Kis semmi versek, elhaló
lidérc, sivatagi folyó,
törött óralap, csupasz ág
magára rímelő világ.
Csak a fölötte néma rés,
a hiány lüktet, mint a kéz,
a messzi mag, a csonka ég
fűti a kémény tetejét.
A madár nélküli madár,
sorról sorra röppen a táj,
itt is, ott is árnyak, nyomok,
mintha rajtad múlna, ahogy.
Az orrában, az orra felsô
bugyrában (padlásán?), mikor
megakad, felrobban a por,
takonnyá nehezül a felhő,
a szemében, a szeme vérző
mélyében (tükrében?), ahol
föl-le száll egy kökénybokor,
s lézerrel bóklászik egy szép nő,
a szájában, a nyelve izzó
patkóján (fészkében?), ahogy
elbotlik, s újra nekifog,
a részletekre, arra nincs szó.