stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Hármas napló

VAJDA MIHÁLY: SZÓKRATÉSZI HUZATBAN

 

Érdekes könyvet ajánlok az olvasónak. Azért ajánlom tiszta szívvel, mert én is gyönyörűséggel olvastam. Egyhuzamban, hiszen le sem tudtam tenni.

Vajda Mihály naplója rendhagyó napló. Mondhatnánk, hogy minden napló az, mivel a napló esetében nincs olyan, hogy rend. Valójában már az sem világos, mi is az, hogy napló? Mint a nevéből következik, méghozzá minden általam ismert nyelvben, nem egyszerre írják, akik írják, hanem mindennap, napról napra. A napló akkor kezdődik, mikor a szűzi fehér papírra ráírják az első dátumot. Sosem a „vége” felől írják, mint a regényt vagy a drámát, nincs teleologikus szerkezete. A napló írója hétfőn nem tudhatja, hogy mit fog beleírni kedden vagy szerdán. Így a naplónak sosincs vége, csak abba lehet hagyni. Hogy mikor hagyjuk abba? Ha életünk hirtelen megváltozik, vagy ha így döntünk.

Vajda Mihály egyszerűen úgy döntött, hogy egy kerek év naplóját teszi közzé. Úgy van tehát vége, hogy folytatódik, ha egyelőre többé nem is a nyilvánosság szeme előtt, hanem magángyönyörűségre. Vagy ki tudja.

Kinek írjuk a naplót? Elsősorban saját magunknak. Naplónk a bizalmasunk, „akinek” minden titkunkat elárulhatjuk. A fiatal lány – régebbi időkben – első szerelmeinek tett vallomást a naplójában, a kismama – ma is – gyermeke fejlődését foglalja bele, azt, hogy mikor mosolygott először, hogyan jött ki az első foga, mikor ült fel, hogyan tanult járni. Az egyik fiatal felnőttnek olvasónaplója van, a másik a gondolatait veti papírra. Mikor a világ kifordul a tengelyéből, a naplóíró tehet tanúbizonyságot az utókor számára, mint Victor Klemperer tette.

Van olyan napló, mely kisebb kozmetikázással mások kezébe is adható, s olyan napló, mely a naplóíró nyilvános énjének titkos érzéseit vagy tetteit rejti. Viktoriánus úriemberek naplói gyakran meglepően gazdag és részletesen kimunkált pornográf fantáziát és tetteket őriznek meg a kései utókor számára. Van, hogy magánnaplót írunk ugyan, de olyan művészi akríbiával, hogy mégiscsak a nyilvánosságra sandítunk, mint Thomas Mann tette. Van, hogy hideg emberek szerelmi szenvedélyről vallanak. Naplónkban lehetünk mások, mint amilyennek tűnünk, de lehetünk akár majdnem ugyanazok is, csak kissé kötetlenebb, spontánabb esetlegesebb módon, elengedetten.

A napló irodalmi műfaj is. Igaz, a napló mint irodalmi műfaj: álnapló, hiszen tudjuk mi a vége, mint a regényben. Kierkegaard számos efféle naplót alkotott, mint például „A csábító naplójá”-t a Vagy-vagyban vagy az ifjú naplóját az Ismétlésben. Ezek irodalmi-filozófiai naplók, és ennyiben álnaplók. De nem egészen. Kierkegaard ugyanis „igazi” naplót is írt, csak önmagának. Mi azonban, a kései utódok, az igazi naplót együtt olvashatjuk az álnaplókkal, ahogy ezt Kafka esetében is megtehetjük. S ekkor nem nehéz látnunk az átfedéseket. Az álnaplók felszippantanak anyagokat az igazi naplóból. A műfajok különbözők, de átjárhatók.

Vajda Mihály úgy emlékszik vissza, hogy első felesége, Judit halálakor kezdett először naplót írni. Majd abbahagyta, és veje, Laci halálakor kezdett bele újra. Azóta rendszeresen vezet naplót. Ennek a naplónak egy évi termése a Szókratészi huzatban.

Ennek az egyéves naplónak sajátossága, hogy keveri a műfajokat. Nemcsak annyiban, hogy egy eredetileg önmagának szánt, privát naplót a nyilvánosság elé bocsát, hanem annyiban is, hogy a már egyszer a nyilvánosság számára kissé (nem nagyon!) kozmetikázott naplót kerettörténetként használja. De másban is. Ebben a naplóban van filozófia, pszichológia, ahogy van benne regény is.

A napló olyan kerettörténet, mely tanulmányokat „keretez”, de úgy, hogy a szerző, s így az olvasó számára is fontosabb a keret a bekeretezettnél. Erre a sajátosságra azonnal visszatérek.

