stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: Egyszer a 381-esen

A középkorú Amália Rodriguez emlékének

 

Elmegy innen, nekivág délnek.

Hajnal óta szélcsend volt, és ott állt a többiek között a ködként gomolygó márványporban.

Nem segített a fehér védősisak, és nem segített a fekete védőszemüveg, nem segített a szájára kötött kendő, és nem segített a füles sem, soha nem segített egyik se semmit, és így állt ott a fehér védősisakkal, a fekete védőszemüveggel meg a fülessel a fején, a kendővel meg a szája előtt, és várt a sorára. Előtte még három felnőtt a talicskákkal, és haladni csak lassan, mindig csak kicsit lehetett, mindig csak egy lépésnyit, aztán várni, hogy csosszanjon végre egyet megint a sor, és ebben a sorban csosszant ilyenkor egyet ő is, mert mögötte is vagy négyen, azok is felnőttek, és így csosszantak együtt, és középen ő, lehajolt, tolt egyet a talicskán, felegyenesedett, és várt, és aztán újra így, és sohase másképp, és amíg várt, csak nézni lehetett, nézni, hogy dolgozik ott elöl a gép. Nézte, és nem gondolt semmire, míg nézte, ahogy nem gondolt semmire a többi sem, mert mi volt azon mit gondolkozni, hogy nézi, és mi volt azon mit nézni, amire úgyse gondol, elég volt lenni, állandó, fáradt bódulatban, lenni, nem gondolkozni, csak nézni, vakon, mint a szobrok, hogy dolgozik a gép a szitáló márványporban, hogy vág a gyémántfűrészlap egyszerre leheletkönnyű és egyszerre irtózatos erőfeszítéssel egy-egy újabb vékony darabot a hatalmas tömbökből, amiket a daru odaemelt, és egy csomóban ott hagyott. Távolabb tőlük a laphengeres nagygép járt odafönt a sziklafalon, és ott is egy gyémántfejes fűrészlap, csak hát ott egy óriási gyémántfejes körfűrészlap dolgozott nagyon, előre-hátra ingázva az odafektetett síneken – de arra végképp nem figyelt senki, mert senkit nem érdekelt, hogy metszi bele magát a sziklafalba, meg hogy hogy metszi le a következő tömböt, amit majd az egyik daru elszállít onnan, valahová a közelükbe, hogy lapokra szeljék azt is ebben a hófehér pokolban. Nem érdekelt itt semmi senkit, így hát nem is volt számukra semmi néznivaló, valamit azonban mégis nézni kellett, hogy ne őrüljenek meg a zajban és a porban, úgyhogy nézték a lapvágó gépet, ahogy csikorgó, visító, fájdalmas szirénázással szeleteli a márványt, ahogy jár az a gyémánttal edzett rettenetes acélszalag körbe-körbe, és megy az a körszalag a kőben, mint kés a vajban.

Tolt egy kicsit megint a talicskán, aztán újra rajta volt a sor. Megigazította a kezén a kesztyűt, megragadta a márványlapot, kicsit lógatta a kezében, hogy megtalálja a szükséges egyensúlyt, végül visszaimbolyogott vele a talicskájához, aztán megfogta a talicska két nyelének bordázott gumivédőit, és eltolta az egészet oda, ahol egymáson állt már a többi, az a nyolcszor tizenkilenc sor vékony lapra vágott Estremoz Creme, amit ma hajnaltól, hogy elkezdték a munkát, társaival együtt eddig összesen felrakott.

Elmegy innen, nekivág délnek.

Négy euró tizet fizettek a kézirakodásért, ezt csinálta már nyolc hónapja, nem emeltek, négy euró tíz cent, ennyi, az izzó napsütésben, a márvány fullasztó lisztjében, négy tízért reggel 6-tól 11-ig, aztán délután 4-től este 9-ig, és akkor most szünet, mondta félhangosan, egy szünet akkor most, s beállt ugyan a sor végére megint, s maradt is még ebben a sorban egy rövid ideig, de aztán a többiek csak azt vehették észre, hogy nincs ott, a talicskát félrelökte, s pusztán a hátát lehetett látni, ha egyáltalán, aztán meg hogy vékonyka alakja pillanatok alatt bele is veszett már a bánya ködébe.

Belőle soha nem lesz canteiro, közölte vele a bányatiszt, soha, ne is álmodozzon ilyesmiről. Örüljön a négy euró tíznek, húzza az igát, mint a többiek, és egyen többet, mert az ilyen csontváz kölyköknek itt a bányában nemigen terem különben babér.

Elmegy, zakatolt a fejében

Azt tudta, hogy vissza fog jönni, mert tudta, hogy számára nincs máshol a világon hely, de most elmegy, mindegy, mi lesz, nekivág, délnek.

Kiállt a sorból, s elindult a bánya kijárata felé.

Senki nem szólt utána egy szót sem, talán észre se vették.

A város jobbra volt.

A házakat el kellett kerülnie, mert ha találkozik valakivel, az egész azonnal öszszezavarodik, ezért el is kerülte őket, s gyors léptekkel a város alsó szárnya alatt hamar megtalálta, amit keresett.

A 381-es utat kereste.

Estremozból ez vitt az erdőn át Redondóba.

De nem Redondóba akart menni.

A 381-es utat kereste.

Aszfaltozott út volt, 61-ben aszfaltozták, s azóta a 80-as években újra többször is, úgyhogy egy repedést nem lehetett találni rajta, sima volt, mint a tükör. Kiskölyök korában mindig csak az elejéig merészkedtek, csak a folyóig, így a Ribeira de Tera lett valahogy a határ, mint valami tábla, hogy idáig, és tovább semmiképp.

Aszfaltozott út volt, s most, hogy tíz elmúlt, szinte gőzölgött a hőségben – még a bakancs vastag talpán át is érezte, hogy forró, mint a pokol.

A por és a zaj a legrosszabb. Nyolc óra tisztán a fehér kőporfelhőben, amikor ez a fehér kőpor már az első félóra után teljesen belepi őket – még a szemük se látszik rendesen a védőszemüveg mögött, csak az állandó törlés homályos karikái, azon át látják egymást, már a tréfát sem süti el senki, hogy mi van, molnárok, betévedtetek egy kőbányába?

Senki nem látta meg, ebben az órában senki nem járt errefelé. Elhúzott a Primerio de Maio és az N4-es kereszteződése alatt. Rajta volt a 381-esen. Iszonyatos erővel sütött a nap. A védősisakot, a kesztyűt meg a kendőt még a bányakapu előtt félredobta, de a füles a fején maradt.

Mit csináljon most vele?

A zaj ugyanolyan, attól sem lehet menekülni. A lánctalpas villás billencsek, a kanalas emelők, a szalagfűrészek, a hatalmas teherautók, meg hát az óriásdaruk, az óriásdaruk! mind-mind irtózatosan bőgnek és csattognak és zúgnak és sivítanak és mennek és járnak és vágnak és emelnek és leeresztenek, hogy megint emeljenek, és leeresszenek újra, és nekik, a talicskásoknak, vagy ahogy a canteirók meg a sofőrök nevezték őket, a „gyalogosoknak” soha egy pillanatra sincs menedék.

Idáig ért a spanyol határ felé menő sztráda zúgása, de rajta maradt a füles, s a fiú nem észlelt belőle semmit. Különben is belül még mindig zúgott az agya, még mindig a billencsek, az emelők, a fűrészek, a teherautók meg az óriásdaruk, az óriásdaruk! iszonyatos zaját hallotta csak. A tüdeje tele volt a fehér márvány porával, de már rég leszoktatta magát arról, hogy megpróbálja felköhögni. Sem a zaj, sem a por ellen nem volt mit tenni, elmagyarázták neki, amikor nyolc hónappal ezelőtt felvették. Az anyja csak annyit mondott, amikor az első nap hajnalban megállt az ajtóban, és ő visszanézett rá, hogy mást nem lehet tenni, Pedro.

És tényleg nem lehet, Pedro, innentől öregkorodig a bányában fogsz dolgozni.

Átment a sztráda alatt.

Letért balra a mezőre, nehogy meglássák a kisbányában, aztán vagy kétszáz méter múlva megint visszatért a 381-esre, s gyalogolt tovább. Változatlanul tanyák mellett vezetett az út, de nem kellett azzal számolnia, hogy ezekből meglátják. Ebben az időben egy teremtett lélek nincs otthon, mindenki a földeken dolgozik.

A fülest egy nagy kő alá rejtette, eldobni nem merte csak úgy. Ha visszajön, itt megtalálja majd.

Ha visszajön.

Árnyék nem volt sehol, ez ellen nem tehetett semmit, de legalább lehúzódott az út szélére, ott nem égette annyira a talpát a hőség.

Viszont kezdett innentől más lenni minden. Elfogytak a tanyák, egyre több fa álldogált sápadtan a tűző nap alatt. A sztrádazaj már nem hallatszott el idáig, igaz, madárhang se, nyilván megbújnak ilyenkor valami kis zugban, nehogy megégjen mind egy perc alatt.

Az erdő már nem volt messze, látta az első eukaliptuszfákat, onnantól már jó lesz.

Mélyet szippantott a levegőből. Erős köhögés fogta el.

Elérte a folyót.

A 381-est nem használta szinte senki, a helyiek alig, mert a redondóiaknak nem volt dolga Estremozban, az estremoziaknak meg Redondóban, inkább néhány turista, de az se sok, csak aki eltévedt Évorában vagy Spanyolországba menet, rajtuk kívül tényleg szinte senki és soha, mindenki tudta, hogy az út tulajdonképpen felesleges, tudták Estremozban, és tudták Redondóban, de persze senki se mondta 61-ben, amikor lehetett, hogy nem kell, azt mondták, hogy kell, már hogy ne kéne, aztán megépült, tökéletes aszfaltozás, és azóta alig ment végig rajta autó, talán naponta ha egy, de most, nézett föl a napba Pedro, most aztán biztos nem jön erre egy sem, ebben az irtózatos forróságban senki nem mozdul sehonnan semerre, ez mindig így volt, és erre most is lehetett számítani, és ő számított is, nem jön szemből senki, és nem jön mögöttem senki, mert egyedül vagyok, és egyedül is maradok, és érezte, hogy már emelkedik vele az út, emelkedik felfelé, hamarosan eléri a Serra de Ossát, legalábbis az elejét, tulajdonképpen fogalma sem volt, hol kezdődik az Ossa, soha nem járt még ilyen mélyen bent a 381-esen, és persze soha nem járt még Redondóban sem, de mindig tudott az erdőről, néha éjszakánként, ha felriadt, a távolból mindig hallotta az erdőt, ahogy most is, és egyre tisztábban, a madarak hallgattak ugyan, de az erdőnek azért megvolt a maga csendje, amit hallhatott az ember, egy kitartott néma hang dél felől, nem is hang persze, csak áradás, hír, egy sóhajtás, aminek soha nincs vége, délről, hogy valahol arra van az Ossa, arra, a világ vége, és ő most arra megy.

Nem számított rá, hogy ott, ha felér az Ossára, hogy na, ott majd történni fog vele valami, szó sincs róla, Pedro biztosra vette, hogy vele soha nem fog történni semmi, nem is vágyakozott ide, csak tudta, hogy egyszer el fog jönni, hogy egyszer megkeresi, és végigmegy a 381-esen, és ennek most érkezett el az ideje, épp akkor, amikor a talicskából kiemelte, és felrakta a sor tetejére a márványlapot, pont akkor gondolta, hogy na, most leteszem a talicskát, leteszem, és elmegyek a 381-esre.

Letette a talicskát, és most itt volt a 381-esen, és ment, kanyargott felfelé, ment a forróságban, nem pont az aszfalton, hogy ne égesse a talpát, hanem azon a keskeny kis sávon, ami az aszfalt és az utat kísérő bozótos között adódott.

Nem gyűlölte a bányát, nem gyűlölt semmit. Nem volt benne várakozás, nem vágyakozott semmire, és nem remélt semmit. Elfogadta a dolgokat, és olyannak fogadta el őket, amilyenek. El kellett viselje a port, el kellett viselje a zajt, fel kellett húznia egy durva kesztyűt, tolnia kellett egy talicskát, csoszogni egy sorban, felemelni, aztán letenni egy kezdetben felemelhetetlen márványlapot, csinálni mindezt, és nézni, ahogy sikítva fut a vágólap a kőben. Mindazt, ami van, kétség és lázongás nélkül tűrte, s mindazt, ahogy van, ami van, megfellebbezhetetlennek tudta. Soha nem derítette fel semmi, de nem érzett szomorúságot sem, a dolgok közömbösek voltak a számára, tehát jók. Ha becsukta este az ágyban a szemét, és megpróbálta maga elé képzelni a világot, a világ olyan volt, mintha azt is befújta volna a por: minden fehér, minden fojtóan fehér. Azt mondta egyszer magában, épp mielőtt elnyomta volna az álom, hogy a világ, az is csak olyan, mint ők a bányában: a világ, az csak egy kísértet. Nem álmodott soha.

Fülét megütötte az első madárhang. Magasan járt, valószínűleg már egy jó ideje bent volt a Serra de Ossában. Eukaliptuszok száradoztak mindkét oldalon, de volt lombjuk, úgyhogy rögtön letért az útról, keresett egy öregebb fát, és ledobta magát a földre. Hátát nekivetette a hámló törzsnek. Szakadt róla a verejték. A madár elhallgatott.

Az Estremoz Creme a világ legszebb fehér márványa. A canteiróktól hallotta ugyan gyerekkorában, hogy ezt a márványt az első napon kell megnézni, de soha nem értette, mit akarnak ezzel mondani. Aztán amikor felvették, és eljött az első munkanap, annyira ijedt volt mindattól, amit hirtelen meg kellett értenie, és annyira össze kellett szedje az erejét, hogy ne essen minden órában egyszer össze a fáradtságtól, hogy az eszébe se jutott, megállni egy lap előtt, s csak úgy vizsgálgatni, mitől is ez a világ legszebb márványa. Meg különben is, folyton magán érezte a bányatiszt tekintetét, s egyetlen olyan lépést se mert volna tenni, amit az nem engedélyezett. És a második nap meg már késő volt, lélekben canteiro lett maga is, már nem látta se szépnek, se semmilyennek. Egy darab kő lett a számára az Estremoz Creme, egy darab névtelen kő, amivel neki újra meg újra, százszor és ezerszer, nap mint nap meg kellett küzdeni. A bányatiszt mindig rajta tartotta a szemét.

Rettenetes szomjúság gyötörte.

Feltápászkodott, s nekiindult, csak úgy vakon, hátha talál egyet a rengeteg forrás közül, mellyel a szóbeszéd szerint az Ossa tele van. Nagyon nem akart eltávolodni az úttól, meg a hepehupás felszín is annyira repedezett volt a szárazságtól, hogy elég hamar belátta, itt ez reménytelen. Megállt, körbenézett, de semmi: nyilvánvaló volt, hogy ő itt az eukaliptuszok közt vizet nem talál. Visszatért az útra. Előbb-utóbb lesz itt valahol az erdőben a 381-es mellett egy tanya, egy viskó, valami vadászház, bármi, ahol majd ihat, amennyit akar. Felgyorsította a lépteit, de elég gyorsan elfáradt. Végül is már órák óta ment a tűző napsütésben. Akár le is ülhetne megint. De a szomjúság erősebb volt, mint a fáradtság, a rohadt szomjúság, csak azért, mert elkezdett foglalkozni vele. Igen, innia kéne.

Mennyire lehet Redondo?

Jött egy újabb kanyar, aztán még egy és még egy.

Redondo még legalább két óra.

Ha nem három.

Mereven nézte a következő kanyart, és elhatározta, hogy ha eléri, keres valami árnyékot, és pihen egy kicsit.

A kanyar után azonban nem ült le, csak lelassította a lépteit. Félrefordította a fejét. Megállt. Hallott valamit. Aztán odanézett.

Ez nem lehet igaz.

Víz csörgedezett alig észrevehetően egy ponton a hegyoldal kövei közül, víz egy vékonyka érben, le az útra, ahol szinte azonnal felszárította a nap.

Csodálatos érzés volt, inni végre.

Azt nem lehetett állítani, hogy nem tudta, milyen az az Estremoz Creme, de ha megkérdik, milyen, egy szót se igen tudott volna kinyögni. Ha mégis, talán annyit mond: fehér. Néha viszont, a nyár kellős közepén, mikor kiment a háztetőre, és lefeküdt, és elvakította a nap, és  behunyta a szemét, akkor, ha nem tudta is, mi az, amit lát, de látta. Olyan volt, mint egy puha hópaplan, vagy mintha színek nélkül égő felhők gomolyogtak volna a felszínén. De tudta, hogy a valóságban: semmi.

Egész magasan járt, érezte a levegőn. Az eukaliptuszt felváltotta a parafaerdő. Az út egyik oldalán sziklafal, a másikon, kisebb völgyek felé ereszkedő talajon embermagasságig lehántott kérgű parafa mindenütt. Göcsörtös, csavarodott törzsek, s odafent alig valami lomb. Menjen tovább? Hova? Nyílt egy ösvény balra, lekanyarodott.

Vagy nem is ösvény? Közlekedni láthatóan nem közlekedett rajta senki, s arra se mutatott sok jel, hogy valaha kijárták volna. Talán azért gondolta, hogy ösvény mégis, mert jobb kézről, a hirtelen erősen emelkedő talajon vagy négy-öt öreg eukaliptusz sorakozott egymás mögött, és mellettük az általuk kiadott irány utat mutatott. Balra szúrós sziklarózsák nőttek ki a hegyoldalból, s ereszkedtek le a földre. A sziklafal árnyékot vetett.

Száz lépés után már komolyan kapaszkodnia kellett. Az ösvény, ha az volt, valami magaslat felé vezette. Lehajtott fejjel ment, fáradt volt már nagyon. Lehajtott fejjel, a szikla árnyékának hűvösében, üresen, elcsigázva. Mi várhat rá errefelé? Egy újabb kis forrás? Az előzőt egy jó ideje elhagyta már, ráfért volna néhány korty megint.

Előbb érezte meg, mintsem a fejét felemelte volna.

Azt érezte meg, hogy van valami előtte. Az ösvény élesen balra kanyarodott, s voltaképp ez az éles kanyar takarta el. Megérezte, és tudta, hogy a kanyar után meg is látja, mi az. Nagyon gyorsan történt az egész.

Egy hatalmas épület húzódott előtte, fent a magasban.

A méreteit nem is fogta föl rögtön az ember.

Túl nagy volt ehhez, és teljesen belesimult a tájba.

Úgy tűnt, a sziklából nőtt ki, s terebélyesedett el, mint a növényzet, mely szinte egészen benőtte már.

Vagy mintha együtt jött volna létre az erdővel.

Nem bírt mozdulni, csak állt ott, bámulta, sohasem látott ilyet.

Otthon Estremozban a Pousada eltörpült mellette.

És sohasem beszélt róla senki.

Mit csináljon?

Elkezdte porolgatni magán a munkásruhát, de olyan port csinált egy pillanat alatt, hogy gyorsan abbahagyta. Nézte a kapuboltozatot, nézte a harangfal üres datolyaházait odafönt, nézte az apró ablaknyílásokat – csak a részleteket merte nézni, az egészet nem. Az egész túl nagy volt, tényleg.

Soha nem beszélt neki erről senki?

Homályosan felrémlett, hogy mintha egyszer hallott volna egy kolostorról, egy mélyen a Serra de Ossa rengetegébe rejtett conventóról, de annak sokkal messzebb kellett lennie, Redondo alatt. És hol van még ide Redondo? Ez nem lehet a convento. De akkor micsoda?

Tett egy lépést óvatosan előre.

Nem történt semmi.

Hamarosan megértette, hogy nincs mitől tartania: nincs itt egy teremtett lélek sem.

Felbátorodott.

A nehéz kaput csak betámasztották, könnyű volt bejutni.

Miért hagytak itt egy ilyen … egy ilyen gyönyörű palotát?

Ki hagyta itt?

Visszafojtott lélegzettel lépett be az első terembe. Nem előtér volt, hanem máris egy magas, boltozatos, a borbai bányából származó sötét márványlapokkal padlózott nagy terem mélyen ülő ablakokkal, s a falakon végig, a padlószinttől vagy másfél méter magasan körbefutó, csodálatos szépségű festett csempék, rajtuk szentek és tájak és jelentek és feliratok, melyekből Pedro semmit nem értett.

Átlépett a következő terembe, aztán a következőbe és a következőbe, s az áhítat ráfagyott az arcára. Mindenütt ezek a kobaltkékkel festett szentek és tájak és jelenetek és feliratok a falakon, mindenütt ez a borbai bányából származó sötét márványpadló.

Lehet, hogy életében most először álmodik.

De alig volt valami ép. A csempék közül rengeteg leesett a falról, és összetört. A falakat és az egykor gondosan kifestett mennyezeteket megette a penész. Az ajtókeretek szétszáradtak, az ajtók kirohadtak, darabjaik többnyire szanaszét hevertek a padlón. Az ablakokról leszakadtak a külső zsalugáterek. Huzat csapta meg itt is, ott is, de a penész és a rothadás szaga erősebbnek bizonyult, mint hogy ez az időnként végiglebegő huzat ki tudta volna fújni. Általános volt a pusztulás.

A palota romokban állt.

Palota?

Tulajdonképpen egy irdatlan nagy romhalmaz.

Kábultan mászkált egyik termen át a másikba. Kiment egy négyzet alakú zárt udvarba, amit teljesen benőtt a gyom. Visszatért az épületbe, felment egy széles lépcsőn az emeletre, s egy darabig megint csak moccanni sem bírt az elképedéstől, mert ilyen hosszú folyosót nemcsak nem látott, de elképzelni sem tudott volna soha. Ráadásul ezt az emeleti folyosót középen keresztezte egy másik. S minden folyosó végén egy-egy nagyobb ablakon ömlött be a fény, de ez a ragyogás pár méterre volt csak elég, amúgy minden valahogy a teljes sötét és a félhomály között … A folyosókról cellák nyíltak – már amelyik nyílt, mert jó néhány esetben, amikor megpróbálta belökni az ajtót, azt tapasztalta, hogy nem nyílnak: mintha beszögelte volna őket valaki belülről.

És mindenütt, bármerre járt is, lent, vagy az emeleten, mindenhol ezek a fantasztikus azulejók, ezek a csodálatos csempefalak! Egy helyütt felismerte Jézus Krisztust, ahogy cipeli a Keresztet, másutt ahogy az Angyal hozza az Üzenetet a Szűzanyának, a legtöbb esetben azonban nem tudta, miről szólnak, hogy mit ábrázolnak a maguk szinte végtelen hosszában, mert követték egymást, egyik után jött a másik vég nélkül, szinte megszámlálhatatlan mennyiségű képet festettek a csempékre, mintha mindent el akartak volna mesélni ebben az óriási palotában, ami az emberiség történetében a kezdetektől idáig megesett, mindent, és ő látta ezt, már káprázott a szeme a sok kék szenttől és tájtól és jelenettől és felirattól, habár az is világos volt neki, hogy mondják ugyan, mondják a maguk történetét, elmondanak ezek a csempék mindent a kezdetektől egészen a mai napig, de nem neki mondják, nem hozzá beszélnek.

Órákon át járta még a termeket, a lépcsőket, a belső udvarokat, rátalált a kápolnatérre is, mely közvetlenül a palotából nyílott, aztán újra fönt, aztán újra lent, bejárt mindent, amit csak lehetett.

És hiába állt az egész romokban, az épület a maga szótlan elhagyatottságában is éreztette, hogy még ha odahagyták is, még mindig tartozik valakihez, egy távoli világhoz, talán a magához a mennyhez, vagy még annál is távolibb Úrhoz, a végestelen messzeségben, örökre.

Semmi keresnivalója itt

Nem tudta megmagyarázni magának, mit érez.

Csak egy hideg, határozott idegenség az övé, ahonnan mindezt most nézi.

Vizet keresett.

Állt egy-egy csodálatosan megfaragott márványkút ugyan a két belső udvarban, de azokból már nagyon régen nem folyt semmiféle víz. Próbálta felkutatni, hol lehetett a konyha, de nem talált ott se semmit. Felfedezett egy pincelejáratot, lement, végigjárta az egészet, hátha az ott hagyott palackok alján kotyog még esetleg egy kis maradék, de semmi. Végül kiért az épület nyújtott tengelyének meghosszabbításában elterülő teraszos kertekbe, s ott előbb néhány gránátalmafáról gyorsan leette, ami még nem aszalódott meg, vagy amit a madarak még nem csipkedtek teljesen széjjel, aztán legvégül vizet is talált. A kert hátsó oldalánál egy sziklafal húzódott, és ott megint meghallotta az édes zajt, ahogy egy vízér lassan csordogál.

Teleitta magát, amennyire csak bírta, aztán egy széles lombú oleander lombja alatt lefeküdt. Most új szögből, hátulról látta az épületet, s felfedezte, hogy a különböző terepszinteket követő palotarészek az emeleten, épp feléje nézve, egy szabad teraszban végződnek. Elnyomta az álom, s csak akkor ébredt fel, amikor egy csengő hang felriasztotta. Magához tért rögtön, de nem volt oka különösebb izgalomra: csak egy birkanyáj ért a közelébe, valahonnan lentről jöttek lassan, nagyon lassan, legelészve, felfelé, Redondó felől. Várt egy darabig az oleander alatt, de a nyáj pásztor nélkül kószált el idáig.

A nap már nem sütött ide, egy perc, s a szomszéd hegygerinc le fogja fojtani a fényét.

Felmászott a teraszra. Oldalról gyerekjátéknak bizonyult, az épület hátsó része a sziklafalnak támaszkodott. Pár lépés kellett csak, a ballal ide, a jobbal oda, s már fent is termett az ember.

Széles, tágas, minden irányból nyitott, kőoszlopokra emelt terasz volt. Vastag, közel fél méter vastag, egykor lecsempézett kőkorlát futott körbe, s ebbe a korlátba egy-egy padot süllyesztettek bele mind a három oldalon. Leült a középső padra, bal kezével felkönyökölt, kényelmesen elhelyezkedett. Pont szemben volt a tájjal, mely odalent Redondo felé elterült.

Lassú, nyugodt táj volt, s teljesen kitöltötte a vidéket körben, a távoli horizontig.

Ilyen széles világ nincs.

Madarak csivitelését hallotta, meg a birkanyáj kolompját.

Előtte, odalent ez a hihetetlen szélességben elterülő erdő, egy végtelen nyugalom körös-körül, az erdő fölött a hatalmas ég boltozata, az ő fülében meg a madárhang s a kolomp csengése – csend volt, és egyre csendesebb lett.

A madarak sorban egymás után elmentek lefeküdni.

Megkezdődött a naplemente.

Béke uralkodott a tájon, és ez a béke olyan mély volt, hogy Pedrónak, ahogy ült ott, és nézte ezt a békét, elkezdett fájni a lelke.

Eszébe jutott a sor a bányában, ahol most még talán állnia kéne, és erről eszébe jutott a talicskája, meg hogy amikor le kell hajolnia, és meg kell markolnia a nyelek végén a bordázott gumivédőt, akkor még a kesztyűn át is megismerné ezer közül is, melyik talicska az övé. Úgy érezte, menten meghasad a szíve.

Az ő talicskája.

Lemászott a teraszról, kiment a kerteken át az ösvényre, onnan a 381-esre, és elindult Estremoz felé.

És hiába ment le a nap, és hiába sötétedett be, mindig maradt annyi fény, hogy lássa jól, hova lép.

Az út rövidebb volt visszafelé.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret