stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A pusztulás, vagyis a létezés

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: AZ UTOLSÓ FARKAS

 

Sokaknak okozott meglepetést, mikor 2009 nyarán bejelentették, hogy Bob Dylan karácsonyi lemezt készít. A karácsonyi lemez önmagában a legszokványosabb dolgok egyike lenne persze, az angolszász világban meg főleg – az egyre érdesebb hangú és pozícióját mint ellenkulturális ikon életműve minden fordulata ellenére is megőrző Dylantől azonban mégiscsak elég abszurd ötletnek tűnt. Hogy hogy jön mindez Krasznahorkai Lászlóhoz? Még ha nem pont Bob Dylan is az ő legadekvátabb popzenei megfelelője, van három indokom is innen kezdeni. Az első, hogy könnyebb lenne a dolgom, ha lemez lenne ez a könyv is, hiszen mióta cédék léteznek, mi sem természetesebb, hogy kislemez, nagylemez, EP mind ugyanúgy néz ki, az irodalomban viszont inkább csak furcsaság, ha egy elbeszélés hosszúságú szöveg (ami ráadásul nem is állítja magáról, hogy regény) külön kötetben jelenik meg: mintha a kritikának kéne tulajdonképpen még azt is eldöntenie, hogy jogos volt-e egyáltalán kritikát írni róla. A második, hogy noha a Magvető egy pillanatig sem rejti véka alá a kis piros vászonkötésű, ritkán szedett kötet rendeltetését („kitűnő ajándékkönyv a szerző és az irodalom rajongóinak”), és az ajándék most, nem lévén a könyvnek semmi külön apropója, születésnap vagy évforduló, a könyvvásárlók egymásnak adott ajándékát jelentheti csak, amit az októberi, a legkorábbi karácsonyi ajándékkeresőknek is kedvező megjelenés is aláhúz – nem hasonlóan abszurd-e ott találni a szép színes karácsonyfa alatt Krasznahorkait, ezt a melankolikus-szaturnuszi alkotót? A harmadik meg, hogy amikor az előző kötet Fenn az Akropoliszon című elbeszélésében ezt olvastam: „hallgatni őket, ahogy arról beszélnek, az Arcade Fire-tól vagy a Clashtől jobb a Guns of Brixton című szám”, önkéntelen első reakcióm az volt, hogy ügyes próbálkozás volt ugyan a szerző részéről, de azért, úgy tűnik, az apokalipszishez meg a nó-színházhoz mégiscsak jobban ért, mint a popzenéhez, én ugyanis hallgattam eleget az Arcade Fire (viszonylag népszerű, de azért távolról sem közismert kanadai együttes a kétezres évekből) lemezeit, és tudom jól, hogy egyiken sincsen Guns of Brixton-feldolgozás; hogy azután egy internetes kereséssel később megszégyenülve jöjjek rá, hogy koncertjeiken, elég radikálisan áthangszerelve igenis el szokták azt játszani néha – vagyis amiről az elbeszélésben az athéni fiatalok beszélgetnek, tökéletesen hihető és adekvát téma athéni fiatalok számára.

Amit e két utóbbi talán látni enged, Bob Dylant félretéve most már, az nem más, mint hogy Krasznahorkainak minden jel szerint a magyar irodalom egyik (ha nem: a) legnagyobb sztereotípiahalmát sikerült maga elé gyűjtenie. Hogy miről is van szó, azt a legszemléletesebben talán két ellenkező előjelű, ám lényegében azonos jelentésű Angyalosi Gergely-idézettel tudnám megvilágítani. Az első, egy 1998-as előadásból: „Krasznahorkai olvasóját, gondolom én, mindenekelőtt a különféle, és igencsak eltérő időpontokban született írások világának homogenitása fogja meg. Ha ennek az olvasónak azt az ismert játékot javasolnánk, hogy mondjon egy Krasznahorkai-színt, egy napszakot, egy évszakot, egy időjárást, egy állatot, stb., akkor feltételezésem szerint meglepően hasonló válaszokra számíthatnánk. Azt hiszem, a többség a szürkeséget, a sötétséget, az esőt, az őszt, a lepusztultságot, a szereplők külső-belső megnyomorítottságát, kiszolgáltatottságát említené”, és tíz évvel későbbről, a Seiobo járt odalent kritikájából: „A Krasznahorkai-művek világképe mindig nagyon erőteljes, ha úgy tetszik, egyértelmű volt. A rossz fokozódó jelenlétét mutatja fel újra és újra, az egyes szereplők tudati rezdüléseitől kezdve a világméretű összefüggésekig. Talán vannak olvasók, akik ez ellen lázadoznak. Allegorikusnak, túlmagyarázottnak érzik ezeknek a szövegeknek az üzenetét, bár elismerik a Krasznahorkai-próza magas fokú művészi erényeit”. És egy ennek ellentmondó olvasói tapasztalat: jól emlékszem, hogy a Sátántangó első olvasása után azért raktam le csalódottan a könyvet és hagytam fel jó időre Krasznahorkai olvasásával, mert előzőleg annyit hallottam annak végletesen nyomasztó hangulatáról, hogy egészen egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a szöveg elidegenítő gúnyosságával és szövevényes iróniájával.

Mit mondhatunk hát mindezek után Az utolsó farkasról magáról? Kezdhetjük talán rögtön ott, hogy Krasznahorkai ismét visszatér ahhoz a szerkezeti megoldáshoz, amivel kapcsolatban akár tényleg beszélhetnénk rögeszmésségről, hiszen immár sokadik szövegében ismétli meg lényegében változatlan formában. A történet főhőse egy meg nem nevezett német exprofesszor, aki a szöveg legalsó narratív szintjén semmi mást nem csinál, mint ül a törzskocsmájában Berlinben, megiszik napi két-három üveggel a legolcsóbb sörből, néha kerül egyet a lomos Hauptstrassén a változatosság kedvéért, egyébként pedig csak mesél a pultosnak, aki hol odafigyel, hol pedig elszundít inkább. Egyfelől tény, hogy ezen a szinten afféle klasszikus heterodiegetikus, mindentudó narrátor beszél, aki a professzor gondolatait is képes pszichonarrálni nekünk, másfelől azonban különösebben sok vizet nem zavar, a szöveg túlnyomó részét ugyanis az teszi ki, amit a professzor az (egyébként magyar) pultosnak mesél, ezt a történetet pedig a narrátor sosem minősíti vagy értékeli, kizárólag a mesélés szituációjának körbeírására szorítkozik. A professzor másodlagos elbeszélőként így aztán teljességgel megbízhatatlan, sőt: beszámíthatatlan, de a később harmadlagos elbeszélőként fellépő tolmácsnőről is kiderül, hogy hisztérikus kissé; a pultos pedig fiktív olvasóként mindvégig az elbeszélt történet érdektelenségét, a mesélés feleslegességét demonstrálja. Ez tehát nyilvánvalóan ugyanaz a rendszer, mint a Megjött Ézsaiásban, ahol Korim artikulálatlanul dünnyög a mit sem reagáló állítólagos jeruzsálemi papnak („Meh... öhhely... fomkesz... lőmah... – mondta ekkor Korim”), vagy a Háború és háborúban, ahol Korim a magyarul nem is tudó nőnek meséli napokon át a kéziratok történetét, vagy a Seiobo Magánszenvedély című fejezetében, ahol a frusztrált építész barokk zenéről szóló hosszas monológjának a kulturálódni összegyűlt falusiak alig bírják kivárni a végét – abszurd helyzetek egytől-egyig, melyekben a beszélő óhatatlanul mindig nevetségessé is válik; az pedig már az életmű kezdetétől, a Sátántangó szélhámos prófétáitól és Az ellenállás melankóliája holdkóros Eszterétől fogva jellemző, hogy a legfajsúlyosabb gondolatokat következetesen efféle kétes egzisztenciák szájából halljuk. Ez azután ellentmondásos módon egyszerre aláássa és megerősíti az elmondottakat: amikor Az utolsó farkas professzora a gondolkodás és a nyelv ellehetetlenüléséről beszél, az egyaránt tekinthető egy lecsúszott filozófus félrészeg hőzöngésének és e gondolatok megvilágító illusztrációjának – ám ennek és a hasonlóknak az áttétel nélküli beolvasztása valamiféle műveken keresztülnyúló szerzői beszédbe mindenesetre kockázatos műveletnek tűnik. Az utolsó farkas pedig a struktúrában rejlő lehetőségek végpontjáig is elmerészkedik: „te, vágott a szavába a magyar váratlanul tegezésre váltva, voltál te egyáltalán ebben az Estreizében?, s olyan gyanakodva meredt rá, mint aki nem is vár választ, mert úgyis tudja, hogy nem, így aztán neki nem is volt kedve győzködni, hogy hát, persze hogy voltam” (38.) – a kocsmáros gyanúját a szöveg alapján mi sem oszlathatnánk el, nyitott kérdés marad tehát még az is, hogy megtörtént-e egyáltalán bármi az elmeséltekből.

Azt viszont, hogy a valóságban mi történt, egy kicsit legalább jobban tudhatjuk, bár tény, hogy a kiadó ezúttal nem árasztotta el olvasóját a szöveggel kapcsolatos mindenféle kiegészítő információkkal. A kötet végén mindenesetre ott szerepel, hogy „A szöveg nem jöhetett volna létre a Fundación Ortega Muñoz támogatása nélkül”, és ezen a forró nyomon elindulva viszonylag messzi juthatunk. Az említett intézmény egy Badajozban működő alapítvány, amit elsődlegesen a hasonló nevű huszadik századi festő emlékének ápolására hoztak létre, ám emellett, amennyire ez a (kizárólag spanyol nyelvű) honlapjuk alapján felderíthető, céljuk az is, hogy olyan projekteket támogassanak, amelyek művészet és természet kapcsolatát tematizálják, illetve amelyek az extremadurai (ez az az autonóm közösség, ahol Badajoz található) tájjal foglalkoznak. Ez utóbbi apropóból – ugyancsak a honlap tanúsága szerint – más művészek és filozófusok mellett Krasznahorkai Lászlót is felkérték, interjút is készítettek vele, az elkészült művet pedig El último lobo címen spanyol–magyar kétnyelvű változatban ki is adták – ebből a kötetből egyébként Magyarországra is jutott néhány. És mit írt Krasznahorkai erre a felkérésre? Egy történetet egy berlini professzorról, akit saját elmondása szerint egy spanyol alapítvány felkért, hogy egy bizonyos mennyiségű euróért cserében írjon valamit az extremadurai tájról, és aki el is megy, nyomoz is, ám a tapasztaltakat az elbeszélés végééig nem sikerül neki megírható formába szilárdítani. Ha ezt pedig esetleg még megtoldjuk azzal a bátortalan ötlettel, hogy a két szereplő közti viszony (akik közül az egyik, mint megtudjuk, bonyolult mondatlabirintusokat alkot) mintha a Berlinben élő, ám továbbra is magyaroknak „beszélő” szerző szituációját mintázná, láthatóvá válik a szöveg önreferens szerkezete, vagyis hogy tulajdonképpen a méltán népszerű mise en abyme egy újabb változata jön itt létre. A szöveg tehát játékosan forgatja ki a megrendelésre készülő irodalom nyilvánvalóan kissé abszurd alaphelyzetét, hozva is ajándékot meg nem is, ugyanakkor pedig becsületes posztmodern műhöz illően bizonytalanítja el a határt valóság és fikció közt. Milosevits Péter kifejezesével élve újabb trükkregény született hát, ahogyan számos korábbi Krasznahorkai-mű is tartalmazott hasonló játékokat: elég csak a Sátántangó sokat emlegetett körkörösségére, a Théseus-általános írásbeliség/szóbeliség-paradoxonára vagy a kéziratokkal manipuláló és a valóságba túlnyúló Háború és háborúra gondolni.

Ha pedig már valóság és fikció problémájánál tartunk úgyis, folytassuk az előző bekezdésben megkezdett keresgélést az interneten! Ezzel kezdi ugyanis a történetben a professzor is: mivel el nem ítélhető módon mit sem tud Extremaduráról, elindulása előtt átfut róla néhány oldalt a kocsma melletti Telecaféban, hogy azután spanyol kirándulásának vezérfonalává egy véletlenül megtalált ökológiai cikk váljon, amely a stílusa miatt ragadt meg az emlékezetében: „nemcsak az a furcsa abban a cikkben, hogy amolyan szokatlan költőiség lengi be, hanem maga a mondat, a tartalma, hogy ugyanis honnan tudja bárki is, mikor hal meg »az utolsó farkas«, meg újra, hogy mi az, hogy »meghal«, hát, így beszél egy tudós?!” (22.; egy újabb érdekes paradoxon, hogy miközben a professzor újra és újra visszatér a nyelv végromlásának témájára, a történet motívumává egy ilyen nyelvi nüansz válik). Az, hogy az utazás nem mond csődöt, annak köszönhető, hogy az agilis szervezők rávetik magukat erre az épp csak megemlített cikkre, és magukkal ragadják az utolsó farkas utáni nyomozásra a céltalanul ténfergő professzort. Vagyis: hiába megy el nézelődni a számára megismerni kiosztott tájba, a lényegi megismerés, a rátalálás a témára nem ott, hanem egy berlini számítógép előtt történik meg – vagyis a kérdés, hogy megismerhető-e egy hely, csak attól, hogy ott vagyunk, a Kína-regények, és főleg Az urgai fogoly központi kérdése nem kevésbé érvényes akkor sem, ha nyugat felé utazunk. Az internet (ami szintén nem először téma Krasznahorkainál) segít – és nem csak a professzornak! Egy egyszerű kereséssel mi is ráakadhatunk arra a cikkre, amire ő ráakadt, egy természetvédő csoport jelentéséről a spanyolországi farkasállományról, amiben tényleg ott a mondat, ami a történet kiindulópontjává válik: „a study recently carried out by the CSIC (Palacios, 1999) reveals that at the south of the Duero river (Sierra de San Pedro in Extremadura and Sierra Morena) the last wolf could have died in 1983” (http://www.signatus.org/ docs/situation.pdf). A történetben ezután felhívják Fernando Palacios professzort, akire a cikk hivatkozik – ezt szintén megtehetnénk mi is, hiszen a madridi természettudományi múzeum honlapján (http://www.mncn.csic.es) megtalálhatók az elérhetőségei. És ez még nem minden: ha esetleg még nem untuk meg a kattintgatást, keressük fel a http://www.fedecaza.com oldalt, válasszuk a „Homologación trofeos” menüpontot, ott a „Lobo”-t, aztán meg hogy „Mejores trofeos” – a spanyolországi farkastrófeák ranglistájából kiderül, hogy a tizenkilencedik helyen Antonio Domínguez Chanclón áll, aki 1985. február 9-én, (az Extramadura tartományban található) cáceresi La Gegosában lőtt farkassal került fel a listára. Ezzel pedig csak az internetet használva, anélkül, hogy valaha jártunk volna Spanyolországban előttünk a összes lényeges pont: az egymásnak ellentmondó dátumok az extremadurai farkasokról, a Chanclón nevű vadász, akiből a történet egyik szereplője, és a La Gegosa, amiből egyik helyszíne lesz – már csak össze kell őket kötni, aztán kiszínezni. A megismerhetőség-problematika tehát nem csak új égtájjal, de egy új réteggel is gazdagodik: ez alapján az internetet afféle hatalmas vászonnak képzelhetjük el, amelyre mint az árnyjátékban vetülnek rá a valóság tényei, és mi ezt a valóságot egyszerre tükröző és attól eloldódó vetületet nézhetjük és interpretálhatjuk, miközben fikció és dokumentaritás egymásba mosódva ismét csak értelmüket vesztik – filozófiai érdeklődésűek a platóni barlanghasonlat és a baudrillard-i szimulákrumelmélet irányában haladhatnak tovább.

Mégsem veszünk el a számítógépek monitorfényű félhomályában: mindez a szöveg egyik oldala csak, amit túlfelől a természettel kapcsolatos kérdések ellenpontoznak, ahogy az már a címből (és az alapítvány célkitűzéseiből) sejthető. A történet érdemi részét az utolsó farkas utáni nyomozás teszi ki, vagyis hogy pontosan ki és hogyan is ejtette el Extremadura utolsó farkasát, a háttérben pedig felsejlik közben a jellegzetes táj, a dehesa, amelyben mintha még a világon kívüliség utolsó pillanatait töltenék az itt lakók, mielőtt a technikai fejlődés átalakít mindent – ember, állat és növényzet együttéléséről van tehát szó. A szöveg kérdésfelvetését ökológiainak is nevezhetnénk akár, annál is inkább, mivel az elmúlt húsz év irodalomtudományos mozgásainak egyik markáns vonulata éppen ökológia és irodalom egymás mellé sodródása és összekapcsolodása volt az ökokritika címkét kapott (amennyire az a magyarul hozzáférhető dokumentumok alapján megállapítható: tökéletesen diffúz, és a megszületése pillanatában egymásnak ellentmondó alirányzatokra széthullott) iskolában. A legnyilvánvalóbban ökokritikai indíttatású magyar tanulmányok egyikét pedig éppenséggel Krasznahorkai Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényéről írta Nemes Péter – ahogy az állatokról és főleg kertekről bőven értekező könyv szinte ki is kényszerítette ezt a megközelítésmódot –, és ahogy talán az sem véletlen, hogy az alapítvány felkérése az Északról hegy spanyol megjelenése után érkezett. Mindenesetre okkal gondolhatni, hogy annál a Krasznahorkainál, aki azt nyilatkozta, hogy „évek óta szerettem volna egy olyan regényt írni, amiben nem szerepel ember”, nincs alkalmasabb személy, hogy akár az ökokritikusok legradikálisabb követelését, az antropocentrizmus feladását is teljesítse. Az utolsó farkas ökológiai kérdésfelvetései azonban ugyanúgy jóval összetettebbek valamiféle protestáló környezetvédelemnél vagy természetkultusznál, ahogy a valóságban az Északról hegy sem volt ember nélküli regény. A problematika egyik ága persze tényleg a veszélyben forgó romlatlanság: „Extremadura kívül van a világon, még odakívül, extre, érti?, ezért volt minden olyan csodálatos a természettől az emberekig, és senki nem tud a veszélyről, amit a világ fenyegető közelsége jelent, irtózatos veszélyben élnek azok ott Extremadurában, […] fogalmuk sincs, mit eresztenek be, miféle szellemet, amikor keresztül-kasul építik autópályákkal és üzletekkel a földjüket” (33.), ezt a szempontot azonban egyrészt rögtön relativizálja is a szöveg folytatása: „rettenetes volt a nyomor, láttam fényképeket a régi időkből, és tényleg rettenetes, és annak mindenképp véget kellett vetni, és véget is vetettek már, és még inkább véget fognak, csak az a szörnyű, hogy erre mindössze egyetlen eszközük van, beereszteni a világot” (uo.), másrészt pedig a szituáció egésze ássa alá, hiszen láthattuk, milyen lényegi módon támaszkodik a szöveg, amiben ez is elhangozhat, éppen a civilizációt ma legpontosabban szimbolizáló technológiára: ha pedig ennek létét affirmálja, akkor a természetes állapot nyilvánvalóan valami értékestől való megfosztottság is egyben, ami csak még inkább nyilvánvalóvá teszi, hogy konzekvens értéksorrend kialakítása mennyire elérhetetlen cél lenne. A másik ág, a farkasokról szóló, ránézésre egyszerűbb eset: mintha nem lenne másról szó, mint e nemes állatok kipusztítása fölött érzett bánatról. Közelebbről megvizsgálva azonban itt is apóriába botlunk, és ezt a legkönnyebb talán akkor felfedezni, ha figyelembe vesszük, hogy Krasznahorkainak nem ez az első vadászattal foglalkozó szövege: a Kegyelmi viszonyok Hermanról, a vadőrről szóló novellái mintha ide is átvisszhangoznának. Ott az első novella kezdetén Herman valamiféle édenien természetközeli állapotban tűnt fel az évezredes csapdázótechnikák utolsó letéteményeseként, hogy azután ettől elidegenedve belegabalyodjon elveinek tisztázásába, előbb az emberek ellen fordítva csapdáit, majd az „általános részvét” álláspontjára jutva. Ezt akár a környezetvédelem általános allegóriájáként is felfoghatnánk: hiszen ha az ember valóban a természet egyenjogú része lenne, akkor mi sem lenne természetesebb, mint hogy a rá nézve veszélyes vagy kártékony tényezőktől megszabadulni igyekszik – a farkas pedig a szövegben is bír mindkét jellemzővel, Chanclón ijedtségből lövi le a farkast (37.), a másik helyen pedig a nyájaikat féltik tőlük a pásztorok (58.), és „meggyőződésük szerint minden ember, hacsak nem bolonddal állnak szemben, a farkas ellen van” (61.). Az etikai viszonyulás a vadállatokhoz csak akkor lehetséges, ha már kiszakadtunk ebből a természetes viszonyrendszerből, és egyszersmind kellő erőfölényre tettünk szert: sajnálat sosem egy rettenetes farkasfalka, mindig csak az utolsó farkas iránt lehetséges. A két ökológiai ág tehát egymással is nyugvópontra nem vezethető ellentmondásba kerül.

És mindehhez hozzátehetnénk: a professzor fő alapítványi feladatára, vagyis hogy egyáltalán tetszetősnek lássa a kietlen extremadurai tájat, is csak azért lehet képes, mert teli a feje a Krasznahorkai-figurákra jellemző sötét gondolatokkal: „mert olyan volt a dehesa, mint a lelke” (32.) Amikor pedig kifejti, mik is ezek a sötét gondolatok, a szerző, úgy tűnik, azt adja a szájába, amit az ő korábbi művei is sugalmaztak: „mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt” (23.). A végtelen hanyatlások elve ez, mely szerint a világ nem egy kezdeti elviselhető állapottól tart az apokalipszis felé, hanem folyamatos, tetszőleges kezdőpontokból kiinduló romlások zajlanak, mely elvnek eddig két legvilágosabb illusztrációja a minden történelmi korban újra és újra menekülésre kényszerülő négy rejtélyes alak volt a Háború és háborúban, és a Seiobo-kötet, amely ugyancsak minden tájon és minden időben felmutatott valami értékveszteséget. Ha azonban mindezt ilyen végletes formára hozzuk, mint Az utolsó farkas professzora, akkor nyilvánvalóvá válik, mennyire viszonylagos ez az egész szerkezet, hiszen ha folyton és mindenhol a romlás zajlik, akkor az rögzíthető pont nélkül tulajdonképpen nem jelent mást, mint értéksemleges változást, amin belül persze mindig előállítható egy romlásnarratíva – vagyis mindez csupán a „bezzeg a mi időnkben” metafizikus kiterjesztése. Ennek az – így már nem csupán tragikus, hanem ironikus felhangokkal is bőven rendelkező – szerkezetnek a legmesteribb dramatizálása talán a Rombolás és bánat az Ég alatt Beszéd a romokon című fejezete, ahol a főhős és kínai beszélgetőtársai mind egyetértenek abban, hogy hanyatlik a kínai kultúra, abban azonban semmiképpen sem tudnak megegyezni, hogy voltaképpen mikor is kezdődött és miben is áll ez a hanyatlás. A professzor elméletében egy démon felelős azért, hogy szétesnek a dolgok, ám hogy uralma totális legyen, azért is ő kénytelen felelni, hogy szülessenek is – ilyenképpen csupán hangoltságtól függően nevezhetnénk akár isteni szándéknak is, a pusztulást meg akár egyszerűen csak létezésnek.

De hogyan végződik a farkas története? Nos, itt úgy látszik, azoknak van igazuk, akik szerint Krasznahorkai egy kis didaxist azért mindig a keze ügyében tart. Mikor elindulnak Alburquerquébe, hogy egy újabb farkashalált vizsgáljanak ki, „egy alapvető fordulat áll be a történetbe” (43.), ami leginkább azt jelenti, hogy innentől szabadesésben hullik alá a pátoszba. A vadőrtől megtudjuk, hogy „a farkas nagyon büszke állat” (55.), meg hogy „az állatok szeretete az egyetlen szeretet, amelyben az ember sohasem csalódik” (57.), a tolmácsnő teljesen a farkasok bűvkörébe kerül, a hangja remeg, és végül, amikor kiderül, hogy az utolsó nőstényfarkast azért üthette el egy autó, mert „hasas” volt, a megdöbbenés általános, a tolmácsnő sírva fakad, a lelkek pedig egymásra találnak a tragédiában: „José Miguel megköszörülte a torkát, egyenesen a szemébe nézett, és azt mondta tört angolsággal, hogy szeretne elárulni valamit, mire fel ő, fordult most vissza a pult felé, hé, kiáltott a magyarra, aki gyorsan felkapta a fejét, és zavartan pislogni kezdett, ébresztő, ember!, mert épp azt mesélem, mit akart nekem utoljára mondani az a vadőr a kocsijánál, na, mit, morogta a magyar, és megdörzsölte a szemét, hát, pont azt, amire magam is rájöttem a történetből, úgyhogy megkértem, ne is mondja el, csak megöleltük egymást, így búcsúztam el tőle” (68.). A megindító eseménysor azonban mégsem marad ellenpontok nélkül. Először is: a professzor együttérzés helyett csupán dühöt képes érezni, amikor a hisztérikus tolmácsnő csak a könnyeivel van elfoglalva ahelyett, hogy ellátná a munkáját, és fordítana. Másodszor: a pultos éppen az állítólagos csúcsponton un rá a történetre végleg, és alszik inkább el. Harmadszor pedig a szöveg vége így szól: „azóta megváltoztatva a végét, és éppen ott, a végénél, napról-napra folyton újraírja a fejében Jose Miguel történetét” (69.), ami visszavonja José Miguel és a professzor közös megértésének egyértelműségét, és végleg kinyitja a szöveget, hiszen így nem csak azt nem tudhatjuk, miként is írná meg extremadurai történetét, de még ennek az utolsó felfokozott jelenetnek a jelentése is meghatározhatatlanná válik. Hiszen épp úgy mondhatjuk, hogy a professzor – egyszerűen szólva – kamuzott csak, és valójában fogalma sem volt, mit gondolt a vadőr, csak nem akarta butaságát elárulni; hogy itt a lelki közösség, és egyáltalán a meghatározott tanulságra kifutó, értelmezhető történetek lehetetlenségét mutatja fel; vagy hogy a farkasok történetéből átsugárzó magasabb erő előtt végül kénytelen elnémulni, és megtartani azt lényegi kimondhatatlanságában. Ebben a jelenetben tehát bravúros eldönthetetlenségben halmozódik egymásra az „élhetetlenek” fölött érzett gúny, posztmodern irónia és metafizika – az a három réteg, amelynek folyamatos egymás mellett éltetése – számomra – innen nézve éppenséggel a Krasznahorkai-életmű legfontosabb erényének látszik.

Mostanra talán egyértelművé vált, hogy Az utolsó farkast semmiképpen sem egy kinek-kinek többé vagy kevésbé vállalható üzenetet vagy világlátást sulykoló „szent szövegnek” látom, hanem inkább kis méretei ellenére is tágas és igencsak rafinált játszótérnek, ahol persze ott a reménytelenség és a transzcendencia, ám tudva és megmutatva, hogy azok létét és elmondhatóságát sem vehetjük sosem biztosra, és hogy örömmel és banalitással fonódnak össze mindig; és aminek alighanem még most sem merítettem ki az összes lehetőségét – úgyhogy a magam részéről egyáltalán nem sajnálom azokat, akiknek ez a könyv került esetleg a karácsonyfájuk alá. Mert ami azt illeti, valóban kiváló ajándék: ahogyan az írásom talán nem éppen finom utalásaiból is kitetszett, az életmű nagyjából minden pontjából futnak ide szálak, így aki még sosem olvasott Krasznahorkait, az most viszonylag kis energiabefektetéssel eshet át a bevatáson, és találhatja magát azonnal az eddigi életmű problémáinak kellős közepén; aki pedig ismerősebb a terepen, az most egy koncentráltságánál fogva tűéles és a kisebb tét miatt mintha játékosságát is jobban kimutatni bátorkodó szöveg magaslatáról tekinthet rajta újra végig. (Magvető)

LENGYEL IMRE ZSOLT


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret