EPA Budapesti Negyed 3. (1994/1)Szabó D.: Az áldozatkészség szobra < > Laczkó G.: Királyhágó

Millenniumi piramis és
Gellért-hegyi Akropolisz

____________
VADAS FERENC

A millennium, a magyar történelem legnagyobb szabású nemzeti ünnepe évtizedekig foglalkoztatta a közvéleményt. Megünneplésére és megörökítésére számos tervezet készült, köztük jó néhány irreális, megvalósíthatatlan. Ezek többsége az utókor számára csak kuriózumként érdekes, részletesebb elemzést nem - legfeljebb említést - érdemel. Van azonban köztük néhány olyan elképzelés, mely minden naivitása, egyoldalúsága vagy végletessége mellett is tartalmazza a korabeli közgondolkodás jellegzetes vonásait, olyan elgondolásokat, melyek ismételten felmerültek a honalapítás ezredéves évfordulója kapcsán. Így eredetiségük ellenére mélyen a korabeli mentalitásban gyökereznek.
      Az alábbiakban két - eddig ismeretlen - tervezet bemutatására kerül sor. Mindkettő a millenniumi kiállításhoz kapcsolódik, nem véletlenül. Ez volt ugyanis az ünnepségek központi rendezvénye, e köré szervezték az összes többit.
      A XIX. századi kiállítások [1] elsősorban gazdasági szükségleteket elégítettek ki: meggyorsították az új technikai eljárások és találmányok elterjedését, lehetővé tették az egymástól távoli vidékek, később országok termékeinek összehasonlítását. A világkiállítások 1851-gyel kezdődő sora pedig az egyes nemzetek produkciójának összevetésére, illetve az egész emberiség fejlődésének bemutatására teremtett időről-időre lehetőséget.
      A kiállítások nemcsak gazdasági, hanem kulturális és társadalmi eseménnyé váltak; a haladás, a technikai civilizáció szimbólumává. Népszerűségüket az állami politika is használta: a maga ünnepségeit szívesen kapcsolta össze nagy kiállításokkal, melyek a látogatottság, a siker biztos garanciái voltak.
      Amíg az első londoni (1851, 1862) és párizsi (1855, 1867) világkiállításokra aktuálpolitikai apropó nélkül került sor, addig a későbbiekben alig volt olyan nagyobb rendezvény, melyet ne valamely állam egy-egy nagy ünnepére, történelmi évfordulójára időzítettek volna. Így például az 1873-as bécsi világkiállítást Ferenc József trónralépésének negyedszázados évfordulójára, az 1876-os philadelphiait pedig a Függetlenségi Nyilatkozat centenáriumára. Az 1880-as brüsszeli kiállításra a független belga állam fennállásának ötvenedik, a bostonira és a louisville-ire a versailles-i béke századik évfordulója (1883) adott alkalmat. Az 1889-es párizsi világkiállítás a nagy francia forradalom centenáriumi ünnepségeinek legnagyobbika volt, míg a chicagói Amerika felfedezésének 400. évfordulójáé.

      Nagyobb lett volna, mint a Kheopsz-piramis
      Amikor időszerűvé vált a magyar honalapítás ezredik évfordulója, kézenfekvő volt, hogy egy nagy kiállítás legyen az a rendezvény, mely az ünnepségek keretéül szolgál. Olyannyira, hogy már akkor elfogadták a megrendezéséről szóló törvényt, amikor a kormánynak még semmilyen konkrét elképzelése sem volt az ünnepségek többi részéről. Más, például gazdasági indok nem szólt a megtartása mellett: ezt a feladatot az 1885-ös országos kiállítás már betöltötte.
      A millenniumi kiállítás jellegével kapcsolatban két eltérő álláspontot fogalmaztak meg: Zichy Jenő gróf, a neves iparpártoló és műbarát, követőivel együtt csak világkiállítást tartott volna méltónak az alkalomhoz, míg mások - élükön Baross Gábor kereskedelmi miniszterrel - kizárólag nemzeti jellegűt tudtak elképzelni. [2] Az utóbbi nézet győzedelmeskedett: az 1892. évi II. törvénycikk általános országos nemzeti kiállítás megtartását határozta el. 1893 elején már folytak az előkészületek, de sem a hely, sem a program kérdésében nem született még végleges döntés, ezért meghozott határozatok nem korlátozták azoknak a fantáziáját, akik akár a kiállítás egészére, akár részleteire vonatkozó elképzeléseiket ekkor alakították ki. Mind közül a legfantasztikusabb az a terv volt, melyet szerzője január közepén juttatott el a miniszterelnökségre. [3] A beadvány szövege (betűhív közlésben) a következő:

      „Nagyméltóságu
      Dr Wekerle Sándor
      magyar ministerelnök Úrnak
      Budapesten
      A legutóbbi két évtizedben rendezett világkiállítások tanúságot tesznek arról, hogy azok annál fényesebben sikerültek, minnél különlegesebb volt azoknak egy-egy építménye.
      Igy a bécsi világkiállításnak a „Rotunde”; a párisinak az Eiffel-torony adott úgyszolván karaktert, -vonzerőt.
      A jelen évben megnyilandó chigagói
(sic) kiállítás az által akar nevezetességet szerezni, hogy a vasból való Eiffel-toronynál is magasabb 36 emeletes kőből épült oriás csarnok lesz látható.
      A legközelebbi londoni kiállításra szintén már most kovácsolják a vasat egy 1165 lábbal magasabb második Eiffel-toronyhoz.
      A mi 1885-iki országos kiállításunk, ha elégé sikerült volt is, még sem szerzett világra szóló hírt; és pedig csupán azért nem, mert nem nyújtott oly látványosságot, mely eddigelé egy más kiállításon még nem volt látható.
      És miután hazánk ezer éves fenállásának megünneplése 1896-ban rendezendő milleniumi kiállítás programja azonos az 1885 évi kiállításéval; tehát még nagyobb mértékben nélkülözendi az ujdonság jellegét, ennélfogva előrelátható, hogy annak tömeges látogatásától nem csak a külfödiek, de még a honbeliek sem igen igyekezni fognak.
      Ezt nem csak az ujságok jövendöllik, de minden magyar ember érzi, hogy hazánk ezer éves fenállásának ünnepe, melyhez hasonlót az egész föld kerekségén egy nemzet se ülhet meg, ezer éves dicső történetünkhöz nem elégé méltó lesz és vérünk, kik majdan édes hazánk második ezer éves lételét megünnepelendik, ép oly árvák lesznek ősapai ereklyében, mint mi most; mert az új országházból, a tervezett múzeumból ezer év multán ép oly kevésé kőkőn lesz mint jelenleg a nemis ezer, hanem csak 600 év előtt épült fényes multu visegrádi királyi várromon.
      Ezen körülményen tünödve, és más népek történetét szemlélgetve, azon eredményre jutottam, hogy az egész nagy világon csak egyetlen egy nép dicsekedhetik őseinek oly hagyományával, mely nem csak egy, de már nehány ezer év viszontagsága dacára, még ma is teljes épségben fenáll, és annak a népnek halhatatlanságot biztosít.
      Ez a kiváltságos nép az egyiptomi, és elpusztulhatlan örökségük a «Pyrámisok»!
      Mióta ennek tudatára jöttem, nem tudok azon eszmétől szabadulni, hogy mi is ezer éves lételünk emlékét beláthatatlan időkre csak is egy pyrámis által biztosíthatjuk; és pedig egy oly 3, vagy 4 oldalu csonka pyrámis által, melynek magassága: 1000 méter (esetleg csak láb), oldalainak egyenkénti hossza szintén: 1000 m. (') lenne: tiz, 100-100 m. magas szakaszra osztva; minden szakasz más-más hazai gránitkőből építve;
      oldalanként és szakaszonként egy-egy háromszögü ablakkal ellátva, melynek a földszinten lévő legnagyobbik 3-4 kapuja: 100 m. széles 100 m. magas; a 2ik szakaszban levők: 90 m. magas; és így tovább minden következő szakaszbeli 10-10 méterrel kisebb, míg az utolsó u.i. 10ik szakaszbeli 3-4 ablak: 10. m. széles és 10 m. magas lenne.
      a legalsó földszintes (10ik) szakaszban hazánk mostani, u.i. az 1796tól 1896ig terjedő 100 éves idő tartam művészete, ipara, stbi. kitárandó lenne; a 9ik szakaszban (1 emelet) a 9ik század (1696-1796) kulturája 's így tovább végül az első, vagyis legkisebb szakaszban az 896tól 996ik terjedő első 100 év állapota megismertetendő.
      A gúla tetején: középben Húngária, Árpád fejedelem, Szt. István és dicsőségesen uralkodó szeretett királyunk I. Ferenc József Ő Felségének lovas szobraitól környékezve.
      Az ablakok üvegfestményekben az illető században uralkodott fejedelmeket és királyokat, valamint a megfelelő századbeli nevezetesebb történeti eseményeket ábrázolhatnák.
      Az ablakok (kapuk) szivárványszíne okozta belső félhomályt ezernyi villanyos ívlámpa eloszlatná és tündéri fényben ragyogna jelenünk és multunk.
      Az egyes szakaszokra és így fokról fokra bent 3-4 lépcső csarnokon és ezek mentén fel és le közlekedő siklókon; kint lehetőleg szintén minden oldalon lépcsőkön és 3-4 oldalt közlekedő gőzsiklókon jutni.
      Ezen pyramisnak nevezetessége még abban állhatna, hogy 1000 nap alatt épült.
      Speciállitása pedig a mi milleniumi kiállításnak még az lenne, hogy az egész ezer évet előtüntetendő kiállítás egyetlenegy építményben rendeztetnék, és most tervezett számtalan kiállítási épületek, valamint a muzeum költségei a pyramis építési és berendezési költségeinek fedezésére fordíthatók és hogy a kiállítás zárlatával egyúttal meg van már a múzeum is.
      Hazafiui kötelességemnek tartottam ezen tervet Nagyméltóságoddal közölni, melynek elfogadása esetére bátor leszek magamat bemutatni és teljes nevemet az innen kivágott háromszögü kihasítványon lévő kiegészítő részeivel igazolni, megjegyezvén, hogy eszmémet egyúttal több napilappal véleményezés végett közöltem és így csak hamar bizonyság lesz aziránt, vajjon ezen terv a nemzet tetszésével találkozand-e vagy sem.
      A magas kormány részéről történő elfogadás esetére, megjutalmazásomat hazámra bizom; de elvetése esetére, annak kivitelére esetleg alakulni óhajtó magán vállalat irányában előjogomat és feltételeimet fentartom.
      Azon reményben, hogy a Mindenható eszmém megvallósulását Nagyméltóságod bölcs kormányzása alatt megélnem engedi, maradtam

      Nagyméltóságodnak
      Budapesten, 1893 évi január hó 13ikán
      alázatos szolgája”
      (megcsonkított aláírás)

      A tervezet valószínűleg nem jutott el a miniszterelnökhöz, rendhagyó módon még csak nem is iktatták. Semmi nem utal arra, hogy bármikor figyelembe vették volna, csoda, hogy egyáltalán fennmaradt. A szerző óvintézkedése, hogy tervezetét a lapoknak is megküldte, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a tucatnyi fővárosi napilap közül csak a Budapesti Hírlap méltatta néhány soros ismertetésre a magyar pirámis tervét, anélkül, hogy állást foglalt volna mellette vagy ellene. [4] Nem sikerült olyan későbbi utalást sem találni, mely azt mutatná, hogy az ügynek volt folytatása.
      Ezt az elképzelést valóban nem lehetett komolyan venni, már csak a tervezett épület mérete miatt sem, hiszen minden idők leghatalmasabb emberi alkotása lett volna. Ha 1000 m-es élhosszúságú és ugyanilyen magasságú piramisként épül meg, oldalhosszúsága több mint négyszerese, magassága majdnem hétszerese, alapterülete kis híján tizenkilencszerese, míg köbtartalma több mint százhuszonkilencszerese lett volna a Kheopsz-piramisénak, mely a legnagyobb az egyiptomiak közül! Ekkora épületet nemhogy akkor, de ma sem lehetne megépíteni, elképzelni is alig. Képtelen méreteit nyilván a millenniumból adódó bűvös ezres szám indokolta, akárcsak a felépítés ezer napra tervezett időtartamát. Még jó, hogy volt a méternél kisebb hosszmérték, melyet meg lehetett jelölni alternatívaként, de ezer méter helyett ezer lábbal számolva (316 méter) is jóval nagyobb lett volna, mint a Kheopsz (volumenét tekintve több mint négyszer).
      Ha a piramis nem négyzet, hanem háromszög alapú, akkor ugyanazon élhosszúsággal számolva kb. 2,3-szor kisebb lett volna az alapterület és a köbtartalom is, mely utóbbi még a kisebbik mérettel számolva is 1,7-szer felülmúlta volna a Kheopsz-piramisét.
      A szerző nem adja meg a helyet, ahová piramisa épülne, még azt sem határozza meg, hogy Pestre vagy Budára, de az bizonyos, hogy akkora monstrumot kell elképzelni, mely a nagyobb mérettel számolva jóval magasabb a budai hegyek bármelyikénél, a kisebbet figyelembe véve is több mint kétszer olyan magas, mint amennyire a Gellért-hegy emelkedik a Duna fölé. Az előbbi esetben akkora, mint tíz Parlament vagy Bazilika egymásra helyezve!
      Arra, hogy az épület technikailag mennyire lett volna megvalósítható, kár sok szót vesztegetni: az iszonyatos mennyiségű építőanyag, a nem részletezett, de a kor szintjén nyilván megoldhatatlan szerkezet, mely ezt a hatalmas tömeget viselné, az építés módja, vagy akár csak költségfedezete külön-külön is olyan akadály, mely önmagában is az álmok világába utalta a tervezetet. És gondoljunk olyan problémákra, mint az irdatlan magasságú belső terek, melyek teljesen alkalmatlanok a kiállítási funkcióra; a félhomályra, melyet akárhányezer ívlámpa sem oszlathatna el, vagy akár csak arra, hogy az egyes szintek alapterülete is olyan óriási, hogy egyszerűen nem lett volna mivel megtölteni. A tíz szint együttes alapterülete a kisebbik mérettel számolva is nagyobb, mint az utolsó kettőt kivéve bármelyik korábbi világkiállítás teljes beépített területe, a nagyobbik mérettel számolva (3.850.000 m2) pedig nemcsak minden korábbi, de minden későbbi alkotást is felülmúlna (a millenniumi kiállítást persze az első esetben is sokszorosan).
      Ha eltekintünk a tervezetnek a méreteiből adódó tökéletes irrealitásától, megállapítható, hogy gondolatmenete a kor szellemiségébe illeszkedik, indítékai hasonlatosak a kortársakéihoz, csupán a fantázia szárnyalása mértéktelenebb.
      Kortünetnek tekinthető mindenekelőtt az a szemlélet, mely a magyar millenniumot nem egyszerűen nemzeti ünnepnek fogta fel, hanem olyan páratlan, világraszóló évfordulónak, mellyel egyetlen más nép sem büszkélkedhet. Tekintve, hogy a magyarság a népvándorlás egyik utolsó hullámával érkezett a Kárpát-medencébe, és hogy a nyugat-európai feudális államok létrejötte ezt több száz évvel megelőzte, ez az álláspont nyilvánvaló túlzás. Magyarázni csak úgy lehetett, hogy a magyar államiságnak a többinél erősebb kontinuitását tételezték és olyan tulajdonságokkal ruházták fel, melyekkel más nem rendelkezett. Ilyen historizálás volt elsősorban az, hogy Anonymusra hivatkozva az alkotmányos államszervezet képét egészen a honalapítás koráig vetítették vissza. Így nemcsak ezeréves magyar államiságról lehetett beszélni (a honfoglalást egyszersmind államalapításnak is tekintve), hanem az alkotmányosság olyan tradíciójáról, melynek révén megelőztük volna a legfejlettebb nyugati államokat is.
      A historizáló szemlélet nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a korszak saját intézményeit, eszményeit visszahelyezték a távoli múltba, hanem fordítva is: saját korukat mint egy messzi jövő leendő múltját szemlélték, szinte kívülről, egy eljövendő korból nézték és úgy próbáltak tevékenykedni, hogy ne csak a dicső ősapák emlékéhez legyenek méltók, hanem a leendő ősunokák majdani elégedettségét is kivívják. Ez a mentalitás, a jelen múltként való megélése, legszemléletesebben azokban a törekvésekben nyilvánult meg, melyek nemcsak a jelen és a belátható jövő számára kívántak alkotni, hanem olyan monumentumok létrehozását szorgalmazták, melyek a leendő második millenniumnak örökítenék meg az első emlékét. Ha már az első ezredévben nem születtek ilyen alkotások, akkor most itt az alkalom, hogy létrejöjjenek a második számára!
      Ilyen kezdeményezés több is akadt: volt, aki a nemzet ezredéves névjegyzékét kívánta létrehozni, [5] megörökítvén az utókornak mindazok nevét, akik a millenniumkor éltek, más a legfontosabb személyiségek hangját javasolta fonográfra venni úgy, hogy csak egy újabb ezredév leteltével legyen szabad meghallgatni. [6] Mindkét javaslattevő arra hivatkozott, hogy milyen becses forrás lenne, ha hasonlóval rendelkeznénk a honfoglalás korából.
      A legkézenfekvőbb emlék a jövő számára persze egy építészeti alkotás létrehozása volt. Ilyen tervekben nem is volt hiány. Az új Országház felépítése, a budavári királyi palota kibővítése, a Szent István-bazilika felszentelése és a Mátyás-templom helyreállításának befejezése ugyanúgy része volt a millenáris elképzeléseknek, mint egy vagy két új budapesti Duna-híd, az Iparművészeti, majd a Szépművészeti Múzeum, valamint számos további gazdasági, kulturális és művészeti alkotás felavatása, illetve alapkőletétele.
      Sokan felvetették azonban, hogy ezek a művek, noha a millennium alkalmából készülnek, mégsem alkalmasak arra, hogy megörökítsék magát az ünnepet, nincsen olyan sajátosságuk, melyből következőleg csak itt és most, ebből az alkalomból készülhetnek el. (Többségük eredetileg nem is kapcsolódott az ünnephez, csak kihasználták az alkalmat, hogy általuk is növeljék a millenniumi alkotások számát.) Beadványunk szerzője ezeknél a kritikáknál tovább ment. Ő elsősorban azért nem vélte megfelelőnek a tervezett műveket, mert nem tartotta őket elég időállónak. Kiválasztotta tehát azt az épülettípust, mely a történelem során a legmaradandóbbnak bizonyult: a piramist. Az ötlet előzményét csábító lenne az előző száz év piramisszerű emlékműterveire visszavezetni, de valószínű, hogy magyar szerzőre leginkább Madách ismert sorai gyakorolhattak hatást (még akkor is, ha örök fennmaradásukat Lucifer kétségbe vonja és csak pár ezredévet jósol nekik).
      A millennium és a piramis gondolatát először Thaly Kálmán kapcsolta össze, aki nem a kiállításhoz, hanem az ünnep emlékét megörökítő műhöz használta volna fel az egyiptomi eredetű építészeti formát. Elképzelése az volt, hogy a Csepel-sziget északi csúcsán „óriási magasságú kőpiramis építtessék, tetején a honalapító «párduczos Árpád»-nak megaranyozott bronz szobrával, mely a híd fölött a fővárosba is belássék, mint pl. a berlini Sieges-Denkmal magas ormáról az aranyozott «Viktória» szobra végigcsillog a nagy német császárváros felett”. [7] Miután ötletét Thaly alig két és fél évvel a beadvány elkészülte előtt a napisajtóban hozta nyilvánosságra, elképzelhető, hogy ez hatott a millenniumi piramis szerzőjére. Ezt a feltevést erősíti az a közös vonás, hogy a piramis tetején mindkét terv szerint ott van Árpád szobra. Persze az eltérés is jelentős. A piramis Thalynál csak posztamens, itt pedig már építészeti mű. Az pedig, hogy a piramist a kiállítással köti össze, szerzőnk saját, eredeti elgondolása.
      Kiinduló megállapítása, mely szerint a kiállítások sikere építményeik különlegességétől függ, túlzás, bár van benne némi igazság. Ezen épületek sajátossága, hogy nemcsak hátterét alkotják a kiállítási tárgyaknak, hanem maguk is azok. [8] Az architektúra szerencsés esetben az esemény jelképévé is válhat, a kortársaknak és az utókornak egyaránt. Erre legismertebb példa az Eiffel-torony, mely annyiban rendhagyó, hogy mindennemű gyakorlati funkció nélkül épült, csakis azért, hogy az 1889-es világtárlat emblémája legyen. De gyakran maguk a kiállítási épületek is képesek voltak erre, így a londoni Kristálypalota, a bécsi Rotunda, a különböző párizsi épületek, vagy akár a millenniumi történelmi főcsoport (mely újjáépítve - mint Mezőgazdasági Múzeum - ma is áll). A markáns épületek valóban növelték a vonzerőt, de a siker szempontjából fontosabb volt az, hogy mennyire tudták ellátni feladatukat, lehetővé tenni a zavartalan szemlélődést, a gyors tájékozódást stb.
      Az az állítás, hogy az 1885-ös budapesti kiállítás csak azért nem vált világhírűvé, mert nem rendelkezett az ehhez szükséges extra látványossággal, nem helytálló. Országos jellegéből következett, hogy nem is szándékozott jelentős vonzerőt gyakorolni a határokon túl, hiszen onnan nem vártak részvevőket. Az 1885. évi első magyar országos általános kiállítás feladata a hazai gazdaság és kultúra minden ágának alapos bemutatása, „önmagunk megismerése” volt, s ezt meg is valósította. [9] Főépülete pedig, a városligeti Iparcsarnok - mely a legjelentősebb magyarországi példája ennek az épülettípusnak - a millenniumot is jól szolgálta, s utána még fél évszázadig töltötte be funkcióját. Kétségtelen, hogy az ezredévi rendezvény főépületéül nem lehetett alkalmas. Nem gyakorlati okokból, hanem az 1885-östől alapvetően eltérő koncepció miatt.
      Beadványunk szerzője arról ír, hogy az 1896-os program azonos lesz az 1885. évivel. Ekkor még valóban úgy nézett ki, de már csak rövid ideig.
      A közvélemény azt várta a millenniumtól, hogy az ünnepségek egyidejűleg demonstrálják az ezeréves múltat és mutassák be a jelen eredményeit. Az előbbit például egy hatalmas történelmi felvonulás által tartották bemutathatónak, az utóbbi célnak - a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően - egy országos kiállítás tűnt leginkább megfelelőnek, mely kézenfekvően követte volna a tizenegy évvel korábbit, hiszen az ország adottságai, elért eredményei nem változtak azóta lényegesen.
      1893 elején azonban előtérbe került (majd meg is valósult) egy olyan, korábban csak szóba hozott elképzelés, mely a múlt és a jelen bemutatására egyaránt a kiállítást szemelte ki. Ennek jegyében két egyenrangú főcsoportot alakítottak ki, egy történelmit és egy jelenkorit. [10] Az ünnep jellege miatt érthetőleg az előbbi vált hangsúlyosabbá. Ez a történelmi retrospektív jelleg, mely a millenniumon dominált, szokatlan volt a maga korában, hiszen a kiállítás, mint olyan, elsősorban a legfrissebb eredmények bemutatását szokta célozni. Az ezredéves kiállítás eme különleges sajátosságára érzett rá a hivatalos program nyilvánosságra hozatala előtt a beadvány szerzője, akinek koncepciója a megvalósultat előlegezi meg, és felül is múlja annyiban, hogy szerves egységbe fogja a múltat és a jelent bemutató kiállítást.
      Az ezer év századokra bontását nem ő találta ki, hanem Zichy Jenő gróf, aki az általa proponált ünnepi felvonulást osztotta fel így. [11] Ezt a tagolást később többen átvették. A millenniumi piramis kitalálója - épülete bármennyire túlméretezett és kiállításra alkalmatlan is - arra azért vigyázott, hogy a legkisebb terület az ezredév első századának jusson, melynek fennmaradt anyaga a legcsekélyebb, míg a legtöbb tér az utolsónak, melynek bemutatnivalója a legbőségesebb. Az az elképzelés, hogy az ideiglenes rendezvény a kiállítás épületét a millennium emlékét megörökítő művel kapcsolja össze, nem egyedi elgondolás, de a legkoncepciózusabb. Nemcsak belekombinálta egy állandó emlékmű tervét az ideiglenes kiállításéba, hanem az emlékmű és a kiállítási épület egy és ugyanaz. Sőt nemcsak az épület készült volna az örökkévalóság számára, hanem maga a kiállítás is, melyet állandóra tervezett, a múlt minden emlékét bemutató hatalmas történelmi múzeumnak. A múlt és jelen itt teljesen összefonódik, sokkal inkább, mint bármely más tervezetben. A saját kor, a XIX. század bemutatása egyszerre aktuális kiállítás a kortársak számára és történelmi múzeum a jövő nemzedékeknek. A jelen ily mértékű történelmi korszakként kezelése, a retrospektív jellegnek ez az ad absurdum vitele (mely önmagára is visszafelé néz) még ebben az erősen historizáló korban is párját ritkította.
      Az egyébként is különös tervezetet még izgalmasabbá teszi a szerző inkognitója. Nevét aláírta, de egy - stílszerűen háromszög alakú - kivágással meg is csonkította, így kilétét ma sem lehet megállapítani. Vezetéknevének csak első szótagját lehet kiolvasni (Szon..., esetleg Szom...) míg a név végződéséből (...o, vagy ...oy) azt sem tudni biztosan, hogy vajon a vezeték-, vagy a keresztnév ér véget ott. Ha a vezetéknév, akkor a keresztnév szokatlan módon hiányzik, ha viszont a keresztnév, akkor - a hiányzó rész hosszából valószínűsíthetően - rövid névről lehet szó. A név alatti szóból, mely feltehetően a szerző foglalkozását jelzi, csak egy n betű látszik, ami az azonosításhoz kevés. A kivágott rész pedig nem került elő.

      Hungária-szobor mint világítótorony
      A magyar pirámis tervének képtelensége annyira nyilvánvaló lehetett, hogy a sajtó sem mutatott érdeklődést iránta, pedig a millenniummal kapcsolatos ötletek ismertetésének akkor is nagy teret szentelt, ha irreálisak voltak. A Budapesti Hírlap rövid közleménye nem tehette széles körben ismertté a tervezetet, mely így nem gyakorolhatott befolyást a közvéleményre. A lap február 1-i vezércikke viszont mintha az ismeretlen szerző hatását tükrözné, amikor helyteleníti, hogy a millenniumi kiállítást az 1885-ös országos kiállítás mintájára képzelik el, olyan központi látványosság nélkül, „a mely a honalapítás eszméjét s az ezredéves fennállás gondolatát kifejezi, melynek a kiállítás többi része csak mintegy kerete. Bábel tornya és Eiffel tornya termékenyítsék meg a hivatott elméket e dolog megteremtésére, de e pont vagy rész nélkül meddő a kiállítás egész terve”. [12] Az, hogy példaként épp e két tornyot említi a cikk szerzője (valószínűleg maga a főszerkesztő, Rákosi Jenő), akár véletlen is lehetne. De tudjuk, hogy az Eiffel-torony budapesti hasonmása fölállításának gondolata épp ekkortájt merült fel. A Bábel tornya hasonlat mögött pedig a piramis tervét sejthetjük, melynek részleteire - úgy tűnik - már két hét után sem emlékezett pontosan a cikk szerzője, de az, hogy helyette éppen a megvalósíthatatlanság, a realitásoktól elrugaszkodott, emberfeletti nagyravágyás szimbóluma jutott az eszébe, egyértelműen mutatja, hogy a tervezet a lehetetlenségek mely kategóriájába volt már akkor is sorolható.
      Lehetségesnek, sőt kívánatosnak látszott viszont az, ami egyik - bár irreálisan felnagyított - eleme a piramis tervének: a millenniumi kiállítás rendkívülivé tétele egy páratlan, különleges attrakció által, mely kiemelné a kiállítások ekkor már szokványosan ismétlődő sorából. Ezt sokféleképpen el lehetett képzelni. A legszélsőségesebb példa éppen a piramis ötlete volt.
      Kézenfekvő megoldásnak az tűnt, hogy a kiállítást összekapcsolják egy olyan monumentummal, mely maradandó emléket állítana a nagy nemzeti ünnepnek. Ez az emlékmű - mely utóbb a Hősök terén épült fel - végül is annyiban kötődött a kiállításhoz, hogy főkapujának a helyére került. [13] De felépítése csak jóval a millenniumi év után történhetett meg. 1893 tavaszán még nem született róla döntés, és megvalósíthatónak látszott az előző évben elhatározott kiállítással egyszerre. Voltak, akik gyakorlatias felfogással azt indítványozták, hogy a kiállítás egyik pavilonját alakítsák át a rendezvény után nemzeti emlékművé. [14]
      Nem ennyire földhözragadt az a javaslat, melyet szerzője német nyelven (!) küldött be az ezredéves kiállítás igazgatóságának. [15] Teljes szövege (magyar fordításban) a következő:

      Lukács Béla kereskedelem- és iparügyi miniszter úr őkegyelmességének, az 1896-os millenniumi kiállítás főcsoportbizottsága elnökének
      Willheim Adolf
      a Mutual Life Insurance Company
      főfelügyelőjének
      tervezete
      a Gellért-hegyen létesítendő „Acropolis” és egy villamos világítású kolosszális „Hungária” szobor építéséről
      Kegyelmes uram,
      legalázatosabban alulírott megemlítette tegnapi referátumában a millenniumi kiállítás főcsoportjainak legutóbbi, 20-i üléséről kegyelmes Zichy Antal gróf úrnak egy javaslatát, amely arról szólt, hogy „Pantheon”-t kell létesíteni a Gellért-hegyen.
      Bármennyire is dicséretesnek látszik első pillanatra ennek a gondolatnak a kivitelezése a millenniumi kiállítás alkalmából, ez csak félmegoldás ahhoz képest, mit ténylegesen kivitelezni kellene, hogy a magyar honfoglalás, az Árpádok és Szt. István emlékét minden időkre megörökítse.
      Legalázatosabban alulírott bátorkodott Őkegyelmességének és Dr. Wekerle miniszterelnök őkegyelmességének e hó 13-án (16-i utóirattal) egy tervezetet benyújtani, amely nagyobb igényt támaszthatna a teljességre, mint Zichy gróf úr fent említett javaslata.
      Javaslatom szerint a Gellért-hegyen építeni kellene 1.) egy ión stílusú „Akropolis”-t, mely hivatott lenne magába foglalni a múlt művészeti, ipari stb. nevezetességeit, valamint a királyok, hadvezérek, hősök és szellemi nagyságok szobrait, képmásait stb. a múlt századokból. Az „Akropolis” oromzata a magyar történelem jeleneteit örökítené meg szoborművekben, az árkádok pedig dicsteljes történelmi epizódokat ábrázolnának mozaikokban és freskókban.
      2.) Az „Akropolis” előtt egy óriási „Hungária” szobor állhatna, jobb kezében magasra emelt fáklyával, a ballal kardra, vagy a magyar címerre támaszkodva.
      3.) A fáklya, valamint a Hungária diadémja éjjel villanyfényt szórna a testvérvárosokra: Budára és Pestre, valamint a kiemelkedő épületekre és a Dunára és hídjaira, az emlékművekre stb. és a királyi palota, a Duna-part és a pesti monumentális épületek, továbbá a városligeti kiállítási épületek látványa ebben a villanyvilágításban csodálatos és meseszerű lenne a hazai és a külföldi nézők számára egyaránt.
      Magától értetődőnek látszik, hogy egy ilyen hatalmas építmény, mint a testvérvárosok örök időkre szóló jelképe, óriási vonzereje lenne magának a kiállításnak.
      Ilyen jelképe van Münchennek a maga „Bavaria”-jával, New Yorknak a világítótornyával, amely a „Columbia” szabadságszobor, továbbá Németországnak a „Niederwald” emlékművel stb. Miért ne tisztelné meg a mára konszolidálódott, szabadságát kivívott Magyarország az ezeréves fennállását és vívmányait egy ilyen örök emlékművel és miért ne javítaná meg egyidejűleg a testvárvárosok világítását is lényegesen?
      A költségek jócskán csökkenthetők lennének az erődfalak lebontásával - pláne ha a magas Hadikincstár 1/4 millió forintot kérne hozzá -, mert a falak bontási anyaga jól fel lenne használható az „Akropolis” építéséhez, amit minden építész igazolhat.
      Hogy az építési tőke egy részének kamatait visszanyerhessük, beléptidíjat lehetne szedni a látogatóktól az Akropolis kincseinek megtekintéséért, vagy a felszállításért egészen a Hungária tetejére.
      Kétségtelenül gyorsan lehetne vállalkozást létrehozni a Gellért-hegyre vivő fogaskerekű vasút megépítésére, és ez önmagában elősegítené épületek, villák stb. által Buda most oly szomorú részének megszépülését.
      Kérem eme tervezetem jóindulatú mérlegelését és kérem Kegyelmes uramat, alkalomadtán terjessze a Bizottság elé, és tartsák fenn elsőbbségemet a tervezet kezdeményezésében.
      Kegyelmességednek legalázatosabb szolgája
      Budapest 21/4 893 Ad. Willheim
      a Mutual főfelügyelője
      Budapest, Váczi körut 34.

      Amíg a magyar piramis ideája közvetlenül kapcsolódott a kiállításhoz, Willheim Adolfé inkább köthető a millenniumi eszmekör másik fontos kérdéséhez, az ezredévi emlékmű, illetve a nemzeti pantheon létesítéséhez.
      Az a gondolat, hogy a honalapítás ezredéves évfordulóját nem elég csak megünnepelni, hanem meg is kellene örökíteni, egyidős a millennium felmerülésével. A megörökítés leglogikusabb módja egy Árpád-szobor lett volna, vagy egy szoborcsoport, Árpáddal a centrumában. Volt azonban egy másik lehetőség is: az, hogy erre az alkalomra építsék fel a magyarság ezredéves történelme egészének szimbólumát, a Nemzeti Pantheont. Az elképzelés Széchenyi István híres Üdvlelde-tervére [16] épült és jócskán módosítva az eredeti koncepciót, olyan monumentális épületet kívánt létrehozni, mely magában foglalná a nemzet nagyjainak igazi, vagy szimbolikus sírját, szobrát, vagy képmását, a nemzeti történelem legfontosabb eseményeinek ábrázolását.
      A két elgondolás (tehát a honfoglalás emlékét megörökítő szoborműé és a nemzeti pantheoné) sokáig párhuzamosan egymás mellett élt, majd 1880 körül egy olyan együttes tervévé fonódott össze, [17] melyben az emlékszobor szimbolizálta volna a honalapítást, a pantheon pedig - és a benne elhelyezett szobrok, képek, nemzeti relikviák összessége - az azóta eltelt ezredévet. Ennek a megvalósítására nem került sor, de tovább élt és hatott, a millenniumi emlékmű programjába is átszűrődött: ott a honfoglaló vezérek lovasszobor-csoportja jelképezi a honfoglalást, a kolonnádban elhelyezett királygaléria pedig (mely Szent Istvánnal kezdődik és eredetileg Ferenc Józseffel végződött) az államiság ezeréves fennállását.
      A nemzeti pantheon programja persze jóval összetettebb, mint a királygalériáé, beletartozhattak hadvezérek, politikusok, talán tudósok, művészek és egyéb nagyságok is, de a királyszobrok együttese mégiscsak felfogható valamiféle derivált - nem nemzeti, hanem uralkodói - pantheonként. Az emlékmű egyébként ellátta a nemzeti kultuszhely funkcióját is, amelyet megvalósulása esetén a nemzeti pantheonnak kellett volna betöltenie. [18]
      Az ezredévi emlékmű, illetve a nemzeti pantheon kapcsolatba hozása a millenniumi kiállítással a részére legalkalmasabbnak tartott helyek közelsége miatt is felmerülhetett. A kiállítás számára ugyanis a Lágymányos tűnt leginkább megfelelőnek. [19] Közel esett a város központjához, területe elég nagy és akkor még teljesen beépítetlen volt. Fekvése a Duna és a Gellért-hegy mellett különösen szép. A hegy szinte kínálta a lehetőséget, hogy a kiállítási területbe vonva olyan egyedi attrakció legyen, melyhez hasonlóval a külföldiek nem rendelkeztek. A millenniumi kiállítást végül anyagi okokból a Városligetben rendezték, de a Lágymányost még évtizedekig mint a leendő állandó kiállítási terület színhelyét emlegették. Ehhez gyakran a Gellért-hegyet is számításba vették. [20]
      A Gellért-hegy ugyanakkor különleges helyet foglalt el a magyar nemzeti mitológiában is. [21] Szent Gellért mártíriumának színhelyeként a magyarság kereszténnyé válásának a szimbóluma; tetején a Citadella viszont a nemzet elnyomásáé. Katonai jellegének megszüntetése és az erőd lebontása a nemzeti érzelmű közvélemény állandó követelése volt. [22] Ugyanúgy az abszolutizmus szimbólumának tekintették, mint az Újépületet. Ahogy az utóbbi helyén a Szabadság teret alakították ki, melynek közepére jó ideig a szabadságharc emlékművét tervezték, voltak, akik a Citadella helyén szabadságszobrot láttak volna legszívesebben, ekként demonstrálva a nemzet diadalát a zsarnokság felett. [23] A nemzeti pantheon számára hagyományosan ezt a helyet tartották a legalkalmasabbnak, míg többen a honalapítás emlékművét, illetve Árpád fejedelem szobrát helyezték volna ide.
      Mivel a katonai hatóságok épp ekkortájt ígérték meg a Citadella átadását a városnak (ami a századfordulóig meg is történt), lebontása belátható időn belül megvalósulni látszott. (Erre viszont azóta sem került sor.) A Gellért-hegy várható sorsa tehát amúgy is az érdeklődés homlokterében volt. Tervek készültek a rendezésére, különböző elgondolások az ilyen vagy olyan célú hasznosítására. Kézenfekvőnek tűnt, hogy valamilyen formában kerüljön összefüggésbe a millenniumi ünnepségekkel. Az lett volna a legegyszerűbb, ha a kiállítás a Lágymányoson létesül és a Gellért-hegy hozzákapcsolódik. Léteztek ilyen elgondolások és Willheim Adolf javaslata látszólag közéjük tartozott. Azért látszólag, mert beadványából kiderül, hogy ő már a kiállítás városligeti elhelyezésével számolt, úgy, ahogy a kérdés 1893 elején valójában el is dőlt. Így számára a kiállítás csak ürügy, melynek kapcsán elgondolását kifejtheti. Tervezete azokhoz a plánumokhoz kötődik szorosan, melyek a Gellért-hegy tetején valamilyen monumentumot, nemzeti pantheont, vagy honalapítási emlékművet, Árpád-szobrot, vagy szabadságszobrot képzeltek el. Hivatkozik is arra, hogy az ötlet egy pantheon-terv felmerülésekor jutott az eszébe, és az Akropolis, melynek felépítését javasolja - már amennyire vázlatos leírásából kiderül - szinte semmiben sem különbözik tőle. Nem is igazán érthető, hogy milyen alapon minősíti Zichy Antal indítványát félmegoldásnak s veti el, mikor ő lényegében ugyanazt javasolja, csak más néven. Az Akropolisz leírása egy az egyben megfeleltethető a pantheonénak, míg az előtte álló hatalmas szobor a millenniummal kapcsolatos emlékműtervek egyik variánsa, melynek - más tervezetektől eltérően - az ismert németországi emlékműveken kívül amerikai előképe is van.
      Willheim tervezetének önálló eleme a Hungária szobor speciális világítótorony funkciója. Elsőre megalapozatlan, dilettáns ötletnek tűnik, hogy a fáklyából és a diadémból kibocsátott fénysugarakkal akarja megvilágítani a fővárost és nevezetes pontjai. Ha egy várost nem is lehet így megvilágítani (hiszen mindennek csak a fényforrás felé eső oldala kapna fényt, a többi sötétben maradna), egy épület viszonylag messziről való megvilágítására a kor technikája képes volt. Parabolatükrös fényvetővel, illetve ívlámpával nagy távolságra lehetett kibocsátani fénysugarakat. Kiemelkedő épületek alkalmi díszkivilágítását ekkorra már több helyen is kipróbálták, s az 1889-es párizsi világkiállításon már megvalósították Willheim ideáját: az Eiffel toronyból fényszórókkal világították meg a francia főváros nevezetes épületeit. [24] De nem kellett Párizsig menni az ötletért, hiszen az előző évben Budapesten is produkáltak hasonlót.
      Ferenc József megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából ötnapos ünnepségsorozatot rendeztek 1892 júniusában Budapesten. Ennek egyik fénypontja volt az, amikor 7-én este díszkivilágítás volt a fővárosban. Nemcsak a középületek szokásos fellámpázására került sor, hanem fényszórókat is felállítottak, melyek hol az eget, hol pedig a várost pásztázták. A királyi palotát például az Akadémia felől és a Gellért-hegyről fényszórózták. [25] Az elképzelés tehát nem volt alapvetően irreális, igaz, eredeti sem. Willheim további ötletei (a Citadella köveinek felhasználása, sikló, vagy fogaskerekű építése) sztereotip részei a Gellértheggyel foglalkozó korabeli tervezeteknek.
      Ez a javaslat nemcsak tartalmában különbözik lényegesen az előbbitől, hanem némileg a sorsában is. 1893. április 20-án Zichy Antal (aki egyébként nem volt gróf) valóban felvetette, hogy a millennium alkalmából meg kellene valósítani a Széchenyi elképzelése szerinti nemzeti pantheont. [26] Willheim Adolf erre reagált mindjárt másnap a beadványával. (Benne nyolc nappal korábbi tervezetére is hivatkozik, melyet állítólag a miniszterelnökhöz juttatott el, de nincs nyoma annak, hogy bármilyen ügyben Wekerléhez fordult volna, abban egyébként is bajosan reflektálhatott Zichy egy héttel későbbi indítványára.) Előterjesztését a kiállítás igazgatóságának címezte, ahonnan azzal a megjegyzéssel küldték tovább a kereskedelmi minisztériumba, hogy nincs kapcsolatban a kiállítással! [27] Mielőtt érdemben foglalkozhattak volna vele, Willheim április 30-án újabb beadványt intézett Lukács Bélához. [28] Három héten belül ez volt a harmadik. Ebben a kissé zavaros irományban először hét évvel korábbi, a biztosítási ügy államosításával kapcsolatos javaslatára hívja fel a miniszter figyelmét, majd arra, hogy az általa javasolt Akropolisz és Hungária-szobor költségeit az államkincstár megterhelése nélkül is elő lehetne teremteni, és ezzel kapcsolatos elképzelését adandó alkalommal hajlandó a kiállítási bizottság elé terjeszteni. Nem is utalt rá, hogy mire gondol, nyilván pozitív válaszra várt - hiába.
      A minisztériumban először azt írták az aktára, hogy „a millennium megünneplésére elkészítendő program megbeszélésénél figyelemre méltatható lenne az eszme”, és hogy a miniszterelnök ígéretet tett arra, hogy a programot bemutatja az országgyűlésnek. Később viszont azzal tették ad acta Willheim beadványát, hogy „egy pantheonnak a Gellért-hegyen való felállítása már tárgyaltatott”. [29] (Innen is kitűnik, hogy az Akropoliszt egyértelműen Nemzeti Pantheonnak tekintették.)
      Mi történhetett? 1893 február elején terjesztették az országgyűlés elé a millenniumi országos kiállítás költségeinek fedezéséről szóló törvényjavaslatot. [30] Ez alkalommal többen is szóvá tették, hogy a kormánynak még mindig nincs részletes elképzelése a honfoglalás ezeréves évfordulójának megünnepléséről; a kiállítás önmagában kevés.
      Többféle ötletet is felvetettek, Eötvös Károly például ötpontos határozati javaslatot tett, melynek első pontja a kiállítás nemzetközi keretek közötti megtartása volt, a negyedik pedig Árpád és a honfoglalás emlékének megörökítése egy méltó emlékmű által a fővárosban. Heves vita alakult ki, végül Eötvös indítványát, akárcsak másokét, elutasították. Wekerle miniszterelnök viszont határozott ígéretet tett, hogy az ünnepségek programját ismertetni fogja az országgyűléssel. A program csak ősszel készült el, decemberben terjesztették be, [31] és képviselőházi tárgyalására csak egy évvel Willheim Adolf javaslatának benyújtása után, 1894 áprilisában került sor. A nemzeti pantheon terve ebben egyáltalán nem szerepel. Időközben ugyanis Wekerle megbízta Zala Györgyöt és Schickedanz Albertet a millenniumi emlékmű elkészítésével, s ez háttérbe szorította a pantheon gondolatát.
      Az még felmerült, hogy a Sugárút tengelyébe állítandó ezredévi emlékmű létesítésével egyidejűleg a Gellért-hegyre is emeljenek külön emlékszobrot, [32] de a miniszterelnök ezt túl költségesnek ítélte, s el is vetették. A pantheon ekkor már szóba sem került. Nemcsak a felépítéséről mondtak le a millennium alkalmából, hanem arról is, hogy a parlament ünnepi díszülésén törvényt hozzanak a létesítéséről, illetve letegyék az alapkövét. A pantheon nemcsak tárgyaltatott tehát - ahogy a beadvány hátirata fogalmaz -, hanem egyértelműen el is utasították.
      Ezek a fejlemények önmagukban is megmagyarázzák Willheim Adolf tervezetének mellőzését, de nem indokolják a mellőzés módját. Noha ő elsősorban a kiállítás fényét emelendő tette meg javaslatát, ezt éppen a kiállítás igazgatósága nem értékelte. Kétségtelen: amíg fennállt az eshetőség arra, hogy az országos tárlat a Lágymányosra kerül, reálisan vetődhetett fel az összekapcsolása egy Gellért-hegyi monumentummal. Ámde városligeti elhelyezés esetében kizárólag a Hungária szobor diadémjából kibocsátott fénysugár teremthetett összeköttetést a kiállítás több kilométeres távolságban álló épületeivel. Ez legfeljebb szimbolikus és vizuális kontaktus lehetett volna - már ha egyáltalán megvalósítható ekkora távolságból.
      A kiállítás és a Gellért-hegyi komplexum tervének ez az erőltetett összekapcsolása azzal magyarázható, hogy az előbbi volt az ünnepségek egyetlen már elhatározott programja, a felmerült ötleteket csak őhozzá lehetett kötni. Ez lehetett az oka annak, hogy ekkortájt az ünnepségek egészére vagy akár a nemzeti pantheonra vonatkozó javaslatok egy részét a kiállítási igazgatósághoz, illetve a kereskedelmi minisztériumhoz nyújtották be, nem pedig a miniszterelnökséghez. Az igazgatóság és a szakminisztérium valóban nem tudhatott mit kezdeni a kiállítás keretein kívül eső javaslatokkal, ezért rutinszerűen átküldték őket a miniszterelnökségre, ahol az ünnepségek programját összeállították. De éppen Willheim Adolféval nem történt ez meg, ott ragadt a kereskedelmi minisztériumban, ma már megállapíthatatlan, hogy miért. Nem mintha esélye lett volna a megvalósulásra - hiszen sokkal megalapozottabb elképzeléseket is figyelmen kívül hagytak -, de így még csak nem is került az illetékesek kezébe.

      A nagy nemzeti emlékmű igénye
      Az ismertetett két tervezet a lényegben tér el egymástól, mégis sok bennük a rokon vonás. Mindkettő a honalapításnak és évfordulójának akart maradandó emléket állítani, és egyúttal valamilyen világraszóló látványosságot létrehozni. A modern kor egy-egy világcsodáját képzelték Budapestre. A hasonlat a híres ókori alkotásokkal nem stiláris fogás csupán, hiszen ama nevezetes hétből három is hatással volt szerzőinkre. A piramis-analógia nyilvánvaló, de Willheim Adolf világító Hungária-szobra is úgy tekinthető, mint a rhodosi kolosszus és a pharosi világítótorony kombinációja. Mindketten a realitások figyelembe vétele nélkül fantáziáltak, s ezért beadványuk sorsa - eltérő módon, de ugyanazon eredménnyel - a mellőzés lett. Egyikük formálisan kapcsolta ötletét a kiállításhoz, másikuk terve maga a kiállítás. Willheim a közkézen forgó emlékállítási ötletekből gyúrt többékevésbé újat, míg a másik szerző egy képtelenül felnagyított ősi építészeti formát használt volna fel, de hasonlóak abban, hogy a legnagyobb magyar nemzeti ünnep megörökítésére nem találtak más építészeti formát, mint egyetemeset. Az egyik egyiptomi, a másik antik előképet követ, de ebben nem álltak egyedül. Hiszen a megvalósult ezredéves emlékmű is külföldi analógiák nyomán készült, a kiállítás történelmi főcsoportja pedig hazai példákat másoló, de európai történeti stílusú épületbe került. [33] Magyar építő stílus megteremtésére ekkor még a legkiválóbb hazai építészek sem voltak képesek, az ilyen irányú törekvések igazából csak a millennium után bontakoztak ki. A historizmus legfeljebb annyiban lehetett magyar, amennyiben a történelmi stílusok itteni változatát alkalmazta. Természetesnek vehető, hogy laikusok is a jól bevált építészeti formákhoz, stiláris közhelyekhez folyamodtak, különösen akkor, amikor az örökkévalóság számára terveztek.
      Az ilyen végletes fantáziálás, mely szerzőinket jellemezte, nem volt hazai sajátosság, nagyszabású évfordulós ünnepségek mindenütt a világon kiváltottak hasonlót. Az éppen az évi chicagói világkiállítás alkalmából például hasonlóan megalomán építményt terveztek (egyik szerzőnk hivatkozik is rá). Amerika felfedezésének egy páratlan méretű alkotással kívántak emléket állítani, mely egy önmagában is hatalmas alépítményen nyugvó, 300 méter átmérőjű óriási földgömb lett volna. Egy kilométeres egyenlítőjéről csigavonalban út vezetett volna fel a gömb tetején elhelyezett szoborig, mely Kolumbusz hajóját mintázta volna. Belül 6 km-es vasutat és planetáriumot képzelt el a tervező; könyvtár, szórakozóhelyek is helyet kaptak volna az épületben, melynek teljes magassága pontosan 1492 láb lett volna. Kolumbusz óriási méretű szobrát is föl akarták állítani más nevezetes személyekével együtt.
      Az építmény tetején csillagvizsgálót létesítettek volna. Arra nézve, hogy a gömb irtózatos méretű belső terét hogyan is képzelték el, nem szolgálnak információval a beszámolók. [34] Az viszont kiderül belőlük, hogy az őrült agyszülemény megvalósítására komoly előkészületeket tettek. [35]
      A piramis és az „Acropolis” tervében közös az, hogy mindkettőt a millennium emlékét megörökítő plasztikai alkotással szoros kapcsolatban képzelték el. Ez a koncepcionális elem más millenáris tervezeteken is megfigyelhető. Egy szobor vagy szoborcsoport önmagában nem érhette el a kívánt monumentális hatást, egy önálló építészeti mű igen, de a szükséges eszmei mondanivalót csak szobrok és domborművek által lehetett kifejezni, történelmi kosztümök, fegyverek stb. révén lehetett megfelelő „nemzeti” atmoszférát kelteni. Ez a megvalósult ezredévi emlékműre is érvényes, ahol az építészeti keret és a keretet kitöltő szobrok egyenlő hangsúllyal, együttesen érvényesülnek.
      Willheim elgondolásában a mű építészeti és szobrászati része nem fonódott ennyire szorosan össze, de az épület és az előtte álló szobor - szerencsés esetben - szerves egységet alkothatott volna. Ezzel szemben a piramis tetejére helyezett szoborcsoport kifejezetten groteszk elgondolás, több okból is. Az egyik a mű mérete: az ismeretlen szerző piramisa iszonyúan magas és sokkal meredekebb, mint az egyiptomiak. Egy ilyen irtózatosan nagy tömegű épület tetejére, a nézőtől kilométeres távolságra csak különleges méretű szobor állítható úgy, hogy lentről egyáltalán észrevehető legyen. Ahhoz pedig, hogy ne hasson kisszerűnek a hatalmas épülethegy tetején, akkorának kellene lennie, hogy hozzá képest a Willheimet megihlető New York-i Szabadságszobor is eltörpülne. A szoborcsoport az anyag és a technika szempontjából (amire a szerző nem is utal) sem lett volna megvalósítható.
      De tekintsünk el a méretektől! Nagyságrendekkel kisebb mű hatása is hasonlóképpen disszonáns - legfeljebb kevésbé nyomasztó - lenne azért, mert önmagában is groteszk, ha egy épületnek az az egyik funkciója, hogy szobor talapzata legyen. Ez idegen az architektúra lényegétől. A plasztikai alkotás természetes mértékrendje ugyanis sokkal kisebb, mint az épületé (6-8 méteres magasság például háznak elég kicsi, szobornak nagyon nagy). Ha az épület talapzatként szolgál, a szobor arányai pedig ehhez igazodnak, akkor a hatás óhatatlanul komikus lesz, mert ugyanazt a léptéket alkalmazzák két, eredendően különböző mértékrendű dologhoz. Minél nagyobb az épület és a szobor, annál bántóbb a hatás. Ebben az esetben pedig, amikor egy hegy nagyságú épület tetejére a legmagasabb templomtornyok méretével vetekedő szoborcsoport kerülne, a legmértéktelenebb és legabszurdabb elmeszülemények egyikével van dolgunk, melyet valaha is papírra vetettek. [36]
      Ettől eltekintve azonban - akárcsak maga a piramis - a szoborcsoport is beilleszthető a millenáris tervezetek sorába, sok szállal kötődik hozzájuk, elsősorban a megörökítendő személyek kiválasztásával. A honalapításnak és az ezredéves fennállásnak emléket állító szoborművet a kortársak többféleképpen gondolták el; leggyakrabban a honalapító, ritkábban az államalapító szobraként. Willheim is arra hivatkozik, hogy az Árpádok és Szent István emlékét akarja megörökíteni, de ehhez szimbolikus figurát választ, Hungáriának a korabeli szobrászatban gyakran előforduló alakját. A piramis tetején mindhárom megjelent volna. Hungária mint a nemzet időtlen szimbóluma, Árpád és Szent István mint az ezredéves ünnep két aktuális figurája. Ez az összeállítás annyira nem volt egyedülálló, hogy a millenniumi emlékmű egyik korai - még diadalív jellegű - tervváltozatán ugyanez a három főalak dominált. [37] Egy másik variáció szerint pedig a megépülthöz hasonló kolonnád előtt, a hét vezér lovasszobor csoportja fölött egy kolosszális Hungária-szobor lett volna az emlék- mű központi motívuma. [38] (A végső megoldásban ezt Gábor arkangyal jóval kisebb szoboralakja váltotta fel.)
      E három szobor mellett a piramis tetején Ferenc József tűnne fel negyedikként. Az ő megjelenítése a fejedelem és a szent király mellett nem szerzőnk egyedülállóan lojális gesztusa, hanem az ezredéves ünnepségek szellemének kifejeződése. A millenniumnak ugyanis csak az egyik főszereplője volt a honalapító, mint az ezeréves fejlődés kezdőpontja. A másik, a végpont, az ezredév betetőzője a hivatalos ideológia szerint Ferenc József lett, természetesen nem mint a szabadságharc leverője és abszolút uralkodó, hanem mint az alkotmányosság helyreállítója, a konszolidáció és a fejlődés megteremtője, és - bármilyen meghökkentő mai szemmel nézve - Árpád erényeinek jelenkori megtestesítője. Ez a konstrukció végigkísérte az ünnepségeket, melyek csúcspontját, az országgyűlés díszülését és a hódoló felvonulást éppen június 8-ára, a '67-es koronázás évfordulójára időzítették. [39] Az uralkodót következetesen az Árpádok méltó utódaként jelenítették meg. Ez a historizáló, a status quo-t legitimáló szemléletmód érvényesül szerzőnknél is, aki a honszerző és az államalapító mellé egyenrangú harmadikként helyezte Ferenc Józsefet Hungária mellé, hogy együttesen szimbolizálják a múltat és a jelent, az első ezredévet és a bizalmat az eljövendő másodikban.
      Az ismeretlen szerző csak azt írja le, hogy kiket kellene megörökíteni a csonka piramis tetején, de azt nem, hogyan. Willheim Adolf beadványából többé-kevésbé az is kivehető, hogy Hungária szoboralakját miként képzeli el. Még azt a szívességet is megteszi az utókornak, hogy fölsorolja azokat az emlékműveket, melyek követendő például szolgálhatnának a Gellért-hegyre álmodott szobor számára. Nyilvánvaló, hogy az általa tervezett mű a New York-i Szabadságszoborra hasonlít közülük a leginkább. Ezt igazolja a hasonló, különleges funkció (világítótorony) és ehhez stílszerűen kapcsolódva a magasra emelt fáklya. Hungáriát a kezében koszorúval, kehellyel vagy a szent koronával szokták ábrázolni, fáklyával nem. Willheim szobrán a címer utalt volna arra, hogy a szobor Magyarország jelképes megszemélyesítője. Így ez az elgondolás a Szabadság-szobor és a Hungária-szobor szintézisének tekinthető, melyet éppen a Citadellának, az elnyomatás jelképének a helyén javasolt fölállítani.
      Willheim szövegéből és a millennium egész légköréből is az következik, hogy a szoborral nem az elvont egyetemes szabadságeszményt kívánta megjeleníteni, hanem kifejezetten a hazait. Ezen a polgári szabadságjogok 1848-as kivívása ugyanúgy érthető, mint az alkotmányosság 1867-es helyreállítása. Mind a megfogalmazás, mind pedig a szobor szimbolikája elég általános ahhoz, hogy mindkét értelmezés beleférjen; ez a megoldás a közjogilag élesen megosztott közvélemény mindkét felének elfogadható lehetett volna. Willheim szoborterve tehát lényegében ugyan- azt akarta kifejezni általánosabb eszközökkel, mint a piramis szerzőjének szoborcsoportja konkrét alakokkal: az ezredéves történelem egészét, a múlt és a jelen töretlen folyamatosságát.
      E két beadvány a millenniumra készült, de eszmeiségük az ünnepi év után sem vesztette el aktualitását; hasonló tervezetek 1896 után is keletkeztek. Már a következő évben történtek olyan kezdeményezések, melyeknek több, a piramis és az Akropolisz tervével rokon eleme is van. Miután eldőlt, hogy az ezredévi emlékmű a Városligetbe kerül, továbbra is nyitott maradt a lebontásra ítélt Citadella helyének kérdése. Ide vagy nemzeti emlékművet szántak, vagy pedig történelmi múzeumot. [40] A kettő kombinációja is felmerült, az, hogy egy emlékműszerű épületben, „kőben és ércben” örökítsék meg Magyarország történetét. [41] Az eszmei analógia a tárgyalt javaslatokkal nyilvánvaló. A párhuzamot erősíti, hogy ennek a „nemzeti történeti emlékmű”-nek a középső kupolájára Magyarország, illetve a Szabadság szobra, mellékkupoláira Árpád és Ferenc József lovasszobra került volna.
      A sokak által vágyott nagy nemzeti emlékmű igényét tehát nem elégítette ki a millenniumi emlékmű; a nemzeti pantheon létesítésének ötlete is újra meg újra szóba került. Az ismertetett indítványok így nemcsak a millenniumhoz kapcsolódó tervezetek sorába tartoznak, hanem a nemzeti emlékműtervek tágabb csoportjába is, mint egyediségük mellett is a korukra jellemző, eszmei arculatát éppen végletességük miatt markánsan tükröző elképzelések. [42]

      1. A kiállítások történetéről: Kenneth W. Luckhurst: The Story of Exhibitons. London, 1951; René Poirier: Des foires, des peuples, des expositions. Paris, 1958; Gelléri Mór: A kiállítások története, fejlődése és jövendőbeli rendszeresítése. Budapest, 1885.
      2. Gróf Zichy Jenő: Országos vagy világkiállítás kell-e nemzetünk ezer éves ünnepére? Budapest, 1891.
      3. Az irat az Országos Levéltárban (OL) található, a miniszterelnökség iratanyagában (K 26), iktatószám nélkül, az 1895 - 22 levéltári számú csomóban.
      4. Budapesti Hírlap 1893. I. 14. p. 6.
      5. Galgóczy Károly előterjesztése és indítványa a „Magyar nemzet ezredéves ünnepe” tárgyában. OL K 26 ad 2567/1889 ikt.sz.
      6. Pajor István javaslata. Ugyanott, ad 4344/1891 ikt. sz.
      7. Thaly Kálmán: Az ezredéves emlékünnep. Egyetértés 1890. VI. 1.
      8. A kiállítások építészetéről: Alfred Messel: Ausstellungsbauten. In: Handbuch der Architektur. Teil IV. Halbb. 6, Heft 4. Darmstadt, 1893; Manfredi Nicoletti: Esposizioni e fiere campionarie. In: Architettura pratica. Vol. IV. Tom. 2. Torino, 1962; Nikolaus Pevsner: A History of Building Types. Princeton, 1970. p. 243-256.
      9. Az 1885-ös kiállítás legfontosabb forrásai: Mudrony Soma: Az 1885-ik évi budapesti Országos Általános Kiállítás katalógusa. Bp. 1885. és Keleti Károly (szerk.): Hivatalos jelentés a budapesti 1885-iki országos általános kiállításról. I-IV. k. Bp. 1886.
      10. A kereskedelmi miniszter 1893. II. 8-án már a két főcsoportnak megfelelően írta ki a kiállítás elhelyezésére és a történeti főcsoport épületére szóló tervpályázatot. A kiírás: Építő Ipar 1893/8 p. 36-37 és mell.
      11. Gróf Zichy Jenő: Emlékirat a millennium nemzeti megünneplésére. Bp. 1890.
      12. (szerző nélkül): Ezeréves ünnep.
Budapesti Hírlap 1893. II. 1.
      13. A millenniumi emlékműről: Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Bp. 1934. p. 354-359; Gábor Eszter: Az ezredéves emlék. Művészettörténeti Értesítő 1983/4 p. 202-215; Gerő András: Az ezredévi emlékmű Medvetánc 1987/2 p. 3-27.
      14. Kolbenheyer Gyula - Straub Sándor: A milleniumi kiállítás kérdéséhez. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye 1892/7 p. 232-239.
      15. OL K 231 Kereskedelmi minisztérium 33.235/1893 ikt. sz.
      16. Gróf Széchenyi István: Üdvlelde. Gróf Dessewffy Aurél hátrahagyott némi irománytöredékivel. Pest, 1843.
      17. Rózsa Péter: A millenarium és a honalapítás emléke megörökítésének kérdéséhez kapcsolatban Széchenyi üdvleldéjével. Bp. 1880.
      18. Sinkó Katalin: A millenniumi emlékmű mint kultuszhely. Medvetánc 1987/2. p. 29-50.
      19. Palóczi Antal: A kiállítások korában. Építő Ipar 1903. p. 197-199, 203.
      20. Így például Gelléri Mór, aki egy esetleges (általa egyébként nem támogatott) világkiállítás esetére is csak ezt a kombinációt tartotta lehetséges megoldásnak. G. M.: Van-e szükségünk világkiállításra? Magyar Ipar, 1911. II. 26.
      21. Erről lásd Klaniczay Gábor: A Gellérthegy és a Margitsziget. A szentség természetitérbeli hordozói a középkori Budán. Világosság 1989/3 p. 209-217.
      22. Siklóssy László: Hogyan épült Budapest? A Fővárosi Közmunkák Tanácsa története. Bp. 1931. p. 425-432.
      23. Így például Tarczai György: A Gellérthegyi emlékműről. Buda és vidéke 1897. V. 30, VI. 6.
      24. A díszvilágítás kezdeteiről lásd dr. Horváth József: Budapest díszkivilágítása. Bp. 1989 p. 16-19.
      25. Az eseményről részletesen beszámoltak a másnapi napilapok.
      26. Építő Ipar 1893. V. 4. p. 88.
      27. A 15. jegyzetben idézett beadvány hátirata.
      28. OL K 231 33.414/1893 ikt. sz.
      29. Ugyanott.
      30. Az országos kiállítás költségének fedezéséről szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. 1893. II. 4-6. Az 1892. évi február hó 18-ra hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház. - Napló VIII. k. Bp. 1893. p. 296-316.
      31. Miniszterelnök előterjesztése az államalapítás ezredik évfordulójának megünneplése tárgyában. Az 1892. évi február hó 18-ra hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. 524. sz. XVI. k. Bp. 1894. p. 28-30.
      32. Liber E.: id. mű p. 356.
      33. Bálint Zoltán: Az ezredéves kiállítás architektúrája. Bécs, 1897.
      34. A Kolombus emlék Chicagóban.
Vasárnapi Újság, 1890. X. 26. p. 694.
      35. A gömbformát alkalmazó korábbi és későbbi épülettervekről ld. Nagy Ildikó: A francia forradalmi építészet és a modern szobrász-építészet. Építés-Építészettudomány 1973/3-4 p. 599-611.
      36. A XX. században a totalitárius rendszerek építészete érte el a megalománia hasonló mértékét. Az e századi elképzelések közül az épület szobortalapzatként való felfogása leginkább Jofan híres tervét rokonítja a piramiséhoz.Siklós Péter: A női kolostortól a nyilvános fürdőig. A Szovjetek palotája története. Ld. az Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1956 c. kiállítási katalógus (szerk.: Prakfalvi Endre) függelékében. Bp. 1992. p. 163-171.
      37. Gábor E.: id. mű p. 205-207.
      38. Ugyanott, p. 208-209.
      39. 1896. VI. 8-ról lásd Kőváry László: A millenium lefolyásának története és a millenáris emlékalkotások. Bp. 1897. p. 92-123.
      40. Többféle múzeumról is szó volt a Gellérthegy tetejére: nemzeti ereklyemúzeum, fővárosi, illetve kifejezetten budai múzeum ötlete is felmerült.
Lásd Buda és vidéke 1897. IV. 25, VI. 6, VIII. 1.
      41. Pejakovits Lajos: Javaslat egy magyar nemzeti történeti emlékmű felállítása tárgyában. Ugyanott, 1897. VI. 20.
      42. A fenti tanulmány 1989-ben készült „A szobor árnyéka” című kötet számára (szerk. Szücs György), mely azóta sem jelent meg.


EPA Budapesti Negyed 3. (1994/1)Szabó D.: Az áldozatkészség szobra < > Laczkó G.: Királyhágó