De előbb még meg kell magyaráznom, hogy miért adtam ennek az írásnak azt a furcsa címet, hogy Hármas napló.

Ennek a naplónak három megkülönböztethető rétege van, s ezek megfelelnek a napló írója hármas személyiségének. A psziché hármas – freudi – felosztása majdnem, de csak majdnem jól leírja a három réteg természetét – középen az énnel. Mindaz, amit a napló írója pécsi vagy debreceni napjairól, családjáról, utazásairól, az akadémiai torzsalkodásokról, álláshelyzetéről, politikáról lejegyez, az én világához tartozik. De ide tartoznak önmagának tett vallomásai, így az érzelmekhez, a „nőkhöz” vagy akár a saját testéhez, avagy az erotikához való viszonya. (Ezekre majd visszatérek). Ide tartoznak a félszemélyes vagy egészen személyes levéltöredékek, ahogy a napló írójának egészségi állapotát részletező beszámolók is.

Az én mellett vagy felett (ahogy akarjuk) azonban nem a tiltó vagy megengedő és cenzor felettes én magasodik, hanem a szellem. Vajda Mihály most összevonja a szemöldökét, mert hát ő azt szerette volna, ha „gondolkozásról” beszélnék, nem a szellemről, mely utóbbi olyan jó testvériségben él a kísértetekkel. De a gondolkodás és a szellem nem azonosak egymással, mert a szellem nem a napló írójának egész személyiségét fejezi ki, hanem éppen annak szellemi személyiségét. Utóvégre az én is gondolkodik, mi több, a tudatalatti is. Az utóbbi éppen hogy alaposan.

S itt bukkanunk rá a napló harmadik rétegére. Ez az álomnapló. Magam 48 álmot számoltam össze, de lehet, hogy egyesek elkerülték a figyelmemet.

A három rétegnek, tehát a szellemnek, az énnek és a tudattalannak a játéka, esetleges kontrasztja s ugyanakkor egymásba fonódása teszi olyan érdekessé és egyszerivé ezt a könyvet.

 

A szellemmel kezdem. Nemcsak azért, mert a könyv címe Szókratészi huzatban, hanem elsősorban a könyv Heideggertől származó mottója miatt, mely azt sugallja, hogy Vajda Mihály a szellem gondolkodását tekinti saját könyve alapmotívumának. (Szókratész utóvégre nemcsak „tiszta” gondolkodó volt, hanem, saját véleménye szerint, elsősorban az erotika géniusza.)

Heidegger, mint majdnem minden jelentős filozófus előtte és utána, a „tiszta gondolkodás” modelljét kereste. Arisztotelész rendszerében a tiszta gondolkodás maga a Forma, mely a gondolatot gondolja. Kant szerint maga a filozófus tiszta gondolkodó, aki nem támaszkodik sem memóriára, sem írásra, hanem az egész világot a priori elvekből konstruálja meg. Tehát, teszi hozzá, filozófus éppen úgy nem létezik, mint keresztény. Egyik modell sem elérhető, legfeljebb megközelíthető. Hanna Arendt szemében a „tiszta gondolkodás” tárgyatlan. Ez a modell körülbelül megfelel a buddhista meditációnak. Heidegger azonban, kissé Platón Phaidrosza nyomában, az írást tekinti, legalábbis ebben az idézetben, a tiszta gondolkodás halálának. Itt nevezi Szókratészt, aki a Lét huzatában állt, a Napnyugat legtisztább gondolkodójának. Itt teszi hozzá, hogy a legnagyobbak nem érték el ezt a tisztaságot, mivel nem a huzatban, hanem a szélárnyékban álltak.

Nos, Vajda remekül használja fel ezt a mottót, mivel e köré építi fel könyve kompozícióját. A napló gondolatfolyama, mely közre fogja a befejezett írásokat, képviseli a tiszta gondolkodást, míg a befejezett írások jelennek meg „szélárnyékban”. Mondanom sem kell, hogy Vajda a „tiszta gondolkodást” megint egyszer másként értelmezi. ő ugyanis a naplóban is mindig valamin gondolkozik, méghozzá valami íráson vagy írással kapcsolatban. Legyen az regény, kiállítás, film vagy akár filozófia. És ezt a naplóban, tehát írásban teszi. Vajda is csak élőbeszédben gondolkozhat Heidegger értelmében „tisztán” a szókratészi huzatban, és csak akkor, ha sem emlékre, sem írásra, sem mások által elmondottakra, sem mottókra nem támaszkodik. Mégis tökéletesen világos értelme van annak, mikor Vajda naplóbeli gondolatait a szókratészi huzathoz rendeli, míg befejezett írásait, előadásait a szélárnyékhoz.

Mint említettem, egy napló bejegyzéseinek nincsen céljuk. Öncélúak. Nem használjuk fel eszközként azokat. Gondolkozunk rajtuk, elmélkedünk róluk, reflektálunk rájuk. Semmi sem fejeződik be, semmi sem végleges. Mindig van folytatás, újrakezdés. Semmi sem zárul le, semmit sem hagyunk magunk mögött, minden jelenvaló. Hogy az efféle öncélú gondolkodás, örök jelenvalóság a filozófia egyik örök álma, nem kell ismételnem. Ennyiben Vajda, az ellenfilozófus, a Szókratészi huzatban című művében a maga módján hagyományos filozófus, már amennyire ezt egy posztmetafizikus kor megengedi.

A napló mégis napló, s így az egy-egy könyvre való reflektáláskor lejegyzett gondolatok nem folytatódnak egy más könyv köré rendeződő gondolatokkal. Feltűnő, hogy Vajda a napló első idő-felében igen sok regényt olvasott és kommentált, míg a napló második felében jóval kevesebbet. Így meg is őrződött a naplóban való gondolkodás már említett céltalansága.

A naplóba iktatott tanulmányok közül vissza fogok még térni néhányra. Ezek között vannak remek írások. De egyiknek sincs olyan szerves kapcsolata magával a naplóval, mint a Párhuzamos történetekről írott tanulmánynak.

Vajda elolvassa Nádas regényét és Nádas „saját haláláról” írott novelláját (ha szabad ezt a szót használni). Továbbá elolvassa a könyvről eladdig írt tanulmányokat. Gondolkozik rajtuk. Hat teljes hétig együtt él a regény alakjaival. Megszeret egyeseket, megutál másokat. És megszállottan jegyzi le mindennap nemcsak a regényről alkotott, hanem a regény által inspirált gondolatait is. Addig „gondolkozik” míg nem érkezik el a baljós pillanat, amikor meg kell írni a tanulmányt. Megírja. A tanulmány – a szerző szerint is – jól sikerült. Elmondja benne, amit el akar mondani. De ezzel valaminek vége. A regényen való nap nap utáni gondolkozásnak van vége. A napló írója üresnek, kiüresedettnek érzi önmagát. Az a bizonyos „szélárnyék” az ómega, ez többé már vissza nem vonható. Késztermék.

Engem mindez nem annyira Heidegger mondására emlékeztetet, hanem inkább a minap a Szépművészet Múzeumban látott Moreau-kiállításra. Majd minden teremben látható egy „kész” festmény. Mondjuk, Prométheusz. Körülötte egy vagy több tucat vázlat, ceruzarajz, tollrajz, krétarajz, Prométheusz egyik pózban, másikban, keselyűvel vagy anélkül… Gondolom, hogy egy festő is egyfajta szókratészi huzatban érzi magát, amíg az egyik vázlatot a másik után veti papírra, vászonra. S kiüresedettnek, mikor ott áll a befejezett festmény előtt (a szélárnyékban), és nincs tovább. De ott van a mű a vásznon.

Korántsem minden téma – melyről Vajda a huzatban gondolkozik – jelenik meg efféle befejezettségben a szélárnyékban. Számtalan könyvre, filmre, kiállításra reflektál anélkül, hogy ezekből a reflexiókból tanulmány vagy esszé kerekedne. Néha sajnálom, mint Sebald Austerlitz című könyve esetében, hogy nem került sor átfogó elemzésre. Igaz, fordítva is állhat a dolog. Egyes tanulmányokat nem előz meg efféle gondolkodási folyamat, de csak azért nem, mert Vajda hosszú évek óta gondolkozott már a dolgon, mint például a Nietzschére támaszkodó Búcsú a szép jövőtől című írás esetében. Végül arra is van példa, hogy a számos könyv elolvasása, a rajtuk való elmélkedés után megjelenő készterméket a szerző nem kedveli, vagy egyenesen „utálja”, mint A nyulacskák bosszújáról esetében. Végül is csak azok az írások kaphatnak helyet a „szélárnyékban” fogant tanulmányok között, melyek a napló évében készültek.

 

A napló én-rétege sokszínű, sokrétegű, már amint ez egy naplónál szokásos. A napló írója exhibicionizmussal vádolja önmagát, s ha ez más környezetben igaz lehet is, a napló ennek nyomát sem mutatja. Ritkán olvashatni ennyire szemérmes naplót. Nem tudhatom biztosan, hogy ez így volt-e a kozmetikázatlan napló esetében is, de csak arról beszélhetek, amit a kezemben tartok. Persze, a szemérem vagy szemérmetlenség csak egy műfajon belül értelmezhető. A szellem szintjén Vajda a műfajhoz képest szemérmetlen és exhibicionista is tud lenni. De az én szintjén, legalábbis ebben a naplóban, korántsem az. Nincs a naplóban sem hit, sem remény, sem fájdalom, sem eksztázis, sem vágy, sem kétségbeesés, sem bűntudat, sem szerelem, sem féltékenység, azaz semmi, ami irracionális, ami spontán, amit később csak viszolyogva, szégyenkezve tudna a napló írója újraolvasni. Nincs benne önimádat sem. A napló lejegyzője úgy ír magáról, mint problémáról, azaz, mint egy problematikus személyiségről. S ebben van valami nagyon megható. A napló úgy van megszerkesztve, hogy nem tudhatunk meg többet belőle a napló írójáról, mint amennyit ő tud és megfogalmaz önmagáról.

Megfogalmazza azt is, amit az előbb röviden érzékeltettem, azt, hogy ebből a naplóból hiányzik az érzelmi hullámzásoknak a naplókra általában oly jellemző vonása. Lényegében, ha nem pontosan is úgy, hogy a napló írója valamikor lecsatolta énjéről az érzéseket, érzelmeket tartalmazó batyut, és felakasztotta egy fogasra, anélkül, hogy azóta kereste volna. A kérdés számára úgy merül fel, hogy miért és mikor tette ezt. A holokauszttal vagy a családi tradícióval való magyarázatot nem tartom meggyőzőnek. Méghozzá egy fontos bejegyzés miatt nem. Többször említi Juditot, első, fiatalon meghalt feleségét, méghozzá a legnagyobb melegséggel. Ilyen melegséggel az egész naplóban csak a lányáról beszél. Már csak e melegség okán sem tudom teljesen elfogadni a napló írójának önjellemzését, mint olyan valakit, aki szeretetre vagy akár szerelemre képtelen. Egy fotó van a kezében, Judittal kettesben egy hajón, „melyen látni, hogy mennyire szerettem Juditot”. Hozzáteszi, hogy valószínűleg a Budapesti Iskolához való csatlakozás vetett véget a boldogságának. Az emlék felidézése arról vall, hogy ebben az időben hősünk még nem vált meg érzelmi személyiségétől.

A Mű és a szeretet (szerelem) képessége közötti konfliktus a 20. század irodalmának és filozófiájának nagy témája volt. Dr. Faustusnak megtiltotta az ördög a szerelmet (Vajda is visszavonná a IX. szimfóniát?). Ami Lukács Györgyöt illeti, fiatalkorában ő is büszkén szenvedett az érzelmi impotenciától, s még idős korában is azt mondta, hogy olyan ember ő, akit nem lehet szeretni, abból a lovagias kánonból kiindulva, hogy csak azt lehet igazán szeretni, aki maga is igazán szeret.

Az a történet, melyre a napló írója utal, ennél komplikáltabb. Vajda Mihály mind a huzatban, mind a szélárnyékban magát a Művet utasítja el, mint valamit, amit mások tukmáltak rá, s amitől végre megszabadult. Nyitva marad a kérdés, hogy ezek után miért nem kapcsolta vissza érzelmi személyiségét? Talán elfelejtette. De hogy – ennek ellenére – a szeretet képessége mégis megmaradt benne, azt a napló számtalan bejegyzése tanúsítja, akár feleségéről, gyerekeiről, unokáiról vagy barátairól beszél.

A napló írója – nemcsak ebben az esetben, hanem majdnem mindegyikben – inkább megfigyeli, mint kifejezi önmagát. Mint már említettem, minden önimádat és önsajnálat nélkül. Különösen, mikor a „nőkhöz” vagy a saját testéhez való viszonyáról beszél. Azt írja, hogy a nőkhöz a hódítás vágya vonzza, de nem akarja megtartani őket. Nos, ez egy meglehetősen tipikus képlet, melyet angolul ego tripnek (én-utazásnak) neveznek. Nem a hatalomról szól, mint a nemi erőszak vagy a zsarolás, de az erotikáról sem, mint a csábítás, hanem valami másról. Az (egyes) ember énje egy mobiltelefonhoz hasonlít. (Hogy miért ezt a hasonlatot választottam, az majd az álomnaplóból kiderül.) Mint tudjuk, a mobiltelefon időnként lemerül, s akkor fel kell tölteni. Így merülhet le az én is, s ekkor ez is feltöltésre szorul. Több mindennel lehet az ént feltölteni, de a leggyakrabban használt és leggyorsabb eszköz a szexuális hódítás. Nos, van olyan ember, akinek egy feltöltésre van szüksége, mely sokáig kitart. De a feltöltött én többnyire újra lemerül. Igen ám, de egy újabb feltöltéshez mindig egy másik, egy újabb konnektort kell használni, mert a korábbi erre már alkalmatlanná vált. És így tovább. Az én-utazáshoz valóban nincs szükség sem erotikára, sem szerelemre. Ahogy hatalomra sem. Gondolom, hogy az „egyedül illetékesek” ezt napló nélkül is tudják.

