TŐZSÉR ÁRPÁD versei

Kosztolányi iskolájában

Téma: a szó-kromoszóma,
mondjuk az óporosz „ohma“
vagy a görög „kronosz“ szó – ma.
Szémát örökít a szóma.

Dáciában gepidák! –
S lakja még gót, lepi dák.

Kártyajáték, az az ósdi,
tudod: az orronverősdi!

Tele ózonnal a lég,
issza fű, fa, növedék.
Éleny, élet, oxigén,
ittalak már dosztig én!

Nem tudtam, a strand-őr
mért vegzál.
Ez a víz itt, mondta,
vesztegzár.
Az ott, a túlparton
Paloznak,
ott már a holt lelkek
napoznak.

Falakon keresztül
lepráshoz:
nem tudtunk átnyúlni
egymáshoz.

Jut minden cellába Győzike,
kérdés, hogy kellőképp őrzik-e
őket? És – győzik-e?

Park közepén áll egy csöves,
kezében félig tele ballon,
szól a másikhoz (ide hallom):
Kincsed leszen, jer és kövess!

Anazt az utat
taposta,
azt mérte ki neki a Sors és a – Posta.

Ősi mintáit a szőttes,
volt-jelentését a szótest,
veszti szémáját a szóma,
beomlott aszó a szó ma.

A szelző saját badaljai kvalglijából szel e tettel
V. Sz.-nek, szeletettel

Hédinek nincs kőbidéje,
van kőkemény libidója.
A kéjének hossza Freud-i,
alulról is mossa – Freddy.

Néztem a végrendeletét:
Mancié a banki letét,
s rám testálta a – szkeletét.

Az elhagyott rohamcsónak
éppen jól jött a macsónak:
a hullámzó Balatonban
tette nővé, alattomban.

Ronaldo: De szívem, mostan?!
Én egész nap – futbaloztam!

Kévék között feküdt rá Markára,
s a marokszedő lány galandja
ráhurkolódott a farkára.
Ennyi az aratónk kalandja. –
Csípte a farukat a hangya.

Ma langy a
lába között a
kalangya
Markának.
Van dolga
aratónk
markának.

Minden nap apolja,
néha elnapolja.