stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



KAPPANYOS ANDRÁS: Az egzakt irodalomtudomány kalandja

 

– Mennyi?
– Harminc!
– Mi harminc?
– Mi mennyi?
(vicc a hetvenes évekből)

– Tessék mondani, nekünk most ki parancsol?
(egy járókelő kérdése a riporterhez 1989-ben,
a román forradalom zűrzavarában)

 

Úgy adódott, hogy az utóbbi évben több ízben is módom nyílt eszmét cserélni vi­et­­­námi kollégákkal. Akadt köztük szociológus, művelődéstörténész, lapszerkesztő is, többségük azonban az irodalomtudomány valamelyik ágát művelte. A beszélgetések minden alkalommal eljutottak egy pontig, ahol a kollégák előálltak az őket fog­­­­lalkoztató legfontosabb kérdéssel, amelyre tőlünk várták a választ: most, hogy a szo­cialista realizmus megszűnt kizárólagos vezérelv lenni, mi állt nálunk a helyé­re, mivel foglalkoznak a magyar írók, és főként milyen vezérelv szerint írják le, íté­lik meg ezt az irodalomtudósok. A kérdés – vagy inkább tanácskérés – feltételezi az ő és a mi irodalmunk illetve irodalomtudományunk története közötti hozzá­ve­tő­leges pár­huzámosságot, és azt, hogy ebben a történetben mi valamelyest e­lőb­b­re járunk. A kollégák úgy fordulnak hozzánk, ahogyan a fiatalabb fivér fordul ta­pasz­­taltabb bátyjához felvilágosításért.

Hogy a kérdésre valamilyen elfogadható választ adhassak, kénytelen voltam el­fog­ad­ni a kérdésben rejlő előfeltevést, ami nem is volt túlságosan nehéz, hiszen a szo­­ci­alista realizmus doktrínája valamikor a múltban nálunk is hegemóniát élvezett, s ez a hegemónia valamikor a múltban nálunk is feloldódott, majd elenyészett. E ho­má­lyos analógia alapján próbáltam olyan választ adni, amely egyszerre tisz­­tességes és (talán) használható. Az iróniáról kezdtem tehát beszélni, arról, hogy az abszolút ér­tékek kétségbe vonásával meg lehet közelíteni és fel lehet tárni a kö­zel­­múltat oly módon is, hogy nem hozunk végleges ítéleteket. Ha közös nevezőre a­karom hoz­ni az utóbbi néhány évtized legfontosabb magyarországi irodalmi fejle­mé­­nyeit (per­sze ez a fontosság már eleve szubjektív ítélet függvénye), akkor az iró­­nia, az ön­reflexió, az elfogulatlan megismeréssel összefonódó kiengesztelődés len­­ne ez a ve­zérfonal. Mindezt egyik kedvenc példámmal igyekeztem megvilágítani, amely ta­lán nemzetközileg is érthető lehet: a Termelési-regény fő színteréül szol­­gáló bü­rok­ratikus intézmény irodáiban Buñuel képe van kirakva, ami persze ab­­­szurd, de rá­mutat arra a másik abszurdra, hogy a valóságban ezekben az irodák­ban Lenin ké­pe volt kirakva. A hatás anélkül áll elő, hogy a szöveg közvetlenül bár­mit is mon­dana Leninről, vagy akár csak megemlítené a személyét.

Amikor viszontválaszul az egyik kolléga tapintatosan tudtomra adta, hogy ná­luk bi­­zony elég sok irodában ki van téve Lenin elvtárs képe, már éreztem, hogy nem a legjobb úton járok. Később azt is megtudtam, hogy nyelvükben az iróniára nincs is egészen pontos, köznyelvi kifejezés: a fogalom nem mondható közke­le­tű­nek. Vá­­laszom előzetes felételeiből tehát csak a tisztességességet sikerült (úgy-ahogy) tel­­jesíteni, a hasznosságához bizonyára fért némi kétség.

Hó­napokkal később, egy teljesen más irányú kutatás során, mintegy mellékesen döb­bentem rá, hogy hol követtem el a hibát. Adottnak vettem, hogy a politikai el­vá­rások és a közvetlen pártirányítás enyhülése valamilyen rendszerváltás-sze­rű fo­lya­mat megindulásához, vagy legalábbis annak előszeléhez kötődik, ezért ana­ló­gi­­á­mat a magyarországi nyolcvanas évek végéhez kötöttem. A kérdés nyílt meg­fo­gal­mazása számomra ezt implikálta. Holott Vietnámban a politikai pluralizmus le­he­­tősége még nem merült fel, valószínűleg csak arra ébredt rá a kultúrpolitika (s ez is nagyon jelentős lépés), hogy a teljes kulturális élet ideológiai béklyóban tar­tá­sa a hatalomgyakorlók szempontjából is értelmetlen, kontraproduktív.

Ez a helyzet nem a magyar késő nyolcvanas évekkel, hanem a késő hatvanas é­vek­­kel analóg. A kádári konszolidáció sikerei gazdasági értelemben is kezdenek meg­­­­mutatkozni, az 1956 után szóhoz jutott, korábban hallgatásra kárhoztatott „pol­­­gári” írók mellé csatlakoznak az 1957-ben elhallgattatott vagy elítélt, kommunista (vagy inkább volt kommunista) írók is, és jól látszik, hogy ez nem ingatja meg a rendszert, sőt a történelmi okok miatt megkésve induló írói pályák és a tért kö­­­vetelő új nemzedékek különös egymásra torlódása voltaképpen egy sajátos vi­rág­kort látszik kirajzolni.

De itt főként arra vagyunk kíváncsiak, mit tesz ebben az időben az irodalomtu­do­mány. Ez a helytállóbbnak tűnő (‘89 helyett ‘69-es) analógia épp azért jutott eszem­­be, mert a fentebb említett kutatási projektum kapcsán sorban kerültek a szemem elé az 1968–69 tájékán írt irodalmi elemző tanulmányok. Az így szerzett, tá­vol­­­ról sem reprezentatív áttekintés alapján kézenfekvőnek látszik a kijelentés, hogy ez a néhány év az egzakt (vagy más néven kvantitatív) irodalomtudomány kor­szaka volt Magyarországon.

Néhány jellemző példa: 1968 végén tartották az MTA Irodalomtudományi In­té­ze­té­ben a Formateremtő elvek a költői műalkotásban című konferenciát. 1969-ben je­lent meg Szabolcsi Miklós könyve A verselemzés kérdéseihez címmel, lefordították Hen­ryk Markiewicz összefoglaló munkáját (Az irodalomtudomány fő kérdései), a He­likon folyóirat egy 1969-es száma a számítógép irodalomtudományos fel­haszná­lá­sával foglalkozott, és a példák hosszan sorolhatók, voltaképp egészen a hetvenes évek végéig. (Ld. Bezeczky Gábor áttekintő bibliográfiáját.)

A kvantitatív módszerek iránti érdeklődés hirtelen megélénkülése nem is kér­dé­ses, itt elsősorban az okaira, s a későbbiekben belső ellentmondásaira próbálunk rá­kér­dezni. Hipotézisünk szerint a legfontosabb ok egyfajta ideológiai légszomj volt: a kultúrpolitika többé nem várta el, hogy egy mű megítélésének legfőbb szem­pont­ja az ideológiai „helyesség”, az osztálytartalom megfelelő kifejezése le­gyen, sőt azok az interpretációk, amelyek leplezetlenül megfeleltek ennek az el­vá­rásnak, egy­szerre valahogy tompának, ötlettelennek, a lényeget elhibázónak, avitt­­­nak és a kri­tikátlan illeszkedés tendenciája miatt talán már-már erkölcsileg is meg­kér­­dő­je­lez­hetőnek tűntek. De akkor mihez kezdjünk, kérdezhették maguktól és egymástól a kor kritikusai és irodalomtudósai, hasonlóan ahhoz, ahogyan ma viet­ná­mi kol­légáink fogalmazzák meg a kérdésüket. Ebbe a vákuumba nyomult be a kvanti­ta­tív irodalomtudomány eszméje. Olyan tudós még kevés akadt, aki a marxizmustól eltérő ideológiai keretek játékba hozásával megpróbálkozott volna. Eh­hez ré­szint a bátorság hiányzott (és itt nemcsak szellemi, hanem egzisztenciális bá­torsággal is számolnunk kell), részint pedig a felkészültség, amihez a megelőző két évti­zed­ben rendkívül nehéz és többnyire veszélyes volt hozzájutni. Épp ezért ér­demes itt megemlékeznünk olyan kiemelkedő teljesítményekről, mint Németh G. Béla 1966-os József Attila tanulmánya, vagy a pályáját ekkoriban kezdő Bony­hai Gábor mun­kái.

A kvantitatív szemlélet tehát a maga viszonylagos ideológiamentességével számos ku­tató számára biztonságos kiútnak látszott: senki sem mondhatja, hogy nem él­­nek a felkínált szabadsággal, de azt sem, hogy visszaélnek vele.

Az ideológiamentességnek ezt az illúzióját hamar felszámolta az úgynevezett struk­t­uralizmus-vita, amely az egzakt elemzési kísérletek sorával párhuzamosan és ré­szint személyi átfedésekkel folyt (részletes történetét lásd Bezeczky Gábor re­mek tanulmányában), de a két folyamat mégsem azonosítható. A strukturalizmus-vi­­ta merőben ideológiai terepen zajlott, voltaképpen az volt a tétje, hogy a hivatalos kultúrpolitika bebizonyítsa, a strukturalizmus igenis ideológia, amely a törté­nel­­mi materializmustól, a dialektikától és más megrendíthetetlen alapelvektől eltérő alapfeltevéseken nyugszik, tehát a marxizmussal összeegyeztethetetlen, végső so­­ron a formalizmus tévelygésében bűnös. Feltűnő, hogy nemcsak a kvantitatív mód­­szerek művelői, hanem a strukturalizmus megnyilatkozó hívei is kerülik a struk­turalizmussal való közvetlen azonosulást: senki sem vallja magát strukturalis­tá­nak. Fő érvelési irányuk az, hogy a strukturalizmus nem ideológia, semmiképp sem világmagyarázat, csupán módszer, amelyet akár a marxizmus jegyében is ered­­ménnyel lehetne alkalmazni.

A vita 1977-ben megjelent dokumentumaiból a gyanútlan mai olvasó (például egy egye­temista) akár egy valódi tudományos eszmecsere képét is rekonstruálhatná, no­ha az egyes hozzászólások színvonala komoly szórást mutat. Azt hihetné, hogy a Kritika című folyóirat 1971-es számában megjelent cikkre a természetes fo­lyama­tos­ság jegyében válaszolnak a következő évfolyamban, noha az valójában egy má­sik újság, immár nem az Irodalomtudományi Intézet közegében, hanem Pán­­di Pál ve­zérlete alatt. Azt hihetné, hogy a vitafolyamat egyik vezéralakja, Han­kiss Elemér e teljesítmény után a magyar irodalomtudomány egyik megkerülhetetlen alakjává vált, noha Hankiss épp ezt követően szakított az irodalomtudománnyal, és lett rö­vi­desen a szociológia megkerülhetetlen alakja. Az talán még a kép­zelet­beli naiv egye­temistának is feltűnne, hogy egy vitacikk fölé a szerkesztőség nem irodalmi vagy filozófiai műből, hanem egy párthatározatból vett idézetet he­lyez mottónak. A kevésbé gyanútlan olvasó számára egyértelmű, hogy itt már a het­venes évek e­le­jének keményvonalas visszarendeződéséről van szó, arról a fo­lyamatról, amelyből a jéghegy csúcsaként a Lukács-iskola szétszóratására emlékszünk legélénkebben. Minthogy ilyesmit végképp nem kívánunk vietnámi kollégá­i­nknak, térjünk vis­sza az egzaktság ideológiamentes ideájához.

Az egzakt módszerek által kijelölt neopozitivista keret (legalábbis az eredeti szán­dék szerint) kiküszöböli a politikai és társadalmi kérdésköröket, miközben ma­teri­a­lista alapjaihoz nem fér kétség. A megismerés folyamatos előrehaladásába, a világ meg­ismerhetőségébe vetett hit járja át, azaz elementáris modernista opti­miz­mus. Ez a nemzetközi korszellemnek is megfelel: ne feledjük, 1969 a holdra­szál­lás éve. A technológiai értelemben vett modernség extenzív projektje, amelynek gyökerei az ipari forradalomba nyúlnak vissza, s amelynek alapeszméje a vi­lág meghódítása és a természet vak erőinek megzabolázása, ebben az időben éri el csúcspontját. Ha az akkor érzékelhető tendenciákat napjainkig meghosszabbítanánk, az embernek mára el kellett volna hagynia a naprendszert – ehhez képest negy­ven éve sen­ki sem lépett idegen égitestre, azon a tucatnyi (fehér, középosz­tály­beli, hímnemű) ame­rikain kívül senkinek sem adatott meg ez az élmény. Ezt a mából visszatekintve aligha érezzük kudarcnak, hiszen a technikai fejlődés rövidesen új, intenzív sza­kasz­ba lépett, amelyet a miniatürizálás és az információs tech­no­lógiák határoznak meg – de ezt akkor még nem tudhatta senki.

A másik fontos hajtóerő az egzaktság ideája mögött az irodalomtudomány valódi tu­dománnyá emancipálása lehetett. Amíg az irodalmi kutatások hátterében is ott állt a betonbiztos ideológiai alap, addig nemigen merülhetett fel tudományos voltuk megkérdőjelezése: adott volt egy igazság, egy végső érdek, és az irodalomtu­do­­mánynak megvoltak az eszközei annak megállapítására, hogy egy adott mű­al­ko­­tás, irányzat vagy szerzői életmű milyen mértékben mutatja meg ezt a végső igaz­­ságot, szolgálja ezt a végső érdeket. Ennek a hasznosság-elvnek a megbicsak­lá­­sával szükségessé vált valamilyen új legitimáció, valami, ami a tudományt elvá­lasz­tja a mégoly szofisztikált szubjektív ítéletek halmozásától, valami, ami objektív, ren­d­szerezett, verifikálható. Valami olyasmi, amit ma a vietnámi kollégák keresnek.

Az egzakt irodalomtudomány alaptörekvése ennyiben foglalható össze: szá­mol­junk meg mindent, ami megszámolható, aztán nézzük meg, kijön-e valami. Az el­­gon­dolás egyszerűsége olykor egészen pőrén áll előttünk. Papp Ferenc, a szá­mító­gé­pes nyelvészet hazai úttörője például igen szubjektív visszatekintéssel kezdi elő­­a­dását a Kassák és Babits egy-egy versét elemző, 1968-as vitaülésen: húsz évvel ko­­rábbi Kassák-élményét felidézve hanglemezről hallgatta a költőt, s azon tű­nő­dött, „vajon ő érzi-e azt önmagáról, amit én éreztem annak idején őróla és amit az é­r­zés szintjéről most a tudáséra szeretnék emelni (vagy süllyeszteni)?” Ezután pe­dig meg is határozza a „nyelvi szépség” igazolni kívánt összetevőjét, a versről szerzett azon benyomását, hogy „az átlagosnál gyakoribbak benne az átlagosnál hosszabb szóalakok.” (Ld. Formateremtő elvek…) Ezután valóban a vers szavainak hos­szúsági statisztikája következik, de azt nem tudjuk meg, mit kellene olyan át­lag­­­nak, normának tekintenünk, amihez képest az adatok értékelhetők. Arra pedig vég­­képp utalást sem kapunk, hogy mit kezdjünk az esetlegesen beigazolódó szig­ni­fikáns eltéréssel.

Nézzünk egy másik példát ugyanarról a tanácskozásról: Kecskés András, a ma­gyar verstan sajátos törvényszerűségeinek talán leginvenciózusabb kutatója igen bo­­nyo­lult notációs rendszert mutat be, amely a vers hangzásának számos, mások ál­­tal figyelmen kívül hagyott összetevőjét is rögzíti. A Babits által használt sortípus esz­­tétikai jellegéről ugyanakkor így ír: „A 3 ütemű tizes rendelkezik a rövidebb sor­­típusok lírai, közvetlen hangulatával, kiszélesedő tempója (...) ugyanakkor valami emelkedett nyugalmat, bölcs mértéktartást is kifejez.” Itt is azt látjuk, mint az elő­­ző példánál: az összefüggésrendszer egyik végén a pontosan megmérhető, meg­­számolható, transzkribálható fizikai jelenségek állnak, másik végén homályos, sza­vakba alig önthető megérzések, mint „nyelvi szépség”, „kiszélesedő tempó” vagy „lírai hangulat”. Kecskés András egy zárójeles megjegyzésben tudatosítja is ezt: „Általánosan elfogadott metrikai funkció-tan híján sajnos itt fokozott mértékben vállalnom kell a szubjektív megítélés minden bizonytalanságát.” (Uo. 161.) De vajon lehetséges volna-e egy ilyen „általánosan elfogadott metrikai funkció-tan”, amely helytől, kortól, kulturális kontextustól függetlenül megfeleltetne egy met­­ri­kai alakzatnak egy érzelmi vagy szellemi állapotot, illetve lehetséges-e olyan ké­p­let, amely a szóhosszúságok eloszlása alapján számszerűen kiadja a szöveg „nyel­vi szépségének” egy sztenderd összetevőjét?

E kételyek már a kortársakban is megfogalmazódtak. Miklós Pál kíméletlen, de ta­­lá­­ló megjegyzése jól tükrözi ezt: „az jut az ember eszébe, mintha egy kísérletező or­­­­vos nem a szérumot mutatná be, hanem a kétezer patkány hulláját, amelyeken a szé­­­­rumot próbálta kikísérletezni.” (Uo. 519.) Abban pedig önmagában is rejlik né­mi­ irónia, hogy a tudományosnak szánt, s végső soron sikertelennek ítélt tevé-keny­ség jellemzésére a „valódi” tudomány világából vett allegóriához fordulunk, mint­ha a mi tudományunk csak ebben az allegorikus értelemben lenne tudomány. A tudományos igazság szempontjából persze csak a szérumnak van relevanciája, mint ahogy a patkányok feláldozása is csak a kész szérum felől nézve értelmezhető. És ha kicsit tovább forgatjuk ezt a hasonlatot, eljuthatunk addig a kellemetlen re­­velációig, hogy rosszabb pillanataiban az egzakt irodalomtudomány sok tekintet­ben inkább az alkímiára vagy az asztrológiára hasonlít: miként az égbolton vagy a lom­­bikokban, a nyelvben is valós folyamatok mennek végbe, amelyeket egy me­rő­ben önkényes szimbolizációs rendszer közvetítésével kívánunk felhasználni sa­ját intuícióink igazolására.

Ennek alapján az a következtetés adódna, hogy vietnámi barátainkat inkább meg ké­ne kímélni ettől a fázistól. De ez korántsem biztos: az egzakt irodalomtudo­mány ka­landját, bár nagy szintézis létrehozására nyilván alkalmatlan volt, nem te­kinthetjük egyértelmű kudarcnak. Először is az adott történelmi-politikai konstellációban me­nedéket jelentett az ideológiai kényszerekkel szemben, ez elvitathatatlan. Má­sod­szor, bár a mérhetőség-megszámlálhatóság nem bizonyult igazán releváns tu­do­mányos ismérvnek, az ellenőrizhetőség ismérvének bevezetése jelentős vív­mány, még ha nem is tudunk neki minden esetben megfelelni. Harmadszor pe­dig ne feledjük, hogy vannak tudományos kérdések, amelyekre épp ezekkel a mód­­sze­rekkel lehet válaszolni. Nemrégiben például arról olvastam egy kiváló, statisztikai alapú tanulmányt, hogy mennyire szexisták a népmesék. Egy ilyen kérdés le­bont­ható elemi markerekre: milyen nemű a főhős, mi a fő tulajdonsága vagy attri­­bú­tuma, mi a végső célja. Ha megfelelően reprezentatív mintán alkalmazzuk e kér­dé­seket, az adatok alkalmasak lesznek tudományos következtetések levonására. Vé­­gül negyedikként azt az érvet állíthatjuk a kvantitatív kutatások mellé, hogy az idő­­közben eltelt bő négy évtized (amit fentebb a technológiai fejlődés intenzív sza­­kaszának neveztünk) remek eszközöket hozott létre a kvantitatív elemzés céljaira, amelyek egyre inkább belesimulnak az irodalomtudós hétköznapi tevékenysé­gé­­be: nehezünkre is esik már elképzelni azokat az ősidőket, mikor a gyakornokot (e­set­leg fehér köpenyben!) átküldték egy doboz lyukkártyával a gépterembe.

Ha tehát újra szembekerülök a vietnámi kollégák kérdésével, legalább a lehető­ségek egyikeként mindenképpen meg fogom említeni a kvantitatív kutatások útját. Ha érdeklődnek iránta, akkor felhívom a figyelmüket az általunk bejárt zsákutcákra, és ki tudja, e kitérők elkerülésevel és a rendelkezésre álló sokkalta hatékonyabb technológiával nem fognak-e merőben új, minket is meglepő kérdésekre akad­ni. De azért a tanácsok közt hozzáteszem majd: azt a gyakornokot, aki mentesült a dobozcipelés alól, mégiscsak érdemes lenne ráállítani az irónia témájára.

 

IRODALOM

 

Bezeczky Gábor, Befejezetlen történet: a Magyar strukturalizmus rövid története = Szegedy-Maszák Mihály–Veres András (szerk.), A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig, Gondolat, Budapest, 2007, 583–598. (Lásd a bibliográfiát is!)

Hankiss Elemér (szerk.), Formateremtő elvek a költői alkotásban: A verselemzés új módszerei és lehetőségei, Akadémiai, Budapest, 1971.

Markiewicz, Henryk, Az irodalomtudomány fő kérdései, Gondolat, Budapest, 1968.

Németh G. Béla, Az önmegszólító verstípusról (különös tekintettel József Attilára), Itk 1966 (70. évf.), 5-6, 546–571.

Szabolcsi Miklós, A verselemzés kérdéseihez, Akadémiai, Budapest, 1969.

Szerdahelyi István (szerk.), A strukturalizmus-vita I-II, Akadémiai, Budapest, 1977.


+ betűméret | - betűméret