EPA Budapesti Negyed 14 (1996/4)Beszélgetés < > Sármány I.: Ecset által

A tanácstalanság metamorfózisai
Észrevételek budapest aktuális formai válságáról

_____________
WILHELM DROSTE

 

 

I.

      Budapest olyan város, amely bőséggel tett szert tapasztalatokra a tekintetben, miként azonosíthatja és határozhatja meg önmagát tagadással, ellenkezéssel, daccal, külön úton járással. Ez a város érti a vesztett állásokra épülő önmeghatározás művészetét.
      1989-ig maradéktalanul őrizte ezt az ősi sajátosságát. Egészen addig szembeszökően és nyíltan a rugalmas engedetlenség és ügyesség metropolisza volt, egyetlen hatalmas szelep, amely valójában nem is létezhetett volna abban a világban, amely látszólag örök időkre megbékült azzal, hogy keleti és nyugati felét átjárást nem tűrő fal választja ketté. Ebben a konstellációban Budapest maga volt a csoda. A látványos ellentmondások nagyvárosa, minden keménysége ellenére szép, vibrálóan igényes, mindig csupán félig-meddig elégedett, s ezért állandóan sóváran kutató, csak ritkán ijedt és szerény, vagy egyenesen fehér a rémülettől.
      Ehhez a városhoz illik a dac. Ahol sikerül dacos arcot mutatnia, ott szép. Szépek a lépcsőházai, a műhelyei, hátsó udvarai, kertjei és elővárosai is, akárcsak lakói szemének csillogása.
      Az újabb kori történelem úgy hozta, hogy a függetlenségért és szabadságért vívott forradalmai sikertelenül végződtek, ám dacossága nem engedte, hogy igazán megtörjék. 1848/49-ben a Habsburgok gyámkodása elleni magyar szabadságharcot véresen leverték, meg nem tört szelleme azonban nemcsak a kettős monarchia 1867-es létrejöttéről gondoskodott, hanem belőle született meg a világváros-Budapest nagyszerű gondolata is, mely a századfordulón - merészen túlzó és szemérmetlenül utánzó építészetének köszönhetően - rövid időn belül túlszárnyalta Bécset. Hasonlóképpen töretlen maradt 1956 kudarcba fúlt forradalma után is az ország dacossága, mindenekelőtt fővárosában, melynek nem csupán ahhoz van különös tehetsége, hogy a magyar hangulatokat és igényeket gyorsan és kifejezően manifesztálja, hanem ahhoz is, hogy úgy sokszorozza meg őket, hogy az ország alig-alig ismer benne önmagára, sőt mi több, szabályosan megijed tőle. Budapest a keleti tömb nagyvárosaként életképesebb volt, mint a szebb és hagyományokban gazdagabb Prága, mozgalmasabb, mint az északiasan merevebb Varsó, nagyvonalúbb, mint a nagyobb Moszkva, kíváncsibb, mint Leningrád, és összehasonlíthatatlanul szemtelenebb, mint a rendszeresen félelemben tartott NDK-főváros, Berlin. Ennek az ellenálló városnak az életereje nem hagyta magát. A korlátozások éppen azt az engedetlenséget iskolázták és edzették, amelyet merev szigorúsággal meg kívántak törni. A magyarokat világszerte kedveltté tette ez az életigenlő és melegszívű dacosság, és gondoskodott róla, hogy Budapest mágnesként vonzza a turistákat. A város egyenesen gyanútkeltően euforizáló hatással volt mindenkire.

 

II.

