EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Saly N.: A Philadelphia < > Szabó M.: Biliárd és szerencsejátékok

Amit a századforduló kávéházainak berendezéseiről tudunk

_________________________
SÁRMÁNY ILONA - JUHÁSZ GYULA

      (A tanulmány a szerzők korábbi kutatásaira épült kultúrtörténeti esszé, a téma fontossága okán döntöttünk a jegyzetanyag nélküli közlés mellett. - A szerk.)

      A múlt század második felében az Osztrák-Magyar Monarchia városaiban páratlan virágzásnak indult a kávéházi élet. Gombamód szaporodtak a kávéházak, melyek a társadalmi élet nélkülözhetetlen színterei lettek. A politikai és a kulturális életben kialakult szűkebb-tágabb baráti körök, asztaltársaságok és szakmai csoportok találkozóhelyei voltak. Valójában egyrészt az angol klubok és a francia irodalmi szalonok szerepét voltak hivatva pótolni itt, Közép-Európában, bár soha nem közelítették meg ezeket a távoli modelleket sem exkluzivitásban, sem az építészeti keret esetleges hasonlóságában. (A zárt angol klubok igazi magyar megfelelői egyébként a casinók voltak.) Bárdos Artúr szerint a pesti átlagember lakását sajátosan egészítette ki, sőt, sok szempontból pótolta is a kávéház.
      A budapesti kávéházak alapításának virágkora egybeesett a város óriási ütemű kiépülésével. Az 1860-as és az 1870-es évek kávéházai a források szerint még nem büszkélkedtek elegáns enteriőrökkel, elsősorban a praktikum jellemezte hamar elkopó és kíméletlen használatnak kitett berendezéseiket. (Így a legendás Kávéforrásét, vagy a régi, Váci utcai Magyar Koronáét.) Három állandó alkotóelem szolgálta a kényelmet: a könnyed Thonet székek, a falak mentén vagy esetenként a pillérek körül futó, kárpitozott plüss vagy bőrpamlagok, s a jó, olvasáshoz alkalmas világítás. A praktikumot szolgálták a nagy, kirakatméretű üvegablakok és a könnyen tisztán tartható, nemes tapintású márványasztalok, melyekből mára mutatóba is alig maradt. A klasszicista, illetve a biedermeier bútorművészet viszonylagos puritánsága sokáig meghatározta a kávéházbelsőket. Monarchia-szerte egyszerű, különösebb hivalkodástól mentes, közös formanyelv jött létre, amely nemcsak a kávéházakban, de az éttermekben és a cukrászdákban is afféle berendezési „eszperantóként” mindvégig fennmaradt. A korabeli fotográfiák alapján megállapíthatjuk, hogy ez a föntebb felsorolt néhány berendezési elem adta a boldog békeidők polgára számára a nyilvánosság e népszerű tereinek otthonos keretét. Talán épp rendkívüli elterjedtsége (minden kisvárosban volt belőle legalább egy-kettő), és természetesen adott volta magyarázza, hogy sem az írók, sem a zsurnaliszták nem szenteltek neki különösebb figyelmet, számukra a bennük zajló élet volt a fontos. Ez még az 1880-as évek derekától divatba jövő, fényűzően berendezett kávéházak esetében is jellemző, a kortársak csak egy-egy rendkívülinek, szenzációsnak tartott elemét említik meg a berendezésnek, de például alig utalnak a színvilágra, a falakat díszítő képekre. Így, ha nem maradt fénykép róluk, ezek a régen átépített, elpusztított vagy tönkretett enteriőrök nemcsak nem rekonstruálhatók, de részleteikben is alig eleveníthetők fel.
      Ez az esszé a megmaradt fényképek és egy-egy memoártöredék, futó kortársi megjegyzés alapján próbál néhány kávéházbelsőt felidézni, és amennyire lehet, elemezni azok stílusát.

      A gazdasági konjunktúra és a millenniumi ünnepségekre való készülődés volt az oka annak, hogy az 1896 előtti évtizedre összpontosult Budapesten a legnagyobb szabású, legnagyobb tőkebefektetést igénylő éttermek, kávéházak megnyitása, melyeknél az addig általános gyakorlattól eltérően nagy gondot fordítottak a tulajdonosok a helyiségek belső kiképzésére, berendezésére is.
      A Centrál, a Seemann, a Balaton, a Múzeum, a Spolarich és a New York kávéházak enteriőrjeit természetesen még a historizáló eklektika jegyében tervezték. Az esetek többségében a belsőépítész személyének felkutatása (ha egyáltalán alkalmazott a megbízó építészt) még várat magára. Ezek a nagy pesti kávéházak egy Európa-szerte elterjedt típus képviselői voltak, ízlésviláguk vagy a második császárság (III. Napóleon) nagypolgári neobarokk stílusát követte, vagy a rendszerint italizáló neoreneszánsz építészeti tagozatok keretébe orientalizáló elemeket is vegyített, az ún. „Makart-stílus” színeket, tárgyakat halmozó, eklektikus stílusában.
      A helyiségek többnyire fényűző palotatermeket mímeltek, a túlzsúfolt, aranyozott, festett gipszstukkó mennyezetekről nagy rézcsillárok függtek, az oszlopokat, a pilléreket és a falakat műmárvány borította, vagy óriási tükrök, melyekben többszörösen visszaverődtek a csillárok és a falikarok fényei, megsokszorozódott, kitágult a tér. Ebben az időben különösen népszerűek voltak a hatalmas, aranyozott keretbe foglalt brüsszeli tükrök. (Az Abbazia kávéházban volt található a Monarchia két legnagyobb tükre.) Rendszerint súlyos, vörös, vagy barna, vagy zöld bársonyfüggönyök, s bőr vagy plüss pamlagok emelték a kávéházi pompát, és valódi vagy műpálmák egészítették ki a berendezést. A sötét, de meleg színek domináltak, és az aranyló csillogás.
      Az első ilyen nagyvilági reprezentációt meghonosító pesti kávéház mai tudásunk szerint az Abbazia volt az Oktogonon. Az asztalokat eredeti onixmárvány lapok borították, a csillárok és falikarok kínai ezüstből (alpakkából) készültek. Az utolsó jelentős átalakítás az 1930-as évek közepére esett, mikor is a korszakra jellemző, melankólikus, sötétbarna faburkolatot, valamint modernnek számító polgárias art-deco lámpatesteket és csillárokat építettek be. Az ostrom alatt kiégett, erősen sérült kávéházat már soha nem állították helyre stílusosan. Jellegtelen bisztró-étterem kombinációban még vegetált pár évtizedig, majd helyére a kilencvenes évek elején a Kereskedelmi Bank egy a világ bármely részén megtalálható high-tech stílusú fiókja épült.
      Amiben ezek a kávéházak lényegesen különböztek a kortárs, ún. modern kastélybelsők nagy termeitől, az a hatalmas, sok fényt beengedő ablaksor volt, és természetesen a biliárdterem, ahol négy-öt játékasztal is fel volt állítva. A kasszírnő páholya és a sokszor igen gazdagon kiképzett szélfogó tette végül jellegzetesen „kávéházivá” ezeket a tereket. Az ablak előtti helyek egyaránt szolgálták a látást és a láttatást, számos exhibicionista tollforgató törzshelye egy-egy ilyen „kirakati pamlag” volt.
      Az 1890-es évek elejétől fogva bizonyos versengés figyelhető meg a kávéházak között a belső díszes kialakításában is. Reklámértéke mellett a hely szellemének modernségét is jelezhette az átalakítás vagy a stílusváltás. (Természetesen az állandó használat következtében gyorsan tönkrementek a mégoly jó minőségű bútorok is.)
      Az egyik leghivalkodóbb berendezésű eklektikus belsőt a Balaton kávéházban alakították ki, amely ezzel kiérdemelte Lyka Károly szigorú bírálatát. A falakat hihetőleg tényleges balatoni tájakat megörökítő színes kerámiaképek borították. A két hosszanti termet elválasztó pillérek kettős kariatída figurái a fényképről megítélve is túlméretezettek voltak, a mennyezeti csillárok különböző méretű színes lámpabúrái nyugtalanná tették a teret. A tükörkeretek faragványai és a falmezők keretei aprólékos cirádáikkal orientális jelleget adtak a szín- és formakavalkádnak, ami így valóban nyomasztó lehetett a művészeti kérdésekben is járatos vendégek számára.
