EPA Budapesti Negyed 9. (1995/3)Tormay C.: A régi ház < > Babits M.: Kártyavár

Aranyásók
(regényrészlet)

____________
BARTA SÁNDOR

      FERDETORONY UTCA
      Romantikus és látszólag teljesen indokolatlan elnevezés. Az egész utcában, amely görbe és keskenyedő volt, mint egy egérfarok - sehol egy torony; se ferde, se egyenes, se egyházi, se világi, semmilyen se! A tejüveges kádfürdő épületén egy újabb kihívó felirat: „Vendéglő a tűztoronyhoz”.
      Helyben vagyunk.
      Az utca negyvennyolc körül született. Lakói közül még többen emlékeztek arra, hogy valamikor a kádfürdő mögött egy tűztorony állott, amelyet a szegedi árvíz napjaiban, egy Köszler Zsigmond nevű gazdag lókupec ki is bérelt üzleti célokra. Ez a Köszler, nem tudni miért, de biztosra vette, hogy az árvíz Budapesten is meg fog ismétlődni, és úgy számított, hogy a gazdag polgárok majd minden összeget megadnak azért, hogy veszély esetén feljuthassanak a toronyba. Csak egy embert nem szándékozott Köszler Zsigmond semmi pénzért se felvenni a toronyba, s ez az ember Brandl Ignác volt, Köszler Zsigmond legelkeseredettebb konkurrense. Ez az ember egy alkalommal, amikor Köszler nagy társaságban felesége negyvenedik születésnapját ünnepelte, a következő versikével díszített tortát küldte el kocsisával:

      Igen, ezt az embert a megboldogult Köszler Zsigmond még akkor se vette volna fel a toronyba, ha az a szeme láttára kékült volna meg a hullámokban.
      Ám a szegedi árvíz, teljesen érthetetlen okokból nem ismétlődött meg Pesten, amit Köszler Zsigmond a halála napjáig nem tudott az ég urának és az azóta már ugyancsak megboldogult Brandl Ignácnak megbocsátani. Ellenben jött egy egészen másfajta árvíz, az emeletes házak árja, amelynek hullámai lassanként átcsaptak a büszke tűztornyon. A tornyocska egyre jobban összeroppant, s végül, mint valami magára hagyott öreg ember, csendesen belevénült zajos, nagyvárosi sírjába.
      Ma, ezerkilencszáztízben, az utca sokkal inkább megérdemelte volna a Ferdeszálló utca nevet, ha másért nem, hát azért a háromemeletes garniszállodáért, amelyben éjjel-nappal furcsa tüzecskék égtek és aludtak ki - bár sohasem örökre - a lefüggönyözött ablakok mögött. Ám, ha tekintetbe vesszük, hogy az utca végében még három, hasonló rendeltetésű házacska állott, akkor az utcára talán még jobban ráillett volna a Ferdeházsor elnevezés. Mert ezeken a házakon aztán csakugyan ferde volt minden. Ferde a kémény, ferde a kapu, ferde az ablakok vágása, hát még ama könnyelmű nőszemélyek szemvillanása, akik a keskeny járdán elhaladó férfiakat édesgették be magukhoz mindenféle értelmetlen, forró szavakkal. Égette is a szégyen a jó érzésű polgárok lelkét, mert szerintük a kis házak éjjel-nappal nyitva tartott kapuin surrantak be az erkölcstelen polgárok és velük a rossz erkölcsök a tisztességes múltú Ferdetorony utcába.
      Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy Köszler Lipót, a megboldogult Köszler Zsigmond fia, valamint a háromemeletes garniszálló és a három emelet nélküli házacska tulajdonosa, az utcában lévő kádfürdőt is Ámor szolgálatába állította, akkor nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy a Ferdetorony utcát sem nem Ferde-szálló, sem nem Ferde-házsor, hanem tulajdonképpen Ferde-erkölcs utcának kellett volna elkeresztelni!
      Igaz, a Korona utcától kezdve a Ferdetorony utca egyre tisztességesebb külsőt öltött, de ez a Korona utca érdeme volt, amely mint valami mágikus fényben égő tejút hömpölygött át a rossz hírű negyeden, bearanyozva a beléje csurdogáló utcácskák és nem utoljára a Ferdetorony utca hátralévő napjait is.
      Kis- és nagypénzű és egészen pénztelen szerencsekovácsok százai vonultak be ezen a csodálatos országúton az egykor elhagyatott negyedbe. S a Korona utcában nemsokára olyan sok lett az új üzlet, mint a csillag az igazi tejúton. Egymás után nyitottak ki a modern, nagy kirakatos divatáru cégek, a csupa réz és márvány kávéházak, a padlóig tükrös fodrásztermek, a fehér-kék táblás tejcsarnokok, az aranycirádás csónaknyi cukrászdák, ahol rózsaszínű és opálos tortaszeletek alatt roskadoztak a kormánykerék-nagyságú márványpultok. De volt már az utcában két bank és váltóüzlet, egy mozi és egy műpálmákkal teleültetett télikert is. S mint csillagpor a csillagok közt - megszámlálhatatlan volt a kávémérések, csemegések, kiskocsmák, trafikok, a hamis fogsoros üvegszekrényeikkel, ügyvédi és med. univ. tábláikkal a kapuk alá kirukkolt fogtechnikusok, a fiskálisok és orvosok, a kis aranykotyvasztók hadserege. A tervbevett villamosvonal-építés hozta őket ide, s most mindannyian várták, mint a vajúdó anya aggódó hozzátartozói, hogy a vonal megszülessen.
      Egyszóval, színarany volt minden ebben az utcában. S így csak természetes, hogy Köszler Lipót - akinek négy grundot elfoglaló hatalmas ócskavastelepe is volt a környéken - egymás után vásárolta össze a Korona utca eladó házait és telkeit. Időnként a legnagyobb felháborodással nyilatkozott arról, hogy ez a „kiváló központi útvonal” még mindig nem kapta meg a biztosra ígért villamosközlekedést.
      De ez érthető is, ha meggondoljuk, hogy Köszler tulajdonában volt a környék egyik legnagyobb sarokháza, amely ugyan a Ferdetorony utcára nyílott, a nagyobbik frontjával azonban a Korona utcára nézett.
      (...)
      Április végén már átforrósodott a város és a házak, a szűk Ferdetorony utcában fojtó hőséget fújtak az emberek arcába. Az üres telkeken virágzott az orgona. A bokrok áthajoltak a palánkokon és a ludtalpú ügynökök, süteményt kihordó pékinasok s a szénportól örökké gyulladásos szemű szeneslegények alájuk álltak, megrészegedni a tavasztól.
      Ám Brandl és Köszler nem sok örömet leltek orgonabokros telkeikben. A Korona utcában megcsúszott a föld, a gyorsan felhúzott bérházak vastraverz lábai megcsuklottak, az üzletekben feldúlt arccal járkáltak a kereskedők, a ragyogó jövőjű utca fölött fekete kendőbe takaródzott a nap.
      Két héttel ezelőtt még minden sírhantnyi telkecskéért, bedűlt sarokviskóért, mellszélességű üzlethelyiségért egymásra licitáltak a hivatásos és újdonsült spekulánsok. Mindenki vállalkozott és mindenki abból élt, hogy a másik is vállalkozik.
      A dolog néhány kisbank összeomlásával kezdődött.
      A merész álmú, kis pénzű krejzlerosokat, a hozományra nősült hivatalnokokat, a saját személyükben is hízásnak indult sertéshizlalókat, akik a nagy telekvásárlási végkiárusítás alatt valamelyik kisbank pultján levágattak maguknak egy keskeny csíkot a Korona utcai, arannyal átszőtt telekvégből - elfogta a pánik.
      Csak az egészen öreg rókák, a húszéves tapasztalattal rendelkező ingatlan-hiénák csóválták a fejüket: Itt valami nincs rendben! Ez a napfogyatkozás nincs bent a naptárban. Ez egy mű-napfogyatkozás, amely csak arra kell, hogy a cápa felfalhassa a sötétben a kishalakat.
      De nemsokára már befolyásos emberek szájából is hallani lehetett, hogy a Korona utcával súlyos bajok vannak. Kőzeti, sőt rétegeződési bajok! A Korona utca alatt mindenféle kréta és agyagmezők, futóporrétegek, alattomos patakok és szivárgó nedvek rejtőznek, és mindezek miatt lehetetlen villamosvasutat építeni az utcában. Sőt már a felhúzott új házak sorsa is aggodalmas.
      A telek-rókák, akik most már látták, hogy egy horribilis étvágyú cápával van dolguk, elkeseredett lépésre szánták el magukat. Saját költségükön furattak, ásattak, hogy bebizonyítsák a rémhírek alaptalanságát. A fúrógépek körül állandóan izgatott emberek tartózkodtak, akik kétségbeesetten szagolgatták, morzsolgatták ujjaik között, és kóstolgatták a homokot. Öt napi fúrás és ásás után az összes kereskedők, telkesek, fogorvosok, részletügynökök és kávéházasok egyetértettek abban, hogy ez a homok semmiben sem különbözik a többi utcák homokjától, s hogy az egész híresztelés galád spekuláción alapul. Mindezt egy nyilvános közgyűlésen is ünnepélyes határozatba foglalták. A városházán, ahol az érdekeltek küldöttsége egy fél zsák homokkal megrakodva megjelent, megnyugtatták az izgatott embereket, hogy a villamosépítés kérdésében csak a megfelelő szaktekintélyek meghallgatása után fognak dönteni. A szaktekintély hamarosan életjelt is adott magáról, mégpedig egy köztiszteletben álló geológus személyében, aki az egyik legelterjedtebb újságban, a Délután-ban részletesen kifejtette, hogy a Korona utca és szűkebb környéke - egészen a vele párhuzamos Vasútmenti útig - rejtett patakokkal és vándor homokrétegekkel van átszőve, és ennek következtében fölötte alkalmatlan villamosépítési célokra.
      E mély döféstől a kisspekulánsok kilencvenkilenc százaléka elvérzett. A cikk úgy lengett, úszott a Korona utca felett, mint egy óriás gyászjelentés. Itt nyugszik ennyi, meg ennyi zseniális kereskedelmi terv, itt nyugszik az oly lázasan hajkurázott, fenséges „REUZÁLÁS”.
      Miután a spekulációs aranytenger visszahúzódott medrébe, az ócska házak megint ócska házakká, a bepalánkozott telkek megint értéktelen szemétteleppé, a hangzatos vállalkozások megint kongó boltokká alakultak át.
      (...)
      Köszlert nem érintette olyan súlyosan a Korona utcai telek-krach, mint Brandlt. Neki nemcsak a Korona utcában voltak telkei és házai, hanem a Ferdetorony utcában is, és ezeknek a házaknak és telkeknek az értéke nemcsak, hogy nem csökkent, hanem valamit még emelkedett is.
      A Ferdetorony utca ugyanis az egyetlen összekötő útvonal volt a Korona utca s a vele párhuzamos Vasútmenti út között, amelyen a geológus cikkének a megjelenése óta viharos telekhossz kezdődött. A kis telek-spekulánsok meg mertek volna rá esküdni, hogy a Vasútmenti úti telekhossz mögött ugyanaz a bank állott, amely a Korona utcai besszt megszervezte - mégpedig a „Közhitel Bank”.
      Köszler a maga személyében szintén meg volt győződve arról, hogy a „Minerva”, amely a Vasútmenti úti telekhosszt irányította, a „Közhitel Bank” pénzével dolgozott, és ha Miklósi, a „Közhitel” zseniális igazgatója már mindent lefölözött, akkor még az is kisülhet, hogy a geológus tévedett és a Korona utca sokkal alkalmasabbnak fog bizonyulni a villamosépítésre, mint a Vasútmenti út. Ezért Köszler nem adott el semmit, hanem lázas sietséggel lefedezte magát, sőt szívesen megvette volna Brandl telkeit is, ha ez a „dreckiger Schwab” durván vissza nem utasította volna ez irányú ajánlatát. Köszler tudta, hogy ez már csak olyan halálrángás féle, mint amikor a méh benne hagyja a fullánkját az ellenségében, és nemsokára ő maga is belepusztul.
      (...)
      Már a sarlach-járvány is egy kis főnyeremény volt Köszler számára. Esztike halála aztán betetőzte Köszler rózsás számításait. Brandl a veszélyes hangulat hatása alatt sürgősen kiköltözött a rózsadombi villájába, és feladta lakását. Köszler, aki már hetek óta nyomta az ágyat, Fanni minden síránkozása ellenére azonnal meg akarta nézni a kiürített lakást és Brandl két telkét, amit végre sikerült megkaparintania. El kellett hívatni Jánosit, a vicét, hogy tolja el Köszlert a hatvannégyesbe és a Korona utcába.
      Déli tizenkét óra lehetett. A nap néhány percre kigyúlt a szürke égbolton, és mint egy átázott szénaboglya égett füstölögve, de Köszler fölött tavaszba borultak a csupasz fák, Köszler szívében érlelő meleg volt, a szemében gyermeki nevetés - Köszler mókás, beszédes volt. Szivarral kínálta meg Jánosit, mézcukrot osztogatott a gyerekeknek, előre köszönt a lakóinak, nem lehetett ráismerni. (...) Az új telkein megnézett minden zugot, beguríttatta magát minden sarokba, meg volt elégedve magával, úgyszólván ingyen jutott a két telekhez. Eltolatta magát az épülő háza elé, az egyetlen építkezéshez, amelyen a krach ellenére is tovább folyt a munka. Végül Petrás és Jánosi a tolókocsival együtt felcipelték Brandl volt lakásába. Mint egy győztes hadvezér a csatatéren, gurult végig Köszler az üres szobákon. Megtapogatta a falakat, megpiszkálta botjával a pókhálókat, és még a gyors kiköltözés közben a falakon támadt sebhelyek sem tudták elrontani jókedvét.
      (...)
      A túlsó járdáról egy lomha járású férfi szelte át az úttestet. Fején - az őszi idő ellenére - lapos szalmakalap volt. A ruha lógott a testén, kezét a formátlanra térdelt nadrágja zsebébe süllyesztette és sietve tűnt el az egyik bordélyház kapujában.
      Köszler jól ismerte ezt az embert, akit az egész környéken csak úgy hívtak, hogy a „kéz- és lábcsókoló”. A gyerekek is így ismerték, és már messziről ezt kiabálták feléje, de őt mindez nem zavarta, kicsit eszelősen maga elé mosolygott, s aprópénzt dobált a gyerekek közé. Öt perc múlva már kint is volt a házból, azt mondják, minden nőnek, aki megengedte csókolni a kezét vagy a lábát, egy forintot adott. Hetenként egyszer pontosan megjelent az utcában, s mindig ugyanabban az időben, akkurátusan, mint a postás, vagy a kenyeres.
      Köszler apai gyöngédséggel kísérte a szemével a „kéz- és lábcsókolót”. Micsoda szolgálatot tesz ő a társadalomnak azzal, hogy egyáltalában fenntartja ezeket a házakat! Hogy az ilyen beteg embereknek van hol kiélniök romlott hajlamaikat, és nem molesztálják a békés polgárok feleségeit és lányait! S az újság ezeknek a gyógyintézeteknek a bezárását meri követelni! Hát tudják ezek az emberek, hogy mit beszélnek?! Hogy mennyi szenny és szenvedély tombolja itt ki magát, hogy mindez az ő nyugodt életüket tehermentesíti, a város normális erkölcsi életét biztosítja?! Hogy ezek a házak teszik lehetővé, hogy egy ilyen hatalmas városban, ahol annyi mindenféle ember verődik össze, ahol annyi a kaszárnya - rend és nyugalom legyen?! Hogy a fejetetejére ne álljon minden, és fényes nappal le ne tiporják a becsületes polgárasszonyokat az utcán?!
      Köszler szentül hitte, hogy amikor ezeket a házakat védi, akkor tulajdonképpen a társadalom rendjét védi. Elhatározta, hogy amint hazatér, beadványt írat Hugóval a székesfővárosi tanácsnak, a polgármesternek, a kormánynak és ha ez se használ, Ferenc József császár kabinetirodájának. Mert az öreg bölcs és igazságos uralkodó, igazat fog neki adni!

      In: Barta Sándor: Aranyásók. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1957. 5-9.; 100-102.; 104-105.; 357-361. A regény első kiadása 1935-ben jelent meg.


EPA Budapesti Negyed 9. (1995/3)Tormay C.: A régi ház < > Babits M.: Kártyavár