stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A KORTÁRS LEVELEI - Egy szavakban vitézkedő Györgyről

 

1.

 

Lassan abba a korba értünk, amikor jobbra-balra dőlnek ki mellőlünk a társak. Nem csak a kor- vagy a sorstársaink, hanem az írótársak, barátok is. Utóbbiak közül mostanában főleg azok foglalkoztatnak, akikkel összekötött az a furcsa, léggyökerekből táplálkozó képződmény, amit „nyugati magyar irodalomnak” vagy emigráns irodalomnak hívnak. Ennek volt jeles, bár csak kevesek által méltányolt költője a „Vitéz György” néven publikáló Németh György.

Hogyan lett Némethből Vitéz? Ezt megírta nekem első „személyhez szóló” levelében, még 1959-ben. Már előtte is olvastuk egymást, egy közös vállalkozás, az „Irodalmi délután” keretében, amit az akkor még Bécsben élő, nálunk idősebb Kannás Alajos indított, főleg azért, hogy felkarolja és egymással megismertesse az ötvenhatos fiatal emigráns költőket. A vállalkozás részvevői elküldték verseiket Kannásnak, aki azokat lemásolta és szétküldte a hét-nyolc részvevőnek, majd azok kritikai észrevételeit is körözte. Németh Gyuri ezen kívül „Vitézként” felbukkant Tollas Tibor Füveskert című antológiájában, illetve két verssel annak német változatában az 1957-ben kiadott Im Frührot-ban, amiben én is szerepeltem. Fentemlített első, 1959. szeptember 22-én keltezett levelében Németh ezt írja: „A Vitéz nevet tudtom és belegyezésem nélkül Kocsisék ragasztották rám minden dolgok elején, mikor a Füveskert első kiadásán dolgoztak… most már belenyugodtam”. Az ugyancsak verselő Kocsis Gábor, akivel a levélíró együtt volt munkaszolgálatos a forradalom előtt, nyilván jót akart, bár nem nagyon érteni, mi kifogása volt a „Németh” név ellen? Talán ezzel az írói álnévvel próbált utalni olyan családi körülményekre, amelyekről én csak később értesültem.

Alighanem arról, hogy „Vitéz” György édesapja katonatiszt volt, aki a második világháborúban (az orosz fronton?) szerzett vesebajában húnyt el Ausztriában. A katonatiszt-apa világnézetéről nincs közelebbi tudomásunk, viszont maga a származás ténye kedvezőtlenül befolyásolta 1933-ban született fiának magyarországi tanulási lehetőségeit. Utóbbi néhány évig ugyan Budapesten járt gimnáziumba, de 1951-ben kitelepítették, majd 1953-ban katonai munkaszolgálatra hívták be. Leszerelése után egyideig textilmunkásként dolgozott, majd 1956-os menekülése után Montrealban esti egyetemen végezte el a pszichológiát. A McGill Egyetemen tanult tovább és 1963-tól már mint pszichológus dolgozott egy montreáli klinikán, gondolom, egészen nyugdíjaztatásáig. Közben sorra jelentek meg verseskötetei: az Amerikai történet (Párizs, 1975), a Missa agnostica (u.o., 1979), Jel Beszéd (u. o., 1982), majd a rendszerváltás után Az ájtatos manó imája (Szombathely, 1991) és végül az András-Kemenes Géfin által válogatott Végjáték (Kortárs Kiadó, Bp., 2004). Ami az antológiákat illeti, Vitéz az 1957-es Füveskert után legjobb tudomásom szerint először az általam szerkesztett Új égtájakban (Washington, D.C., 1969) szerepelt számos verssel.

Ha megnézzük a korai Vitéz-versek megjelenési helyét, illetve a későbbi köteteinek kiadóit, ebből talán kicsit ellentmondásos kép bontakozhat ki az olvasónak, de ez szerintem inkább csak optikai csalódás. Az emigrációs lét kezdetén a fiatal költő annak adta oda közlésre verseit, aki éppen kért belőlük – így a bécsi, majd müncheni Nemzetőrnek is, amelyik magát akkoriban „a magyar egyetemisták lapjának” nevezte. (A lapba én is írtam, s a fenti önkényes alcímnek éppen az én tiltakozó levelem vetett véget 1959-ben, a lap erős jobbratolódása miatt). A londoni Irodalmi Újsághoz, illetve a müncheni Új Látóhatárhoz, úgy emlékszem, Vitéz György az én közvetítésemmel jutott el. A később indult Magyar Műhelyhez már egyedül – ennek a folyóiratnak a kiadója vállalkozott később nem kevesebb, mint három párizsi kötete kiadására.

Az avantgarde költője lett volna Vitéz György? Inkább az 1981-ban indult amerikai Arkánumé. Erősen intellektuális költészetében megfigyelhető ugyan – inkább a posztmodernizmusra, mint a neoavantgarde-ra hajazó – állandó nyelvi játék, a magyar nyelv és hagyományrendszer fölöttébb irónikus kezelése, de ezek a versek sohasem esnek az avantgardista öncélúság hibájába. Vitéznek a hatvanas években hozzám írt leveleiben gyakran előfordulnak nem csak enyhén bíráló, de néha elég gúnyos célzások a „műhelyesek” elmeszüleményeit illetően – ő magát mindig két lépés távolságban tartotta a párizsiaktól. Ugyanakkor a magát „nemzetinek” vélő (jobboldali) emigráció politikai, illetve irodalmi jelentőségéről többízben elég lesújtóan nyilatkozott. Amikor 1960-ban a bolognai egyetemen tanított régi emigráns Várady Imre professzor valamiféle jobboldali irodalmi lapot szeretett volna alapítani és ehhez (Tollas Tiboron keresztül) szerette volna megnyerni Vitéz közreműködését, a montreáli költő nekem erről beszámolva, levelében feltette azt az emigrációban is lényeges kérdést: „Volt-e valaha, valahol érdemleges jobboldali irodalom?”

Vitéz György nálam hamarabb, már 1967 nyarán ellátogatott Magyarországra. Jól érezte magát, de éles szemmel látta és szerintem kitűnően, csípős humorral jellemezte az akkori, Új Gazdasági Mechanizmus előtti hazai légkört. Érdemes hosszabban idéznem egy 1967 novemberében írt leveléből: „Augusztus elején meglátogattam a Nép Államát, azaz két kellemes hetet töltöttem világszép fővárosunkban. Benyomásaimat nehéz lenne egy rövid levél keretében elősorolni, elég annyi, hogy az emberek többsége üvöltve panaszkodik, miközben kertjét műveli és fusizással, lopással, miegymással sok pénzt keres.

  Az általános helyzet ötvenhat óta jelentősen javult; ezt az emberek büszkén mondják, de ha te mondod nekik, akkor megsértődnek. A kollektív skizofréniának számos tünete van: a műszaki vezetőréteg például mereven és konzervatívan katolikus, ugyanakkor ez a réteg a rendszer legfontosabb támasza; a televízió szigorúan „vonalas”, mindazonáltal hosszú részleteket mutatnak nyugati híradókból, gyanús nevű pártemberek sztálinista hangú cikkeket írnak a Népszabadságba, miközben egyházi és „dekadens nyugati” irodalom önti el a könyvesboltokat, stb.”

A Kádár-rendszer kétarcúságát magam is tapasztaltam, amikor 1968 nyarán először otthon jártam és a prágai beavatkozás, majd az azt követő MTI-hírzárlat idején Szabad Európát üvöltöttek az ablakokba kitett rádiók, s a rendőrség szemet húnyt a nyilvánvaló „ellenséges propaganda” fölött.

András Sándor az Élet és Irodalomban közölt nekrológjában említi Vitéz fordításait, köztük Allen Ginsberg Üvöltés (Howl) című nagylélegzetű költeményét, megjegyezve, hogy a beat-költő hatott magyar kortársára. (Lehet, hogy ezt vette észre Határ Győző, aki az Új égtájak előszavában Vitézt mint az antológia egyik legkorszerűbb és „legbefejezettebb” költőjét méltatja, mondván, hogy „a modern élet betüremlik mindegyik pórusán”). Vitéz György akkor (1960-ban!) fordított Ginsberget, amikor ez Magyarországon még nem csak hogy nem jött divatba, de nem is volt lehetséges. A fordítás kőnyomatos kiadása – Pándi R. György riasztóan szürrealista címlapjával – Montreálban jelent meg, s máig meg van nekem egy, a fordító kézírásával jegyzett példánya, amelyből egy részletet sikerült aztán megjelentetnem 1962-ben az újvidéki Híd hasábjain. Egyébként Vitéz inkább mint korjelenséget szemlélte Ginsberget, távol állt tőle az amerikai beat-költő nárcisztikus anarchizmusa, illetve végletes exhibicionizmusa. Akkor már inkább hajlott az ugyancsak amerikai e. e. cummings-hoz, akinek ötletességét és nyelvi iróniáját velem együtt nagyra értékelte. (Mindketten fordítottunk is „cummings”-ot).

Az első montreáli, majd egy futó bostoni találkozás után Vitézt harmadszor 1969 januárjában láttam újra. Ekkor került sor Chicagoban a Négy Ifjú Költő együttes fellépésére. Ezt az irodalmi estet Makkai Ádám szervezte a chicagoi magyaroknak és rajta kívül részt vett benne még két montreáli: Kemenes-Géfin László és Vitéz György, illetve én, Angliából. Egy felhőkarcoló tizenvalahanyadik emeletén egy óriási teremben került sor erre a versolvasó estre, amin véletlenül jelen volt az akkor Amerikát járó Karinthy Ferenc, azaz Cini. Akit nagyon megkapott az est remek hangulata, mert Ádám egyik barátja, aki ital-szupermarketet vezetett, a versekhez számos palack jóminőségű bort és whiskyt szervírozott, ám az elég szép számban összegyűlt hallgatóság ital helyett (és mellett) mindegyre újabb verseket követelt! (Cini megígérte, hogy ennek a sikeres estnek hírét költi Magyarországon, de ezt az ígéretét valamilyen okból nem tartotta be, sőt még naplójában is hallgat róla – vajon miért?)

Az est szünetében fénykép készült a négy költő-daliáról. Ezen hárman állunk, egymást átkarolva: Makkai, Kemenes Géfin, meg én, előttünk guggol vigyorogva Vitéz Gyuri. Nem tudom, ki állított be bennünket a felvételre, de ez a guggolás jellemző volt Gyurira: nem akarta magát előtérbe tolni. Négyünk közül külsőre alighanem ő „mutatott” legkevésbé fényképen, vagyis nem volt igazán fotogenikus, ugyanakkor, ha visszagondolok erre az estre, ő olvasta ott a legokosabb, legmélyebb verseket.

 

2.

 

Meglehet, éppen ez a tulajdonsága hátráltatta költészetének befogadását. Szerb Antal írja valahol, hogy a dal a lírai költő természetes kifejezési formája. Az avantgarde fellépése előtti időkben ez bizonyára így is volt, de utána megváltozott a helyzet, ami jól lemérhető Vitéz György költészetén. Ő már nem tisztán lírai költő, epikusnak sem nevezném, bár szivesen írt hosszú verset, sőt még a „szatírikus” meghatározás sem illik rá a szónak abban az értelmében, ahogy azt a kritikusok mondjuk Petri Györgyre szokták alkalmazni. Bár Vitéz első kötetében még vannak olyan megkapóan lírai darabok, mint a Tavaszi dal („Az almáskertek délre vannak innét / a St Hilaire-i gránáthegy tövében…”), a következő kötet miseformára szerzett nagyverse, a Missa agnostica már más kategóriába tartozik. A költő itt feltalált valamit, amit talán „szövegversnek” hívhatnánk – latin miseszöveggel kezdődik és egyfajta irónikus-analitikus kommentárral folytatódik. Az „Introibo altare Dei” értelmezése azért fontos, mert vele Vitéz kijelöli saját helyét a templomban: nem a főoltárnál, mint ministráns, vagy káplán, hanem jóval hátrább, ahol elmélyülten, feltűnés nélkül lehet imádkozni: „Az oszlop mögé húzódom a katedrálisban, / melyből a Forradalom kidobálta a padokat, térdeplőket”. Bármennyire „örök” az Egyház, a tételes vallások már csak egy fikciót ápolgatnak, a lelkek fölötti hatalom fikcióját. Ebből és az európai történelem véghetetlen öldöklését megszentelő, alantas hatalmi érdekeket kiszolgáló egyházból Vitéz nem kér – ezért agnosztikus az ő miséje. Jóllehet Istenben hisz és a költemény „Credo”-jában meg is fogalmazza, milyen ez ő istene:

 

Hiszek egy Istenben
Károli Gáspár istenében (fúj eretnek protestáns)
Kecskeméti Végh Mihály
talán még Pázmány Péter istenében
Spinoza istenében….
……………………………………
   ....De a Papp-Váry Elemérné istenében,
Paul Claudel istenében (jezsuiták talpnyalója)
A törzsi marakodásokra megidézett istenben
               protestáns
harmincéves háború        istenében
               katolikus
kilencedik Piusz istenében
nem hiszek! (Neaggyisten nem hiszek!)
                     (Végjáték)

 

De a misét agnosztikus szemszögből végig-celebráló Vitéznek vannak más, későbbi versei, amivel nemcsak a bigott katolikusokat, hanem az önsirató-idegengyűlölő-álkuruc magyarokat is jól el tudja idegeníteni. Hadd idézzem egy ilyen, tizenhárom soros versét, ami a magyar történelem kudarcaira ajánl bravúros, tongue-in-cheek jóvátételt:

 

A megfagyott gyermek kiolvadt,
             Lágytojást tojt a turul Bánhidán.
             Bakócz a pápa, Ugocsa koronáz
             Mohit, Segesvárt, Voronyezst megnyertük.
A falon Reviczky Nobel-díja.
Jáki templomban buzog Szent Februáriusz vére,
Tokaji kókusznak csodájára járnak,
Budán mindennapos a kutyavásár.

 

És a Dunán, om mani padne hum,
Dömös felé zihál tibeti gőzős.
Ráskai Lea karingben kapál
Hévizen dinsztelve eszik a lótuszt.

 

Stella, máris. Holnaptól kezdve így lesz.
                     (Végjáték)

 

A fenti vers elemzéséhez nem elég a magyar nyelv, illetve költői hagyomány ismerete – úgy tűnik, széleskörű műveltség kell a kultúrtörténeti utalások megértéséhez, feldolgozásához. Meglehet, ez áll az Arkánum más költőire is, de például Horváth Elemér versei rövidebbek, személyesebbek, s így könnyebben megközelíthetők. S itt valahol el is érünk a Vitéz-jelenség hazai (tisztelet a kivételnek!) visszhangtalanságának magyarázatához: nem csak arról van szó, hogy Vitéz György ironikusan szemléli a katolikus egyházat, vagy folyamatosan kigúnyolja a magyar provincializmust. Az átlag versolvasónak Vitéz túl okos költő. Verseiben annyi a felhalmozott tudásanyag és az abból merített kép, vagy utalás, olyanok a gyakori nyelvi tréfák és bukfencek, hogy a legtöbben csak rázzák a fejüket: túl sűrű (időigényes!) nekik ez a látszólag könnyedén folydogáló szabadvers. Persze maga Vitéz is tudja, hogy a rendhagyó művészt általában „nem komálja a sokaság” és egy hosszabb versében kissé szkeptikusan megjegyzi: „csak barátainak ír az ember – nem rátartiságból” (Hatodik vonósnégyes). Nem nézi le tehát az olvasót, de tudja, hogy igazán csak a barátok megértésére számíthat. Továbbá, aki a rendszerváltás utáni magyar irodalom egyik szekértáborához sem tartozik, könnyen lesz magányos. Ez a költő kissé magányos maradt a mai irodalmi zsibvásárban. De a 2009. október másodikán Montreálban elhúnyt Vitéz György távol Magyarországtól is meg tudta őrizni anyanyelvét, humorát és költői szuverenitását – hiszem, hogy versei nélkül sokkal, de sokkal szegényebb lenne az újabbkori magyar irodalom.

GÖMÖRI GYÖRGY


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret