stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 

Gyermekkor. Ifjúság. Munka. Szegénység.

 

Üdvözlégy Élet! Üdvözlégy Gyönyörű Élet! Üdvözlégy Gyönyörű
Halál! Üdvözlégy halott Anyám! Üdvözlégy halott Apám!
Üdvözlégy nektek halott Testvéreim! Üdvözlégy Halott
Barátaim! Üdvözlégy földbe-fordult, hanyattfekvő
Második Falu: gyermekkorom és ifjúságom! Üdvözlégy Régi
Szegénység, nádfödeles vályogház a Tópart utcában, Bián,
a többkilométeres higany-varangy alakú tó fölött, a vastag
náderdőkkel és ezüstreszketés lángokkal lobogó óriás
nyárfákkal körülkerített amalgám-palacsinta, higany-gyász
amőba, mozgékony-moccanatlan, nekem gigászi tó
dombpartján, amelyben karcsú fekete óriás-szúnyogként
ácsorogtak a szent gázlómadarak, s a vízből ezüstnyál
pikkelyszívként lobbantak föl, drótszita lángrost nyelvként
a halak, és sárgazöld hínártutajon basedowos kocsonya-gomba
szemű békák millióinak brekegése volt a megvalósult csönd,
s a zöld gaz-szakállas töltésparton jött-ment a halász
kétcsövű vadászpuskával a vállán. Mi nagyon szegények voltunk.
Szegény szegények. A legszegényebbeknél is szegényebbek. De nekem
nem fájt a szegénység, irigy sose voltam a gazdagokra, hiszen már
gyermekszívemben elolthatatlan mennyországi fénymáglyaként
égett és világított az akkor még vastagláz ködként erjedő nehéz
küldetés-tudat. Udvarunkon kerekeskút volt, a zöld kerék-
küllőre hurkolt hosszú láncon fekete-fehérfoltos baszadék falusi
kutya, hatalmas fehér szederfa, alatta az esőtől erjedt fehér
golyócskákból összeszorzott kisfiú-pénisz alakú szedrek, azt ették
a kacsák, narancssárga domború szaru-csipesz csőrrel, kék
szemük szikrázott, mint a sercegő gyufaláng, a szemek alatt
sárga negatív-csónak orrlikakból, mint a rőzsefüst lövődött ki
a részeg szédület, mert részeg volt minden aranycsipkelevélen
totyogó fehér állat, sovány fehér madár, seggre-estek, hanyatt-
estek, fejre-estek a mámor-tántorgásban, s a diófa mögötti
kis pincetetőn egymásra tolongva óriás ezüsteres elefántfülekként
gyülekeztek a szőrös vastag végzetes lapulevelek. És kutyaugatás,
kakaskukorékolás, ha jött reggel a kanász és tülkölt szegény-szarú
Lehel-kürtjével: disznóvisítás, tehénbőgés, kecskemekegés, borjúsírás!
Nekem csak a szegénység jutott. Meg gyerekként a munka, a napszám,
mezítláb, fekete klottgatyában. Meg a gyári munka Budapesten a gyapjúgyárban,
a pamutfonodában, a három-műszakos-szolgaság, meg a száraz-borsószár-
hengerítés, meg a fatörzsütögetés az erdőben az úri vadászaton, meg a
kerítés-készítés a fiatal földbirtokoséknál Hosszúréten, gépfűrészelés,
ács-szöggel lécszögelés, hogy a szarvasok ne tudjanak beugrani az új diósba.
Háború volt. Az ifjú férjet behívták katonának. Aztán úgy hozták haza ruhásko­sár­ban,
lábak, karok nélkül a frontról. Így volt. Így. Most már más. Itt ülök íróasztalomnál
harmincezer könyv között, költővé emelt az ihlet, a vágy, a működés-szerelem.
Sorsomat kiváltotta a szegénység-tisztaságból a megvalósult mámor.
Pedig fát kellett fűrészelnem hatévesen az erdőben halhasú
nagyfűrésszel, napszámban, s az alul háromszög-fogsoros
hosszú, pisztráng-alakú fémlap testvégi fanyeléig alig értem,
s hulltak arcomra, hajamba, szemembe a sárga fűrészpor-üstökös-gejzírek.
Nekem oly természetes volt a szegénység, mint a Természet,
aminek örök lángjaiban fürödtem, magam is lángolva,
mint fölöttem a részeg űr földig lezuhogó fehér
hányadéka: a Tejút, láng-robbanással virágozva, mint
a boldog kitárulkozásban, az asszonytestben a kamasz-szeretkezés,
oly természetes volt a szegénység, mint a vadrózsa, a lila
golyótányér-gyümölcsű bodzabokor, a lepke, a fecske, a
harmonikázó redőpálca rózsaszín földigiliszta, a házas csiga,
a szomszéd lova, tehene, meg a mi disznónk a szar-rács
disznóólban, a sündisznó, az egér, a szúnyog-Pisai-ferdetorony
a nyáralkonyati síró levegőben, apám bordátlan hús-ladik
félháta, amibe bújva feküdtem, mint egy izzadt forró piros sírban,
az üveghólyag-sapkás égő petróleumlámpa, amely olyan volt, mint
egy sárga vizelettel telt húgyhólyag, meg az egy-hagymából főzött
tea a pirospettyes bögrében, a katicabogár-bögrében, s a füstölgő
hagymateában a gyors anyakezekkel belevert nyerstojás. Én
nem szégyenkeztem, nem panaszkodtam, nem árulkodtam, nem
verekedtem, nem gyűlölködtem, nem irigykedtem, a boldogtalan
gyermeki szorongás vers-vágya volt az én belső repülésem,
nekem vers-áhítatból nőttek szívemben fehér angyal-szárnyaim,
a fehér sas-szárnyakhoz hasonló belső csattogások, suhogások
és lobogások, ők emeltek körözve szívemben a sárga teleholdig.
Más volt az én dacom, lázadásom, remény-küzdelmem, mint
a többi szegényeké, akik közt éltem, virágba-borult rettenettel,
mint tavaszi lila mennydörgés-viharban a virágzó szilvafák, almafák,
gyümölcs-hitek, mint harangszó a tűzvészben, jégesőben a szirom-
vacogások, levélsuhogás rettentő gyümölcsfa-imák. A szegénységből
rám csak a munka maradt, a téli, a tavaszi, a nyári, az őszi, mikor arany
kürtjét fújja a szüret-csősz, mint Giotto festményén az Isten-árnya
szőlőpásztor és haldoklik Botticelli Virág-Asszonya. A szegénységből
rám csak a munka maradt, a napszámos szőlőkapálás, krumplikapálás,
kukoricakapálás, aratáskor a kéve-kötözés, meg a kőműves-napszám
a malter-készítés szakács-tudása, hogy legyen benne arányosan
a homok, a víz, a cement, meg is kellett kóstolni: jobb ujjhegyemmel
kikanalazva egy diónyi keveréket, az oltottmész főzelék-habarékot,
meg a kőfaragás, meg a piros tégladobálás az épülő házfal melletti
deszka-állványra a másik napszámos-fiúnak és kamasz kézujjaimról
az ujjbögyök tetejéről lecsiszolódott a köröm mögötti bőrléc-rovátka gyűszű-
kalap, lekoptatta a holdsovány rece-gyűrű bőrfonat-sapkát és ujjhegyeim
a véresek és magzatvíz-könnyesek, oly simák lettek, mint rózsaszín
üveglegyező nyitott tollai, mint anyjából kiszakított vérlucskos újszülött
nyaka, háta, feneke, kisfiú-pöcse. Piros-láng ujjhegyeim oly simák,
oly tiszták voltak, mint a csiszolt rubintkő-pálcák, mint egy most
született kislány-csecsemő szűzhártyája! Ó, ti kamasz-napszámos vörös
rózsaszirom-ujjvégei! Ó, ti szűzhártya-sima ujjvégek, mint először menstruáló
kislány szűzhártyája. Ó, ti szűzhártya vékony piros üvegkönny-ujjhegyek!
Négy éves voltam, amikor anyám második öcsémet szülte,
ott ácsorogtam a szobában, nagyanyám is ott volt fekete sváb ruhában,
apám nagy cinfazékban forró vizet hozott, anyám emlőkig felhúzott
térdekkel sikított és véres volt a lepedő, a hátragyűrt dunyha, s az újszülött a bába kezében.
És a gobelin Szűz Mária nézett a falról, hét tőrrel vastag szent szívében.
És szép volt minden, ami szép volt. A gyermekkor, ifjúság,
munka, szegénység! A falu, a szőlőhegy, a lemezes, óriás-
kőgomba Nyakaskő melletti sziklafal, s a kőgombakalap
alatti gyűrűperemen, a kőnyakra tapasztott forró tenyerekkel,
mezítláb másztunk körbe-körbe, a kőbánya folytatása
ősmélység magasban, s lent a dombok, akár a gnu-nyakak, púpjai,
zöld cipők, vastag fű-hajú óriás kenyerek, az élethalmaz vaskos,
tisztaság, meg a mocsaras földcső-vödrű kiszáradt gémeskút
fekete T-betűje, akár a gond Arany János tündértudat-szívében.
Szép volt a falu és szép volt a harangszó: reggel, délben, délután,
este és szép volt a lélekharang, a kis bronzliliom csillagfény-
csengése, ha új halott született: pokolra, mennyországra, Istenköd
Túlvilágra az angyaltömeg-gyászsűrűségben. És szép volt a
vasútállomás, a peron, a sínek, a váltók óriás vastag vaspénz-feje,
a gőzmozdony, a villanymozdony, a harmadosztályú fapados
személykocsi, olvasni abban a sárga farács-pad hónaljban a
koszos vagonablak előtt, ki-kinézve az elsuhogó zöld, vagy havas
tájra, az elfutó világra, és szép volt a Johann Sebastian Bach-lángfényű
rezesbanda, a körmenet, a prosecció, az aranyruhás-bíborköpenyes
pap, mint egy óriás aranyozott kőrisbogár a négy-nyelű ünnepi
szentségsátor alatt, fölszentelt kezében az arany-napcsillag szent
oltáriszentség-napraforgó sugárkehely-aranytoll-koszorúvirággal.
Itt éltem. Itt születtem és eltemetni nem itt fognak, ha meghalok.
Itt éltem, ebben a zárt világban, a fővárostól alig húsz kilométerre,
ahol az óriáshársfa-kerítésű országúton térdig ért a bolhás,
lószaros, tehénszaros fekete por, a büdös sűrű föld-mák és nagy,
nyálrózsa-hab ajkú, tülök-szárazvillám szarvú fekete bivalyok
húzták lassú vonaglással a világhosszúság-szekereket, s a
virágzó hársfákról a zöld ősanyaölben ülve szedtem a hársfavirágot
selyemtelen szúrós búzás-zsákba: teának. És szép volt a halott, mert
minden halottat meg kellett néznem, pedig kicsi voltam, apró
fekete gyerek s homlokomig ért a fekete csipkefátyol szemfedő,
János bácsié, a szemfedő-lepel csipkesejt-lukán kinőtt János
bácsi nagy fekete bajsza, mint egy szőr szigony, mint egy
szőr-vasvilla egyik szélső fényes szúró-ága, a hosszú fényes
ferde vas-szög könnytelen szemgolyó-pupillám böködte, és szép
volt a temetés, az aranyozott rózsájú üvegdoboz halottas-
hintó, előtte a fingó, prüszkölő, nyerítő, csótáros fekete
lovakkal, akik úgy tocsogtak a sárban, a hintó-kerekekig
földagadó sűrű vaslatyakban, mintha korbáccsal vernének
meztelen boszorkányhátat, lucskos ördög feneket a tébolyult
megbüntetők, és szép volt a temető összes meszelt Krisztusával,
a megfeszített, vérrög-szívű kövekkel. És szép volt apám
a nagyszobában az asztalra fektetett koporsóban, arcán szenteltvizes
pohárba merített kis babérággal, amely olyan volt, mint egy nagy
zöld, éretlen szőlőfürt, és Papa arcán a rálocsolástól fehér könny-
függöny, vízcsöpp-álarc a sárga arcon. És sírt apám a koporsóban.
És mennyi vér volt, mennyi vér, mint a Shakespeare drámában, a
Macbethben! Mezítlábam nagyujját, térdemet véresre ütöttem
futás közben az utcakőben, s térdem drótszita-sejtkancsó lett a rács-vértől.
Haematomás a hajnali ég. Mint amilyen gyermekkoromban
a térdem, a lábszáram a futásban-elzuhanás után, az első
borotvakéssel borotválkozás után kamaszarcom, s a lavórvízben
fekete-pihetüskés habhegyek, akár a nyári bárányfelhők. És
haematomás volt akkor is, kis kölyökkorom hajnalán, mikor vadhajtó
voltam apró társaimmal az erdőben a vadászaton. Futottunk nagy
botokkal a mohacsíkos, zöldsávos, óriás taplógomba-ajkú fák
törzseit ütögettük, a zöld-kotlós bokrokat vertük, s száraz kopogásunktól
végtelen kereplő lett az erdő, mint kezemben a fa-fogaskerekű,
fanyelvű-fapropelleres magam-csinálta kereplő Nagypénteken,
amikor Rómába mentek a harangok, s a feketezöldet zörgetve, a sárga
őszt csörgetve futott a szarvas, a róka, a nyúl, az őz, habos orrlik-trombitával
ringva rohant a vaddisznó, s utána zebracsíkos visító malacai. Kopogtunk,
mint a koporsófödél-leszögezés koporsós-kalapácsa. Rohant ugrálva a
nyúl, a rézangyal fácánkakas, a feketeláz muflon, mi meg kalapáltuk
az árva fákat, s mögöttünk nagy kétcsövű puskákkal az úri vadászok!
Így éltünk mi szegényen a szorgalmas szegénységben, mert kellett a nyolcfillér,
a húszfillér, az egypengő Mamának, hogy a sváb boltban vehessünk lila-
törzsborítású kristálybombaként a pulton hegycsúcsosodó süvegcukor-jégrögöt.
Ez is szép volt. Mert nekem minden szép volt, ami velem és körülöttem,
mert nekem oly természetes és boldog volt a szegénység, mint a világító
Természet, nappal és éjszaka, reggel és délután s este a szemgolyómon
át szívemig zúduló fénykása-híd, mindenség-csillagszövedék, a világűr-fénypalló
Tejút. Az örök Viadukt! De legszebb mégis a gyár volt, a Pamutfonó, a világító
fénykocka-doboz mélytengeri halként fényszakállasan és lángfürtösen izzó
hatalmas varázsdoboz, Szentséges Kenyérkereset, ahová dolgozni jártam,
három műszakban, mákos zacskóba csomagolt szilvalekváros kenyérrel.
Vigonyos voltam, három óriás kártológép munka-gazdája, s a bordás barna
bőrdoboz olyan volt, mint csépléskor a cséplőgép: zuhogva, zengve, zokogva.
Mögöttem hosszú cérnaorsó-sorok sziszegtek, mintha óriás fehér legyek
gombostűkre szúrva vonaglanak és pörögnek élve haldokolva. Fönt az orsófémrúd
fehér fonalspulnik cső-hasába szúrva, lent a pörgő fehér cérnaköteg-cukor-
répák, mint kövér fehér halak surrogva és sípolva, s a két orsó közötti
űr fonalszállal összeragasztva, ez volt a gépi pókháló, s ha elszakadt egy-egy
fehér fonalszál, nyálas ujjhegyeikkel egymásba sodorták őket a lányok, asszonyok!
S hegedűhúrként feszült a zsivajos szép működés. Az Isten és az Ember egy-
vonallá összekötve. Apám is itt dolgozott: a gyapjúraktárban, vért köpve tüdőbetegen.
Egyszer, mikor fölmentem hozzá éjjel az emeleti vattaraktárba, azt mondta: „Képzeld,
mikor anyagért mentem, ott feküdt meztelenül Jancsi meg Rózsi, aludtak és Rózsi
Jancsi lucskos dorongját szorongatta álmában.” Ez is volt. De a legszebb, ha éjjel
villanyszünet volt és sötét lett a gyár, mint egy földbe ásott koporsóban a halál,
a nyüzsgéstelen csönd. Millió és millió tücsök kezdett zenélni, ciripelni, olyan
lett a fény-néma sötétség, mint egy milliárd ciripelés-szálból összeépített óriás
hang-doboz, mérhetetlen zene-láda, zenefüst épület-kazal, mint egy feketegyász
kristály-dóm, amelynek Istent-őrző fekete megváltás-hónaljaiból fekete
Szűz Mária-öbleiből Bach és Mozart és Haydn és Bartók Béla szent zenéje
ömlik, a templomi, éji szénbánya-járatokból, mint apám szájából a forró
tüdővér. Aztán újra fény, aztán újra gépsikítás, orsópörgés győzedelmes vad
rikácsolása, mintha csirkék és más szárnyasok közé zuhanva lecsap a héja.
Munka-doboz lett a Tündérdobozból. Újra lüktetni kezdett a fény-őrült gyár-szív,
mintha dobogni kezd újra a tetszhalott szíve! Ó, szép, szegény boldog Élet!


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret