stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



VÖRÖS ISTVÁN: Hány vers létezhet a világon?

KOMMENTÁROK KEMÉNY ISTVÁN NYOLC MONDATÁHOZ

 

1. Tudod, hogy tévedek
Tudom, hogy tévedek

 

Kemény István első kötetének, az 1984-ben megjelent versfüzetnek1 első két sora ez. Alighanem egy mondat, de ebben nem lehetünk biztosak, mert a központozás elmarad, a sorok pedig a régebbi költészet metódusa szerint mindig nagybetűvel kezdődnek.

Ha a központozás elhagyása modern, és a verssorok nagybetűvel kezdése premodern jelenség, akkor a kettő együttes alkalmazása alighanem posztmondern. A vers 1980. augusztus 21-e és 1981. november 12-e között keletkezett2, nem valószínű, hogy a szerző budaörsi gimnazistaként, elsős joghallgatóként találkozott már evvel a fogalommal. Nem találkozott, hanem művelte. Hiszen az életmű elejére választott két sor épp erről a bizonytalanságról szól. A bizonytalanságról. A tévedés lehetőségéről. Bizonyosságáról. A tévedésen alapuló viszonyról két személy között. De elsősorban is a versben beszélő tévedésközelségéről, tévedésszeretetéről, önismeretéről, kiszolgáltatottságáról. Arról, hogy valaki rálát: tévedéssel, a tévedés tudatával indul. Nekiindul a bizonytalan jövőnek, mely annyi változást hoz majd életében, a korban. Maga a kor is megváltozik, ezt persze ő nem tudhatta előre, de megírta, hogy valamit nem tud. Erről a nemtudásról másnak persze sejtelme sem volt, vagy ha volt is, egész más, mint a Kemény István-i sejtelem. ő visszafelé indult. „A Gyógyfűért megyek / amerre Gilgames”3

Mi már tudjuk, hogy ebben tévedett. Nem azért, nem arra. De azt állítja, hogy ő is tudja, tudta tévedését. Vagyis az egész verset fordítva kell érteni, ha egyszer az következik a tévedésből. Tehát így:

 

Tudom, hogy tévedsz
Tudod, hogy tévedsz
A parlagfűért eredsz
Amerre még lelsz

Apró istenek
De víg istenek
Fejedre folyton
Napfényt öntenek

A fény földre lép
A Föld Holdra lép
A Hold keringni
Fog, van hely elég

Fejedre nap sír
Mert mégse tévedsz
Egy lány hajtogat
Varázsigéket

 

2. A részletek diktálása közben a szakértő csendben sír

 

Ez a mondat alcíme vagy általános jellemzése a második kötetben megtalálható, a korai Kemény-versek világában játszódó novellának, melynek címe: Egy értékes tartomány leépülésének jegyzőkönyvéből. Az 1987-es második kötet az előző versfüzet anyagát megismétli, és legalább annyi új vagy régebbi, de kihagyott verset, néhány esszé- és novellaszerű szöveget tartalmaz. Ez az elbeszélés a következő könyvet, Az ellenség művészeté4-t, annak manierista világát is előlegezi. Minket ezúttal azonban nem ez az összefüggés érdekel, hanem a költő egyetemi életéhez kötődő. Ez a szöveg 1983 szeptemberében keletkezett.5 Kemény még joghallgató, de már ekkor elkezdődik ama rácsodálkozása a humán tudományokra, mely végül is egy ironikus tudományos irányzat létrehozásához, majd nyom nélküli eltűnéséhez vezetett. Ez nem más, mint a birkológia. Persze a birkológiának nem valószínű, hogy az ironikusnál nagyobb jelentősége lenne a magyar tudománytörténetben, jelentősége volt viszont a nyolcvanas évek pesti egyetemi életében. Kemény 1984 őszén joghallgatóból bölcsésszé lett, de a bölcsészkar is tudott sokkot okozni alapvetően lírai természetű szerzőnkben. És nem csak őbenne. Mindenki, aki gyanútlanul és felkészítetlenül lépett be ebbe a világba, elszörnyedt a régi magyar szövegek nyelvtörténeti szempontú elemzésétől. Mert annyira mást kellett tenni ezekkel az írásművekkel, mint amit eddig olvasás, vagy akár irodalomórai elemzés során tett, vagy tenni segített meghallgatással, bólogatással, padra való rajzolással. Mást? Tenni is mást, és ez már egy egészen másfajta, tudomány alatti irodalomképet is sejtetett. Mikor a Birk-kódexet kellett volna elemeznie szerzőnknek és Galántai Zoltánnak, a feladatot úgy végezték el, hogy megkerülték, visszatértek az irodalom általuk vélt nyomvonalára, a komoly és tiszteletreméltó tudomány tejébe a paródia citromát csöpögtették, amitől az azonnal összefutott. A tanár persze elfogadta referátumukat, de ez sem állíthatta meg az új tudományággá előlépett birkológia terjedését, újabb tanulmányok születtek Wirth Imre, Trenka Csaba Gábor és mások tollából, mindez egy birkológiai faliújságon jelent meg, melyről a közleményeket pár nap múlva egy robusztus tanár letépte, ezzel kegyetlenül eltaposva az elsőévesek és szimpatizánsaik szabadságmozgalmát.

Talán nem járunk messze a birkológia szellemétől, ha ezt az apró eseményt igyekszünk túlértékelni, és mint a rendszerváltást előkészítő, fontos társadalmi tendenciák egyikét feltüntetni. Ezzel a mozgalommal indult meg a passzív ellenzékiség felől az aktív rendszerváltó akarat felé sok olyan ember (a szélesebb értelemben vett jövendő értelmiség), aki a korábbi ellenállásnak, életkoránál fogva se nagyon lehetett részese. De most kezébe vette a merevség, a dobozfejűség, a dogmák elleni fellépés ostorát. És a mag nem hullt terméketlen talajra, mert ebből a belvárosi egyetemi életből nem sokkal később, és nyilvánvalóan ettől a kezdeményezéstől inspirálva egy utóbb politikai párttá szerveződött mozgalom is elindult, bár ama csoportosulás a dolog természetéből következően sajnos elég hamar elvesztette birkológiai gyökereivel való kapcsolatát.

A nyolcvanas évek végének levegőjében úgy terjedt az irónia, mint ősszel a borospincében a szénmonoxid. De ez a levegő nem fojtogató volt, hanem friss. Ennek a frissességnek, kételkedő lázadásnak a dalnoka máig is Kemény.

 

3. Ha valóban templom van mögöttem, úgy íme a templom.

 

Meg van-e határozva, hogy hány jó vers létezhet a világon? Ha a számuk limitált, véges, akkor nyilván értelme van a költők egymással vívott harcának. Ki hány jó verset tud megszerezni a közös, és szükségszerűen egyre fogyatkozó készletből? És értelme van a keveset írásnak is, hiszen tekintettel kell lennünk a másikra, vagy arra, hogy nekünk magunknak hány vers elorzása engedélyezett a közösből.

Mielőtt azonban nagyon részletesen belemerülnénk ennek az utópiának a felrajzolásába, hagynunk kell azt a dolgok rendje szerint magától összeomolni. Mert hiszen hol van ez a versraktár? Ki működteti? És legfőképp, ki írta meg előre a verseket?

Nyilván egy egzisztenciájában istenszerű lény rajzolódna ki a véges számú versek teremtőjeként. És akkor végre láthatóvá lesz előttünk a logikai hiba. Mert hiszen isten nem lehet egy véges, halandóságra ítélt világ raktárosa.

Vagy lehet? Épp ezáltal értünk meg belőle valamit?

És mi van a másik eshetőséggel? Ha a versek száma nem limitált. Ha előre nincs is megadva az összes vers. Amiből nyilván rengeteg, elsősorban esztétikai jellegű állítás következik. Pl. az, hogy nincs is definiálva sehol, mi a vers. Vagyis a fogalom képlékeny lehet, változhat, gyarapodhat és szegényedhet. A verseny pedig a költők között fölösleges, nem tudnak egymás elől elírni semmit.

A Témák a rokokó-filmből6 ennek a kettősségnek a jegyében született. „Ez a könyv a legfelszínesebb írásaimat és a legmélyebb verseimet tartalmazza” mondja a kötet hátoldalán Kemény. Magyarul: hangot váltott. Két felé is kitért arról az ösvényről, melyet járni kezdett első versperiódusában. Egyrészt a versek könnyedségét gondolati sűrűségbe úsztatta, másrészt lírai természetű, rokokó prózavers-novellákat alkotott, melyeket szövegnek nevez. Ezzel elérünk oda, hogy a posztmodern költő találkozik a posztmodern elmélet szókincsével. A szöveg szó általában és a szöveg mint műfaj mást jelent. Kemény megszokott eleganciájával felszínesnek nevezi azt a manierista vonzódást, amely benne a kezdeti időktől megvolt, és amelyet itt és az első regényében tombolt ki.

A könyvnek szükségszerűen van egy nullpontja is, az A nullán című szöveg, melyben megidézi Ady Endrét, és kinevezi a legnagyobb magyar költőnek, „minden idők legnagyobb költőjének”, aki rákényszerítette betegségét a világra. Többről van itt szó, mint a vérbajról. Kemény megnevezi azt a titánt, aki a potenciálisan létező összes vers szerzőjének tekinthető. Vagyis azt állítja ezzel, hogy mégis limitált a megírható versek száma, tehát keveset kell írni. Ez a könyv Kemény legvékonyabb kötete, a szövegek fele nem is vers, hanem szöveg. (Vonatkozik-e a szövegekre is a létszámstop? Vagy épp ez a menekvés, a versdiktatúrából a szövegpluralizmusba?)

Ha pedig minden vers mögött egy Ady-vers rejlik, akkor az egyetlen út a nagy költészet felé, az Ady hangjának elővétele és torzítása. Történik is kísérlet erre a kötetben. Először találkozhatunk olyan szövegekkel, melyek bejelentik igényüket arra, hogy nagy versek legyenek. Ilyenek: A szereplők megmenekülése, Szerelmes vers és lantzene, Kis karnevál.

Hogyan jelentheti be egy vers ez irányú igényét? Elsősorban a lendületével. Avval, hogy van a nekigyürkőzésében valami nagyratörő. De többnyire már a terjedelmén is meglátszik, a magyar nagy vers leggyakrabban a Tandori Dezső által félhosszú versnek nevezett kategóriába tartozik. Persze ez a szabály nem minden irodalomban érvényes. Mintha igaz lenne a németben és a franciában is, de már kevésbé látszik egyértelműnek az angolban vagy az oroszban, és biztos nem érvényes a keleti költészetekben, főként a japánban, ahol a legnagyobb versek épp haikuk.

Meglehet, hogy ennek a kötetnek legsúlyosabb verse A vak filozófus és a zajok, melyből idézetünk is való. Csakhogy ez a vers nem a magyar indulati nagy versek egyike, ha tetszik kiszabadul az Ady-éra uralma alól, hanem egy angolosan sűrítő, németesen filozofikus, angolosan tárgyszerű, németesen disztingvált írás, szerepszöveg, mely világot színészkedik maga köré, illetve mögé. Nagyon ritka, hogy egy versben egy költő, hogy egy magyar versben egy magyar költő ne előre mutasson, hanem úgy mint itt, a háta mögé. Ha, mondja, de nem néz hátra, akkor íme a templom, és hátramutat, de nem néz hátra, hanem befejezi a könyvet. De mi van akkor, ha ‘nem’ a válasz feltevésére? Ha Ady nem a világ legnagyobb költője, mi van, ha nem ő írta az ősverseket? Mi van, ha, mint bizonyítottuk, vagy legalábbis igyekeztünk bizonyítani, ilyen ősversek nincsenek is. Ha nincsenek, akkor nyilván nincs mögöttünk (Ady? Kemény? Mi mindannyiunk mögött?) templom. De akkor mi ez az „íme!”? Vicc, blöff, provokáció? Realizmus? Filozófia? Lázítás? Beletörődés?

Beletörődés abba, hogy nem véges a verstér, tehát lehetséges az öröklét? Vagy egy végtelen verstér épp az öröklétet zárja ki? A templomot így is, úgy is fel kell építenünk. Ha nincs ott Kemény mögött, akkor a feladat az olvasóra vár.

 

4. Eljött megint a franciák uralma.

 

Nemrégiben lezajlott egy beszélgetés arról, mennyire évül el korának elmúltával valamely költészet. Aki a kornak nem volt formálója, kénytelen volt megállapítani, hogy ez az elévülés, elöregedés szükségszerűen bekövetkezik. Mások, akik ugyanannak a kornak a levegőjét nemcsak beszívták, hanem alkotó módon ki is lélegezték, megállapították, kénytelenek voltak megállapítani, hogy ez az elöregedés nem történhet meg. De vajon a kor elmúltával nem vész ki egy csomó jelentés és árnyalat az irodalmi szövegekből? Azok tényleg örökek, kikezdhetetlenek, és márványból valók? Kemény István költészetének eleganciája épp abból ered, hogy nem is igyekszik műveit márványból valónak feltüntetni. Hanem akkor milyennek? Korábbi kérdésünket, mely a versek létszámára vonatkozott, úgy is módosíthatjuk, hogy vajon öregednek-e a versek? Ha véges számú, előre adott van, nyilván nem öregedhetnek, ha kedvünkre formálhatjuk őket a kor levegőjéből, maguk is változnak, és abból az elillanó levegőből sokat megőriznek. A versírás a kor légköréből való szobrászkodás. A versek élnek: fejlődő és elkopó szobrok.

Keményt meglehetősen érdekli a történelmi idő. Politikai, közéleti tartalmú verseket is ír, mert ismeri a líra anyagának talmi mivoltát, de azt is tudja, hogy a verssé formálás, a megfaragás megfékezi az eróziót. Nála a történelem kitalált történelem, verseken belüli történelem, egy képzelet világában lefolyó és átalakuló történelem. Kemény verseivel nem a mulandóság ellenében munkál, hanem magát a mulandóságot formálja. A vers így görgeti a belőle kikopó anyagot fönti idézetünk folytatásában:

 

A franciák alatt a múltat értjük
A Gótikát, az Ancient, a Terrort
Megismételhetetlen stílusukban
Ahogy csak egyszer élt és halt az ember
7

 

Minden vers ilyen múltpontosítás, az egyszeri megragadása és elsiratása, mert múló maradandóságát épp ezáltal veszti el. Kilép az egyszer megtörténtek közül, megmarad, és így örökre nyoma lesz mulandóságának. Keménynél ez vállaltan így van. Versei maguk és világuk elmúlásának állított emlékoszlopok, emlékszobrok. Nem tudja kikezdeni őket a mulandóság, mert a testére van tetoválva a szövegük.

 

5. Ne haragudjatok, jelképeznétek két percre
a semmit, amíg a kapualjban
kisírom magam?
8

 

Kemény István visszaállítja a verset eredeti jogaiba, szabad érzelmet kifejeznie, sír a versben beszélő, és ha nem szégyenli, sírhat az olvasó is. Márpedig iménti kérdésével arra szólítja fel Kemény, hogy ne szégyellje. Miközben hagyományos értelemben vett szerelmes verset talán nem is írt, az érzelmességet, a szó legjobb értelmében vett érzelmi telítettséget átvitte szövegeire, illetve megújította bennük. A sírás mint beszélői magatartás mindenképp új, és a sírás mint feltételezett olvasói magatartás valami mostanában elhallgatott elementaritást képvisel. Engem a Hideg kötetben az egy oldallal előbbi vers tud legközelebb juttatni ehhez az illetlen és mégis annyira kívánatos befogadói állapothoz, A magánrendelés című. Igen, erről van szó. Illetlenségről. Mégpedig igen fontos illetlenségről. Korunkban – ha ugyan ennek a fogalomnak az évszámviszonyokon túl van értelme manapság – amikor a radikalitást kedveljük a művészetben, mi több még a giccs is elirigyelte ezt, szexuális és egyéb durvaságban újra meg újra átlépi a már megszokott, de csak jóindulattal illemnek nevezhető határokat, és a túlzásokban illetlenkedik, Kemény épp ennek a maszknak a visszáját mutatja meg. A szélsőségesség és gátláshiány maszkjának belső felületét, ami az archoz ér. Ha már alig valami brutalitás tud kihozni minket a sodrunkból, akkor nézzük meg annak hiányával mi a helyzet. A szelídség, a sebezhetőség megható mivoltával. Nem illett meghatónak lenni akkortájt, mikor a művészet gyorsulni és vadulni kezdett. A folyamat mára már szinte el is takarja ezt a fogalmat. Nem létezik. Nem szempont. Mozi sötétjében sír nagy titokban egy-egy ember. Könnyfoltos könyvet még nem vettem antikváriumban, mert mielőtt a papírra érne, zsebkendőre kerül a nagy letagadott, a könny. Emlékezetem nem siet példával elő, amikor egy magára adó elemzésben találkoztam volna a meghatóság fogalmával, mint esztétikai értékhordozóval9. Kemény érzékeli ezt a hiányt, alighanem neki olvasóként és íróként egyaránt hiányzik. Egyébként kedvenc Adyjának is egyik legjobb verscíme ez: Sírni, sírni sírni10. De hányan zokogták magukat az öngyilkosságba a Werther fölött is. Azt persze nem hiszem, hogy öngyilkosságba akarja hajszolni olvasóit.11 Csak sírásba, melyből további olvasás a kiút.

 

6, 7, 8. Kétszer kettő, az négy.
Ha sosem mondod el – elfelejtik.
Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.12

 

Kemény István a mai magyar irodalom egyik legnormálisabb alakja. Na, nem úgy értem ezt, hogy alkotásaiban ne lenne meg mindaz az őrület, ami egy nagy életmű létrejöttéhez, sőt nem is a létrejöttéhez, sokkal inkább a létezéséhez szükségeltetik. Megvan. De a feladata mintha a normalitás őrzése lenne. Pásztor ő. Nem véletlen, hogy írt Éjjel a nyájaknál címen is verset. Elszólta magát. ő a nyájak éjjeli őrzője. Olyan nagy normálisok munkáját folytatja, mint amilyen Márai vagy épp Ottlik voltak. Hogyan is mondja az Iskola a határon-ban az utóbbi, illetve hogyan is gondoltatja Medvével, és hogyan is számol be erről Bébé: „A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani.”13 Nem ugyanazt mondja-e itt ő is, mint a fentebbi Kemény-idézet. Talán a másik oldaláról indul neki a problémának, de ugyanoda jut, és ami több, szinte ugyanúgy mondja.

Hányszor mondjuk ki a legalapvetőbbet, hogy meghallják, elhiggyék, és ne felejtsék el? Kemény Istvánnak, úgy látszik, sikerült ezt az arányt megtalálni. És ami nagyon megnyugtató, van is olvasótábora, akik várják tőle, ha nem is az útmutatást, de a megerősítést, hogy aztán elégszer mondják el ők is, amit kell, se többször, se kevesebbszer, és elégszer vegyenek kézbe verseskönyvet is. Se kevesebbszer, se kevesebbszer. Verset nem lehet elég sokat olvasni. De úgy látszik lehet elég keveset. Sokan megpróbálják. Szívesen kitérnek Kemény és a többiek üzenetei elől. Pedig nem azt ússzák meg, hanem a saját belső üzeneteiket. Aki nem olvas verset, majdnem biztos, hogy elveszti a kapcsolatot önmagával. Ez a normalitás: a megalapozott kapcsolat önmagunkkal. Olvasás nélkül a normalitás mellett megmaradni szinte lehetetlen. És az olvasás töménye a versolvasás.14 Sok verset kell olvasnunk, hogy néha valamit felfogjunk a versből, vagy ami ugyanaz, a világból, vagy ami az egész összefüggést jelenti, a normalitásból. Ezt már az is bizonyítja, hogy Kemény István épp verset ír, amikor erről akar beszélni.

 

JEGYZETEK

 

1. Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez, ELTE Eötvös Könyvek, 1984.

2. Kemény István közlése.

3. Mikor a költő második kötetében (Játék méreggel és ellenméreggel, Szépirodalmi, 1987.) a szöveget újraközli, akkor teszi következetessé a sorok nagybetűs kezdését, tehát ott így íródik a versszak negyedik sora: „Amerre Gilgames”.

4. Holnap Kiadó, 1989.

5. A szerző közlése. Fölfedem kártyáimat, birtokomban van e kötetnek a költő által végigdátumozott példánya, erre támaszkodom, ő pedig nyilván a kézírásos versfüzetében szereplő adatokra, tehát az információ megbízhatónak, sőt irányadónak tekinthető.

6. Holnap Kiadó, 1991.

7. Nagymonológ, A néma H kötet (Pesti Szalon, 1996.) záróverse

8. A fiú programozó, a lány nem is tudom, Hideg (Palatinus Könyvesház, 2001.)

9. Ez a jegyzet üres, pedig kis túlzással az összes általam olvasott mai és tegnapi műértelmezés ide sorolható, ha fel tudnám sorolni őket, és ha nem élne a gyanú bennem, hogy valahol az orrom előtt mégis felbukkan ez a fogalom. A lábjegyzetben ezúttal nem egy konkrét mű, hanem a semmi és a minden van.

10. Ady Endre válogatott versei, összeállította Kemény István. (Palatinus-Könyvek, 1999.) 30. o.

11. Hiszen ezt már a Játék méreggel és ellenméreggel hátsó fülszövegén is tisztázta: „Írásaimban káprázatosan szeretnék érvelni, és úgy, hogy aki megérti, csak azért ne legyen öngyilkos, mert az utolsó pillanatban mégis felismeri a sorok közé rejtett életörömöt.”

12. Kétszerkettő, Élőbeszéd. (Magvető, 2006.) 7. o. + a védőborító hátsó lapja, tehát a könyv kiadói is úgy gondolták, hogy ezt a verset, és ezt a szentenciát nekik is kétszer (többször, de nem túl sokszor) kell elmondaniuk. Igazuk volt.

13. Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető, 1981. 256. o.

14. A sör a regény, a bor a novella. De nem tudom semmilyen idézettel bizonyítani. Gyorsan elővettem a A bor filozófiáját Hamvastól, de az egészen másfelé tart.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret