KAPPANYOS ANDRÁS: Az egzakt irodalomtudomány kalandja
– Mennyi?
– Harminc!
– Mi harminc?
– Mi mennyi?
(vicc a hetvenes évekből)
– Tessék mondani, nekünk most ki parancsol?
(egy járókelő kérdése a riporterhez 1989-ben,
a román forradalom zűrzavarában)
Úgy adódott, hogy az utóbbi évben több ízben is módom nyílt eszmét cserélni vietnámi kollégákkal. Akadt köztük szociológus, művelődéstörténész, lapszerkesztő is, többségük azonban az irodalomtudomány valamelyik ágát művelte. A beszélgetések minden alkalommal eljutottak egy pontig, ahol a kollégák előálltak az őket foglalkoztató legfontosabb kérdéssel, amelyre tőlünk várták a választ: most, hogy a szocialista realizmus megszűnt kizárólagos vezérelv lenni, mi állt nálunk a helyére, mivel foglalkoznak a magyar írók, és főként milyen vezérelv szerint írják le, ítélik meg ezt az irodalomtudósok. A kérdés – vagy inkább tanácskérés – feltételezi az ő és a mi irodalmunk illetve irodalomtudományunk története közötti hozzávetőleges párhuzámosságot, és azt, hogy ebben a történetben mi valamelyest előbbre járunk. A kollégák úgy fordulnak hozzánk, ahogyan a fiatalabb fivér fordul tapasztaltabb bátyjához felvilágosításért.
Hogy a kérdésre valamilyen elfogadható választ adhassak, kénytelen voltam elfogadni a kérdésben rejlő előfeltevést, ami nem is volt túlságosan nehéz, hiszen a szocialista realizmus doktrínája valamikor a múltban nálunk is hegemóniát élvezett, s ez a hegemónia valamikor a múltban nálunk is feloldódott, majd elenyészett. E homályos analógia alapján próbáltam olyan választ adni, amely egyszerre tisztességes és (talán) használható. Az iróniáról kezdtem tehát beszélni, arról, hogy az abszolút értékek kétségbe vonásával meg lehet közelíteni és fel lehet tárni a közelmúltat oly módon is, hogy nem hozunk végleges ítéleteket. Ha közös nevezőre akarom hozni az utóbbi néhány évtized legfontosabb magyarországi irodalmi fejleményeit (persze ez a fontosság már eleve szubjektív ítélet függvénye), akkor az irónia, az önreflexió, az elfogulatlan megismeréssel összefonódó kiengesztelődés lenne ez a vezérfonal. Mindezt egyik kedvenc példámmal igyekeztem megvilágítani, amely talán nemzetközileg is érthető lehet: a Termelési-regény fő színteréül szolgáló bürokratikus intézmény irodáiban Buñuel képe van kirakva, ami persze abszurd, de rámutat arra a másik abszurdra, hogy a valóságban ezekben az irodákban Lenin képe volt kirakva. A hatás anélkül áll elő, hogy a szöveg közvetlenül bármit is mondana Leninről, vagy akár csak megemlítené a személyét.
Amikor viszontválaszul az egyik kolléga tapintatosan tudtomra adta, hogy náluk bizony elég sok irodában ki van téve Lenin elvtárs képe, már éreztem, hogy nem a legjobb úton járok. Később azt is megtudtam, hogy nyelvükben az iróniára nincs is egészen pontos, köznyelvi kifejezés: a fogalom nem mondható közkeletűnek. Válaszom előzetes felételeiből tehát csak a tisztességességet sikerült (úgy-ahogy) teljesíteni, a hasznosságához bizonyára fért némi kétség.
Hónapokkal később, egy teljesen más irányú kutatás során, mintegy mellékesen döbbentem rá, hogy hol követtem el a hibát. Adottnak vettem, hogy a politikai elvárások és a közvetlen pártirányítás enyhülése valamilyen rendszerváltás-szerű folyamat megindulásához, vagy legalábbis annak előszeléhez kötődik, ezért analógiámat a magyarországi nyolcvanas évek végéhez kötöttem. A kérdés nyílt megfogalmazása számomra ezt implikálta. Holott Vietnámban a politikai pluralizmus lehetősége még nem merült fel, valószínűleg csak arra ébredt rá a kultúrpolitika (s ez is nagyon jelentős lépés), hogy a teljes kulturális élet ideológiai béklyóban tartása a hatalomgyakorlók szempontjából is értelmetlen, kontraproduktív.
Ez a helyzet nem a magyar késő nyolcvanas évekkel, hanem a késő hatvanas évekkel analóg. A kádári konszolidáció sikerei gazdasági értelemben is kezdenek megmutatkozni, az 1956 után szóhoz jutott, korábban hallgatásra kárhoztatott „polgári” írók mellé csatlakoznak az 1957-ben elhallgattatott vagy elítélt, kommunista (vagy inkább volt kommunista) írók is, és jól látszik, hogy ez nem ingatja meg a rendszert, sőt a történelmi okok miatt megkésve induló írói pályák és a tért követelő új nemzedékek különös egymásra torlódása voltaképpen egy sajátos virágkort látszik kirajzolni.
De itt főként arra vagyunk kíváncsiak, mit tesz ebben az időben az irodalomtudomány. Ez a helytállóbbnak tűnő (‘89 helyett ‘69-es) analógia épp azért jutott eszembe, mert a fentebb említett kutatási projektum kapcsán sorban kerültek a szemem elé az 1968–69 tájékán írt irodalmi elemző tanulmányok. Az így szerzett, távolról sem reprezentatív áttekintés alapján kézenfekvőnek látszik a kijelentés, hogy ez a néhány év az egzakt (vagy más néven kvantitatív) irodalomtudomány korszaka volt Magyarországon.
Néhány jellemző példa: 1968 végén tartották az MTA Irodalomtudományi Intézetében a Formateremtő elvek a költői műalkotásban című konferenciát. 1969-ben jelent meg Szabolcsi Miklós könyve A verselemzés kérdéseihez címmel, lefordították Henryk Markiewicz összefoglaló munkáját (Az irodalomtudomány fő kérdései), a Helikon folyóirat egy 1969-es száma a számítógép irodalomtudományos felhasználásával foglalkozott, és a példák hosszan sorolhatók, voltaképp egészen a hetvenes évek végéig. (Ld. Bezeczky Gábor áttekintő bibliográfiáját.)
A kvantitatív módszerek iránti érdeklődés hirtelen megélénkülése nem is kérdéses, itt elsősorban az okaira, s a későbbiekben belső ellentmondásaira próbálunk rákérdezni. Hipotézisünk szerint a legfontosabb ok egyfajta ideológiai légszomj volt: a kultúrpolitika többé nem várta el, hogy egy mű megítélésének legfőbb szempontja az ideológiai „helyesség”, az osztálytartalom megfelelő kifejezése legyen, sőt azok az interpretációk, amelyek leplezetlenül megfeleltek ennek az elvárásnak, egyszerre valahogy tompának, ötlettelennek, a lényeget elhibázónak, avittnak és a kritikátlan illeszkedés tendenciája miatt talán már-már erkölcsileg is megkérdőjelezhetőnek tűntek. De akkor mihez kezdjünk, kérdezhették maguktól és egymástól a kor kritikusai és irodalomtudósai, hasonlóan ahhoz, ahogyan ma vietnámi kollégáink fogalmazzák meg a kérdésüket. Ebbe a vákuumba nyomult be a kvantitatív irodalomtudomány eszméje. Olyan tudós még kevés akadt, aki a marxizmustól eltérő ideológiai keretek játékba hozásával megpróbálkozott volna. Ehhez részint a bátorság hiányzott (és itt nemcsak szellemi, hanem egzisztenciális bátorsággal is számolnunk kell), részint pedig a felkészültség, amihez a megelőző két évtizedben rendkívül nehéz és többnyire veszélyes volt hozzájutni. Épp ezért érdemes itt megemlékeznünk olyan kiemelkedő teljesítményekről, mint Németh G. Béla 1966-os József Attila tanulmánya, vagy a pályáját ekkoriban kezdő Bonyhai Gábor munkái.
A kvantitatív szemlélet tehát a maga viszonylagos ideológiamentességével számos kutató számára biztonságos kiútnak látszott: senki sem mondhatja, hogy nem élnek a felkínált szabadsággal, de azt sem, hogy visszaélnek vele.
Az ideológiamentességnek ezt az illúzióját hamar felszámolta az úgynevezett strukturalizmus-vita, amely az egzakt elemzési kísérletek sorával párhuzamosan és részint személyi átfedésekkel folyt (részletes történetét lásd Bezeczky Gábor remek tanulmányában), de a két folyamat mégsem azonosítható. A strukturalizmus-vita merőben ideológiai terepen zajlott, voltaképpen az volt a tétje, hogy a hivatalos kultúrpolitika bebizonyítsa, a strukturalizmus igenis ideológia, amely a történelmi materializmustól, a dialektikától és más megrendíthetetlen alapelvektől eltérő alapfeltevéseken nyugszik, tehát a marxizmussal összeegyeztethetetlen, végső soron a formalizmus tévelygésében bűnös. Feltűnő, hogy nemcsak a kvantitatív módszerek művelői, hanem a strukturalizmus megnyilatkozó hívei is kerülik a strukturalizmussal való közvetlen azonosulást: senki sem vallja magát strukturalistának. Fő érvelési irányuk az, hogy a strukturalizmus nem ideológia, semmiképp sem világmagyarázat, csupán módszer, amelyet akár a marxizmus jegyében is eredménnyel lehetne alkalmazni.
A vita 1977-ben megjelent dokumentumaiból a gyanútlan mai olvasó (például egy egyetemista) akár egy valódi tudományos eszmecsere képét is rekonstruálhatná, noha az egyes hozzászólások színvonala komoly szórást mutat. Azt hihetné, hogy a Kritika című folyóirat 1971-es számában megjelent cikkre a természetes folyamatosság jegyében válaszolnak a következő évfolyamban, noha az valójában egy másik újság, immár nem az Irodalomtudományi Intézet közegében, hanem Pándi Pál vezérlete alatt. Azt hihetné, hogy a vitafolyamat egyik vezéralakja, Hankiss Elemér e teljesítmény után a magyar irodalomtudomány egyik megkerülhetetlen alakjává vált, noha Hankiss épp ezt követően szakított az irodalomtudománnyal, és lett rövidesen a szociológia megkerülhetetlen alakja. Az talán még a képzeletbeli naiv egyetemistának is feltűnne, hogy egy vitacikk fölé a szerkesztőség nem irodalmi vagy filozófiai műből, hanem egy párthatározatból vett idézetet helyez mottónak. A kevésbé gyanútlan olvasó számára egyértelmű, hogy itt már a hetvenes évek elejének keményvonalas visszarendeződéséről van szó, arról a folyamatról, amelyből a jéghegy csúcsaként a Lukács-iskola szétszóratására emlékszünk legélénkebben. Minthogy ilyesmit végképp nem kívánunk vietnámi kollégáinknak, térjünk vissza az egzaktság ideológiamentes ideájához.
Az egzakt módszerek által kijelölt neopozitivista keret (legalábbis az eredeti szándék szerint) kiküszöböli a politikai és társadalmi kérdésköröket, miközben materialista alapjaihoz nem fér kétség. A megismerés folyamatos előrehaladásába, a világ megismerhetőségébe vetett hit járja át, azaz elementáris modernista optimizmus. Ez a nemzetközi korszellemnek is megfelel: ne feledjük, 1969 a holdraszállás éve. A technológiai értelemben vett modernség extenzív projektje, amelynek gyökerei az ipari forradalomba nyúlnak vissza, s amelynek alapeszméje a világ meghódítása és a természet vak erőinek megzabolázása, ebben az időben éri el csúcspontját. Ha az akkor érzékelhető tendenciákat napjainkig meghosszabbítanánk, az embernek mára el kellett volna hagynia a naprendszert – ehhez képest negyven éve senki sem lépett idegen égitestre, azon a tucatnyi (fehér, középosztálybeli, hímnemű) amerikain kívül senkinek sem adatott meg ez az élmény. Ezt a mából visszatekintve aligha érezzük kudarcnak, hiszen a technikai fejlődés rövidesen új, intenzív szakaszba lépett, amelyet a miniatürizálás és az információs technológiák határoznak meg – de ezt akkor még nem tudhatta senki.
A másik fontos hajtóerő az egzaktság ideája mögött az irodalomtudomány valódi tudománnyá emancipálása lehetett. Amíg az irodalmi kutatások hátterében is ott állt a betonbiztos ideológiai alap, addig nemigen merülhetett fel tudományos voltuk megkérdőjelezése: adott volt egy igazság, egy végső érdek, és az irodalomtudománynak megvoltak az eszközei annak megállapítására, hogy egy adott műalkotás, irányzat vagy szerzői életmű milyen mértékben mutatja meg ezt a végső igazságot, szolgálja ezt a végső érdeket. Ennek a hasznosság-elvnek a megbicsaklásával szükségessé vált valamilyen új legitimáció, valami, ami a tudományt elválasztja a mégoly szofisztikált szubjektív ítéletek halmozásától, valami, ami objektív, rendszerezett, verifikálható. Valami olyasmi, amit ma a vietnámi kollégák keresnek.
Az egzakt irodalomtudomány alaptörekvése ennyiben foglalható össze: számoljunk meg mindent, ami megszámolható, aztán nézzük meg, kijön-e valami. Az elgondolás egyszerűsége olykor egészen pőrén áll előttünk. Papp Ferenc, a számítógépes nyelvészet hazai úttörője például igen szubjektív visszatekintéssel kezdi előadását a Kassák és Babits egy-egy versét elemző, 1968-as vitaülésen: húsz évvel korábbi Kassák-élményét felidézve hanglemezről hallgatta a költőt, s azon tűnődött, „vajon ő érzi-e azt önmagáról, amit én éreztem annak idején őróla és amit az érzés szintjéről most a tudáséra szeretnék emelni (vagy süllyeszteni)?” Ezután pedig meg is határozza a „nyelvi szépség” igazolni kívánt összetevőjét, a versről szerzett azon benyomását, hogy „az átlagosnál gyakoribbak benne az átlagosnál hosszabb szóalakok.” (Ld. Formateremtő elvek…) Ezután valóban a vers szavainak hosszúsági statisztikája következik, de azt nem tudjuk meg, mit kellene olyan átlagnak, normának tekintenünk, amihez képest az adatok értékelhetők. Arra pedig végképp utalást sem kapunk, hogy mit kezdjünk az esetlegesen beigazolódó szignifikáns eltéréssel.
Nézzünk egy másik példát ugyanarról a tanácskozásról: Kecskés András, a magyar verstan sajátos törvényszerűségeinek talán leginvenciózusabb kutatója igen bonyolult notációs rendszert mutat be, amely a vers hangzásának számos, mások által figyelmen kívül hagyott összetevőjét is rögzíti. A Babits által használt sortípus esztétikai jellegéről ugyanakkor így ír: „A 3 ütemű tizes rendelkezik a rövidebb sortípusok lírai, közvetlen hangulatával, kiszélesedő tempója (...) ugyanakkor valami emelkedett nyugalmat, bölcs mértéktartást is kifejez.” Itt is azt látjuk, mint az előző példánál: az összefüggésrendszer egyik végén a pontosan megmérhető, megszámolható, transzkribálható fizikai jelenségek állnak, másik végén homályos, szavakba alig önthető megérzések, mint „nyelvi szépség”, „kiszélesedő tempó” vagy „lírai hangulat”. Kecskés András egy zárójeles megjegyzésben tudatosítja is ezt: „Általánosan elfogadott metrikai funkció-tan híján sajnos itt fokozott mértékben vállalnom kell a szubjektív megítélés minden bizonytalanságát.” (Uo. 161.) De vajon lehetséges volna-e egy ilyen „általánosan elfogadott metrikai funkció-tan”, amely helytől, kortól, kulturális kontextustól függetlenül megfeleltetne egy metrikai alakzatnak egy érzelmi vagy szellemi állapotot, illetve lehetséges-e olyan képlet, amely a szóhosszúságok eloszlása alapján számszerűen kiadja a szöveg „nyelvi szépségének” egy sztenderd összetevőjét?
E kételyek már a kortársakban is megfogalmazódtak. Miklós Pál kíméletlen, de találó megjegyzése jól tükrözi ezt: „az jut az ember eszébe, mintha egy kísérletező orvos nem a szérumot mutatná be, hanem a kétezer patkány hulláját, amelyeken a szérumot próbálta kikísérletezni.” (Uo. 519.) Abban pedig önmagában is rejlik némi irónia, hogy a tudományosnak szánt, s végső soron sikertelennek ítélt tevé-kenység jellemzésére a „valódi” tudomány világából vett allegóriához fordulunk, mintha a mi tudományunk csak ebben az allegorikus értelemben lenne tudomány. A tudományos igazság szempontjából persze csak a szérumnak van relevanciája, mint ahogy a patkányok feláldozása is csak a kész szérum felől nézve értelmezhető. És ha kicsit tovább forgatjuk ezt a hasonlatot, eljuthatunk addig a kellemetlen revelációig, hogy rosszabb pillanataiban az egzakt irodalomtudomány sok tekintetben inkább az alkímiára vagy az asztrológiára hasonlít: miként az égbolton vagy a lombikokban, a nyelvben is valós folyamatok mennek végbe, amelyeket egy merőben önkényes szimbolizációs rendszer közvetítésével kívánunk felhasználni saját intuícióink igazolására.
Ennek alapján az a következtetés adódna, hogy vietnámi barátainkat inkább meg kéne kímélni ettől a fázistól. De ez korántsem biztos: az egzakt irodalomtudomány kalandját, bár nagy szintézis létrehozására nyilván alkalmatlan volt, nem tekinthetjük egyértelmű kudarcnak. Először is az adott történelmi-politikai konstellációban menedéket jelentett az ideológiai kényszerekkel szemben, ez elvitathatatlan. Másodszor, bár a mérhetőség-megszámlálhatóság nem bizonyult igazán releváns tudományos ismérvnek, az ellenőrizhetőség ismérvének bevezetése jelentős vívmány, még ha nem is tudunk neki minden esetben megfelelni. Harmadszor pedig ne feledjük, hogy vannak tudományos kérdések, amelyekre épp ezekkel a módszerekkel lehet válaszolni. Nemrégiben például arról olvastam egy kiváló, statisztikai alapú tanulmányt, hogy mennyire szexisták a népmesék. Egy ilyen kérdés lebontható elemi markerekre: milyen nemű a főhős, mi a fő tulajdonsága vagy attribútuma, mi a végső célja. Ha megfelelően reprezentatív mintán alkalmazzuk e kérdéseket, az adatok alkalmasak lesznek tudományos következtetések levonására. Végül negyedikként azt az érvet állíthatjuk a kvantitatív kutatások mellé, hogy az időközben eltelt bő négy évtized (amit fentebb a technológiai fejlődés intenzív szakaszának neveztünk) remek eszközöket hozott létre a kvantitatív elemzés céljaira, amelyek egyre inkább belesimulnak az irodalomtudós hétköznapi tevékenységébe: nehezünkre is esik már elképzelni azokat az ősidőket, mikor a gyakornokot (esetleg fehér köpenyben!) átküldték egy doboz lyukkártyával a gépterembe.
Ha tehát újra szembekerülök a vietnámi kollégák kérdésével, legalább a lehetőségek egyikeként mindenképpen meg fogom említeni a kvantitatív kutatások útját. Ha érdeklődnek iránta, akkor felhívom a figyelmüket az általunk bejárt zsákutcákra, és ki tudja, e kitérők elkerülésevel és a rendelkezésre álló sokkalta hatékonyabb technológiával nem fognak-e merőben új, minket is meglepő kérdésekre akadni. De azért a tanácsok közt hozzáteszem majd: azt a gyakornokot, aki mentesült a dobozcipelés alól, mégiscsak érdemes lenne ráállítani az irónia témájára.
IRODALOM
Bezeczky Gábor, Befejezetlen történet: a Magyar strukturalizmus rövid története = Szegedy-Maszák Mihály–Veres András (szerk.), A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig, Gondolat, Budapest, 2007, 583–598. (Lásd a bibliográfiát is!)
Hankiss Elemér (szerk.), Formateremtő elvek a költői alkotásban: A verselemzés új módszerei és lehetőségei, Akadémiai, Budapest, 1971.
Markiewicz, Henryk, Az irodalomtudomány fő kérdései, Gondolat, Budapest, 1968.
Németh G. Béla, Az önmegszólító verstípusról (különös tekintettel József Attilára), Itk 1966 (70. évf.), 5-6, 546–571.
Szabolcsi Miklós, A verselemzés kérdéseihez, Akadémiai, Budapest, 1969.
Szerdahelyi István (szerk.), A strukturalizmus-vita I-II, Akadémiai, Budapest, 1977.