stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



GYÖRGY PÉTER: Szövegek és (ál)nevek

LAURA ÉS TIBI TÖRTÉNETE

Del Medico Imrének tisztelettel

 

Spiegelmann Laura regényének megjelenését követően az irodalmi nyilvánosság intézményeit heteken-hónapokon át foglalkoztatta a kérdés, hogy ki rejlik az álnév mögött, milyen variációk lehetségesek az álnév és a valódi szerző társadalmi és biológiai nemét illetően. (Terjedelmi okoknál fogva tartózkodom a lauramanga.blog. hu regénnyel való összefüggéseinek történeti elemzésétől, tehát némiképp önkényesen, a két hagyomány, a nyomda és a hálózat kontextusának elemzése érdekében, eltekintek az igen figyelemre méltó előtörténettől. Mindez persze számtalan módszertani kérdést is felvet, hiszen Spiegelmann Laura „Nem blog!” figyelmeztetéssel kezdődő blogjának története hosszabb távon elkerülhetetlenül egységes interpretációs keretbe kerül majd a nyomtatott szöveggel. Arról nem beszélve, hogy önálló tanulmányt  követel a manga hungarikummá változtatása, ebben a nemblog/blogban való használata.)

Spiegelmann Laura, ez a jól csengő irodalmi (ál)név nyilván mást jelent a nyomtatott és mást a digitális szövegek kontextusában. Az én narrativámban, a Debreceni Irodalmi Napokon tartott előadásban, a Gutenberg-galaxis hősének szerepét osztottam rá – megközelitésem tehát első fokon a nyomtatott irodalom nézőpontja felől indul ki. Számos, a Lauramanga.blog.hu-n igen akkurátusan felsorolt kritika módszeres elemzésétől is tartózkodom tehát, mindazoktól is, amelyek jelentős része szoros összefüggésben áll az ’író’, a ’társadalmi nem’ (azaz gender), az „álnév’, illetve a ’nick’ jelentésével és jelentésvándorlásával. Amúgy, ha az írói álnév hagyományára utalunk, akkor ezzel kapcsolatos kérdéseinkhez olyan segítség áll a rendelkezésünkre, mint a Magyar Írói Álnév Lexikon, ami arra vall, hogy ezügyben van némi rendezettség. A hálózat közegében a nevekkel való bánásmód, mint arra az alábbiakban rámutatok, drámai mértékben felbomlott, s mintegy annak a cseppfolyósságnak az állapotában van, amelyre Z. Bauman például a Liquid Fear, Liquid Times című könyveiben is utalt.

Az Élet és Irodalom 2009. február 9-i számában a Spiegelmann Laura Édeskevés című, a Magvető Kiadónál megjelent regényét elemző beszélgetésüket rögzítő, szerkesztett változat tanusága szerint a méltán híres irodalmi kvartett tagjait mintha kevéssé foglalkoztatta volna a bonyolult, a lehetséges variációkkal való játék a nevek, álnevek, nemek, koncepciók, tehát hagyományok között. Mintha kevésbé kívántak volna reflektálni arra az illékony, cseppfolyós kontextusra, amelyet a két Spiegelmann Laura közti lehetséges különbségtétel felkínál: ugyanis Spiegelmann Laura a hálón nem azonos a nyomtatott változattal, - melyikük, s miként, kinek az avatarja, az újabb bonyodalmakhez vezet: szövegek, technikák, identitások konstruálódnak, tűnnek át egymásba, válnak újszerűvé egy másik metszetből, nézőpontból.

Az irodalmi kvartett tagjai az Írók Boltjában, majd a nyomtatott változatban sokkal inkább magával a szöveggel foglalkoztak,  mintsem reflektáltak volna annak mediális sajátosságaira. Holott: a technológiai kontextus és az írói szerep identitás-konstrukciója közti összefüggésrendszer egyike az irodalom fogalmával, jövőjel kapcsolatos  kérdéseknek, amelyek nélkül nehezen látom, hog hozzáférhetnénk azokhoz a felette izgalmas tartalmi vonatkozásokhoz, amelyek számos hivatásos olvasót is foglalkoztattak, s amelyek röviden mind a szex körül forogtak. Talán csalódást kelt, de ami engem illet, a Spiegelmann Laura „rejtélyt” illetően, én a nemi közösüléssel kapcsolatosan írottakat sem tudtam egyetlen pillanatig sem elválasztani a fentiekben vázolt név/nevek/médiumok illékony kontextusától, s egyre inkább úgy látom, hogy az semmi más, mint egy roppant ironikus média-hackhez szükséges figyelemfelkeltés eszköze.

A négy  kíváló irodalmár viszont habozás nélkül a szöveg belső struktúrájával, immanens sajátosságaival foglalkozott, számos olyan dologgal tehát, amelytől én pusztán kompetenciám hiánya miatt is távoltartom magam a továbbiakban, s amelyekig egyszerűen nem jutottam el. Ugyanakkor érzésem szerint ez a szoros szövegolvasás – kívülállóként mondom – némiképp a félreolvasás normatív módszertani hibájához vezetett. Hadd idézzem Kálmán C. György egy pár mondatát, ami érthetővé teszi, hogy miért is gondolnám taktikusabbnak a szövegtől való távolságtartást.

Elöljáróban: a jeles irodalmár olyan ’realista’ elvárásokat fogalmaz meg, amelyeket talán amúgy, akár naivnak is nevezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy kiről is van szó. Mindenesetre kicsit olyan mindez, mint amikor valaki mondjuk habozás nélkül Natasa Rosztova jellemfejlődését elemzi, vagy épp Anna Karenina korai feminizmusáról ejt szót, ami persze rendben van, de ez a két ember azért mégsem más, mint a Lev Tolsztoj által írt mondatok egy része, ahogyan Tulp tanár úr sem anatómus, ellenben egy ilyes témával foglalkozó kép címe, mely ott lóg egy múzeum falán. Ami nem azt jelenti, hogy e két nőfigura ne létezne olyan kultúrtörténeti metaforaként, amely alkalmas volt arra, hogy megváltoztassa például az én életemet is – sokkal jobban, mint némely élő emberek, akikkel találkozhattam. Végül: az Eltévedt lovasról sem gondoljuk úgy, hogy az valóban egy eltévedt lovas lenne.

„Azt mondja rögtön az első oldalon elbeszélő főhősünk, hogy „rajta semmi, rajtam csak a melltartóm, bal pántja lehúzva vállamról”, hogy a francba veszi ezt észre? Olyankor, amikor éppen a szemébe néz az illetőnek. Aztán: a férfi „szabályos gyorsasággal kapkodja a levegőt, a feneke, ez a pompás izomköteg egészen megfeszül” – mondja az elbeszélő. De honnan az istenből látja abból a helyzetből a nő a férfi fenekét? Aztán: „máris telelőtte a számat újra, ezt egyből lenyelem, de már fordulok is vissza, mert nem bírom visszatartani, tényleg lehányom azt a megkapó faszát”. Honnan fordul hova vissza? Teljesen felfoghatatlan. Ezek után letakarítja magát a pasi, majd hátba rúgja. Hogy tudta hátba rúgni? Ilyenekkel van teli az egész. Az az úgynevezett nagyszerű első mondat egyáltalán nem jó első mondat. Ha már egyszer szép naturális leírások vannak, akkor legyünk pontosak.” – írja Kálmán C. György.

Mindezt azért hozom szóba, ugyanis mintha az érvrendszerben, a szövegről való beszédben, majd írásban egyszerűen nem merült volna fel az a szélesebb kontextus, amelyet ez a regény megidézett, illetve megteremtett: kezdve az álnév- és gender előítéletekkel való játéktól a pornográfia és irodalom közötti elvárásokkal, normákkal való kikezdésen át magával a nyomtatott könyvvel való ironikus bánásmódig. Amikor ugyanis valaki a nyomtatott irodalmat, mint ez itt történt, a hálózat felől nézi illetve érti, akkor a szövege folyamatos fordítás, átjárás a két technológiai közeg, a kétféle hagyomány, értés és olvasásmód között. S itt most mégis kénytelen vagyok egy mondatot szólni az én olvasatomról. A könyv legendás felütésétől kezdve az az érzésem volt, mintha egy művészettörténeti tapasztalat és kategória segítene az értelmezésben. S ez a Bad Painting fogalma, amely, mint tudjuk, nem rossz festészetet, hanem a rossz festészettel kapcsolatos minták, előítéletek, elvárások kreatív kihasználását, alkotó, művészi újraformálását, újraírását jelenti: ha tetszik, a közhely színeváltozását. A Bad Painting esztétikai nagyszerűsége persze épp a kiismerhetetlenségében rejlik, a művész nem akkor játssza jól a szerepét, ha a nyilvánvaló zseni mintegy bókol a populáris kultúra előtt, mint arra Picasso hajlott, amikor épp kereskedelmi tevékenységét folytatta, ahogyan azt a kalandjairól szóló ismert művészetfilozófiai, politikai-esztétikai oktatófilmben is láthattuk. A Bad Painting olyankor jó és hatásos, amikor az nem egy egyedi mű parafrázis forrása, hanem a műalkotás egy-egy archetípusa, illetve az azt létrehozó intézményrendszer gyilkos kritikája egyben. Azaz a Bad Painting a korszellem, a Zeitgeist kihasználója, s kritikusa. (Vö. A Mumok. Bad Painting Good Art kiállitásával, Bécsben, 2008-ban. Picabia, Asger Jorn, Baselitz stb. munkái a művészetfogalom kritikái, ahogyan ez – ideális esetben – előfordulhat Spiegelmann Laurával, aki ebben a metszetben: igazi irodalmi író.) Itt említhető a honlapjuk tanusága szerint kisbetűvel írandó tápszinház rossz szinház iránti olthatatlan szenvedélye, mely igen alkalmas arra, hogy a nézőben az esztétikai élvezet egyik legkülönösebbikét: a kínosság érzésével való közösségi találkozás gyönyörét kelte fel, s elégítse ki egyben. A sziházi közönségben ülve látnunk valamit, ami végtelenül kínos: ez az igazi esztétikai lecke, s tápszinház előadásai alkalmasak arra, hogy a zavart csak fokozzák.

Mindennek megfelelően: Spiegelmann Laurát én rafinált Bad Text írónak tekintem, s a magam részéről meglehetős iróniával és távolságtartással kezelném azt a naív olvasatot, amely például a kezdő jelenet realizmusát elemezte: lám a lelocsolt locsoló, a léprement kritikus, gondoltam magabiztosan, pontosabban némi önkritikával, mert pontosan tudom, hogy mennnyi időmbe került például, amíg megértettem, hogy az olyan alkotók, mint Banksy tevékenysége mögött miféle, hányszor megcsavart identitás- és művészetpolitika rejlik. (Banksy internet/street art kombinációja épp annyi kérdést vet a kortárs képzőművészettel kapcsolatban, mint amiről itt és most mi beszélünk.) Spiegelmann Laura, akárki/k/ is legyen/ek/, akár igazam van, akár nincs, olyan szerző, aki a hálózat világából ki-kilépvén, a nyomtatott irodalom infrasruktúrájával játszik, s azt tekinti a média hack területének, terepének – nem kevesebbet. A honlapján kínos precizitással számon tartott, nyomon követett kritikai visszhang nagysága, tagoltsága arra mutat, hogy az irodalom meghackelése: sikeres akció volt, s talán hosszabb ideig az is marad. A hálózat kívülről nézvést homogén közegéből kilépve, Spiegelmann Laura belépett az irodalom – kívülről nézvést ugyancsak homogén – közegébe, s okosan nyomonkövetheti, hogy mind a két nyilvánosságban miként reflektálnak a másikban ezért figyelemre, eredményre. A tudatos mediális reflexió, a liquid art olyan technikának bizonyult, amelyet nem lehet nem figyelembe vennünk a szöveg olvastán, amely egyszerre fenyeget a túlinterpretálás esetén a kritikus nevetségessé válásával, illetve az alulinterpretálás esetén ugyanennek a szereplőnek azzal kell szembenéznie, hogy érzéketlenséggel vádolják, a kulturális megújulásra képtelennek tekintik.

„A marjuk pistike meg a zorilla együtt kűzdöttek a faszverés ellen. mondjuk zorillának volt csaja, de az ember attól még h van otthon lefagyasztva pörkölt, még ehet csipszet, vagy akár hambucit is a mekiben. de a pistike pl már erősen izzadt a sok csipsztől, úgyhogy nagyban csinosítgatta magát, és vasalgatta a kedvenc pólóját, de óvatosan, hogy az elejéről az ezüst sárkány le ne kopjon. szőrtelen anakondájára felhúzta a dollármintás boxerjét, ami alá tíz centivel húzta a farmerját, hogy mindkettő márkája látszódjon. ma megetetlek ne aggódjál, vigyorgott és mivel meg volt elégedve az eredménnyel, tükörből lőtt pár képet magáról a myvipre. zorilla meg mióta nagypályás lett, felhagyva a hidegburkolással és átnyergelve az ovbhoz, csak inget hordott. buliba köldökig kigombolva, azt még gallérját is felhajtotta, csak gizdán, mint a cantona. vagy a hrutka rudi. két deci arcszesz egy deci parfüm, ezzel indított, és mellé meg letolt egy whiskeyt is uzsgyival, jóféle ukrán import energiaitallal. a többit beöntötte műanyag palackba, hogy a csomagtartóban ne lötykölődjön ki és már ment is dragonnal, a kilenc éves házilag fényezett okkersárga celicaval pistikéért, aki míg türelmetlenül várta, baszatta a rise fmet rén rollsz, csak a rénrollsz gáci, lapátolt a nappaliban, a szomszédban az irma néni erősen gondolkodott, hogy 86 év, combnyaktörés ide vagy oda, ő bizony rárúgja az ajtót a kis gecire, mert már 20 perce nyomta a fölfelé gombot a távirányítón, de a kaczor feri hangját csak nem hallotta.“

Ezt a szöveget az internetről töltöttem le: a http://tibor.blog.hu oldalról. Az oldal szerkesztője a szerzőt így említi: „Tibor, a tudodmelyik”, majd az alábbi sorokat közli róla: „Tibor az újkori magyar polgár archetípusa. Ami különlegessé teszi, az az, hogy munkája során sok emberrel kerül kapcsolatba, veleszületett nyitottságának, igazságérzetének, megfigyelőképességének köszönhetően hozzávetőleg 100 magyar szociológus ismeretével rendelkezik.” Ami azt illeti, ez az ajánlás talán csak Vámos Miklós honlapjával vethető össze, amelyből azért idéznék ehelyütt, hogy világos legyen, hogy egy több szempontból kanonizált írót is miként bolondíthat meg a hálózat szelleme, pontosabban az arról alkotott tévképzet.

„Kedves Barátaim! Rég jártam itt, különféle utazások miatt. Most már talán kicsivel több időm lesz veletek érintkezni. Hát, megjelent a Tiszta tűz. Szerintem nyomdászatilag igen jól sikerült, de persze nem az én véleményem a fontos. Az Apák könyve kijött az USÁ-ban és Izraelben, talán ezt már korábban jeleztem. Abban nem vagyok biztos, hogy mutattam-e nektek a két borítót. Ha még nem, hát most. Nagyon érdekel, mi a véleményetek a Tiszta tűz hét szövegéről. Ne kíméljetek…” (Fiatalos tegeződés, nem beszélve a ’veletek érintkezni’ Kádár János legszebb korára emlékeztető retorikájáról, végül a nárcizmus üldözötteinek szövetségét megszégyenítő fordulatról a boritót illetően...)

Amúgy a honlapon a ’Tibiről’ helyre kattintva, a szerzőről újabb vizuális és textuális információk láthatóak, olvashatóak: egy kigyúrt és tetovált hát, illetve a gorkiji életismeretekkel rendelkező szerző autenticitásának további bizonyitékai, miszerint ő aztán tudja, hogy honnan is meríti a fentiekhez hasonló ismereteit.

Spiegelmann Laura és Tibor, a tudodmelyik: a két név közötti különbség, illetve a két név használati formái közötti különbség pontosan megfelel az irodalom nyomtatott és internetes formái közötti számtalan eltérésnek, s mintha leképezné azok jelentős részét. Spiegelmann Laura nyomtatva álnév, Tibort ellenben nicknamenek hívják azok, akik az internet világában élnek. A kétféle közeg a névhez való kétféle, erősen eltérő viszonyt mutat: az egyikben, az álnév mögött van értelme a szerzőt keresni, a másikban, ama bizonyos liquid világban számtalan, köny-nyen épülő, lebomló identitás lehetséges, s mintha az insiderek a nickname azonosítására is képesek lennének, s nem különösképp fontos, hogy Tibor valójában kicsoda: Tibor azonos önmagával. Az elérő identitáshagyományok, én-fogalmak bizony arra vallanak, hogy milyen igaza is volt Foucaultnak, amikor az én, az anthroposz, illetve az ént teremtő technikák, az apparátus közötti összefüggéseket az 1981-1982-es College de France-ban tartott előadássorozatában, a L’ Hermeneutique du Sujet-ben olyan fontosnak vélte.

A helyzet azonban úgy áll, hogy az álnéven publikáló író, a szerző Spiegelmann Laura sorsa a nyomtatott irodalom intézményrendszerén múlik, az álnév viselője ennek foglya és a hőse – egyaránt. Mindenféle előnyben részesül, amiben Tibor, a tudodmelyik nem. Van ISBN száma, számon tartják a nemzeti könyvtárban, művét definiálta a kiadó, a kritika, a könyvtárak bibliográfusai, azaz a szöveg a szó szoros és átvitt értelmében felkerült a könyvespolcokra, a Széchényi Könyvtártól a kritikusok lakásain át a rajongók otthonaiig. Tibornak mindez nem jutott ki, s maga sem tudja, hogy akarja-e: egyik bejegyzésében megszavaztatta olvasóit, hogy akarjon-e könyvet formálni a blogból. (Kétharmaduk akarná ezt.) A kétféle személyiség konstrukcióhoz kétféle emlékezet-gépezet, kétféle nyilvánosság, kétféle olvasó, normál olvasat tartozik. Persze vannak azonosságok is: mindkettejüknek kijut a rejtőzködös öröme és terhe: mindketten nevethetnek az ilyen szövegeken, bármelyikük itt ülhet ebben a teremben, és a titok épp olyan hatalom, mint amilyen kiszolgáltatott is a hőse.

A kétféle technológia persze nem pusztán a személyiséget írja át, az írói énre gyakorol számos hatást. Tibor mintha közelebb lenne a reneszánsz computer korához, a korai könyvtárak világához, amikor egy-egy könyv megtalálása, olvasása számtalan technikai problémáit jelentett: a kéziratos könyvtárak, a scriptoriumok bibliográfiához való viszonya jelentős mértékben eltért a ma ismert normáktól. A könyvekről szóló könyvek mintegy ugyanannak a könyvnek egy másik oldalán szerepeltek bejegyzés formájában. De nem csak a nemzeti bibliográfiából való száműzetés, illetve tudomásul nem vétel szól amellett, hogy Laura pusztán technikai okoknál fogva is a részese annak, aminek Tibor jelenleg nem: ugyanis az irodalmi kánonnak, – hanem az olvashatóság kérdése is. A blog mégiscsak olyan, mint a tekercs volt egykoron: metatext ide, paratext oda, a képernyőn látszó és onnan kikerült szövegek: a scrollozás bizony kisértetiesen emlékeztet a könyvformátum előtti szövegekre, amelyek bizony nem épp praktikus mivoltukról győznek meg. A kéziratos könyv épp akkora forradalom volt, mint utóbb a nyomtatás: s mintha a hálózat mindennapjai kívül rejlenének ezen. Ez a probléma messze nem olyan csekély, mint amilyennek tűnik, illetve két oldala van. Ugyanis, amilyen nyomasztó a tekercs a könyvolvasók számára, a blogokon nevelkedett nemzedékek számára épp ilyen nyomasztó a hideg és kemény könyv, amely nem tűr ellentmondást, kommentárt, beleszólást. Spiegelmann Laurának ismeretlen hódolói vannak, hívei, ellenségei, nők és férfiak, akik mint Adyért, rajonganak érte, vagy semmibe veszik, de Spiegelmann Laura ezekkel nem találkozik, illetve olvassa őket, de álnevéhez hűen a sötétben lesi, hogy kritikusai mint ítélnek róla. A lauramanga.blog.hu persze megint más világ, másik persona.

Tibor személyes kapcsolatot ápol olvasóival, akik biztatják, semmibe veszik, de akiknek megadatik, hogy hozzászóljanak Tibihez, aki egyáltalán nem viselkedik velük szerzőként, azaz kívül- és felülálló individuumként, hanem pontosan tudja, hogy a blogok világaiban miféle illem járja. (Ami a scroll és lapozás kérdését illeti, azt amúgy az e-book mindenképp módosítani fogja, ahogyan nyilván a Google Wave is befolyásolja majd a szöveg fogalmát.)

Attól tartok ez a kettős könyvelés mindenkinek kellemetlen és rossz lehet. A blog-publicisztika (magyarul) gyakorlatilag máig láthatatlan maradt a nyomtatott sajtóban, illetve a médiában. A Nol és Népszabadság közötti átjárás épp olyan egyirányú, mint a Hvg és hvg.hu esetében: s ez mindenképp némi egyensúlyhiányt eredményez. Mert a blogok nem csak egymással foglalkoznak ám, ellenben a nyomtatott világ hőseivel is, akiknek irásait kommentálják, hol vadul, hol engedékenyen, de kommentárjaikból szinte semmi sem tűnik fel a kommentáltak médiumában: a nyomtatott világban, a Gutenberg sajtó bibliográfiai erődjében. Tóta W. Árpád például még az Index által is száműzött magányos hős, aki maga cenzúrázza, moderálja az őt gyűlölő-látogató olvasóit, s naponta többszáz vad kommentárokat író felületes, indulatos író olvasóval küzd meg. (Arról nem beszélve, hogy még nyilvános önkritikája sem keltette fel a nyomtatott sajtó, a Gutenberg galaxis lakóinak figyelmét.) A nyomtatás világában az író olvasó találkozók ritka alkalmak, az olvasók végre visszakérdezhetnek. A kommentek kora és technikája az írót nehéz helyzetbe hozza: ha nem vigyáz, mindennapi élete folyamatos iró-olvasó találkozóvá válik.

Mintha részben ismét a nyomtatás kora előtt járnánk, de ugyanakkor az internet guruja, Tóta egyre kevésbé van jelen a nyomtatott magyar kultúra emlékezettörténetében, amit én akkor is nehezményezek, ha írásait már nem különösen gyakran olvasom. Csakhogy mégis különös, hogy a korszaj szellemét, ama  Zeitgeistet utólag a 168 Óra és a Demokrata soraiból rakja majd össze egy mentalitástörténész, mert a hatástörténeti tudat, azaz az emlékezetpolitikai összefüggésrendszer épp a nemzeti kontextusból zárja ki azokat, akik a globális kontextusokról számolnak be nap mint nap. Azonban itt visszaüt a netes szövegek legnagyobb előnye: az instabilitásuk, azaz likvid természetük.

S itt lennénk annál a pontnál, ami szerintem az irodalom és háló viszonyrendszerében valóban komoly és komor kérdés. Zygmunt Bauman Liquid Arts című tanulmányában azoknak a művészeknek a munkáit tekinti példaszerűnek a ’liquid modernity’ szempontjából, azaz azokat ismeri fel reprezentatívnak, amelyek kontextusai elmosódottak, illetve folyamatosan átalakulóak. S tény, hogy az internet és a Gutenberg-galaxis közötti eltérés épp ebben áll. A borgesi bábeli könyvtár (Spencer Tündérkirálynő című elbeszélésében szereplő könyvtár leszármazottja), illetve a Google Settlement stb. mind olyan vállalkozások, amelyekben az instabil szövegek, az aktiv keresőkkel újrakonsruált, teremtett szövegek beláthatatlan változatokat eredménynek. Eddig az olvasók némán tűrték, hogy mások írjanak, és kommentárjaikat legfeljebb egy-egy példányon hagyhatták ott, illetve arra tehettek javaslatot, mint egy szélsőjobboldali kulturhacker a Demokratában, aki szerint keressék kultúrkommandók fel a könyvtárakat és semmisítsék meg a kanonizált műveket. Ez persze semmi más, mint a szélsőjobboldali avantgarde vicce, s még nem is tompa elméjű, dehát attól még: az, ami - ám a net lovagjai, hackerei nincsenek ilyesmire kényszerítve. A hálón minden olvasó aktív lehet, tehát író, aki létrehozhatja a maga szövegváltozatát, és létre is hozza. Azaz: az olvasó órája és a szerző halála másként valósul meg, mint egykor hittük volt, miszerint mindenki művész és minden művészet. A hálózaton, ha akarjuk: minden olvasó író. Ahogy én látom, a helyzet olyan, mint egy koraszovjet regényben: a munkáslevelezők kora jött el. Mindenki mindenhez hozzászól, aki egy fél órát olvas, azonnal írni kezd, a magyar nyelvű kulturális szövegkorpusz: szinte példátlan mértékű növekedésen megy át, olyan mennyiségi változáson, amelynek minőségi következményeuről sejtelmem sincs –, hogy egy régebbi retorikát hsználjak.

De ez a folyamatos beleírás, az át- és hozzáírás, a likvid szövegeknek és képeknek ez a metasztázisa, a folkszonomikus bibliográfiák – mindez együtt, ez a szabadságharc nem azonos-e, nem a másolata-e azoknak a posztmodern szövegeknek, amelyeket nagy magyar írók írtak? Az eljárás nem hasonlít-e kisértetiesen Esterházyra, s egyben nem igazolja-e őt abban, amikor idézőjel nélkül idéz, használja az elválaszthatatlan nyelvet és kultúrát?

Csak épp az invenció a kérdés. Az a kérdés, hogy ki a beteg, ha már a betegség zseniálissá tesz és az a kérdés, hogy ki az olvasó, ki az aktív kommentár-író, ki ír át kit?

Mindenesetre az irodalmi megújulással kapcsolatos nyomtatott viták eleddig ijesztően vérszegénynek tűntek. Azzal, amit Tibor vagy Spiegelmann Laura nyújt, mintha nem nagyon néznének szembe a kánon kastély ablakán kibámulló ifjak és jócskán középkorúak. Vagy két éve, hogy Dunajcsik Mátyás, a fiatal és igen tehetséges kritikus és fordító például bejelentette a Magyar Narancsban, hogy itt az idő a kritikai fordulatra, a demokratikus kultúra képviseletére, az új médiumok és a kánonok között, de aztán nem történt semmi. Mindössze a fiatalos lendülettel író, bőven középkorú Bán Zoltán András közölte nagyszerű és szellemes mód, egy igen indulatos nagyesszéjében, a dolgunk nem a legyen megformálása, hanem a van kritikája, azaz a kritikus ne konstruáljon, hanem elemezzen és kész. Ami mellékesen Winckelmann és Clement Greenberg munkáit nehezen teszi érthetővé. S Bán rémes konzervativizmusán az sem segít, hogy üdébb vagy idétlenül pimasz, s örömét leli a retroaktiv igazságszolgáltatásban, ami annyit jelent, hogy mégis azt szeretné, hogy valami másként legyen. Holott a kritika mindig épp oly konstrukció, mint az irodalmi szövegek írása, s gyakran épp oly rafinált átmenetek megformálásával él, mint azt például az álnéven író szerzők, illetve az avatar mögé bújó kommentelők, akik a nyomtatott kultúra játékszabályai felől nézvést egyszerűen láthatatlanok, és hangjuk meghallhatatlan.

Épp ezért vélem úgy, a lényegi kérdés az irodalom multimédiaként való megértése. Tehát a széles kontextus megformálása, konstruálása a kérdés. Az irodalomtörténet a kortárs kultúra univerzalizmusával való találkozása – olyan fontos randevú, amelyet nem kellene lekésnünk. Az Irodalmi Napok és lapok szerkesztőinek és urainak, a kánon őrzőinek és íróinak nem kellene-e végre körülnézniük a prezentizmus világában: ami egyébként a hálózat maga. Laura és Tibor ugyanis ugyanannak az egy írásos magyar kultúrának a szereplői, hősei – ha tudomásul vesszük ezt, ha nem.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret