A mintaadó
polgármester.
Bárczy István beruházási programja (1906-1914)

______________
ERDEI GYÖNGYI

„Városok igazi nagyságának legjellemzőbb mértéke talán kulturális közterheik szaporodása. ... A világ, bár lassan, de észrevehetően demokratizálódik. A város, ez a kiválóképen demokrata alakulás egyre előzékenyebben kénytelen polgárainak mindenfajta igényét kielégíteni. ... A nagyvárostól a modern szellemi élet egyenesen irányítást vár, egyenesen vezető szerepét jelöli ki, e szerep minden kötelezettségével. ...
      ... A gyorsan épült Budapesten egy általános közízlés nem tudott kifejlődni. Még most is szükség van tehát arra, hogy a város ne csupán a szorosan vett városépítést tartsa kezében, hanem magát az építőművészetet is irányítani igyekezzék; mint építtető és háztulajdonos is példaadó tevékenységet fejtsen ki. Az iskola, a hivatalos épület, a bérház, amelyet újabban szintén építtet a város, mind kell, hogy művészi jelentőségű legyen.” [1]
      1910-ben jelent meg a Nyugat művészeti kritikusa, Lengyel Géza tollából e programadó cikk. Fontos hozzátennünk, hogy éppen a „Népművelés”-ben, a főváros saját - Bárczy István alapította - kulturális folyóiratában. A cikk jelzésértékű. Megjelenése idején már folyik a főváros önálló - mindmáig példátlan volumenű - szociális és kulturális beruházássorozatának megvalósítása.

      Bárczy városfejlesztési elképzelései
      A megelőző évtizedek gyakorlatától eltérő, nagyvonalú várospolitika elveinek kialakítása - szűk körben - korábban megindult, de Bárczy polgármester már első beszédében a nyilvánosság elé tárta elképzeléseit, s megfogalmazta - az „önkormányzati függetlenség” mellett - az erős magyar nemzeti kultúra és a modern demokratikus haladás célkitűzéseit. E politika megvalósítása során Budapesten kirajzolódtak egy modern „jóléti városállam” körvonalai. [2]
      A gondolatkör művelődéspolitikai vetületét is ő fejtette ki a „Népművelés” indító, első számában. Ebben kétségbe vonja a kiegyezés után lezajlott „közgazdasági és társadalmi fellendülés” realitását, úgy véli, hiányzik még a háttér: a „népkultúra” magas színvonala. Az „értelem, esztétikai érzék, erkölcsi erő, s hazafias és szociális érzés fejlesztésé”-vel szeretné az ifjabb és idősebb nemzedékekben az önművelés iránti igényt felkelteni. Hisz a „kultúra erejében”, a XIX. század nagy liberális politikusainak hagyományát kívánja folytatni, de szerencsésebb - s talán kitartóbb - az elődöknél. Ha egy városnyi glóbuszon is, lehetőséget teremt elképzeléseinek valóra váltásához.
      Néhány hónappal beiktatása után a törvényhatósági közgyűlés elé kerül a főváros pénzügyi helyzetének rendezése érdekében született felterjesztés - államsegélyt igényelnek az ugrásszerűen emelkedő kiadások fedezésére. [3]
      A kiegyezést követő évtizedekben Budapest lakosságának száma rendkívül gyors ütemben gyarapodott, 280 ezerről a századfordulóra elérte a 733 ezer főt. A lakossági urbanizációs igények követéséhez a városnak hiányoztak az erőforrásai, kölcsönöket kényszerült felvenni, s a visszafizetés egyre nagyobb terhet jelentett. Az iparosodás folyamata a szükségesnél lassúbb volt, s a bevételek messze elmaradtak a kiadásoktól. A városba áramló népesség jelentékeny hányadát a nincstelen, vidékről érkezett, képzetlen csoportok tették ki, melyek a város jövedelmeinek csak fogyasztói, s nem növelői voltak.
      „Tekintetbe kell venni, hogy mi volt fővárosunk 35 év előtt és mi ma? Micsoda áldozatokat kívánt tőlünk ez a 35 év, hogy provincziális városból igazi fővárost és nagyvárost teremtsünk.” [4]
      A felterjesztésből az is kitűnik, milyen hatalmas összegeket fordított Budapest e néhány évtizedben iskoláira, versenyt futott a rohamosan növekvő gyereklétszámmal, s a felvándorló népesség - éppen említett összetétele miatt - az oktatásban is folyamatos kihívást jelentett. Az iskolának nemcsak oktatási, de szocializációs funkciót is el kellett látnia, a teljesen eltérő életformából, szokásrendszerből és kulturális miliőből érkezett gyermekek nagy száma miatt. S e felelősséget és feladatot a város új vezetői a szülőkkel szemben is érezték.
      A közoktatási kiadások 1905-ben meghaladták a főváros jövedelmének 20 százalékát. A városvezetés szerette volna az oktatás területén növelni az állami szerepvállalás mértékét, de a felterjesztésben kifejezték kívánságukat, hogy az állami jövedelmekből az addiginál nagyobb arányban részesüljön a főváros, urbanizációs kötelezettségeinek könnyítése érdekében.
      A kormány azonban e kérések teljesítése elől elzárkózott, s így a fővárosi önkormányzat arra kényszerült, hogy a problémák megoldására más utakat keressen.
      Az új helyzet Bárczy István számára az első erőpróbát jelentette. A törvényhatósági közgyűlés többsége őt választotta, de az ellenzéki tábor sem volt lebecsülhető. A Vázsonyi Vilmos kezdeményezésére megalakult Egyesült Községi Demokrata Párt támogatásával azonban kedvező lehetőség nyílt arra, hogy a polgármester merész, s addig csak szűkebb körben ismert elképzelései a várospolitika szintjére emelkedjenek. Első lépése egy kis létszámú hivatali gárda, egy „városi agytröszt” [5] létrehozása volt, mely részt vett koncepciójának kialakításában és megvalósításában. Közülük - témánk szempontjából - első helyen Wildner Ödön nevét kell említenünk, aki egyúttal személyében is jelezte e kör attitűdjét: a „Huszadik Század” című polgári radikális folyóirat egyik szerkesztője, jogász, de filozófiával, művelődés- és jogtörténettel is foglalkozik. Harrer Ferenc is több szálon kapcsolódott a „Huszadik Század” és a Társadalomtudományi Társaság köréhez, de ekkortájt kerül a fővároshoz Szabó Ervin, Ferenczi Imre, Bolgár Elek és Pikler J. Gyula is. Jelenlétük mutatja a századelő progresszív áramlatainak megjelenését a várospolitikában - egy modern, a polgárság szükségleteinek kielégítését szolgáló, gazdag intézményhálózattal felszerelt, intenzív szociálpolitikát folytató főváros képét vetítették a kissé még csodálkozó lakosság szeme elé.
      A főváros zilált pénzügyeit 1907-ben sikerült egy kölcsön segítségével rendezni, ezután kezdtek el foglalkozni beruházási programokkal.
      A polgármester terveinek megvalósításában számíthatott a közgyűlés támogatására, de világosan látta azt is, hogy a nagyszabású beruházási tervek gyors megvalósítása a tanácsi szervezet merevsége és bonyolultsága, s az ügymenet bürokratikus szabályai mellett nem lehetséges. Szervezeti átalakítást határozott el, melynek kidolgozásában Harrer Ferenc volt segítségére. A változtatás lényege, hogy a polgármesterhez tartozó elnöki ügyosztályt önálló döntési jogkörrel ellátott osztállyá szervezzék. Bárczy elgondolása az volt, hogy munkatársai dolgozzák ki azokat a fejlesztési terveket, melyeket várospolitikája alapjának tekintett.
      1909-ben került a közgyűlés elé az elnöki ügyosztály hatáskörének kiterjesztéséről szóló polgármesteri rendelkezés. E szerint két alosztály jön létre az elnöki ügyosztályon belül: az első a közigazgatás polgármesteri jogkörbe tartozó ügyeit fogja át, míg a második a szociálpolitika és a közművelődés tágabb területeit vonja irányítása alá. A szociálpolitika témaköre Bárczy várospolitikája szempontjából talán a leglényegesebb. Az alosztály hatáskörébe tartoznak a lakásügyek, a lakóházak építésére és igazgatására vonatkozó intézkedések, s a szociális (akkori szóhasználattal „népjóléti”) tevékenység. Emellett a közművelődési területnek a rendszeres iskolai oktatás keretein kívül eső részét is az osztály jogkörébe sorolta, ami gyakorlatilag a főváros kulturális szervező tevékenységét ölelte fel, beleértve saját kulturális intézményeinek (múzeum, könyvtár) irányítását is.
      A polgármester a közgyűlésen az átszervezést legfőképpen azzal indokolja, hogy a fővárosi lakosság „érdekébe vágó ezen fontos ügyekre egyenes befolyást” [6] kíván gyakorolni.
      Az első alosztály élére Harrer Ferenc kerül, míg a második - s ekkor nagyobb szerephez jutó - alosztály vezetését Wildner Ödönre bízza. Ekkor helyezi át az elnöki ügyosztályra - a beruházási program műszaki irányításával megbízott - Kabdebó Gyula mérnököt is.
      Wildner az „agytröszt” talán legfontosabb tagja. Vele és Weszely Ödönnel együtt indítja 1906-ban a már említett „Népművelés” című folyóiratot, melyet művelődéspolitikája fórumának és népszerűsítőjének szán. A folyóirat rendkívül színvonalas, a mai olvasó számára is sok újdonságot hordoz, s a megjelent elképzelések egy része a jelen számára is programadó lehetne.
      Bárczy Harrerrel együtt ugyanakkor egy másik folyóiratot is indít, a „Városi Szemlé”-t, mely várospolitikáját tágabb körben is megalapozza, s célul tűzte, hogy „a periodika világítsa meg a modern önkormányzati tevékenység és a városi élet különböző aspektusait, többek között az életviszonyokat, a modern demográfiai és szociológiai vizsgálatok eredményeit, ... s az egész világra kiterjedően közölnie kell a városi élet híranyagát”. [7] Ez a folyóirat tárja a nyilvánosság elé a városfejlesztéssel összefüggő fővárosi terveket, s ezek „háttéranyagaként” a legmodernebb nyugat-európai és amerikai liberális elképzeléseket is ismertetik a szerkesztők és íróik - javarészt a főváros tisztviselői.
      Az elnöki ügyosztályon születik meg Budapest fejlesztésének nagyszabású és látványos terve, mely elsődlegesen a katasztrofális lakásviszonyok [8] javítását célozta, de - részint a tanteremként használt nagyszámú lakás felszabadítása érdekében - iskolaépítési, sőt közművelődési beruházások is helyet kaptak benne. A terv - ezt készítői az első pillanattól fogva világossá tették - csak kölcsön útján valósulhatott meg, de Bárczy és munkatársai úgy vélték, a városvezetés feladatkörébe tartozik, hogy akár kölcsönből is fedezzen olyan beruházásokat, „melyek jövedelmet nem hajtanak, de amelyeknek létesítését egy modern nagyvárostól a lakosság méltán elvárhatja.” [9]
      A tanácsi ügyosztályok szükségessé vált beruházási programjait összesítő tervezet 297 millió koronát tett ki. Ebből 32 millió közoktatási célú beruházás volt, 58 milliót pedig „népjóléti és kulturális intézmények” megteremtésére szántak. A 32 milliós összeg felét elemi iskolák építésére kívánták fordítani (negyven 16 tantermes iskolaépületet tartalmaz a terv), 5 milliót vettek fel a polgári iskolahálózat bővítésére (itt 16 új iskola szerepel), s közel ugyanennyit, 4,7 milliót a „kisdedóvók” számának gyarapítására (28 új épülettel). Szerepel még a programban három új felső-kereskedelmi iskola, egy női ipariskola és barakk-iskolák létesítése - együttesen 90 iskolaépület kapott itt helyet. Ezen túl tervezték a szakképzési skálát korszerű iparágakkal kiegészítő iparrajz-iskola bővítését, s az iskolai szemléltető oktatáshoz és a rajztanítás modern irányzatainak bevezetéséhez jól alkalmazható minta-kertgazdaság kialakítását, mely egyben gondoskodna az iskolaépületek díszítéséhez szükséges virágokról is. [10]
      Az 58 milliósra becsült szociális és kulturális jellegű beruházás döntő többségében lakásokat (közel tízezret) foglal magában. Bérházakat és kislakásos - egyszoba-konyhás lakásokból álló - telepeket terveztek, előbbieket a formálódó polgári középosztály és a főváros hivatalnokai, utóbbiakat főként a munkásság számára. Helyet kapott még az új budai állandó színház építése (a Krisztinavárosi Színkör és a Várszínház „rozzant” épületeit perspektívátlannak ítélték), s az Aquincumi Múzeum bővítése is.
      A tervezett „közjótékonysági intézmények” új szociálpolitikai koncepciót jeleztek: a „népotthonok” a szegényebb rétegek számára épülnek, akik „szabad óráikban társadalmi életet élhetnének és szórakozhatnának, s kulturális igényeiket is kielégíthetnék”. A népotthonban könyvtár és olvasóterem, társalgó, hangversenyek és színielőadások, bálok rendezésére alkalmas, színpaddal ellátott nagyterem, kisebb, oktatás céljára használható termek, ebédlő (konyhával), tudakozó (tanácsadó) irodák, kert, gyermekjátszótér, s a lakásokból hiányzó fürdőhelyiségek kaptak helyet. Két népotthon szerepelt a tervekben - összköltségük 1,1 millió koronát tett ki. Terveztek még Népszállót - a hajléktalanok elhelyezésére -, menedékhelyeket és szükséglakásokat, leány- és fiúárvaházat s özvegy nők otthonát - ingyenes egyszobás lakásokkal. [11]
      E nemcsak volumenében, de koncepciójában is gyökeresen új beruházási program tartalmazta egyben a kölcsön fedezetéül szolgáló kiadásokat is. Bárczy arra alapozta a kölcsönt, hogy a városi közüzemeket saját (korabeli kifejezéssel: „községi”) kezelésbe veszik, s ezek jövedelmei révén biztosítják a kölcsönök visszafizetését. Ebből adódott, hogy a közüzemek megváltására s új üzemek létesítésére szánt összegek is részei a programnak.
      A később 270 milliósra csökkentett beruházási terv 1909. április 7-én kerül a törvényhatósági közgyűlés elé. „A fővárosi lakásviszonyok javítása tárgyában” közreadott polgármesteri és bizottsági előterjesztés előadója Wildner Ödön. A vita során Bárczy több alkalommal is felszólal, sokoldalúan indokolja a lakáskérdés és a szociális problémák megoldásának sürgősségét és fontosságát. Külön is kitér az iskolaépítésekre. Arra törekedtek, hogy az aktuális igények kielégítésén túl a közeljövőben várható szükségleteknek is megfeleljen a főváros. [12]
      A közgyűlés elfogadta a javaslatot, s az építkezések ügyeinek előkészítésére a polgármester elnökletével egy 24 tagú bizottság kiküldéséről döntött. [13]
      Az előzetes tárgyalások során a munkaprogramból elkülönítették az „elsősorban kielégítendő szükségleteket”, melynek eredményeként egy 70 millió koronás terv született. Ebből 10 milliót közoktatásügyi beruházásokra - iskolák és kisdedóvók építésére - szánnak, közel 2 és félmilliót közjótékonysági intézmények (népotthonok, népszállók) létesítésére, de a terv több helyen is tartalmaz oktatási és kulturális célokra tervezett épületeket, s összességében a beruházások mintegy 20%-a közművelődési jellegű volt. [14]
      Bárczy és „stábja” azonban nem elégedett. Wildner a lakásépítési és közművelődési program terveit átdolgozza, s egy 95 millió koronás összeállítást készít, melyből 32 millió korona tisztán közművelődési beruházás, s terveik szerint már 1910-ben megindulna a megvalósítás is. [15]
      Ez a javaslat kerül 1909. július 9-én a közgyűlés elé, mely egyhangúlag hagyja jóvá, s felhatalmazza a tanácsot, hogy a már időközben elkészíttetett vázlatos tervek és költségvetések alapján bízza meg a mérnöki hivatalt és a tervező magánépítészeket a részletes kiviteli tervek és költségvetések elkészítésével, s az illetékes tanácsi hivatalok és bizottságok felülvizsgálata után a munkálatokat írja ki versenytárgyalásra, azokról határozzon és kezdjék meg az építkezéseket. A végrehajtás ellenőrzésével a közgyűlés felhatalmazása alapján a tanács „A hatósági kislakások és iskolák építésére felügyelő bizottságot” bízta meg. Az építkezések megindításához mindenekelőtt külföldi kölcsönre volt szükség, mely ez idő tájt annyira nem okozott gondot, hogy a főváros vezetői válogathattak a különböző nemzetközi pénzintézetek ajánlatai között. [16] „Ott ültem a Credit Lyonnais kölcsön-osztályában, a párisi gyönyörű székházban, mikor e világvállalat egyik igazgatója kijelentette, hogy hitelképesség tekintetében akkor, 1910-ben Budapestről a legjobb információkat adhatja.” [17]

      A program megvalósítása
      A közgyűlési felhatalmazás alapján az elnöki ügyosztályon megindul az építkezések előkészítése. A telkek válogatása és kisajátítása már 1907-től megkezdődött. A tanács 1909 februárjában határozatot hozott, hogy az építkezések tervezésébe magánépítészeket is bevonnak, mert a mérnöki hivatal nem tudja a nagyarányú programot önállóan teljesíteni. Egy előkészítő bizottságot is alakítottak, melyben fővárosi szakértők és kiemelkedő építészek (többek között Alpár Ignác, Hauszmann Alajos és Quittner Zsigmond) - nagyrészt a közgyűlés virilista tagjai - vettek részt, az elnök Bárczy lett. [18] A tanácsi határozatban fogalmazták meg először, hogy az építkezési program irányítója az elnöki ügyosztály lesz. Mint a későbbiekből látható, ők döntenek a tervező építészek kiválasztásáról, az építkezések sorrendjéről, a munkálatok szervezéséről és költségeiről. Egy röpke hónap alatt összeállították a tervezői névsort, s ez került a már említett bizottság elé. A névsor imponáló, a századelő csaknem minden jelentős építészegyénisége szerepel benne, [19] s ennek megfelelően a stílusok is rendkívül változatosak. A bizottság nagyrészt konzervatív szellemű építészekből állt, ez jellemző állásfoglalásaikra is. Az elnöki ügyosztály - vagyis lényegében Bárczy, Kabdebó Gyula és Wildner Ödön - választásai alapján létrejött névsorból először azok közül emelnénk ki néhányat, akiket a bizottság végül is figyelmen kívül hagyott. Elsőként említjük a népi építészetet a premodern formákkal egyesítő Medgyaszay Istvánt, Vidor Emilt, a szecessziós építészet egyik legkiválóbb reprezentánsát, a Komor Marcell-Jakab Dezső építészpárost, akik a Lechner Ödön nyomán kialakult „magyaros” építészeti stílust magas színvonalon valósították meg alkotásaikban, s végezetül a geometrikus szecesszió legmodernebb formáit alkalmazó Vágó testvéreket.
      A választások eredményeként összeálló névsor híven tükrözi azt a szemléletet, melyet a főváros vezetői képviseltek. (S e kérdésben egyetértés nyilvánult meg a bizottsági tagok részéről is.) Úgy vélték, mintát kell adniok az építtetőknek, ezért inkább a bevett, elfogadott, általánosan elismert stílusokat és formákat szerették volna követni. A polgármesterben és munkatársaiban ugyanakkor az a törekvés is élt, hogy az újat, a legmodernebbet is népszerűsíteniük kell, ezért azok közül is válogattak. Itt említenénk Lajta Béla nevét, akinek alkotásai ekkortájt általános elismerést arattak, nem utolsósorban azért, mert épületein - kiegészítő formákban vagy belső építészeti elrendezésükben - csaknem mindig helyet kaptak a népművészet díszítő elemei vagy motívumai, melyek e korszakban szinte kötelezővé váltak. A „magyaros” építészeti stílus a főváros vezetőire azért is gyakorolt nagy vonzóerőt, mert a hivatalos „közvélemény” s a bulvársajtó részéről sokszor hangoztatott vád volt Budapest „nemzetietlensége”, „idegensége”. Ez az érvrendszer nagyrészt a fővárosi polgárság zsidó származású részét tekintette célpontjának, de a város vezetőit - természetesen saját ízléspreferenciáikon keresztül - bizonyosan érintette. Talán ennek is köszönhető, hogy a későbbiek során - ugyancsak az elnöki ügyosztály kezdeményezésére - megbízást kaptak az építési programban Kós Károly, Györgyi Dénes és Zrumeczky Dezső, akik a „Fiatalok” néven ismert művészcsoport tagjaiként az erdélyi népi építőművészet alkotásait kísérelték meg városi környezetben újjáteremteni. Néhány épületet - bérházakat és iskolákat - a mérnöki hivatal építészei terveztek, ezek többsége a historizmus stílusvonulatába illeszkedik. Meg kell említenünk, hogy a névsorokban nem szereplő tervezők megbízására is sor került - többek között Baumgarten Sándor és Nagy Virgil kapott feladatot -, valószínűleg személyes kapcsolatok alapján. Több forrás is említi „azt a vezetőférfiút, boldogult Kabdebó Gyulát, ki nagy építési műveltségénél fogva meg tudta találni - néha az ismeretlenség homályából kiemelve is - a legjobb építő-művészi, fiatal tehetségeket, akik az ő útmutatásai alapján dolgoztak s hozták létre alkotásaikat.” [20]
      Az építészek névsorát és a tervezett költségvetést 1909. március 27-én hagyta jóvá a tanács, a program azonban belügyminiszteri ellenjegyzést igényelt. Ebben az esetben ez nem puszta formalitás volt, a programban bizonyos változást eredményezett: sor került azon bérházak számának csökkentésére, melyeket a magántőke bevonásával javasolt felépíteni.
      Az építészek azonban már a felterjesztés előtt megkapták megbízásaikat a vázlatos tervek elkészítésére.
      Az első - 1909 őszén induló - ciklus költségvetése 22,2 millió korona volt. Ebből 10 milliót terveztek iskolák építésére, a többit kislakások, népszállók és szükséglakások építésére kívánták fordítani. Az április 7-én tartott közgyűlés - mint korábban említettük - felhatalmazta a tanácsot a program előkészítésére. Megalakult a 24 tagú bizottság, melyben a fővárosi vezető réteg több ismert képviselője (köztük Vázsonyi Vilmos, Rózsavölgyi Manó ügyvéd és Ehrlich G. Gusztáv bankár) foglalt helyet, az érdemi döntések azonban nem itt, hanem az elnöki ügyosztályon születtek. A bizalom teljes volt Bárczy és ügyosztályának munkatársai iránt. Amikor július 7-én a tanács a közgyűlés elé terjeszti a beruházások programját, az első ciklus tervei már elkészültek. A bizottságokra és a tanácsi ügyosztályokra mindössze a formális jóváhagyás feladata vár.
      Az építészek elkészítik a részletes terveket. Az iskolaépítési program összeállításánál figyelembe veszik a közoktatási ügyosztály munkatársaival folytatott konzultációk során szerzett tapasztalatokat is, a lakásépítéseknél ellenben Bárczy és Wildner alakítják ki a koncepciót, s ekkor fogalmazódik meg bennük a különálló szociálpolitikai alosztály létrehozásának gondolata is. Ebben az időszakban került sor azután az elnöki ügyosztály ügykörének kiterjesztésére. Csak a rendkívüli hatáskörrel volt remény arra, hogy a létesítmények a megadott határidőre elkészüljenek. Az elnöki ügyosztály hatáskörébe került a mérnöki hivatal is, melynek személyzete már az első évben több mint kétszeresére nőtt. Ez részint abból adódott, hogy ők végezték az építkezések műszaki ellenőrzését, de a program adminisztratív feladatai is itt halmozódtak fel, mert e területen ők vették át a tanácsi ügyosztályok munkáját is. [21]
      A közgyűlési jóváhagyás után megindult az első ciklus előkészítése. A már említett kislakás-bizottság és az elnöki ügyosztály együttes javaslata alapján a kijelölt építészek megkapták hivatalos megbízásaikat, a mérnöki hivatalból pedig műszaki ellenőrök kijelölésére került sor. A megbízások már korábban megtörténtek, a tiszteletdíjak megállapítására ellenben csak a hivatalos felkérés után nyílt lehetőség.
      Az elkészült részletes terveket az elnöki ügyosztály bírálta el, ezután következett volna az építési engedély kérése, de erre több esetben csak utólag került sor. [22] „1912-ig az új építkezéseket egy külön detachement irányította s bonyolította le, melynek feje Kabdebó Gyula volt, ki az elnöki ügyosztályban elhelyezkedve, közvetlenül az akkori polgármesternek volt alárendelve. Ez a különleges helyzet tette lehetővé, hogy az építkezések oly könnyen, teljesen az alkotók intenciója szerint bonyolíttattak le, mert nem volt beleszólása semmiféle építési bizottságnak, ami, valljuk be - sokszor bénítólag hat... azok munkájára, kik szeretik az ügyeket halogatás nélkül előbbre vinni, s nem a hivatalos értelemben csak »elintézni«”. [23]
      A részletes tervek jóváhagyása után kezdődhetett meg a kivitelezők válogatása.
      Csak nagyobb összegű megbízásoknál - tízezer korona feletti összeghatárnál - írták elő az „árlejtés”-t (mai kifejezéssel: nyilvános pályázatot), 5-10 ezer koronára terjedő megbízásoknál lehetőségük volt úgynevezett „szűkebb körű árlejtés”-t közzétenni, vagyis egy kisebb vállalkozói körből választani. Az építési sorozatban közel kétezer iparos és vállalkozó cég vett részt.
      Az elnöki ügyosztály és a mérnöki hivatal építészei - mint az iratokból látható - sokszor a pályázatok mellőzésével választották ki a kivitelezőket. Ez Kabdebó Gyula engedélyével történt, aki egy alkalommal perbe is keveredett az általa felkért, majd később visszautasított vállalkozóval. [24]
      A nyilvános pályázatokról az előírások szerint az egyes építésvezetőségek és a kislakás-bizottság döntöttek, de a korábbi rendelkezés értelmében ez is az elnöki ügyosztály hatáskörébe került, azzal a kiegészítéssel, hogy az engedélyek tanácsi jóváhagyást igényelnek. Az árajánlatokat szakértő mérnökök értékelték, de szavuk döntő volt a jelentkezők kiválasztásánál is, hiszen az ár és a határidő tartása mellett a munka várható minőségét is garantálni képes vállalkozókra volt szükség. Valószínűleg emiatt részesítették előnyben a nagyvállalkozókat, de minden bizonnyal a személyes kapcsolatok is szerepet játszottak. [25] A felkért vállalkozók árajánlatai alapján az elnöki ügyosztály állította össze a költségvetéseket is.
      A beruházási program nagy létszámú munkaerőt igényelt, ami az egyéb építkezések apálya miatt igen népszerűvé tette a főváros vezetőit. A közgyűlési támogatottság az első években nem kis mértékben e tényezőnek is köszönhető.
      Az építkezések imponáló gyorsasággal folytak. Az első ciklusban 10 lakóépület készült el - 853 lakással -, 500 földszintes szoba-konyhás lakás és 10 iskolaépület, melyek felszereléséről is gondoskodtak.
      A program második ciklusának előkészítése csaknem egybeesett az első fázis megkezdésével. Az 1910. április 14-én tárgyalt tanácsi előterjesztés [26] szerint ennek során 14 iskola, 6 bérház, 4 kislakásos telep és szükséglakások épülnek fel. A tanács ekkor bízza meg az elnöki ügyosztályt, készíttesse el az épületek vázlatos terveit. Az előző évi programhoz hasonlóan a kislakásos telepek tervezése a mérnöki hivatal keretében történik, a bérházak és iskolák terveit pedig magánépítészek készítik el. A kislakás-bizottság 10 nappal később (április 25-én) ül össze, hogy elfogadja az előterjesztést és a (természetesen) jóval korábban elkészíttetett vázlatos terveket. A bizottságból mindössze a négy építész van jelen a tárgyaláson, amely ismételten formális jóváhagyást jelentett. [27] Az ily módon kialakított javaslat egy hónappal később kerül a közgyűlés elé - először az iskolák építéséről, majd a lakásokról tárgyalnak -, s határozattá emelik az előterjesztést. Ezután felhatalmazzák az elnöki ügyosztályt a részletes tervek elkészíttetésére is. A megvalósítás azonnal megindul, s ezzel a belügyminiszteri ellenjegyzés formális aktussá változott.
      A második ciklus építkezései is befejeződtek az előírt egy év alatt. A kislakásos bérházakban 435, a földszintes kislakásos telepeken 970 új lakás növelte a kis jövedelmű, szerényebb igényű réteg otthonteremtési esélyeit. A felépült 14 iskola révén pedig 319 tanteremmel több állt a gyermekek rendelkezésére. E ciklusban épült fel az Aréna [28] úti Népszálló is - 417 lakóhelyiséggel.
      A harmadik ciklus előkészítése nem a már bevált módon történt. Az elnöki ügyosztály az óriási terhelés miatt képtelen az építkezések mérlegének elkészítésére - a közgyűlési reagálásokra még visszatérünk -, s a rohamosan növekvő költségek és a felgyülemlett fizetetlen számlák nagyobb aktivitásra késztették a bizottságok tagjait. A formális elfogadás helyett ezúttal kemény viták zajlanak már a kislakás-bizottságban is. [29] Többen is fellépnek az elnöki ügyosztály előterjesztésében szereplő földszintes kislakásos telep felépítése ellen, s támogatja őket a pénzügyi és gazdasági bizottmány is, mely sérelmezte, hogy a program megvalósítása során nem jutott döntő szerephez. A pénzügyi bizottmány ekkor kéri először, hogy az elnöki ügyosztályon készüljön „áttekinthető kimutatás” a megvalósított beruházásokról. [30] A javaslat 1911 májusában került a közgyűlés elé, ahol további módosításokat is ajánlottak. Az ezúttal ténylegesen lefolytatott tárgyalások nyomán a tervezett létesítmények egy részét kihagyták a programból. Végül is öt bérház és egy műhely-bérház felépítése szerepelt a végleges tervben - közel hat és félmillió koronás összeggel. [31] Az iskolaépítések előkészítése is folytatódott, ennél azonban vita nélkül fogadták el az elnöki ügyosztály javaslatát. A közgyűlés kilenc iskola építésére adott felhatalmazást - az összköltség meghaladta az 5,5 millió koronát -, de végül is csak nyolc épült fel. Felszerelésük így is közel félmillió koronát igényelt, s ezzel újabb 168 tanteremmel gyarapodott a főváros.
      A hároméves beruházási program során felépült 25 bérház és 19 kislakásos telep több mint hatezer lakással növelte a főváros szűkös lakásállományát. A kislakásos telepek szoba-konyhás lakásainak szobamérete az első ciklus során 18-20 m² volt, a másodikban már 24 m²-re növelték az alapterületet. E lakástípust csak a kor viszonyai között lehet reálisan értékelni. A komfort hiánya mai szemmel súlyos tehertétele a programnak, a századelőn azonban - a lakásnyomor iszonyatos tényei mellett - a tiszta, világos, száraz lakások (kiskerttel) egészségesebb környezetet és emberibb életlehetőségeket nyújtottak a szegényebb tisztviselő- és munkáscsaládok számára. A Népszálló s a szociális és közművelődési célokat is szolgáló Vág utcai Népház ugyancsak a kisebb jövedelmű rétegek érdekeit szolgálta, de alkotói egyben kulturális igények felkeltését is várták tőle.
      Felépült ugyanakkor 36 állandó iskolaépület, 15 barakk-iskola és 4 kiegészítő épület. A tetemes anyagi ráfordítás révén (a költség közel 31 és félmillió korona) megépült 967 tanterem nagymértékben csökkentette a zsúfoltságot a fővárosi iskolákban. A közoktatási intézmények többsége a külső kerületekben épült, jelentékenyen javítva az iskolai ellátottságon. Az állandó iskolaépületek nagyméretűek, kéthárom emelettel, s legtöbbször manzárddal. Csaknem mindegyikben kialakítottak - akkor újdonságnak számító - tornatermet, tanári- és diákkönyvtárakat, és több helyen - főként a lakásokból hiányzó fürdőszobák miatt - iskolafürdőket is.
      A felszerelt szaktermek nemcsak az oktatás színvonalát emelték, lehetőséget nyújtottak - főként a polgári iskolákban - a szakoktatás bevezetésére is. Az iskolákban lakásokat is kialakítottak, melyek méretei a felsőkereskedelmi iskolai igazgatói lakás ötszobás, 120 négyzetméteres nagyságától az iskolaszolgák számára készült szoba-konyhás lakásokig váltakoznak, kifejezve a kor elittudatát - s persze a szűkre szabott lehetőségeket is.
      A századelő viszonyai között a beruházási program megvalósítása - az eljárások minden antidemokratikus tendenciája ellenére - óriási eredmény, imponáló teljesítmény s valóban mintaadónak számíthatott.
      Az épületek többsége - a bérházak és iskolák esetében is - a historizmus késő-eklektikus stílusvonulatához sorolható, de jelentős számú alkotás képvisel egyedi formát, különleges homlokzati és belsőépítészeti megoldásokat, s a korszak divatos szecessziós és „magyaros” stílusának is számos érdekes példáját találjuk közöttük. A korábban említett Kós Károly és Zrumeczky Dezső épületein és Lajta Béla felsőkereskedelmi iskoláján érezhető leginkább a sablonoktól mentes eredetiség szándéka, s talán ezért hat ma is frissnek, modernnek.
      A Kós Károly és Györgyi Dénes együttes terve alapján épült Városmajor utcai iskola sikeres példája e törekvésnek, s az épületegyüttesben talán legteljesebben érzékelhető a tradicionális népi építészet és a modern művészet stílusjegyeinek harmóniája.
      Az épületeket díszítő műalkotások bemutatására itt nincs terünk, de köztük több, művészettörténeti jelentőségű művet is találunk. Közülük Beck Ö. Fülöp reliefjeit, Márffy Ödön és Faragó Géza freskóit emelnénk ki, melyek változatosságuk, gazdag formaviláguk révén a magyar szecesszió élvonalát képviselik.
      S mindez elsősorban a szervező, kezdeményező polgármester, Bárczy István és munkatársainak érdeme, hiszen lehetővé tették, hogy a program megvalósuljon, s ha preferáltak is bizonyos stílusokat, nem emeltek gátat a sablonokat félresöprő művészi fantázia elé. Egységes hatású alkotásokat kívántak létrehozni, ami odáig terjedt, hogy az iskolák bútorait is bútortervező iparművészekkel rajzoltatták meg, s ezeket meg is valósították. [32]
      Thallóczy Lajos történész, Bárczy egyik legjobb barátja írja naplójában, hogy amikor egy osztrák kormánydelegációval 1911-ben látogatást tett a főváros új lakótelepein, a Népszállóban (melynek freskóit Undi Mariska készítette), s egy félig kész iskolában, az osztrákokat is meglepte az a széleskörű szociálpolitikai és kulturális tevékenység, melyet a főváros vezetői folytattak. Ő maga ugyancsak eltúlzottnak, felesleges luxusnak minősíti az iskola és a Népszálló felszerelését és eleganciáját. [33]

      A fővárosi „nagypolitika” változásai 1910 után. A polgármester és a közgyűlés
      S vajon hogyan értékelték a programot a fővárosi képviselők? 1910-ben londoni bankoktól 2 millió fontsterling névértékű kölcsönt vett fel a főváros, majd - miután az első évben ez az összeg elfogyott -, francia bankok nyújtottak 1911-ben újabb, 100 millió koronás aranykölcsönt. [34] Ebből kívánták folytatni a közüzemek városi kezelésbe vételének, „a községesítésnek” programját is, melytől - mint említettük - hosszú távon a város anyagi lehetőségeinek bővülését remélték.
      A főváros pénzügyi mérlege 1911-re kiegyensúlyozottá vált, ami újabb tervezést indított el. 376 milliós beruházási program tervei bontakoztak ki, a Bárczy-vezette tanács elképzelései immáron valóban a „jóléti városállam” felé mutattak. Az összköltségből 41 milliót szántak közoktatásügyi fejlesztésekre, 33 milliót a közegészségügyi hálózat bővítésére, 30 milliót népjóléti és kulturális intézményekre - s több mint 200 milliót a városi infrastruktúra kiépítésére és középítkezésekre kívántak fordítani. [35]
      A városi képviselők támogatása rendíthetetlennek tűnt, a városfejlesztés látványos eredményei a szkeptikusokat is meggyőzték. Voltak azonban ezzel ellentétes tendenciák is. Amint korábban említettük, 1911-ben történt meg első ízben, hogy kételyek merültek fel a beruházások anyagi hátterével és az elnöki ügyosztály feladatkörével összefüggésben, de ezek végül is - bár kompromisszumok árán - rendeződtek.
      1912 májusában azonban, a pénzügyi bizottság elé újabb kölcsönjavaslat kerül, amely komoly és súlyos vitát eredményez. A főváros vezetőit (ez főként Bárczyra vonatkozik) könnyelműséggel vádolják, [36] takarékosságot javasolnak. Bárczy hatásosan érvel a fejlesztés mellett, úgy véli, csak hosszú távú kölcsönökkel lehet távlatos elképzeléseket megvalósítani, mert „olyan beruházásokkal, amelyek több generációra szólnak, nem lehet egy generációt terhelni, mert az nem helyes pénzügyi politika. ...amikor az iskolaépítés háromnegyed részét teljesítették, be kell hozni a további egy negyedet is.” [37]
      A polgármester meggyőzi a bizottságot, majd a közgyűlés is nagy többséggel szavaz az újabb 50 milliós kölcsön mellett. A bizalom ismét teljes.
      A váratlanul beköszöntő, a balkáni háborús helyzet okozta pénzügyi válság azonban halomra dönti a terveket. Ismét felvetik, hogy a Bárczy-vezette tanács önálló pénzügyi politikát folytat, s csak utólagos jóváhagyást kér az illetékes bizottságoktól és hivataloktól. „Évek múltak el azóta, hogy ez az építkezési program megvalósult, illetőleg legalább részben teljesedésbe ment, azonban az ezen munkálatokra vonatkozó elszámolásról még abszolúte semmi tudomásunk nincs.” [38]
      A vita nyílttá tette, hogy a polgármester döntései számos esetben nélkülözték a közgyűlés támogatását, [39] s az épületek kivitelezésében az esztétikai szépség, „mintaadás” lebegett a szeme előtt, melynek fényében természetesen háttérbe szorultak az anyagi szempontok. Talán „bohém” természete is okozta, de azt szerette volna, ha esztétikus lakóépületek, csodálatos iskolák és kulturális intézmények őrzik a nevét, igazi mecénás lelkialkat volt. Budapestnek talán soha nem volt hozzá hasonló, a kultúráért és a szépségért rajongó, odaadó szerelmese. Mindez magyarázza „podeszta” elnevezését, melyet (persze titokban) lélekben elfogadott, s magánlevelezésében aláírásként is használt.
      A közgyűlési képviselők többsége sok tekintetben azonosult a polgármesterrel, az új korszak alkotásait együttesük eredményének is tekintették, de voltak, akik óvatosságra intettek.
      „A középítkezések terén az illetékes szakférfiak már rámutattak arra, hogy egyes esetekben a főváros sokkal fényűzőbben, sokkal pazarabban épít, sem mint - a polgárság pénzét szem előtt tartva - szabad volna és sem mint annak a célnak érdekében, amely miatt építtet, szükséges volna. ... A tapasztalatok kényszerítően fogják parancsolni a főváros vezetőségének, hogy a jövőben ... gazdaságosabb és takarékosabb építkezéseket vigyenek véghez.” [40]
      „Iskolákat építünk. Méltóztatik tudni, hogy az a flanc, amit ott kifejtettek, minden börziánert lefőz... A népszállóban freskókat csinálnak.” [41]
      „Ne babérokat és dicsőítést hajszoljunk, ne csillogó alkotásokkal kápráztassuk el a polgárságot, melyekhez hiányzik az anyagi erőnk, és ne vakítson el a szociális alkotások láza.” [42]
      A takarékosságot a gazdasági visszaesés parancsolóan írta elő, mégis akadtak képviselők, akik éppen ennek veszélyeit emelték ki. „Félek én is attól, hogy spóroljunk, mert attól félek, hogy amikor a közgyűlés majd takarékoskodni akar, legelőször mindig a kulturális kérdéseknél fog ... takarékoskodni, ...azzal az érvvel előállani, hogy azért, mert az egyensúly meg talál dőlni, azért ne építsünk iskolát, vagy ne csináljunk múzeumot vagy kórházat, ez ellen akarnék én tiltakozni. ...tessék, ha úgy tetszik, gondoskodni arról, hogy az egyensúly helyreálljon, de ne a kulturális és a szükséges kiadások megtakarításával.” [43]
      A vita első fázisában Vázsonyi Vilmos fogalmazta meg a célt: „A takarékosság nem program, abból ...nem lehet városi politikát csinálni... Mihelyt az állam másnak tekinti magát, mint a nép, mihelyt egy város, egy municipium azt hiszi, hogy különvált élete van és a lakosságnak ismét különvált élete, az az állam és az a város gyűlöletessé és feleslegessé válik..., mert a város a lakosság szervezete... A lakosság életéből él maga ez a város és kell, hogy minden erőt, amelyet a város a lakosai révén kap, újból visszaadja a lakosságnak... Én tehát azt a politikát, amely napról-napra törődik a város lakosságának az életérdekeivel, amely napról-napra felmerülő szükségekhez idomulva, a város igényeihez és a lakosság igényeihez mérten mindenkor megteszi a kötelességét, azt tartom egy modern városi politika jövőjének.” [44]
      1913-ban a körülmények mégis a beruházások leállítását eredményezték. Bárczy és „agytrösztje” akkor úgy gondolta, csak átmeneti időről van szó. Tévedtek. A háború lehetetlenné tette számukra a városfejlesztő tevékenység folytatását, ami pedig utána következett, a főváros történetének már egy másik fejezete.
      Mit őrzött meg a város az egykori „újkor” hagyatékából?
      Leglátványosabban talán az épületeket - főként az iskolákat. A megmaradt épületeken - annak ellenére, hogy a díszítő műalkotások egy része eltűnt vagy megkopott az eltelt évtizedek során - ma is érzékelhető az eredeti szándék: a funkcionalitás és a művészi szépség szempontjainak érvényesítése az alkotásban. S ez nemcsak a művészek, a mecénások érdeme is.
      S őriz egy búvópatakként tovább élő városvezetési koncepciót, melynek a szociális érzékenység, a kultúra, a művészi értékek felé forduló állandó figyelem, s a mecenatúra együttesen alkotják főbb pilléreit.
      E nagyszabású beruházássorozat, töredékessége ellenére, különleges csillagórát jelez a főváros történetében, melyet a tehetségek bősége és a lehetőségek pazarló gazdagsága jellemez. E kivételes korszakban egy különleges személyiség áll a város élén, aki jó karmesterként hangolja össze a legkülönbözőbb törekvéseket, s teremt új és új alkalmakat a város fejlesztésére. Talán e csodálatos képessége és népszerűsége indokolja, hogy neve összeforrt a korszakkal, s Budapest „újkora”, „fénykora” azóta is Bárczy-korszakként él tovább.
      A Bárczy irányításával megszületett alkotások máig is tanúskodnak az „építő polgármester” és egy öntudatos, modern, polgári városvezető réteg törekvéseiről.

      1. Lengyel Géza: A nagyváros művészete. Budapest művészeti politikájáról (In: Népművelés, 1910. 425. l., 454-455. l.)
      2. Részletesebben ld. Marc van den Muyzenberg: A város, ahol élni érdemes (In: Honismeret, 1993/4. sz. 29-34. l.)
      3. Előterjesztés a főváros háztartásának rendezése érdekében a kormányhoz intézendő felterjesztés tárgyában (In: Fővárosi Közlöny, 1906. október 9. 73. sz. 1381. l.)
      4. Előterjesztés ... ld. a 3. jegyzetet.
      5. Marc van den Muyzenberg: i.m. 31. l.
      6. Fővárosi Közlöny 1909. márc. 2. 18. sz. 369. l.
      7. Marc van den Muyzenberg: i.m. 32. l.
      8. 1900-ban a budapesti lakások 54,6%-a egyszobás volt, s ezekben egy szobára átlagosan 4,3 fő jutott. (In: Budapest félszázados fejlődése 1873-1923. Budapest székesfőváros Statisztikai Közleményei, 53. Budapest, 1925. I. rész 14-17. l.; II. rész 6-7. l.)
      9. Fővárosi Közlöny 1909. május 18. 40. sz. (Melléklet , 2. l.)
      10. Fővárosi Közlöny, 1909. május 18. 40. sz. (Melléklet, 17-18. l.)
      11. Fővárosi Közlöny, 1909. május 18. 40.sz. ... (Melléklet, 24. l.)
      12. Fővárosi Közlöny, 1909. április 13. 30. sz. 663-664. l.
      13. Városi Szemle, 1909. évf. 95. sz. 453. l.
      14. Fővárosi Közlöny, 1909. május 18. 40. sz. ... (Melléklet, 48. l.)
      15. Szilágyi Hugó: Budapest újkora, 1906-1916. Budapest, 1916. 55. l.
      16. Szilágyi Hugó: i.m. 55. l.
      17. Bárczy István Budapestje (In: Miklós Elemér: Budapest, Mienk a múlt is! Buenos Aires 1946. 18. l.)
      18. Budapest Főváros Levéltára (a továbbiakban BFL) Tanácsi ügyosztályok központi irattára, IV. 1407/b. 18.919/1909. eln. sz. Ez volt az ún. „építési hetes bizottság”, mely elvben az összes építkezés terveit véleményezte.
      19. Az elnöki ügyosztály névsorából a bizottság által kiválasztott tervezők:
      Aigner Sándor, Árkay Aladár, Baumhorn Lipót, Balogh Lóránt, K. Császár Ferenc, Éberling Béla és Schodits Lajos, Fritz Oszkár, Fleisch Róbert, Habicht Károly, Hajós Alfréd és Villányi János, Höpfner Guidó, Hültl Dezső, Hübner Jenő, Kauser József, Kommer József, Kőrösi Albert, Kotál Henrik, Lajta Béla, Löllbach Kálmán, Medgyaszay István, Orth Ambrus és Somló Emil, Pártos Gyula, Reichl Kálmán, Rerrich Béla, Révész Sámuel és Kollár József, Román Miklós, Sándy Gyula, Schmidt Gyula, Schulek János, Sebestyén Artúr, Spiegel Frigyes és Márkus Géza, Stark Izidor, Tőry Emil, Vas József, Zuschmann János.
      Az elnöki ügyosztály által később javasolt tervezők:
      Bálint Zoltán és Jámbor Lajos, Böhm Henrik, Dénes Dezső, Fischer József, Gyalus László, Haász Gyula és Málnai Béla, Hickisch Rezső, Jónás Dávid és Zsigmond, Kaszab Miklós, Komor Marcell és Jakab Dezső, Kopecek György, Morbitzer Nándor, Orbán Ferencz, Pogány Móric, Rainer Károly, Schömer Ferenc, Tscheuke Hermann, Vágó László és József, Vidor Emil, Ybl Lajos.
      (In: BFL Tanácsi üo. közp. ir. IV. 1407/b. 23.011/1909. eln. sz.)
      20. Lavotta Gyula: Mit épített a főváros az elmúlt 25 év alatt? (In: Független Budapest 1929. december 25. 10. l.)
      21. Budapest székesfőváros közigazgatási hatóságainak és intézeteinek címtára Bp. 1909. 134, 146. l.; Bp. 1910. 159, l., 171-172. l.; BFL tanácsi üo. közp. ir. IV. 1407/b. 110.285/1909. eln. sz.
      22. Ez történt például a Szemlő-hegy utcai iskola építésénél (Ld. BFL Tan. üo. közp. ir. IV. 1407/b. 5.487/1911. III. sz.; 101.416/1911. III. sz.) és a Telep utcai iskola esetében is. Az elnöki ügyosztálytól érkezett építési engedélykérésre az illetékes III. ügyosztály így válaszol: „az iskola és óvoda már felépíttetett, s így az építési engedély kiadása ellen észrevételünk nem lehet.” (Ld. BFL Tan. üo. közp. ir. IV. 1407/b. 106.027/1911. III. sz.)
      23. Lavotta Gyula: i.m.
      24. BFL Tan. üo. közp. ir. IV. 1407/b. 5707/1911. XIII; 4300/1912. XIII. sz.
      25. BFL Tan. üo. közp. ir. IV. 1407/b. 122.287/1910. eln. sz.; 43.152/1911. eln. sz.
      26. A kislakás-bizottság előző nap, 13-án hagyta jóvá a második ciklus teljesen elkészült programját. BFL. Tan. üo. közp. ir. IV.1407/b. 34.710/1910. eln. sz.
      27. BFL Tan. üo. közp. ir. IV. 1407/b. 34.710/1910. eln. sz.
      28. Ma: Dózsa György út
      29. BFL Tan. üo. közp. ir. IV. 1407/b. 52.000/1911. eln. sz. 1911. május 18.
      30. BFL Tan. üo. közp. ir. IV. 1407/b. 52.000/1911. eln. sz., 207/1911. pénzügyi biz. sz.
      31. 1393/1911. sz. közgyűlési határozat (BFL Tan. üo. közp. ir. IV. 1407/b. 67.294/1911. eln. sz.)
      32. Kabdebó Gyula: Budapest székesfőváros kislakás- és iskola-építkezései Bp. 1913. (In: Magyar Építőművészet 1913/dec. sz.)
      33. Thallóczy Lajos naplói I. kötet, Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Fol. Hung. 496. sz. 1911. febr. 26. 79./619. l.
      34. Fővárosi Közlöny 1910. évf./5. sz. 58. l., Guthi Imre (szerk.) Fővárosi Almanach, Lexikon és Útmutató 1910-12. Bp. é. n.
      35. Szilágyi Hugó: i. m. 72-73. l.
      36. Szilágyi Hugó: i. m. 98. l.
      37. Szilágyi Hugó: i. m. 99. l.
      38. Platthy György felszólalása a pénzügyi bizottság ülésén 1913. január 11. (In: Fővárosi Közlöny 1913. évf./4. sz. Melléklet 47. l.)
      39. Preyer Hugó felszólalása a közgyűlésen 1910. december 22-én (In: Fővárosi Közlöny 1910. évf./97. sz. 2272. l.) és Ember Károly felszólalása a közgyűlésen 1913. január 22-én (In: Fővárosi Közlöny 1913. évf./7. sz. 205. l.)
      40. Vértes Emil felszólalása a közgyűlésen 1913. január 15-én (In: Fővárosi Közlöny 1913. évf./5. sz. 130. l.)
      41. Mittelmann Bernát felszólalása a közgyűlésen 1913. január 15-én (In: Fővárosi Közlöny 1913. évf./5. sz. 125. l.)
      42. Waigand József felszólalása a közgyűlésen 1913. január 22-én (In: Fővárosi Közlöny 1913. évf./7. sz. 190. l.)
      43. Incze Henrik felszólalása a közgyűlésen 1913. január 22-én (In: Fővárosi Közlöny 1913. évf./7. sz. 192. l.)
      44. Vázsonyi Vilmos felszólalása a közgyűlésen 1913. december 23-án (In: Fővárosi Közlöny 1913. évf./97. sz. 2296. l.)