stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



LÁNG ZSOLT: Troppo vero

 

Fényes hátú barna bogár szalad a vécékagyló mögül a mosógép alá. A férfi felkattintja a villanyt, majd belép a fürdőbe. Hat éve nem irtja a bogarakat. Meg lehetne tőle kérdezni, miért, de aligha tudna válaszolni. A fürdőszoba egy marosvásárhelyi pen­geblokk harmadik emeletén található, a Kövesdomb nevű lakónegyedben. Kép­zeljünk el ezernyi gyufásskatulyát a konyhaasztalon, az asztalt borító viaszos­vá­szon gyűrődései miatt kissé ferdén álló oszlopokba halmozva: kicsinyítve így néz­ne ki, ennek ellenére ez a város legkeresettebb negyede. A fáma azt tartja, hogy a domb óriási földgázlelőhelyet rejt magában, és fennforog annak veszélye, hogy egyszer csak felrobban. Ennek valószínűségét növeli a közeli Vegykombinát, ugyanis egy ottani, teljességgel soha ki nem zárható robbanás detonátorként mű­ködne, magyarul gyutacsa volna egy hatalmasabbnak, amely nem csupán a lakó­ne­gyedet, hanem az egész várost romba döntené. Pontosabban: eltűntetné a föld szí­néről. Egészen pontosan: a föld színét egy körülbelül negyven kilométer át­mérőjű, csonkakúp alakú korong formájában kiparittyázná a sztratoszférába, tátongó krátert hagyva Erdély szívében.

Visszatérve a férfira, ezen a reggelen azért vonul ki még sötétben a fürdőszobába, mert igencsak izgatott. Délben találkozni fog azzal a nővel, aki a másik fő­szereplője ennek a történetnek, és aki egy kórházi vizsgálatra érkezik a városba. Este meghallgatják a Linder-vonósnégyest, aztán elmennek vacsorázni, majd együtt töltik az éjszaka kétharmadát, azért csak annyit, mert hajnali ötkor a nőnek visszaindul a vonata.

Az izgatottság miatt a férfi a szokásosnál tovább ül a vécén. Belealapoz egy régóta ott heverő könyvbe, és az egyik bekezdést többször is elolvassa:

„Egon a levegőtlen padlásszobában szeretkezett először a fiúval. Csorgott róla a víz, de annyira, hogy a fiú megkérdezte: jól vagy? Ettől a kérdéstől Egon elkese­re­dett, felült az ágy szélére. Később helyrejött, s folytatták. Aztán elmentek ebédelni. Este ismét felmentek a kölcsön kapott szobába, s bár a fiú azt mondta, hogy él­vezi, Egon zavarodottságot látott a szemében. Nem jó neked itt?, kérdezte. Sőt, túl jó, lelkesedett a fiú, de Egon hamisnak érezte a szavakat.”

Talán azért érinti meg annyira ez a néhány mondat, mert amikor megismerkedett a nővel, aznap délután ők is felmentek egy manzárdba, és a forróság miatt ró­la is csorgott a víz. Nem is tudott igazán feloldódni, zavartan, szinte ellenségesen vi­sel­kedett. Csodálkozott, amikor másnap a nő ismét telefonált… És attól kezdve, ha nem is túl gyakran, de rendszeresen találkoznak. Amikor levelet kap a nőtől, az­nap semmi másra nem tud gondolni. A próbák szüneteiben félrevonul, és a nő­ről ábrándozik.

A férfi gyakran mondogatja magában, hogy a nő szerencsét hoz neki. Két fontos dolog történt, amióta ismerik egymást. Visszatértek az álmai, és egyre többször ve­zényli a zenekart. Amióta ismeri a nőt, az igazgató egyszer sem ellenkezett, sőt, a múltkor maga ajánlotta fel, hogy a mindig teltházas újévi koncertet ő vezényelje… Határozottabbak lettek a kézjelei, kifejezőbb a mimikája. A vaddisznó klarinétost is kezelni tudja, és a kizárólag nőkből álló másodhegedű-szólam is fegyelmezettebben játszik. Nem is beszélve arról, hogy amióta találkozik a nővel, nem je­lentkeznek az azelőtt hetente rátörő migrénjei. Úgy tervezi, hogy a zenekar-alapítás két év múlva esedékes centenáriumán elvezényli a Kilencediket…

Ezen a héten vendégegyüttesek lépnek fel. Csak azért megy be, hogy elhozza a titkárságról az esti előadásra szóló jegyeket. Utána átmegy a szomszédos utcában la­kó apjához, mert már hetek óta nem látogatta meg. Az utcát reggel óta megszállták a köztisztaságiak. A munkások kezében látható zöld műanyagseprű, a polgármester érdekeltségébe tartozó Floraplast terméke. Ugyanebben a gyárban Európa-rekordnyi kórházi műanyagkacsát fröccsentenek. De a város leghíresebb terméke a piskótakő: a Maros-parttól az állatkerti kifutókig ezzel burkolják az utakat.

A férfi apja a tévét nézi, s közben teát kanalazgat. Egész életében ezt tette. Té­vé, tea, kiskanál. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a mondatok. Ha elered az eső, mindig azt mondja: „alighanem esni fog”. Ha köd van, egy réges régi vicc csat­tanójára utal, anélkül, hogy nevetne vagy legalább mosolyogna. Ha valaki pa­naszkodik, üres fintorral legyint: „rosszabb is lehetne”. Ha reggel felébred, bekap­csol­ja a rádiót, mielőtt lefekszik, vízzel telt poharat készít az éjjeliszekrényre. Egyet­len kísérletre emlékszik, amikor apja szeretett volna kilépni ebből a kishivatalnoki katatóniából. Valamilyen kiszálláson járt, elég sokáig távol maradt, s amikor visszatért, anyjával rögtön észrevették rajta, hogy leborotválta a bajuszát. Mint aki különleges ajándékot hoz, izgatottan fürkészte arcukat, miként fogadják. Hogy nézel ki?, kérdezte az anyja csendesen, mire apja arcára, mintha a levágott bajusz két szára tért volna vissza, a csalódottság keserű, letörölhetetlen árnya telepedett. Vajon vannak érzései? Fél valamitől? Esetleg ha ő kezdene beszélni, apja is feloldódna? Mesélhetne neki a nőről. Beszámolhatna arról, hogy nemsokára találkozik ve­le. Találkoznak, aztán együtt maradnak hajnalig, s akkor a nő elmegy. Elmegy, és tovább éli a maga életét. Ő meg tovább őrlődik. Miért őrlődik? Mert ha a nő ké­pes elmenni, akkor ez az egész nem számít neki. Akkor ez az egész szokványos, hét­köznapi dolog. Holott ő nem annak érzi. De ha mégsem az, aminek érzi, akkor fabatkát sem érnek az érzései. Egy nagy nulla az élete, és hasonlóképpen nulla az is, amit csinál. Hogyan vezényelhet, hogyan emelheti fel a karmesterpálcát, ha az éle­te egy nagy nulla?

A nő vonata késés nélkül közeledik a városhoz. A férfi kimegy az állomásra, s míg a vonatot várja, azon töpreng, hogyan viselkedjen majd. Kísérje el a kórházig? S ha elkíséri, menjen be vele, vagy várja meg a bejárat előtt? És ha bemegy, mit mondjon az orvosnak? Mondja, hogy közeli hozzátartozója? De vajon nem sérti-e meg ezzel a nőt? Vagy azzal sértené meg, ha nem mondaná?

Úgy dönt, a kórház bejárata előtt várakozik majd. És valóban, így is tesz. Innen vi­szont vegye át a nő az elbeszélő szerepét.

A nő minden éjszaka álmodik, csapongón, vagy ahogy ő mondja: folyondárosan. Ám elutazása napján nem a végeérhetetlen álmok miatt kési le kis híján a vo­natot. A férje nem akarja kiengedni az ágyból. Marasztalja mindenféle kívánsággal, amit a nő, mivel lelke mélyén bűntudatot érez, nem akar visszautasítani. Egyéb­ként is, szereti a férjét. Jól élnek együtt. Abban az erdélyi kisvárosban, ahonnan vo­natra száll, a férj az egyik legfontosabb munkabeosztásban dolgozik, sokat ke­res, így mindenük megvan. Külön kocsi a férjnek, külön kocsi neki. Nyaranta a férj le­ül a térkép elé, és kiválasztja, hova utazzanak. Elmennek két hétre a Távol-Ke­letre vagy Dél-Amerikába, a helyi ételeket eszik, a helyi italokat isszák. Még ópiumpipára is rágyújtanak. A két hét csupa-csupa tűzijáték. A férfit hol szédülten sze­reti, hol inkább csak csodálja. Semmiképpen nem tudná érte a férjét elhagyni. Nem is akarja, punktum.

Ezt már a hangverseny utáni vacsorán mondja a férfinak. De addig még sok van hátra. Elsősorban a vizsgálat. Nem tulajdonít nagy jelentőséget neki, valamiben meg kell halni, mondja az orvosnak.

– Meg akar halni? – néz rá az orvos.

– Dehogy akarok. De nyugodtan mondhatja, ha talál valamit.

– Egyelőre minden rendben – bólint az orvos, és a monitor felé fordul. Aztán egy pontban hosszan rányomja a szkennelőt a nő hasára, közben mindenféle gom­bokat tekerget a képernyő alatt.

– Talált valamit? – kérdezi a nő.

– Igen – feleli az orvos –, találtam, de nem hiszem, hogy ne tudna róla.

– Miről?

– Hogy terhes.

– Magasságos Isten.

– Tán csak nem tőle?

– Nincs kedvem viccelődni.

– Váratlanul érte?

– Maximálisan.

– Pedig felvilágosult nőnek látszik…

– Vicces kedvében van ma a doktor úr... Szociológiai felmérések szerint az erdélyi nők jelentős része a terhesség-megelőzés kezdetleges formáit használja. Fogamzásgátló tablettát csupán tíz százalékuk szed. Dr. Kiss Emese pszichológus professzor szerint, az erdélyi nők jelentős ré­­sze érzelmi homoksivatagban él. Férjük nagyjából úgy viszonyul hozzájuk, mint az autójához. De csak nagyjából. Megfigyelték például, hogy amikor az autó „jól tel­jesít”, a férfiak hatvan százaléka nem sajnál egy kis áldozatot, és a legjobb benzinkút extra minőségű benzinével tankolja fel, de mindenképpen csorgat bele né­hány literrel. Feleségüknek legfeljebb háromhavonként vesznek valami kis ajándékot, azt is csak a házasság első évében. Dr. Kiss szerint a pszichológia kilencven szá­­zalékban szociológia, és a lelki betegségek tetemes részét kizárólag forradal­mak­kal lehetne meggyógyítani.

A nő nem szereti magát elemezni. Ha baja van, nyugtatókon él. Ha nagyobb a baj, ráiszik a nyugtatókra. Nem boncolgatja az életét.

– Nem a sötétséget nézem az arcokon, az nem érdekel.

– Miben testesül meg a te szerelmed?

– Bennem vagy, olyankor is, amikor kilométerek választanak el tőled. Minden áldott percben bennem vagy.

– Képtelenek vagyunk egymást átkarolva végigaludni egy éjszakát.

– És mire következtetsz ebből?

– Nem illünk össze.

– Ha nem gondolkoznál annyit, már rég rájöttél volna, mennyire egymáséi vagyunk.

– Nem gondolkoznék ezen, ha egymáséi volnánk.

– Nem akarok változtatni az életemen. Most különösen nem.

– Jó, de akkor ne mondd, hogy fontos vagyok neked.

– Nem mondom.

A nő ott ül a férfival szemben, lila garbóban, lila blézerében. Lila sálja a szék karfájára terítve. Szereti az árnyalatokat.

– Nem mondom – ismétli meg, és elfutja szemét a könny.

A férfi jobbra-balra pakolgatja a kávéscsészéjét a fehér abrosszal leterített asztalon. Nem veszi észre a nő könnyeit. Meg lehetne kérdezni tőle, mi jár most a fejében, de nem tudna válaszolni. Válasz helyett kibuggyanna belőle rajnyi kérdés. Mi­ért érdekli őt, hogy a nő mással él? Miért szenved attól, hogy az ő tenyerébe pon­to­san beleillő mellét más is a tenyerébe illeszti? Miért önti el a keserűség, ha elképzeli, ahogy a nő ajka másvalaki fülkagylójához ér? Miért kerülgeti az őrület, ha ma­ga előtt látja, ahogy combjával átfon egy másik derekat?

A földig érő üvegablakokon túl, kint, a piskótaköves járdán kevesen járnak már. A vendéglő is kezd kiürülni. Az orvos, aki megvizsgálta a nőt, és aki szintén itt vacsorázott, egyedül siet át az asztalok között a kijárat felé. Amikor észreveszi a nőt, biccent felé, és elmosolyodik. Aztán a szék karfájára dobott selyemsálra esik a pil­lantása, és elkomorul. Maga sem érti, miért. Tény, hogy nemrég olvasott egy Herta Müller-könyvet a lágerekről, és megrázta a történet. Ő is német származású. Apai részről. Anyai ágon meg zsidó. Tehát kettős a lágerélménye. Otthon soha nem beszéltek a múltról, neki kellett innen-onnan megtudnia, mi történt. Nagyapja csak annyit mondott, Szibériában volt évekig, de hogy pontosan hol, s mit csinált… Nagyanyja karján egyszer felfedezte a beleégetett számot. Nagyanyja azt felelte, hogy a táborban írták rá. Olyan derűsen közölte, mintha csak kivételezettek juthattak volna hozzá… Az orvos sötétszürke vászonöltönyt visel, amihez sehogyan sem illik a műanyag-simléderes baseball sapka. Amióta különváltan él a feleségétől, kínosan nem találja el a megfelelő viseletet. Nem mintha a felesége nagyon értene a ruhákhoz. Őt tartják az egyetem legrosszabbul öltözködő tanárának. Merthogy az egyetemen tanít pszichológiát, miközben magánrendelője van egy klinikán. Igen, a már idézett Kiss Emese professzor az orvos felesége. Ő is olvasta a Herta Müller-könyvet. Épp e könyv érlelte meg benne az elhatározást, hogy felbontsa a házasságát. Ezzel egyidőben német nyelvtanfolyamra is beiratkozott a Calepinus Nyelviskolába. Herta Müller, e törékeny, kicsi nő szembeszállt a diktatúrával. Más fegyvere nem volt, csak a szó. Nem, a szó nem fegyver. A szó: vi­lágító szövétnek.

A nő most odahajol a férfihoz, belecsókol a nyakába. A férfi megérzi a nő hajának illatát, s az illat felidézi legutóbbi találkozásukat. Felidézi a találkozást követő na­pokat, amikor már-már a molekuláris kémia módszereivel elemzett minden apró nyo­mot. Az elválás pillanatát úgy őrizgette, ahogy a kedvesünkről átugrott bolhát kényeztetjük... A legszívesebben azonnal a karjaiba kapná a nőt. De még ott van a levél…

A levél úgy kerül hozzá, hogy a nő elhozta neki a megígért Pavić-regényt. Ebben talál rá a kockás füzetlapra írt levélfélére. A nő írta tizennyolc évesen. A fér­fi engedélyt kér, hogy elolvashassa, s a nő bólint.

Mintha hosszú-hosszú csőbe nézne, a cső túlfelén megpillantja, milyen volt tizen­nyolc évesen a nő. Egy gyereklányt lát, szemében derű és figyelem. Szeretné ez a lány, ha mindenki boldog volna körülötte. Mindenkinek adni akar, odaadni min­denkinek, amire vágyik. Az anyjának nem árulja el, hogy az apja megcsalja. Az ap­ját megvigasztalja, amiért kikosarazza a szomszédnő, akibe szerelmes. Annak elle­nére, hogy minden órán megalázza, tanárnőjének pluszdolgozatot ír József Attiláról. Még valami Feri nevű fiúnak is azt mondja, hogy szereti, holott egyáltalán nem szerelmes belé, de tudja, Feri szenvedne, ha visszautasítaná. Ez a lány vizet fa­kasztana minden szomjazónak. S ha nem találna vizet, vérét kölcsönözné a forrásnak. A férfi maga előtt látja, ahogy ceruzáját a papír fölött tartja, mint vízkereső fűzágat. Kanyargatja a betűket. Az „l” kicsit olyan, mint egy „b”, a „z” lehúzott szárával az „y”-hoz hasonlít. Megbabonázza a lány hurkokat egymásba öltő keze. Mintha túl sivár volna neki a tanult rajzolat… ám mégsem kacskaringózza túl, ke­csesen fordul, a természetes ívet követve, könnyed lendület viszi… Ahogy si­mo­gatás érinti az arcot…

Simogatásból jut bőven azon az éjszakán, és nem csupán az arcra. Mintha egész testük arccá változna, úgy fordulnak egymás felé. Három óra múlik el, de ők azt hiszik, csupán öt perce léptek a szobába. Amikor a nő betelhetetlenül felkiált, ne, ne hagyj itt! (holott nem a férfinak kell indulnia, hanem neki), akkor egy csa­pás­ra mindketten ráébrednek, hogy e mérhetetlen és beteljesíthetetlen vágyakozással ahhoz a tizennyolc éves lányhoz akarnak visszajutni. De mielőtt bárhová el­jutnának, megint lejár az idejük.

Kiérnek az állomásra, megveszik a nő jegyét. Jut pár perc egy kávéra a restiben. Szokatlanul elegáns hely, szecessziós lámpaburák, zöld terítővel leterített asz­ta­lok, kényelmes karosszékek. A férfi rágyújt, a nő feláll, kimegy a mosdóba. A fér­fi sejti, üzenetet küld a férjének, ne nyugtalankodjék, megvan a jegye, érkezik, menjen ki elé az állomásra. Úgy szorongatja a cigarettáját, hogy szétmállik ujjai kö­zött. Fél a rá váró magánytól. Visszaér a nő, és megint a nyakába hajol. Lehelete olyan forró, hogy szinte leolvasztja a férfi fülét. A férfi elképzeli magát fül nélkül, és elmosolyodik.

– Máris annyira hiányzol, hogy belehalok – súgja a nő. Halkan mondja, a férfi nem hallja. A nő megismétli, még halkabban. Nem akarja hangosabban. „Nem, so­ha nem fogom azt mondani neki, hogy szeretem. Neki sem árulom el. Senki nem fér­het hozzá. Senki nem érintheti. Sem hang, sem pillantás. Nem akarom, hogy tönk­retegyék…” Ekkor érkezik a férfi telefonjára a férjnek küldött iménti üzenet. A fér­fi meglepődik, kicsoda ír neki ilyenkor. Előkotorja telefonját, s meglátva a feladót, me-gint elmosolyodik. Aztán a megszólításból rájön, a nő rossz gombot nyomott meg…

Ugyanazok a szavak a hiányról… ugyanazok a szavak a vágyakozásról… ugyanazok a szavak a szenvedélyről… És e szavak berántják a férfit a hitvesi ágy­ba… Be kell néznie oda, ahonnan iszonyodva elfordítaná a tekintetét. Meg lehetne tőle kérdezni, miért iszonyodik ennyire, de nem felelne. Nincs válasza, csak valami jeges űr a szívében, a gyomrában, a gerincében, azt sem tudja, hol. Nincs szí­ve, csak egy lyuk a helyén.

Felpattan, elindul a mosdó felé. Arcáról csak akkor szakad le a mosoly, amikor ki­ér a folyosóra, de ezt a nő már nem látja. Elsiet a mosdó előtt, átvág a peronon, meg­kerüli az épületet, az oldalsó kapun kilép az utcára.

A taxissal nem beszélget, bár ismeri jól. Vele szokta átvitetni magát a közeli kis­vá­rosba, ahol havonta koncerteznek. Neki nincs kedve a zenekarral buszozni. A kla­ri­nétos ilyenkor egyfolytában sört iszik, és magyarnótákat fúj.

Mire kiér a reptérre, pirkadni kezd. Kifizeti a taxist, elindul a nemzetközi terminál felé. Nem állítja meg senki, holott nincs jegye, nincs utaskártyája. Elvonul a fu­tószalag mellett, átlép az ellenőrző kapun. A kézidetektoros őr rápillant, s mintha megértene valamit a tekintetéből, nem kérdez semmit.

Hosszú folyosón lépeget, tükörképét bámulja az oldalfal sötét üvegében. Az üveg hullámos, s ettől démoni jelenséggé változik az alakja, de lehet ablakon le­csor­gó esővíznek is látni. Ahogy belép a belső váróterembe, máris indulhatnak. Liba­­sorban vonulnak a géphez. A sor elején a város legnépszerűbb színésze megy, s amikor felér a lépcső tetejére, slampos mozdulattal megfordul, integet a váróterem üvegablakai felé. Bentről visszaintenek neki néhányan.

Este, vacsora közben, a végeérhetetlen vitában, hogy minek is nevezzék azt, ami köztük van, végső érvnek szánva, a nő azt mondta: troppo vero! Mintha vala­mi­lyen zenei utasítás volna, bár a férfi soha nem találkozott ilyennel. De eszébe ju­tott, hogy egyszer Rómában, a Doria Pamphiliiben összefutott az egyik ismerősével. Épp Ince pápa portréja előtt történt. Üdvözölték egymást a távolba szakadt föl­diek egyszerre valódi és túljátszott örömével. Az ismerőse továbbindult volna, őt viszont lenyűgözte a kép. Egyrészt azért, mert a portrén látható férfi apjához ha­sonlított, bajusztalan apjához, ahogy ott állt a kapuban, hazaérve első és utolsó ki­szállásáról... Másrészt megdöbbentette a vágyakozás mértéke, ami szinte szétdúlta a pápa arcát. Miféle vágyakozás?, tette fel magának a kérdést. A festő tulajdonképpen azt a pillanatot ragadta meg, amikor a vágyból lemondás lesz. Mi játszódott le a pápa lelkében? Mit pillantott meg? Mivel szembesült? Miért adta fel? A válaszon töprengett, s ekkor a türelmetlenkedő ismerős, aki a város egyik legpatinásabb gim­náziumában olasz nyelvtanár, és nagyon otthonosan jön-megy Rómában, arra gondolva, hogy hamarabb végigjárják a látnivalókat, ha idegenvezetőként kézbe veszi a férfi terelgetését, mesélni kezdte, hogy amikor a pápa megpillantotta a festményt, maga is némán lecövekelt előtte, majd percek múlva, anélkül, hogy eldönthető lett volna, a mellette várakozó festőhöz, Velázquezhez, vagy a vásznon ábrázolt önmagához szól, megállapította, hogy troppo vero, vagyis túlontúl igaz.

Teketóriázás nélkül elfoglalja a legelső ülést. Ott általában az örökké laptopozó tőzsdeügynökök szoktak tanyázni. Besüpped a sötétszürke bársonnyal bevont szék­be, kissé oldalra fordulva betámasztja fejét a szárnyas fejtámlába. Egy darabig azt figyeli, ahogy a kicsinyülő épületekről, tárgyakról, közlekedési eszközökről le­válik anyagi mivoltuk, és elvont ábrává változnak. Mintha kiszállna belőlük az élet. Aztán valahol Kolozsvárnál lehunyja szemét. Amikor kinyitja, a gép már a Horto­bágy fölött repül. Barnafoltos, zöld legelők váltakoznak szürke földekkel, a párhuzamos erdősávok közé melírozott hajtincsként simulnak a nádasok. A későnyári napsütés meg-megcsillan a nád közt lapuló víz felszínén… Mintha jelzések villannának… Mintha terepszínű ruhába öltözött titkosügynökök üzennének neki. Meg lehetne kérdezni, hogy mit, de senki nem válaszolna.


+ betűméret | - betűméret