      Az ilyen vendégek mindamellett nem lehettek Budapesten akkoriban olyan sokan. A lakáskultúra átlagszínvonala még az összehasonlításra alkalmas bécsihez képest is igen szegényes volt. E téren különösen éreztette hatását a megkésett, habár gyors ütemű polgárosodás. A kispolgárság anyagilag még igen messze járt attól, hogy a lakáskultúrára egyáltalán figyelmet fordíthasson, a középpolgárság részben öröklött bútorok közt élt, részben az elérhető osztrák-német import tucattermékeiből választhatott, és elsősorban a német lakásberendezési tanácsadók (Jacob Falke, Georg Hirth és mások) könyvei alapján tájékozódhatott ebben a kérdésben. Az arisztokráciát és az igen kisszámú nagypolgári réteget kivéve (ez utóbbiban szintén sok bizonytalan ízlésű újgazdag család volt) nemigen beszélhetünk kifinomult lakáskultúráról az 1880-as évek Budapestjén. Ily módon érthető, milyen nagy élményt jelenthetett a kávéházi közönség számára a színpadiasan dekoratív, nagyvilágian pompás és legalábbis gazdagnak látszó, díszes kávéház. Hatalmas tereivel, fényözönével, a valóban sok nemes anyaggal, a míves tölgyfalambériával, márványasztalaival sokszor éppen a szegény és látványra is sivár otthon, vagy a még sivárabb bérszoba ellentétét, a városi élet „szép” oldalát, szinte magát a világot jelentette.
      A magyar kávéházak kedvelt dísze volt az ekkor még többnyire historizáló ornamentikájú csempe, melynek egyszerűbb változata törtfehér színű volt, és csak a falmezőket keretező bordűrök mintáztak színes virág- ill. geometrikus mustrát. E falburkoló csempéket a Zsolnay cég szállította. Burkolataik egyik utolsó hírmondója a Múzeum kávéházban maradt meg. Feltehetőleg a kávéház 1885-ös alapításakor készült, mert a falakat burkoló kerámialapok szegélyének magyaros, virágos ornamentikája Huszka József ornamentika-gyűjteményének stílusát vette mintául. Egy régi fényképen a mennyezet gerendái még sötétre vannak pácolva, és faragásuk hasonló a csempék tulipán-motívumaihoz. A Múzeum körútra néző nagyterem végén a körbefutó, sötétre pácolt falambéria fölött egy félköríves kerámia képen alföldi parasztpár kint a mezőn bográcsgulyást főz. A bejárattal szemben, a konyhába vezető ajtó fölötti mezőben pedig kerámia-tájkép, egy zöld nádas látható, melyből vadkacsák röppennek fel. A sarokterem mennyezetén kerek tondóban csikósok lovasversenyét festette meg az ismeretlen festő. Ez a magyaros népi tematika talán az egyetlen mára megmaradt példája a millennium körüli magyar vendéglátóipar nemzeti felbuzdulásának.
      A Zsolnay kerámia falburkolat igen alkalmas lehetett a kávéházak díszítésére, hiszen a hamar telefüstölt falakat lemoshatták. Ilyen csempék borították a Seemann, a Balaton és a Japán kávéház falait is. Ez utóbbi pusztulása igen nagy művészettörténeti veszteség, mert a japanizmusnak egyik legkorábbi, s legreprezentatívabb magyar példája lehetett.
      A népművészeti eredetű díszítő motívumok használata már a historizmus idején igen elterjedt volt, például a második világháborúban elpusztult Hungária Szálloda foyer-jának üvegezett tetőjét és a Blaha Lujza téri Nemzeti Szálló éttermének üvegtetőjét színes népi hímzések által ihletett üveg-bordűr díszítette. Még a teljesen más stílusideál szellemében tervezett és 1894-ben megnyitott New-York kávéházban is felbukkannak magyaros díszítő motívumok a színes üvegeken. A szélfogó elegáns, félköríves sárgaréz „Pavillon”-ja fölötti, stilizált virágformába komponált nagy üvegablak mezőiben is magyaros, piros-fehér-zöld színekben tartott virágok virítottak.
      Kétségtelen, hogy a budapesti kávéházi enteriőrök legkiemelkedőbb művészi színvonalú példája a New-York kávéház volt. Elegáns, csavart márványoszlopaival, remek ívű kovácsoltvas erkélyeivel, raffináltan játékos, mégis nagyvonalú térfűzésével - melyet a finom vajszíntől a barna minden változatán át a sötét bronzcsillogásig mélyülő meleg színvilág megbonthatatlan egységbe fog össze - nemcsak az ország, de Európa egyik legszebb századfordulós kávéháza lett. A New-York leginkább a századforduló nagypolgárságának ízlését tükrözi, melyben még megvoltak a klasszikus európai kultúra egyes alkotóelemei, például a görög mitológia figurái ott élnek Magyar Mannheimer Gusztáv mennyezetképein (Dionüszosz és Ariadné, vagy Ámor és Psyché). Ugyanakkor a New-York Életbiztosító Társaságra való utalásként az Újvilág is képviselteti magát: az egyik képen a vörös lepellel alig takart érzéki nőfigura, aki akár a szobrászat allegóriája lehet, a New York-i Szabadság-szobor modelljét tartja a kezében. Az átalakítások és a szerencsésnek igazán nem mondható új csillárok és falikarok ellenére a New-York még ma is érzékelteti annak a kornak az ízlésvilágát, melyben megszületett.
      A Millennium után, a nagy vendégforgalom elültével, hosszan tartó válság köszöntött a budapesti vendéglátóiparra. A gazdasági depresszió következtében tőke sem igen volt új kávéházak megnyitásához és a már meglevők berendezéseinek átalakításához. A néhány ekkor nyíló új kávéház, mint például a lágymányosi Hadik, az egyszerű, funkcionális alapberendezésre szorítkozó belsőt engedhette csak meg magának. (A bécsi illetőségű Thonet-, illetve Kohn-székek, a szerény díszű falambéria, pár tükör és a márványlapú asztalok jelentették ezt a minimumot.)
      Az új fellendülés csak az 1910-es évek elején következett be. Ennek tulajdonítható, hogy Budapestnek nem volt olyan kávéháza, amelynek berendezését a szecessziós stílus mozgalmas, ún. floreális változatában alakították volna ki.
      Egészen másképp volt ez Prágában, ahol éppen a floreális szecesszió meglehetősen eklektikus formavilágú fázisa határozta meg a kor legfontosabb szálloda- és kávéház-építkezéseinek stílusát. A legreprezentatívabb ottani összművészeti alkotás az Obecni Dum 1903 és 1912 között épült fel, és valójában nemcsak Prága, hanem az egész cseh nemzet kultúrpalotájának szánták. Az Obecni Dumot - fordítása igen nehéz, „A Közösség Háza” nem adja vissza híven a teljes jelentést -, ezen össznemzeti rangnak megfelelően formálták meg, falait a kor leghíresebb cseh festői, Jan Preisler és Alfons Mucha díszítették freskóikkal. Nemcsak hangversenyterme maradt meg teljes épségben, de kávéháza és étterme is. Végeredményben azt a szerepet töltötte be a város kulturális életében, mint amit Pesten Feszl Frigyes jó negyven évvel korábban épített Vigadója.
      Jól mutatja a két nemzet és a két város 20. századbeli történelme közötti lényeges különbséget, hogy az Obecni Dum, mint annyi más patinás prágai kávéház és étterem, ma is változtatás nélkül, épen megvan. Igaz, Prágát megkímélte a háborús pusztítás, ám a figyelemnek, mellyel kulturális örökségüket illetik, Budapest a nyomába sem léphet. A cseh főváros irodalmi „Centrál kávéház”-a, a Slavia a Nemzeti Színházzal szemben, a Vltava partján a jelenleg folyó renoválásig megőrizte mind kávéház-funkcióját, mind enteriőrjét, nem úgy, mint A Hét, s egy ideig a Nyugat, majd a népi írók törzshelye, a pesti Centrál, melyet a közelmúltban vertek végleg szét.
      Krakkó szintén mintaszerűen őrzi irodalmi, kávéházi és iparművészeti örökségét. A századelőn tervezett gyönyörű art nouveau Lvov (Lemberg) kávéház ma Mihalik cukrászda néven restaurálva, de változatlan formában őrzi régi hangulatát, mely akkor jellemezte, amikor az ifjú modern lengyel művészet, a „Mlodej Polski” fészke volt. Ma is ott vannak a falakon a századforduló krakkói bohémjeinek portrékarikatúrái, és sértetlenül ragyognak a akkori legjobb lengyel festők által tervezett színes üvegablakok.
      Bécs nemzetközi hírű kávéház-kultúrája szintén megmaradt, bár az enteriőrök közül sok elpusztult, elsősorban a modernizálások miatt. A bécsi Centrál, a Schwarzenberg, a Tivoli, a Landtmann, a Havelka és sok másik viszont még ma is változatlanul, eredeti belsőivel őrzi a századvégi civil nyilvánosság, az egyszerre polgári és bohém életmód egyéni hangulatú tereit, képi és viselkedéskultúráját. A legrégibb, változatlanul megmaradt berendezéssel büszkélkedő bécsi kávéház jelenleg a Gumpendorferstrassén lévő, 1880-ban alapított Café Sperl, ahol a „Secession” lázadó művészei jöttek össze az 1890-es években, és Girardi meg Lehár Ferenc tartoztak a törzsvendégei közé. Bár 1983-ban renoválták, sötétre pácolt falambériái, plüss kanapéi, zöld posztóval bevont biliárdasztalai ma is olyanok, mint a megnyitáskor voltak. Az asztalok hófehér márvány lapjai pedig a közeli Képzőművészeti Akadémia diákságát állandóan arra késztették, hogy rajzoljanak rájuk. Hevesi Lajos, a híres kritikus, a Jelky András kalandjainak szerzője, megrögzött pesti és bécsi kávéházi törzsvendég szerint a pincéreknek sokszor nem volt szívük letörölni a mulandó kis remekműveket.
      A késő szecesszió lehiggadt formái nálunk, Budapesten is a funkcionalitás irányába mutattak: az ekkor tervezett belsőkben a falakat többnyire egyenes vonalú, egyszerű mértani formákra tagolt lambériák borították, és a színek is visszafogottabbak lettek. Az 1909 és 1912 közötti gazdasági fellendülés a budapesti kávés építkezésekben is éreztette hatását. Az új tulajdonosok gyakran átalakították, modernizálták a helyiségeket. Az iparművészeti kultúra századfordulós fellendülésének a hatására az egységes stílusú enteriőröket tervező belsőépítészek ekkor már a művészi hatás szempontjait is figyelembe véve építették át a patinás kávéházakat. Így kapott új belsőt 1910-ben Vass Béla tervei alapján a Kovács kávéház, 1912-ben Novák András tervei alapján pedig az Abbazia és az Andrássy kávéház. A kivitelezés többnyire az Általános Berendezési Részvénytársaság érdeme volt, amely igen megbízható, minőségi iparosmunkát végzett.
      Az ekkor tervezett enteriőrök alaptípusát elsősorban az adott terek határozták meg. A kávéházak többnyire az épületek sarkára települtek, hatalmas, kirakatméretű ablakaik sok fényt engedtek be. A bejárat többnyire a sarkon volt, de szinte minden esetben elengedhetetlen alkotóeleme volt a kettős, üvegezett ajtórendszer, az ún. „szélfogó”, mely a hidegtől, huzattól védte a publikumot, és melegebben tartotta a helyiséget. A szélfogó néha igen dekoratív, művészi megoldású, csöpp pavilonná nemesült, mint például a New York esetében. Az ablakbeugrókban és többnyire a falambéria sávja fölött tükrök voltak, alattuk bőr vagy plüss kanapék, előttük márványlapú asztalok és könnyű, de erős székek helyezkedtek el. A nagyobb kávéházakban külön kártyaterem is volt, s egy másik is esetenkénti magánrendezvényekre, sőt néhol ún. „hölgyterem” is nyílt. Ez az a korszak, amikor a női emancipáció lassan eljutott oda, hogy a társadalmi nyilvánosság addig kizárólag férfiaknak fenntartott tereibe bemerészkedjék. Először természetesen a művészvilághoz és a bohémiához tartozó nők tették meg ezt a bátor lépést, és a „jó házból” való úrinők továbbra is inkább a cukrászdákat látogathatták, semmint a kávéházakat.
      Budapesten - valami sajátos, ma már nehezen kideríthető okból - a művész asztaltársaságok nem vállalták magukra törzshelyeik művészi kialakítását. A félszáznyi kávéház között valószínűleg könnyen találhattak ízlésviláguknak megfelelőt.
      Az 1910 utáni igényesebb építkezéseknél az egész teret egységes tónusú, legalábbis harmonizáló színekben komponálták meg. A barna és a zöld különféle változatai lettek a legkedveltebbek, a vörös és bordó plüss drapériák kimentek a divatból. (A boudoir-hatásra törekvés a cukrászda-berendezéseknél élt tovább, akárcsak a neobiedermeier stílusa.) A csillárok sokáig hosszú rézláncokon vagy abroncsokon függő, kerek lámpabúrák együtteseiből álltak, és azonos stílusú falikarok biztosították a jó megvilágítást.
      Ennek a „modernebb” kávéházbelsőnek egyik legjellemzőbb, a jó átlagszintet képviselő példája volt az Andrássy kávéház az Aréna út és a Damjanich utca sarkán. A korabeli leírás szerint a faburkolat és a bútorok kékeszöld színre voltak pácolva, a fém díszítések, a fűtőtest burkolatai, a tükörkeretek, a lámpák ezüst színe „intim úriszoba jelleget” adtak az óriási helyiségnek. Nehezen lehet meghatározni ezt a „kávéházi stílust”. A faanyag természetellenes, kék és zöld színekre való pácolása például a Jugendstil/art nouveau, illetve a szecesszió korai, rövid szakaszára volt jellemző, amikor tudatosan művi, esztétizáló hatásokra, raffinált színharmóniákra törekedtek a művészek. Később leegyszerűsödött a szín- és formavilág, s akárcsak Bécsben, Pesten is a geometrizáló, célszerűbb irányzat kerekedett felül. Gondosan megtervezték a mértékletesen alkalmazott ornamentikát, melyet azután sablonok segítségével vittek a falra. Egyfajta szolid polgári eleganciára való törekvés érződött a gondosabban megformált enteriőrökön, azzal a szándékkal, hogy meghitt, otthonos légkört nyújtson a vendégeknek.
      Intérieur címmel 1912-ben új iparművészeti folyóirat indult, mely elsősorban a kávéházak belsőinek kialakításával, kritikájával foglalkozott, épp a célból, hogy hozzájáruljon a tervezések művészi színvonalának emeléséhez, és hogy a fiatal belsőtervezőknek megrendeléseket szerezzen.
      Itt jelent meg az akkor átépített EMKE kávéházról egy elismerő hangú ismertetés. Szerzője dicsérte az egyszerű, funkcionális megoldásokat, a sima, dísztelen felületek és a magyaros ornamentika szerencsés arányát. Elsősorban a vasoszlopok burkolatán és a Földes Imre által festett „Csodaszarvas vadászat” jelenetén volt érezhető a magyar szecesszió népművészeti díszítő elemeket felhasználó, „folklorizáló” irányzatának hatása, mely egyébként meglehetősen ritka volt a kávéházbelsőkben.
      A korabeli fényképek tanúsága szerint az EMKE nagytermének zárófalát díszítő tükrök feletti freskófrízen Hunor és Magyar alakja erőteljesen stilizált megfogalmazású, akárcsak a szögletes vonalvezetésű, szinte geometrizált táj. A vadászok alakja mögötti stilizált bokor erőteljes bécsi hatást mutat, akárcsak a szintén Földes által tervezett pilléreket borító ornamentika, mely egyenes ági leszármazottja a Klimt-festmények geometrizáló ornamentikájának. Érthető ez a stílusegyveleg, hiszen Földes Imre a Mintarajziskola után Bécsben és Berlinben képezte magát.
      Az EMKE kávéházat 1895-ben Wassermann Jónás alapította. Maga is tagja volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek, innen a kávéház neve, amely egyben az egyesület rendszeres találkozóhelye is volt. Az alapító 1901-ben bekövetkezett halálakor a kávéházat fia, Wassermann Mór vette át. A fönt jelzett kötődés magyarázza, hogy az enteriőr kialakításakor megrendelőként a magyar mondavilágból választott témát. Érdekes emellett, hogy a megbízást a fiatal és még ismeretlen Földes Imre kapta, aki „bécsies stílusban” festett. A művészetben a századfordulón még élesen meglevő és tudatosan ápolt nemzeti függetlenségi alapon álló osztrák-magyar stiláris szembenállás ekkorra már megkopott. A recenzens számára föl sem tűnt a bécsi ihletés.
