stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SZIRÁK PÉTER: Hívni a csodát

AZ IDEGEN TEKINTETE A SAN GENNARO VÉRÉBEN

„Csak annyit értettek, hogy senki sincs
már többé igazán otthon ebben a világban.”
(San Gennaro vére)

Ha elmegyek erről a földrészről, Európa
nagyon hiányzik majd. De Európa már itt
Európában is hiányzott.”
(Napló 1945–1957)

 

„Egy ember megérkezik Nápolyba és elhatározza, hogy megváltja a világot…” – a Naplók tanúsága szerint1 a San Gennaro vérének címe és alapötlete már Márai Sándor Nápolyba érkezésének idején, 1948 őszén megszületett. Kezdettől összekapcsolódott az elhagyott haza gyászával, előbb Magyarország, utóbb Itália, vagyis Európa búcsúztatásával. Márai évekig hordozta a mű megírásának gondját, Naplóiban többször is fölbukkan a regényterv módosított változata. Előbb a Béke Ithakában munkálatai, majd a Szabad Európa Rádiónál vállalt tárcaírás térítik el.2 Márai végül Amerikában írja meg Európát gyászoló regényét, de ott is két ütemben. Ismeretes, hogy a San Gennaro vérének előbb a német fordítása jelent meg, Baden-Badenben 1957-ben, Das Wunder des San Gennaro címmel, Podmaniczky Tibor és Podmaniczky Márta fordításában. Ez a kiadás nem tartalmazza az 1965-ben Londonban közzétett magyar változatnak a második világháború utáni Nápolyt megjelenítő részeit, vagyis csak az idegen öngyilkosságát követő beszámolók, kihallgatások és vallomások bemutatására korlátozódik.3 Ezt az alapvetően szereplői monológokat és ritkábban replikákat színre vivő, példázatossá váló „nyomozás-történetet” egészítette ki Márai – valamikor az 50-es évek végén, vagy akár a 60-as évek elején – azzal a nápolyi-posillipói „látképpel”, amely legalábbis részben a tíz évvel korábban írt Naplók elszórt rövid bejegyzéseiből, pillanatképeiből, portréiból épült fel.4

Innen fakad, hogy az inkább útleírásra emlékeztető első fejezetek5 mozaikos szerkezetűek, míg az ún. második rész „beszédregény” jelleggel bír. A kettőt Márai a szöveg motivikus-szimbolikus karakterének erősítésével igyekezett összekapcsolni, mégpedig a csodavárás misztikumának és a megváltás misztériumának játékba hozásával. A nápolyi élet szemlélésében és a főhős kiúttalan sorsában egyaránt szerepet játszik az idegenség tapasztalata: az idegen megértésére és így az önmegértésre tett kísérlet. Az útirajzok kliséit megelevenítő első rész és a nyomozást kultúrkritikai példázattá alakító második rész vizsgálatakor arra keresem a választ, hogy milyen észlelési sémák, diskurzív mintázatok és hangnemi összetevők alakítják a regény egyszerre egységes és mégis széthúzó példaértékét.

A regény első felében a táj és az ember elbeszélői ábrázolása (a diegészisz), a második felében pedig inkább beszédaktusok: a kihallgatás, a vallomás és a gyónás színrevitele (a mimészisz) játszik meghatározó szerepet. A nápolyi látkép megteremtésekor Márai azoknak a nagy európai utazóknak a nyomdokain jár, akik számára az utazás és az olvasás/írás majdhogynem analóg tevékenységnek számít: aki ugyanis utazik, mindig korábbi utazók nyomait olvassa és hasonítja át.6 Már csak azért is, mert az európai útirajzírók a középkor óta guidákból, népszerű útikönyvekből tájékozódtak, s gyakran használták föl a megörökölt útleírások narratíváit, paneljeit, toposzait. A Nápolyba nem először érkező Márai a Napló tanúsága szerint – miközben saját korábbi emlékeihez is méri a látványt – Stendhal és Goethe itáliai útirajzait olvassa, s a francia szerzőnek a társasági életre összpontosító „csevegése” helyett inkább Goethe sokirányú, fürkész szemlélődése mellett teszi le a voksát.7

A San Gennaro vérének művészi hatása elválaszthatatlan az elbeszélés megszervezésének mikéntjétől. Az első rész életképek, párbeszédes jelenetek és tájleírások mozaikjaiból épül fel: a kommunista pacalárus, a szemetesfiú, a tojás- és narancsárus, a halas portréja, az öreg báró és a tengernagy beszélgetése a Posillipo népét kaleidoszkópszerűen mutatja be. Felvonultatásuk a nápolyiság szinekdochikus ábrázolását úgy szolgálja, hogy közben az elbeszélés motivikus szintjének, a csodavárás és megváltás diskurzusának kibontakozását is lehetővé teszi. Az első két nagyobb fejezetben a harmadik személyű elbeszélő értékelő távlata a meghatározó, de nyomokban már itt is megfigyelhető a szereplői értelmezés hangsúlyos jelenléte. A tekintetről, melyet az önmaga helyzetét homályban hagyó elbeszélő a nápolyiakra vet, elmondhatjuk, hogy alapvetően típusokat képez, mégpedig úgy, hogy gyakorta már ismert, evidensként kezelt kultúrmorfológiai eredetű toposzokhoz rendeli hozzá az általa látottakat. Ez megfigyelhető a megidézett látvány kultúrtörténeti-művészeti kódok szerinti interpretációi során, például amikor a tojásárus fizimiskáját a Velázquez képein szüretelő spanyol parasztokéhoz hasonlítja az elbeszélő,8 vagy amikor a vadászok felsorakozásának látványát Brutus és Cicero Nisida-szigeti találkozójának és Lucullus posillipói házának megemlítésével kapcsolja össze.9 A hasonlításban rejlő groteszk irónia bukkan föl akkor is, amikor a templom előtt álló fiatal dominikánust Charonhoz, „az alvilági speditőrhöz” hasonlítja, „aki utasait szakszerű csomagolásban szállítja át az Idő vizén”.10

Az idegenség kérdése tehát vagy az európai elitkultúra nagy kiábrázolásaihoz rendelődik, vagy pedig olyan többnyire spengleri eredetű kultúrmorfológiai, illetve imagológiai klisékhez, amelyek rendre előírják az „idegen tapasztalat feldolgozásának pályáit”.11 Nápoly városának alakjai legtöbbször úgy tűnnek föl, mint ősi típusok megtestesülései, kiknek habitusa a régmúltban gyökerezik, a múlt által meghatározott, s voltaképpen évezredek-évszázadok óta változatlan: A parti emberek, akik több ezer éve őgyelegnek a kék öböl vízi ösvényei között, térdig feltűrt nadrággal állnak a csónakban, szétvetett lábbal, a lábfejeket kissé befelé fordítva, mert ez a lábtartás egyensúlyozza a csónak lengése által okozott helyzeti bizonytalanságot. Így érkezett egy napon a partra Ulysses, tutajon, a szirt tövébe, ahol a vadászok reggelenként lesben állanak. (…) De úgyis néztek, figyelmesen, mint aki várja a meglepetést. Ez a nézés nagyon régi. Mindenki így néz a Közép-tenger nyugati partján. Úgy néztek, mint aki a csodát várja. Komolyan néztek, szakszerűen.12

A passzusból jól érzékelhető, ahogyan az elbeszélő az egyedit az általánossal, az időbelit az időtlennel fölcserélve eltünteti az egykor volt és a most különbségét, a jelen egyediségét az időtlenség távlatában. A nápolyi halászok mitikus időtlenségben várják a meglepetést és a csodát, nézésük, várakozásuk semmit sem változik évezredeken át: ugyanazzal a tekintettel fogadják Ulysses partraszállását és a horgonyt vető amerikai hadiflottát – vagyis a római-európai kultúra megalapítását és annak leáldozását is. Miközben a parti emberek ősi „nézésének”, várakozásának, s így aztán a „meglepetésnek” és a „csodának” mibenlétéről voltaképpen semmit sem tudunk meg, az elbeszélő a nagy kultúrtörténeti korszakok és az azoktól elválasztott, de mindegyiket túlélő pórnép ellentétének jellegzetes képletét alkalmazva úgy igyekszik megjeleníteni magát, mint a nagy időtávlatok tanúját. Ezt a rokonszenvet is tartalmazó többé-kevésbé rejtett fölénytudatot más esetekben jórészt oldja a kultúrmorfológiai hasonlítás túlhajtása, az az elbeszélőre is visszahajló irónia, amely a hasonlóság humoros hatást keltő időbeli kiterjesztéséből, vagyis a temporális különbség retorikai elleplezéséből származik.13 A házhoz szállító gyümölcsárus-kisfiúról megtudjuk, hogy „(a) »Haszon« vagy »Kamat«, a »Bruttó«, a »Nettó« és a »Tára« alapfogalmait az anyatejjel szívta eszméletébe. E fogalmakat örökölte a föníciaiaktól, aztán a görögöktől. Apjától tanulta, aki a szaracénoktól, a móroktól, a gótoktól és a normannoktól tanulta.”14 Itt a merkantil szókincs átszármazásának familiáris sorba rendezése kelt ironikus hatást. A következő esetben a tojásárus hétköznapi mozdulatában a spanyol udvari etikett gesztusrendszere sejlik föl, eltüntetve (valójában: nem felépítve) az időbeli és a szituatív különbséget: „(a)hogyan most, amikor nyílik az ajtó, megáll a küszöbön, két karral leemeli fejéről a tojásoskosarat, aztán kissé térdet hajt, s jobb kezét lassú mozdulattal homlokához emelve tiszteleg: ez a mozdulat már spanyolos. Így köszöntek a grandok és hidalgók, mikor a tollas föveget lassú mozdulattal lebegtetve üdvözölték a vicekirályt.”15 A hat éves Pasqualino, aki minden reggel elhordja a szemetet: „Ingyen nem fogad el semmit, mert ősei prokonzulok voltak vagy rabszolgák. Ami kétezer éves távlatból ugyanaz. Latinok voltak.”16 A nápolyi halászokról terjengő hír, hogy lusták volnának, hamis – a valóság az, hogy a „tetthez nem elég kegyetlenek. Az alkotáshoz most fáradtak, mert elköltötték magukat a reneszánsz irtózatos pazarlásában”.17 A mogyoróárus jellemzése szerint a „munkát ő is megveti. A tetthez fáradt. Az alkotás feladatát elvégezték ősei, a latinok és a görögök”.18 E passzusok tanúsága szerint a „túlnyomóan kulturális klisékhez folyamodó megértés kényszerűen csak olyan tapasztalatokat tud elkönyvelni, amelyeket maga készített elő, sőt részben már eleve ismertként (fel)tételezett”.19 Posillipo alakjai a kultúrtörténeti „ismerősség kliséi” szerint kerülnek elénk, mibenlétük, egyediségük újrafogalmazásának elmaradása és a hasonlítások ironikus hatást keltő atemporális szerkezete egy olyan elbeszélői tekintetre utal vissza, amely inkább látja meg az előzetes tudás adta állandóságot, mint a változékonyságot. Az idegenség, a másság hozzáférhetetlensége a szereplői perspektívák vonatkozásában is megmutatkozik. Leginkább abban, ahogy a posillipóiak – így az öreg báró és a tengernagy – is csak frázisokig jutnak a jövevény házaspár viselkedésének és céljainak megértésében, amikor Padre Pióhoz és Giuseppe Moscatihoz hasonlítják őket,20 vagy ahogy az amerikás olasz hazatérésének jelenetében a szereplők a csodavárás távlatából vajmi keveset értenek meg az amerikai életforma számukra idegen prakticizmusából. E szcéna perspektiváltsága és groteszk modalitása erősíti a regény azon példaértékét, amely a távlatok összemérhetetlenségét és az idegenség kézre keríthetetlenségét sugallja.21

A szereplői távlatok felértékelődése22 a regény második felében formailag is szembetűnő, ugyanakkor már kezdettől meghatározza a nápolyi élet középpontjában álló megváltás-, csoda- és szentség-diskurzus alakulását. Mindez már az első lapon fölbukkan, amikor az idegen posillipói beköltözése után híre kel, hogy „meg akarja váltani a világot.” Azon nyomban ironikus felhanggal kapcsolódik össze, mert a közvélemény megfosztja a hírt rendkívüliségétől: „Semmi csodálatosat nem láttak benne. Először is idegenekről, különösen angolokról, mindent el lehetett hinni. Ezenfelül természetes és nem is ritka tünemény, hogy valaki meg akarja váltani a világot. A Mi Urunk Jézus Krisztus is megváltotta a világot.”23 Innentől kezdve a megváltás, a csoda és a szentek éppen megragadhatatlanságuk folytán válnak a regény öntükröző motívumaivá. Különböző kontextusokban jelennek meg és ironizálódnak. Csak néhány példa: a kövér boros például egy kacagtató történetre mondja, hogy „van megváltás”;24 a 61. lapon San Gennaro vérének csodája egyenrangúvá válik azzal, ha valaki állást kap az amerikai olajtársaságnál vagy a vasútnál… Antonio betegségének és meggyógyulásának történetében az orvostudomány és a vallási csoda kontextusa ütközik,25 máshol viszont nyílt gúny kapcsolja össze az evilági megváltást ígérő politikai-társadalmi mozgalommal.26 Megint máshol a csoda, mint szolgáltatás, mint üzlet (ajánlat, alku stb.)27 jelenik meg. Egy helyütt a csoda a föld megújuló termékenységével kapcsolódik össze,28 máshol az ágens az idióta fiát sétáltató férfit tekinti szentnek,29 s a megváltás a szegények megváltását jelenti.30 Mást sugall Szent Pál vértanúsága31 és megint mást Szent Ferenc példája. Utóbbié két jelenetben is meghatározóvá válik: előbb az idegen és a ferences páter beszélgetésében (218-219.), utóbb pedig a férfi és a nő assisi útjának elbeszélésében (260., 267.). A padre arra figyelmezteti az idegent, hogy – lévén „Északról jött” ember – lehetetlen vagy legalábbis korlátozott a hozzáférése a csodához („A csodát nem megérteni kell, hanem hívni.”32). Szent Ferencről folytatott, a logikus diskurzív kereteket megbontó beszélgetésük azonban mindkettőjükre olyan hatással lesz, amely önazonosságuk eseményszerű átalakulását váltja ki: Valami történt akkor… vele is, a menekülttel, velem is, a pappal. Most már elmondhatom. Megszűnt a logika a társalgásunkban. És megszűnt a logika az életünkben is. Nem gyónt, de olyan volt éjjel a holdfényben, a tengerparton, mint egy ember, akiben megnyílt a nihil, és végre kimondhat mindent. Ilyenkor félelmesek az emberek. (…) És ez az ember nem volt hívő. De abban a pillanatban, a tenger partján, én sem voltam olyan szigorúan és szabályosan pap, mint máskor, előző életemben. csuhát viseltem, mint most, de nem voltam egészen biztos benne, hogy pap vagyok…”33

Hasonló példaértéke van az élettárs által elbeszélt assisi útnak is. A csoda itt sem a hihető valóság ellentéte, hanem a dolgokhoz való viszonyulás jórészt megmagyarázhatatlan átalakulása, ami a testi mámorhoz hasonlítható, de testetlen életöröm: De ami ebben a pillanatban történt velünk, olyan volt, mint egy nászút, amelynek nincs teste. Nem tudtam, nem is mertem remélni, hogy ilyesmi is van a világon. Van egy pillanat, amikor minden más lesz, minden, amit az ösztönök, a test akarnak… és éppen olyan sűrű, kábító ez a test nélküli öröm, mint a másik. Ezért kellett talán elmennem vele Assisiba… (…) Azt mondtam neki, hogy talán ez a csoda. Az, hogy élünk, minden után, ami történt velünk és az emberekkel… élünk, és itt vagyunk Itáliában. És mindent szeretünk itt. Maradjunk itt, mondtam.34

A San Gennaro vérének csodaszerű átalakulásával kapcsolatos spektakularitás leírása is nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon megelevenedik-e a szent vére a nápolyi ereklyetartóban. Az élettárs elbeszélésében másként fest mindez a „csoda szakembereinek” ironikusan megidézett távlatából, s megint máshogy a két „különös turista”, a zavarban lévő kanadai kardinális és a váltig a breviáriumát olvasó segédpapja szemszögéből. Az asszony a csodahívás egyfajta belevetettségét emeli ki, azt a részvételt, azt a motivációt, amelyet az esemény érzékekre ható teátrális hatása – a  helyszín, a celebrálók mozdulatai és a zúgó litánia váltanak ki: Ami itt történt, az nem önkívületben történt, hanem hidegen, színpadiasan. de történt valami más is… az, hogy ebbe a hidegen, cirkuszian előkészített mutatványba hirtelen, átmenet nélkül, mind belevetettük magunkat… mind, akik a kápolnában voltunk, belevetettük magunkat a csoda lehetőségébe, feltétlenül, mint egy égő kemencébe…35

A csoda tehát leginkább valaminek a megértésére való nyitottságot jelent, az értelem korlátaitól való szabadulást,36 illetve a másik világtól, a másik személytől való elválasztottság váratlan, eseményszerű áttörésének pillanatát. Akik megismerkednek az idegennel – az ágens és a ferences barát – a szent ígéretét látják benne, s a padre elbeszélésében az idegen, Toynbee-t visszhangozva, maga is úgy gondolja: a menekült, a hontalan jobban megértheti a világ otthontalanságát, mint az, akinek megadatik a szülőföldjén élnie.37

A San Gennaro vére nem annyira Nápoly, mint inkább a hontalanság és otthontalanság regénye. A menekült pár élvezi és szereti Itáliát, „a hazátlan emberek utolsó nagy ajándékát”,38 s bizalmat táplál a szegények Nápolya iránt, a hazájukban kisemmizettek iránt, de a férfi már nem bízik benne, hogy bárhol a világon otthonra találhat. Magyarország a kommunizmus áldozata lett (itt most nincs idő a második rész – talán túlontúl is – hosszú értekező szakaszainak elemzésére, noha a sztálinista totalitárius rendszernek ez az első szisztematikus bírálata a magyar irodalomban), az európai kultúra pedig a hamis megváltást ígérő szovjet és a „szentek nélküli”, pragmatikus amerikai civilizáció nyomása alatt enyészik el. Márai melankolikus regényének középponti motívuma a gyász, a halál, az élő halottság, az árnyékvilág. A nápolyi élet színes elevensége, az idegennel beszédbe elegyedők – az élettárs, az ágens és a padre – megelevenülése sem változtat azon, hogy a főszereplő „lényegében már akkor meghalt, amidőn elhagyta otthonát, mert a haza elveszítése a személyiség feladásával egyértelmű”.39

 

JEGYZETEK

 

A tanulmány alapjául szolgáló előadás szövege 2010. november 15-én Nápolyban hangzott el a Sándor Márai e Napoli című konferencián. A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (BO/00398/09/1) támogatásával készült.

1. Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt 1948, Toronto, 1999, 239. – idézi Botka Ferenc: A San Gennaro vére keletkezéséhez, ItK, 2002, 5–6. sz. 530.

2. Botka, i. m. uo.

3. Botka, i. m. 532.

4. Botka, i. m. 542.

5. vö. Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor, Akadémiai, Bp., 1991, 140.

6. Charles Grivel: Reise-Schreiben = Materialität der Kommunikation. szerk. Hans Ulrich Gumbrecht-K. Ludwig Pfeiffer, Suhrkamp, Frankfurt, 1988, 616.

7. „Goethe úgy érzékeli a déli embert, tájat, klímát, mint aki újjászületik, szeme van a részlet, a hulladék számára is, egy utcagyerek modora éppen úgy érdekli, mint a láva anyaga vagy egy görög bronz lófej arányai, a déli ember ízlése és modora, a Campania fülledten bő termőképessége… Minden érdekli, föld, ember, tenger, éghajlat, művészet. Nápolyban boldog. Sajnálkozik, hogy »német«, s hiá-nyoznak képességei, hogy »csak éljen«, mint az idevaló emberek.” Márai Sándor: Napló 1945-1957, Helikon, Bp., 1999, 85–86.

8. Márai Sándor: San Gennaro vére, Helikon, Bp., 2009, 18.

9. Márai, i. m. 24.

10. Márai, i. m. 105.

11. Ld. Kulcsár Szabó Ernő: A tudás mint a nyelv „befagyasztása” – Avagy hozzájárulnak-e a sztereotípiák a megértéshez? In Kulcsár Szabó Ernő: Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben, Akadémiai, Bp., 2010, 149.

12. Márai, i. m. 27–28.

13. „A fórum, a Galleria Umberto négyhajós sétatere ebben az órában megtelt a néppel. Mind itt voltak, akik már több ezer éve itt töltötték, délben és este, idejüket: a feketepiac kereskedői, a leányok, akik az amerikai matrózokat várták, a zugírók, a hivatásos, alkalmi tanúk, az idegenvezetők, a cipőtisztítók, a morfiumcsempészek, a valutások, a titkosrendőrök, akik nyugodtan nézték az őgyelgő tömeget, és aztán mindazok, akik idejöttek morfiumot venni, vagy tanút keresni, mert délelőtt dolguk volt a rendőrségen vagy a városhazán.” Márai, i. m. 29–30.

14. Márai, i. m. 36–37.

15. Márai, i. m. 19.

16. Márai, i. m. 18.

17. Márai, i. m. 38.

18. Márai, i. m. 45.

19. Kulcsár Szabó, i. m. 150.

20. „Ez szemüveget visel és szandált. Nem hiszem, hogy meg tudja váltani a világot. Ez csak egy idegen, aki idejött a feleségével, itt él egy ideig, bútorozott lakást bérel, s aztán megint elmegy. Több ilyen angol élt már itt. A végén mind elmentek. – Felemelte címergyűrűs, májfoltos, öreg kezét. – Én tudom, mert sok előkelő embert ismertem. Sajnos, az idegenek között ritka az igazán előkelő ember.” Márai, i. m. 11.

21. Az ironikus-groteszk hatás megmutatkozik a vacsoravendégek „képviseleti elvű” kiválogatásától (ferences páter, kommunista körzeti titkár és egy húsz éves cukrászdai eladónő) a hazalátogató fiatalember célt tévesztett ajándékain át Amerika értékelésének eltérő távlataiig (vö. a páter kinyilatkoztatása és Gigina „szemérmetlen” éneke). Márai, i. m. 113–134.

22. „a középponti alakok sorsának megértésében egyre kevésbé a rájuk irányított »olimpikus« elbeszélés, mint inkább a többi szereplő nézőpontja válik meghatározóvá. Úgyis fogalmazhatnánk, regényeiben egyre inkább olyan kettős (vagy többszörös) modalitás alakítja ki a sorsok értelmezhetőségének feltételeit, amely a szereplői és az elbeszélői tudatok »összjátékában« alakul ki.” Kulcsár Szabó Ernő: „Nincs más menekvés, csak a jól fogalmazott mondat…” Márai és az epikai modernség, in Kulcsár Szabó Ernő: Szöveg, medialitás, filológia. Költészettörténet és kulturalitás a modernségben, Akadémiai, Bp., 2004, 234.

23. Márai, i. m. 7–8.

24. Márai, i. m. 10.

25. Márai, i. m. 63–71.

26. „A kommunisták, ha igazi olaszok voltak, nem bíztak másban, csak a csodában.” Márai, i. m. 82.

27. Márai, i. m. 87–89.

28. Márai, i. m. 138–139.

29. Márai, i. m. 173.

30. Márai, i. m. 133–134.

31. Márai, i. m. 208–209.

32. Márai, i. m. 217.

33. Márai, i. m. 219.

34. Márai, i. m. 260., 267.

35. Márai, i. m. 276.

36. „Márai hitetlen író, de számol a lehetőséggel, hogy az értelemnek korlátai vannak.” Szegedy-Maszák, i. m. 140.

37. „Ez az ember beszélt arról is, hogy a menekülteknek nagy szerepük van a világban, mert mindig a száműzöttek, a displaced personok azok, akikben egyszerre megvilágosodik, hogy a világnak ma is, mint a múltban, csak a felbomló civilizációk prófétái adhatnak irányítást (…) De ez az ember is hitt abban, mint Toynbee, hogy a displaced personoknak olyan szerepük van ma a világban, mint volt a zsidó száműzötteknek a babiloni vizek partján, ahol sok mindent megértettek, mint odahaza, ahol az élet és halál ismerős biztonsága vette körül őket, nem érthettek…” Márai, i. m. 211.

38. „Itália egy érzéskör, olyan, mint egy szerelem. A hazátlan emberek utolsó nagy ajándéka ebben a világban, mondta, s már az olaszok számára is az, mert ez a sok, sok olasz kezd különösen hazátlan lenni az imádott Itáliában.” Márai, i. m. 266.

39. Szegedy-Maszák, i. m. 141. Az asszony ekként idézi a férfi szavait: „Ô meghalt itt, már régebben, mondta. Meghalt, amikor megszűnt körülötte minden, ami összetartotta (…) Az a megtartó légkör, ami Európa volt, számára nincs többé.” Márai, i. m. 281.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret