EPA Budapesti Negyed 11. (1996/1)Kenézy Cs.: Millenniumi-dal <

Az úr a háznál
- Életkép -

___________
KÓBOR TAMÁS

      Mutatvány a „Félisten” cz. kötetből.

      Kerzsánék délelőtt lábujjhegyen járnak. Fojtott, nehéz hangulat borong a fehér függönyös kis lakásban. Suttogva beszélnek, az ajtókat óvatosan nyitják, csukják, mintha nehéz beteg volna a háznál. Kerzsánné a hálófülkés szoba ablakán ül és kötöget, Riza, a leánya, a konyhában foglalatoskodik, vigyázva, hogy a tányérok össze ne csörömpöljenek. Ha a futó-utczai nagy udvarról kirobog a fuvaros stráfos kocsija, Kerzsánné és Riza ijedten futnak a szoba másik zárt ajtajához és hallgatóznak: nem ébredt-e föl? A szatócs szomszédnak van egy gyönyörüséges kis lánya, azt Kerzsánék halálosan gyülölik, mivel hangos rikoltozással kergeti végig a nagy udvaron a hentesék kutyáját, majd oly keservesen bőg, hogy a harmadik udvarba is áthallatszik.
      Déltájban csoszogó léptekkel, görnyedten, botjára támaszkodva érkezik meg az öreg Kerzsán. Egy darabig künn áll a küszöbnél, majd félénken próbálgatja: nyitva-e az ajtó? Aztán megint áll, áll, habozik, végre remegve nyul a csöngetyü-huzóhoz és lassan megvonja, nehogy hangosan szóljon. A sárgaréz-körte nehezen enged agg kezének s bárhogy vigyáz is, a csöngetyü egyszerre ijedten kezd szólani s nem akar elállani. A konyhából Riza rémült arczczal fut az előszobába s nyitja az ajtót:
      - De apa, hát nem tud vigyázni? Bizonyosan fölébresztette!
      S lesujtó pillantása alatt az öreg ember még jobban legörnyed s szürke vén szeme aggodalmasan fordul az ajtó felé: csak föl ne ébredt volna! Azután óvatos léptekkel a konyhán keresztül megy a fülkés szobába, a hol Kerzsánné csöndet parancsol neki a mutató ujjával. Leül a teritett asztal mellé és ül mozdulatlanul, szó nélkül, várva a többiekkel, mig „ő” fölébred.
      Ő ezalatt alszik. Az ablaktáblák be vannak téve, majdnem teljes sötétségben van. Föl-fölébred, a sötétségben megerőltetett szemmel nézi az óráját, aztán egyet fordul és alszik tovább. Majd nyitott szemmel bámul a sötétségbe és bizgatja magát: jó lesz már fölkelni. Aztán hallgatódzik. Hallja a csöngetyüt, hallja, mint pörlekedik Riza az apjával, csöndre intve őt, hallja a másik szobából a suttogást, az óvatos, csoszogó járást. Várnak rá az ebéddel, várnak türelmesen, mig fölkel. Most már föl kell kelnie, nehogy nagyon megvárakoztassa.
      Fölkel, kinyitja az ablaktáblát. Forrón, verőfényesen süt be a déli nap. Bántja a szemét. Az álomtól még zsibbadtak a tagjai, mámoros az agya. A mosdótál előtt révedezve áll meg, szappannal a kezében, s nézi magát a tükörben. Fiatal arcz, alig huszonötéves, az éjjeli munkából sorvadva, a nappali álomtól elsárgulva. A bajusza lefelé áll, a haja kóczos. A szemét meg nem látja. A szempillák rájok nehezednek, ébren is félig csukva vannak a szemei. Ez az ur a háznál. Kerzsán Imre, éjjeli szedő az ujságnál. Legkevesebb száz forint, a mit keres, de keres néha százhuszat, sőt százötvenet is, ebből tartja a családját uri módon.
      Ezelőtt öt esztendővel még Kerzsánék a Kalvária-hegy mögött laktak egy roskadt kis ház legvégső zugában. Volt egy sötét konyhájuk s egy sötét szobájuk, melyen a csiriz szaga uralkodott. Akkoriban még az öreg Kerzsán volt az ur a háznál s nagy volt a lárma. Lármázott az asszony, lármázott a leány és lármázott Kerzsán, a kaptafáján kalapálva. Sohse volt annyi pénz, hogy másnapra is maradt volna, a nélkülözésben elfajultak az emberi érzelmek, az anya a leányában, a leány az anyjában látta azt, a ki miatt ő jól nem lakhatik. És a nagy szegénységben uralkodott az öreg Kerzsán, hangosan káromkodva, parancsolva asszonynak, leánynak s zsörtölődve veszekedve az Imre fiuval, a ki egy mühelyben sem marad sokáig s a mit keresett, annak csak egy kis részét fizette kosztért, kvártélyért. A fiu végre teljesen összeveszett a familiával és elhurczolkodott tőlük.
      Mint független ember aztán szives jó viszonyt tartott a familiájával. Minden vasárnap meglátogatta őket s vitt nekik ajándékot, meg pénzt. A szegény emberek nagyon szeretik egymást, ha nem élnek egy födél alatt. Imre most kezet csókolt az édes anyjának, azelőtt még csak nem is köszönt, ha hazatért. S vitte a hugát sétálni, holott azelőtt majd mindennap összeverekedtek. Az öreg Kerzsán pedig a hatalmából kikerült fiuval komolyan tárgyalt, politizáltak, szoczialistáskodtak és szidták a világot, mely oly keserves a szegény embernek. Hamar megszokták ezt az uj állapotot, a mint hogy a szegény emberek mindent hamar szoknak meg.
      Az öreg Kerzsán épp akkor betegedett meg, mikor Imrének fölvitte isten a dolgát s ujsághoz került. Pénz volt bővében s a fiu fizetett doktort, patikát, minden egyebet, a mire szükség volt. Az öreg állapota nagyon rosszra fordult, minden nap várták a halálát. Ekkor hurczolkodott vissza Imre is és megszokták azt is, hogy ő tartsa a familiát. Az öreg nagysokára összeszedte magát, de nem ment vissza a kaptafájához, mert betegsége alatt megszokta, hogy ne dolgozzék. Imrének mindjobban ment a dolga s eszébe sem jutott, hogy a kifejlődött uj renden változtasson. Igy lett a család fentartója és ura és mind a többiek annak a tudatnak az uralma alatt állottak, hogy Imre tartja el őket, tehát ő parancsol is.
      Imrében pedig kifejlődött valami urias hajlam. Elegánsan öltözködött s megszokta a külön szobát. Áthurczolkodtak a futó-utczába, uj butorokat vásároltak s a szegény emberek grófoknak érezték magokat az ő előszobás és kétszobás uj lakásukban, a hol divánjuk is volt, meg iróasztaluk. Élvezte ő is külön szobáját, melyben az egész napot töltötte s a szeretetet, melylyel körülvették.
      Kerzsán Imre kilép az ő külön szobájából, Riza behozza a levest: ebédelnek. Olyan az az ebéd, mint a hallotti tor. Imre mogorva az álmosságtól, étvágya sincs, hallgat. Az öreg Kerzsán minden igyekezete arra fordul, hogy a levest ne szürcsölje, mert ilyenkor ráförmed a felesége, hogy Imrét ez bántja. Riza szeme egyre Imrén függ, hogy az arczáról olvassa le a kivánságait. Kerzsánné pedig vigyáz a lányára meg az urára, hogy azok meg ne bántsák valamivel Imrét. A szegények földhöz ragadt szolgaságával elvesztették a természeti összetartozás érzését, csak azt tudják, hogy ez a fiu eltartja őket s rettegnek megbántásától, nehogy eltaszitsa őket. Kegyetlenek, szinte embertelenek egymás irányában erre való törekvésökben. Ha Imre sót hint a levesébe, akkor Rizára a szitkok áradata zudul, hogy miért nem tett több sót a levesbe. Ha valamit kér, ismét kikap, hogy miért nincs ez már meg.
      Kerzsán Imre meg keserüséggel a szivében élvezi ezt a gondos figyelmet. Tisztában van már vele, hogy a szeretetnek kevés szerep jut benne. Harcz ez voltaképen, a meghunyászkodás és szánalmas önzés harcza egy rettegett eshetőség ellen: ha megharagudnék, ha otthagyná őket! Mi lesz akkor belőlük? Az apja nem apja, az anyja nem anyja, a testvére nem testvér és ő idegen. Nem talál velök való közösséget s haragszik, hogy meghunyászkodásukkal kiölték körükből a szeretetet. Bántja, hogy elsőnek neki tálalnak, a legjobb darab hust neki keresik ki, holott azelőtt ez az apának járt, a ki most türelmes alázatossággal találja természetesnek a dolgok e változását.
      Erre a tudatra azonban nem régen ébredt. A szülői szeretet hiányát abban a pillanatban érezte csak meg, a mikor egy délután az anyjával találkozott az utczán. A Princzesz Lidivel ment ő akkor a városligetbe, a nyomda legszebb leányával, a kit Princzesnek neveztek, mert nem hanczuzott a szedőkkel és az ujságiróktól sem engedte magát megcsipkedni. Komoly, nagy leány volt, elgondolkodó kék szemével és simán a halántékára fésült hajával első pillanatra elültött a többi froufrous és kiváncsi nézésü lányoktól. Kerzsán Imrével barátságban volt, ösztönszerüleg egymásra találtak, mert Imre a szedők között is a legjobb kabátot viselte, valamint a gőgös Lidi is mindig takarosan, kalappal és keztyüvel járt a munkába. Kerzsán Imre sohasem incselkedett a leánynyal, igazán jó barátok voltak, a kik nem is gondoltak arra, hogy szerelemmel nézzenek egymásra.
      Mikor az édes anyjával szembejött, Imre vidáman megemelte előtte kalapját. Az öreg asszony azonban rémült tekintettel nézett hol reá, hol a leányra. Ez a tekintet a lelkébevágott és vad keserüséggel töltötte el. Rögtön megértette. Édes anyja megijedt, hogy a fia netán szerelmes és házasodni akar. Az édes anyja a kenyerét félti a fia szerelmétől! Végtelen keserü fájdalom fogta el. Hátha ő valóban szerelmes volna, ha el akarná venni ezt a szegény, jó leányt, akkor nincs, a ki örvendjen boldogságának s az ő választottját ellenséges indulattal, önző féltékenységgel fogadnák.
      Hirtelen dacz szállta meg. Hát rabja ő a családjának? Saját magához semmi jussa? Ha ők oly keveset gondolnak az ő boldogságára, minek törődjék ő az övékével? Oda fordult a leányhoz:
      - Gondoltam valamit, Lidi.
      A lány komolyan szólt:
      - Mit?
      - Legyen a feleségem.
      - Nem lehet, válaszolt a leány.
      - Miért?
      - Azért, mert nekem szegény öreg anyám van, a kit el kell tartanom és én nem akarom, hogy valaki rosszul bánjon vele.
      - De én nem bánnék vele rosszul.
      - Nem tudhatja. Maga jó ember, de ismerek sok jó embert, a ki elüldözte a házától szegény anyósát. Mert magának csak idegen asszony volna, a ki terhére van, nekem pedig édes anyám, a kit nem hagyok el.
      - És maga az édes anyja miatt vén lány akar maradni?
      A leány vállat vont.
      - Mit bánom én? Szegény leány jobban teszi, ha nem megy férjhez, mert a szegény emberek mind durvák és rosszul bánnak a feleségükkel.
      - Én is durva vagyok?
      A leány meleg, benső pillantást vetett reá.
      - Nem, maga jó ember, magához elmennék, de az édes anyámat nem hagyom el.
      Nem beszéltek többet róla. De Kerzsán Imre a szive legmélyében megalázva érezte magát a leány komoly lemondása által. Szégyelte a saját elkeseredését édes szüleje iránt s megvetette magát, hogy szinte daczból akarta eltaszitani magától. Daczból? Abban a pillanatban, hogy a leány lelki nagysága előtt megalázkodott, érezte, hogy nem puszta dacz adta szájára a vallomást. Igen, ő szereti ezt a rendkivüli leányt, de nem érdemli meg. Ha méltóvá akar válni hozzá, le kell mondania róla. És a lemondás szomoru határozatában mintegy megtisztulását érezte s boldogtalanul, de megbékült lélekkel ment haza.
      Az ablaknál ült az édes anyja s félénken, kutatva nézte fia arczát. Imre szivébe gyült a fájdalom s oda lépett édes anyjához és megcsókolta a kezét. Az öreg asszony összerezzent, mélységes fájdalomban vonaglott az arcza és öreg szeméből néma könyek peregtek.
      - Szép leány, suttogta reszkető hangon, de ugye, azért nem hagysz bennünket elpusztulni?
      Imre szomoruan nézett végig az édes anyján. Hogy félti a kenyerét! gondolta s nyomban elszégyelte magát. Képzeletében megjelent a Princzess Lidi, a komoly, szép, büszke leány, a hogy letérdel rongyos édes anyja előtt és csókolja a kezét. E képzelet hatása alatt ő is leborult édes anyja előtt és sirva temette arczát az ölébe.
      - Nem hagylak el, nem veszem el, suttogta, ne tarts semmitől.
      - Nem veszed el?
      Az öreg asszony e kiáltásában csak ugy sikoltott a boldogság.
      - Nem veszed el? Köszönöm, köszönöm, édes fiam, az isten meg fogja neked ezerszeresen fizetni, a mit szüleidért tettél.
      Aztán ment a munkába.
      A gépház előtt elhaladt, az üvegajtón keresztül benézett az expediczióba, a hol a lányok kaszinóztak. Hangos kaczagás, durva énekszó mellett mulattak, ketten-hárman összefogózkodtak és tánczoltak. A hosszu asztal végében pedig nyugodtan, komolyan ült a Princzess Lidi és harisnyát kötögetett.
      Oda lépett hozzá.
      - Emlékszik még, miről beszéltünk délután?
      - Emlékszem.
      - És megmarad a mellett, a mit mondott?
      - Meg.
      - Egy kérdés még, Lidi. Megmaradna mellette akkor is, ha ugy szeretne engem, mint én magát?
      A leány reáemelte fényes nagy szemét, két köny pergett végig az arczán, aztán halkan szólt:
      - Ugy mondtam.
      A fiu mélyen sóhajtott.
      - Áldja meg az isten, Lidi, nekünk már befellegzett!
      A futó-utczai kis lakás első ablakába azóta igen keveset süt a nap. Az ablaktábla betéve jóval déli időn tul és Kerzsánék még halkabban lépdegélnek, suttognak. Az öreg Kerzsán nem meri többé meghuzni a csengetyü-zsinórt, türelmesen vár, vesztegel az ajtó előtt, mig belül véletlenségből meglátják. Imre későbben jön haza és tovább alszik, alszik, egyre alszik. Alig hogy végigszenvedte az ebédet, visszamegy a szobájába és ujra lefekszik. Soha szomorubb élet még nem volt a futó-utczában, de mindennap hust főznek és a házbért pontosan fizetik.
      Imre a gépházban gyakran találkozik a Princzess Lidivel, de sétálni nem mennek többé.

      Képes Családi Lapok, 1896. 678., 693-694. oldal


EPA Budapesti Negyed 11. (1996/1)Kenézy Cs.: Millenniumi-dal <