stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PLÉH CSABA: A számítógép és a személyiség metaforáinak átalakulása

AVAGY AZ ÉN ELVESZTÉSE AZ EZREDFORDULÓN

 

Írásomban nem az irodalmár, hanem az (egyébként) regényeket is olvasó kognitív kutató felfogásából indulok ki. Legfontosabb tézisem az, hogy érdekes affinitás van a kultúra szétesései és az elbeszélésmód szétesései között. A számítógép megjelenése segít abban, hogy világosan felismerjük ezt az évszázados affinitást, s meg is fogalmazzuk a kiutat, nem arra, hogy hogyan kell írni, hanem arra, hogy tán nem is nagyobb a baj, mint mindig is volt.  Miként történeteink, magunk is kitaláltak vagyunk, s a koherencia megteremtésének igénye annak megszűnésével együtt állandóan, mint önépítés, konstrukció jelenik meg. A személyiség is megkonstruált, akárcsak a regény, s nem biztos kiindulópont.

 

Irodalom és számítástechnika találkozási pontjai

 

Az életünket naponta befolyásoló, reggeltől-estig bámult képernyő felületek, egyfolytában módosított szövegek és az azonnali kapcsolatot s reagálást elváró drótposták, csevegők s hasonlók világában néha elgondolkozunk azon, mit is jelent ez a gépi világ nekünk, a billentyűzet püfölőinek.

Új létrehozási módokat biztosan jelent. A számítógép, mint Nyíri (1994) már két évtizeddel ezelőtt rámutatott, új javítási módokat tesz lehetővé, sokféle szövegváltozat s vendégszöveg létét könnyíti. S ez a technikai kérdés, mint látni fogjuk, nem triviálisan átalakítjai az irodalmi elbeszélésről s magunkról alkotott felfogásunkat. A hálózati számítástechnika révén az irodalmi szöveg hozzáférhetősége is gyökeresen megváltozik. Szövegeink a NET-en léteznek, s alakulnak át. Megjelennek a hálózati kritikai kiadások, mint nálunk Horváth Iván úttörő munkája Ballasiról (http://magyarirodalom.elte.hu/gepesk/bbom/). De létrejönnek új lehetséges irodalmi szövegek, „aktív műfajok” is.

Az irodalomról való reflexiót illetően a legfontosabb változás az, ahogyan a szorgos gép megváltoztatja az írás gyakorlatát. Ennek kapcsán vesszük észre, hogy affinitások vannak az irodalom és a személyiség átértelmezései között. Egyszerre új, s mégsem annyira új ez az affinitás. Had idézzem egy korábbi megfogalmazásomat, általánosabban a gépek és a személyiségkép kapcsolatáról.

1. A számítógép nem radikálisan új elem az emberi gondolkodás történetében. Beilleszkedik a gépies gondolkodás hagyományának folytonosságába.

2. Újdonsága az információs mozzanat előtérbe állítása önképünkben (is).

3. Ennek köszönhetően újragondoltatja velünk számos intellektuális hagyományunkat, pl. az írásbeliséget, a test-lélek viszonyt, az emberréválást, a szellemi szféra önállóságát, az irodalmi elbeszélés szerveződését is.

4. A „két kultúrának”, az egymástól állítólagosan elszakadt (természet)tudományos és humán kultúrának inkább közelítője, mintsem riasztó fenyegetés a humán világ számára. A mérnöki, a természettudományos, a humán és a filozófiai gondolkodás új dialógusának fermentálója.

5. A személyiség és a személyesség viszonylag új, lágy és hipotetikus koncepcióit teszi lehetővé. (Pléh, 1998a)

Ebből a megújult önreflexióból most csupán az 5. pont és a történetek kapcsolatát emelem ki. Először azonban megnézzük, hogyan is jelenik meg a párhuzam a személyiség értelmezésének válságaiban a kultúra egésze és az írásmód átalakulásai között.

 

A céljukat és önmagukat elvesztő hősök Freud előtt és után

 

„A régi regényírók az élet különös, kaotikus anyagából az egyszerű és világos racionalizmus szálát igyekeztek kibontani; optikájukban a cselekvést racionálisan megragadható indok szüli, majd a cselekvés új cselekvést vált ki. A kaland nem egyéb, mint cselekedetek világos oksági láncolata.” (Kundera: A regény művészete. 1992, 78. lap, Réz Pál fordítása)

Az európai modernitás  kartéziánus kiindulásában tudjuk kik vagyunk, tudjuk merre tartunk (mik a céljaink), s a magunk urai vagyunk. Hasonlít ez ahhoz – erre reflektál a Kundera idézet - miként az író is hősei ura a regényben, s a hősöknek világos célrendszerük van.

Ha elindulunk Hófehérkétől, vagy elindulunk a magyar népmeséktől, azt látjuk, hogy az európai mesék elbeszélő hagyományában mindig uralkodik az a nézőpont, melyben egyközpontú történet van. Van egy világos hős, világosan azonosítható célrendszerrel (Propp, 1924/1995). A mesét hallgató gyermek, vagy később az olvasó azonosítja ezt a célrendszert, s ennek alapján lesz érthető számára a történet.

A polgári regényirodalom is erre épít. Hogyan néz ki egy Balzac regény? Följön vidékről egy fiatalember, aki szeretne pénzre és hatalomra szert tenni. Rokonai és szexuális csábereje segítségével ezt sikerül megvalósítania. Ebben vannak támogatói és vannak hátráltatói, meg különböző oldalintrikák. Sokszáz regény követi ezt a mintát s ez a klasszikus irodalom klasszikus emberképpel jár együtt. Azzal az emberképpel, ahol mi mindannyian tudjuk, hogy kik vagyunk, tudjuk mik a céljaink, mik a lehetséges utak ennek elérésére és a bonyodalmak csak azért vannak, mert a lehetséges utakban jönnek más emberek, más célokkal, akik vagy akadályozók lesznek, gondoljunk a gonosz törpére a mesében, vagy támogatók, gondoljunk a jóságos tündérre.

A mai irodalomelmélet is világosan észreveszi ezt az affinitást a kartéziánus én-kép és az elbeszélés között. Identitásunk történetekben él, hirdeti Ricoeur: „Az elbeszélés (récit), az elbeszélt történet azonosságára építve építi a szereplő azonosságát, s ez utóbbit nevezhetjük elbeszélt azonosságnak (identité narrative). A történet azonossága alkotja a szereplő azonosságát.” (Ricoeur, 1999, 384. o., Jeney Éva ford.)

A 20. században azonban sokszor átéljük az irodalomban és a kultúra egészében is a kartéziánus emberkép megrendülését. A modern irodalomban, s modernnek értem most az utóbbi évszázad irodalmát, megkérdőjeleződik a közös értékek és a biztos célok világa. Ez együtt jár azzal, hogy az emberi személyiségre vonatkozóan is megkérdőjeleződik a biztos, szilárd kiindulópont. Magát a személyiséget is fokozatosan megkonstruált és állandóan átalakuló felépített dolognak tekintjük. Megjelennek olyan gondolatok, hogy az Én nem úr a saját házában (Freudtól származó gondolat). Ehhez azonban nem kell pszichoanalitikusnak lenni, hiszen ugyanez a gondolat jelenik meg az irodalomban. Proustnál, Joyce-nál szétfolyó élményfolyamot fogunk kapni. Megjelenik a kultúra egészében is az a kétely, hogy nem tudjuk kik vagyunk, úgy érezzük, hogy nem tartunk semerre, s a regényben miként az életben is, a hősök nem sorsuk ura.

Társadalmilag – gondoljunk Kafkára – vagy a tudatuk által nem átlátható erők rabjaivá válnak a hősök. Az elbeszélő irodalmat illetően a kezdetben mindentudó író van, aki áttekinthető célrendszerű hősök cselekvésrendszert mutatja be, ahol élmény s cselekvés egymásra felel. Ehelyett benyomások mozaik kavalkádja lesz. A világos célrendszerű hősöket viselkedési káosz váltja fel, mint Musilt elemezve Nyíri (1980) rámutatott.

A múlt század elejének új regénykísérleteinek, Proustnak és Joyce-nak a jellegzetes írásmódszerbeli újításai mögött egy olyan filozófiai újdonság is felfedezhető, mely szerint az életnek nincs előre megtervezhető, biztos rendje, élményvilágunk kaotikus. Hasonló módon Musilnál a hős feloldódik, tulajdonságok nélküli emberré válik aki számára a nagy „párhuzam akció” terve csak a szokásból folyó tervezés, az idő kitöltése. Ezért nincsen kölcsönösen értelmezhető cselekvésrendszer az elbeszélésben, mely a „cselekmény” vázát adná. Ha az elbeszélésnek van valami rendje, azt csak az élmények kuszasága adhatja, mint Joyce-nál, vagy az emlékezés asszociatív fonala, mint Proustnál. De nincs egy terv, ahol a hős eljut valahonnan valahová, ugyanúgy, ahogy a fejünkben sincs világos rend, integráló Én, aki mindennek ura és aki mindennek értelmet adna. Ez a terv, akárcsak a személyiség, feloldódik a helyzetek sokaságában.

Az irodalom ami a cselekvés összhangját illeti, elébe is ment a filozófiának. Azt, hogy minden reprezentációnk labilis, megkonstruált, már Stendhal is észreveszi, amikor a waterloo-i csatát a hős, Fabricio szemével mint egy áttekinthetetlen kavargást írja le. Ennek a módszernek a konstrukciós erejét s sugallatát Benedek Marcell már mint közhelyet használja egy 1927-es (egészen másról, magyar Mohács regényekről szóló) kritikájában: „(az író használja) Stendhal impresszionista módszerét: mi, olvasók sem látunk és értünk meg többet, mint ők. A Chartreuse de Parme híres Waterloo-leírásának hatását végeredményben az a regényen kívül álló körülmény teszi csattanóssá, hogy minden félig-meddig iskolát végzett ember tudja: Waterloo a világtörténelem egyik legnevezetesebb csatája volt. Képzeljük el, hogy egy intelligens, de teljesen tudatlan ember olvassa Stendhal-regényét: a Waterloo-leírás hatástalan marad.” (Benedek Marcell, 1927, 170. o.)

Ez a cselekvéses dezintegráció a 20. század közepén már nem csupán egy epizód, ahol a közösségi emlékezet és az egyéni élmény kerül szembesítésre, hanem átfogó programmá is válik. Megjelenik az a típusú irodalom, ami a cselekvések célrendszerének egészét kérdőjelezi meg. Kavargó képzetek vannak a fejünkben, amelyben nem is tudom sokszor, hogy mit miért csináltam. Utólag jövök rá, hogy „Úristen! Lelőttem ezt az arabot!”, mint Meursault a Közönyben. A Közöny gyilkossági jelenete a szándékra alapozó narratív építkezés hiányának klasszikus példája: „A tenger felől sűrű és lángoló lehelet áradt. Úgy éreztem, hogy az ég egész széltében megnyílik, s tűzesőt hullat a földre. Egész lényem megfeszült, s görcsösen szorongattam a revolvert. A kakas engedett, odaértem a cső sima fémtestéhez s akkor kezdődött el minden, abban a száraz és süketítő zajban.” (Albert Camus: Közöny, 1983, 140. o.) Gyergyai Albert ford.)

 

A számítógép és a személyiség és írás dekomponálása

 

Mindennek az a kapcsolata a számítógéppel, hogy az utóbbi néhány évtizedben mi magunk is sokkal könnyebben képesek vagyunk átalakítani szövegeket. Paragrafusokat mozdíthatunk el, és akkor egy jól megalkotott történetből egy rosszul megalkotott történet lesz. Ez megengedi azt a reflexiót, hogy vajon az a régi párhuzam, ami a világos célú hősök és a világos cselekvésmenet között volt a klasszikus elbeszélésben, most negatívumában érvényesüljön: az elbeszélés és az önazonosság egyszerre kérdőjeleződik meg az ember önképében.

Nem vagyunk világosak magunk számára. Erőfeszítést igényel meghatározni azt, hogy ki is vagyok én. Mi a fontos számomra? Választások vannak az életünkben és ezek a választások nem egy kész polgári mesemenetként haladnak (Galagher, 2000). A számítógép azt segíti, hogy saját magunknak és történeteinknek ezt az ironikus, megkonstruált jellegét egyaránt észrevegyük.

Ebben a tekintetben a számítógép sajátos metafora. A képernyőjén megjelenő választási lehetőségeken túl van egy másik választási aspektus is. Ha mondjuk, történik velem valami, és azt leírom, például, hogy a Körúton elveszítem a pénztárcámat, közben egy oldalról jövő autó beleszalad egy babakocsiba stb., és ezt megpróbálom magamnak elmondani, több változatot fogok létrehozni, mint Agatha Christie olvasói s a nyomozók évtizedek óta tudják. Megpróbálom egyféleképpen elmondani, aztán elmondom máshogy. Az egyik elmondásban előbb ejtem el a pénztárcámat és később veszem észre, hogy jött az autó, és a babakocsi körüli sikoltozás van a legvégén. A másik elmondásomban viszont a sikoltozás van a legelején, és közben esik ki a pénztárcám. Melyik az igazi változat?

Daniel Dennett (1991) ilyen megfontolásokból kiindulva dolgozott ki egy olyan metaforikus filozófiai rendszert, amely figyelemre méltó módon hozza össze a kétféle széttöredezést, az Én és a narráció szétesését a számítógépes metaforával. Miközben feltételezi a koherenciát, a koherenciához nem kíván meg egy kiinduló szubjektumot. A koherencia az ő felfogásában a kaotikus belvilág belső történeteinek valamiféle nem dologiasított súlypontja lesz.

Dennett (1998) túllép azokon a felfogásokon, melyek az értelmezettség és az elbeszélő rend kapcsolatát hirdetik. Maga az Én is egy elbeszélések során megkonstruált lágy entitás lesz. Ugyanazt tesszük magunkkal, mondja Dennett, mint a világ eseményeivel. Mindenből elbeszélést csinálunk. Eközben megkonstruáljuk, mint egy fikciót (narratív súlypontot), magát az írót is. Úgy teszünk, mintha lenne egy tényleges önmagunk, aki létrehozná ezeket a történeteket. Az Én az állandó elbeszélések, s az ugyanarra az eseményre kialakított versengő elbeszélésmintáknak a fikcionális, feltételezett súlypontja. A gépi metaforák s a neurális realitás szempontjából is fontos mozzanat a versengő minták gondolata. Az idegrendszer, mondja Dennett (1991, Dennett és Kinsbourne, 1992) olyan, mint egy nagy birodalom hálózatrendszere. Nincsen egy biztos pontja, mely megadná, mi is az egyidejűség. Ugyanazokra az eseményekre eltérő elbeszéléseket készít, melyek versengenek. Olyanok, mint egy szöveg különböző változatai egy olyan szövegszerkesztőben, amelynek nincsen központi vezérlője, mely megmondaná, melyik a végleges szövegváltozat. Belül koherenciateremtés van, de nem egyetlen helyes változat. A szövegszerkesztő analógiáját használva azt mondja: nincs egyetlen végső kézirat, csak számos nyersfogalmazványunk (multiple drafts) létezik élményeinkre. Az Én, akárcsak a szabadság vagy a jólalkotott történet feltételezése, mint gyorsírásos rövidítés jól működik számos tapasztalati dologra, de nem olyan megfogható realitás, mint egy szék.

E felfogás egyik kritikus mozzanata az, hogy a szövegváltozatok mindig értelmezések; világunk ennek megfelelően mindig megkonstruált. Ezt kiegészíti, hogy az értelmezések labilisak, válogatni lehet közöttük, s a pillanatnyi helyzet emeli ki egyiket vagy másikat mint győztest. Az Én státusza is hasonló a fizikai súlypontéhoz: kiszámított (komputált) s elméleteink, önértelmezésünk szempontjából fontos dolog, de ugyanúgy nem tudunk rámutatni, mint ahogy a testek súlypontjára sem.

Nem minden irónia nélküli persze ez a felfogás. Dennett maga adja meg az ironikus felhangot, mikor David Lodge egy dekonstrukcionizmust néhol gúnyoló könyvét (Nice Work) idézi: „Robyn [a könyv hőse] szerint (pontosabban a gondolkodását e kérdésekben befolyásoló szerzők szerint) nincs olyasmi, mint a „Self”, amin a kapitalizmus és a klasszikus regény alapul. Vagyis nincs egy olyan véges egyedi lélek vagy lényeg, mely a személy azonosságát alkotná. Pusztán egy alanyi helyzet van szövegek végtelen hálójában – a hatalom, a szex, a család, a tudomány, a költészet stb. – diskurzusaiban. S hasonlóképpen nincsen szerző sem, vagyis olyasvalaki, aki ex nihilo hoz létre egy szépirodalmi művet... Jacques Derrida híres szavaival ‘il n’y a pas de hors-texte’, semmi sincs szövegen kívül. Nincsen eredet, csak produkció, s self-ünket nyelvünkben produkáljuk. Nem „az vagy, amit teszel”, hanem „az vagy, amit mondasz”, „az vagy, ami mond téged”, ez Robyn filozófiájának axiómája, amit, ha el kellene nevezni, „szemiotikai materializmusnak” nevezhetnénk. Robyn s én hasonlóan gondolkodunk - s természetesen mindketten saját beszámolónk szerint kitalált szereplők vagyunk.” (Dennett, 1991, 410-411. o.)

A belső koherencia a magunk számára gyártott történetek koherenciája. Az egyedi események közt az ismétlődő szereplők révén hosszú oksági láncokat gyártunk. De hol van az Én, aki mindezeket gyártja? Dennett szerint maga a Self a történetek valamiféle közös nézőpontja lesz.Vagyis az eredeti kettős válságra viszszautalva: az Én integrációs fikció, de fontos fikció, mely az elbeszélés kontinuitásából fakad.

A leleplezés szkeptikus komorsága helyett inkább egy könnyed felismerés, afféle elbeszélő könnyedség lesz jellemző az Én e legújabb megszüntetésére. Analógiát lát ez a felfogás  az ember önfelépítő természete és a történetekben másodlagosan rávitt értelmi fonal között. Talán csak az elemzési szinteket kell tisztáznunk. Az elemzés górcsöve alatt önmagában értelmetlennek és inkoherensnek tűnhet az, amire az egész rendszer szintjén racionális cselekvőket és koherenciát tételeztünk fel.

Hasonlít ez ahhoz az irónikus irodalom értelmezéshez, amit például Hassan (1992) képvisel az új írás és az „én elhajlásai” közötti párhuzamokat keresve: felsorolja a tragikus felhangú énfelbomlási jelszavakat: megosztott én, leépített én stb., majd azt mondja: „Mégis, végig a kortárs művészeten, az én játékos elhajlásai ragyogó új struktúrákat hoznak létre.”

 

IRODALOM

 

Benedek Marcell (1927): A Mohács centenárium regényei. Századunk, 3. 170-175

Camus, Albert (1983). Regények és elbeszélések. Budapest: Európa

Dennett, D. (1991): Consciousness Explained. Boston: Little Brown

Dennett, D. (1998): Az intencionalitás filozófiája. Budapest: Osiris

Dennett, D. and Kinsbourne, M. (1992): Time and the observer: The where and when of consciousness in the brain. Behavioral and Brain Sciences, 15, 183-247

Galagher, S. (2000): Philosophical conceptions of the self: Implications for cognitive science. Trends in Cognitive Sciences, 4, 14-21

Hassan, I.(1992): Korunk evidenciája. In: Pethő Bertalan (szerk.): A posztmodern. Budapest: Gondolat

Kundera, M. (1992): A regény művészete. Bp.: Európa

Nyíri J. Kristóf (1980) A monarchia szellemi életéről. Budapest: Gondola

Nyíri J. Kristóf (1994): A hagyomány filozófiája. Budapest: T-Twins

Pléh Csaba (1996): A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. Holmi, 265-282

Pléh Csaba (1998a): Számítógép és személyiség. Replika, 1998, No. 30, 77-100

Pléh Csaba (1998b): Hagyomány és újítás a pszichológiában. Budapest: Balassi

Propp, A. (1924/1995): A mese morfológiája. Budapest: Osiris

Ricoeur, P. (1999): Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Budapest: Osiris


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret