves figyelmére? A kérdésre legalább két, egymástól alig elkülöníthető válasz adható. Az egyik valószínű ok mindenképpen a helyzet átmenetiségében rejlik. A nagyváros (vagy azzá átalakuló város) teátrális külsőségei (a monumentalitás éppúgy, mint a reprezentáció) a kisvárosi, s kivált a falusi léptékekhez szokott ember számára természetes módon képezi felfokozott izgalmak forrását. A másik, az előbbitől lényegében elütő körülmény a már többé-kevésbé kikristályosodott nagyvárosi személyiség lelki életében gyökerezik. A nagyvárossal lényegesen átalakul a mindennapok mentális rendje, melynek merőben újfajta kontextus szab immár kereteket. A méretek kiterjedése, a modern munkaszervezet a dolgok egyöntetűsítését eredményezi. Mint láttuk, érvényét veszti a szilárdan tagolt hagyományos naptári életrend, a hétköznapok és ünnepek vallás által meghatározott szabályos váltakozásának rendszere. Az időhöz hasonlóan a dolgok és a történések - tömegességükből adódó fokozott egyformaságuk, monotóniájuk folytán - szintén a tájékozódás zavaraihoz vezetnek. Ennek az állapotnak felel meg a személyiség lelki síkján az a fajta blazírtság, melyről Simmel azt állapította meg, hogy benne a dolgok különbségeivel szembeni tompultság jut érvényre. Tompultság ez, ámde „nem abban az értelemben, hogy a szenvtelen ember nem veszi észre ezeket (a dolgokat)..., hanem abban, hogy semmisnek érzi a dolgok különbségének értékét, ezáltal magukat a dolgokat is”. [16] Ebből a lelkiállapotból egyedül az erős impulzusok képesek kizökkenteni a nagyvárosi szenvtelenségbe taszított embert, tehát olyan, döntően vizuális élmények, melyek extremitásuk, a képzelet szárnyalásával mérhető nagyszerűségük folytán az összehasonlíthatatlanság érzését keltik.
      Aligha eldönthető kérdés, hogy Csorbáéknak a város iránti lelkendező vallomásait olvasva - amelyekről mint a „behatások nagymérvűségéről” számolnak be újra és újra - mire is asszociáljunk elsősorban. A még hagyományos mentális beidegződések szülik ezt a fajta nagyváros utáni élményszomjat, vagy már a modern nagyvárosi blazírtság szelektív lelki mechanizmusa működik annak hátterében? Csak hasonló források ilyen szempontú elemzése oldhatja fel a dilemmát.

      1. Weis István: Hazánk társadalomrajza. Bp., 1942. 47. old.
      2. Két példa: Vörös Károly szándékosan törekedett rá, hogy a városegyesítés históriáját egy utazó szemüvegén keresztül mutassa be, vagyis afféle retrospektív, tehát fiktív bédekkert adjon az olvasó kezébe. Könyvének első mondata így szól: „Az utazó 1872 novemberének utolsó napjaiban érkezett Pest-Budára.” Vörös Károly: Egy világváros születése. (Bp., 1973. 5. old.) Ezt a fajta ábrázolást követi a reformkori Pest és Buda kapcsán Fábri Anna is Az irodalom magánélete című könyvében. (Bp., 1987., különösen 142-156, 424-426, 541-550. old.) Ami pedig a valóságos budapesti naplóirodalmat illeti, e dokumentumfajta összegyűjtése és hozzáférhetővé tétele a jövő kutatóira vár. Az eddig publikált anyagból Vörös Károly válogatása érdemel említést, amely négy 1848 előtti napló egy-egy részletét tette közzé (Pest-budai hétköznapok egykorú naplók és emlékiratok tükrében 1805-1848. Vál., bev.: Vörös Károly. Bp., 1966.)
      3. Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe. Bp., 1991. 20. old.
      4. Alan Macfarlane: The Family Life of Ralph Josselin. A Seventeenth-Century Clergyman. An Essay in Historical Anthropology. The Norton Library, New York, 1977.
      5. Táncsics Eszer és Csorba Géza naplója. Vál., szerk. és bev. Buza Péter. Bp., 1994.
      6. I. m. 11.
      7. A konvenció fogalmát úgy használom, ahogy Haskell érti, ld. Thomas Haskell: Capitalism and the origins of the humanitarian sensibility, Part 1., valamint Uő.: Convention and hegemonic interest in the debate over antislavery: a reply to Davis and Ashworth. Mindkettő in: T. Bender, ed.: The Antislavery Debate. Capitalism and Abolitionism as a Problem in Historical Interpretation. Univesity of California Press, Berkeley, 1992. 107-136., 200-261. old.
      8. Erről az eseményről részletesen szól Vörös Károly: Egy világváros születése című idézett könyvében (137-140. old).
      9. Vö. Gyáni Gábor: A városi mikroterek társadalomtörténete. Tér és Társadalom. 1990/1. 1-15. old.; Niedermüller Péter: A város: kultúra, mítosz, imagináció. Mozgó Világ, 1994/5. 5-18. old.
      10. Bemenni a városba azt jelenti, hogy a Józsefvárosból a Belvárosba mennek.
      11. A magyar élelmiszeripar története. Bp., 1986. 303. old.
      12. Szabó Péter: A végtisztesség. A főúri gyászszertartás mint látvány. Bp., 1989.
      13. Lakner Judit: Halál a századfordulón. Bp., 1993. 27. old.
      14. Források Budapest múltjából II. 1873-1919. Szerk.: H. Kohut Mária. Bp., 1971. 113. old.
      15. A fővárosban a kollektív tiltakozó akciók szinte az 1890-es évekig zömében egyetemista diákok mozgalmaiból álltak. Vö. Gyáni Gábor: Fővárosi zavargások a dualizmus évtizedeiben. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 3. Szerk.: Á. Varga László. Salgótarján, 1991. 345-355. old.
      16. Georg Simmel: A nagyváros és a szellemi élet. In: Uő: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Bp., 1973. 549. old.


EPA Budapesti Negyed 14 (1996/4)Bächer I.: Komorok < > Szalai A.: Ékszerdoboz