Ne higgyük, hogy az én-utazás férfi specialitás. Számos asszony is gyakorolja. Mikor például Hanna Arendt és Martin Heidegger az ötvenes évek elején abban a bizonyos szállodai ágyban egymásra találtak, Hanna volt az aki „ego-trippelt” és nem szegény Martin. S mikor Catherine Millet – önéletrajzi regénye szerint – ifjúkora egész francia művészi köre minden férfitagját orálisan kielégítette – állítólag kitűnően –, szintén frusztrált, gyerekkorában megsebesedett énjét töltötte fel szakadatlanul.

Az én-utazóknak általában rossz a viszonyuk a saját testükhöz, mert aki az énnel bajlódik, az nem figyel a testére, s így a másik testére sem. A test az én eszköze, nem pedig öncél, s így annak gyönyöre sem az. A napló írója többször vall arról, megint csak tiszteletreméltó objektivitással és hidegséggel, hogy rossz a viszonya a testéhez. Végül is az én-utazás ártalmatlan szórakozás, feltéve, hogy nem vallunk szerelmet a konnektornak.

Vajda Mihály viszolyog minden általánosítástól, s különösen minden apodiktikus vagy kategorikus kijelentéstől. Az egyesről, a különösről beszél, történeteket mond el. Ehhez azonban az ego szintjén is többnyire tartja magát, de nem mindig. Így például, sommásan kijelenti, hogy a nőknek (amúgy általában) jó viszonyuk van a saját testükhöz, mivel menstruálnak, állapotosak, szülnek és szoptatnak. Ezzel az általános kijelentéssel nemcsak az a bajom, hogy „minden nőre” vonatkozik, hanem az is, hogy a testet, ebben az esetben a női testet, kizárólag a fajfenntartás biológiai funkciója felől értelmezi. Nos, a nőknek is lehet jó vagy rossz viszonyuk a saját testükhöz, ahogy a férfiaknak is. Egyeseknek így, másoknak úgy.

Egy olyan világban, melyben még a csapból is pornográfia folyik, s mindent tudunk egymás testéről, a pornográf tálalás éppen olyan banális lett, mint a viktoriánus változat. Könnyű volt a Biblia korában. Ádám megismerte Évát, és lettek egy testté. Manapság azonban rettenetesen nehéz úgy írni a testről a maga szexuális voltában és viszonyában, hogy banális ne legyen. Jól csak nagy művésznek sikerül. Mint Nádasnak a Párhuzamos életrajzokban. S még csak nem is minden jó művész tud a megfelelő szavakra rátalálni. Igaz, ha nem kell szavakkal leírni, akkor az ember és a némber csak meg tudja találni azt a bizonyos útkereszteződést, ahol test, lélek és szellem egymással találkozik. (Ez a mondat bizonyára irritálni fogja a napló íróját, elnézést.)

Azt mondtam korábban, hogy ebből a naplóból hiányzik a felettes én. De maga az én be tudja tölteni a felettes én feladatát, igaz, a napló írójának ritkán van erre szüksége. Talán akkor, amikor tartózkodik az édességtől, vagy mikor vigyáz arra, hogy ne adjon goromba választ a feleségének, de főleg akkor, mikor konokul és ismételten ellen akar állni a pasziánsz vonzóerejének A „pasziánsz” majdnem hogy a „bűn” szerepét tölti be ebben a naplóban. Pedig ez az örömforrás nem oka, hanem csak ártalmatlan tünete a kontaktusfelvétel nehézségeinek. A napló írója sokszor tér vissza erre a nehézségre, mellyel az álomfejtés során még találkozni fogunk.

A sorok olvasója azonban nem érti a napló írójának állandóan visszatérő problémáját a kontaktusfelvétel nehézségeiről. Legalábbis annak alapján nem, amit a napló írója velünk közöl… Ebben a naplóban ugyanis több ember neve szerepel (uraké és hölgyeké egyaránt), s olyan sok bizalmas beszélgetésre és találkozásra történik utalás, melyek száma és intenzitása még egy kontaktusgazdag életben is kivételesnek számítana.

A naplóírók többnyire lejegyzik mind a külső, mind a belső történéseket. Vajda Mihály élete, legalábbis ebben az évben, nem volt külső történésekben gazdag. Mindig ugyanott lakik, ugyanott tanít, ugyanazokat a városokat látja. Léteznek persze fontos, bár nem látványos külső történések is. Befejezi barátjával, Kardos Andrással, az életrajzi elméleti interjút, kap egy liberálisok által osztott díjat, megnyit egy kiállítást, fordít egy fontos Heidegger-szöveget, előkészít egy könyvet, tart néhány előadást, részt vesz néhány konferencián, átveszi a Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének vezetését.

Belső történésekben gazdagabb volt az év. S a napló írójának van érzéke ahhoz is, hogy sovány külső történéseket gazdag belső történésekké varázsoljon. Ebben összpontosul szépírói ambíciója. Itt van mindjárt egy ferencvárosi séta. Nem nagy dolog, sétálunk egyet a IX. kerületben. De a napló írója költőivé változtatja ennek a kerületnek zugait, ez lesz az a bizonyos „otthon”, ahová mindig visszatérünk.

Leginkább művészi (és nem pusztán művészi) ambícióra valló majdnem-novella a napló írója depressziójának a története. Valóban történet. A depresszió kialakulásától, annak tetőpontján keresztül a depressziótól való megszabadulásig. Ha másutt gondja van is a szerzőnek a test és a lékek kapcsolata megteremtésével, a depresszió elbeszélésében megtalálja ezt a már elveszettnek tűnt kapcsolatot. Egy szépírói sikertörténetről van szó. Itt kifizetődik a napló írójának az a törekvése, hogy magát hideg szemmel lássa, és majdnem úgy ábrázolja, mint egy tárgyat. De ezt itt nem tényleírás formájában, hanem részletes és folyamatos introspekció segítségével teszi. Mintha nem egyes szám első személyben, hanem egyes szám harmadik személyben beszélne, de úgy, mintha belelátna a „másik ember” testének és pszichéjének minden rezdülésébe. Látszik, hogy sokat tanult Nádastól, anélkül, hogy utánozná.

 

A napló harmadik rétege az álomnapló. Negyvennyolc álom, negyvennyolc üzenet a napló írójának tudatalatti világából.

Analitikusok gyakran beszélik rá pacienseiket álomnapló vezetésére. Magam megkíséreltem egy ilyen (jungiánus) álomnapló olvasását, de rövid idő alatt meguntam. Arra a következtetésre jutottam, hogy egy álom csak akkor köti le a figyelmünket, ha ismerjük az álom álmodóját és az álom megjelenésének kontextusát, vagy ha saját álmunkról van szó. A művészek ezt mindig is tudták. Még azt is tudták (amire még visszatérek), hogy egy álom megkettőzésének jelentősége van. Persze nincs két teljesen azonos álom. Motívumok lehetnek közösek, de sosem álmodja az egyik ember ugyanazt, mint a másik, és soha sem álmodja az álmodó kétszer egészen ugyanazt.

Mint mondtam, a művészek az álmot mindig az álmodó élete egy szakaszának kontextusába helyezik. Nemcsak az álmon, hanem annak kontextusán múlik, hogy az álmodó maga is megérti-e az álom üzenetét, vagy erre csak mások képesek. A Bibliában könnyű mindkettőre példát találni József történetében. Az első álmot József álmodja, s mivel üzenete evidens, mind ő, mind féltékeny bátyjai egyaránt megértik. A két fogoly álmait és a fáraó álmát maguk az álmodók nem értik, és csak József tudja megfejteni őket. Mind József álma, mind a fáraóé kettős, ismételt álom.

Miután a napló írója több Bergman-filmet nézett végig többnyire nagy rokonszenvvel, hadd említsem meg ezen a ponton az említett rendező A nap vége című filmjét. (Számomra logikusabb lett volna így: Az út vége. A svéd eredetiben Smultrondtället, azaz Szamócás a cím.) Egy idősödő professzorról szól, aki elfelejtett szeretni. Mielőtt elutazik egy kongresszusra, rémálmot lát. Sétál az utcán, jön egy halottaskocsi, a koporsó lezuhan a kocsiról, ő kinyitja, s rémülten látja, hogy ő fekszik benne, holtan. A rémálom, kissé módosult formában, megismétlődik. A professzor kapott egy üzenetet a saját tudatalattijától. Nem pontosan érti, de tudja, hogy valamit jelent. Először felidézi ifjúkorát, a varázslatos kertet, a szamócást, azt az időt, mikor még szeretett és szerették. Lemondja a repülőjegyét, és kocsin indul a Stockholmba vezető hosszú útra. Az út végére pedig visszanyeri a szeretet képességét. Mondanom sem kell, hogy „az út vége” kétértelmű. S azt sem kell hozzátennem, hogy itt megint egyszer a Dr. Faustus-témával szembesülünk. Persze minden Dr. Faustus különbözik minden egyéb Dr. Faustustól. Ki ez az ember? Most már tudjuk, mondaná Vajda, mert láttuk a mesét.

Mivel nincs sem analitikus képesítésem, sem gyakorlatom, csak úgy járhatok el, mint a bibliai József, akinek szintén nem volt efféle képesítése. Mint álmok álmodója beszélek egy másik álmodó álmairól. Beszélek róluk, de nem elemzem őket. Igaz, a 21. század elején az embernek színt kell vallania az álomfejtők szakmájáról, és ehhez kapcsolódva arról is, hogy mit gondol az álmokról általában. Bevallom, hogy Freud zsenijének kijáró hódolatom ellenére, sokkal evidensebbnek tartom azt, amit Jung mond az álomról. Nem mindazt, amit mond. Sokszor nem tudok mit kezdeni az animus és az anima figurájával, bár ennél többet az árnyékkal és a mélymaggal (Selbst) sem. Amit Jungnál fontosnak tartok, az a tudattalannak mint eredendő, eredeti szférának a leírása, egy olyan szférának, melyet nem lehet az elfojtás elméletének alapján megérteni. Hogy tudatalattink gondolkozik, dolgozik számunkra, s gyakorta üzen nekünk, és hogy életfontosságú valamit megértenünk ebből az üzenetből. Az üzenetet álmok közvetítik. A megduplázott álom esetében a tudatalatti sürget, „figyelj már végre ide”, „változtasd meg az életedet”, „veszély fenyeget”, „ismerd meg végre magadat”, „nézz szembe ezzel”, és a többi. (Mindezek a figyelmeztetések a múltra éppen úgy irányulhatnak, mivel azzal is kell kezdenem most valamit, mint a jövőre.) Nem kell megfejteni ahhoz a tudatalatti üzenetét, hogy halványan, de azért mégis megsejtsük, hogy van valami fontos, aminek elébe kellene vágni, amit meg kellene tenni. Majd kitaláljuk, ha kitaláljuk, hogy számunkra ebből mi lényeges. Nyugtalanít, felzaklat s maga ez a nyugtalanság, felzaklatottság vezethet az üzenet részleges megértéséhez. Ahogy ez Bergman öreg professzorával történt.

A tudattalanban nincs sem tér, sem idő, sem okság. Milyen bölcs volt Immanuel Kant, mikor a teret és az időt a priori szemléleti formaként és az okságot a priori kategóriaként értelmezte, és a tudatos elméhez rendelte! Szent Ágoston valamikor azzal a gondolattal állt elő (De Trinitate), hogy a fantázia és az emlékezés ugyanaz a képesség, az egyik a jövőre, a másik a múltra vonatkoztatva. S miután a tudattalanban nincs idő, s így a múlt és a jövő csak az abszolút jelenben létezik, e két képesség egyetlen képességé válik. Ennek az a következménye, hogy minden álmot lehet úgy értelmezni, mint egy korábbi esemény vagy trauma feldolgozását, mint a múlt visszatérését, de lehet úgy is, mint jóslatot, mely az álmodó jövő sorsára utal. Donald Michael Thomas A fehér hotel című regénye, ha szabad ezt mondanom, erről szól. Egy asszony álmot lát. Pontosan leírja az álmát. Freud értelmezi az álmot, s felfedi mögötte a gyermekkori traumát. Az asszony megérti önmagát. Majd Babij Jarban, a kivégzése előtt meglátja rémálma képét, mindazt, amit megálmodott.

De hadd térjek vissza Vajda álomnaplójához. A napló írója hozzásegíti az olvasót az álmok kontextusának azonosításához. Mi több, az álmok álmodója helyenként maga is megérti – vagy megérteni véli – egy-egy álom üzenetét. Néha az a benyomásom támad, hogy sok mindent, amit a napló írója saját énjéről elmond, voltaképpen az álmaiból szűri le, álmaiból meríti. Mintha önismerete vagy legalább annak egy szegmentuma a tudattalan üzenetét közvetítené, most már a tudat szintjén. Másként nem tudnék választ találni arra a furcsaságra, hogy a napló írójának álmai közül vagy tizenhét álom üzenete olyan könnyen desifrírozható. Ha egy álomüzenetet az olvasó felfog, akkor valószínű, hogy az álom álmodója is ezt teszi. Persze nem biztos, hiszen meg kell küzdenie a freudi cenzor démonával.

