Ménesi út
(regényrészlet)

_________
SZÁSZ IMRE

      (In: Szász Imre: Ménesi út. Regény és dokumentumok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. 15-18.; 26-28.; 100-104.; 192-195.)

Bement az ebédlőbe, amely társalgóul is szolgált a rommá lőtt társalgó helyett, miért is ment be, talán a 45-ös választások előtti korteselőadások egyikére várt, Veres Péter jött be a parasztpárt nevében, Révai József képviselte a kommunista pártot, Supka Géza a polgári demokrata pártot, Ortutay Gyula a kisgazdákat, Szalai Sándor a szociáldemokratákat, arra már nem emlékszik, mit mondtak, Veres Péter a lovakról beszélt, Szalai azt mondta, raccsolva, hogy a kommunista párt olyan, mint egy kaszárnya, a szociáldemokrata párt, mint egy kupleráj, mennyivel kellemesebb hely a kupleráj a kaszárnyánál, a filoszok sértődötten kiröhögték Supka Gézát, aki azt sem tudta igazán, hova jött, mintha szentimrés hallgatóknak beszélt volna, nem Eötvös-kollégistáknak, Ortutayt fitymálták, döbbenten hallgatta, ilyen neves embereket nem szokás csak úgy lepöckölni, ahogy a harmad-negyedévesek tették, Gyetvay, Szijjártó. (...) Lakatos Imre a Révai-előadás után georgeizmussal vádolta Gyetvayékat és a kollégium szeniorját, a lassú beszédű Major Jenőt, Révaival vitatkoztak a filoszok, végül Révai dühösen kirohant, nem, ez nem akkor történt, talán a negyvenhetes választások előtt, vagy egy kollégiumi szerdán. A következő évben kivonult a kollégium az egyetemre a györffystákkal együtt, Lakatos volt a szónok, ott ültek a padokban, álltak a falak mentén, a szellem vad hadserege tán erőszakra is készen, Lakatos darabokra szedte Kornis filozófiáját, másodrendű kompilátornak nevezte a professzort, a Horthy-korszak rossz minőségű apologétájának, követelték a lemondását, Kornis professzort a gyűlés után rövidesen nyugdíjazták. (...) Forrai még fél évvel később sem értette egészen a szellemi agresszió formanyelvét, egy kollégiumi népgyűlésen arról szavaztak, hogy kötelező legyen-e a május elsejei kivonulás, a kommunista frakció Lakatos-párti csoportja mellette szavazott, mindenki más, a kollégium szabad szellemével érvelve, ellene, utána Lakatosék kijelentették, hogy a gólyáknak nincs szavazati joguk, mert a gólyák hülyék, nem értik az egészet, tessék új szavazást elrendelni, Forrai felment a szobájába, leült az íróasztal mellé, nagy jövés-menés hallatszott a folyosóról, egyszer csak belépett Lakatos, odaállt szorosan az íróasztal túloldalához, és azt mondta kihívóan: „Szóval a gólyának nem tetszik a demokrácia, nem akar kivonulni?” Forrai gyár környéki anyanyelvén ez az odaállás, az emelt hang, az íróasztalra támasztott két ököl egyet jelentett; ő is felállt, kissé előrehajtotta a vállát, hogy nagyobb lendülettel tudjon ütni, két fejjel Lakatos fölé magasodott, Lakatos nézte, elmosolyodott, és azt mondta, az Eötvös-kollégiumban vagyunk, gólya, holott kollégista mivoltát tekintve ő is gólya volt, bár az egyetemen már másodéves matematika-filozófia szakos.
      (...)
      A gólyahéten egyik gólyának másnapra meg kellett tanulnia az arab ábécét; a másik gólyát elküldték Mátraihoz, az egyetemi könyvtár igazgatójához, hogy kölcsönözzön ki egy kódexet. Mátrai is kollégiumi tanár volt, számított e mindenévi látogatásra, és zord istenként űzte el a gólyát. Klaniczay Tibor, aki éppen csak végzett, újdonsült tanársegédként A bibliofilia propedeutikája címen tartott előadást, és megdöbbenve konstatálta, hogy ebben a tudományágban a gólyák járatlanok, ezt Hódmezővásárhelyen vagy Kaposváron érthetetlenül nem tanították a középiskolában, s így a gólyákat bizonyára tévedésből vették fel a fejkopogtatáson, de ez a tévedés korrigálható. (...) Erre hozott volna megkönnyebbülést a gólyavizsga, ahol megjelentek volt kollégista egyetemi tanárok, sőt Kodály úr is, s a meggyötört és elbizonytalanított gólyák úgy érezték, ez az olimposzi társaság végre védelmet kínál nekik a puszta jelenlétével. De aztán egy zeneszám kellős közepén megszólalt Kodály úr: „Most cseréljen helyet a hegedűs a zongoristával”, s a biztonság ünnepélyes, sőt talán áhítatos érzete összetört. A liturgia, mert nemcsak a nagy vallások, mint a kereszténység, a muzulmán hit és a szocializmus, hanem a szubkultúrák is igyekszenek kialakítani a maguk liturgiáját, hiszen ez folyamatos fennállásuknak nemcsak jele, hanem biztosítéka is, szóval a liturgia, amely bizonyára csak kisebb, személyi módosításokon ment keresztül az idők során, ezután azt követelte, hogy Erdős tanár úr, aki csakis erre az alkalomra, vizsgaelnöki tisztjét betölteni jött fel Debrecenből, elmondja beszédét, amely a kánon szerint mindig így végződött, éneklő református papi hanghordozással: „Hováááá repül a kismadár? Bételbe-é avagy Bethsabéba? Akár Bétel, akár Bethsabé - és itt leesett Erdős hangja, köznapira, triviálisan mélyre -, a gólyáknak lófasz a seggébe.” Elnézést, gondolom, a szöveget pontosan akarja, eufemizmusok nélkül.
      - Természetesen - mondta a lány.
      (...)
      Magyarirodalom-órán, elsőévesként, hárman voltak; Borbíró Öcsi, vitathatatlanul a legtájékozottabb közöttük, Sallai Géza, az olaszos, a vetélkedő szellemű és ő. A kollégiumi órákon nem lehetett lapítani, három-négy hetet kaptak egy dolgozat elkészítésére, Forrai olyan tanácstalanul és szorongva ment be először a magyar könyvtárba - hiába készítette fel a gólyákat Dezső a bibliográfiák és a repertoár használatára -, mint ahogy később, Borbíró Öcsi bátorító és fölényes mosolyától kísérve, először ment szobára egy kurvával a Víg utcában. A módszertani problémák az élet legnagyobb problémái, gondolta Forrai; nem elméleteket kellene tanítani, hanem azt, hogyan szedje az ember össze a bibliográfiát, hogyan kezdje el egy meztelen nővel, hogyan gondoljon végig egy bonyolult logikai sort. (...) A kevésbé szorongató kollégiumi órák. A francia Kenéz tanár úrral, aki elnézően figyelte Borbíró Öcsi és az ő evickélését a francia igeragozás szélvizeiben; a finn Hajdú Péterrel; aztán az előadásszerű órák, több évfolyamnak fizikáról Bay Zoltán beszélt, művészettörténetről Fülep Lajos, a szociológiáról Szalai Sándor, akinek gesztikuláló szenvedélye, raccsoló kiejtése és sajátos metaforái nemcsak utánzásra késztették a filoszokat, hanem komoly töprengésre is, hogy nem valami drog hatására lobog-e ennyire ez az előadói láng.
      Keresztury óráira nem emlékszem jól, gondolta Forrai; talán keveset is tanított; milyen jól emlékszem viszont a figyelő Keresztury kicsit félrehajtott fejére, a homlokába biccent hajra, a magyarázó Keresztury kezére, amely a magyarázat hevében összerázódó, kinyíló ujjakkal úgy gyúrta a levegőt, mint fazekas az agyagot; az esti sétákra vele a Ménesi úton, amelyek mindig érdekesek voltak, de igazán melegek soha.
      (...)
      Oly megrendíthetetlen volt a hierarchikus felfelé nézés, hogy azok a kollégisták, akik a háború miatt évet vesztvén negyvenhat őszén kerültek csak vissza, csupán formailag tartoztak az ötödévesek közé, a valóságban a tekintélyük még az ötödévesek előtt is megmaradt - bár igaz, némiképp már idegenként, a kollégiumból kinőttek légritka világában éltek. Köpeczi Béla olyan volt, mintha egy kollégiumi tanár ülne az asztalfőn, gondolta Forrai; hogyan is kerültem én magyar-angol szakos létemre Köpeczi főtanár úr asztalához, ha mégoly átmenetileg is? Megjött aztán ugyancsak amerikai fogságból, mint Köpeczi, Hardy Gábor is, akinek káprázatos angol tudása leszorította az angolszak csúcsáról Majdikot, a legjobb angolost. Hardynak azonban nemcsak kivételes nyelvtudása adott tekintélyt, hanem a kollégiumban szokatlan úri, mondhatni kisasszonyos szokásai is: kissé pipiskedő járása, magas tenor hangja, túlartikulált beszédmódja, finomsága, amely ugyan nem riadt vissza olykor a nyers szavak használatának kollégiumi szokásától, de még ezeknek is valami emelkedettséget kölcsönzött; teadélutánjai, melyekre kivételes kegy volt meghívottként bejutni s angol módra készített teát porcelán csészéből inni (...) E kegyet, amelyben nagyon kevesen részesültek, könnyű volt elveszteni, mert Hardy ítéletei kiszámíthatatlanok és megbocsátást nem ismerőek voltak, és merőben más világból valók, mint a kollégium általánosabb, durvább kódexe. Egy életstílust is magukba foglaltak már, oly egységeset és regénybelien finomat, amilyent Forrai csak egyik-másik idősebb, távoli nőrokonánál látott.
      (...)
      - No szóval - folytatta Forrai kicsit félszegen és kényszeredetten a lány némaságától -, a kollégium még állt. Sőt, az évnyitóra eljött Lukács György és Révai József, mintegy jeléül annak, hogy átvették a kollégiumot szocialista megőrzésre. Én a fogadó bizottság tagja voltam, álltam a kapuban a meleg, kora őszi napon, Lakatos Imre ott járkált közöttünk, de rajta nem volt öltöny és nyakkendő, ő nem fogadó bizottság volt, egyszerűen ismerte Révait, közben a filoszok odafenn a társalgóban, mert azt is helyreállították talán 47-ben, ültek a székeken sorban, és énekelték, hogy Indulj velünk, repülj velünk, te hű barát, a szél sodorja szerteszét a pék faszát, a technikus visszajátszotta nekik és mindenki nagyon vidám volt. A gólyahét azonban már elmaradt, ha jól emlékszem, mert nem lett volna összeegyeztethető a demokrácia humanizmusával, s talán ezért is lettek Réz Paliék egyszerre olyan magabiztos kollégisták - bennük sem az önbizalom, sem a pökhendiség nem töretett meg. (...) Az az év úgy jelenik meg előttem, mint a némaság éve. Molnáron, Fodoron, aztán persze Borbíró Öcsin, Latoron, Domokos Matyin kívül mintha soha senkivel nem beszéltem volna, bezárkóztam volna egy őszinte és ugyanakkor persze megjátszott némaságba. Idegenné váltam az én kollégiumomban. (...) Voltaképpen egyetlen eseményre emlékszem csak igazán: a kollégiumban költői estet tartottak Fodor András és Lator László verseiből. Fodor András bírálója alighanem Molnár János volt, a későbbi miniszterhelyettes, védője, ha jól emlékszem, Szász Imre. Fodor Andrásra nem lehetett azt mondani, hogy ezoterikus költő, hogy elszakadt az élettől, hiszen oly mélyen gyökerezett a talajában, mint a fa. Kapott hát a szemléletért. Megrótták hát azért, mert a Balatonon nyaraló munkások szinte gyermeki örömét kispolgárinak ábrázolta. (...) Fodort erősebben is támadták, mint Latort, éppen mert menthetőnek tartották, Latorról viszont lemondtak. Aki olyanokat ír, hogy az időnek hét oszlopa van, az misztikus, irracionális tanokat hirdet, azzal nincs mit kezdeni. Védője, Domokos Mátyás hiába magyarázott: az irodalom-nemértés skolasztikus érzéketlensége ekkorra már majdnem kiszorította Gyergyai úr explication de texte-jeit. Számomra ez a költői est azonban nem is igazán az értetlenség hangos manifesztációi miatt vált emlékezetessé: valamikor ez idő tájt költözött be a kollégiumba, nyíltan és brutálisan, a félelem. A Fodor-féle trió, amelyhez alkalmilag én is csatlakoztam, már nem mert a kollégiumban találkozni; negyedórás szünetekkel elhagyva a kollégiumot, valahol a Gellérthegy ösvényein kerestek helyet peripatetikus irodalmi töprengéseiknek, mert barátkozásukat nemcsak helytelennek, hanem egyenesen károsnak találta az új és szigorú szellem.