      A kávéház nem mindennapi szolgáltatásai közé tartozott egy folyóiratokkal is gazdagon ellátott kölcsönkönyvtár. Különösen sikeres volt az EMKE ekkor kialakított étterme, melynek hosszú és magas, nem éppen kellemes arányú, dobozszerű terét két méter magasságig törtfehér színű fa-lambériával burkolták. Az egyes betétszakaszokat négyzetekbe sűrített virágornamensek díszítették, s a sötétre pácolt, magas támlájú székek Mackintosch stílusára emlékeztettek. A lambéria felett a falmezőt és a mennyezetet egyaránt vékony vonalakból kialakított, különböző méretű négyszögekből álló, igen levegős hatású festett hálórendszer szőtte át, melyben, mint óriás kalickákban, madarak röpködtek. Sajnos e festett madarak színei rekonstruálhatatlanok, de minden bizonnyal színesek voltak, s derűs játékosságot varázsoltak a világos, a szűk teret ezáltal kitágító falakra. Ennek az étteremnek az összhatása már az 1920-as évek elegáns és könnyed art-deco stílusát előlegezte.
      Az alagsorban nappal egy kispénzű embereknek kialakított étterem üzemelt, amely este igényes mulatórészként működött. Berendeztek magas pulttal és bárszékekkel egy amerikai rendszerű helyiséget is, ami igazi újdonság volt Pesten. Saját cukrászati részt is kiépítettek, amely a külső megrendelők igényeit szolgálta. A kávéház 1922-ben új bérlők kezébe került, akik kisebb átalakítások után 1936-ban az udvar beépítésével megnagyobbították a területét. Az előtérből egyfelől egy 450 személyes kávéházba jutott a vendég, a másik út pedig egy 160 személyes grillbe vezetett. Korszerű szellőzőrendszert is behelyeztek, három lift szállította az alagsorba a ruhákat. A zenekar süllyeszthető dobogón foglalt helyet, a kávéházi részben a falakat és az oszlopokat üveggel vonták be. A korszak jelentős belsőépítészei és iparművészei egy nyugat-európai színvonalú, többfunkciós, késő-art-deco kávéházat hoztak létre. A háborúban a többi nagykávéházhoz hasonlóan az EMKE is helyrehozhatatlan sérüléseket szenvedett.
      A főváros kávéházainak történetében az első nagy válságot azonban az első világháború hozta magával. Ahogy Szép Ernő írta: „Meghalt Budapest régi kedve.” Pincér és törzsvendég a kávéházak helyett a lövészárkokban találkoztak. Megjelentek az első nőpincérek, felszolgálók. Az ellenfelekre utaló kávéházneveket betiltották, a London például Berlin néven működött tovább. Több kávéház végleg bezárt, a megmaradtak kezdték elveszíteni pompájukat. A hadigazdaság érdekeinek megfelelően begyűjtötték a réz- és az óntárgyakat, hogy srapnellgránátokat készítsenek belőlük. Eltűntek az Olaszországból származó fehér, folttalan márványasztalok, hogy helyüket elfoglalják a hazai eredetű, mintás műmárványlapok. Fokozatosan eltűntek a velünk hadban álló országok gyarmatairól származó kávé-, tea- és dohányáruk, s megjelentek helyettük a pótkészítmények. A takarékosság jegyében korai zárórákat vezettek be. Egész éjjel nyitva tarthattak viszont a nagy pályaudvarokhoz közeli, úgynevezett „halálkávéházak”, így a Nyugati mellett a Terminus és az Ilkovits, a Keleti mellett a Wagner, a Központi és a Krajcsovics, ahonnan a frontra induló katonákat búcsúztatták...
      E fejlemények is magyarázzák, hogy miért rögzülhetett a századforduló egyféle aranykorként már a két világháború közötti időszak szereplőinek emlékezetében, akiknek kávéházi „ezüstkora” is elérhetetlen messzeségbe került mára Budapest polgármaradékai számára.


EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Saly N.: A Philadelphia < > Szabó M.: Biliárd és szerencsejátékok