      Budapest városának az ellenállás terén megnyilvánuló rendkívüli tehetsége döntő oka jelenlegi válságának. Minden elképzelhető provokációra rugalmasan felkészült, csak éppen a normalitásra nem. Miközben valamennyi betegséggel szemben ellenállónak bizonyult, könnyedén leterítették az egészség vírusai. A fal leomlásával a dac tartóoszlopa is kidőlt alóla. Megtanulta, hogyan nőhet fel ellenségeihez, most pedig, könnyen felismerhető ellenségek hiányában, ahhoz a sportolóhoz hasonlít, aki egyszeriben semmi olyasmit nem talál, ami döntően motiválhatná. Tanácstalanul megrekedt egy szinten.
      Szépsége is veszélybe került, mert az akadály nélküli pályán kifejtett engedelmes szorgalom nem igazán illik a város arculatához. Összetéveszthetővé teszi, és önmaga elvesztésének árán beilleszti az egyetemes tőkecirkuláció nagy teljesítőképességű unalmába. A szépségnek nincs többé köze a saját akarat érvényesítéséhez, a saját test örömteli kifejezéséhez és felfedezéséhez. Sorozattermék lett: az egyéni gyorsan eltűnik a divatok mögött, amelyek nemzetközi téren már régen kedvük szerint tért hódítottak. A város a multinacionális konszernek aktuális ajánlata alapján cseréli ki bútorzatát. A benzinkutak egyszeriben ugyanolyanok, mint Detroit legújabb töltőállomásai, a McDonald's pedig éppenséggel olyan, mint a McDonald's. Gombamódra szaporodnak a bankok, s úgy hatnak, mintha éppen most lopták volna őket ide Zürichből. Az új buszmegállókat Hamburgban vagy Strasbourgban álmodták papírra. Autószalonok hódítják meg a belváros legszebb kirakatait. A Kleider Bauer üzleteit ismerjük Ausztriából, de nem abban a mindent betöltő, hihetetlen tömegben, amely Budapestre jellemző lett. A bankokéhoz hasonló iramban épülnek a hatalmas irodaházak. Sok közülük tetszetős és izgalmas architektúrájú, mégis kivétel nélkül a papírmunka gettói, használhatatlan idegen testek az eleven állampolgár számára, aki szívesen megőrizné azt a várost, amelyben bevásárolhat, kávézhat, fagylaltozhat, régi könyvek után járkálhat - a kapualjak, falmélyedések és kedves búvóhelyek városát, a kuckókra emlékeztető presszókét, ahol mindenki szeme láttára, mégis észrevétlenül lehet csókolózni vagy veszekedni. Már az is jó volna, ha az új palotáknak legalább a földszintjein kávéházak, éttermek, boltok lennének, ahogyan az a századfordulón még magától értetődő volt. Manapság minden egyes új irodaépület a városkép sivárrá tételén dolgozik, amit Nyugat-Európa és az USA szinte valamennyi városában már sikeresen elértek. Ez a szellemváros létrehozásának legrövidebb útja.
      Budapestet éppen a nemzetköziség akadálytalan jelenléte tette jelentős mértékben provinciálissá - és itt nem csupán a nyilvánvaló gyarmatosítás jeleire kell gondolni. Ha éjszaka érkezünk az autópályán Bécsből Budapestre, a város első toronyházairól birtokosi tudattal világítanak ránk a multinacionális konszernek hatalmas felületű fényreklámjai. Minden héten újabb tábla csatlakozik a többihez. Hozzájuk képest - tisztán optikai szempontból - egyenesen diszkrét legényeknek hatottak a városképben a boldog iskolásfiúnak látszó szovjet hősök emlékművei, amelyek korábban, a hasonló helyeken, a Vörös Hadsereget és annak a náci Németország fölött aratott győzelmét reklámozták.

 

III.

      Budapest lendületének megfékezésében azonban ennél is nagyobb felelősség hárul provincializálódott életkedvű és -energiájú lakóira. Ezek az energiák tagadhatatlanul rendkívül különbözőek voltak a múltban, hordozóik mégis találkoztak abban a bizonyosságban, hogy elmondhatatlanul izgalmasabban, sikeresebben, különlegesebben, szorgalmasabban, felelősségteljesebben, kalandosabban, szabadabban, nagyvonalúbban, kedvesebben... röviden és tömören: összehasonlíthatatlanul boldogabban élhetnének, ha végre szabadon engedhetnék őket. A város lakóinak nagy része a lehetetlenek felszólító és kijelentő módja közepette is megőrizte a feltételes módot, a lehetségesben való gondolkodás és megérzés képességét. Ez a szellem őrangyalként védte az embereket, akiknek identitása összeroppant volna ama megmentő bizonyosság nélkül, hogy kívánságaikban és szándékaikban messze a valóság fölött állnak. A személyes fölény érzése a minden béklyót és akadályt kipécéző káromkodások ízletes kavalkádjában kapott hangot. Ezeket a béklyókat és akadályokat újra és újra kizárólagosan felelőssé lehetett tenni az önmegvalósítás katasztrofális tökéletlenségéért. A világ általános szidásának rítusa megbízható metafizikával látta el a magyar fővárost. Végső soron nem volt ez más, mint kissé valóban különös formája az imádkozásnak, amellyel minduntalan arra kérték az égieket, hogy ne fosszák meg kozmikus kegyüktől ezt a helyet. Az istenek kedvüket lelték a szemérmetlen imákban, és megtették, amit megtehettek. Mindenekelőtt ajándékba adták az öntudat sajátságos, tudat nélküli formáját. Budapest az ellenzékiség és a különállás városa lett, amely nem korlátozódott szűk politikai körökre, hanem az egész település szellemét feltöltötte életenergiával.
      Az utóbbi évek válságba sodorták a tagadással stabilizált öntudatnak ezt a formáját, és vele együtt a város metafizikus megalapozottságát. Korábban kinek-kinek megvolt a maga titkos mennyországa, ám az egyszer csak alázuhant a földre, és hétköznapi stresszé változott. Most a váratlanul, rajtaütésszerűen beállt szabadság viszonyai közepette kell helytállni, ám ez a szabadság semmiképpen sem azonos az egyéni vágyak elérhetetlen csúcsaival, sokkal inkább kész oktatási célként importálták, hogy sikeresen és gyorsan internacionalizáljon. A személyes vágyak sokszor koloncként akadályozzák a tanulási folyamatot, és sutba kellene őket hajítani, ám oly szervesen összenőttek az egyéni identitással, hogy öngyilkossággal érne fel lemondani róluk. 1989-ben, a nagy váltás évében, amikor a lehetőségek világa végre valahára csodával határos módon megvalósulni látszott, szinte senki sem hitte, de még csak nem is gondolt rá, hogy ez a váltás fájdalmas folyamatot hoz majd magával. Az ügyes engedetlenség begyakorolt művészete helyett nagy hirtelen az alkalmazkodóképesség lett az életrevalóság legfontosabb erénye. Amíg korábban egyfajta népsport volt például, hogy évekig tartó orosz tanulás után senki sem tudott egyetlen szót sem oroszul, addig most intenzíven, a lehető leghamarabb valós angol és német nyelvismeretre kell szert tennie annak, aki nem akarja lekésni saját csatlakozását az egyéni sikerhez és az országét a civilizált világhoz, mint oly sokszor hallhattuk és hallhatjuk ma is. Amíg hagyományosan a kerülő út volt az egyetlen vonzó és tiszta út a boldogsághoz, addig most a céltudatosság és a közvetlen megoldások a kívánatosak.

 

IV.

      A történelmi folyamatnak ezt a megtörését az egyén csak rendkívül nehezen tudja megemészteni. A képzelet létrehozta öntudat már nem elég, az új meg még nincs látótávolban. Hogyan is alakulhatna át a szájaló vagy dörzsölt, a vidám és csacsogó, a notóriusan rendetlenkedő vagy puskázó, bájosan problematikus diák máról holnapra mintagyerekké, miként lehetne a titokban éppen megbízhatatlanságára oly büszke gazfickó nyugati mércével mérve is tökéletes angyallá?
      Így semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy lélekben csak keveseknek sikerült valóban megtenniük a kilencvenes évekbe vezető lépést.
      Azok, akik kevéssel ezelőtt még meg akarták váltani a világot, most kétségbeesetten belemerültek az adójog útvesztőinek tanulmányozásába, és elkeseredetten keresik az utolsó lyukat a piac hálóján.
      Korábban a bizonyos határok között tartott csalás az egész nép trükkje volt, amellyel az állam megalázó gyámkodásán akart jelképesen bosszút állni, mára viszont a csalás jól fizetett adótanácsadók, könyvelők vagy még csúnyább dolgokkal foglalkozó férfiak és nők tudománya lett. Az egyszerű földi halandó már nem tudja tartani a lépést. Tény, hogy a hivalkodóan megnyilvánuló újgazdagok botrányosan kevés adót fizetnek, a becsületes munkából megélni próbálkozók viszont elviselhetetlenül sokat.
      Hosszasan sorolhatnánk az emberi válságok jelenségeit. Nem csoda, hogy Budapesten krónikusan rossz a hangulat. Észrevehetően csendesebb lett a szitkozódás, mintha hiányozna a bosszankodáshoz szükséges kurázsi. Igaz, kire is lehetne haragudni? A kommunizmus kísértete elbúcsúzott, és nem hagyott hátra alkalmas utódot a bűnbak szerepére. Az új ellenségkép kialakításán demagóg lázassággal dolgoznak, de istennek hála, elenyésző sikerrel csupán. A káromkodás helyébe a sóhajtozás és a panaszkodás lépett, amiben csak az elkínzott idegek hallatják hangjukat. Nincs bennük sem büszkeség, sem kitörési vágy, mindössze arról panaszkodnak, hogy képtelenek eleget tenni a világ követelményeinek. Eltűnt a transzcendentális bátorság, amely megteremtette a vesztett helyzetben sem csüggedő, mert önmagában káromkodva hívő önbizalmat.

 

V.

      Ez a válság több puszta tanácstalanságnál. Amiben semmi új nem lenne egy olyan helyen, amely ritkán talált el a gondolkodás szabadságához, mert lélegzetvételnyi szünet nélkül, újra és újra véleményének megváltoztatására kényszerítették és ösztökélték. A mai tanácstalanság gyökeret vert a lélek legmélyebb bugyraiban, számítani lehetett rá, akkor is, ha a város lakói hangulataik önkényében sokszor se láttak, se hallottak, mert ez kellett a túléléshez. Budapest a városok nagy átlagánál sokkalta ösztönösebben fejlődött, éppen ezért egészen rendkívüli mértékben kénytelen a reflexeire hagyatkozni, amelyek azonban a jelek szerint most súlyos sérüléseket szenvedtek.
      A kenyér elvesztése - számomra ez a jelenség sokkal többet mutat, mint a sebesülés mértékét; számomra ez maga a vérző seb. Hogyan engedheti meg magának egy ország, hogy veszendőbe menjen a saját kenyere? Húsz éven át nem okozott számomra gondot, hogy a magyar kenyéráruk klasszikus kínálatában megtaláljam kedvenc péksüteményemet, amellyel elkezdődhetett a napom: az óriáskiflit. A külseje ropogós volt, a belseje illatos: kora reggel magával hozta a sütőkemence melegét, a gabona és az élesztő találkozásának édes titkát. Legjobban azt szerettem, amelyik sötétbarnára sült. Három évvel ezelőtt vette kezdetét a baj. A sarki élelmiszerüzlet másik péktől kezdett vásárolni, de kétszáz méterrel arrébb még volt egy tejbolt, ahol megtaláltam, amit megszoktam; csakhogy a boltot felszámolták, a kiflinek nyoma veszett. Kaptam egy ötletet, miszerint a hentesnél, hétszáz méterrel lejjebb a hegyen, még megvehetem a kedvencemet. A reggelim költségesebb lett, ennek fejében viszont végre sokkal jobb is. Négy hét óta azonban a hentes is másik pékségtől szerzi be az árut. Azt mondja, régi szállítója csődbe ment. Az új kenyér íze szerinte sem közelíti meg a régiét. Megint kaptam ötleteket, de a város másik végébe kellene utaznom, hogy megtaláljam azt a pékárut, amely korábban mindenütt kapható volt. Most mindenhol sütési kísérletek kiszámíthatatlan összevisszaságát találom, amelyek nevükben a magyar koronára, a svábokra, Bajorországra, Párizsra vagy éppenséggel Isztambulra hivatkoznak. Hetekig kaphatók, aztán megint nem. Hol keményre száradtak, hol meg gyanúsan puhák, mintha soha sem láttak volna kemencét, csak felfújták volna őket. Időnként az ízük is jó ezeknek a különlegességeknek, de sohasem annyira, mint a sváboknál, Bajorországban, Párizsban vagy Isztambulban. A kenyér ugyanúgy nem kedveli a helyváltoztatást, ahogyan a fák sem, s mindig rászorul azokra az emberekre, akik számára ott, helyben sütik - miként a fa is rászorul a talajra, amelyből kinő. A baguette-nek kizárólag Franciaországban van baguette-íze. A dicsőséges francia forradalom azonnal megismétlődne, ha a franciáktól elvennék a kenyerüket. Budapesttől viszont elvették a sajátját, s mindössze tanácstalan háziasszonyok vállrándítása és öregemberek lemondó panaszkodása utal időnként arra, hogy valami történt és történik. Így hal meg egy város.

 

VI.

      Ezeknek a negatív megfigyeléseknek természetesen vitathatatlanul ellentmond az, hogy a városkép óriási mértékben modernizálódott és gazdagodott. Budapesten majdnem minden második autó a felső középkategóriából származó, vadonatúj darab. Azon a kis számú telken, amely a város belsőbb részeiben még üresen áll, nagyvonalú és merész építkezések folynak: akár Párizsban is elismerő vagy bíráló ámulattal néznének rájuk. Vannak olasz éttermek, amelyekben valóban olasz a konyha. Van éjszakai élet. Nemcsak azért, mert a már majdnem kávéház Művész (a kései humanizmus úttörő tetteként) késő délutánról éjfélre tolta ki záróráját, hanem mert kívüle számos hely található a városban, ahol még késő este is szolgálnak fel meleg ételt. Bőséges a kínálat az erotika árukészletének minden fajtájából, a sok eltűnt antikvárium pótlásaként sok új nyitotta meg kapuit, van ólommentes benzin, mind több a környezetbarát motorral ellátott busz, változatlanul növekszik a magas színvonalú kulturális folyóiratok száma - ami teljességgel valószerűtlen egy ilyen kis országban -, van mozzarella, és megjelenése napján kapható a Frankfurter Allgemeine Zeitung, bár a friss Kickerre még mindig huszonnégy órával többet kell várni, mint Berlinben. Elvileg minden van.
      A gyors gazdagodásnak és dinamizálódásnak eme hivalkodó jelei azt a hitet keltették, illetve erősítették a külföldben, hogy Magyarország, temperamentumos lakosságának rugalmassága révén, az ideális éllovas Kelet-Európa nyugat-európaizálódásának a folyamatában. Sok magyar is szívesen hisz ebben, és élvezi a kétes értékű bókokat. Sokan valóban örömmel lennének a leggyorsabb átállók, hiszen mindig is a Kelet osztályelsőinek tartották magukat. Szívesen lennének kivételezett, a környező országok szláv-román, visszamaradottságukban egyelőre méltatlan lakóit megelőző új tagjai a NATO-nak és az EU-nak, amivel végre az egész világ tudomásul venné, hogy Magyarország Közép-Európa szíve - bár ezen elismerés nélkül is mindig annak tartották magukat, azon az alapon, hogy ezeréves történelemre tekinthetnek vissza a Duna-térségben.
      Budapest városának jövőbeli jelentőségére nézve is óriási veszélyt jelent a hamis nemzetközi presztízsnek és a hamis magyar önképnek ez a keveréke, melyet még csábítóbbá tesz, hogy mindkét esetben féligazságok láncolatára épül. A magyar fővárost a külföld belecsábíthatja annak az országnak a szerepkörébe, mely központi fekvésű előőrsként Kelet-Európa megfegyelmezését hajtja végre a nyugat-európai nagyhatalmi érdekeknek megfelelően. A Nyugat kedvencének a szerepében a város évről évre jobban meggyűlölteti magát, főként azokkal a városokkal, amelyek megszenvedik, hogy kevésbé kedvelik őket - lásd Pozsony, Lvov, Bukarest, Belgrád, Zágráb, Ljubljana, és a hozzájuk tartozó országok egész koszorúja. Ez a történelemben sokszor végzetesnek bizonyult és könnyen újraéledő gyűlölet nem szolgálhatja Budapest boldogulását. Még kevésbé áll érdekében a budapesti öntudatnak és karakternek. Minél nagyobb hatalommal bír ugyanis egy kedvenc, annál gyűlöletesebb lesz. Budapestnek azzal a térséggel kell azonosulnia, amelyben fekszik, így Szlovákiával és Romániával is. Sportszerűen megnyernie kell őket, nem pedig túlszárnyalnia.
      A budapesti embernek városa sebeivel is azonosulnia kell. Ha nem vesz róluk tudomást, elburjánzó, halálos fekélyekként jelentkeznek majd újra. Budapest jelenlegi gazdagodásának, amely nem utolsósorban a nyugati tőke beruházási készségén alapszik, súlyos szépséghibája, hogy erősíti a szociális egyenlőtlenséget és ennek elviselhetetlenségét. A városban egyre több az áru és a pénz, e téren hatalmas lépésekkel halad előre, mentálisan azonban megrekedt, nem fejlődik. Növekedése szervetlen, előrehaladása vak. Mindenki mértéktelenül elfoglalt, de perspektíva nélkül, a látás szabadsága nélkül, szuverenitás, nagyvonalúság és lelki nyugalom nélkül.
      Meglehet, hogy a város lelkéért való aggodalmam csupán saját kishitűségem terméke. Nem én lennék az első, akinek Budapest identitásáért érzett félelme rövidlátásnak bizonyul, hiszen ez a féltés ugyanolyan idős, mint maga a város, amely mindig is túlélte az aggodalmakat. De újra és újra jelentkeznek kételyeikkel azok, akik nem bíznak eléggé ennek a helynek elképesztő erőforrásaiban, a metamorfózis csodájában.
      Könnyen elképzelhető, hogy Budapest megintcsak a felismerhetetlenségig bebábozódott. 1900 körül a legkülönbözőbb gondolkodású, érzékeny és kritikus kortársak sóhajtoztak eszét vesztett fővárosuk félresiklása miatt; mi, maiak pedig éppen azt az időszakot tartjuk a város története legszebb, mesébe illő fejezetének. Talán máris egy ragyogó korszak elején élünk, csak nem tudunk róla.
      Egyelőre sóhajtozunk, mert visszataszítóan csúfnak találjuk a hernyót, és félünk a rengeteg kártól, amelyet még okozni fog, de talán már bújik elő belőle a pillangó. Hamarosan először röppen fel a levegőbe, siklik súlytalanul, megfoghatatlanul és gyönyörűségesen.


EPA Budapesti Negyed 14 (1996/4)Beszélgetés < > Sármány I.: Ecset által