Ennek a tizenhét álomnak, egy kivételével, két alaptémája van. A kommunikáció ellehetetlenülése – elsősorban, bár nem mindig –, illetve az eltévedés, elvesztés. A kommunikáció ellehetetlenülésének egyik alapszituációja a telefonálás képtelensége.

Először a 17. oldalon, ahol a kapcsolatfelvétel ugyan nem történik meg, de nincs is kizárva. Az álmot azonnal követi az üzenet megfejtése. Ne kérdezzék, hogy „jó-e” az álom álmodójának megfejtése. Mert a megfejtés csak annak lehet jó, aki veszi az üzenetet.

Majd a 28. oldalon, ahol az álmodó először nem tudja működtetni a mobiltelefont, majd képtelen megtalálni a telefonszámot.

Az 51. oldalon nem találja a kocsit, nem tudja, hogy merre kell menni.

A 80. oldalon kétségbeesve keresi a fekete aktatáskát, de nem találja.

A 119. oldalon (egy elégedettséget sugárzó álomban) rájön, hogy többféle készüléket is jól tud működtetni.

A 210. oldalon álomvonaton utazik, nem egyedül, a vonatot kettészedik, és a szerelvények két külön sínen folytatják útjukat.

A 233. oldalon erdős táj, maszkos emberek, mindenki sikeresen kezdeményez szexet mindenki mással. „Vagy ez talán mégis egy sajátos koncentrációs tábor? Mindenesetre menekülés, átmászás a kerítésen, de ugyanott vagyok, ahol voltam, rohanás erre, rohanás arra, de nem jutok ki a területről – vagy két emelet magasságából kiugrom.”

240. oldal: Útlevélosztályon. Technikai hiba éppen akkor, amikor sorra kerülnének. Az álmodó fel akarja hívni Julit, de nem tud bánni az új telefonnal. A napló írójának megjegyzése: „Miért van ez a félelem a kommunikáció ellehetetlenülésétől?”

251. oldal: „Indulnék a telefonhoz, hogy felhívjam Radics Viktóriát, de nem találom a telefont.”

A 253. oldali álomban az álmodó pszichoterápiát végez. Az álom üzenete egyszerű, az olvasóra bízom.

271. oldal: „Valaki közeli rákos. De nem sok a remény. De erről már nem tudunk kommunikálni.”

308. oldal: „Mint egy őrült, keringek biciklivel, keresem az óvodát, nem tudom, hogy hol van, de sehol sincs. Fel kéne hívnom mobilon Juditot, hogy mondja meg a címet, de mielőtt biciklire szálltam volna, Juditnak adtam a zsebtartalmakat.”

Az egyik álomba az éber naplóíró, saját bevallása szerint, belefantáziált. Ezt nem soroltam fel. Még volt egy, amely kimaradt a könnyen megfejthető álmok felsorolásából, tapintat okából.

Minden álomnapló írott napló, miközben a tudattalan többnyire fest, nagy ritkán beszél, de sosem ír. Mikor leírunk egy álmot, az olyan, mintha fordítanánk. A fordítás ebben az esetben mindenképp ferdítés, mivel a fordítás munkáját tudatos énünkkel időben és térben végezzük.

Hadd térjek vissza az álomnaplóra mint műfajra. E napló írójának álmai azért faszcinálnak, mert a naplóba vannak iktatva, vagy inkább önmagukat a naplóba iktatták. Ezért azok számára is érdekesek, akik nem ismerik Vajda Mihályt, akiket ő nem személy szerint, hanem mint a Szókratészi huzatban szerzője érdekel.

 

A könyv bemutatásának kezdetén Vajda Mihály „három személyiségéről„ beszéltem. A hármas napló azonban egy és ugyanazon napló. A rétegzett személyiségnek is megvan a maga egysége. A rétegezettség, a szakadozottság – vagy ahogy a szerző maga mondja – a „szkizofrénia” a személyiség egészében, az összetett személyiség feszültségében nyilvánul meg. Ez a feszültség nem marad személyes, hanem egyben műfajteremtő is. Vajda Mihály irodalmi műfajt teremtett saját belső szakadozottságából, ha egy egyszeri és teljesen egyéni irodalmi terméket „műfajnak” lehet nevezni. Szerintem, lehet… (Kalligram)

 

HELLER ÁGNES


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret