stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ZÁVADA PÁL: Érték és szótöbbség

 

Igazán fölemelő arra gondolni, hogy ezen a héten országszerte olyan hagyományt ápolunk – a szónokok csakúgy, mint a könyvsátraknál bóklászó igazi olvasók –, amely immár nyolcvan éve él és virágzik, mind csak izmosodik és szépül. Hogy amióta eszünket tudjuk, a június a könyvhéttel, az új könyvek bő termésével köszönt be mindnyájunknak.

Valamennyiünknek – ismételhetjük a retorikai hatás kedvéért, holott tudjuk, ha belegondolunk, hogy kevesebben vagyunk, akiknek a könyvhöz bensőséges közünk van, mint akiknek nincs, jóval kevesebben vagyunk, akik aktívan olvasunk, mint akik nem. Tehát e vonatkozásban bizony kisebbségként – erős, ámbár félő, hogy egyre gyöngülő kisebbségként –, mégis hagyományosan büszke olvasói öntudattal lépünk ilyenkor a nyilvánosság elé.

És nem fordul meg a fejünkben – egyelőre? –, hogy emiatt röstelljük magunkat, vagy hogy legalább mellőzzük ezt a köztéri feltűnősködést ezzel a könyvmániánkkal, hanem csináljuk otthon, csukott ajtók mögött. Továbbá – ha csak nem vagyunk kimondottan terjesztők és boltosok – hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról is, hogy a könyv nemcsak olvasni-, hanem nézegetni- és tapogatnivaló is lehet, lapozgatható s megbámulható drága dísztárgy és szép ajándék. De még az értékes, okos könyveket megbecsülők körében is kisebbségben vagyunk, akiknek a könyvről máris az irodalom jut eszünkbe – a magunkfajta szakmabelieknek pedig rögtön a kortárs magyar irodalom (ami tényleg részrehajló kivételezés), vagyis pillanatok alatt ott tartunk, hogy íróként elsősorban a saját olvasóinkra, végső soron magunkra gondolunk a könyvhéten is. Ejnye, nahát.

És még azt is magától értődőnek tekintjük évtizedek óta, hogy írók szónokolnak, szónokolunk ilyen alkalmakkor.

Holott. Hát még az sem mondható, ugye, hogy a hazai kortárs író- és költőkollégák igazán jelentős arányt képviselnének a könyvforgalomban. Hogy hatóerejüket ne is hasonlítsuk mondjuk az elektronikus média, a honi szabadidős közállapotok valódi formálóinak befolyásához. Úgyhogy írók és olvasók addig örüljünk a magunk törpe kisebbségében, míg a szórakoztatási-politikai píár-menedzserek túl nem harsognak minket majd efféle alkalmakkor is.

Hogy még sötétebb vízióinkkal elő se hozakodjunk. Pedig az évek előrehaladtával ijesztő iramban válnak gorombává és ellenségessé a honi közviszonyok, a nyilvános szavak s nyomukban a tettek – van-e vajon alapja tehát e tekintetben bármi derűlátásnak? Hiszen pár éve még elég sötéten látónak vélhettük azt, aki mondjuk úgy jövendölt volna, hogy a fajgyűlölet rövidesen valódi gyilkos hullámokat fog vetni. Avagy (maradva szorosabb tárgyunknál, a nyomtatott szónál) hogy a megszégyenítésnek és a kipellengérezésnek olyan fajtája szökken itt majd  hamarosan szárba, amely hajdan, a harmincas–negyvenes majd az ötvenes években volt honos – előbb a faji uszítástól, utóbb az osztálygyűlölettől fűtött hírhedt sajtótermékekben. S lám, ma mégis hol tartunk már: A hatágú sárga csillag ismét a riogatás megbélyegző jeleként kerül lapcímoldalra – kirakatba, könyvtári polcra. És szem se rebben, vagy épp csak alig.

Érveléssel nem vesződő szimpla gyalázkodások vonják kétségbe amúgy köztiszteletben álló honfitársaink becsületét, szellemi épségét, önálló gondolkodásra való jogát és magyarságát – csak azért, mert közös nemzeti dolgaink bizonyos fejleményeit bírálni merik, és mert nem óhajtanak bezárkózni az „extra Hungariam non est vita” szellemi ketrecébe, s tehetségükkel a külföld érdeklődését és megbecsülését is kivívják. Akiket így az utóbbi hetekben-hónapokban hecchírlapírói tollhegyre tűztek, azok történetesen kortárs irodalmunk jelesei, írók – ezért is könyvheti kérdés ez a szégyen –, de nem csak ezért érdemel szót. Hanem hogy ne feledjük, az eljövendő szégyenpadokon lehetnének, lehetünk sokan mások, olvasók is – lehet még bárki. S még az se fog kelleni hozzá, hogy belekeverjék az embert valami érettségi tételbe

Azt mondanám, ne menjen el a józan eszünk, drága jó honfitársak – sem a könyvhéten, sem azon túl. Csillapítsuk a végzetes indulatokat, rekesszük el az ellenségeskedő gorombaság útját, erősítsük az építő és együttműködő szellem befolyását. És el ne higgyük, hogy amivel eddig büszkélkedhettünk, azt eztán majd szégyellnünk kell, hogy akire a határokon túl is odafigyelnek, az másodlagos magyar lesz, s hogy ami eddig művészi érték volt, az szótöbbséggel vagy erőfölénynyel lesz megvonható.

Ismerjük föl továbbá, hogy azok az írástudók is elkötelezettek lehetnek egyetemes magyar nemzeti sorsunk iránt, akik nem csupán magyar, hanem német, zsidó, cigány, szlovák, román s egyéb eredetű magyarságunk elevenébe vágó kérdésekkel hozakodnak elő. De azok is, akik a magyarság pusztulása, fogyatkozása, illetve megmaradása sorskérdését bizonyos történelmi pontokon mint a büntető- és haláltáborok következményét tekintik, és e vonatkozásban feszegetik ama nevezetes kérdést, hogy vajon hol veszett el a magyar a magyarban. Vagy akik visszatekintve népüket-nemzetüket nem pusztán és szüntelenül áldozatnak, hanem egyszersmind tettesnek tekintik, s nemzeti felelősségről is beszélnek.

El ne fogadjuk már, hogy aki ily módon a nemzeti önkritika haladó és építő, identitást újrateremtő hagyományához kapcsolódik, az a „saját fészkébe” piszkítana, abba, melynek úgymond a „kenyerét eszi”, s az ilyen embernek immár nem volna „semmi köze a magyarsághoz”, mert elárulta övéit és elődeit. Nos, az ilyen észjárás is a magyar hagyomány vaskos eleme sajnos: az igazán ásatag és szégyenletes tradícióink közül való. Miért kéne hát elfogadnunk, hogy azok minősítsék magukat „nemzeti érzelműnek”, akik efféle nézeteket hangoztatnak?

A peleskei nótárius című színdarabban bizonyos Baczur Gazsi – Várady Szabolcs dalsorai nyomán – így fakad panaszra: „Odalett a régi virtus, / elkorcsosult a magyar, / ahelyett hogy verekedne, / már csak olvasni akar. / Itt maradtam egyedű’ / nem kenyerem a betű.” Ó, ez a mulatságosan ironikus költői szépítő-fantázia – meg a jövőbe-tekintésnek ez a tréfán túli keserűsége! Hadd bizakodjunk mégis! Legyenek a jövendőben fölemelő olvasmányokkal, élményekkel teli könyvheteink, és megbékélt, közös sikerekben gazdag alkotóéveink.

A Könyvhét debreceni megnyitójának szerkesztett szövege.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret