stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SUMONYI ZOLTÁN verse

 

Az első keresetemből

 

                  Homálynoky Szaniszló emlékére

 

Első fizetésemet a legnehezebb munkával kerestem,
vagyis, hogy máig sem találkoztam még nehezebbel,
pedig csupán a szívós, terpeszkedő tarackot és egyéb gaznövényt
kellett kirángatni a sínek és a talpfák közül.
De negyven fok meleg volt 1953 júliusában,
és sehol egy árnyékos fa, csak a sürgönydúcok álltak
ötven méterenként a töltés oldalában,
és jobbra meg balra kukorica- és napraforgó-táblák.
Ha rám került a vízhordás, mert vízért a legközelebbi állomásig,
Kocsordig, vagy Győrtelekig kellett elgyalogolni,
a napraforgók között meg-megpihentem kissé, visszajövet.
Nagy, tapadós levelei elfogták ugyan a napot,
de a megrekedt forróságban ott sem lehetett kibírni sokáig.
Csak a félórás ebédszünet jelentett egy kis örömet.
Addigra az öreg pályamunkás, akit a gyerekcsapat felvigyázójának
rendelt mellénk a Pályafenntartási Főnökség,
már kikeresett egy satnya bokrot a közelben, hogy azt körbeülve,
kipakoljuk a hazulról hozott kenyeret, paradicsomot, paprikát,
s fogamhoz koccantva a bicska élét,
leszedjem róla a szalonna-szeletet. Ennek a műveletnek
szakszerű elsajátítása volt egyetlen hozadéka annak a nyárnak.
De félre a panaszokkal!
Hiszen magunk akartunk már munkába állni,
hetekig tervezgettük majdani fizetésünk elköltésének módjait,
mert a kétszer ötszáz forint, amit öcsémmel megkereshetünk,
majdnem annyi, mint apánk egyhavi fizetése.
S még hazudtunk is a nagy cél érdekében.
„Hány éves vagy?” – kérdezte felvételkor a vasúti orvos.
„Tizenöt! Tizennégy!” – vágtuk rá elszánt gyerekhangon,
s az orvos felnézett a papírokból: „Gatyát letolni!”
Nem tudom, mit tudhatott meg ebből? Legföljebb azt, hogy fiú vagyok,
de hogy tizenöt éves-e, azt semmiképp.
És azt sem tudom, hogy csapatunk eljutott-e végül
Ököritó-Fülpösig a gazolással,
mert három nappal a hónap lejárta előtt betegállományba helyeztek.
Ebédidőben az öreg pályamunkás észrevette,
hogy a bokámtól egy piros csík fut a térdem felé.
„Hát, ez alighanem tetanusz lesz. Hadd lám a talpadat!”
Én is csak akkor vettem észre,
hogy beleléphettem valami szögbe, vagy tövisbe,
a talpamon nagy kelés fehérlett, s onnan indult a csík fölfelé.
„Na, kiskomám, most felülsz az első csengeri vonatra,
az állomásról meg egyenest a rendelőbe!”
Így július végén már tiszta ruhában mentem be Mátészalkára a fizetésért,
amelyből levonták a betegállományt és a gyerektelenségi adót
– amit éppen úgy nem értettünk, mint a gatyaletolást –,
de így is majdnem ötszáz forintot kerestem.
Ebből, még ott, melegében, kilencven forintért venni akartam
apámnak egy új logarlécet, mert a réginek elrepedt a toló-ablaka,
de végül nem mertem megvenni nélküle.
„Jó ez még! – mondta otthon kissé meghatódva –
ezt a pénzt mind magadra költheted.
Bemegyünk Nyíregyházára, Debrecenbe!”
Végül Pécsett költöttük el, mert távirat jött, hogy nagyapám nagybeteg.
Körülálltuk az ágyát az Attila utcára néző kisebbik szobában.
Feje fölött a Veronika-kendőn áttört Krisztus-arc,
de ő csak mosolygott ránk bíztatóan: nem halok meg.
Így aztán megnyugodva jártuk az üzleteket.
Kaptunk egy-egy hosszú lódenkabátot
– még gimnazista korunkban is hordtuk, kifordítva és átalakítva kissé –,
világos vászonöltönyt, kockás inget, cipőt,
és én, mert oly hosszan nézegettem,
egy úttörő tőrt is, övre fűzhető barna tokkal.
Csak szeptemberben jött az újabb távirat.
Apám ment el a temetésre, nekünk már kezdődött az iskola.

 


+ betűméret | - betűméret