stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



POMOGÁTS BÉLA: Kiss Tamás száz esztendeje

 

Száz esztendeje született Kiss Tamás, és a centenárium, ha nem pusztán az alkalmi meg­emlékezés kegyeleti aktusát akarjuk „letudni”, mindig kérdéseket szegez ne­künk: miben volt egy immár az irodalomtörténet-írás illetékességi körében elhe­lyez­kedő életmű igazi jelentősége, és van-e ennek az életműnek a jelenhez szóló üze­nete? Az irodalomtörténeti kegyeletnek, legalábbis az én meggyőződésem szerint, az ad igazán értelmet, ha egy életmű jelenidejű érvényességének a kérdéseivel próbál megküzdeni. Kivált egy költő esetében, hiszen a magyar költészet igazi ér­tékei – mondhatnám Balassi Bálinttól Arany Jánosig és Ady Endrétől Illyés Gyu­láig – mindig szólni tudtak az utókorhoz, a mindenkori jelenhez, és mindig ki tudtak törni az irodalmi múzeum zárt világából. Vajon Kiss Tamás költészetéből mit tu­dunk megőrizni – nem a múzeum, hanem mindennapi életünk számára? A kérdés már csak amiatt is elgondolkoztató, mert a mögöttünk álló, mondjuk, két-­há­rom évtizedben a magyar költészet szellemisége, értékrendje, a különben alaposan (mi több: drámaian) megfogyatkozó versolvasó közönség (mondhatnám így is: kö­zösség) elvárásrendje, a költészettel kialakított viszonya igen radikálisan meg­vál­tozott. Ha Kiss Tamás költészetének jelentőségét keressük, akkor talán indokolt, hogy ne pusztán az irodalomtörténet-írás tárgyaként tekintsünk rá, hanem azt pró­báljuk megtalálni, ami ebben a költészetben ma is időszerű, a jelen olvasójához is szól.

Magam először is a költő és a szülőföld tartós és meghitt viszonyára gondolok. Nem ritkán hallom mostanában azt az érvelést, miszerint, úgymond, a „konzervatív forradalom” időszakában élünk, azaz olyan történelmi, szellemi értékeket fedezünk fel (vagy kell/kellene felfedeznünk), amelyeket elutasított vagy elfeledett a mögöttünk álló korszak (ennek az igénynek a nyomában értékelődött fel, sőt vált szinte uralkodó értékrenddé a két világháború közötti korszak konzervatív irodalma, talán elég, ha az utóbbi években kibontakozó Tormay Cecil- és Wass Albert-kultuszra utalok). Magam is jogosnak érzem azt, hogy a korábbi évtizedekben el­hall­gattatott (vagy elfeledett) írók (a két világháború közötti korszakból) most je­len lehetnek az irodalomtörténeti és olvasói emlékezetben, azt azonban nem tartom szerencsésnek, hogy ez mintegy a korábbi értékrend radikális felforgatásával jár együtt. Tehát például az irodalom és a szülőföld (a magyar táj) éltető és teremtő kapcsolatának képviselői korábban is megbecsülést kaptak, és az irodalmi ér­tékrend magaslatán helyezkedtek el. Különösen így történt ez a Nyugat úgynevezett „harmadik nemzedékének” a költőinél (és persze az „első” és a „második” nem­zedék költőinél, de most csak, tekintettel Kiss Tamásra, a „harmadik” nemze­dék­kel érvelek!). Hogy csak néhány beszédes példát említsek: a dunántúli él­mény­világ igen erősen szőtte át Weöres Sándor, Jankovich Ferenc, Takáts Gyula, Csorba Győző, az erdélyi Jékely Zoltán, Dsida Jenő, Kiss Jenő, a budapesti (ez is „magyar táj”) Vas István, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, az alföldi Gulyás Pál, Képes Géza és ter­mészetesen Kiss Tamás költészetét. A táj ihletén most nem csak a természettől kapott indításokat értem, hanem a történelem, a népélet, a népi kultúra ihlető él­ményeit is. Éppen emiatt az úgynevezett „neokonzervatív forradalomnak” alighanem ezeket a költőket kellene mesterének, tájékozódási pontjának választania.

Az a valóság, amelyhez a Kisújszállásról származó és Debrecenben tevékenykedő mester kötődött, mindenekelőtt az alföldi tájjal és emberi élettel azonos. Ér­dekes következtetésekre jutunk, ha összevetjük a Nyugat „második” és „harmadik” nem­zedékének tájszemléletét. A „második” nemzedék költőinél, Szabó Lőrincnél, Fo­dor Józsefnél, Sárközi Györgynél, a tájnak még nincs valóságos neve: a költő a ter­mészetben barangol, a közelebbről meg nem határozott természetben keresi ott­honát. A „harmadik” nemzedék költőinél ezzel szemben a tájnak határozott ar­cu­lata van: jellegzetes természeti és kultúrtörténeti képe, történelmi hagyománya, szo­ciográfiai karaktere, mondhatnám, lokálisan meghatározható szellemisége (akár a korábban népszerű, Szerb Antal által is nagyon becsült és képviselt „szel­lem­történeti” – „Geistgeschichte” – irányzat felfogása szerint). A „második” nemzedék költője menedéket keresett a tájban – főként a városi élet kegyetlen dulakodá­sa elől, a „harmadik” nemzedék költője inkább otthon érezte magát a tájban, ter­mé­szetes módon azonosult vele: elmerült történelmében, birtokba vette hagyományát, felelősséget vállalt a rajta élő nép sorsáért. Kiss Tamás otthonos tája, amelynek hagyományait gondozni akarta, s amelynek emberi életét gondoskodó figyelemmel vette körül, a Nagykunságban, a Hajdúságban volt található. Novemberi elégia című szép versében ennek a pusztai tájnak a képét rajzolta fel: „Távol kivert pásztor dala sípol a ködben, / kései dalt vacogok már én is zárt fogaim közt. – / Észak felől nagy jégprizmákban csillog a csillag, / s mindig hűvösebb esték szúrnak az orromba. / Hosszú léptekben jön apám befelé a mesgyén, / mellette Bodri li­heg, dörgöli csizmáját, / szájukon fú a lehelet, és mint a szétszórt / csontdarabok csö­rögnek a tarlók a léptük alatt”. Ennek a költői beszámolónak a konkrétumok hi­telessége, realitása ad különös evokatív erőt. Számos más versét is felidézhetném itt, Egy kiszáradt fához, Esti disszonancia, Készülődés, Este a tanyák közt, Vasárnap című költeményeire gondolok, ezekben a versekben nem csak az otthonosság ér­zése kapott hangot, hanem a népi író-mozgalom eszmevilága is.

A szülőföld költői ábrázolásának s a népi mozgalom lírai képviseletének legnagyobb szabású eredménye a Kunsági elégia című (eredetileg a népi írók folyói­ratá­ban, a Kelet Népében megjelent) összefoglaló költemény, amely egyszerre, pon­tosabban egymást váltva foglal magába lírai, epikai és gondolati mozzanatokat, s ezekből hozza létre a modern elégia lendületes és távlatos műfaji alakzatát. Ez az elégia a harmincas évek népi lírájának kiváló értékei közé tartozik, minden­kép­pen olyan költemény, amelynek antológiákban van a helye. Meditatív vallomás, az elmélkedés verse, amely a költőnek a természetben és a társadalomban el­foglalt helyét határozza meg: önmeghatározás, egyszersmind szerepvállalás, amely az írástudó közösségi hűségének, társadalmi és politikai elkötelezettségének elvét is megfogalmazza: „Látlak, honom, te hontalan, / te gyermekednek mostoha, / ki jót adtál mindenkinek, / csak a magyarnak nem, soha. / Kiért ám mégis élni kell, / irán­tad szívet szítani… / Adj fegyvert kezembe, s mondd meg, / miként kell meghódítani.”

A Kunsági elégia visszanéz, felidézi a magyar nép történelmi múltját, és előre­te­kint, kémleli a várható jövőt. Hosszú időn át, 1938 és 1941 között készült, jövő­ké­pének alakulásába már a közelgő, majd elhatalmasodó háború is beleszólt. A köl­tő sötét sejtelmekkel eltelve figyelte a háborús híreket, ezekről a sejtelmekről is ké­pet adott. „Már évezrede, hogy keresi, / s hiába – nem leli helyét, / viszik hát majd új háborúba / ontani vérét, erejét. / Hó alatt lesz a temetője, / kopjafája orosz va­don, / s hömpölygeti ártatlan vérét / a csendes mélyhullámú Don.” A nemzetha­lál szörnyű víziója, amely annyiszor megkísértette a népi lírikusokat a két világhá­bo­rú között, a debreceni költő gyötrődő képzeletében is megjelent. Egyszersmind valóságos történelmi távlatot adott a versnek, minthogy a költő éppen szülőföldjén széttekintve vetett számot a nemzeti történelem egyik leginkább fájdalmas tapasz­ta­latával.

A Nagykunság és Debrecen szellemisége (ha csupán a táj sugallatait és a tájban ki­fejlődő kultúrát és lelkiséget tekintjük) több tekintetben is eltér egymástól, hi­szen a Hajdúság fővárosa már évszázadok óta nem regionális, hanem országos köz­pontot jelent, a magyar kulturális tájnak (a szellemi országnak) olyan centruma, ala­kítója és szimbóluma, akár Pest-Buda, Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Kecs­kemét vagy Pécs (és persze folytatni lehetne a sort). Kiss Tamás maga is Deb­recenben találta meg nem csak a saját otthonát, azt az urbanitást is, amelynek or­szágos érvényű szellemisége és szerepe volt. Élete derekán mélyültek el kapcsolatai a debreceni hagyománnyal és kultúrával, szellemének biztonságát részben úgy ala­kította ki, hogy megmerült Debrecen kulturális, irodalmi örökségében, s birtokba vette ennek az örökségnek a megtartó erejét. Már a Kunsági elégia felvillantott va­lamit Csokonai természetfilozófiai verseinek hangulatából, későbbi, A költő sírjánál című elégiájában pedig Gulyás Pál emlékét idézte fel: „Nem szólt század óta szebben / senki nálad Debrecenben, / emberibben a hazában, / magyarabban, a vi­­lágban. / Te voltál itt az utolsó / varázsló és igazmondó, / garaboncás, íródeák, / kit kileltek még ideák…” Debrecen, a város kultúrája és történelmi tradíciója Kiss Ta­más költészetének tiszta forrásai közé tartozott. Debrecen című versében így tett hi­tet e szellemi örökség mellett: „Címereden őt szeretem: / a főnix madarat, / ki Napba néz, s belőle issza / az arany sugarat. / Ki fönn a lángokon hevül, / s parázson lépeget, / de a szárnyai összekötnek / földet és eget. / Azt szeretem benned ma is: / az életet-adót, / időnként föl-föllángolót, / de el nem hamvadót.”

A költő szellemi útja, mondhatom, egyenes vonalú volt a nagykunsági tapaszta­latoktól: a népi életben megmerülő, a népi mozgalom eszméit vállaló és képviselő szem­lélettől a debreceni urbanitásig: a nemzeti felelősségtudatig és feladatvállalásig, majd az egyetemes emberi gondokig, felismerésekig. A költői kibontakozás a korábbi évtizedek művészi eredményeire épült, egyszersmind új eredményeket ho­zott. Kiss Tamás érett és tiszta hangon számolt be tapasztalatairól, felismeréseiről, azokról a szorongató gondokról is, amelyeket a múló idő okozott. Crescendo, Apám után, Vigasz, Gyógyulás című verseiben a mulandóság fájdalmát panaszolta el. Az ifjúság romantikus veszendőség érzésével szemben e fájdalomnak már ta­pasz­talatok adtak személyes hitelességet. Ámde erősebb volt a fájdalomnál, a szorongásnál a helytállás szelleme, az erkölcsi erő, amely hajlandó volt megküzdeni az élet értelméért. Réti fűz című dalában ennek a helytállásnak a példázatát írta meg az ártérre ültetett fűzfáról, amely makacs szívósságával túléli a folyó és az idő vad rohamait: „Összedőlt már a kis tanya, / betemették a kutat is, / gyom verte fel kö­rötte a / mezsgyét, a dűlőutat is. / Ő itt maradt magamagára, / akár egy jelkép, egyedül, / tücsökszó cirpel alkonyán, / s fölötte a hold hegedül.” A költő, akár a ver­ses példázatban megrajzolt fűzfa, „békés, embernövesztő századot” remélt, amely talán az emberiség régi reményeit teljesíti be.

Kései költeményei a humánum érvényesülését sürgették, a mindenség titkos összhangjának eszméjét hangoztatták. „Úgy vagyok ember, ha tudom, hogy az / ál­lat­öv minden csillaga ott fenn / lebeg egy-egy fűszál hegyén, kiszabott útja szerint” – olvassuk a Zsoltár sorait. Kiss Tamás ebben a titokzatos összhangban, a te­remtés végső rendjében ismerte fel a legfőbb értéket. Költői hitvallását Mérleg hava címmel fogalmazta meg, Parabola című költeményében pedig arra a „rendre és egyensúlyra” hivatkozott, amely költői munkájának végső értelmét jelölte meg: „A köl­tő épp egy madárral játszódott, / ahogy az ajtó előtte becsukódott, / utána hagyta szállni a madarat, / de a munkamegosztásból kimaradt. / S ott kezdődik, hol nagyságot se mérnek, / ahol a kicsinyek is véget érnek, / nincsen őnála se drá­ga, se olcsó, / arány vagy mérték: ő a legutolsó. / Ám a rend és az egyensúly vé­gett / elvállalta az emberiséget.” Sorok a múló időre című költeményében is az „egész” rendjében és egyensúlyában fedezte fel az élet értelmének zálogát: „mert kell az egész, míg az idő bontja a részt, a falakat, / az illanót, a szertefoszlót, / moz­dulatokat, szavakat”.

Indítva ezt a rövid visszatekintést, azt a kérdést tettem fel, vajon van-e Kiss Ta­más költészetének a jelenhez szóló üzenete? Úgy gondolom, hogy éppen az otthonosság rendjének kialakításában, szolgálatában és hirdetésében rejlik ez az üzenet. Köznapi valóságunkat szinte megoldhatatlannak tetsző közéleti, erkölcsi, szellemi konfliktusok teszik alig elviselhetővé, s a költészetnek, gondolom, nemcsak az lehet a feladata, hogy kifejezze ezeket a konfliktusokat, számot adva a feloldha­tatlannak tetsző ellentmondásokról, hanem az is, hogy felmutassa a megbékélésnek azokat a lehetőségeit, amelyek a szülőföld vigasztaló szellemiségében, a ha­gyományok erkölcsi tanításában, az értelmes közösségi élet rendjében találhatók. A hiteles konzervativizmusnak is ezek lehetnek a szellemi forrásai. Kiss Tamás köl­té­szete mindig ezek mellett az értékek mellett érvelt, ezek az értékek hangolták érdeklődését a debreceni tradíciókra, belőlük merítette a szolgálat erkölcsi erejét is (Holdkikötő, Alkony a Száraz-tenger partján, Bolond Istók tűnődése). Szellemi erő­for­rásai közé tartozott Csokonai Vitéz Mihály öröksége, amelyben az értelem szép rendjét találta meg, ennek a rendnek a kialakításában lehetett Csokonai Árkádia la­kója, és ebben az értelemben lett és maradt Árkádia költője Kiss Tamás. Árkádiája benső világ, ahogy ő mondotta: „az a belső végtelen, amit lelkével bejárt, s magának meghódított”. Ezt a belső Árkádiát járta be és hódította meg Debrecen száz esztendeje született költője is.

 

 


+ betűméret | - betűméret