stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ÁFRA JÁNOS: Az online irodalmi műhelyek múltja, jelene és jövője

A KULTMŰHELYEK ORSZÁGOS KONFERENCIÁJA KAPCSÁN

 

Miközben az online felületek által adott lehetőségeket feltérképező, kultúratermelő digitális bevándorlók információval árasztották el az internetet, felnőtt a digitális benn­szülöttek első generációja, melynek néhány tagja már magától értetődő mó­don szól bele a kialakulófélben lévő online szokásrendbe, és a működésképtelen mo­dellek mellőzése mellett újabb alternatívákat keres. A dinamikusan változó, in­ter­aktivitásra is lehetőséget adó technikai tér belakása közben az interneten is si­ke­rült lekövetni az offline valóságból ismert szociális és kulturális mintázatok egy ré­szét, azonban a rögzíthetetlenségből, vagyis az alkotói és befogadói pozíció fo­lya­matos oszcillációjából fakadóan nehezen határozható meg, hogy a kultúraköz­ve­títés kiemelt médiumai miképp nyerhetnek karakteres arculatot, s egyáltalán egy kul­turális portál hogyan válhat meghatározó csomóponttá a hipermediális univer­zum­ban. Talán a különböző elvek szerint, de egyre sikeresebben működő magyar nyel­vű online kulturális oldalak – és online kulturális műhelyek – eddigi történeté­ből kiindulva közelebb kerülhetünk a válaszhoz.

Minden bizonnyal félrevezető kísérlet volna a műhelyélet gyökereit kutatva át­te­kinteni a magyarországi fiatal irodalmi-kulturális csoportok és egyetemi folyóiratok történetét, hogy aztán teleologikus szemléletünknek engedve konklúzióként meg­állapítsuk, milyen nagyszerűen állunk ma ezen a téren – még így, a bölcsé­szet­tudományok oktatásának háttérbeszorítása idején is. Félrevezető volna, mert azt a látszatot keltené, hogy ez az egész egy előre leírható fejlődési elv alapján tör­té­nik, pedig az ezredforduló idején még bizonyára senki nem sejtette, hogy egye­te­misták és doktoranduszok olyan online kulturális folyóiratokat tartanak majd fenn a 2010-es évek elején, amelyek látogatottsága napi szinten is többszöröse le­het egy-egy nyomtatott periodika havi példányszámának.

A kulturális szféra működését – a bölcsészoktatás minősége és megbecsültsége mel­lett – nagymértékben meghatározza, hogy milyen alulról szerveződő online vagy offline folyóiratok és önképzőkörök teremtenek alkalmat és felületet a kultu­rá­lis élet normáinak elsajátítására és újragondolására, bizonyos esztétikai elvek ér­vé­nyesítésére, vagy pusztán a művészeti ágak és tudományos területek szélesebb kö­zönség előtti reprezentációjára.

A működési modellek felvázolása érdekében az egyetemi műhelyek bemutatása mellett – a teljesség igénye nélkül – azt is megkísérlem nyomon követni, hogy mi­lyen típusú online kulturális médiumok tűntek fel az utóbbi másfél évtizedben ma­gyar nyelven, így világossá válik, hogy az egyetemi csoportosulások online fe­lü­­l­etei mihez képest próbálják megtalálni saját funkciójukat és egyedi működési stratégiájukat.

 

Az olvasottsági statisztikákban verhetetlen gyűjtőoldalak népszerűségüket kétség­te­lenül a magas számú regisztrált felhasználónak, az aktív felhasználókat pedig a csak bejelentkezve igénybe vehető interaktív funkcióknak, tehát a Web 2.0-ból adó­dó lehetőségek kihasználásának köszönhetik. A versek megjelenítésére speciali­­zá­lódott Dokk.hu és Poet.hu elsődlegesen nem a szakmai körökben elismert szépírók, inkább a kommunikációs közösséget alkotó „amatőr” vagy „pályakezdő” ver­se­lők tereiként működnek – ám eddig csak a 2000 óta (kisebb megszakítással) mű­kö­dő Dokk.hu tudott fontos kimeneti ponttá válni a szakmai orgánumok felé is. Itt a fel­használók szövegeihez nemcsak építő kommenteket fűznek a szerkesztők, de – az­zal, hogy a „maradandokk” vagy a „mulandokk” közé sorolják az egyes verseket – karakteres ítéletet is mondanak. A nyitólapon mindig a „maradandokk” közé so­rolt szövegek valamelyike fogad bennünket, az oldalsávból pedig gyakran frissülő fó­rumokhoz és naplókhoz juthatunk el. A 2007 óta üzemelő Poet.hu-ra viszont bár­milyen versnek mondott szöveg felkerülhet, amennyiben nem sért személyiségi jogokat. A szerkesztők megjegyzéseket tesznek ugyan az írásokhoz, de nem tör­té­nik meg a színvonalasabb darabok kiemelése a portálon található – téma szerint cso­portosított – szövegáradatból. A „legnépszerűbb szerzők listája” sem annyira az al­kotások minőségét tükrözi, mint inkább a felhasználók rendszeren belüli aktivi­tá­sát. Ezzel szemben a Dokk.hu-n a „pofavizit” megvalósítja az előbb hiányolt ki­eme­lő funkciót is, hiszen a portréval főoldalra emelt szerzők szövegei valamifajta mi­nőségi példát állítanak a verseket feltöltő felhasználók és az egyszerű olvasók elé egyaránt.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az ezekhez hasonló gyűjtőfelületek is szolgá­l­hat­nának egy-egy egyetemi folyóirat mintájául, néhány éve például az Új Le­nyo­mat szerkesztősége a Dokk.hu-s módszerhez hasonló elvek szerint igyekezett egy­ér­telmű ítéletet mondani az oldalra feltöltött munkákról, valamint online számaiba vá­logatni a regisztrált felhasználók verseiből, fotóiból, képzőművészeti alkotásaiból vagy akár filmjeiből is. Azonban sajnos az oldal rövidéletűnek bizonyult, s az on­line egyetemi műhelyek között ma épp nincs is olyan, amely hasonló mértékben ké­pes lenne kihasználná a Web 2.0 adta lehetőségeket.

 

Az irodalomról szóló beszéd egyik első magyar online fóruma, a Palimpszeszt 1996-tól változó időközönként, egyszerű tálalásban tett közzé szakszövegeket. A print folyóiratok működési elvének átmentése más felületeken azóta is tapasztal­ha­tó, például a 2004 óta működő Spanyolnátha és a 2010 óta létező Ambroozia a legegyszerűbbnek látszó, periodikus megjelenési modellt követve évszakonként je­lentkezik új számmal.

Az egyetemi folyóiratok közt is feltűnik ez a modell: a Debreceni Egyetem Iro­dal­mi Kör 2009 óta működtetett online folyóirata, az Amúgy szintén negyedévente jelenik meg, és még vizualitásában is igyekszik a Spanyolnáthához hasonlóan számról számra valami újat adni, a címlapok alkalmazása pedig a print folyóiratokat idézi. A műhelyélet szempontjából érdekes, hogy a közzétett szövegek többsé­ge az irodalmi műhelymunkákról származik, s mivel a szerkesztőséget időszakosan újrarendezik, az irodalmi kör tagjai nemcsak publikációs teret kapnak, de a szer­kesztői munkában is kipróbálják magukat.

 

A korábban említett gyűjtőoldalaktól személyesebb párbeszédre lehetőséget adó, de kisebb közösséget érintő versblogok külön csoportot alkotnak az online kultu­rá­lis térben. A verseket a csoporttal kommentek formájában közösen továbbgon­do­ló – de a hozzászólásra más olvasóknak is lehetőséget biztosító – online mű­he­lyek hagyományát itthon megteremtő Telep Csoport (2005 és 2009 között frissülő) blog­ját nem sokkal a bejegyzések megritkulása után lezárták. Az Előszezon (2007 óta), a Körhinta Kör (2008 óta), vagy például az Új Hormon Csoport blogja (2009 óta) hivatalosan még ma is működik ugyan, azonban általános jelenség, hogy az újabb posztokra sokszor hónapokat kell várni. A versblogokban rejlő lehetőségeket így kihasználatlanul hagyó, a működést inkább csak szimuláló frissítések jel­zés­szerűek, ez azonban nem az ilyen jellegű műhelyek értelmét, mint inkább a – ta­gok periodikus cserélődése nélküli – fenntarthatóságát teszi megkérdőjelezhetővé.

Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a versblogok szerzői az online mű­helyeket leginkább a nyelvkeresési, kísérletezési időszakban tartják fontosnak. Csak addig tartható a mások írásaira történő gyors reagálás a tagok részéről, valamint a kommentekben kapott megjegyzésekre való folytonos visszajelzés a szerző­ké­ről, amíg az egyes alkotók külön-külön valamelyest ismertté nem válnak az iro­d­a­l­mi közegben. Az aktivitás visszaesése tehát törvényszerű, hiszen ha a szerzők ezen túl is kitennék magukat a folytonos kritikának, a személyes nyelv rögzítése és e nyelv működésének hitelesítése is nehezebbé válna, ráadásul a publikálás te­rén is akadhatnának gondok, mert a folyóiratok többsége nem tolerálja, ha a közölt szö­­vegek korábban már megjelentek valahol.

A nyilvánossághoz vezető úton a tagok egy része elhagyja a pályát, az aktívabb vagy tehetségesebb szerzők viszont jó eséllyel képesek a versblog által felkínált le­he­tőségeket kitörési pontként használni a szakmai folyóiratok és egy nagyobb nyil­vánosság felé. Tehát a csoportos versblog-műhely modellje akkor tekinthető mű­ködőképesnek, ha szakmai előkészítőként, az irodalmi élet előszobájaként te­kin­tünk rá.

Ugyanakkor vannak irodalmi blogok, amelyek offline eseményeket és/vagy mű­helyeket rendszeresen szervező irodalmi csoportok üzenőfalaként működnek, ilyen pl. a Hajtűkanyar blogja, de az egyetemi műhelyek közül a LÉK Irodalmi Kör­höz kapcsolható Szövegtest is hasonló szerepet tölt be. Ezeknél a műhelyeknél a személyes kapcsolattartás az elsődleges, a portál csak a csoport tagjainak közös rep­rezentációs felülete, a szövegek közös megbeszélése vagy előadása elsődlegesen beszélgetések, műhelymunkák vagy irodalmi estek során történik.

 

Érzésem szerint a 2002 óta üzemelő Litera a naprakész irodalmi hírszolgáltatás mel­lett a fontosabb print folyóiratok aktuális tartalomjegyzékének és egy-egy szám szövegei­nek, valamint frissen megjelent könyvek részleteinek online közlésével vívhatott ki – a nyomtatott folyóiratok és kiadók szempontjából is – nélkülözhetetlen szerepet a magyar irodalmi életben. A netnaplók, és egy ideje a „LiteraTV” rovat videói is visszatérésre késztetik az olvasókat, azonban az interaktivitásra az oldal nagyon ke­vés lehetőséget kínál, a kommentek elenyésző számának pedig talán a regisztrá­ci­óhoz kötöttség lehet az oka.

A Prae.hu általános művészeti portálon 2006 óta a széleskörű kulturális tarta­lom­szolgáltatást egyfelől a hírek, másfelől a szerzők által feltölthető, de szerkesztői kontroll alatt álló cikkek adják. A portálhoz fejlesztett blogrendszer viszont le­he­tővé teszi, hogy bárki közzétegyen a vezéroldaltól független – vagy a szerkesztői elvárásoktól eltérő – tartalmakat is. A regisztrált felhasználók saját profillal ren­del­keznek, ismeretségi hálózatot építhetnek, a rendszeren belül levelezhetnek és port­fóliót készíthetnek saját munkáikból. A főoldal cikkeinél kommentek mégis elég ritkán fordulnak elő, a közösségi hálózat kihasználtsága a rendszer funkcióinak to­vábbgondolásával lenne növelhető.

A Könyvesblogon 2007 óta van lehetősége a bloggereknek gyors véleménynyil­vá­nításra frissen megjelent könyvekkel kapcsolatban – akár nicknévvel is –, a kom­mentek száma igen magas az oldalon, az pedig külön figyelemreméltó jelenség, hogy a blog szerkesztőinek 2011-ben sikerült elindítania a hirdetésekből fenn­tar­tott, nagy példányszámú, ingyenes, igényes Könyves Magazint. A Köny­ves­bloghoz nagyon hasonló struktúrára épül az Origo aloldalaként működő Kötve-fűzve könyv­blog, ahol szorosan vett szakmai kérdések mellett irodalmi érdekességekről is gyakran olvashatunk, ennek ellenére a kommentek száma elenyésző.

A Könyvesbloghoz hasonlóan a Litera Kft. kiadó lapcsaládjában indultak el 2009-ben a – különféle területeken egyszerűbb eligazodást ígérő – Kolónia-oldalak (Könyvkolónia, Filmkolónia, Zenekolónia, Színházkolónia) is, amelyek a kö­zös­ségépítés elvén lehetőséget adnak a felhasználónak, hogy az oldal tartalmának még aktívabb szerkesztőivé és a termékek értékének pontozás általi meghatározó­i­vá váljanak. De az egy évvel korábban indult Moly.hu-n talán még ettől is több mód­ja van a felhasználói tevékenység gyakorlásának – itt is értékelhetjük az olvasott könyveket, virtuális könyvespolcot rendezgethetünk, figyelhetjük mások tevé­ke­nységét, cseveghetünk, könyveket rendelhetünk a rendszeren belül, kapcsolódó linkeket társíthatunk a könyvekhez, és még so­rol­hatnánk.

Az Irodalmi Jelen Online 2008 óta működik, rovatstruktúrája meglehetősen ne­he­zen áttekinthető, ugyanakkor itt találjuk meg a legtöbb kulturális eseményről szó­ló video- és villámtudósítást. A weblap funkciója látszólag a Literáéhoz ha­sonló, ám észlelhető egy bátor elmozdulás a kortárs irodalom kevésbé tárgyilagos, figyelemfelkeltő népszerűsítése – vagy mondjuk így: bulvárosítása – felé. Részben ezzel függhet össze, hogy ezen a kulturális felületen fordul elő át­la­gosan a legtöbb komment egy-egy bejegyzés alatt. Az olvasottságnak bizonyára jót tesz a szabad véleménynyilvánítás, ugyanakkor kérdéses, hogy a személyeskedő megjegyzések és az elfogul áradozások között megtalálja-e a látogató a komolyan vehető hozzászólásokat.

Alkotó és kiadó a blogoknál egyazon személy, de az online kulturális folyóiratok szer­kesztői elméletben felelősséget vállalnak a megjelent tartalmakért, így az is fela­datuk, hogy kontrollt gyakoroljanak a cikkek és akár a hozzászólások felett is. Talán a korábbi gyakorlat felől nézve joggal vethető fel a kérdés, hogy egy egyetemi műhely – a húszas évei elején járó fiatal szerkesztőkkel – vállalhat-e önmagában ilyen felelősséget. A 2006-ban a Károli Gáspár Református Egyetem berkeiből indult (és azóta függetlenedett) ÚjNautilus irodalmi és társadalmi portál, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kultúra és Kritika (2008) online folyóirata ennek a kérdésnek azzal veszi elejét, hogy a szerkesztési folyamatban egyetemi tanárok is részt vesznek – ráadásul mindkét műhely foglalkozik a szigorúan vett kulturális jelenségeken túl politikai, közéleti problémákkal is. A Debreceni Egyetem Pálffy István Színháztudományi Szakkollégiuma által 2011 végén létrehívott Magyar Játékszín online színházi folyóirat szintén felelős szerkesztők felügyelete mellett működik, azonban sok netes egyetemi fórumnál már nem jellemző ez a metódus.

Az online egyetemi folyóiratokról – így az előbb említettekről is – általánosságban elmondható, hogy egyszerű, áttekinthető, a felhasználók interaktivitás-igényére nem igazán alapozó struktúrával működnek, nyilván financiális okokból. Ez igaz a Debreceni Egyetem szellemi vonzáskörzetéből néhányunk által indított KULTer.hu kortárs kultúrportálra (2010) is, amely esetén az irodalmi és vizuális kultúra értelmezésével egy szintre szerettük volna helyezni a populáris kultúra jelenségeinek szakmai reflexióját, s azóta ez a szemléleti nyitás több online egyetemi fórum tartalmában is érezhetővé vált. Az elsődlegesen a populáris irodalom kritikai visszhangjával foglalkozó Próza Nostra blog (2010) és az egyelőre még formálódási fázisban lévő Hapax (2012) a Szegedi Tudományegyetem, a Trubadúr Magazin (2011) pedig a Pécsi Tudományegyetem vonzáskörzetéből indult el, ez utóbbi oldal különlegességét a szubjektív hangvételen túl a nyílt közéleti hangoknak való téradás jelenti.

 

Az utóbbi időszakból nem csak a már fentebb említett Prae.hu és az Irodalmi Jelen Online rendelkezik szellemiségben és nevében is felismerhető, print gyökerekkel. Vezető irodalmi folyóiratok online változataként karakteres profilt és a laptól eltérő, vagy legalábbis azt jócskán kiegészítő tartalmi sokszínűséget sikerült létrehozni még pl. a Bárka Online (2006), a Tiszatáj Online (2011), a Kortárs Online (2011), valamint A Vörös Postakocsi Online (2007) lapoknál, ez utóbbi viszont ma már kizárólag netes felülettel rendelkezik.

Az ELTE-s kötődésű fiatal műhelyek közül az Apokrif Online (2009) és a FÉL Online (2009) korábban szintén kizárólag print formátumú volt, az eleinte csak szépirodalmi szövegeket közlő FÉL (2007) fokozatosan tért át az online verzióra, 2011-től pedig magazinszerűvé vált, az Apokrif (2007) műhelye viszont megtartotta a nyomtatott folyóiratát is, amely eljutott a lapterjesztőkhöz. Érzésem szerint ez az élő bizonyítéka, hogy az állandó online jelenlét mennyiben járulhat hozzá egy brand felépítéséhez, hiszen ezzel szemben például a Debreceni Egyetemhez tartozó Szkholion művészeti és szakfolyóirat (2003) még ma is csak print változatban kapható, és kizárólag az egyetem főépületében terjesztik, teljesen ingyen.

Az első KULTOK (KULTműhelyek Országos Konferenciája) a legfrissebb kultúratermelő generáció tagjainak, vagyis a „kulterek”-nek teremtett lehetőséget egy összetett eszmecserére. Felmerülhet persze a kérdés: szükséges egyáltalán – és ha igen, miért szükséges – az online közösségiség korában az ország különböző pontjain működő műhelyek tagjainak egy fizikailag behatárolt térben beszélgetni az egyetemi kulturális-irodalmi folyóiratok lehetőségeiről és a műhelyélet kérdéseiről, ha mindez egyszerű kör e-mailezés vagy videokonferencia formájában is megtörténhetne, ráadásul bizonyos értelemben sokkal gazdaságosabban? Ám ha tisztán a tapasztalatainkra hagyatkozunk, be kell látnunk, hogy – egyszer, a hálózati virtuális valóságok korában talán az lesz, de – ma még nem lehetséges olyan szimulációkkal telített online kommunikáció, amely a személyes jelenlét azonnali visszacsatolásaival és a térbeliség élményével felvehetné a versenyt. Az inspiráció forrása pedig mindig a személyes élmény, s ennek a megosztása a közös jelenlétben válhat rögtön lehetővé, majd továbbgondolhatóvá. Reményeink szerint ezért vezethet különleges eredményekhez, ha legalább évente egyszer egy térben összpontosul a fiatal magyar bölcsészgeneráció magja.

Szembeötlő jelenség, hogy az egyetemi közegbe ágyazott online folyóiratok újragenerálják a közösségi cselekvéseket, amelyek korábban a nyomtatott folyóiratok megalapozásához vezettek. Ma már a portálok többsége felolvasó- és előadóestekre építve működik, ráadásul ezek a programok némi hirdetés után képesek jóval nagyobb közönséget megmozgatni, mint az elismert, de hagyományos formában megjelenő print folyóiratok bemutatói. Talán a nyomtatott lapok is csak azáltal maradhatnak versenyképesek, ha valamilyen módon reagálnak a felgyorsult ingerekre, az olvasói, befogadói horizont megváltozására? Vagy eleve elhibázott dolog az online és offline lapok összehasonlítása? Egy biztos, számunkra életbevágó kérdéssé vált, hogy milyen módon tudjuk legitimálni a tevékenységünket; megértetni az emberekkel, hogy a minőségi kultúra termelése és az arról való beszéd, valamint a populáris kultúra szakmai reflexiója lényegileg határozza meg világérzékelésünket és jövőbeli életformánkat.

Az online kulturális felületek együttműködése által pedig lehetőség nyílik a hálózati átkapcsolásokra. Gyakorlatilag egyetlen szöveguniverzumként válhat olvasható az összes aktívan együttműködő oldal a kölcsönös RSS-követés, logócsere, Facebook-megosztások, egymás cikkeire hivatkozások segítségével. Az online kritikai diskurzusban ugyan van már példa a (hiper)hivatkozások alkalmazására, de még nem alakult ki ennek a kultúrája, pedig a fontos online cikkekre hivatkozás gyakorlata – kiegészülve a print lapokban már most is gyakori idézésekkel – megerősíthetné az online periodikák pozícióját! Az e-kánon képződését ugyanis ekkor talán kevésbé a csalóka és generálható látogatottsági mutatókhoz próbálnák kötni, mint inkább a hivatkozottsághoz, ez pedig szakmailag mégiscsak relevánsabb lenne, és eligazodási pontokat adhatna a „tudás” netes tovább fragmentálódásának időszakában is.

 

Magyarországon a KULTOK előtt nem volt olyan rendezvény, amely arra adott volna lehetőséget, hogy a hazai felsőoktatási intézményekhez kapcsolódó irodalmi és kulturális műhelyek tagjai közösen vitassák meg, melyek lehetnek a mértékadó elvek, amelyeket a kultúra általunk fontosnak ítélt formáinak népszerűsítéséhez alkalmazhatunk. – A 2012-ben megrendezett konferencia erre a kérdésre kereste a választ. A kortárs magyar kulturális élet jelenségeinek generációs problémáit kutatta, a következő konferencián pedig reményeink szerint a vezető magyar online kulturális médiumok bevonásával bővül ki a vizsgálódási terep. Így talán lehetőség nyílhat a portálok közötti funkcionális és stratégiai különbségek tisztázására, a műhelyek összefogásának megszervezésére és az online folyóiratok közösségei közötti információáramlás felerősítésére. Mindez pedig nemcsak a szerkesztőségek és a műhelytagok számára fontos, hanem hosszú távon a fiatalok kulturális szocializációját meghatározó változásokat is elindíthat.

 


+ betűméret | - betűméret