stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A térbeliesítő gondolkodás alakzatai

FARAGÓ KORNÉLIA: A VISZONYLAGOSSÁG ALAKZATAI

 

Faragó Kornélia tanulmánykötete egyszerre heterogén és homogén összeállítás. Heterogén, mert szemmel láthatólag az irodalomtörténésznek az utóbbi pár évben megjelent szövegeit közli újra, s „elegyes” tárgyú írásokat vonultat fel: elméleti szempontokat érvényesítő áttekintéseket a szerb, illetve vajdasági irodalomról, teoretikus irányultságú elemzéseket a régióban hajdanán és napjainkban írott regényekről, továbbá a közelmúltbeli és kortárs magyarországi prózáról, végezetül pedig revelatív, sőt, olykor briliáns eszmefuttatásokat klasszikus, vagy olyan, mondjuk így, „agyonelemzett” versekről, amelyek mégis előhívják a más és más szempontú elemzést. Homogén ugyanakkor, mert Faragó Kornélia az utóbbi években vizsgálódásai számára egy olyan, alapvetően filozófiai ihletettségű szempontrendszert dolgozott ki, amely legfőképpen spatiális viszonyokra épít vagy azokra fordít le, azokon modellál akár másképp is interpretálható problémákat. Szinte már a védjegyévé vált ez a térbeliesítő gondolkodás, amelynek meghatározó elemei: a fenomenológia, a hermeneutika és az egzisztencializmus bölcseleti irányzatainak felhasználása, a Bachelard és Foucault elméletein megalapozott térpoétikai alakzatok analízise, az antropológia és a kulturális narratológia eredményeit is felhasználó geokulturális nézőpont bevezetése az irodalomkutatásba, a Jan Assmann-i kulturális emlékezet-fogalom, s főként az ennek egyik fontos elemeként funkcionáló „textuális átfordulás”, vagy másképp, „textuális koherencia” működésének leírása. A kötet nagyfejezeteinek címei összhangban vannak egymással, egyfelé mutatnak, s ez is arra világít rá, hogy a különféle alkalmakra – például az Újvidéki Egyetem és az MTA Irodalomtudományi Intézete együttműködésében megvalósult tematikus konferenciákra, a Fűzfa Balázs által válogatott A tizenkét legszebb magyar verset elemző konferenciákra – készült szövegek mégiscsak egyfajta mélyebb tematikus egységbe szerveződnek: A geokulturális narráció (öt szöveg), A viszonosság alakzatai (nyolc szöveg), Dialogikus várakozások (hat szöveg), Dialogikus illúziók (három szöveg).

A geokulturális elbeszélés változatai című hosszabb tanulmány a térségi gondolkodáshoz való viszony változásait ragadja meg a kilencvenes évek eleje, azaz Jugoszlávia széthullása óta. A jugoszláv geokulturális alapszerkezet írásban való antropológiai újjáépítését mint narratív tettet Faragó Kornélia a Jan Assmann-féle kulturális emlékezet-fogalom egyik jellemző eleme, a rituálisból a textuálisba való átfordulás átmeneti szakaszaként azonosítja, aminek sajátossága az az antropológiai értelemben vett mozaik-módszer, az a sajátos „egész”-képző, összeillesztő gondolkodás, amelynek lényege, hogy „az újbóli létrehozás érdekében az olvasás a különböző perspektívákat egymást kiegészítő szerepkörbe helyezi”. (7.)

Mindennek alapeleme a geokulturális meghatározottság tapasztalata, amelyet viszont nagyon bonyolult rendszerű hálózatként érdemes elképzelnünk, hiszen számos, a nemzeti identitás feletti (vagy ezeket egymásba nyitó) szempontból adódik össze. „Amikor az elemzés az egyes prózapoétikákat geokulturális narratológia keretbe helyezi, a tér, a térség, a tájegység, a territórium, a határ, a peremvidék és a kultúra legkülönbözőbb viszonylataihoz köti az értelmezést, a különböző névmanipulációkhoz, az állandóság helyett a változékonysághoz, a »permanens transzformáció« fogalmához, a dinamikus mintázatokhoz, az átszituálódás és átfunkcionálódás szerkezeteihez, a tárgyjelentésekhez, a másságokban megjelenő azonosságok paradox tapasztalatához. Ezenfelül a távollét, a hiány és az idegenség toposzához, a liminális helyzetekhez” (9.). Ez az olvasásmód – mely egyébként nagy vonalakban a „monarchikus” olvasást eleveníti fel – egy viszonylag kötött geokulturális diszkurzus felbomlása után egyfajta emlékezetkultúraként jelenik meg, s egyúttal mintha újra is gondoltatná az irodalom fikcionalitásának kérdését: az élet és a művészet közötti határvonalat elhomályosítva a fikció „referenciális termelékenységéről” (de Man) ad számot. (Ez a sajátosság máshol, másik aspektusból kotextusként definiálódik, kifelé orientálódó szóként, kifelé forduló szövegaktusként: „a »külső« világ, a közvetlen létezéstapasztalat beáramlása, behatolása, amelyen keresztül behatol az idő is”. (20.)

A geokulturális megközelítést mindazonáltal nem csak az írói, kritikusi, irodalomtörténészi praxis részeként határozza meg Faragó Kornélia, hanem – Heidegger „föld”-fogalmának  felhasználásával – egyfajta ontológiai megalapozást is biztosít a számára: a világ alapjaként a föld jelenik meg, s ez a föld („ahová a mű visszaszáll”, a „megjelenőn elrejtő”, a történelmi ember számára a „világban lakozást biztosító”) teljes egészében át is hatja ezt a világot: márpedig a geokulturális jelentésszférákhoz e világ megnyílásában feltűnő térség-kategória vezet el. Mindazonáltal az értelmezéseknek egy erre következő lépésben már el kell távolodniuk az ontológiai szinttől, és hagyniuk kell, hogy földrajzzal és kultúrával ruházódjék fel a mű tere. Ezután a szerző példákkal szolgál erre az interpretációs módozatra, az ezen belül megjelenő szintekre (vagy a másik, a szerzői oldalról szemlélve a dolgot, az ilyesféle motívumokra és alakzatokra): Vasagyi Mária, Bence Erika és Láng Zsolt szövegei kapcsán „a »földi dimenzió« alakváltozatairól”, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Franja Petrinović, Đorđe Pisarev, Laslo Blaśković, Dragan Velikić, Dubravka Ugreśić műveit illetően pedig a muzealizációról (Andreas Huyssen fogalma), olyan, végső soron retorikai alakzatokká váló kultúragyűjtő mozdulatokról ad számot, amelyek jelentős regénypoétikai teljesítményekként könyvelhetők el. Ehhez a mozzanathoz járul a névadási – s főként névbeemelési, névbeiktatási – gesztus is, a márkanevek, vagy például a városnév-deformáció (Tolnai Ottó: „Új-Vidék”, „Neusatz”, „New York”) szimbólumként történő alkalmazása. (A márkanév-hivatkozás szintén a regionális-referenciális ismereten – vagyis az odatartozáson – alapuló interpretációt követeli meg az olvasótól.) A következő fejezetek – pontosabban az ide besorolt, ilyen-olyan alkalmakra megírt, mégis szervesen illeszkedő tanulmányok – voltaképpen ezekre az eljárásokra hoznak példát. Az a szöveg például, amely Aaron Blumm (ifj. Virág Gábor) Csáth kocsit hajt című kötetének novelláit elemzi, azt teszi vizsgálat tárgyává, miként működik az erős név szemantikája, hogyan árad szét, terjed ki az egyszerre irodalomtörténetileg és regionálisan is távlatot hordozó név effektusa a megformáltság minden elemére. Dragan Velikić A Domaszewky-dosszié című regényében Faragó Kornélia a geografikus horizont kiterjesztésének egyik fontos lehetőségét mutatja be, az utazás metaforikájának (az utak és utazások, indulások és érkezések, vonatok, vágányok, peronok és várótermek, továbbá a köztes idők és átmeneti terek élményét nyújtó szállodák, illetve a szintén csak állomásként tételeződő születés és halál metaforikájának) hatását. Ez ugyanis – főként, ha ismerjük az író előző regényeit, azaz az egész narratíva ismerete aktualizálódik olvasatunkban – egyfajta sajátos jelentésvilágot kölcsönöz a szövegnek, s felerősíti a kiszakított, kívülre helyezett, elkülönülő időt (ráadásul az ehhez hasonló terű és metaforarendszerű monarchikus – a Monarchia idején, majd közvetlenül a felbomlása után íródott – alkotásokat idézi). Vagy ott vannak a többnyire a vasúthoz köthető, a tudatba mint egyfajta archívumba beíródó tárgyi emlékek, többek között a vonatfülkék berendezési tárgyai, vagy a regényről regényre változó, mégis Velikićre oly jellemző városképzet, amely egy olyasféle szimfónia-partitúraként olvasható, amelynek az ember csak egy jele. Annál is inkább felfogható zeneiként ez a tér, mert az emlékezet mindenkoron szenzuálisan írja bele elemeit: hangokhoz, ízekhez, tekintetekhez köti ezeket (sokat elárul az is, ahogy a régi helyelnevezések, szavak, szintagmák fónikus kódként őrzik az emlékeket).

Nem igazán értem, miért nem kaptak kiemelt helyet (azaz: miért nem illesztettek a bevezető – elméleti és összegző jellegű – fejezethez) A mitikus logika és a perszonális mítoszteremtés. A mitológia hiánya és szüksége című, illetve a Geoanarchikus tériesség, néma történelem. A textuális újralétesítés traumatikus mozzanatai című tanulmányok, hiszen ez a poszt-Jugoszlávia irodalmára vonatkozó, voltaképpen kétfelől megközelített kérdés Faragó Kornélia interpretációjában is szorosan köthető ahhoz a Jan Assmann kulturális emlékezet-elméletében leírt jelenséghez, amikor a rituális koherencia textuálisba fordul át, s ezáltal kötődik egyfelől a mítoszhoz (még pontosabban, Claudio Magrisnak eredetileg a Habsburg-mítoszra vonatkoztatott modellfogalmát is kölcsönvevő mítoszi modell-fogalomhoz), másfelől a Nagy Forma szerkezeti elemeiként felhasználó, úgynevezett új-konnektív írásművekhez, amelyek az értelmezés és elemzés kohéziós erejét biztosítva az adatolás, dokumentálás, archiválás és muzealizálás poétikáját alkalmazzák. (E két fogalom, sejthetjük, akár egybe is eshet, hiszen hogyan is teremthetnénk meg a valaha volt ország mítoszát, ha nem a fentebb emlegetett prózapoétikai eszközökkel). Ebben az esetben egyrészt a mítosz hiányának, az új mitológia programjának, s ennek gyakorlatilag egyetlen megvalósulási lehetőségeként az emberközpontú mítosz létrejöttének lehetünk tanúi, másrészt láthatjuk, miként körvonalazódik a térhermeneutikai geokultúra, miként tevődnek át textuális formába a „nagy tágasságú” ország mindennapi, mégis rituális jelentésproduktumai, hogyan születnek meg az „így éltünk”-típusú életfikciók: mindez olyan prózapoétikai áttételeket, olyan helyettesítő jellegű szövegkonstrukciókat hív életre, amelyek a liturgikus egykori rend helyébe lépnek. Világos persze, hogy ez – mind a tapasztalati, mind az elvárási, mind a cselekvési tereket figyelembe véve – egyfajta szétmorzsolódással, a mikroszintre való alászállással jár, bár például a háború élménye a közösségi tudat formálódását is magával hozta, s érzelmi jelentésekkel gazdagodott – még ha az így megélt emóció a félelem, s a pusztulás-pusztítás miatti szégyenérzet volt is.

Az ezt követő két nagyfejezetből az előbbi, A viszonosság alakzatai című a poszt-Jugoszlávia területén keletkezett írásokat, míg az utóbbi a huszadik századi (kortárs és nem kortárs) magyar irodalmat elemzi. Noha egyenként is különböző szempontokat érvényesítő, finom elemzési érzékkel megformált tanulmányok ezek, a kisördög talán jogosan motoszkál ott a kritikusban: egészen biztos, hogy a poszt-jugoszláviai prózát csakis geokulturális aspektusból, illetve az én és a Másik distanciára épülő hermeneutikáját figyelembe véve lehet és érdemes vizsgálni? (Az itt szereplő magyarországi alkotások tárgyalása ennél sokkal heterogénebb szempontrendszert követve történik, legfeljebb az vethet fel kérdéseket, hogy az ezeket egybefűző nagyfejezet címe, Dialogikus várakozások egy-két szöveg tematikáját – a Baka István és Ficsku Pál műveiről szólókat – mintha nem fedné le teljesen.) Ha viszont elfogadjuk Faragó Kornélia koncepcióját, miszerint a vajdasági próza legrevelatívabb módon a geokulturális aspektust kiemelve tárgyalható és tárgyalandó, talán mégiscsak szkeptikusan kellene közelítenünk Végel László azon, a Kisebbségi elégiában megfogalmazott megjegyzéséhez, melyet pedig a tanulmányíró – saját logikai rendszerébe kevéssé beilleszthetően – kritika nélkül látszik elfogadni: a „kisebbségi ember valóságában sokkal több a fantazmagórikus elem,” mint annak a világában, „aki életét a többséghez kötözve biztonságban éli le”.

De ha nem akadunk fönn ilyesféle részletkövetkezetlenségeken (nincs sok belőlük), számos olyan meglátással örvendeztet meg a tanulmányok írója, amelyek valóban gazdagíthatják a magyar nyelvű prózáról alkotott képünket. Például megtudhatjuk, hogy a vajdasági magyar esszéirodalom alapvetően az utazás toposzára épít, akár ténylegesen járműbe száll elbeszélő-meditáló hőse, akár nem: már saját lakhelyén maradva is a másik kultúrájában tudatosíthatja saját kettős azonosságát, ha pedig nekiindul, a belső idegenségviszonyokat össze is vetheti a saját társadalmon kívül eső idegenség-tapasztalatával, egyfajta sajátos idegenségközi pozícióra szert téve az út során, melyből nem mellesleg saját énjét is konstruálja. Vagy például táj- és természetfelfogásuk bemutatásával nem csupán Tolnai Ottó és Végel László esszéinek beállítottságát, sőt, erre építve a szerzők énképének sajátosságait próbálja meg megrajzolni, az egyéni különbségek pontos feltárásával (miszerint előbbire „a tiszta természetiségben való megmártózás” jellemző, utóbbinál „a történelmiség, az »igencsak sodró áramlások« érintik, vonják hálóba a testet”) (114.), hanem észrevételeit szimptomatikusnak tekintve voltaképpen arra kíváncsi, „milyen mintázatokban ölt testet a geokulturális kötődés reprezentálása, egy természeti tájhoz köthető identitáskultúra megjelenítése a vajdasági magyar esszékultúrában? Hogyan narrativizálható a geokulturalitás, mint jellegzetes tájtényező?” (110.) De ugyanígy a kultúrák párbeszédének s a Másikkal való megértésnek a lehetőségeit mérlegeli egy térbeli metaforát elemezve Ivo Andrić Híd a Drinán című regényében, amelyben mellesleg – minthogy a híd a mű egyetlen valódi színhelye, itt megy végbe minden cselekvés, itt határoztatik meg és realizálódik a szereplők sorsa, határátkelőként ez alakítja a „kívül-tartás” és az „át-engedés” logikáját, sőt ez ad helyet a hatalmi írásnak is – tényleg nem boszorkányság észrevenni, hogy ez a térelem működteti és tartja játékban a regény világát. De hogy miként, milyen interpretatív nüanszokig, s milyen végkövetkeztetésekig jut el a tanulmányíró, az már valóban saját értelmezői kapacitásának függvénye: márpedig ez esetben joggal tarthat elismerésre számot kifinomult analitikus érzéke, teoretikus eszköztára, a strukturális alkotóelemek és a referenciális viszonyok felmérésének (vagy másképp: a hídmetafora változásainak és a társadalmi-etnikai mozgásdinamika felrajzolásának) összhangba hozása. Talán nem érdektelen észrevenni azt a szinte egyedülállónak mondható poétikai-strukturális sajátosságot Andrić regényében – s ezt egy kicsit hiányolom Faragó Kornélia meglátásai közül –, hogy a híd benne mintegy aktorrá válik, és nem csupán abban az általános értelemben, ahogy például Olga Frejdenberg beszél a színhelyek szereplővé válásáról: itt a tényleges főszereplő maga a híd, s hozzá képest az emberi figurák szolgáltatják az állandóan mozgó, alakuló, változó hátteret.

A magyarországi irodalmi szövegekben mintha erősebb széttartást feltételezne a szerző, vagyis egy flexibilisebb és színesebb szempontrendszert érvényesít az interpretációban. Bár továbbra is egzisztenciális térérzetről, a Másik terének ontológiai érvényű megtapasztalásáról esik szó a várostér különféle regénybeli megjelenítési módozatai kapcsán (vö. többek között Konrád György, Hevesi András, Nádas Péter műveit), de például a Márai Sándor Eszter hagyatéka című regényében vizsgált kérdéskör, az „ellopott levél” a hermeneutikai és ontológiai problémát már inkább a jelentés és funkció viszonyának láttatja. Faragó Kornélia legfőbb kérdése, „vajon elevenen vagy holtan kerül-e elő az ellopott levél huszonkét év után?” Ez a felvetés azt a tétet hordozza a tanulmányíró számára, hogy az élőhalottnak ítélt (mert el nem olvasott, de nagy fontosságra szert tevő) levél hatóereje sokkal erősebb szerkezeti-poétikai szempontból, mint a többi (időben elolvasott, majd a cselekmény idején újraolvasott) levélé, s a regényre amúgy is jellemző elodázott közlések, sőt a mű világát meghatározó, a Másikra vonatkozó kétségek közé, a gyanú hermeneneutikájába íródik bele. Baka István prózájával kapcsolatban a szerző egy olyan összegző típusú vonást rajzol fel – s a tényleges szövegelemzés során elfogadható és elgondolkoztató érveket vonultat fel e vélemény mellett –, miszerint „a múltak mélyén, a kezdetek kezdetén, a mindig-várt, a soha meg-nem-talált jelentéseit variáló alakzat áll, a nagy fesztávú szerkezet másik pontja, az út végén, a labirintus végpontján túl »a világokat szülő vagy még semmibbé váló Semmi«. (158.)  Mindehhez a szerzői világon túlra vivő (Rilke, Goethe, a görög mitológia, a Biblia és a romantikus rémregények, sőt a zene felé) és az azon belüli intertextuális átjárások, illetve az ekként szálazódó sűrű jelentésháló és motívumrendszer értő feltérképezése adja meg a támaszt, pontosabban az ezekkel a textusokkal való kapcsolatnak mint az akceptatív és refuzív viszony játékának a fényében történő jelentésadás. A nagyfejezet címét is adja az az új szempontokat felvonultató szöveg címe (Dialogikus várakozások), amely Hajnóczy szövegeiben – radikálisan új megközelítésként – a beszélői pozíciót mint a kívüllévő kérdezőét írja le, a kérdést téve meg az értelmezést megalapozó retorikai alakzatának – ahol is persze minden az egzisztenciális alapkérdésről szól. Mindamellett az elemzés rendkívül körültekintő módon járja körbe a témát, hiszen egyfelől rámutat a kérdés mint poétikai elem teoretikus definiálatlanságára, másfelől az író igencsak heterogén kérdéskonstruáló stratégiájára (a kérdés nála lehet a válasz előképét is sejtető, vagyis a dialógusra valójában nem számító kérdés; sőt, a kérdezés érvényességét dekonstruáló kérdés; lehet a szereplői önkonstrukció része, vagy másképp, önleíró szó; a válaszadás és a válaszadó eleve ellehetetlenítésére törő gesztus; a másként meg nem fogalmazható hiányként, mínusz-eljárásként való kérdés stb.). Garaczi László MetaXa című regényének címét átalakítva Faragó Kornélia a metaxy, a köztesség létállapotának, a pólusok (élet és halál, tökéletesség és tökéletlenség, stb.) feszültsége által meghatározott létnek a milyenségét taglalja – egy olyasféle pozíciónak, amelyet mégsem az antinomikus, hanem az összefüggő, sőt szinte egymást kiegyenlítő ellentétek uralnak, s egy olyan szubjektumnak, amely egyfelől ugyan az Én-Te-Ő aspektusok átmenetiségében tematizálódik, ugyanakkor az ennél komplexebb, sőt dekonstruktívabb állapotában tűnik fel, az összefüggéseket is felszámoló, a pólusokat mintegy fragmentáltan egybevetítő, a létből kivont egységként. Ugyanis a regényben az Én-Te-Ő fejezeteket (állapotokat) az X „című” egység, vagy másképp, a meta-X követi, s e szövegrészek valójában a személyesség négy dimenzióját rajzolják fel: egyfelől a Te és az Ő is az Én valamely részaspektusai, széthelyezett alakzatai, köztességük adja meg az alanyiság ki- és lebonthatóságát, ámde létezik egy olyan drogos, alkoholos, vagy éppen „diliházi” állapot, amikor már a köztesség elvének „valóságossága”, a feszültség pólusainak öszszetartozása is felszámolódik, egy olyan térbe kerül, „amely nincs benne sem az emlékezet, sem a képzelet idejében” (177.). Ficsku Pál regényével (Gyerekgyár) kapcsolatban pedig a szépirodalomba oltott bulvárnak, ennek a valójában szinte oximorikus formának a sajátosságait tárgyalja. Az önreflexív, tehát az önmagáról beszélni tudó, ehhez nyelvvel (nyelvekkel) rendelkező, a voltaképpen mégis esztétikai szférába áttett bulvár (ahol is „a mai mediális közegben megjelenő bulvárminőség poétikai jelentéselemként tör be a személyes azonosságtudat drámai terébe”) egy olyan határterületen mozog, ahonnan sajátos regénybeszédével mégiscsak képesnek mutatkozik arra, hogy a szövegközöttiség útján műfajokat, beszédmódokat, attitűdöket viszonyítva, ironisztikusan-parodikusan kérdésessé tegye saját kapcsolatát a „tisztes irodalommal”, s mintegy Búvár/Bulvár Kundként megfúrja „a magyar irodalom zászlóshajóját”. Itt hozom szóba egy másik csekélyke hiányérzetemet, amely nem csupán ezzel a szöveggel, hanem a kötet második (magyarországi) felének több elemző típusú darabjával kapcsolatban megemlíthető: ezekben mintha az interpretált alkotások magukban állnának, s hacsak a nagyfejezet címe által is tematizált aspektust nem tekintjük (mely – több-kevesebb sikerrel – nyilvánvalóan mégiscsak egymás mellé óhajtja rendezni a szóban forgó műveket), mintha tematikusan-problémacentrikusan semmilyen párhuzamot nem vonhatnánk köztük és más alkotások között. Ez esetben például arra gondolok, hogy manapság a magasművészet és a tömegművészet (ez utóbbin belül is a bulvár) kapcsolatait igen sokan és sokfelől próbálják artikulálni, hogy mást ne említsek, a képzőművészetben Jeff Koons, Magyarországon Nagy Kriszta Tereskova.

Az utolsó egység, a Dialogikus illúziók cím alá illesztett verselemzések is az előbbiekben felsorolt aspektusokból indulnak ki. Petőfi Sándor Szeptember végén című költeményének vizsgálata a fenomenológiai látásesemény, látottság, látványiság és látomás, továbbá a spatiális és temporális viszonyok összefüggéseit mutatja fel, majd ezek alapján  értelmezi a vers énjét, amely – természetesen a verszárlatban megjelenő, előre felidézett és dinamikus „halott-én” odaértésével – egyfajta tematikai súlypontként konstruálódik meg, mint egyszerre halandó, de az örök érzésben megörökíthető szubjektum – mely eszerint csak igen sajátos párbeszédet folytathat a feleségként, hitvesként megnevezett Te-vel. Ugyancsak, pontosabban ennél is határozottabban tesz kísérletet a szerző a dialogikusság illúziójának bemutatására Arany János Szondi két apródjának elemzésében: azt teszi megfontolás tárgyává, hogy a versértés hagyományában feltételezett párbeszéd az apródok és a török szolga között nem valódi, hiszen a pasa megbízottjánál kérdéses, hogy a Másikat, az idegent beszéli-e, eldöntetlen marad, hogy egyfajta sajátos meggyőzői taktikát foglalva közelíti-e saját beszédét egy darabig a saját (ti. a magyarok) diskurzusához, vagy Szondi nagyszerű helytállásának tanújaként valamiféle identitásválságot tükröz megszólalásainak variábilis volta. A sugallt verbális térviszonyok ellenére ugyanebbe az irányba, a dialogikusság illuzórikusságának irányába mutat az apródok énekének monolitikussága, szuverenitása, a Másiktól való elzártsága. Pilinszky Apokrifjának azonosíthatatlan, a metaforikus identifikációknak is ellenálló (mégis a vágy tárgyává tett) Te-je (szerető? barát? Isten?) szintén a beszédviszony értelmezhetetlenségét vonja maga után. Ki-léte helyett csak Másik-léte állítható, de oly módon, hogy közben bizonyos pontokon az én egyik beszélő hangja is a szót birtokló Isten hangjává válik, miközben a másik hang mintha nem részesült volna az emberi nyelv adományából. A tanulmányíró által explicitté tett bábeli helyzet hatására összeomlik mind az esetleges nyelvi egymásra találás tornya, mind az anyagi végességen való felülemelkedés illúziója. S bár a Te kiléte az utolsó versszakokban a szemantikus Isten felé hajlik, megnevezése jelentéselhagyásként tételeződik, „a te szélessége az én végső alapjára redukálódik” (221.): „Isten megnevezésében végpontjára ér az én viszonylatisága, ugyanis ez az én visszanézni már nem képes” (222.). Az én Isten által látottsága határozza meg az ént (már csak azért is, mert ez feltételezi egyszermind, hogy az én is látja az Istent): ami viszont az én térnélküliségét involválja, hiszen ez a látottság egyúttal személytelenedést, arcvesztést, előbb árnyék-jellé való változást, majd kő(-jel)be való fordulást is jelent, amelytől már csak egy lévinasi lépés („az emberi arc maga a világ arca”) a teljes apokaliptikus olvasat.

Új kulturális elméletek felvonultatása, a vajdasági irodalom újszerű megközelítése, az újraolvasás „imperativusának” való megfelelés, a kultusz újragondolása – ekképpen ismerteti a kiadó Faragó Kornélia könyvét. Nemcsak ez a sikeres és nagyívű vállalkozás, hanem a szerző eddigi teljes munkássága is jellemezhető ezekkel a kulcsfogalmakkal – s mindez a szerzőnőnél egészen kivételes igényű rendszerré áll össze, logikai, filozófiai, antropológiai, irodalmi értelemben egyaránt. (Forum)

 

Földes Györgyi


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret