Nagy Imre temetése,
és az 56-os emlékmű születése

__________________________________
MIHANCSIK ZSÓFIA interjúja RAJK LÁSZLÓVAL

      Rajk László: „Számomra a temetéseken mindig a tűz jelzi az újjászületést”

      Mihancsik Zsófia: Több vonatkozása is volt Nagy Imre temetésének; rád értelemszerűen az esemény kivitelezése, a látvány tervezése tartozik, melyet Bachmann Gáborral együtt csináltatok. Szeretném, ha elmesélnéd, mi történt az ötlet megszületésétől június 16-ig, amikor a temetés lezajlott. Milyen elképzelések merültek föl, milyen alternatívákban gondolkoztatok, és végül miért az lett, ami lett. És kérlek, amennyire lehet, rekonstruáld is a látványt.
      Rajk László:Mindenekelőtt az első kérdés, ami bennünk felmerült, az volt, hogy miért mi. Ugyanis ha a megrendelő tőlem rendel meg valamit, annak két oka lehet: vagy azért teszi, mert tudja, hogy én milyen stílusban dolgozom, és ő ezt a stílust szeretné viszontlátni abban, amit megcsinálok, vagy valami más oka van rá.
      Mi a különbség?
      Nagy különbség van a két helyzet között. Az első esetben ugyanis nekem szabad kezem van, nyugodtan dolgozhatom, és nem kell kidekáznom, hogy a megrendelőnek vajon melyik megoldás fog tetszeni. Bármilyen más esetben viszont nem ennyire nyitott a munka, mások szempontjaira is tekintettel kell lennem.
      És mi volt a helyzet?
      Ez speciális eset volt. Tisztában voltam vele, hogy noha az a stílus, amelyet Gáborral képviselünk, elképzelhető egy temetési szertartáson, mégis elég vad dolog lenne; ebből az is világos volt, hogy a felkérést nem pusztán azért kaptam én, mert azokat a dekonstruktivista dolgokat szeretnék viszontlátni, amelyeket én csinálok, hanem másról is szó van. Több mindenről. Nyilván annak is szerepe volt a felkérésben, hogy nekünk volt olyan kapcsolatunk a Filmgyárral, amely garancia volt rá, hogy megvalósul maga a dolog: ha a ravatalt a Filmgyár díszletépítői csinálják, biztos, hogy a kivitelezés jó lesz, hiszen profik, hozzá vannak szokva az ilyen nagy léptékű munkákhoz, vagyis tisztán szakmailag közelítik meg a feladatot, és nem pusztán a lelki motívumok mozgatják őket. Hogy profánul fogalmazzak, egy filmgyári díszítőmunkásnak végül is teljesen mindegy, hogy május elseje dekorációját csinálja vagy egy ilyen jeles napét. Ez nagyon fontos volt: hogy ebben a feszített légkörben és tempóban legyen egy olyan nyugodt csapat, amelyik a dolognak csak a szakmai részével törődik, semmi másra nem figyel. Tehát azt hiszem, ez is bele volt kalkulálva abba, hogy mi kaptuk a felkérést.
      A feladatunk azonban mégsem csak a szertartás megjelenítése volt. Ugyanis már annak a kérdésnek a megválaszolásában is komolyan részt kellett vennünk, hogy hol legyen a ravatal: éles - tulajdonképpen politikai - vita folyt arról, hogy a rákoskeresztúri temetőben vagy a Hősök terén, mert mire mi a véleményünkkel megjelentünk a színen, már csak ez a két helyszín volt.
      Kik vitatkoztak?
      Lehet azt mondani, hogy a temetőt mint helyszínt a kormány vagy az akkori hatalom támogatta; oda akarta beszorítani a szertartást. És természetesen a Történelmi Igazságtétel Bizottság és mindazok, akik más szempontból nézték a dolgot, a Hősök tere mellett foglaltak állást. Végül nyilván nagyon sok politikai vita és háttértárgyalás eredményeként került a szertartás a Hősök terére, de azt hiszem, nekünk is volt benne némi szerepünk. Ugyanis mi tárgyaltunk a Budapesti Rendőrfőkapitányság képviselőjével, akinek megmondtuk, hogy ha a szertartást a temetőben rendezik, és munkahipotézisként elfogadjuk, hogy százezer ember vesz részt rajta, akkor a BRFK közlekedésrendészeti emberét utána biztosan le fogják váltani. Tudniillik mi megnéztük a város úgynevezett áteresztő képességét: a temetőhöz egy út vezet, egy villamos-, egy buszvonal, s ennek az áteresztő képessége - kiszámoltuk - óránként négyezer ember. Urbanisztikai szempontból - elmondtuk neki - ez azt jelenti, hogy a szertartásnak már vége van, amikor az emberek egy része még mindig úton van a temető felé, vagyis a temetésről távozó és a temetésre igyekvő emberek valahol középen ütközni fognak. És vagy a rendőrség próbál meg majd rendet teremteni, aminek az eredménye csak borzalmas lehet, vagy az emberek mennek egymásnak, ami megintcsak szörnyűséges. Mondhat ezek után bármilyen objektív és logikus érveket a kormányzat, mindenki meg lesz róla győződve, hogy a rendőrség akadályozta meg abban, hogy kijusson a temetőbe. Mivel mi ezt nem akarjuk, íme, eléjük tárjuk az információt, mire kell számítani, ha a temetőben lesz a szertartás, kezdjenek vele, amit akarnak. Nem állítom, hogy ez volt a végső érv, de azt igen, hogy ezen a megbeszélésen a közlekedésrendész számára világossá vált, miről beszélünk, számunkra meg az, hogy ők nem gondoltak erre. Egy ennyire átpolitizált helyzetben ezek az objektív apróságok néha bizony elvesznek.
      Tehát eldőlt, hogy a Hősök tere lesz a helyszín, de jött a következő kérdés: azon belül hol? A Hősök terén ugyanis már nagyon sok minden történt, s így a térnek számos pontja valamit szimbolizál. És voltak praktikus megfontolások is. Például: egy ideig szó volt róla, hogy az ismeretlen katona sírja és a hét vezér közötti téren álljon a ravatal. Igen ám, de Losonczi Anna, Losonczi Gézának a lánya éppen a temetés előtt két héttel szült. Tehát szoptatnia kellett a gyereket. És egész egyszerűen nem tudtunk elhelyezni ott középen egy olyan kalyibát, fülkét, sátrat, ahova ő kétóránként visszavonulhat szoptatni. Erre persze mondhatja bárki, hogy ez nem szempont, hogy befolyásolhat ilyesmi egy ekkora jelentőségű dolgot, mi viszont azt gondoltuk, hogy ez bizony nagyon fontos, és Losonczi Anna lelkiállapota nekünk megér annyit, hogy ne középre rakjuk a ravatalt.
      Egyébként elfért volna oda?
      Hogyne, meg is épült a makettje: az öt koporsó fent lett volna egy ravatalon, az ismeretlen 56-os mártírét pedig az ismeretlen katona sírjára helyeztük volna. Be is mutattuk a makettet, el is fogadták. Csak ezt követően merült fel az előbb említett szempont, és ehhez társult az is, hogy júniusi meleg nyári nap volt, és ott a tér közepén, a tűző napon idős emberek, mások nemigen bírták volna ki rosszullét nélkül az órákig folyó szertartást.
      Ez már a ti döntésetek volt, szabad kezet kaptatok ebben?
      Igen is, meg nem is. Állandó konzultáció folyt a TIB-bel. És ne értsd félre, nem akarom magam erkölcsi piedesztálra emelni, hogy én még arra is gondoltam, Losonczi Annának szoptatnia kell; nem, a mamája vetette fel, hogy gondoltatok-e erre fiúk... Mi mondtuk, hogy eddig bizony nem gondoltunk rá. Ezért jött a következő helyszín. Emlékszel rá, az Andrássy út akkor fel volt bontva, nem volt közlekedés az úton.....
      Amiben sokan politikai tudatosságot tételeztek fel....
      Nem, szerintem merő véletlen volt, és nagyon jót is tett, hogy mindenkinek sétálnia kellett a Hősök teréig. Tehát: mivel az egész tér egy középtengelyre van szerkesztve, az épületek, a szobrok, stb., mi is megpróbáltuk középre helyezni a ravatalt, a tér szerkezetéhez igazodva, az Andrássy út torkolatába. Úgyis föl volt bontva, nyugodtan lehetett volna ott építeni. Csakhogy 1957-ben ott állt az a bizonyos május elsejei tribün. Ami bizony kizárta, hogy a ravatal oda kerüljön.
      Maradt két lehetőség: a Szépművészeti Múzeum előtti lépcsőre is fel lehetett volna tenni a ravatalt, s az épület is szolgálhatott volna arra, hogy várakozóhelyiséget, büfét állítsunk fel benne. De a lépcső tövében van egy rács. Nekünk nem tetszett, hogy az embereket rács válassza el a koporsóktól. Ilyen szimbolikát mi nem akartunk. Lehet, hogy senkinek nem jutott volna eszébe, de akkor is snassznak tartottuk.
      Így jutottunk el, kizárásos alapon, a Műcsarnokig. Ami számunkra azért jelentett nagyon nehéz feladatot, mert azon túl, hogy meg kellett tervezni a szertartás vizuális megjelenítését, számításba kellett vennünk, hogy az épület homlokzata északra néz. Vagyis a nap mindig a háta mögül süt. Gondolom, láttál már focimeccs-közvetítést a tévében, és emlékszel azokra a jelenetekre, mikor a játékos végigrohan a pályán a labdával, és egyszercsak bekerül a lelátók árnyékába. A kamera megbolondul egy pillanatra, és csak két-három másodperc múlva kezd el újra „látni”. A Műcsarnok épülete pontosan ugyanígy viselkedik: az összes ember, aki díszőrséget áll, árnyékban van, az árnyék vége körülbelül az épület előtt húzódó úttest közepére esik, aki odamegy virágot letenni, az viszont már a napon áll. Ez a televíziós közvetítés szempontjából végzetes.
      Hogy oldottátok meg?
      Ezt hívják úgy a filmszakmában, hogy derítés. Nemcsak azért került az a nagy fehér csomagolás az épület homlokzatára, mert a fehér is a gyász színe, hanem azért is, mert „felderítette” a képet, vagyis a fehérnek ez a reflexfénye oldott valamit a kamera nehézségein. Ezért mondom, hogy számos szakmai szempont is komoly szerepet játszott a látvány tervezésében, nem csupán a temetés szimbolikája. Ezt követően már roppant egyszerű dolgunk volt, ugyanis mihelyt ezek a kérdések eldőltek, egy sor elem már adott volt.
      Akkor most van az a pillanat, amikor felidézhetnéd a látványt - amennyire ez szavakkal egyáltalán lehetséges -, és elmagyarázhatnád, melyik elem miért került oda.
      Választanék ehhez egy fogódzó pontot: én akkor nagyon sokat járkáltam a tömegben, és természetesen füleltem, mit beszélnek, hogyan fejtik meg, amit látnak. Ugye a Műcsarnok függőleges fala teljesen be volt borítva fehérrel, a timpanon és az oszlopok meg feketével. Ha szemben állunk az épülettel, a lépcsőn jobboldalt volt felépítve az az emelvény, ahol a beszédek elhangzottak - egy rozsdás vasból összehegesztett hajóorrszerű, roncsszerű építmény - és mellette, szintén rozsdás vasból, egy L alakú vastraverz emelkedett, rajta egy középen kiégetett fehér zászló függött. Bal oldalt pedig, megintcsak rozsdás vasból, egy furcsa alkotmány volt lerakva a lépcső oldalában, amelyben tűz égett folyamatosan, az egész szertartás alatt. Az öt koporsó pedig a szószék és az örök tűz között állt egymás mellett, fölöttük, kiemelt helyen pedig az a bizonyos üres koporsó, az 56-os mártír koporsója. Az egész lépcső le volt takarva feketével, ami a járdán és az úttesten is folytatódott, ahova az emberek lerakták a virágaikat, a rokonok, ismerősök pedig, és mindazok, akik a felkérést vagy a kijelölést elfogadták, fönt a lépcsőn álltak díszőrséget.
      Az előbb az én szám is rájárt arra, hogy hajóorrszerű volt a szószék. Hát a tömegben is sokan vélték úgy, hogy ez Kháron ladikja. Nem tudatosan terveztük ilyenre. A másik rozsdás elemről meg sokszor hallottam, hogy az az égő orosz tank roncsa. Megmondom őszintén, mi erre sem gondoltunk, de nagyon örültünk ezeknek az értelmezéseknek. Az a bizonyos L alakú vastraverz is tényleg emlékeztetett egy akasztófára, de megintcsak önkéntelenül. Függőleges L alak, amely a szárán áll, rajta egy zászló.... nem kell magyarázni, miért asszociált mindenki akasztófára. Az viszont tudatos volt, hogy középen kiégetett fehér gyászzászlót lógattunk fel rá. Ez a legerősebb szimbóluma 1956-nak. Az ilyen egyértelmű szimbólumokat sose művészek csinálják, hanem az utca embere hozza létre őket, vagy egyszerűen csak lesznek. Én akkoriban nagyon sajnáltam, hogy mindenféle más szimbólumokat próbáltak meg 56-tal rokonítani - haranglábat, kopjafát -, ahelyett hogy ehhez az egyértelmű és erős szimbólumhoz, a lyukas zászlóhoz ragaszkodtak volna. A 301-es parcellát telerakták kopjafával, elindult a kopjafa-őrület, mindenhol állították az 56-os emlékműveket: a legbonyolultabb szimbolikájuk az volt, amely egy tank törött lánctalpát ábrázolta, és mellette ott volt leszúrva egy kopjafa. Mi viszont teljesen tudatosan használtuk a lyukas zászlót, hiszen tényleg mindenki azonnal 56-ra asszociál, ha meglátja, de arra megintcsak nem gondoltunk, hogy erre a vasalkotmányra fölfüggesztve ez 56-ot és a megtorlást együtt jelenti.
      Aztán: mikor a filmgyáriak elkezdték fölrakni a szószéket, az kicsit billegett. De az egyik profi művezetőnek rögtön eszébe jutott, hogy a Dózsa György út végén látott egy halom macskakövet - éppen bontották az utat -, és elrohant egy teherautónyi macskakőért, azzal egyensúlyozták ki az építményt. Na erre persze mindenki azt mondta, hogy ez tulajdonképpen Kháron ladikját jelképezi az 56-os barikádok között. Szóval beindult az emberek fantáziája, ami nagyon jó volt. Én persze nem tagadom, hogy mikor az ember elkezd dolgozni valamin és improvizálnia kell, akkor csak olyan improvizációkba megy bele, amelyek biztosan rokoníthatóak az eredeti tervhez. Tehát nem véletlen, hogy amikor ez a srác azt mondta, látott macskaköveket, mi azonnal azt feleltük, hozd gyorsan, mert stimmelni fog. De az nem igaz, amit a végső értelmezések sugallnak, hogy minden elem jelentését tudatosan végiggondolva terveztük meg a látványt. Az alkotási folyamatban nagyon sok az improvizációs mozzanat, az más kérdés, hogy ezek persze valamilyen ösztönös rendben állnak össze a tervező fejében.
      Azt mondod, neked is rájárt a szád arra, hogy hajóorrnak nevezd a szószéket. Számotokra ez eredetileg mi volt, miért pont ez a forma jutott eszetekbe? És egyáltalán, ami a művészetben végképp nem ösztönös elem, hanem racionális: például miért rozsdás vasat használtatok, miért így rendeztétek el a jobb és a bal oldalt, és miért pont L alakú traverzre - vagyis tényleg egy akasztófa-formára - lógattátok fel a zászlót?
      Ez nagyon furcsa: egy ilyen feszített folyamatban nagyon feszített ütemben kell dolgozni. Hiszen amikor elvetettük a másik két helyszínt, egy napunk volt rá, hogy megtervezzük a Műcsarnok előtti változatot. Bachmann Gábor dolgozott az egyik asztalnál, én a másiknál, persze tudtuk - elég régen együtt dolgoztunk már -, hogy amit csinálunk, az össze fog illeni. Úgyhogy mondhatom azt is, hogy minden elem külön készült és csak a végén állt össze, tehát nem egy meghatározott szimbolikára épült rá, hanem egyszerűen csak jött belőlünk.
      De volt még egy érdekes mozzanat abban, mi hová került: mondtam, hogy szemből nézve jobb oldalon volt a szószék és bal oldalon az a bizonyos örök láng. És mivel kameraállásokat is kellett építenünk, úgy döntöttünk, hogy azt a a tévékamerát, amely a szónokokat veszi, bal oldalra rakjuk. Ugyanis így a háttérben megjelent a jugoszláv követség. Ez tehát abszolút tudatos döntés volt, olyannyira, hogy Győrffy Miklósnak, aki a közvetítést vezette, meg is mondtuk: ha ennek a kamerának a képe jelenik meg a közvetítésben, tudd, hogy a háttérben a jugoszláv követséget látod, ahonnan Nagy Imrét és a társait elrabolták.
      És a rozsdás vas?
      Azt hiszem, ez a mi stílusszabadságunk része. Persze valami távoli kapcsolat itt is van 56-tal, mert szerintünk ebben a régióban az emberek többnyire kínlódva építenek: és ez nem rozsdamentes acél, és nem csupa-üveg-borítás, hanem az a buherálás, amihez az emberek Papp-szigeten folyamodnak vagy akkor, amikor a loggiájukat beépítik, hogy kicsit megnöveljék a lakásukat, vagy ahogy Érd mellett kialakítják a kiskertjüket. Ennek van egy olyan látványbeli aspektusa is, amellyel az építészeknek talán kicsit foglalkozniuk kellene; nem biztos, hogy csak gúnyosan lehet emlegetni a betonvasból hegesztett kerítést meg virágállványt, lehet, hogy van ennek valami kihüvelyezhető esztétikai mozzanata is. És benne van talán az is, hogy buherált módon is lehet szabadságharcot vívni: nemcsak szupertankokkal és a legmodernebb gépfegyverekkel, hanem ilyenfajta találékonysággal is. Tehát ha nagyon akarod, van rokonság a rozsdás vas meg a közeg közt.
      De ez már egy mai asszociáció...
      Igen, csak most jutott eszembe, hogy rákérdeztél. De ha én végignéztem a téren, és láttam, hogy vannak végigvezetve a villanyvezetékek, hogy gányolta fel egy másik csapat a hangszórókat stb., akkor azt mondom, ahhoz a buheráláshoz is kiválóan illett a rozsdás vas. Nem hiszem, hogy nagyon el kellett volna különülnünk ettől a jellegzetességtől, és valami olyan különlegesen szép és fényes dolgot kellett volna csinálnunk, aminek semmi köze sincs a környezetéhez.
      Ehhez persze hozzátartozik az is - hogy apró történetkéket is mondjak -, hogy a Műcsarnok egyik első emeleti szobája volt mindig az a hely, ahonnan akkoriban a Belügyminisztérium, vagy nevezzük III/III-asnak, a felvonulókat figyelte. Mégpedig azért, mert miután a felvonulók a Dózsa György úton elhaladtak a valamikori dísztribün előtt, körülbelül a Hősök terénél kezdtek szétoszlani, tehát ott kezdett felbomlani a rend. Ezért a rendőrség abból az ablakból figyelte, hogy valóban „felbomlik-e a rend”, vagy az emberek csak szép csendben elindulnak hazafelé. Mikor mi úgy döntöttünk, hogy az egész homlokzatot beburkoljuk fehérrel, bizony jött a rendőrség, hogy akkor ők egy lyukat fognak ott vágni, mert nem látnak ki, nem tudják figyelemmel kísérni, mi történik a Hősök terén. Mi megkérdeztük, hogy tetszenek ezt képzelni. Ez az emberke meg, aki odajött hozzám, magától értetődő hangon azt mondta, hogy kérem szépen, hát minden eseményt onnan szoktunk figyelni, természetesen ezt is onnan fogjuk, mi oda vagyunk beköltözve, úgyhogy bizony ki fogunk vágni egy ablaknyi lyukat a drapérián. Na, kis ordítozás után letett róla. Kísérletezett még azzal, hogy jó, nem vág lyukat, de akkor tegyünk oda egy plexilapot, mi viszont tartottuk magunkat ahhoz, hogy szó sem lehet semmi ilyesmiről, tessék talán valami más helyiséget kibérelni. Ajánlottuk nekik a mostani Fidesz-székházat, ami akkor még az Állami Egyházügyi Hivatalé volt, mondtuk, úgyis kollégák, költözzenek be oda, onnan ugyanolyan jól látnak. Szóval elhajtottuk őket. Szegény Néray Katalin, aki akkor a Műcsarnok igazgatója volt, rettenetesen izgult, hogy fog végződni a csata köztem meg a rendőr között, és már csak azért is örült, hogy ilyen keményen elhajtjuk őket, mert így lett végre egy másik irodája.
      Volt más ütközésetek is valamilyen hatóssággal?
      Volt, a tűzszerészekkel. Ha jól emlékszem, hétfőn kezdtünk el építeni, és pénteken volt a temetés, de közben kaptunk egy nagy zivatart. Egy teljes napig esett, félig elmosott mindent és borzasztóan lefékezte a munkát. Aznap, emlékszem, a környék összes házából mindenki hordta ki nekünk a forró teát meg az ételt. Attól kezdve éjszaka is dolgoztunk. Péntekre virradóra hajnali kettőkor fejeztük be az építést és négykor hozták a koporsókat. Tehát tényleg tikre fejeztük be a munkát. De hát előző éjszaka már tíz daruskocsi dolgozott. És tudni kell, hogy mindenki ingyen vállalta a közreműködést.
      Meghozták a koporsókat, majd megérkeztek a tűzszerészek is, mert már biztos volt, hogy Németh Miklós jön a temetésre. Na, filmgyári szokás, hogy forgatásnál mindig van ügyelet, tehát ott állnak a kalapácsos-szöges-táskás emberek cájgruhában, hogy ha valami baj van, azonnal közbe tudjanak lépni. Nagyon megható volt, hogy kiderült, éjjel kettőkor, miután befejeztük a munkát, a melósok hazamentek átöltözni: öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben jöttek vissza, arra csatolták rá a szögestáskát meg a szekercét. Ami számomra azért volt nagyon megható, mert ezt senki nem kérte tőlük, nem beszélve arról, hogy ezek az emberek forgattak már Richard Burtontől kezdve Marcello Mastroianniig mindenkivel, de azoknak soha nem öltöztek föl. Engem meg ott vártak, talpig gálában, hajnali négykor. Na: hat-fél hét körül jön hozzám a tűzszerész, hogy le a koporsókat és kibontani a ravatalt, mert a műszer jelez valamit, valahol bomba van. Én erre elmondtam, hogy a filmgyár úgy szokott dolgozni, hogy nem takarítanak, mert tudják, a végén úgyis le kell bontani mindent, ezért építés közben a szemetet egyszerűen behányják a díszlet alá, s az egészet bezárják: úgy néz ki, mintha fantasztikus rend és tisztaság lenne, pedig alul ott a szemét, és az igazi nagytakarítás csak a bontás után van, amikor úgyis kisuvickolnak mindent. Mondtam tehát a tűzszerészeknek, hogy ez egész építmény alja tele van szöges deszkákkal, festékes- és ragasztósdobozokkal - lehet persze, hogy bomba is van, nem tudom, de hogy mi ezt nem bontjuk föl, az biztos. Irtózatos ordibálás kezdődött.
      Mi jelentett volna munkában, ha föl kell bontanotok?
      Azt, hogy kész. Nincs temetés. De hangsúlyozom, nem gondolom, hogy ez valamiféle tudatos manőver volt részükről: tényleg jelzett a műszer. Tényleg lehetett látni, hogy a vezetőjük, egy korombeli, negyven körüli ember őszintén aggódik. Ordítottunk, veszekedtünk, de ő ragaszkodott hozzá, hogy bontsuk föl. Látta, hogy ott áll a díszletépítő csapat, és azt mondta, akkor ő most utasítani fogja a munkásokat, hogy bontsák föl. Ők meg álltak ott csípőre tett kézzel, néztek rám, és azt mondták, Lacikám, nekünk csak te adhatsz utasítást, te mit mondasz? Mondtam, hogy fiúk: nem! Nem bontunk! Annyit tudunk segíteni az úrnak, hogy adunk neki szerszámot. Vannak elegen - egyébként reggel hétre kellett odahozni mindenkinek a koszorúját, aki azt akarta, hogy az a koporsón legyen, és természetesen azokat is végigvizsgálták a műszereikkel -, álljanak neki, mi ehhez nem nyúlunk. A saját felelősségére dönt így? - kérdezte tőlem az emberke. A saját felelősségemre, természetesen - mondtam neki. Végül kompromisszum született: beérte azzal, ha egy ravatalt kinyitunk neki, hogy megnézhesse, mi van belül. A hátsó oldalon tehát kibontottunk egy ravatalt, és ez a szerencsétlen, aki szintén klakkban-frakkban volt, bemászott abba a szörnyű dzsuvába, ahova tényleg minden össze volt hányva; úgy is jött ki, mint az a bizonyos kis Bence a kemencéből. Mondta, hogy ő bizony ebben a szemétben nem tud eligazodni, tehát nem tudja megítélni a dolgot, viszont tényleg talált egy ragasztós dobozt, amire jelzett a műszere. Tehát valóban elképzelhető, hogy azt a kémiai anyagot érzékeli a gázdetektor, ami abból párolog, mindenesetre innentől Isten kezében vagyunk. Így ért véget a történet, elég hosszú és igencsak izgatott purparlé után.
      Te nem féltél attól, hogy valóban lehet ott bomba?
      Azt hiszem, az én ingerküszöböm már sokkal magasabban volt akkor, semmint hogy bármi is izgatott volna. Hiszen mondtam, hogy két órával korábban fejeztük be az egészet, és egy ilyen túlhajszolt munkafolyamat során óhatatlanul kiépül az emberben egy önvédelmi reflex, amely minden olyan dolgot automatikusan kizár a tudatból, ami a munka befejezését veszélyezteti. Tehát tőlem a szovjet csapatok is bevonulhattak volna, mi akkor is tovább dolgozunk. Ezt hívják csőlátásnak. Úgyhogy egyáltalán nem izgatott a bomba-ügy, viszont az esemény kegyeleti hangulata és meghatottsága sem jutott el hozzám, csak napok múlva, részben emiatt, részben a fáradtság miatt.
      Elmondtad, hogyan értelmezték az emberek azt a látványt, melyet ti teremtettek a számukra. Ezen túlmenően is elérte a hatását, tehát azt nyújtotta az embereknek érzelmileg, amire számítottatok? Sikeresnek ítéled a munkátokat?
      Egyértelműen. És abban is biztos vagyok, hogy semmilyen más pillanatban ez a látvány nem jöhetett volna létre. Magyarországon ugye gyakran temetnek és újratemetnek. De ez nemcsak azért volt különös temetés, mert Nagy Imre az, aki, hanem a vizuális része is eléggé egyedülálló volt más ilyen eseményekkel öszehasonlítva. Szokatlan temetési díszlet volt, és azt hiszem, hosszú ideig unikális megoldás marad. És azért mondom, hogy csak abban a pillanatban jöhetett létre - sem előtte, sem ma nem volna rá lehetőség megítélésem szerint -, mert abban a pár hónapban az emberek együttműködésének a legfőbb motivációja a bizalom volt. Hogy tudom, ha valakit valamire megkérek, az nem akar és nem fog engem becsapni, minden tudását bele fogja adni a megvalósításba, és biztos lehetek benne, hogy a munkája összehangban lesz az enyémmel. Egyszerűen ilyen hangulat volt, és azt hiszem, ilyen szabadon soha életemben nem terveztem, és talán már nem is fogok. Amihez hozzátartozik az is, hogy valószínűleg én sem leszek soha többet ilyen figyelemmel mások igényeire, javaslataira és észrevételeire. Hiszen mára már rég visszaállt az a szokásos helyzet, hogy ki-ki a maga akaratát akarja érvényesíteni, és harcban dől el, ki mennyit kénytelen engedni. Ott szó sem volt ilyesmiről. Az egy néhány hónapig tartó kegyelmi állapot volt. De azt is meg kell mondanom, hogy szerintem ez nem jó. Nem jó az akaratérvényesítésnek ez az önkorlátozó módja, sokkal egészségesebbnek tartom, ha az akaratok világosan kinyilvánítódnak és megütköznek, és így jön létre a kompromisszumos megoldás. Bár lehet, hogy mi ebben az önkorlátozó akaratérvényesítésben is kicsit erőszakosabbak voltunk, mint a többiek. Tehát meg mertünk egy olyan rozsdásvas stb. megoldást lépni, amit más talán nem mert volna. Lehet, hogy ebben az is benne volt, hogy nekem, Rajk Lászlónak, ehhez jogom van. És az is lehet, hogy ma már, visszagondolva, néhányan azt mondják, talán kicsit kegyeletsértő volt, amit mi odaraktunk.
      Hallottál ilyen véleményt azóta?
      Nem, de el tudom képzelni, hogy akinek ez a véleménye, esetleg még mindig nem meri mondani, mert úgy tűnne, mintha az egészet támadná és nemcsak a vizuális részéről kívánna kritikát mondani. Ismerjük jól ezeket a csapdahelyzeteket, amikor valamit azért nem lehet kimondani, mert a vélemény az adott közegben más felhangokat is kap. Biztos vagyok benne, hogy az azóta sokat viszálykodó TIB-ben is voltak olyanok, akiknek nem tetszett a makett, amelyet bemutattunk nekik. De nem merték mondani, akkor sem, azóta sem.
      Ha jól értem, mégiscsak az történt ebben a nagy önkorlátozásban, hogy azt csináltátok, amit ti jónak tartottatok. Mert gondolkozhattatok volna úgy is, hogy ti most egy nemzeti kegyeleti aktus látványát tervezitek, tehát tekintettel kell lennetek a közízlésre. Ezt kizártátok. Nem voltatok tekintettel rá, nem másoknak terveztetek, hanem a saját fejetek szerint, aztán majd kezdenek vele, amit tudnak.
      Lehet így fogalmazni, hogy nem a közízlésre mentünk, de én inkább azt mondom, hogy egy olyan új korszaknak a határa volt ez, amelynek nem volt ikonográfiája. Nem volt szokásjoga, semmije. Beszéltünk már róla, hogy hirtelen mindenféle elem felbukkant akkor, amelyekkel megpróbálták betölteni ezt az űrt: kopjafa stb. Mi így töltöttük be. Ugyanakkor mégis igen erősen figyelembe vettük a közízlést, a gyász színeinek alkalmazásában például.
      Ami Európában, ha jól tudom, a fekete, és csak Afrikában vagy Indiában a fehér.
      Nem, Magyarországon is sok helyen a fehér a gyász jele. Palócföldön például, vagy Erdély sok területén. Ezzel együtt is igaz, nem evidens, hogy a fehér a gyász színe is. Tehát mondhatom úgy, hogy az eredeti közízlést próbáltuk előhozni. Egy valamin gondolkoztunk sokat. Hogy az a bizonyos zászló, amely az akasztófán lógott, milyen színű legyen: trikolór, fekete vagy fehér. Eredetileg fehér zászlót terveztünk, a 48-as zászló piros-zöld farkasfog-mintájával díszítve: ez megint 1848 és 1956 összekapcsolását jelképezte volna. De aztán ez egyszerűen időhiány miatt nem készült el. Ezért csináltuk végül azt, hogy a kolonnád oldalaira feltettünk nagy nemzetiszínű lyukas zászlókat, vagyis behoztuk ezt az elemet, csak nem a koporsók fölé. De közben azt is megtudtuk, hogy valaki megtalálta azt a lyukas lobogót, amely 56-ban a parlamenten lógott, úgyhogy az a bizonyos kiemelt üres koporsó azzal volt leterítve. De abban biztosan igazad van, hogy a szószék és az akasztófa nem a közízlés alapján készült.
      Hegyi Lóránd azt írta, hogy a ravatal a magyar posztmodern építészet egyik nagyon erős vizuális megjelenítési formája. Valóban nagyon furcsa dolgok vannak, ha az ember elkezdi szemügyre venni az elemeket. A koporsók mellett álló kandeláberek az Operaház Aida-előadásáról származnak. Tehát még csak nem is igazi temetési kandeláberek, ugyanis az Operaházéi szebbek voltak: gyönyörű, ezüst hatású, nagy, nehéz kandeláberek. És mellettük ott van ez a rozsdás vas meg a fehér lobogó. Tehát nagyon eklektikus volt a látvány. Nem beszélve arról, hogy az elkészült díszlet aztán tovább épült. Hiszen az emberek elkezdték rárakni a virágokat, koszorúkat. Ez a végére közös mű lett. Mi egyébként pont ezért nem akartunk külön helyet kijelölni a virágoknak. Ezen is nagyon sokat vitatkoztunk a biztonságiakkal: ők azt mondták, az emberek nem tehetik le a virágokat a koporsók elé, mert így túl közel jutnak a díszőrséget álló személyiségekhez. Mi meg mondtuk, hogy márpedig oda kell engedni az embereket a koporsókhoz, az nem elég, ha csak elvonulnak előttük: tehát a díszlet folyamatosan épült, mi csak alapot csináltunk a közös műhöz.
      Tudom, hogy más térben volt a kettő és más funkciót is töltött be, de volt-e valami közös a párizsi Père Lachaise temetőben 1988-ban felállított Nagy Imre-emlékműben meg a Műcsarnok előtti ravatalban - hiszen mindkettő a te fejed szerint készült.
      Annyira nem volt bennük közös vonás, hogy én a Père Lachaise-it nem is tekintem magaménak: a kivitelezés során ott annyi változtatás történt, hogy az már nem az enyém.
      Kinek az ízlése szerint?
      Hát ezt az illető majd elmondja egyszer, ha akarja. Arról nem beszélve, hogy én kicsit sértőnek tartottam a magyar képzőművészek szempontjából - ezért egyébként előre is elnézést kérek azoktól, akik kitalálták és szervezték a dolgot -, hogy meghívnak valakit megtervezni az emlékművet - nevezetesen engem -, és nem pályázatot hirdetnek meg. Ez ugyanis azt jelentette: eleve feltételezték, hogy a magyarországi alkotóművészek nem mernek majd pályázni az emlékműre.
      És miért vállaltad mégis, ha így gondoltad?
      Én felajánlottam, hogy visszajövök és lebonyolítok egy pályázatot. Mire azt felelték, hogy ez eleve kudarcra van ítélve, és rövid az idő ahhoz, hogy egy esetleges kudarc után előlről lehessen kezdeni a dolgot. És persze rögtön elindult a vita, hogy a pályázatot csak a magyarországi szobrászoknak írják ki, vagy a külföldön élő magyar szobrászoknak is. Úgyhogy végül én is beláttam, nincs idő egy ilyen vitán keresztülvergődni, és hogy erősebb érvek szólnak amellett, hogy ez az emlékmű időben elkészüljön. Viszont biztos vagyok benne, hogy egy ilyen pályázaton nagyon sokan részt vettek volna: mindazok, akik a 89-es temetés után is részt vettek a Nagy Imre-emlékmű pályázaton. És nem azért, mert ez Párizs volt, hanem azért, mert ügy volt. Nem hiszem, hogy Jovánovics György vagy Pauer Gyula, vagy lehet sorolni a neveket, félelmükben nem indulnak egy ilyen pályázaton. Sajnálom, hogy nem így történt, azt meg külön sajnálom, hogy végül a kivitelezőkkel konfliktusom támadt, úgyhogy most azt kell mondanom, nem az enyém az emlékmű. Csak hát ott is előállt a csapda: én ezt akkor nem mondhattam ki, mert úgy értelmezték volna, hogy félelmemben nem merem vállalni. Az is olyan pillanat volt, amikor a tényekről nem lehetett beszélni, mert a politikai összefüggések miatt minden más értelmet nyert. Nem mondhattam tehát, hogy azért nem az enyém, mert csúnya.
      Visszatérve a 89-es temetésre: eszetekbe jutott-e az a mozzanat, és ha igen, a látvány melyik elemével próbáltátok megjeleníteni, hogy megint a halál és a temetés jegyében indul az új? Hogy ami a természetben magától értetődő, az Európának ezen a vidékén az örökös szabadsághiányt jelzi, hiszen az erőszakos halált halt emberek végső nyughelyhez való jogát csak egy másik, új korszak teremti meg? Apádék temetése is erről szólt.
      Számomra a temetéseken mindig a tűz jelzi az újjászületést. Ezért tettük oda a ravatal mellé azt a nagy tüzet, és nemcsak a kandeláberekben égő szokásos kis lángocskákat. Egyébként mielőtt elkezdtünk volna tervezni, valóban utánanéztünk annak, hogy is néztek ki a magyar történelemben a nagy temetések. Nagyon sok érdekes dokumentumra bukkantunk. Bevallom, kicsit irigykedtünk is, hogy mások mennyivel nagyobb léptékű terveket készíthettek. Például mikor Kossuthot hazahozták, az egész nyugati pályaudvart becsomagolták feketével. Nem beszélve arról, hogy az útvonalon, amelyen a vonat haladt, minden állomás be volt burkolva feketével. Az egy fantasztikus, mondhatnám avantgard utazó gyászszertartás volt.
      De utánanéztünk annak is, miféle ilyen nagyobb léptékű események zajlottak a Hősök terén. Kiderült, hogy a legnagyobb akció a Tanácsköztársaság alatt megrendezett május elsejei felvonulás volt. Akkor azt a két félkörív alakú kolonnádot, ahol a királyszobrok állnak, teljesen beburkolták: két hatalmas vörös patkót csináltak belőle, de úgy, hogy a kolonnád tetején álló nagy lovasszobrok is le voltak takarva; az egész oszlop obeliszkformát öltött, egy hatalmas kocka pedig a hét vezért burkolta be, előtte meg egy papírmasé munkásszobor állt. Minden vörös és fekete volt: kicsit anarchista, kicsit agitpropos látvány. Fantasztikus volt a teljesítmény és a bátorság is, amivel meg merték csinálni. És persze az is elgondolkoztató, hogy a totalitárius eszmékre épülő politikai rendszerek számára milyen fontos a képzőművészet meg az építészet. Hát ha belegondolunk abba, hogy a Szabadságszobor már 46-ban áll!.... Fanatasztikus, hogy egy totálisan lerombolt országban, egy totálisan lerombolt városban azzal foglalkozzon valaki, hogy egy tizennégy méter magas szobrot kiöntsön és felállítson a helyére. De ugyanígy példának hozhatnám a Hősök terén álló kolonnád királyszobrainak cseréjét az ötvenes években: önmagában elképesztő történet, hogy az összes Habsburg le, Thököly, Rákóczi föl, és mindez abban az időszakban, amikor nemcsak hogy éheztek az emberek és politikai terror uralkodott, hanem biztos, hogy az ÁVH is kevesellte a pénzét. Mégis hihetetlen fontosságot tulajdonítottak egy ilyen szoborcserének, ami mellesleg borzasztó drága művelet. Egyébként is, a Hősök tere olyan mikrokozmosz, amely hihetetlen sűrítménye az egész magyar történelemnek; ehhez most talán mi is hozzájárultunk valamivel.